Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

5.3. FOGYATÉKOSSÁG ÉS EGYHÁZAK: A REHABILITÁCIÓ ÉS A MENTÁLHIGIÉNÉ

5.3. FOGYATÉKOSSÁG ÉS EGYHÁZAK: A REHABILITÁCIÓ ÉS A MENTÁLHIGIÉNÉ

5.3.1. Bevezetés

Fogalmilag mindvégig – implicit – különbséget teszünk a szociális munka és a rehabilitációs tartalmú, illetve mentálhigiénés értékű tevékenységek között, mivel valójában, szigorúan véve csak az utóbbi kettő képezi jelen munka tárgyát. Ha ugyanakkor igaz volt 1986-88-ban, akkor ma még inkább az, hogy a dolog lényegét tekintve minden szociális munka mentálhigiénés hatású is egyben. Ennek ellenére, bár ezt felesleges volna lépten-nyomon hangsúlyozni, mindvégig igyekszünk megmaradni a markáns mentálhigiénés tartalommal bíró és az ilyen tartalmat nem hordozó szociális munka keskeny mezsgyéjének innenső oldalán.

5.3.2. Az út a múlttól a jelenig

AII. világháború előtt a „szegényügy” és „rokkantügy” lényegesen erősebben kapcsolódott egymáshoz, mint ma. Aki szegény volt, az nem volt feltétlenül rokkant is, de fordítva sokkal inkább fennállt ez az összefüggés. Társadalmi helyzetüket és megítélésüket tekintve a szegények és a „rokkantak” jóval inkább együvé tartoztak, mint ma, a kilencvenes évek elején. A „rokkant” ugyanakkor többnyire „hadirokkant”, és így zömmel mozgássérült volt.

Általában a sérült, fogyatékos emberekre használt tipikus fogalmak is mások voltak: a megbélyegző jelzők és a főnévként működő melléknevek (hülye, kripli, nyomorék, torzszülött, féllábú, idióta és így tovább) elterjedtek és elfogadottak voltak a nyelvhasználatban. Mára e nyelvi kifejezésformákat többnyire nem vagy lényegesen kevésbé stigmatizálóak váltották fel. E folyamat hátterében a következő három fő, egymással mélyen összefüggő mozgatórugó húzódik meg: egyrészt a szociálpolitika fogalmainak és értékeinek változása, másrészt a politikai korrektség világméretű kultusza, harmadsorban pedig a fogyatékoshelyzet vagy hátrányos helyzet emberi jogi problémaként történő értelmezése.

5.3.3. A szociálpolitika fogalmainak és értékeinek változása

A megbélyegző konnotációval bíró „szegény” fogalom leváltódott, és a szociálpolitika súlypontja a „gyámolítás” paternalista logikája felől a „nehéz helyzetből történő kikerülés” érdekében folytatott tevékenységre tevődött át.

A II. világháborút megelőzően a szegények és a sérült (fogyatékos) emberek segítését nem az intézményesen az ő javukat szolgáló, hanem a nem intézményes, alkalmi és hátrányos helyzetüket reprodukáló intézkedések határozták meg. A jótékony célú gyűjtések, a segélyezés, a népkonyhai ebédosztás és a tejkimérés, a cipők foltozása, talpalása, az új, illetve a használt ruhák osztása és a tüzelősegély feltétlenül jellemzőek voltak arra a gazdasági és társadalmi helyzetre, melyben elterjedtek. Ezek a problémáknak csak tüneti és időszakos kezelésére szolgáltak. A rászoruló emberekhez fűződő viszony és a jótékonyságot gyakorlók megítélése gyökeresen különbözött a ma kívánatosnak mondhatótól.

Az egyházi szociális munka (vagy más szóval egyházi keretben folyó szociális, illetve mentálhigiénés tevékenység) karitatív jellege is fogalmi-tartalmi módosulásokon ment át. Közelebb került ugyanis a fogalom valóságos, eredeti jelentéséhez, ami: sze- retetből fakadó. Azaz, célja szerint a másik javát szolgáló. Ha lehetséges itt mai, modern szemléletről beszélni, annak csak egyetlen kiindulópontja választható, ez pedig az okos szeretet. Ez egyfelől – akárcsak a sérült embereknek nyújtott rehabilitációs szolgáltatás maga – önmaga megszüntetésére törekszik. Tehát a kliens „fogyatékos-rászoruló” pozíciójában történő megtartása helyett abból kiemelni igyekszik.

Ilyen szempontból az egyszeri adományok – például a különféle segélyek, amelyek az egész „régi vágású karitativitásra” jellemzőek voltak – egy-egy adott, súlyos élethelyzetben éppen lehetnek szükségesek. Am egyszersmind veszélyesek is, mivel az adott, rossz status quo fennmaradásához és reprodukálódásához járulnak hozzá. Lehetséges és érvényes tehát a fogyatékos emberek rehabilitációja kapcsán modern karitativitásról beszélni, de csak abban az esetben, ha az intézményes eszközök útján, tehát nem alkalmi, véletlenszerű módon a fogyatékosságot előidéző és a rehabilitáció útjában álló okok megszüntetésén fáradozik. Egyszerűen szólva: eszköze immár nem „a levetettből adás”, célja többé nem a néma részvét, hanem az aktív részvétel a rászorulók harcaiban.

5.3.4. Az egyes felekezetekben zajló mentálhigiénés tevékenység – madártávlatból

Az alábbiak célkitűzése rövid, lényegre és nem teljességre törő áttekintést nyújtani a témakör legfontosabb történeti és mai fejleményeiről, lehetőség szerint terjedelmi arányosságot is tartva az egyes egyházak, felekezetek számottevő eredményeinek bemutatása között. (A kilencvenes évek első felében futó egyházi és felekezeti jellegű, a sérült emberek érdekében, illetve mentálhigiénés célzattal indított tevékenységek jól áttekinthető keresztmetszetét lásd Németh M. 1996, 69-84.)

A különféle, hazánkban működő hívő felekezet között számottevőek a különbségek a teológiában, a liturgiában, a tanításban vagy akár a szervezeti felépítésben, az ínségben lévők számára, időseknek, rászorulóknak, sérülteknek nyújtott önzetlen segítség normája azonban valamennyi hazai hívő felekezetben hagyományosan mélyen gyökerezik. A zsidó és keresztény tradícióban meggyökeresedettek körében nem találtunk olyan vallást – izraelita, katolikus, unitárius, protestáns, ortodox –, amely ne vallaná és ne követné, hogy tagjainak kötelessége a nehéz helyzetben lévőkön segíteni. Ez az eszme minden vallásnak egyik örök, központi, rá minden körülmények között jellemző, attól soha el nem idegeníthető értéke. De egyben specifikuma is, hiszen nincs a modern társadalomnak még egy olyan szerveződése, legyen az piac, párt, nőegylet vagy akár minisztérium, amely ezt a feladatot szükségszerűen, lényegéből adódóan törekedne betölteni.

5.3.4.1. Az evangélikus egyház

1948 előtt az evangélikus egyházban csak árvaházból kettő volt – ma egy sincs –, az egyik fenntartója az Országos Protestáns Arvaegylet volt, a másik egyházi kezelésben működött. Több intézmény, szeretetotthon volt gyülekezeti és egyesületi kezelésben (pl. Diakonissza Egyesület). Ma az evangélikus egyház körülbelül húsz különféle otthonnal rendelkezik. Többségüket idős emberek számára létesítették, mások sérült gyermekek részére jöttek létre. Az egyházban a rehabilitációs tartalmú, célú tevékenység jelentős részben a diakóniai szolgálat – intézményes szeretetszolgálat – keretén belül valósul meg. A segítségre szoruló emberekkel való törődés az otthonokon kívül, a gyülekezeteknél zajlik. A templomok bejáratának akadálymentessé történő átalakítása súlyosan mozgássérült templomlátogatók számára egy-másfél évtizede folyamatosan halad.

Az 1990 tavaszán több évtizednyi szünet után újjáalakult FÉBÉ Diakonissza Egyesület piliscsabai életközösségben élő kolóniát valósított meg súlyosan mozgássérült emberek számára, akik így élet-, munka- és lakáslehetőséghez jutottak.

Immár évtizedes múlttal rendelkeznek azok a táborok is, amelyeket súlyosan sérült fiatalok számára szervez a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (a MEVISZ „Bárka”), például Sömjénmihályfán és Borgátán. E tevékenységek motorjai az ezt a munkát szívvel-lélekkel végző fiatal önkéntesek, akik év közben is szívesen tevékenykednek e területen (pl. vak gyermekeket hétvégeken kirándulásra visznek). Az egyház sérültek érdekében végzett és mentálhigiénés értékű akcióit jelentős mértékben gazdagítják a helyi szintű kezdeményezések is (ilyen pl. a 2001- ben épített kőszegi szeretetotthon is).

A Johannita Szeretetszolgálat magyarországi tagozata is végez szempontunkból említésre méltó tevékenységet: rehabilitációs segédeszközöket, kerekesszékeket számos alkalommal szereztek már fejlett nyugati országokból ajándékba a rászorulóknak.

5.3.4.2. Az izraelita felekezet

Az egyetemes emberi kultúrában a sérült embert érintő filantróp cselekedetek jelen voltak évezredekkel a kereszténységet megelőzően is. A Talmudnak megvan a maga filantróp etikája („Aki kinyújtja kezét, annak adni kell”), amely az egyistenhí- vő ember számára mindig kötelezővé tette a másokról való gondoskodást. Ez kifejeződött az egyes korokban: a rabszolgák kiváltása, szegények, betegek, elesettek fölkarolása, hitközségi segélyek és így tovább. Érthető, ha Magyarországon a XX. század első felében a katolikus egyház mellett éppen az izraelita felekezet karitatív és így fogyatékosokat is segítő tevékenysége emelkedett ki, s hogy a későbbi időkre ez a helyzet alapjaiban rendeződött át, azt számos igen súlyos és keserves történelmi esemény idézte elő. A Holocaustot túlélt magyar zsidóság tragikus testi és lelki állapotban kezdte új életét. A gettókból, koncentrációs táborokból kikerült emberek sora halt meg végelgyengülésben, szívbajban. A mai felnőttek nagy része maradt árván, és az elszenvedett megrázkódtatások eredményeként sokuknál jelentek meg lelki sérülések, pszichoszociális rendellenességek. Ezek az ő esetükben különösen fontossá teszik a mentálhigiénés segítséget. A traumák feloldását magyar és nemzetközi, illetve amerikai szervezetek igyekeztek és igyekeznek elősegíteni.

A zsidóság körében folyó ilyen irányú tevékenység amiatt is speciális, hogy felöleli a pszichés segítségen túl a megszokott életforma lehetőségét: a rituális étkezést igénylőknek megfelelő, kóser árucikkek biztosítását s a magányosok, öregek számára szükséges nyugodt pihenés mellett a zsidósághoz való kötődés különböző formáinak biztosítását. A jótékonyság – a mózesi könyvek etikáján nyugvó – gyakorlata szerint az emberszeretet nem érdem, hanem csupán olyan kötelességteljesítés, mely által az igazságosságnak teszünk eleget (Dombi 1986). A Talmud elő is írja jótékonyság esetén a teljes diszkréciót azért, hogy a nyilvánosság meg ne bántsa, meg ne alázza a rászorulót. A zsidóság a 98. zsoltár Midrásában leírtaknak eleget téve – éhezőknek ételt, szomjazóknak italt adni, mezíteleneket felruházni, betegeket látogatni, halottakat eltemetni, gyászolókat megvigasztalni, foglyokat kiváltani, árvákat felnevelni, hajléktalanoknak szállást adni, árva lányoknak hozományt biztosítani – a húszas évek vége óta jelentősen támogatott üldözötteket, emigránsokat, segélyezte a szűkölködőket, foglalkoztatott „bukott nőket”, fenntartott kórházakat, fogyatékosokat támogató egyesületeket és szeretetházat. Ám vagyoni lehetőségei az idők folyamán jelentősen megcsappantak.

Az elmúlt évek kétséget kizáróan legnagyobb jelentőségű eredménye e területen egy nem kifejezetten egyházi-felekezeti kötődésű nonprofit szervezet, a Kút Alapítvány tevékenysége (László K. 1995, Virág 1996a, 1996b). A Holocaust-trauma – és minden társadalmi trauma! – feldolgozásában segítenek a második, harmadik, s ma már negyedik generációs túlélőknek. Legszámottevőbb – egyébként világszínvonalú – eredményeik egyének százainak hatékony pszichés gondozásában mutatkoztak meg, de múlhatatlan jelentőséggel bírnak a Holocaustnak a társadalmi tudatban történő tisztázását és ébren tartását célzó konferenciáik is.

A rendszerváltást követően az izraelita felekezet is újraindította karitatív intézményeit: iskolákat, szeretetotthonokat bővített és létesített, s szakmai körökben különös elismertségre tett szert az újpesti otthon.

5.3.4.3. A református egyház

Az egyház tagjai jelentős szellemi és anyagi erőfeszítések árán teremtenek lehetőséget közel ezer súlyosan sérült mozgás- és érzékszervi, illetve értelmi fogyatékos fiatal, gyermek és közel több száz idős rászoruló különféle otthonokon belüli gondozására. Az építkezésekhez esetenként állami segélyt és külföldi támogatást kaptak. Az igen súlyos fogyatékossággal élő gyermekeket és felnőtteket gondozó otthonok (pl. Almásneszmély, Cegléd, Nyíregyháza, Orbottyán, Sajósenye, Tiszafüred vagy a debreceni Immánuel Otthon) működésének híre az országhatárokon túlra is eljut.

A reformátusok ún. iszákosmentő missziója több évszázados külföldi tapasztalatokra és több évtizedes hazai előzményekre tekinthet vissza. Rendszeresen szerveznek ilyen alkalmakat önként jelentkező férfiak, nők, házaspárok részére. Az elhangzó előadások és a számos kerekasztal-beszélgetés célja nem egyszerűen az alkohol feladása, hanem az élet mélyreható és gyökeres átrendezése. Utógondozással is megerősített tevékenységüket számos pozitív példa, gyógyulás is igazolja. Eleté- nek szakmai értelmét alkoholbetegek lelki gondozásában találta meg sok éven át – mások mellett – Siklós József lelkész.

A Misszió a Kallódó Ifjúságért mozgalom keretében 1984 novemberétől zajlott említést érdemlő tevékenység drogbetegek érdekében. A kapcsolatfelvétel könnyen, informális csatornákon zajlott, mivel egymást vitték a fiatalok. A kialakult csoportot az aktivisták és a drogosok egyaránt magukénak érezték. Ennek rajtuk kívül lelkészek s más lelkes segítő szakemberek is tagjai voltak. Kialakult a „mi-tudat” is: „mi vagyunk a kallódó misszió”. Az együtt végzett munka, a találkozások közösséget formáltak a csoportból. A gyakorlat szerint hetente kétszer jöttek össze, 18-tól 22 óráig. Egyik alkalommal bibliaóra volt – előtte-utána szabad beszélgetés, barátkozás –, máskor meg klubszerű együttlét, ekkor szabad tevékenység zajlott. Íratlan belső játékszabályaik jól működtek és szemléletformáló erővel is bírtak. Kimondatlan szabály volt a trágár beszéd kerülése, a szelídség, a másik iránti türelem, az egymás iránti szeretet, figyelmesség. Ezek hatottak még akkor is, ha időnként megszegték őket.

Zsibriken, egy elnéptelenedő apró faluban rehabilitációs otthont hozott létre egy lelkészházaspár. Működésük a Kallódó Ifjúságért Alapítvány keretében zajlik. Együtt élnek a drog rabságából szabadulni igyekvő fiatalokkal. Számos megoldással kísérleteztek: birkatenyésztésre épülő vállalkozással, de a konyhakertet, a földet is megművelték, baromfiakat, hízót is neveltek, s a főzést, a ház rendben tartását is maguk végezték. Úgy vélik, ez a valódi rehabilitáció és munkaterápia, nem pedig az elidegenedett állami intézmények berkein belüli. Gyakorlatuk szerint egy-másfél év alatt igyekszenek elsajátíttatni gondozottaikkal az önálló életvitel képességét. Altalában harmincnapi próbaidő után dől el, hogy egy új jelentkező képesnek mutatkozik-e az otthon szigorú rendszabályait megtartani, s befogadják-e.

A különféle társadalmi beilleszkedési zavarokkal foglalkozó lelkészek, az önkéntesen vállalt gondozásban részt vevő szakemberek, egyházi és közösségi aktivisták a vészes szociálismunkás-hiány folytán alig egy-két éve még a szociális munkások klasszikus szerepét is be kellett hogy töltsék. Emiatt idejük számottevő részében nem lelki természetű ügyekkel kénytelenek foglalkozni, és a tanácsnál, a rendőrségnél, a kórházakban kilincseltek és kilincselnek ma is, igyekezvén különféle forrásokból segélyeket, ügyvédet, albérletet, szállást, ebédet, ruhát, cipőt szerezni, csomagokat küldeni.

A fentieken túl említést érdemel a Református Egyház Telefonos Lelkigondozó Szolgálata, amely 1984-ben kezdte meg működését, eleinte csupán önkéntesként dolgozó munkatársakkal. A későbbi években nonstop ügyeletük bevezetésével tudtak olyan, megfelelő kétvonalas készüléket vásárolni, mellyel beszélgetés közben érzékelhetővé vált az esetleges új hívás, és lehetőség teremtődött annak eldöntésére, hogy melyik a sürgősebb.

Az egyház kiemelkedő fontosságú, innovatív eredménye volt, hogy Magyarországon elsőként indított ökumenikus kórházi lelkészeket képző tanfolyamot.

5.3.4.4. A római katolikus egyház

Magyarországon az I. világháború és az 1940-es évek vége között százas nagyságrendben voltak a római katolikus egyházmegyék, plébániák és a 22 férfi-, illetve 42 női szerzetesrend kezelésében különféle gondozó- és nevelőintézetek, közjóléti intézmények, melyek azonban az egyházak államosításával zömmel megszűntek. Ma azonban már a halmozottan fogyatékos gyermekek Szent Anna Otthona és az ipolytölgyesi, szintén halmozottan fogyatékos gyermekeket befogadó otthon is működik.

A rendszerváltást követően újra gyökeret vert szerzetesrendek rehabilitációs és mentálhigiénés tevékenységét korai lenne összefoglalni, de több mint egy évtizedes hazai múltja miatt feltétlenül említést érdemelnek a Nobel-békedíjas Teréz anya nővérei, akik sok áldozatos önkéntes részvételével a hajléktalanok segítésével, etetésével, számukra kulturális programok szervezésével is foglalkoznak, több helyen az országban.

Ma már szinte történelem, mégis említést érdemel, hogy a Római Katolikus Szeretetszolgálat keretében 1987 elején három munkacsoport kezdte meg munkáját. Az egyik ifjúság- és családsegítéssel, a másik a krízisben lévőkkel, a harmadik a szenvedélybetegségekkel foglalkozott. Az első félév a munkaközösséggé formálódás időszaka volt. A munkatársak képzése és a csapatmunka több területen már meglévő segítőtevékenységeket, csírákat magáénak mondhatott. A képzés (létrehozásában és folyamatos működtetésében kiemelkedő szerepet játszott szakmailag Tomcsányi Teodóra és Szabó János) 30 fővel kezdődött az ifjúság- és családsegítés területén, s ezenkívül 17 fő vett részt hallgatóként a krízisképzésen. A képzési formában a kezdetet követően éveken át több és több önkéntes vett részt, gyakran saját zsebükből is vállalva az oktatás költségeinek fizetését. Ez a munka képzett segítőket igényel. Nehéz ugyanis a válságos helyzetbe került embereken úgy segíteni, hogy a segítő se a részvétlen kívülálló szerepébe ne ragadjon bele (hiszen így nem lehet segíteni), se a bajbajutott sorsában maradéktalanul osztozó filantrópként őt ne temessék el a rázúduló nehézségek. E kettős veszély elkerülése úgy lehetséges, ha megfelelő képzés révén alkalmassá válik az érett személyiség a megfelelő segítésre, miközben a problémák befogadására is nyitottá válik, teherbíróvá lesz, és közben saját érzelmeit, szükségleteit is megtanulja kifejezni.

A Caritas Collectio 1983 áprilisában jött létre jogi személyként. Mozgássérültek segítőinek, rokonainak, barátainak csoportja ez. Az intézmény neve némileg szégyenlősen a sérültségre utalást igyekszik kiküszöbölni. További szándékuk elősegíteni, hogy minden rászoruló barátjuk tevékeny, értelmes emberi életet élhessen. Miként a többi egyházi keretben működő nonprofit szervezet is, főként adományokból tartják fenn magukat. Művelődést szolgáló kiállításokat, ismeretterjesztő előadásokat szerveznek, könyv- és diatárat, kézműves- és iparművészeti műhelyt tartanak fenn, sőt imakönyvek, helytörténeti dokumentumok gyűjtésével is foglalkoznak. Nyaranta az – akkor megoldatlan helyzetű – állami gondozott fogyatékos gyermekeket táborba viszik. Alkalmanként lejátsszák nyáron az egyházi év ünnepköreit, adventtől húsvétig, vallási tartalmú játékokkal színesítve: búcsú, locsolás, betlehemes és passiójátékok szerepelnek a palettán. Mozgássérült gyermekeket, akik másképp talán sohasem jutottak volna el oda, külföldre, Ausztriába vittek.

A nagy összefogást, melyet az elmúlt évek egyik jelentős indulásaként interpretálhatunk az eddig bemutatott területen, lehetővé az tette, hogy az egyház rendelkezett a paphiány következtében elhagyott plébániaépületekkel, ún. filiákkal, szükségessé viszont az, hogy ezek a felújítás több évtizedes elmaradása következtében erősen leromlott állapotba kerültek. Így a Conditio Humana Alapítvány megállapodásokat kötött az említett épületek fölött rendelkezési és tulajdonjogot gyakorló helyi egyházközségekkel azok helyreállításáról. Az akcióhoz az említetteken túl önkéntes munkával, pénzzel a Máltai Lovagrend, a Hit és fény, a Keresztény Ertelmiségi- ek Szövetsége, az autista gyermekek szüleinek, a nagycsaládosoknak és a nevelőszülőknek az egyesülete is hozzájárult.

A Házashétvége Mozgalom inkább a házastársi mentáhigiéné, mint a fogyatékossággal élő emberek érdekében működik. Filozófiája az emberiség XX. századi történelmében bekövetkezett, az emberi viszonyokat és különösen a házasságot mélyen érintő értékváltozásokból indul ki. A sok évszázados családmodell felbomlóban van, és számottevő hatást gyakorol az emberi érintkezésre, a személyiségfejlődésre a fogyasztói szemlélet, a reklám, melyek az emberek mélyen rejlő vagy explicit vágyait anyagi értékekkel igyekszenek kielégíteni. A házasság szentségét valló katolikus egyházra a kihívás erejével hat, hogy minden harmadik házasság válással végződik. „Kapóra jött” tehát az 1962-ben Barcelonában Gabriel Calvo S.J. jezsuita szerzetes kezdeményezése, a házasságot – és emellett az egyházi rendet, a papságot – megújítani igyekvő mozgalma, a Marriage Encounter, a Házashétvége Mozgalom; indításában nagy szerepe volt Blanckenstein Györgynek. Tapasztalataik szerint a házassági válsághoz vezető legfőbb ok a szeretet (amely nem egyszerűen érzelem, hanem bizonyos döntés, sőt döntéssorozat) hiánya vagy kimerülése; gyakran a másság el nem fogadása vagy a gyakori pillanatnyi lelkiállapot szerinti viselkedés. A házashétvégék egyik legfontosabb része, hogy itt a vezető team tagjai saját életükből hozott példákkal igyekszenek rámutatni, hogy a szeretet nem más, mint döntés. Ha ezt valaki felismeri és gyakorolni próbálja, akkor kezébe kerül egy lehetőség, hogy pozitív döntéseket hozzon akkor is, ha nincsenek pozitív érzései. Itt most nem részletezhető, jól megalapozott lélektani bázison végiggondolt előföltevésekkel és kialakult módszerekkel dolgoznak. Fontos a kiindulópont: mindkét fél komoly és őszinte szándéka, hogy konfliktusaik megoldódjanak. Az 1998. szeptemberi statisztikai adatok szerint a hétvégéken összesen 1989 házaspár, 186 pap és nővér vett részt.

Csupán utalás jelleggel lehet itt sort keríteni két, egyébként igen nagy horderejű, színvonalas és igen összetett kezdeményezésre. A Don Bosco Szalézi Társaság kazincbarcikai szakképző és általános iskola perifériás élethelyzetű, családi háttér nélküli, alap- és középfokú iskoláikat be nem fejezett, 14 és 26 év közötti fiatalokkal ismerteti meg a tanulás, a munka, a valahová tartozás örömét. Az egyébként igen szerteágazó mentálhigiénés tevékenységet végző Magyar Máltai Szeretetszolgálat a fogyatékosságal élőket is bevonja programjába. Az OEP által is szerződéssel elismert kölcsönzőt alakítottak ki súlyosan mozgássérült személyek számára gyógyászati segédeszközök biztosítására, hajléktalanokat gondozó munkájuk során pedig – a Soros Alapítvánnyal folytatott együttműködésben – kidolgozták az utcákon élő, leromlott egészségi állapotú emberek komplex tüdőszűrőprogramját.

5.3.4.5. A baptista egyház

A budafoki baptista gyülekezet kallódó fiatalok körében végzett munkájának kezdeményei 1972-re nyúlnak vissza, amikor egyik tagjuk fiatal barátja egy narkós- galeribe keveredett. Komolyabb, szervezett munkát 1980 táján kezdtek végezni. Az első idők nehézségeit jól jellemzi az a szállóigévé vált mondás, mely a mentőközösség feleség tagjainak szájából hangzott el a drogfüggők megjelenésekor: „Vagy mi, vagy ezek!” Végül életük vezérfonalává lett az a felismerés, hogy a társadalom peremére szorult embereken bármilyen nagy nehézségek árán is segíteni kell.

Bár tevékenységüket 1984-ben megkezdték, igazán gyümölcsöző munkát csak 1987-től végeztek, amióta lehetőségük nyílt a Menedék Alapítvány létrehozására. Tevékenységük később öt jól körülhatárolható területen nyilvánult meg: a budafoki teaklubban (hetente egyszer, szombatonként) és Menedék Otthonban (4 hálószobája éjszakánként 12 embert tudott befogadni), a bodrogi Védett Otthonban, továbbá a börtönlátogatások során és elhagyott gyermekeknek családokba fogadása terén. Később jött létre egy átmeneti otthon lányok számára, 20 fő befogadóképességgel. Itt két tanácsadó lány együtt lakik a gondozottakkal. Az otthonok lakói sokirányú szociális gondozásban részesülnek, anyagi támogatás, lelki segély, munkahely- és lakásteremtés stb. A gondozottak többsége kapcsolatot tart a gyülekezettel. A Teabusz a nyári hónapokban irodalmat, zenét, emberi szót nyújt az utcákon, tereken élő fiatalok számára. Komoly erőfeszítéseket tesznek rá, hogy az utcára került, prostitúcióból élő, bántalmazott, kitaszított nőket felkarolják. Széles spektrumú munkájukat számos általuk képzett önkéntes bevonásával végzik, akik egy évet áldoznak életükből erre a munkára.

A baptisták – itt csak töredékesen ismertetett – rehabilitációs tevékenységének alapelveit világszínvonalúnak nevezhetjük. Mind a felekezet létszámához, mind pedig a hazai kezdeményezésekhez viszonyítva egészen kiemelkedőek az eredményeik. Ennek egyik oka az lehet, hogy az egyház tízezres nagyságrendet kitevő felnőtt tagjai ennél lényegesen nagyobb kört, létszámuknak többszörösét is elérik személyes vagy intézményes kapcsolataik révén, másrészt a többi felekezet tipikus belső közösségi-gyülekezeti viszonyaihoz legtöbb tekintetben hasonló, lelki-szellemi energiaforrások, tevékenységformák, kapcsolatteremtő- és fenntartó csatornák stb. náluk a mindennapi életükben is jelen vannak. Sikereik titka, a többi hasonló egyházi tevékenységet folytató csoport azonos értékei és formai megoldásai mellett, minden bizonnyal a jó szervezés és az erők ütőképes koncentrálása.

5.3.4.6. Az evangéliumi pünkösdi közösség

A kb. 4000 fős protestáns közösség a felnőttek keresztségét vallja. Árvaházán volt egy időseket gondozó otthonuk a háború előtt, de azt még az 1940-es évek második felében felszámolták. A nyolcvanas években Kadarkúton vásároltak egy leromlott állapotú kastélyt, amelynek a felújításán rengeteget dolgoztak a közösséghez tartozó fiatalok. Az otthont 1988 elején nyitották meg, tevékenysége részben idősek gondozására, részben reszocializációra és rehabilitációra irányul. Alkoholbetegeket az utolsó gyógyulási fázisra tudnak fogadni, mintegy 8-10 főt, de fiatalok táborozására is jó lehetőség kínálkozik. Már az építkezés idején felvettek néhány rehabilitációra, illetve reszocializációra szoruló embert.

Nem gyülekezeti tagok számára alapítottak a nyolcvanas évek végén, Magyarországon az elsők között, egy narkomán betegeket kúráló otthont. Bérleti szerződés alapján felújítottak és birtokukba vettek egy dunaharaszti házat, amelynek már az építésében részt vettek gyógyulófélben lévő betegek. A narkomán betegek gondozása, rehabilitációja az egész rehabilitációs, reszocializációs terület egyik legnehezebb, leginkább sziszifuszi része. Tapasztalataik szerint e tevékenység a legelszántabb, lelkileg legfelkészültebb gondozókat, segítőket is erősen megviseli. Igen nagyok a pszichés terhek: a hullámhegyek és hullámvölgyek sűrű váltakozása erős koncentrációt és nonstop szolgálatot igényel. Törekvésük az, hogy egy beteg mellé egy másik személy minden energiájával, figyelmével és segítőkészségével odaáll- jon; meggyőződésük, hogy másként végleges eredményt elérni jószerével lehetetlen. Szigorú, biblikus alapon állva igyekeznek szeretetteljes, családi légkört teremteni. Olyan talaj ez, amin – saját tapasztalataik szerint – stabilan lehet állni, amibe kapaszkodni lehet. Az egész nagyközösség támogatása nélkül, közösségi háttér nélkül még így se mennének semmire. Aki a betegek közül akar, részt vehet az istentiszteleteken, tagja lehet a közösségnek, aminek azonban kemény feltételei vannak. Aki megszökött, azt nem fogadják automatikusan vissza, bizonyítania kell, hogy gyógyulási, visszatérési szándékai biztosak.

Az otthonban az elmúlt években drogfüggő lányokon kívül homoszexuális, depressziós, többszörösen visszaeső öngyilkos lányokkal is foglalkoztak. Munkájuk elvi alapjául kezdetben az Amerikai Egyesült Allamokban kidolgozott Teen Challenge rehabilitációs modell szolgált. Eszerint az első, a motivációs fázisba lényegében a bekerülés és annak körülményei tartoznak. Ez a bevezető fázis már rehabilitációs tartalmú. Tekintve, hogy egy drogbeteg alapvető beállítottságának megváltoztatása – ami a gyógyulásnak elengedhetetlen feltétele – talán a legnehezebb része a rehabilitációnak, elfogadták az amerikai modellből a gondozottak személyi szabadsága jelentős korlátozásának elvét. Részt kell venniük a programokon, idejük az utolsó percig be van osztva. Az első száz nap elteltével kötöttségeik lazulnak. Ekkor kezdődik a harmadik, az átalakulási fázis, mely hozzávetőleg nyolc hónaptól egy évig terjed (az együttélés szabályainak elsajátítása, a Biblia gyakorlati alkalmazása, problémamegoldás gyakorlása, az önismeret fejlesztése egyéni és csoportos lelki gondozásban, munkaterápia: pl. laskagomba-termesztés, félbe maradt tanulmányaik folytatása, sport, a fizikai teljesítőképesség céltudatos növelése, a szabadidő okos felhasználásának elsajátítása tartoznak ide). A visszaépülési fázisban a pénz kezelését, költésének és tartásának művészetét tanulják, terveket kovácsolnak jövő életükre, lassan, fokozatosan hazalátogathatnak családjukhoz: először gondozóval, majd fokozatosan egyedül is. És végül ott az utolsó, az utógondozási fázis, melyben a gondozott lakhelyén befogadó közeget, közösséget – többnyire gyülekezetit – keresnek számára. Az otthonba kerültekről, az okokról, a gondozottak szociális státusáról részletes statisztikát és esettanulmányokat közölnek.

A felekezeti szenvedélybeteg-gondozás profán szemléletében kritikailag vetődik fel a függőség helyetti függőség kérdése. Nos, ha hazánkban az alkoholbetegek száma meghaladja a félmilliót, s ha a drogfüggőségben élőké a több tízezret, s ha az állami és igen kevés számú, szinte elhanyagolható más magánjellegű kezdeményezés gyakorlatilag elenyésző a probléma nagyságával szemben, akkor a felekezetieket kizárólag egyetlen paraméter, hatékonyságuk, hatásuk, és nem ideológiai szempontok szerint lehet megítélni.

5.3.4.7. A hetedik napi adventista egyház

Protestáns egyház, a világon területileg talán legdinamikusabban terjedő. Tanaikat és életelveiket a komolyan és betű szerint vett Szentírásra alapítják. Tevékenységük egyik központi területe hagyományosan az egészség megőrzése, visszaszerzése. Viszonylag alacsony lélekszámuk nem akadályozza meg őket abban, hogy elsősorban az egészséges életmód terjesztése révén társadalmilag is figyelemre méltó, sérülteket gondozó, rehabilitációs munkát folytassanak. Gyülekezeteikben vannak kisebb, a közösség peremén élőket látogató csoportok is. Külföldről gyógyszerek, gyógyítóeszközök behozatalával segítik betegeiket. Amit gyakorlatilag minden más fele- kezetben is megtalálunk: mozgássérültjeiket összegyűjtik, és elviszik az istentiszteletekre. Vetésforgószerűen segítenek bevásárolni nekik, részt vesznek a házimunkában és az őszi, tavaszi nagytakarításokban. Saját üdülőjükben az idősek, fogyatékos emberek pihenését részben vagy egészben fedezi az önmagát egyébként teljesen saját erőből fenntartó kisegyház.

Tason öregotthonuk van, Pécelen pedig l00 fős otthonuk működik idősek, mozgássérültek, gondozásra szoruló emberek számára.

5.3.4.8. A metodista egyház

Ez az egyház az anglikán egyházból vált ki körülbelül kétszáz évvel ezelőtt, és főleg angol nyelvterületen terjedt el. Már alapítása óta erős szociális tevékenység jellemzi. Nevüket azért kapták, mert módszeresen és a Biblia szerint próbáltak élni. Törekszenek a betegek, hiányzó tagok kórházban és otthonukban történő meglátogatására. Ertelmi sérültek, idegrendszeri károsodott emberek gyakran jönnek közéjük, nemritkán a helyüket is megtalálják. A közösség szigorú belső rendjének, kritériumainak nem mindenki felel meg a hozzájuk csapódó emberek közül. A metodista egyház legnevezetesebb tevékenysége az elmúlt évtizedben a börtönben lévők és a börtönből szabadultak pasztorálása és utógondozása volt. A metodisták Szegeden és a fővárosban (Gyorskocsi utca, Kozma utca, Markó és Nagy Ignác utca) veszik ki részüket ebből a munkából. Pantomimműsorokon kívül filmeket vetítenek, énekkarokat is hívnak, bibliaórákat vezetnek, és hittantanítással is foglalkoznak. Nagyobb ünnepi rendezvényeiken alkalmanként száz fő fölötti számban vesznek részt a célpopuláció tagjai. Kiscsoportos foglalkozásaikat 10-15 főre méretezik. Tevékenységük nem merül ki az igehirdetésben, hanem gyakorlati segítséget is nyújtanak, amelynek célja a bentlét idején a fogvatartott családjával való kapcsolat erősítése, csomagküldés a rászorulóknak, szükség esetén a pszichés vagy szociális problémákról folytatott személyes megbeszélés. A kikerülést követően a szállás- és munkahelykeresésben, a szükséges iratok beszerzésében s a beilleszkedési zavarok kiküszöbölésében is igyekszenek segítséget nyújtani.

A munkát megbízott, ún. „társadalmi pártfogók” látják el.

Ez a terület a rehabilitációnak egyik hagyományosan is, hazánkban pedig különösen elhanyagolt, fontos eleme. Ehhez kapcsolódik a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió, amelynek a metodisták is tagjai, tizenkét felekezet lelkészeinek és önkénteseinek részvételével. A Magyar Evangéliumi Börtönmisszió kiterjedt levelezést folytat az ország számos börtönében fogva tartott rabokkal. Nagy helyismerettel, korrekt fellépéssel és lélektanilag felkészült háttérrel végzett munkájukat éveken át az Üdvhadsereg is támogatta.

A börtönmisszó mellett a metodisták hosszabb ideje részt vesznek ún. iszákosmentő munkában. Dombóvári gyülekezetükben például évek-évtizedek óta foglalkoznak alkoholbetegekkel. A témával kapcsolatos konferenciák szervezésében és lebonyolításában is oroszlánrészt vállalnak az iszákosmentést missziós feladatnak tekintő gyülekezeti tagok. A konferenciákról visszatérőknek a metodista gyülekezet kínál hátteret a beilleszkedéshez.

5.3.4.9. Két, felekezethez nem egyértelműen kötődő kezdeményezés: a Bárka és a Hit és fény

Van minden társadalomnak egy jelentősen növekvő számú rétege: általában többszörösen hátrányos helyzetűek, számkivetettek, védtelenek, és önvédelemre csak a maguk módján, tehát alig képesek – az értelmi fogyatékosok, akiket gyakran más fogyatékosság is sújt. Akár Down-kórosok, akár más problémájuk van, a társadalom peremén élnek, többségük intézetek falai közé zárva, elszigetelten, ugyanakkor stigmatizálva, megjelölve egyszer s mindenkorra. Az ő életük emberibbé fordítása érdekében kezdett gondolkozni és munkálkodni egy kanadai francia pedagógus, Jean Vanier a hatvanas években. Bárka (L’Arche)-közösségei 1964-ben indultak a franciaországi Trosby-Breuil-ből. Húsz év alatt minden kontinensen gyökeret vertek, 1990-re minden földrészen közel száz ilyen közösség alakult és működött, a Bárka-házak száma eléri a kétszázat.

A Bárkában együtt élnek és egy fedél alatt dolgoznak fogyatékos emberek és barátaik. A mindennapi élet örömei és bosszúságai mellett változatos a munka is, amit végeznek. Húsz fővel működő kézművesműhelyük és ezerféle ötletük jóvoltából számos termékük van. Főbb tevékenységi területeik: szövés, gyertyaöntés, kertészet, egyedi papíráruk készítése. Amit azután elkészítenek, azt szabadon értékesítik. Több helyen – mindig mások – egy kis busszal árusítani járnak a környékre (Vanier 1974, 1982). Miután Magyarországon, Dunaharasztiban – még 1991-ben – megvásároltak egy Bárka-házat, alapos felkészülés után költöztek be az első értelmileg sérült fiatalok. Jean Vanier 1989-es magyarországi látogatását követően, 1990 nyarán megalakult a Bárka Egyesület, majd hozzávetőleg fél évvel ezután, 1991-ben a Bárka Alapítvány is. A magyar Bárka a Hit és fényhez hasonlóan egy nemzetközi lánc egy szeme: a világban a kétszázat jócskán meghaladó házlánchoz tartozik, melyekben – a Hit és fény-jellegű találkozóközösségek gyakorlatával szemben, valóban együtt élnek, családként a közösség sérült és nem sérült tagjai. Ettől eltekintve az alapvető filozófia mindkét esetben lényegében azonos.

A magyar Bárka egy kb. 250 négyzetméter alapterületű házzal rendelkezik, ahol hat értelmi fogyatékos fiatal él, mégpedig önálló érdekvédelemre teljességgel képtelen, intézetben felnőtt, kitaszított, a családi szeretet melegével néhányuk esetében soha nem szembesült emberek. A legnagyobb gondot itt nem a megfelelő lelkiség kialakítása, nem is a munkatársak problémája, hanem – akárcsak a hazai civil szervezetek döntő többsége esetében – az egyik napról a másikra élés, azaz a finanszírozás jelenti. (A világ többi tájain más és más finanszírozási forrásokkal tartják fenn magukat a Bárkában élők.) Figyelemre méltó filozófiájuk szerint a sérült ember is érték, őt is olyannak kell elfogadni, amilyen.

Egy másik kezdeményezés, az ún. Hit és fény-találkozóközösségek szervezése 1980-ben kezdődött hazánkban. Itt a cél: összehozni, közösségbe vonni értelmi fogyatékos embereket, családjukat és másokat – főleg fiatalokat – elfogadó emberi kapcsolatok, összetartozó emberi csoportosulás, közösség teremtése céljából. Tagjaik általában harmadrészben sérültek, harmadrészben szülők és harmadrészben barátok.

A közösségek értelmi fogyatékos tagjai zömükben gyermekek és középsúlyosak, de idősebbek -18 év körüliek – is vannak közöttük. Kéthetente találkoznak, s akkor fél-egy napot együtt töltenek. Találkozásaik helye gyakorta más: a szülőknél, templomokban vagy kiránduláson, vidéken töltik együtt az időt. A fiatalok körönként, kisközösségenként tartoznak össze. A „kicsi a szép” szellemében komolyan ügyelnek arra, hogy kilenc főnél több lehetőleg ne alkosson egy kört, annál is inkább, hiszen hozzájuk kb. ugyanennyi segítő is tartozik. Nyaranta négyszer kéthetes turnusokban együtt élnek egy, a felújítás fejében hosszabb időre bérbe kapott vidéki plébániaépületben fogyatékos fiatalok a hozzájuk tartozó szakemberekkel és néhány családtaggal.

A hazai találkozóközösségek életének a problémák megosztása éppúgy része, mint az örömökben való osztozás. Itt is és a közös ünneplésben, játékban is a „mindig mindent együtt” elvét érvényesítik. Gyakran barkácsolnak, és ajándékokat is készítenek egymásnak. Egy-egy téma mélyebb megbeszélésekor néha el is játszanak, dramatizálnak egy szituációt, esetleg más szemléltetést alkalmaznak. A hangulat általában vidám, nyugodt. A közös asztal intézményét is fontosnak tartják, van, aki süteményt süt, ennivalót készít, vagy teát: egyszóval vendégül látja a közösség tagjait. Természetesen cél a meglévő képességek alapulvételével, egyénenként különböző formában és módon, azok bármily kismértékű fejlesztése is. A szülők örülnek gyermekük fejlődésének, és az elsajátított tapasztalatok alapján a különféle játékokat ők is folytatják vele.

A nevelői, gondozói munka gyakran igen nehéz. Nemcsak a gyermekek miatt. Sokszor a szülő sem jó partner. Előfordul, hogy gyermeke fogyatékossága folytán ő is fogyatékossá válik: izolálódik, nem tart kapcsolatot senkivel.

Mindkét közösségben elfogadják, hogy a sérült, az értelmileg sérült emberben is található valami fontos: az, hogy személy. O is adhat valamit a társadalomnak, a közösségnek, egymásnak, hogy van bennük képesség a szellemi és emberi fejlődésre. A Bárka- és a Hit és fény-közösségek szemléleti, elméleti megalapozását elvégző Vanier és munkatársai tevékenysége révén ezek szerte a világon, így részben Magyarországon is valóra váltak már. A vezérgondolatok közé tartozik, hogy az értelmi fogyatékos embereket nem kell, sőt egyenesen hiba a társadalomból kizárni, elszigetelni, ehelyett önálló kultúrát kell teremteni számukra. Ez a társadalom kultúrája mellett az otthon kultúrája. Az elsőt a siker, a kemény munka, a pénzcsinálás, a jobb szakmai és karrierlehetőségekért városból városba vándorlás, a divat, a fényes időtöltések jellemzik. Létezik, illetve megteremthető, tehát a meglevő kezdeményekből kinöveszthető egy másik kultúra is, az utóbbi. Az otthon kultúráját a közös öröm, az ünnep és az ünneplések, a játék, a vidámság, a derű, a béke és a barátok által végzett közös munka alkotja. A megvalósult elvek között fontos szerepet játszik a „kicsi a szép” (small is beautiful) és az összetartozó emberek közötti önsegély is. Az egész mozgalom indulása szerint katolikus, lényege szerint keresztény, így ökumenikus, de minden oda vágyót elfogadó.

5.3.5. Következtetések

Az egyházak és felekezetek sérült embereket gondozó és mentálhigiénés munkájának újralátogatását célzó vizsgálódásaink nem vezettek a korábbiaktól lényeges mértékben eltérő eredményekhez. A magyarországi egyházak fogyatékos, idős és beteg embereket gondozó és rehabilitációs munkája továbbra is rendkívül tarka képet mutat. A nagy intézetek alapítása és fenntartása iránt főleg a nagyobb egyházakban (reformátusok, katolikusok, evangélikusok), ezek hierarchiájában mutatkozik érdeklődés. A tőkeigényes és sok embert befogadni tudó gondozási formákhoz szükséges tőke is inkább itt található. Bár a nemzetközi és hazai sérült- és szülőmozgalmak deinstitucionalizáló (más szóhasználat szerint intézménytelenítésért vagy – pl. a Soros Alapítvány ez irányú programjaiban meghonosított fogalomhasználat szerint – a sérült embereknek a nagy intézményekből történő kitagolásáért folytatott) tevékenysége folytán már a nagy egyházak is valamelyest kevésbé érdeklődnek a nagy intézmények létrehozása iránt, mint például egy évtizeddel ezelőtt.

A fentiek folytán kisebb, családi jellegű otthonok létesítésére nem egy kisegyház- ban, de a nagyobbakban is találtunk magánkezdeményezést. A közösségeken belül, a közösségek határain és azon túl élők támogatására mindenütt sok készség mutatkozik. E kifejezetten állampolgári, magán-, tehát civil kezdeményezések a nagyegyházak kisebb szervezeti egységeiben – plébániák, gyülekezetek – és kisközösségeiben egy csöndes szociális mozgalommá, laza szövésű közösségi hálózattá állnak össze.

Az így létrejövő háló nem korlátozódik a „saját akolhoz tartozókra”, eléri rajtuk kívül a bárhonnan jövő, bárhová tartozó, bármiféle fogyatékosságtól szenvedő embereket is. Hiszen például az adventisták, akik a magyar társadalom legegészségesebb életmódot élő rétegéhez tartoznak, nem saját maguk számára szervezik az egészséges táplálkozásról, testmozgásról, a népbetegségek elkerüléséről szóló programjaikat, dohányzás-, alkohol- és kábítószer-ellenes kampányaikat, mert ők maguk hitelveikből fakadóan eleve úgy élnek. A leírt ökumenikus jellegű tevékenységek célja sem a csak ilyen vagy olyan felekezetű, illetve pártállású rászorulók segítése. Az is valószínűsíthető, hogy az evangéliumi pünkösdi közösség sem pünkösdi drogosokat próbál pusztító szenvedélyüktől megszabadítani.

Fontos kérdés, hogy mi teszi a „vallásos” csoportot alkalmassá a segítségnyújtásra. Tapasztalataink szerint elsősorban az, hogy egy sereg olyan – gyakran erkölcsi – értéket mutat fel és képvisel különösen hitelesen, melyek társadalmunkban hiánycikknek mondhatók. Emellett orientációs pontokat kínál a bajok megelőzésére, életvezetési alternatívákra és az élet ún. nagy kérdéseire vonatkozóan. Közösségteremtő erővel rendelkezik a bajbajutottak, kapcsolatnélküliek számára is.

Leprás és béna a városkapunál. Miniatúra a XIV. századból

Egy egyházi, felekezeti csoport optimális esetben általánosan toleráns légkörével az önértékelés kibontakozását is segíti, az egyén érési folyamatait ösztönzi. (A pszichológus E. H. Erikson úgy fogalmaz, hogy az énidentitást csak a csoportidentitáson keresztül lehet megtalálni.) Életet rendező, jelentéssel feltöltő, cselekvést irányító azonosulási mintákat kínál sokféle egyéniségű, sokféle életúttal rendelkező, a hagyományokon keresztül felelevenedő és élő, nagy hatású személyiségek példájával. Tipikus ebben a szférában a szenvedélybetegek tekintélyelvi alapon álló vezetése. A vezető személyiségek leggyakrabban erős, vezetésre termett, stabil alapon álló egyéniségek. Saját tekintélyüket a segítés, a másik érdekében történő cselekedetek motiválják. Hitük folytán, ami nem kapcsolható ki az egész munkából, mert számos egyéb fontos tényező mellett éppen ez biztosítja a bázist, egy felsőbb tekintély erejére támaszkodnak. Amit vallanak, azt hiszik is, és tartják is magukat hozzá, mindezért képesek áldozatokat is hozni, így hitelesek. Képesek a személyiség rejtett erőit is mozgósítani. Az általuk vezetett, együtt dolgozó csoportok gyakran testesítik meg az érett közösség ideálját: nem számolják fel az egyén autonómiáját, nem lépnek az egyén helyébe, hogy helyette működjenek.

A „gondozás vagy térítés” első látásra fogas kérdése vizsgálódásaink tanúsága szerint a következőképpen oldódik meg. A legtöbb kezdeményezés még rejtett formában sem mutatja a – kívülről nézve esetleg sanda szándékokat rejteni sejtető – „gondozok, hogy térítsek” szemléletet. (Ennek sporadikus jelenléte azonban nem zárható ki.) Sokkal inkább jellemző a „segítek, mert jó neki, mert nem tehetek másképp”, „segítek, mert egyszerűen muszáj”, vagy esetenként a „segítek, mert segíteni jó” szemlélete. Ha a térítés meg is jelenik esetleg harmadlagos motívumként, akkor is leginkább csak így: „Ha térítek, azért teszem, mert ezt tudom felmutatni számára egyedüli kiútként.”

A megismert kezdeményezések legfontosabb – helyenként a különféle vallásokon magukon túl is jutó, más irányokba mutató – értékei közül kiemelkedik a személyközpontúság. A folyamatok, a tevékenység értelme, célja a kallódó, a deviáns, az elesett ember, a személy maga. (Korábban lefolytatott vizsgálódásaink során készített interjúkban ki is mondták helyenként: személyiség csak mély személyes kapcsolatok útján fejlődhet egészségesen.) A mozgalom legfontosabb értékei között szerepel továbbá az intézményi megoldásokkal szemben egyrészt a mozgalmiak preferálása, másrészt a családias, baráti (személyes), a kicsi, és nem a nagy szervezeti megoldásokra való konzekvens törekvés. Sőt a hierarchiák tagadása. A már említett small is beautiful megvalósuló eszméje mellett szembetűnő a teljes vagy részleges elfordulás a hivatalostól, az államitól.

A lelkészek, papok, a mozgalom „világi” aktivistái a speciális mentálhigiénés problémák kezelésére nem mindig vannak felkészülve. Ez a tény felveti az ilyen irányú speciális szakképzés szükségességét, sőt elengedhetetlen voltát – azóta sok egyéb mellett ez is megvalósult már (teológusoknak kötelező szaktárgyként, illetve megfelelő továbbképző kurzusokon stb.). A jelenlegi helyzet és a „mozgalom” elért eredményei a mentálhigiénés tevékenység prevenció súlypontú értelmezésének szükségességére utalnak, közelebbről a primer prevencióra, tehát az oki megelőzésre. Azaz: hogyan lehet olyan körülményeket teremteni, melyek között az ilyen munkát szükségessé tevő magatartások lényegesen kisebb számban merülnek csak fel? Nyilvánvaló, hogy mindenkire, az egész társadalomra nézve ilyet nem lehet létrehozni. De hogy sok emberre, bizonyos közösségekre nézve lehet, azt éppen a – helyhiány miatt vázlatosan – ismertetett kezdeményezések bizonyítják.

Az is igaz, hogy ez a fajta tevékenység nem érvényteleníti az utóbbi esztendők bomlási mechanizmusai folytán felerősödött ilyen irányú intézményes, állami tevékenységet. Mellette létezik, és tudjuk, hogy a magyar társadalom problémái olyan mélyek, hogy a kettő együtt is csak elenyésző töredékét képes ellátni az „embermentő” feladatnak. A magyar társadalomban az érték- és normaváltás folyamata megindult és előre is haladt ugyan, ám az új helyzet végleges megerősödése még néhány évtizedet igénybe fog venni. A keretek – a korábbi jelentős állami korlátozással szemben – a szabadság szempontjából gyakorlatilag teljesen fellazultak. Ami e szabadságnak mégis korlátokat szab, az a következő: a pénzügyi feltételek és az igények között korábban feszült ellentmondás mostanra helyenként a korábbiakban tapasztaltakhoz képest még elviselhetetlenebbé vált. A kapitalizálódó gazdaság és társadalom a korábbinál sokszoros mértékben termeli a rászorulókat, míg a rendelkezésre álló anyagi feltételek ehhez képest alig változtak.

A felekezeti keretekben végzett szociális, mentálhigiénés és rehabilitációs munka minőségében, motivációiban, az ezzel foglalkozó emberek tevékenységében lényegi változás nem látszik. A megsokszorozódott feladathoz még nem kapcsolódik arányosan felduzzadt intézményrendszer vagy megsokszorozódott önkéntescsapat. S hogy színvonalasabban zajlanak-e a segítő folyamatok? Hogy hatékonyabb lett-e a felekezetekben zajló munka révén Magyarországon a rehabilitációs és mentálhigiénés tevékenység? Legfeljebb a szabadság által elnyert némi többletidő és az elmúlt esztendőkben nyert tapasztalatok által. A végeredmény az, hogy amíg eddig esetleg a Nagy Hivatalnál zajlott kilincselések vittek el hasznos, a rászorulókra fordítható időt és jó lehetőségeket, addig ma a pályázatok összeállítása és az ezekkel kapcsolatos kilincselés viszi el ugyanazt.

Az említett és munkánkban a tárgyilagosságra törekvés ellenére is pozitív értéktartalmat nyert tevékenységeket vezető, azokban kiemelkedő szerepet játszó vezéralakok motivációs bázisa az elmúlt esztendők során számottevően nem változott. És bár a most említendők nem kifejezetten szociológiai, legfeljebb vallásszocioló- giailag vagy inkább teológiailag könnyen kezelhető fogalmak, nem juthattunk más eredményre, mint arra, hogy zömükben hivatásként, elhívásként, hitük Istenétől kapott személyes megbízatásként fogják fel és végzik munkájukat. Velük, társaikkal, gondozottjaikkal folytatott beszélgetéseink tanulsága, hogy innét merítik nyugalmukat, belső erejüket e szociálisan alacsony presztízsű, alulfizetett, fizikumot és lelket próbáló önkéntes- vagy fizetéssel járó tevékenységük folytatásához.

Mivel az összes említett kezdeményezés felekezeti jellegű, zömük erősen kötődik egy-egy gyülekezethez, mindegyiknél szerephez jut a vallásosság. A dolog természetéből adódóan alig-alig vannak ezen a jól körülhatárolt területen olyan tevékenységek, melyeket ne szőne át a vallásosság s a hit, mégpedig egészen mélyen. Ez azonban az adott területen dolgozó szakembereket vagy, helyenként (pl. Otthon Alapítvány, Menedék Alapítvány, bodrogi védett otthon), vállalkozókat, az ő cselekedeteiket, azok motivációját, illetve erőforrásaikat jellemzi, és nem feltétlenül a gondozottakét, rehabilitációra szorulókét. Természetesen e tekintetben is szignifikáns különbségeket találunk, ha mondjuk a baptista vagy evangélikus felekezet idősgondozó otthonait vetjük egybe a baptisták vagy reformátusok, esetleg pünkösdiek drogbeteggondozó, őket rehabilitáló, bentlakásra alapozott intézményeivel. Ez utóbbiaknál szükségképpen jelen van az illető személy átformálásának igénye.

A felekezeti jelleg és a munka nehézsége, illetőleg gyakorta reménytelensége folytán az itt dolgozók – vagy ahogy magukat gyakran minősítik: „szolgálók, szolgálatot végzők” – rejtett, a mindennapi szemlélet és vizsgálódás előtt többnyire nem feltáruló erőforrásokat kényszerülnek és képesek segítségül hívni.

Ám ha összeadjuk, hogy összesen hány emberrel foglalkoznak intenzíven a ma talán legveszélyeztetettebb kábítószerfüggők közül az egyházak, akkor legfeljebb néhány százat találunk. Ennyit érnek el az ezrekből. Nem volna helyesebb az energiákat, a hatalmas összegeket nem e feneketlen hordóba öntögetni, hanem valami gyorsabb, látványosabb eredményre vezető területen és módszerek útján nagyságrendekkel több embernek segítséget nyújtani? Valószínűleg teljesen mindegy, mivel e kettő lényegében egyenértékű, hiszen önérték, hogy egyetlen embert emelünk-e föl, vagy százezret. Ha pedig valakinek éppen erre van hivatása, akkor éppen erre fog menni. Ezáltal a motivációs bázis is felértékelődik. Ha ugyanis valakit hívtak, az megy. Az értékracionális cselekvés (Max Weber) nem a hasznokat, hanem az értékeket mérlegeli. Amit tehát muszáj megcsinálni, azt meg kell csinálni.

A filantrópia nem az állam dolga. Az államé a szociálpolitika, mely azonban általános, tehát nagy társadalmi csoportokat átfogó és a tipikusra irányuló. Nincsen meg benne a személyesség, az egyénre irányulás képessége, mert nagy és intézményes. A személyes, az egyéntől egyénig ható közreműködést a nagy állami szociálpolitika nem képes produkálni. A filantrópia feltétele az, hogy az egyén vagy a kis szervezet képes legyen egyáltalán észrevenni az elesettséget, a kirekesztettséget, a segítségre szorulást. Alapja azután valóban a részvét, azaz egyszerűen szólva: az együttérzés belső hangjának megszólalása. Ám a nagy fordulat itt következik, a részvét ugyanis halott, semmit sem old meg. Itt a részvétel következik.