Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

6. fejezet - 6. A FOGYATÉKOSSÁG NÉHÁNY BIOLÓGIAI VONATKOZÁSA

6. fejezet - 6. A FOGYATÉKOSSÁG NÉHÁNY BIOLÓGIAI VONATKOZÁSA

Hieronymus Bosch: A balgaság gyógyítása (Az őrület kövének eltávolítása), 1475-1480

„Mert valamennyien csak hangyák vagyunk a biológia nagy országútján...”

6.1. BEVEZETÉS

Amint az a rehabilitáció kialakulását áttekintő fejezetekből kitűnik, a modern értelemben vett, komplex rehabilitáció kiindulási pontja, meghatározó elméleti és szemléleti modellje – a dolgok természetéből adódóan – az orvosi rehabilitáció volt. Ha valakit az egészségét károsító bármilyen jellegű hatás ért, értelemszerűen az egészségügy hatókörébe került, s addig semmilyen más jellegű segítségben nem részesülhetett, amíg az egészségügy ki nem engedte a karmai közül. Az orvosi rehabilitációnak ma már sem a meghatározása, sem a célja nem különbözik alapvetően az általános rehabilitációétól, csupán benne értelemszerűen nagyobb hangsúly tevődik a sérültséggel, fogyatékossággal kapcsolatos fizikai jelenségekre. Olyan folyamatnak tekinthető, amelynek célja, hogy elősegítse az állapot stabilizálódását, megkísérelje az elveszített funkciók maximális helyreállítását, és serkentse azon adaptív mechanizmusok beindulását, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyén teljes egészében vagy részben, de újból felelősséget vállalhasson a saját életéért (Cole- Cole 1990, 989.). Ez azonban már nem elszigetelten, csakis az orvosi-egészségügyi ellátás keretei között történik. A modern szemléletnek talán éppen az a legnagyobb hozadéka, hogy az orvosi rehabilitáció megkezdésével szinte egy időben, az életveszély elmúltának pillanatában kitárulnak az ajtók, és a segítőszakmák gyakorlói a kezdettől fogva hozzátehetik a rehabilitációs folyamathoz mindazt, amivel pszichésen, szellemileg, fizikailag vagy szociálisan elősegíthetik az adott személy életminőségének normalizálását.

Az életminőség olyannyira jelen lévő és egyre gazdagodó fogalommá vált napjainkban, hogy érdemes röviden kitérni rá. Messzemenően nemcsak azok az anyagi lehetőségek befolyásolják, amelyek révén valaki megkönnyítheti a mindennapjait, bár ezek jelentőségét lebecsülni képmutatás és hazugság lenne. E fogalomba beletartozik minden, ami az adott személy közérzetét, önmagáról és a világról alkotott képét, tevékenységeinek színterét, kapcsolatrendszerét, aktivitási szintjét, céljai kitűzését és megvalósítását befolyásolhatja, azaz hatással van arra, hogy az illető hogyan érzi magát a bőrében. Azok a szolgáltatások – pontosabban az elérhetőségük és a hozzáférhetőségük – határozzák meg elsősorban, amelyekre az illetőnek speciális igényei kielégítése érdekében szüksége van: milyen egészségügyi és segédeszköz-ellátásban részesül, mennyire tud szabadon közlekedni, utazni, van-e módja tanulni, dolgozni, hozzájuthat-e a számára szükséges információkhoz, rendelkezik-e azokkal a személyi és tárgyi feltételekkel, amelyek a legmagasabb szintű önállóságot biztosítják a számára. További fontos szempont az életminőség megítélésénél, hogy milyennek láthatja magát az ember a társadalom tükrében: fontos, másoknak, az egésznek a hasznára lévő, aktív, kreatív lénynek, vagy pusztán értelmetlen napok sorát pergető, fölösleges koloncnak a többiek nyakán. Aki nem érzi, hogy használni tud a világnak, annak a legtökéletesebb szolgáltatások birtokában is üressé, értelmetlenné válhat az élete, s az életminőségét akkor sem fogja magasra értékelni, ha a világ legtökéletesebb segédeszközei állnak a rendelkezésére (Kullmann 1999, 15-17.). így tehát az életminőség javításának a célja is erőteljesen közrejátszott a régi, egészségügyi fókuszú modell megváltozásában, hiszen az egészségügy önmagában a legtökéletesebb orvosi technológiák birtokában sem képes komplex módon javítani az életminőségen.

A szemléletváltásban természetesen szerepet játszott magának az egészségügynek, az orvoslásnak a megváltozása is. Mivel a fejlett ipari társadalmakban sem a járványok, sem a gyermekkori fertőző betegségek, sem pedig sok, eddig gyógyíthatatlan állapot nem szedi már áldozatait, továbbá a modern gyógyszerek, az orvosbiológiai technikák fejlődése, a jobb higiénés, élet- és táplálkozási körülmények is alapvetően megváltoztatták a népesség általános egészségi állapotát, az egészségügynek reagálnia kellett mindezen változásokra. E sokirányú fejlődés következtében manapság az emberek nem egyszerűen túlélnek korábban halálos kimenetelű állapotokat, hanem jóval tovább is élnek. 1930-ban 40 év volt az átlagos várható életkor, 2000-re ez 70 évre nőtt. Míg 1980-ban a teljes populáció 11 százaléka volt 65 éven felüli, addig az előzetes számítások alapján 2030-ra ez az arány 18 százalékra nőhet (Keith 1993). Már ma is szembetűnő, hogy az egészségügyi szolgáltatások milyen óriási százalékát adja a szívinfarktus, az agyvérzés, a daganatos és ízületi betegségek következményeinek kezelése, nem is említve a veleszületettt kóros állapotok, a súlyos, agy- vagy gerincvelő-sérüléssel járó balesetek túlélőinek rehabilitációs szükségleteit. Tehát az orvosi szakmán belül is egyre inkább előtérbe kellett kerülnie a társszakmákkal együttműködő, nyitottabb rehabilitációs szemléletnek. Ez az előnyére változott szemlélet volt hatással a fogyatékosságokkal összefüggő állapotok megítélésére, kezelésére is, s ma már az egészségügy és társszakmái körében is egyre elterjedtebb a jobb életminőség, a normalizáció és az integráció terápiás célként való megfogalmazása.