Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

6.2. BIOLÓGIAI-EGÉSZSÉGÜGYI ALAPFOGALMAK: AZ EMBERI TEST SZERVEINEK, SZERVRENDSZEREINEK VÁZLATOS ÁTTEKINTÉSE

6.2. BIOLÓGIAI-EGÉSZSÉGÜGYI ALAPFOGALMAK: AZ EMBERI TEST SZERVEINEK, SZERVRENDSZEREINEK VÁZLATOS ÁTTEKINTÉSE

A szorosan vett orvosi-egészségügyi rehabilitáció[57] gyakorlása elsősorban az egészségügyi és a paramedikális – gyógytornász, fizioterapeuta, logopédus, konduktor, foglalkoztató terapeuta stb. – személyzetre tartozik, mégis célszerű áttekinteni azokat az alapfogalmakat, amelyek az egészségügyi rehabilitáció alanyára – az emberre mint biológiai lényre – és tárgyára – az emberi testre – vonatkoznak. Számítani kell arra is, hogy a rehabilitációs folyamat vagy a végállapot igényelte speciális ellátás során nemritkán kerül olyan dokumentum a szociális munkás, gyógypedagógus, pszichológus, foglalkoztató terapeuta, családgondozó, gyermekvédelmi szakember, jogi vagy társadalombiztosítási előadó stb. kezébe, amelyben orvosi, egészségügyi megközelítésben és szakkifejezésekkel írnak le állapotokat, javaslatokat, várható következményeket. Ha mindemellett figyelembe vesszük az általános egészségügyi kultúra és a biológiai tájékozottság elszomorítóan alacsony hazai szintjét, semmiképpen sem felesleges feleleveníteni a rég elfeledett biológiaórákon tanultak egynémely részét: ha ismerjük a „szerkezetet”, és értjük a működését, jobban követhető, hogy mi, miért és milyen következményekkel „romolhat el” benne.

Mint ahogy a jogász kollégák sem e könyv jogi fejezetéből fogják elsajátítani alapvető jogi ismereteiket, ugyanúgy ez a fejezet sem az orvosoknak és a szakképzett egészségügyi dolgozóknak szól. Értelemszerűen inkább a rehabilitációs „színjáték” többi szereplője, valamint a fogyatékosság témájával valamilyen kapcsolatba kerülő egyéb szakemberek számára kíván kiegészítő ismereteket nyújtani. Aki az orvosi rehabilitáció részleteibe óhajt mélyebb betekintést nyerni, annak a számára javasolható szakirodalom a Rehabilitáció az orvosi gyakorlatban című összefoglaló kézikönyv (Huszár-Tringer-Kullmann 1999).

A téma ismertetésére több szempont kínálkozik, gyakorlati megfontolások miatt azonban mindenképpen korlátozni kell a vizsgálódás területeit. Így először az emberi test azon szerveit, szervrendszereit tekintjük át vázlatosan, amelyek elváltozá- sa(i) a leggyakrabban teszi(k) szükségessé a rehabilitációs jellegű beavatkozásokat, utána pedig ismertetjük az ezen elváltozások következtében kialakuló leggyakoribb fizikai állapotokat. Csak azokat az állapotokat tárgyaljuk, amelyek „fogyatékosságot” okoznak, tehát csökkentik az önellátás, az önálló életvitel, az információcserébe történő bevonódás s a társadalmi részvétel esélyeit. Így elsősorban a veleszületett eltérések, a korai, maradandó sérüléssel járó betegségek, valamint a baleset következtében kialakuló ún. végállapotokra térünk ki.

Az emberi test önmagukban is komplex anatómiai, szövettani és biokémiai rendszerek kombinációjából áll. Ezeknek még a legvázlatosabb ismertetése is messze meghaladná fejezetünk kereteit, ezért, követve Ahn (1993) gyakorlatias szemléletű beosztását, topográfiai szempontok, azaz az emberi szervezet „földrajza” alapján vesszük sorra az egyes szerveket, illetve szervrendszereket, vázlatosan felelevenítve leglényegesebb jellemzőiket.

6.2.1. Bőr, kültakaró

Az emberi test külvilággal érintkező szerve a bőr, amelynek durván két rétegét különíthetjük el: a felhámot (epidermis) és a hámot (dermis).

A felhám a legkülső, a külvilággal érintkező réteg, amely kissé megvastagodott, elszarusodott sejtekből áll, ezáltal is védve az alatta fekvő rétegeket. Sejtsorai közül a legalsóban találhatók a bőr színét meghatározó festékszemcsék, a melanint tartalmazó pigmentsejtek. Ez utóbbiak minden bőrszínnél azonosak, csupán genetikailag meghatározott számuk különbözik: egy szenegáli fekete embernek lényegesen több melanin található a bőrében, mint például egy szőke skandináviainak.

A hám tele van érzékeny idegvégződésekkel, és gazdagon átszövik az apró véredénykék. Az idegvégződések folyamatosan tájékoztatnak bennünket környezetünk (levegő, ruhanemű, érintkező testek és felületek stb.) hőmérsékletéről, tapintási jellemzőiről, nedvességtartalmáról stb., a gazdag érhálózat pedig szűkülésé- vel-tágulásával biztosítja hőérzékelésünk egyenletességét. Szintén a hámban találhatók az izzadságmirigyek, a faggyúmirigyek és a szőrtüszőcskék (a fejbőrön ezek a hajhagymák). Még a teljesen ép bőr is tele van jól látható apró „hibákkal”, mint amilyenek a szeplők, a mosolyráncok, a dudorodó vagy a bőrt lilásra csíkozó apró erecskék, a festékes, szőrös vagy elszarusodott anyajegyek. „Hibátlan” bőr csak a kozmetikai szerek reklámjaiban létezik, a való életben ilyen nincs.

6.2.2. Csont-, izom- és ízületi rendszer

A csont- és izomrendszer építőelemei a csontok, a porcok, a szalagok, az inak és az izmok. Ez a rendszer, amellett hogy biztosítja a test mechanikai támaszát és védi az életfontosságú belső szerveket (pl. a koponya az agyat, a mellkas a szívet), termeli a vért, és értékes ásványi anyagok tárolására is szolgál. A csontváz egyszersmind olyan függesztőrendszer, amelyen megtapadnak az ízületekben találkozó izmok, megteremtve a testmozgás feltételeit. A csontrendszer, a csontozat felépítése genetikailag adott.

Az izomzat összehúzódásra képes izomrostokból (myofibrillumok) áll. Az izomösszehúzódás energiaigényes biokémiai mechanizmus. Bár az izomsejtek száma edzéssel nem szaporítható, a meglévők összehúzódó képessége, rugalmassága, ereje, tömege növelhető. Az inak az izmok összehúzódásra képes részét tapasztják a csontokhoz. A szalagok elsősorban az ízületek stabilizálására szolgálnak. Sérülésük gyakran kellemetlenebb, gyógyulásuk pedig hosszabb lehet, mint csonttörés esetében. A szalagok ideális lazasága fontos a szabad mozgásképességhez, a merevség ugyanis korlátozhatja az ízületek mozgását, az olykor veleszületett okokból kialakuló, túlzott lazaság pedig ízületi túlmozgékonyságot okozhat (ilyen észlelhető a Down-kóros gyermekeknél s a cirkuszban dolgozó ún. gumiembereknél). A porc az ízületek találkozási felszíneit borítja. Mész vagy egyéb idegen anyag lerakódása vagy gyulladásos folyamatok következtében az ízületekben gyakran alakulhatnak ki olyan degeneratív elváltozások, amelyek a sima, csúszós ízfelszínek felrostozó- dásával, eldurvulásával járnak. Ilyenkor az ízületek mozgatása fájdalmassá, akadályozottá válik. Az ízületek hajlékonysága genetikailag adott, azonban gyakorlással ez is nagymértékben fokozható.

Az emberi testben 206 csont található, amelyek közül némelyik a lapos (pl. a koponya- vagy a medencecsont), másik a rövid (pl. a kéz- és lábtőcsontok), megint másik fajtája a hosszú csöves csontokhoz tartozik (pl. felkar- vagy combcsont).

A csontot kemény, elmeszesedett kötőszövet alkotja. Mikroszkopikusan a csontszövetet magát ásványi sókat, elsősorban kalcium-foszfátot tartalmazó, szervetlen alapállomány alkotja, amelybe beépülve különböző feladatokra specializálódott sejtek találhatók. A vérsejtek felnőttkorra már csak a lapos és rövid csontok vörös csontvelőjében termelődnek.

6.2.3. Az idegrendszer

Az alábbiakban az idegrendszert a választható szempontok közül az anatómiai elrendeződés alapján, központi és perifériás részenként fogjuk tárgyalni.

Az idegrendszer funkcionális alapegysége a neuron, az idegsejt, amelyből több milliárd található az emberi szervezetben. A neuron sejttestből, sejtnyúlványokból (dendrit) és idegrostból (axon) áll. A legtöbb idegrostot teljes hosszában velős hüvely (myelin) burkolja, amely egyszersmind védi és elszigeteli a környezettől, ugyanakkor gyors pályát biztosít a sejttestből kiinduló impulzusok át- és továbbhaladása számára. Az axonok funkcionális és anatómiai épségének letéteményese a sejttest, ha ez utóbbi megsérül vagy elpusztul, vele sérül, illetve pusztul a belőle kiinduló idegrost is. Az ingerület neurontól neuronig történő átadása a találkozási pontokon, a szinapszisokban megy végbe.

Makroszkóposan az agy három nagy részre osztható: a nagyagyra (cerebrum), a kisagyra (cerebellum) és az agytörzsre. Az agy legnagyobb részét a két, többé-ke- vésbé szimmetrikus, jobb és bal félteke alkotja, amelyek külső, vékonyabb rétege a kéreg, a sokat emlegetett szürkeállomány (kortex), belseje pedig a fehérállomány. Hogy egész pontosan hogyan működik az agy, ma sem tudjuk, bár az idegélettan (neurofiziológia) a modern orvostudomány minden eszközét – például fESB (az agy fokális elektromos ingerlése); MRI (mágneses rezonanciára alapozott képalkotás); PET (pozitronemissziós tomográfia) – beveti a titok megfejtésére. Külsőre egyforma a két félteke, de méréskor mindig a bal a nehezebb, a belső összeköttetések elemzésekor pedig az derül ki, hogy a balt rövid, de egy-egy területen hihetetlenül gazdag kapcsolatokat biztosító, a jobbat pedig hosszú, az egymástól elkülönült területeket összekötő idegrostrendszer jellemezi (Atkinson et al. 1997, 51.).

A két agyfélteke működési megoszlásáról már korábban is kialakultak bizonyos elképzelések a rendelkezésre álló, didaktikailag erősen leegyszerűsített modellek alapján. Eszerint a bal félteke beszél, a jobb hallgat, a bal érti a szót, a jobb a beszédet színező hangot és mozdulatokat. A bal száraz objektivitással, józanul, racionálisan érvel, ítél, számol, elemez, érzékeli az időt és a sorrendiséget, a jobb humorral, holisztikus látásmóddal, időtlenül nézi a világot, jól tájékozódik a térben és a képi világban, felismeri az arcokat, muzsikál és álmodik (Springer-Deutsch 1985, Hámori 1985, Atkinson et al. 1997, 54.). Ennek alapján nevezték a bal féltekét katego- rizálónak (régebben dominánsnak), a jobbat pedig reprezentatívnak (korábban szubdominánsnak). Nem lehet állítani, hogy mára alapvetően megváltozott az agyféltekékről való tudásunk, de az tény, hogy a fenti modell sok vonatkozásban árnyaltabbá vált. Ma már egyértelmű, hogy minden inger felfogása-értelmezése (percepció) és produkciója számos alfunkcióra bomlik, amelyek lokalizációja anatómiailag is eltér egymástól (Whitaker 1998). A két félteke különbségei sok esetben kiegészítik egymást, s egy adott funkció tökéletes végzéséhez mindkét félteke azt nyújtja, amiben jobb. Annak „eldöntése”, hogy melyik feladat mely részét melyik félteke végezze, ún. interhemiszferikus, tehát a két félteke közötti üzenetváltások révén történik, amely belső kommunikáció a kérgestesten (korpusz kallózum), a két féltekét összekötő anatómiai képleten keresztül zajlik.

Mindkét félteke lebenyekre osztható.

A homloklebenyek két fő viselkedési funkciót befolyásolnak: a tanult motoros aktivitást (pl. megtanult mozdulatok, mesterségek, begyakorlott ügyességet igénylő tevékenységek, sportok, játékok stb.) és a jövő tervezésének és szervezésének képességét. A homloklebenyek épségéhez kötött az érzelmek megélésének és kinyilvánításának lehetősége, az absztrakt gondolkodásra és a józan ítélőképességre, azaz a cselekedetek következményeinek előzetes felmérésére való képesség is.

A homloklebenyek károsodásakor a beteg megmagyarázhatatlan, logikátlan cselekedeteket hajthat végre, például egy homloklebeny-daganatos szőlősgazda augusztusban zölden leszüretelte a teljes szőlőtermését, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékig számolt volna ennek mindenki más számára világosan belátható következményeivel.

A beszédmozgató központ (Broca-mező) is a homloklebenyben található, a jobbkezesek 95 százalékában és a balkezesek 65-70 százalékában a bal oldalon.

A Broca-mező sérülésének következményei a különböző beszédzavarok (afáziák), amelyek típusából (pl. megnevezési képtelenség, nyelvtanilag helytelen mondatok produkálása, a spontán beszéd hiánya, írási vagy olvasási zavarok stb.) következtetni lehet a sérülés helyére.

A fali lebeny legfőbb funkciója az érzékelések integrációja. Az ún. szenzoros kéregben történik az ellenoldali kültakaró és testrészek felől érkező, különböző érzékelési ingerek – például fájdalom, hő, testhelyzetről szóló információk, finom tapintási élmények stb. – feldolgozása, koordinálása és integrálása, valamint összevetése az egyéb érzékelésekkel

Falilebeny-károsodásnál elveszhet a téri tájékozódás képessége, mert az illető nem képes feldolgozni a testhelyzetéről érkező belső információkat. Elveszhet a károsodással ellenoldali végtagról szerzett belső tudás is, az illető egyszerűen nincs tudatában az adott testrésznek (pl. csak fél arcát borotválja, testének csak az egyik oldalát öltözteti fel).

A halántéklebeny a bejövő hangingerek fogadásának legfőbb központja. Itt található a beszédértés központja (Wernicke-mező), s a halántéki lebenyt tartják az álmok, a memória és az érzelmek egyik jelentős központjának is.

A Wernicke-mező károsodásának tipikus tünete az ún. szósaláta megjelenése: mivel az illető képtelen érzékelni a saját beszédét, annak értelméről nincs visszajelentése, folyékony, nyelvtanilag helyes, de tökéletesen értelmetlen zagyvaságot produkál.

A tarkólebeny (nyakszirti lebeny) mindegyik félteke hátulsó pólusát foglalja el, és elsősorban a beérkező látási ingerek feldolgozására szolgál.

A lebenyeken kívüli területekhez tartoznak a különböző nagymagvak vagy bazális ganglionok.

A kisagy a nyakszirti vagy tarkólebeny alatt helyezkedik el. Szabályozó és koordinációs funkciói az egyensúly, az izomtónus és a finom végtagmozgás összehangolását biztosítják.

Az agytörzs több részből áll: középagy, híd és nyúltagy. Ez utóbbiban fontos keringési és légzési központok találhatók, sérülése azonnali halált okozhat.

A szintén a központi idegrendszerhez tartozó gerincvelő mintegy „telefonkábelként” funkcionál az agy és a perifériás idegrendszert alkotó idegek között. Sérülése annyi idegpályát érint, amennyi a sérülés felett vagy éppen annak magasságából indul, s olyan súlyos, amennyire áthatoló a sérülés, azaz amennyi idegpálya megszakad a sérülés következtében. A zavarok mindig a sérülés szintje alatt jelentkeznek.

Az idegrendszer központi szervein, az agyon és a gerincvelőn kívül az idegrendszer részét alkotja a perifériás idegrendszer is, amelyhez az agyidegek és a gerincvelői idegek tartoznak. Az agyidegek egymástól igen eltérő területeket látnak el, például szemmozgatás, mimikai mozgások, rágóizmok stb. Sérülésük gyakran szabad szemmel is jól látható elváltozásokat okoz (pl. ferde száj, nem egyforma szemrés).

A gerincvelői idegeknek két gyökere van, az elülső, motoros és a hátulsó, érző gyökér. A gerinccsatornát 31 pár gerincvelői ideg hagyja el, s a csatornából történő kilépés helye az egyik legsérülékenyebb pont. Az ideget itt érő nyomás és dörzsölés fájdalmakat, zsibbadást, mozgáskorlátozottságot, végső esetben bénulást is előidézhet. A keresztcsont táján kilépő gerincvelői idegek biztosítják a külső genitáliák, a gát és a végbél mozgató- és érzőrostjait, tehát minden olyan gerincvelői sérülés, amely e szinten vagy felette történik, a szexuális működés és az ürítési funkciók súlyos zavarát okozhatja.

6.2.4. A légzőrendszer

A légzőrendszerhez az alábbi szervek tartoznak: orr, orrjáratok, orrgarat, gége, légcső, hörgők, tüdő. Alapvető funkciója a gázcsere biztosítása, de bizonyos fizikai és biokémiai védekezőfunkciókat is ellát.

A légcső két főhörgőre ágazik, amelyek faágszerűen egyre kisebb méretű és növekvő számú hörgőre oszlanak, amelyek végül magát a tüdőszövetet alkotó, milliónyi, legparányibb hólyagcsába (alveolus) torkollnak. Az embernek kb. 300 millió alveolusa van, amely összességében mintegy 70 négyzetméter felületnek felel meg. Ez az óriási felület szolgál a légcserére, az elhasznált szén-dioxid oxigénre történő kicserélésére.

Minden, ami a hólyagcsák számát csökkenti, rontja a levegőcsere esélyeit. Az erős dohányosok állandósult hörghurutja, a hörgőcskékben pangó váladékkal és a benne tenyésző baktériumokkal, a folyamatosan bejutó, izgató idegen anyagok és a forró levegő, mind roncsolják az alveolusok hajszálvékony falát. A falacskák elvékonyodnak, majd elpattannak, az alveolusok összeolvadnak, és a finom, apró hólyagcsák hálója helyett egyre nagyobb hólyagok egyre kisebb összfelületű falán keresztül kell megtörténnie a légcserének. Tehát egyszerűen fizikailag csökken az a felület, amelyen át friss oxigén juthat a szervezetbe.

6.2.5. Szív, keringési és érrendszer

Azért, hogy a légcsere folytán felfrissült, oxigéndús vér minden szervhez eljusson, a szív és a keringési (kardiovaszkuláris) rendszer a felelős. A keringést a szív pumpamozgása biztosítja. A szervezet vénái által összegyűjtött, elhasznált, szén-dioxid- ban dús vért a jobb szívfél továbbítja a tüdőbe, ahonnan, oxigénnel felfrissülve, visszakerül a bal szívfélbe, ezzel téve teljessé az ún. kis vérkört. A bal kamra erőteljes, ritmikus lüktetése juttatja el a friss vért a szervezet legtávolabbi pontjára is, ahonnan a vénás rendszer visszaszállítja az elhasznált vért a szív jobb pitvarába, így zárva a nagy vérkört.

A bal kamrából erednek a szív saját izomzatát tápláló, a szívet koszorú alakban közrefogó erek, a koszorúerek (koronáriák) is. Ez a biztosítéka annak, hogy a soha nem pihenő szívizomzat mindig az oxigénnel legdúsabban telített vérből kapja a táplálékát.

A vért szállító artériákhoz és vénákhoz csatlakoznak a nyirokerek, amelyek a szövetközti résekben felszaporodott folyadékot szállítják vissza a test ereibe. A kapuőröknek is nevezett nyirokcsomókban raktározódnak a nyiroksejtek (limfociták), amelyek képesek ellenanyagokat (antitesteket) termelni a szervezetbe behatoló idegen anyagok (antigének: kórokozók, idegen fehérjék stb.) ellen.

A keringés központi szerve, fenntartója a szív. Belsőleg négy, jól elkülönült, fallal bíró rekesze van, amelyek között az artériás és a vénás vér keveredését megakadályozó billentyűk csak szigorúan egyirányú közlekedést tesznek lehetővé: jobb pitvar —> jobb kamra —> kis vérkör —> bal pitvar —> bal kamra —> nagy vérkör —> jobb pitvar.

A szív működése, mint ahogy saját szívünk dobogásából is tudjuk, ritmusos. Mit hallgat az orvos a fonendoszkópjával, és mit tapogat a csuklónkon? A billentyűk becsapódása, záródása adta hangokat hallgatja, a pulzus pedig nem más, mint a kamrákból ritmikusan kiáramló vér surranása, amely különösen jól érzékelhető a testfelszínhez közel, csontos alapon elhelyezkedő artériákon. Minden olyan hang, amely e normálhangoktól eltér, zörejnek minősül, és betegségre utal.

Az erekben keringő vér nyomását a szervezet több pontján lehet mérni, legcélszerűbben a karon. A vérnyomást általában két számmal jellemzik. Az első szám mutatja azt az értéket, amely a vér kilökésének pillanatában uralkodik a rendszerben, a második a szív ellazulásakor mérhető nyomásviszonyokat jellemzi. A vér nyomását higanymilliméterben adjuk meg, felnőtt ember normálértéke 120/80 Hgmm, gyermekeké ennél lényegesen alacsonyabb. A kor előrehaladtával nő az elfogadható vérnyomásérték is, egy hetvenéves embernél a 140/90 Hgmm normálisnak tekinthető, míg egy kamasznál ugyanez már magasvérnyomás-betegséget jelezhet.

6.2.6. Vérképző szervek

A vörös csontvelő a lapos és a rövid csontokban található vértermelő szövet, amelyben a vörös- és fehérvérsejtek, valamint a vérlemezkék keletkeznek (eritrociták, leu- kociták és trombociták). A lép a hasüreg bal felső negyedében, a bal bordaív alatt helyezkedik el, benne nagy mennyiségű vérlemezke és az elöregedett, elhalt vörös- vérsejtek bekebelezését végző sejt található. A lépnek emellett a védekezőrendszer működésében is jelentős szerepe van.

Sűrű erezettsége és vérrel telítettsége magyarázza, hogy miért annyira veszélyesek a gyermekek biciklibalesetei, amelyek során a kormány igen gyakran a hasfalba ütközik. A nem túl védett szervet érő, nagy erejű ütés könnyen megrepesztheti a lép falát, s a hasüregbe zúduló vér, ún. hasi katasztrófát idézve elő, életveszélybe sodorhatja a gyermeket.

A fehérvérsejtek elnevezés gyűjtőfogalom. Normálkörülmények között egy mikro- liter vérben 4-11 ezer fehérvérsejt található. Szerepük a szervezet védekezőképességében igen fontos, idegen, fertőző anyagok (baktériumok, vírusok, élősködők) és a saját testben termelődő kóros sejtek (pl. daganatsejtek) ellen védenek. Fontos, hogy felismerjék a saját, illetve az idegen sejteket. Ha ez valamilyen ok miatt nem történik meg, megtámadhatják a szervezet saját, ép sejtjeit is (ezeket a betegségeket autoimmun kórképeknek nevezik).

A vörösvérsejtekben található a hemoglobin, amely – vas jelenlétében – a levegőből bekerülő oxigén megkötésének képességével rendelkezik. Ha az étrendben kevés a vas, vashiányon alapuló vérszegénység alakul ki, amely a mi táplálkozási és éghajlati viszonyaink között népbetegségnek tekinthető. Normálisan 4-5 millió vörösvér- sejt található egy mikroliter vérben.

A vérlemezkék (trombociták) jellegzetes szemcséket, granulákat tartalmaznak, amelyek vérzéskor kiszabadulván, lehetővé teszik a véralvadást. Körülbelül 2-400 ezer vérlemezke található egy mikroliter vérben. Számuk csökkenése vérzékenységhez, növekedése súlyos alvadékonysághoz, vérrögök (trombózis) kialakulásához vezethet.

6.2.7. A tápcsatorna

A táplálkozás szervei a szájtól a végbélnyílásig terjedő csatornarendszert alkotnak. Az emésztés lényegében már a tápcsatorna felső szakaszában megkezdődik. A fogak által felaprított, nyál puhította ételből a nyelvmozgás segítségével jól formált falat, ún. globulusz képződik, amelyet a nyelv a garat felé továbbít. A nyál jelenlétét nyálmirigyek biztosítják, amelyek közül a legnagyobb az önállóan elhelyezkedő fültőmi- rigy. (Ez utóbbi jól ismert, fájdalmas gyermekkori gyulladása a mumpsz.) Amikor a falat eléri a garatot, önkéntelen nyelési reflexet vált ki, és a falat legördül a nyelőcsőbe, amely izmos falának egyirányú, ritmikus összehúzódásával a gyomorba továbbítja azt. Egyedül hányáskor fordul meg az étel útja, s válik ellenirányúvá a perisztaltika.

A gyomor falát bélelő nyálkahártya erre specializálódott sejtjei különböző emésztőenzimeket és sósavat termelnek. Ezek tovább hígítják a nyállal kevert ételt, s hozzáférhetőbbé teszik a további emésztés számára. A gyomorból a pépessé vált ételt a perisztaltika továbbítja a vékonybélbe. A vékonybélbe ömlenek a nagy, külső elvá- lasztású mirigyek, az epe és a hasnyálmirigy emésztést elősegítő enzimjei.

A máj a szervezet legnagyobb mirigye, a hasüreg felső részében, a jobb bordaív alatt helyezkedik el. A szervezet vegyigyárának is nevezik a benne zajló, szerteágazó biokémiai folyamatok miatt: közti anyagcseretermékek, gyógyszerek sokaságát mé- regteleníti; termeli a véralvadáshoz szükséges fehérjéket; az elfogyasztott szénhidrátot a szervezet számára felhasználható cukorrá bontja, epecsatornácskáiban pedig termeli az epét. Az epe az epehólyagban, ebben a májhoz simuló, körte alakú ta- sakban tárolódik, amelyből az epevezetéken keresztül jut a vékonybélbe. Főleg a zsíremésztésben van szerepe: akinek renyhén működik az epehólyagja, fájdalmas görcsökkel fizet a töltött káposzta, a füstölt csülök és a szalonnás rántotta élvezetéért. A hasnyálmirigy (pankreasz) mintegy az epehólyaggal szemközt elhelyezkedő, páratlan szerv, amely belső elválasztású mirigyként a cukor feldolgozásához elengedhetetlen inzulint, külső elválasztásúként pedig a további fehérje-, szénhidrát- és zsíremésztéshez szükséges enzimeket termeli.

Az emésztőenzimekkel ily módon dúsan elkevert ételt a bél ritmikus mozgása, perisztaltikája továbbítja hosszú útján, a „belek alagútjain” a vastagbél felé. Amikor a perisztaltika a tápanyagok felszívódása után visszamaradó, a szervezet számára nem hasznosítható salakanyagokból és bélbaktériumokból álló székletet eljuttatja a végbélhez, kiváltódik a székelési reflex.

6.2.8. Húgy-ivar szervek

A vizeletkiválasztás szervei közé tartoznak a vesék, a húgyvezetékek (uréter), a húgyhólyag és a húgycső (uretra).

A vese bab alakú, páros szerv, a deréki gerincszakasz két oldalán helyezkedik el. Szerkezetileg elkülöníthető a külső kéregállomány, a belső velőállomány és a vesemedence. A vér átszűrődik a kéreg hajszálérrendszerén (glomeruláris filtráció), majd ezután a velőállomány csövecskerendszerébe kerül, ahonnan a folyadék szükséges mennyisége, a cukor és bizonyos oldott ásványi anyagok visszaszívódnak a szervezetbe (tubuláris reabszorpció). Ez a mechanizmus biztosítja a szervezet só- és folyadékháztartásának egyensúlyát. A vizelet a vesemedencében gyűlik össze, innen szivárog lefelé a húgyvezetékeken a hólyagba. Amikor a hólyagban a vizelet elér egy bizonyos mennyiséget, kiváltódik a vizelési inger.

A folyadékfogyasztási és ennek megfelelően vizelési szokások kultúránként mások. Nálunk a kevés folyadék fogyasztása a hagyomány. „Ne igyál annyit, mert béka nő a hasadban” – mondják a gyermeknek, így korlátozva ösztönös ivási késztetését. A fejlett világban ma éppen ennek az ellenkezőjét vallják: inni kell, gyakran és sokat, akár napi 2-3 litert is, természetesen nem cukros vagy alkoholos italokat. A bőséges folyadékbevitel, amellett hogy könnyíti a szív munkáját, elősegíti a vese méregtelenítő tevékenységét, akadályozza a vesekőképződést, elejét veszi a folyadékhiányból adódó fejfájásoknak, és jót tesz a vegyszerekkel teli környezetben mindig száraz bőrnek is.

A húgy-ivar rendszer másik részét a külső és belső nemi szervek alkotják.

Nőknél a belső nemi szervekhez tartoznak a petefészkek, mindazon éretlen petékkel, amelyek az élet folyamán havonta megérnek a nőkben, továbbá a méhvezetékek, a méh és a hüvely. A külső nemi szervek a hüvelybemenetet, a kis- és nagyajkakat foglalják magukban.

A méh fala háromrétegű. Serdülés után – a petefészkek, illetve az agyalapi mirigy termelte hormonok, az ösztrogén és a progeszteron mennyiségi váltakozásainak megfelelően – a legbelső réteget alkotó nyálkahártya havonta ciklikus változásokon megy keresztül. A ciklus legjobban érzékelhető jelensége a vérzés, a menstruáció, ezért általában ehhez szokták viszonyítani a ciklus kezdetét, illetve végét, holott ez csak következménye a petefészkekben zajló változásoknak. A fogamzásgátló tablettát szedő nők természetes ciklusa szünetel, mert a tabletták valamilyen úton közbeavatkozva, végső soron magát a peteérést akadályozzák meg.

A férfiak nemi szerveinek működésére nem jellemző a ciklikusság. A férfi nemi szervekhez soroljuk a heréket, a mellékheréket, az ondóvezetéket, az ondóhólyagot és a hímvesszőt (pénisz). A here kanyargós herecsatornácskákból áll, amelyekben az ondósejtek, a spermiumok termelődnek. A csatornácskák közötti sejtek választják ki a véráramba kerülő, tesztoszteron nevű férfihormont. A mellékherék termelik az ondófolyadékot, mely, elkeveredve a spermával és a dülmirigy (prosztata) váladékával, az ondóvezetéken keresztül jut el az ondócsatornáig. Az ondó a hímvesszőt alkotó tágulékony, rugalmas, vérrel könnyen feltelődő (erekció) érhálózat, a barlangos testek izom-összehúzódásának hatására lövell ki (ejakuláció).

6.2.9. Endokrin rendszer (belső elválasztású mirigyek)

A belső elválasztású mirigyek váladékaikat közvetlenül a véráramba juttatják, így működésük a tudatunk számára nem nyilvánvaló. Mind csökkent, mind pedig fokozott működésük súlyos, gyakran az élettel összeegyeztethetetlen állapotok kialakulásához vezet.

A pajzsmirigy a nyak elülső felszínén helyezkedik el, hormonja, a tiroxin általános anyagcsere- és oxigénfogyasztást serkentő hormon, melynek termeléséhez a szervezetnek jódra van szüksége. A pajzsmirigy túlműködését jó étvágy melletti fogyás, kézremegés, izgatottság, szapora pulzus, magasabb alaphőmérséklet, feltűnően csillogó, olykor kidülledő szem jellemzi, renyheségére mindennek az ellenkezője hívja fel a figyelmet: lelógó hassal járó elhízás, alacsony testhőmérséklet, lelassult pulzus, lassúbb gondolkodás, jellegzetesen mély, rekedtes hangú, vontatott beszéd. A pajzsmirigy működéscsökkenésének legsúlyosabb formája a jódhiányos anyák magzataiban jelentkezik.

A jódozott só használata előtt igen gyakori volt a jódhiányos állapot a magas hegyekben élők között (pl. Alpok, Pireneusok, Himalája, Szumátra, Kalifornia). E hegyi lakóhelyeken sem az ivóvíz, sem pedig a táplálék és a só sem tartalmazott elegendő jó- dot, s ez pajzsmirigyhormon-hiány kialakulásához vezetett. Ezért az itt élők között magas volt a veleszületett, súlyos értelmi sérüléssel járó pajzsmirigyhormon-hiány (kongenitális hypothyreosis). Svájcban a völgybeli protestáns lakosok a magas hegyekben élő katolikusokat – akik között a jódhiány miatt igen gyakori volt a pajzsmirigy csökkent működéséből adódó értelmi fogyatékosság – hívták „chretien”-nek. Ebből ered a magyar nyelvben az alacsony szintű értelmi képességekre utaló „kretén” kifejezés, amelyet ma már szerencsére senki nem az eredeti értelmében használ. Kialakulása elevenen példázza egy pontos megfigyelésből kiinduló, de felületes általánosításon alapuló, adott vallási csoportot megbélyegző stigma megszületését.

A pajzsmirigy által termelt másik hormon a kalcitonin, amely a bevitt kalcium csontba való beépülését segíti elő D-vitamin jelenlétében. A pajzsmirigyekre két oldalról ráfekvő két-két mellékpajzsmirigy elsősorban a kalcium-anyagcserét szabályozó parathormont termeli.

Az agyalapi mirigy (hipofízis) a koponyacsont töröknyereg nevű mélyedésében fekvő, elülső, középső és hátsó lebenyből álló, rendkívüli fontosságú szerv. Az elülső lebenyben ún. trophormonok, azaz más belső elválasztású mirigyek és szervek (pajzsmirigy, mellékvesekéreg, petefészek, here stb.) hormontermelését szabályozó, serkentő hormonok termelődnek. Ugyancsak itt termelődik a szülést megindító oxitocin, a tejtermelésért felelős prolaktin s a szervezet kényes folyadékegyensúlyát őrző vazopresszin (antidiuretikus hormon: ADH).

Az alkohol gátolja ez utóbbi hormon kiválasztását, tehát aki sok alkoholos italt iszik, annak nem egyszerűen az elfogyasztott folyadékmennyiség miatt kell gyakorta vizelnie, hanem azért is, mert az alkohol blokkolta a vízvisszatartó hormonrendszert. Tehát a másnapossággal járó fejfájás és rossz közérzet oka, sok egyéb mellett, a komoly folyadékveszteség is.

A mellékvesék a vesék felső pólusain fekszenek. Külső kéreg- és belső velőállományuk van. A mellékvesekéregben termelődnek azok a koleszterin alapanyagú, létfontosságú szteroidhormonok, amelyek a szervezet cukorháztartásában, a védekezőmechanizmusaiban és a férfihormonok termelődésében játszanak szerepet. A mellékvesevelő hormonjai (katekolaminok) a vérnyomást szabályozzák. A mellékvese betegségei kezelés nélkül halálos kimenetelű állapotokhoz vezetnek.

Az emésztőszerveknél már említett hasnyálmirigy (pankreasz) belső elválasztású mirigyként inzulint és glukagont termel, az előbbi csökkenti, az utóbbi emeli a vér- cukorszintet. Egyensúlyuk biztosítja a vércukorszint állandóságát, aminek azért van nagy jelentősége, mert az agy a működéséhez elsősorban cukorból képes energiát nyerni. Az inzulin hiányában kialakuló, igen gyakori cukorbetegségben (diabétesz) fellépő magas vércukorszint súlyosan károsítja az ereket.

6.2.10. A látási rendszer

A szem izmainak mozgásáért, tehát a minden irányban történő, egyenes és ferde tekintés képességéért a III., a IV. és a VI. agyideg felelős. Ezek működési egyensúlyának megbomlása, valamelyikük renyhesége, bénulása, rövidülése stb. kancsalság kialakulásához vezethet. A szemet a szemhéjak, a szemöldök és a szempillák óvják a külső ártalmaktól, a bekerülő szennyeződésektől. A szemzug orr felőli végében elhelyezkedő könnycsatornában termelődő könny védi a kiszáradástól, tartja nedvesen a szemet. A könnyből álló védőhártyát magunk képezzük a szemgolyón, minden pislantással felfrissítve azt.

A szemgolyó maga réteges felépítésű. Legkülső rétege az ínhártya, középső rétege az érhártya, amelynek gyűrűszerű megvastagodásából, a sugártestből ered a szem színét adó szivárványhártya. A szemgolyó legbelső rétege az ideghártya (retina).

A látás[58] mechanizmusáról némiképp egyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a kép a látóideg közvetítésével kerül az agy látóközpontjába, a tarkólebenybe. Az agyi látási központon belül eltérő helyen történik a színek, a formák, a mozgás stb. érzékelése és értékelése.

A bonyolult és érzékeny rendszer szinte minden ponton sérülhet, s egyik legsérülékenyebb pontja maga az ideghártya, a retina. Az ideghártyát ellátó gazdag érrendszer betegségei (szűkület, magas vérnyomás, mészlerakódás) rontják a retina vérellátását, ezáltal csökkentve az éles látást. A lencsét tartó izmok, illetve maga a lencse rugalmasságának a csökkenése, domborulatának bármilyen irányú fokozódása vagy lapulása, a benne lerakódó idegen anyagok fénytörési hibákhoz, a közel-, illetve távollátás feltételeinek megváltozásához, a látásélesség csökkenéshez vezetnek. Míg az eddig említett eltérések gyógyszerrel, szemüveggel, műtéttel vagy ezek kombinációival többé-kevésbé orvosolhatók, addig mai tudásunk szerint a retina vagy a látóideg súlyos sérülése, roncsolódása, oxigénhiányból adódó károsodása visszafordíthatatlan vakságot idéz elő.

6.2.11. A hallás és az egyensúlyozás rendszere

Külső hallószervünk a hallótölcsérként működő fülkagyló és az onnan a dobhártyáig vezető, porcos falú külső hallójárat, amelyet a dobhártya választ el a középső fültől. Ezen érzékeny membrán a középső fülből – a dobüregből – a falához simuló hal- lócsontocskák láncolatán keresztül továbbítja a hangrezgéseket a belső fülbe. A dobüreg a halántékcsont levegővel töltött ürege, amelyet a garattal egy csontos falú, vékony járat, a fülkürt köt össze. Ez a járat általában zárt, csak rágáskor, nyeléskor, ásításkor nyílik meg, így biztosítva a légnyomás azonosságát a dobhártya két oldalán. Ha a dobüreg nyomása valami miatt megemelkedik, például repüléskor, ösztönösen kinyitjuk a szájunkat, nyeldeklünk és ásítozunk (ezért is szoktak a repülőgépen fel- és leszálláskor valami rágcsálnivalót, pl. cukorkát osztogatni). A középső fül legfontosabb részei a hallócsontocskák, a kalapács, az üllő és a kengyel. Ezek egymásba kapaszkodó részecskéikkel felerősítik és továbbítják a dobhártyán keresztül érkező hangrezgéseket a Corti-féle hallószervhez. Innen, a belső fülből az idegrostok különböző agyi magvakon keresztül szállítják a hallási impulzusokat a halántéklebenyben elhelyezkedő hallókéreghez.

A belső fül másik két szerve, a vesztibulum és a félkör alakú ívjáratok a test egyensúlyát biztosítják.

A hallószerv károsodása a bonyolult rendszer több pontján bekövetkezhet. Sorozatos gyulladások megvastagíthatják és ezáltal a rezgésekre érzéketlenné tehetik a dobhártyát, roncsolhatják a hallócsontocskákat. A Corti-féle hallószerv is rendkívül érzékeny, elöregedése tulajdonképpen a huszadik életévvel megkezdődik.



[57] Az orvosi szaknyelvben alkalmazzák a habilitáció kifejezést is, amely a veleszületett állapotokban folytatott rehabilitációs tevékenységre utal. Jelen munkában e kifejezést külön nem használjuk, azonban a veleszületett állapotok említésekor a rehabilitáció helyett értelemszerűen a habilitáció értendő.

[58] A látás, hallás és egyéb érzékelések igen érdekes leírása és elemzése található Atkinson et al. Pszichológia című munkájában. (Budapest, Osiris, 1997, 104-131. o.)