Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

7.3. A SZEXUALITÁS

7.3. A SZEXUALITÁS

A sérültséggel kapcsolatos hagyományos attitűdnek megfelelően a szexualitást az épek társadalma – mintegy hatalma fitogtatása és megerősítése céljából is – szinte kisajátította a maga részére. A szexualitás azonban minden ember veleszületett sajátja, egészséges önmegvalósításunk egyik lehetősége, amelynek tagadása, tiltása, elfojtása súlyos személyiségzavarok kialakulásával járhat. Mégis, kényelmesebb és kevésbé zavaró, ha egy sérült személynek „nincs neme”, s így nem kell a nemiségből adódó kérdésekkel, nehézségekkel is megküzdeni a fogyatékossággal élő személy felnevelése, (re)habilitációja, napi életének megszervezése során. A szexuális önkifejezés külső és belső akadályai között éppen úgy fellelhető a túlvédő nevelés és a világ által sugallt „ideális” szexuális modellek nyomasztó szerepe, mint a szakembereknek a szexualitáshoz fűződő saját, feldolgozatlan viszonya és a témával kapcsolatos alulinformáltsága.

A probléma megoldásának két fő útja az elfogadás – azaz annak az elismerése mind a családon, mind pedig a szélesebb társadalmon belül, hogy a sérült ember is szexuális lény –, a szakemberek részéről pedig a megfelelő információk megszerzése és az érdekeltek számára történő önkéntes, nyílt, érthető továbbítása. A rehabilitációs folyamat során a szakembernek, kezdeményező szerepet vállalva, éppen úgy rá kell kérdeznie a szexuális funkciókra, mint ahogy részletesen kitér a mozgás, a beszéd, a táplálkozás stb. kérdéseire. A szexuális problémák gyakoriak, megoldásukban az egyszerű tanácsadástól kezdve, a hosszas pszichoterápiás, gyógyszeres és műtéti kezelésekig minden terápiás forma szerephez juthat.

A sérült ember normális szexuális életének kialakításához szükséges, hogy részleteiben megismerhesse a sérültségéből adódó biológiai korlátokat és az azokat kompenzáló mechanizmusokat, lehetőségeket. Ugyancsak elengedhetetlen, hogy megfelelő ismereteket szerezzen az életmódszervezés, a testi higiéné, az önismeret, a párkapcsolatok s a szexualitással összefüggő valamennyi egyéb téma terén. A sérült ember szexualitását azonban soha nem a sérültség, hanem az ember szemszögéből kell megközelíteni. A szexus, még ha nehezített vagy problémás is, nem elsősorban orvosi, pszichológiai vagy rehabilitációs kérdés, hanem a szerelem, a szeretet, a bizalom, az intimitás, az összetartozás dimenziói által meghatározott, legbensőbb, egyedi személyiségrész.

7.3.1. Akinek van neme, és akinek nincs. Társadalmi attitűd a sérültséggel élő ember szexualitásával kapcsolatban Kényelmes sztereotípiák

„Az embernek a legszebb fiatal éveiben nehéz megélni a sok reménytelen szerelmet. Ehhez lassanként jelentős kisebbségi érzés, gátlás is társul, miután gyakran kell átélni azt az érzést, hogy nincs nemed., csak egy mozgássérült vagy, akinek nem lehetnek érzései, vágyai.”[71]

7.3.1.1. Nem és szexualitás

A XX. század évtizedei alatt sok terület ugrásszerű fejlődése alapvetően megváltoztatta az emberi létezés kereteit, semmissé téve korábbi évszázadok gyakorlatát. Más tartalmat nyert a közel és a távol, a gyors és a lassú, az öreg és a fiatal, megtapasztalhattuk, mit jelent a számítógép, a televízió, a szívátültetés, az internet és az űrszonda. Az ember azonban, mint társadalomban élő, biológiai és pszichológiai lény, nem változik párhuzamosan a technikával, legfeljebb érzelmeinek, akaratának, törekvéseinek irányultsága, megnyilvánulási formája módosul a kor ízlésének, lehetőségeinek és elvárásainak megfelelően. Ám még a legelképesztőbb technikai csodák birtokában is alapvetően befolyásolja tetteit és választásait a „szeretem – nem szeretem”, a „vonz – taszít”, az „akarom – nem akarom” és a többi, nehezen magyarázható és szabályozható érzelem, s ösztönéletében, az éhség, a szomjúság, az ön- és a fajfenntartás parancsai tekintetében, a lényeget tekintve, nem különbözik elődeitől. Így nem változott a szerelem és a szexualitás sem mint belső igény és élmény. Mindig jó volt és jó ma is szeretni és szeretve lenni, szerelmünkkel ölelésben egyesülni, közös gyermekünket felnevelni. Nem jó a szerelem világából kirekesztettnek lenni, nem jó méltatlannak és alkalmatlannak érezni magunkat az ölelésre, nem jó szexuális magányra kárhoztatva élni.

Michel Foucault 1976-ban, A szexualitás története című neves munkájának első kötetében az alábbiakat írta: „.sokáig sínylődtünk – és sínylődünk még ma is – a viktoriánus rendszer jármában. Szexualitásunk címerén ma is a tartózkodó, szótlan, álszent királynő képe áll.” (Foucault 1999, 7.) Természetesen lehet vitatni, hogy e megállapítás mennyiben állja meg a helyét napjainkban, vagy haladta túl az idő, egy bizonyos: hiába került ki a szexualitás a hálószobák sötétjéből akár a világhálóra is, a sérültség- gel, fogyatékossággal élő emberek nagy része számára máig nem tartozik az emberi létezés elválaszthatatlan, lényegi elemei közé. Hogy az ember szexuális lény, ma már senki nem tagadja (lásd Buda 1983). A nembéli különbségek hangsúlyozása fellelhető a legősibb időktől kezdve, minden kultúrában. Tárgyi, néprajzi és kultúrantropológiai emlékek tanúskodnak a fiú- és lánygyermekek öltözete, játéktárgyai, szocializációs folyamatai közötti jelentős eltérésekről, s hiába halványodtak el némiképp napjainkra a nemi szerepek egykoron éles határai, a biológiai alapszerepek, mint amilyen a gyer- meknemzés, illetőleg a gyermekszülés és szoptatás, legalábbis jelenleg, még felcserélhetetlenek. Nemünk van, a világot nők és férfiak népesítik be, amely felosztásból sajátos módon gyakran kimaradnak a sérültséggel élők.[72]

A civilizáció fejlődésével kialakuló, a sérült emberekkel kapcsolatos attitűd mélyén mindig az a meggyőződés lapult, hogy a sérültség/fogyatékosság alapvetően fosztja meg az embert az élet élvezésének lehetőségétől (Cooper-Vernon 1996). A vakságot, siketséget, kerekesszékhez kötöttséget és a többi hasonló állapotot mind egyéni tragédiának tekintették, amelyet igazságtalanul rótt ki áldozataira a sors. E szemlélet belső logikájának következtében az „ártatlan szenvedők” elsősorban sajnálatot érdemelnek, hisz azáltal, hogy megtagadtatott tőlük az élet teljessége, nem lehetnek teljes értékű emberek. Ebbe a „nem teljesértékűségbe” tökéletesen beleillik a szexualitástól, ettől a komplex és sokarcú, fizikai, pszichológiai és szociális összetevőkből álló jelenségtől megfosztott élet. Márpedig akinek neme van, az éppen olyan magától értetődően szexuális lény, mint ahogy az éhes ember eszik, s mint amilyen természetességgel kezd el szopni az újszülött. A „nem teljesérté- kűségnek” mint értékítéletnek gyakran éppen az az első jele, hogy az érintett személyt úgy kezelik, mintha nem volna neme. Nem férfi vagy nő, nem fiú vagy lány, hanem egyszerűen csak „sérült” vagy „fogyatékos”.

7.3.1.2. Hamis előfeltételezések

„.az egészségesek, sőt némelyik mozgássérült is azt hiszi, hogy aki testileg fogyatékos, attól távol áll a szex. Biztos vagyok benne, hogy volt olyan férfi körülöttem, aki kíváncsiságból próbálta volna ki velem a szexet, hogy lássa, tudok-e valamit csinálni az ágyban. Mi is emberek vagyunk, hozzátartozik ez is az élethez. valamilyen szinten, ha nem is teljesen hagyományosan, de bármelyikünk képes szexuális életet élni, ha ad neki a sors hozzá való partnert.”

Akinek nincs neme, arra nem vonatkoznak a szexualitás általános szabályai sem, annál is inkább, mivel a legtöbb ember számára egyértelmű, hogy akinek valami baja van, az nem gondol a „szexre”. O sem gondol rá, amikor influenzás, vagy épp eltörte a lábát. Kevesen jutnak el addig a következtetésig, hogy ha valakinek nincs lába, nem mozog a keze, vagy nem lát, s állapota nem múlik el, mint egy tüdőgyulladás, akkor ez nem jár feltétlenül és automatikusan a szexuális késztetések hiányával. Igen gyakran hallhatunk át nem gondolt, ellentmondásoktól hemzsegő, ostoba, sőt gonosz sztereotípiákat a sérült emberek szexualitásával kapcsolatban (akinek valami baja van, annak „soha nem is áll fel”; akinek „nem lehet”, annak mindig „azon” jár az esze; a fogyatékosok nem gondolnak a szexre, még ha volna is rá lehetőségük, sem tudnának mit kezdeni egymással; a fogyatékosoknak máson se jár az eszük, ha volna rá lehetőségük, egész nap csak „azt” csinálnák; kár lenne az „ilyeneknek” szexuális életet élni, hisz úgyis csak nyomorék gyerekeik lennének; nekik nem kell fogamzásgátló, úgysem tudnak teherbe esni; stb. stb.).

Egy baleset miatt kerekesszékbe kényszerült, egyébiránt egészséges testű és lelkű fiatalember jegyezte meg némi ingerültséggel, amikor az ikszedik bárdolatlan megjegyzést tették rá és csinos barátnőjére: „Mégis mit gondolnak, egy mozgássérültnek mi lehet a lába között? Talán valami más, mint őnekik?!”

Az ötvenes-hatvanas években indult szexuális forradalom ellenére csak a nyolcvanas évekre ismerték el, hogy a sérült ember is szexuális lény. A szexuális igények megléte minden emberre jellemző, minden ember létének alapvető eleme, ez azonban a sérültséggel élő nők és férfiak esetében a legtöbbször elsikkad. Talán nem is egyszerűen elsikkad, sokkal inkább az történik, hogy mind a szülők, mind pedig a közvélemény és a szakemberek – kényelemből? tudatlanságból? közönyből? önvédelemből? – semmibe veszik, nem létezőnek tekintik. Egyszerűbb a sérült embert úgy felfogni, mint aki csupán gondozást, gondoskodást, legfeljebb gyógyító érintést igényel, mint olyan valakit, akinek ugyanolyan érzései és vágyai vannak, mint mindenki másnak. Kényelmesebb azt feltételezni, hogy aki valamely fogyatékossággal él, az közömbös az interperszonális kapcsolatok egyik lényegi eleme, a fizikai vágy, a szenvedély iránt, s egyszerűbb azt gondolni, hogy a szexuális vágyak automatikusan kihunynak a fogyatékosságot előidéző állapot megjelenésével, mint elfogadni, hogy az esetleg torz, csonkolt, agyonoperált, máskor hiányzó vagy megzavart funkciók következményeivel élő testben ép szexualitás lakik (Ayrault 1981).

Egy harminckét éves skót nő így fogalmazta ezt meg szenvedélyes vallomásában egy nemzetközi konferencia meghökkent hallgatósága előtt: „Igen, az én testem nem szép. Tény, hogy szinte semmit nem tehetek érte, nem tudom ápolni, gondozni, javítani. Mások tisztogatnak, etetnek és tornáztatnak. Önállóan csak gondolkozni és vágyakozni tudok. S mivel ezek az egyedüli kincseim, nem vagyok hajlandó korlátozni őket. Volt már olyan asszisztensem, akinek szerettem a szagát, az érintését. Behunytam a szemem, és azt képzeltem, nem egyszerűen mosdat, hanem cirógat. Engem, a rút békát. S tudtam, hogy ha valóban cirógatna, én is eljuthatnék ahhoz az örömhöz, ami másoknak, az épeknek és szépeknek jár. Biztosan érzem, hogy bennem is ott lakik ez az öröm, csak egy kis cirógatás kellene, hogy életre kelhessen. Semmi más, csak egy kevéske kis igazi cirógatás.”

7.3.2. A szexuális önkifejezés, önmegvalósítás, valamint szabadság külső és belső akadályai

Egy huszonnyolc éves fiatalember egy szakmai találkozón az alábbiakat mondta a szexuális nevelésével kapcsolatos emlékeiről. „Tudom, hogy nekem nem szabad. Kisgyerek koromtól kezdve erről soha mást nem hallottam, mint hogy nem szabad, mert számomra veszélyes vagy mi. Hogy miért, azt már nem annyira tudom, de olyannyira belém ivódott ez a tiltás, hogy mára még gondolatban sem engedek meg magamnak semmit, ami bármilyen kapcsolatban lehet a szexualitással. Hogy üresebb lett-e így az életem, nem tudom, elég üres az amúgy is.”

A sérült ember szexuális létének a sérültséget okozó tényleges alapproblémával csak részben, egymással azonban szorosan összefüggő, s negatív hatásaikat kölcsönösen felerősítő külső és belső akadályai vannak. Ezek az akadályok nem veleszületettek, hanem lassan, fokozatosan épülnek ki. Erősítik őket a társkapcsolatokban szerzett negatív tapasztalatok, maga a fogyatékoslétre történő szocializáció, valamint a társadalomnak a sérültek szexualitásával kapcsolatos, előítéletektől terhes sugallatai. A szexuális identitás formálódásához gyakorta hiányzik az önbizalom és/vagy a kellő mennyiségű és minőségű információ. A túlvédő, elszigetelt nevelés, a szegregált oktatás és a gyakorta beszűkült, ingerszegény életmód előnytelen kombinációja alaposan lecsökkenti a szexuális kapcsolatok, barátságok kialakulásának a lehetőségét, s meggátolja, hogy az illető elegendő emberrel, hellyel, dologgal való találkozás, tehát megfelelő tapasztalatok alapján alakítsa ki a szexualitással kapcsolatos reális attitűdjét (Hamilton 1980). S éppen a valós élmények hiánya miatt irreális lesz a sérült ember hozzáállása: egyes szempontokat – például a fizikai adottságok, a szépség-csúnyaság kategóriái, más emberek szexuális „teljesítményei”, a saját tapasztalatok minimális volta stb. – jellemző módon túlértékel, másokat pedig – például önmaga pozitív vonásainak felfedezése és kidomborítása, saját kommunikációs eszköztárának bővítése, az információszerzés alternatív módjainak felhasználása, a saját kezdeményezőkészség szerepe stb. – elhanyagol, semmibe vesz. Ezen alulértékelés, illetőleg kellően ki nem használt lehetőségek mellett az egészségügyi problémák követelte törődés, az azok miatti aggódás, az állapot javítására vagy fenntartására fordított terápiák időt, energiát és anyagiakat emésztő tömege, a test külsejével és funkcióival való elégedetlenség, mind negatívan befolyásolhatják az egészséges szexualitás formálódását. Ezt a helyzetet súlyosbítják a rárakódó, az alapállapot által nem mindig indokolt szorongások, gátlások s az azokat kísérő vagy belőlük fakadó szociális ügyetlenség.

7.3.2.I. A nevelés okozta gátak. Túlféltés, családi vagy intézeti „zsarnokság"

„Nem igazán jó, ha konfrontálódni kell a szülőkkel. Amikor elment [az udvarló], akkor velem veszekedtek [a szülők], hogy nem vagyok én normális, mit akarok, csak nem képzelem, hogy egy férfinak kellenék. Szóval nagyon ellenezték, és képtelenek voltak elfogadni, hogy nekem is lehet társam, engem is lehet szeretni, esetleg még feleségül is vehetett volna.”

„Szüleim nagyon szigorúan neveltek. Mivel mozgássérült voltam, így el sem tudták képzelni, hogy megismerkedjek valakivel, hogy szerelmes legyek, esetleg járjak valakivel, netán szexuális életet éljek, vagy férjem, gyermekem legyen. »Egészséges ember csak szánalomból vesz el, két béna meg mihez kezdene egymással?!« – mondta apám, ha esetleg ez a téma szóba került.”

„.főleg anyám túlzott féltése miatt én sok mindenből kimaradtam. Nem voltam ott az osztálykirándulásokon, sok házibulin, sulidiszkóban.”

„A szüleim nagyon jól fogadták a páromat., de a gyerek gondolatára pánikba estek. Nem azért, mert nem akartak unokát, hanem engem féltettek. .azért is meg kellett küzdenem, hogy ne akarjon mindig valaki a nyakamon lógni.”

„Elkezdődött a kapcsolatunk. Ide járt be, az intézetbe minden héten, itt beszélgettünk. Nagyon zavart engem, hogy mindenki bennünket néz, nem lehetett intim helyet találni az egész házban.”

„Nem tudom, ki és milyen meggondolásból alkotta meg az intézet házirendjét, de az biztos, arról igencsak megfeledkezett, hogy az ember társas lény, vannak bizonyos, embertől elidegeníthetetlen jogai, amelyeket gyakorolni szeretne, de ezzel senki semmilyen szinten nem törődik, mintha az nem is létezne.”

Az egészséges gyermek felnövekedése során belenevelkedik egy világba, amelynek írott és íratlan véleménye, nyelve, etikai és fizikai kódexe van a szexualitással kapcsolatban. Némelyik családban meztelenül járnak a szülők a lakásban, máshol a pizsamára is köpenyt húznak, nemritkán közös szobában alszik a gyermek, s élik szexuális életüket a szülők, másutt minden, ami a szexualitással a leghalványabb kapcsolatban van, szigorú tabunak számít, s a gyermek soha nem látja, hogy a szülők megcsókolnák egymást. Ha harmonikus kapcsolatban, békében akar élni a saját világával, mind az ép, mind pedig a sérült gyermeknek meg kell tanulnia, hogy az ő környezete hogyan vélekedik a kislányok-kisfiúk doktorosdi játékáról, hogyan nevezi a nemi szerveket, mit gondol a menstruációról, az éjszakai magömlésről, a maszturbációról, a szexuális fantáziákról, egészében hogyan viszonyul a szexus kérdéséhez. Még ha kifejezetten nem magyarázzák is el az összes elvárást és tiltást, a szülők reakcióiból világosan leolvasható minden szabály: mit igen, mit ne, mi felháborító, mi megengedett, mi botrányos, mi megtűrt, s mivel nem érdemes még csak kísérletezni sem. Mindez a formálisan és informálisan megszerzett tudásanyag segíti a gyermek saját szexualitásának formálódását, lehetővé teszi a felmerülő kérdések, problémák kezelését.

Veleszületett vagy kora gyermekkorban kialakuló fogyatékossági formákban a szülők alig ismerik el a gyermek szexualitását, nemhogy segítenék annak kibontakozását. A későbbi visszautasítástól való megóvás érdekében, úgymond a gyermek védelmében, igen szűkmarkúan bánnak a fent említett, átlagos körülmények között szabadon áramló információkkal. Nemcsak agyonhallgatják a szexualitással kapcsolatos témákat, hanem ösztönösen fékezik is az ilyen jellegű, hétköznapi családi interakciókat, s így a gyermek szinte soha nem kerül olyan helyzetekbe, amelyekben a szexualitással kapcsolatos normális ingereknek lenne kitéve. Nem vagy csak igen ritkán találkozik olyan felnőtt viselkedéssel, amely benne is elismerné a fejlődő szexualitást. Ez utóbbival kapcsolatban nem szükséges bonyolult dolgokra gondolnunk. A fejlődő férfilélek számára már az is mintaértékű üzenet, ha a piszkosan hagyott kádat látván, fiacskájára így zörren rá az édesanyja: „Ej, ti férfiak, férfiak!” Az apa, aki az első hóvirág felbukkanásakor a feleségének szánt csokra mellett hoz egy szál virágot a hat-nyolc éves lányának is, világosan értésére adja, hogy ugyan kicsi nő még, de letagadhatatlanul az, akárcsak az édesanyja.

Sérült gyermek esetében azonban gyakorta ennek éppen az ellenkezője tapasztalható: nem elég, hogy gyakorlati okok miatt kimarad a normál körülmények között az élet kínálta, a nembéli szerepek erősítgetésére, tudatosítására szolgáló sok apró lehetőség, az egészségügyi és egyéb terápiákra összpontosuló figyelem gyakran nem hagy teret egyéb, a sérültséggel nem szorosan összefüggő szempont figyelembevételére sem. Egyik legfeltűnőbb a játék területe. Ma, amikor a hagyományosan fiús, illetőleg lányos játékok használata már nem annyira szigorúan nemhez kötött, még mindig érdemes megnézni egy óvodában, hogy kik főzőcskéznek, és kik játszanak autóversenyt. Az egyértelmű, nemhez kötődő játékpreferenciák ellenére sérült gyermek esetében a játéktárgyak vásárlása sokkal inkább a terápiás és fejlesztési szempontok, mintsem a gyermek neme vagy személyisége alapján történik. Az öltözék és a hajviselet megválasztásakor is egyértelműen a gyakorlati, kényelmi szempontok kerülnek előtérbe: egyszerűen ráadható-levehető, olcsó, jól mosható ruhadarabok, s nem az archoz igazodó, hanem a célszerűséget szem előtt tartó frizura. Rendszerint cseppet sem törekszenek a fiús vagy lányos jelleg kidomborítására, mintha a társadalom elvárásait a gyermek felé közvetítő család nem tartaná fontosnak a fejezet elején említett, normálesetben éppen a társadalom által megkövetelt nembéli különbségtételt.

A család mellett az orvosi, egészségügyi, valamint az egyéb terápiás és oktatószemélyzet is hajlamos aszexuális lényként kezelni nemcsak a gyermeket, hanem a felnőtt személyt is (lásd később). Ez a negatív hozzáállás, bár megalázó a felnőtt számára, de mégsem hat annyira rombolóan, mint a gyermekre, akiben tovább erősíti a neme, s ezzel a szexualitás lényegtelenségének tudatát. Az egészségügyi és egyéb terápiás személyzet hajlamos egy-egy sérült funkciót kezelni, amelynek semmi köze az illető neméhez. Ahhoz, hogy valaki mozgásfejlesztésben részesüljön, gyakorolja a látásnevelés, beszédfejlesztés, hallásgyakorlás, kommunikációképzés, viselkedésmódosítás stb. elemeit, nem kell nemének lennie. Sőt, minél kisebb a különbség az egyes terápiás alanyok között, annál kevesebb energia szükséges az általános rutin kialakításához.

A teljes szexuális tudatlanságot, tájékozatlanságot, a saját nemében való jártasság hiányát a gyermek magával viszi a későbbiekben is. Ha szerencséje van, s integrált körülmények között (is) találkozhat az épek közösségével (óvoda, iskola, klub, egyház, művelődési otthon, sportolási lehetőségek stb.), a társak mindig megérzik e hiányt, és az egyéb hátrányok mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy az ilyen gyermekeket kevesebbre értékeljék maguknál, s ne tekintsék partnernek (bárki visszagondolhat a saját iskoláskorára, s felidézheti, hogy kik voltak az osztályban a „menők”: a legkoraibb életkortól kezdve azok, akik a koruknál érettebben, „szexisen” viselkedtek, nagylányosan-nagyfiúsan öltözködtek, „olyan” témákról tudtak beszélni). A szexuális nevelés gyermekkori elhanyagolása ráadásul nem egyszerűen hézagos információkat jelent, amelyeket bármikor ki lehet majd egészíteni, hanem egy, a későbbiek során nehezen elsajátítható attitűd, a saját szexualitás megélésének hiányát is magában hordozza (Hamilton 1980). E hiányt pedig nem tűri a társadalom. A szexualitás ugyanis olyan, mint egy kettős tükör: a társadalom úgy értékeli az illetőt, ahogyan az saját magát, és az illető olyannak látja magát, mint amilyen képet a társadalom visszatükröz róla. S ebben a társadalom érzékeny és egyszersmind kíméletlen. Nem számítva a kifejezetten a bűnügy tárgykörébe tartozó jelenségeket, amelyek ellen jól kidolgozott szabályrendszerrel védi magát minden közösség, a mi civilizációnkban a társadalom mint egész kizárólag a tiszta, egyértelmű szexualitással tud békében élni, és sem a túlságosan kihívó, sem az átmeneti, sem az ellentmondásos, sem pedig a hiányzó szexualitással nem szeret, nem akar és nem is képes szembesülni. Ha mégis rákényszerül, kórházzal, börtönnel vagy egyéb szankciókkal reagál, amelyek között a társadalmi ellehetetlenülés vagy semmibevevés sem tekinthető enyhe megtorlásnak.

Feltétlenül érdemes és kell is szót ejteni az érem másik oldaláról, arról, hogy többek között mely okok miatt nem képes sem a család, sem az intézet magától értetődő egyszerűséggel viszonyulni a sérült ember szexualitásához. Természetesen a család nem „gonoszságból” fosztja meg a szexualitástól a gyermekét vagy a felnőttkorában megsérült családtagot. Abban a gondozó személyben, aki székelés után lemosogatja a végbélnyílás környékét, cseréli a menstruációs betétet, beleegyengeti a hímvesszőt a vizeletgyűjtő kacsába, nem feltétlenül tudatosul, hogy, akárcsak őná- la, ugyanezek a testrészek szexuális funkciókat is szolgálhatnak. Sőt a munkája lényegesen egyszerűbb, ha nem gondol erre. Úgy tűnik, a család számára azért könnyebb a „sem nem fiú – sem nem lány” helyzet, mert szinte összeegyeztethetetlen valakit nemmel bíró, szexuális lénynek tekinteni, ha közben csecsemőként kell gondozni. A fizikailag vagy szellemileg súlyosan sérült személy ellátási igényei ugyanis nem változnak a korral. Ahogy etették, pelenkázták, öltöztették, fésülget- ték kisbaba korában, ugyanerre az ellátásra van szüksége a későbbiekben is, s ugyan ki gondolna szexualitásra egy csecsemővel kapcsolatban.

Egy édesanya arra a szakemberi felvetésre, hogy tizennyolc éves fia immár érett, felnőtt férfi, és szükséges lenne megtanítani a szexuális viselkedés bizonyos alapvető szabályaira, őszinte döbbenettel válaszolt: „De hisz nekem még mindig ugyanaz a csecsemő, aki volt, ugyanazzal a tetra fürdőlepedővel is szárítgatom fürdés után, ugyanúgy hintőporozom esténként a hónalját, mint annak idején!”

A család túlvédő magatartásának más, sajnos gyakran reális gyökerei is lehetnek. Bizonyos szellemi vagy fizikai fogyatékosságok fokozottan kiszolgáltatottá teszik a sérült embert, s ezért a szülők olykor okkal féltik gyermeküket a szexuális zaklatástól s annak következményeitől.

„Előfordult már – mesélte egy anya a nagylányáról, akit naponta vitt a foglalkoztató napközibe –, hogy amikor délután érte mentem, kint találtam a kertben, a tolókocsijában, s három férfi is fogdosta egyszerre, a fűtő, a kertész, vagy ki, meg a portás. Mit mondhattam volna? Hogy ne izgulj lányom, csak meg akartak erőszakolni? Inkább azt mondtam neki, hogy a pénztárcáját keresték, ki akarták rabolni. Amikor panaszt tettem az igazgatónőnél, majdnem elsírta magát. Gondozottat még valahogy csak kap, de hogy fűtőt honnan szerez annyi pénzért.”

Egy másik anya értelmi akadályozott fiát félti. „Olyan az arca, akár egy angyalé, a teste mint egy kis szobor. De egy darab színes papírért vagy falatka csokiért a világ végére is elmenne bárkivel, hiába minden tiltás vagy magyarázat. Olyan ez a gyerek, mintha táblát viselne a homlokán, ide gyertek, pedofilek. A lelkem kireszketem érte.”

S amikor felnő a sérült ember, és önmagáért válik felelőssé, a félelem őt magát sem kerüli el.

„Megbeszéltük, hogy kimegyünk egy parkba., de féltem attól, hogy ott fog hagyni [a kerekesszékben]., és nem tudok megmozdulni sem. Ott voltam kiszolgáltatottan, nem bíztam az emberekben.”

Rendkívül nehézzé válhat a család helyzete akkor is, ha korábban egészséges, normális szexuális életet élő ember veszíti el az önállóságát.

Huszonnyolc éves, kétgyermekes asszony férje koponyasérülést szenvedett. Ezt követően viselkedése, mozgása, beszéde súlyosan megváltozott, alig emlékeztetett korábbi önmagára. A feleség mondotta a kórtörténet felvételekor: „Az, hogy nehezen értjük a beszédét, nem olyan baj, mert régen se volt valami bőbeszédű, meg mindig motyogott is. Az se olyan nagy baj, hogy lassan mozog, mert inkább olyan nagy, mackós, lassú ember volt. Az már rossz, hogy a gyerek is jobban érti a televíziót, mint ő, hogy mindent elfelejt, néha engem se ismer meg. Rossz, hogy nekem kell befűzni a cipőjét, megborotválni, megtörülni az orrát, mert nem veszi észre, ha elcseppen, és amikor mindezek után azt akarja, hogy feküdjek le vele, hát azt végképp nem tudom hova tenni. Mert akkor most mi ő nekem, a férjem vagy a gyerekem?”

A szexualitással kapcsolatos problémák értelemszerűen jelentkeznek a Magyarországon a mai napig igen nagy számban intézeti körülmények között élő sérült embereknél is. Közismert, hogy – tisztelet a kivételnek – a jelen struktúra, a személyi és tárgyi ellátottság hiányosságai önmagukban alkalmatlanná teszik ezeket az intézményeket az emberi igények kielégítésére. A hangsúly az eleve alkalmatlanságon van, amelyhez nem szükséges a helyi vezetés részéről sem különös embertelenség vagy tudatlanság, sem pedig túlzott merevség. Az alábbi példa jól megvilágítja azt az általános helyzetet, amely miatt a szexualitás intézményen belüli elfogadása gyakorlatilag lehetetlen.

Idézet az egyik nagy, vidéki intézet igazgatójának a témával kapcsolatos kerekasz- tal-megbeszélésen elhangzott kifakadásából: „Hallottam én már intimszobáról, de nálunk ilyen nincsen, csak nagy, négy- meg hatágyas szobák. Amikor elkezdtek változni a viszonyok, mi is próbáltunk lazítani. Nem vettük olyan szigorúan, ha olykor egymásnál aludtak a gondozottak. Hogy mi lett belőle, nem kívánom senkinek. Az egyik család feljelentett, a másik agyon akart verni, mert terhes lett a harmincnyolc meg negyvennégy éves lányuk. Fogamzásgátlót nem írhat fel az intézeti orvos – de brómot, azt igen! –, a család persze nem hoz tablettát, én meg miből gazdálkodjam ki, a kosztpénzből? Mozgásképtelenek ölre mentek féltékenységből, a homokosok őrjöngtek, hogy ha a többinek igen, nekik miért nem, volt itt erőszaktól kezdve minden. Nálunk nincs szakszemélyzet, a környékről járnak be rendes falusi lányok meg asszonyok főzni, takarítani, gondozni, ők ilyesmihez nem értenek, meg el is mennek onnan, ahol ilyenek történnek. Akkor azt mondtam, elég, itt, ebben az intézetben, aki itt akar maradni, az örökre felejtse el azt a szót, hogy szex, az orvos meg azóta is rendre írja a brómot.”

A fenti esetben, mint általában, az információ, a széles körű tájékozottság, a probléma testi, lelki és társadalmi gyökereinek és megoldásainak ismerete jelenthette volna a megfelelő fegyvert a családok, az intézet és az érintett személy számára egyaránt: az a tudás, amellyel nem rendelkeztek. Nem rendelkeztek azért, mert sajnos a leggyakrabban a mai napig hiányzik a rehabilitációs gondolkodásból s a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban általában annak – az immár közhelyszámba menő ténynek – az elismerése, hogy az ember, minden ember, beleértve a klienset, a növendéket, a gondozottat és a beteget, szexuális lény is. Amint arról a későbbiekben szó lesz, ahhoz, hogy a rászorulók, családjaik és gondozóik ezen a téren is hozzájuthassanak a szükséges információkhoz, s gyakorlattá formálhassák azokat, elsősorban a szakembereknek kell megfelelő hozzáállással és tudással rendelkezniük.

7.3.2.2. Reklámszépség, reklámszex-a „tökéletesség" bűvöletében

„Annak, hogy egészségesekkel jártam iskolába, megvolt az előnye és a hátránya is. Előnye volt, hogy jobban megismertem a korosztályomat, és láttam, hogy mennyire nem más a lelkiviláguk, mint az enyém. [ugyanúgy] nincsenek megelégedve magukkal, ugyanúgy örülnek és szomorkodnak, mint én. Rájöttem, hogy sokan, bár egészségesek, mégsem előnyös a külsejük.”

„.részt vettünk minden közös megmozduláson, voltunk éjszakai velencei-tavi fürdőzésen. a nudista strandon is voltunk egyszer. Én ma is azt állítom, hogy nem női- ségem »kellékeit« szégyelltem, hanem a bénaságomból eredő görbületeket és egyenetlenségeket igyekeztem kendőzni, titkolni, amennyire lehetett.”

Egy olyannyira szexuálisan orientált világban, mint amilyen ma a fejlett Nyugat s a mintáját követő fejlődő társadalmak többsége, a szexualitás kifejeződése igen előkelő helyen áll az ún. épek értékrendjében. S mivel ennek a magasra értékelt szexualitásnak a gyakorlását a társadalom a testképhez, a test megjelenési formájához köti, a sérült ember nem egyszerűen a fogyatékosságát előidéző állapot miatt diszk- riminálódik, hanem amiatt is, hogy teste eltér a társadalom által a szexualitás gyakorlására ideálisnak ítélt testképtől (Hamilton 1980). A világ, amelyben élünk, arra kondicionál bennünket a legkorábbi életszakaszoktól kezdve, hogy a szexuális aktivitás előfeltétele a szexuális vonzerő, ami egyértelmű azzal, hogy valaki fiatal, gyönyörű, és a teste nem egyszerűen ép, hanem „hibátlan”. Már kicsi gyermekkortól megkezdődik az ideál kialakítása a tökéletes babák, mesekönyv- és filmfigurák korlátlan „fogyasztása” révén, hiszen egészen a legutóbbi időkig nem lehetett a gyermekeket körülvevő és elárasztó vizuális áradatban egyetlen csúnyácska, szeplős, nagy fülű, bandzsi, iksz-lábú, szemüveges, kiálló fogú, kövér vagy éppen véznácska, azaz normál figurát látni, nem is beszélve az emberi létezés egy variációját alkotó sérültségi csoportok képviselőiről, a siket, a vak, a mozgásában sérült, a nem szokványos alkatú stb. gyermekekről.

A tökéletesség illúziójának kergetése azonban vakvágányra visz. Melyik normál, hétköznapi ember képes akár csak megközelíteni a sminkipar, a világítástechnika és az operatőri rafinéria eredményeképpen képernyőkre varázsolt bőr, haj, fog, izomzat stb. tökéletességét? Az antik szobroktól eltekintve, hol található arányaiban, formájában, méreteiben hibátlan test az életben? Az ideális, „tökéletes” testalkat, akárcsak a hibátlan bőr, szintén fikció, minden kor reklámiparának terméke. Biztonsággal lehet állítani, hogy elenyésző számú ember tudott valaha is megfelelni az adott kor tökéletességi eszményének, különben – amint arra már a nőkről szóló előző részben utaltunk – nem lettek volna rászorulva a hölgyek, hogy derekukat ful- lasztó halcsont fűzőkkel karcsúsítsák, feneküket párnákkal nagyobbítsák, mellüket pedig hol erős vásznakkal lelapítsák, hol fémmerevítőkkel peckesebbé tegyék. A valódi életben ki az, akinek nincs egy kis lúdtalpa, egy ferdén nőtt foga, kicsit bozontosabb szemöldöke, némi pocakja, a szeme körül szarkalábja, görbe háta? Ki nem szenved attól, hogy ritkásabb a haja, vagy éppen kezelhetetlen szénaboglya merede- zik a fején, attól, hogy zsíros, pattanásos a bőre, vagy száraz, mint az avar, lapos a melle, vagy túl nagy, és húzza a hátát, hogy sok vagy kevés a szőre, hogy túl kicsi gombocska vagy óriási uborka az orra?

Kirívó példája ennek az a botrány, amely a neves fotóművész, Andres Serrano 2002-es budapesti kiállítását beharangozó plakáttal kapcsolatban tört ki. A plakát az egyik legkitűnőbb fotót ábrázolta, egy idős, cigarettázó nő aktját. A képen szereplő hölgy egyébként negyven évig volt a Budapesti Iparművészeti Egyetem modellje. A gyönyörű plakátot egy polgármester kezdeményezésére, aki azt közszeméremsértőnek minősítette, mindenhonnan eltávolították. Egy esztéta szerint az aktus nem más, mint diszkrimináció, hiszen az egész város tele van fiatal, vonzó testű nők erotikus üzene- tű képeivel, amelyek ellen senki nem emel kifogást. A tanulság: egy szexuálisan felhívó, „tökéletes” meztelen test látványa nem sérti a közszemérmet, az idős, elhasznált (hozzátehetnénk: sérült) test fotójáé igen.

Képtelenség lenne felsorolni az emberi test mindazon tökéletlenségét – a lélek és a szellem rútságairól nem is beszélve! –, amelyekkel, mindennek ellenére, igen kitűnően együtt tudunk élni évezredek óta. Az önmaguk értékeiben biztos embereket nem is befolyásolja, legfeljebb bosszantja a szépségnek a médiumok által tálalt álságos képe, azokra viszont, akik bármilyen okból kifolyólag önértékelési nehézségekkel küszködnek – életkor, fizikai állapot, anyagi viszonyok stb. –, súlyos terhet róhat az a társadalmi ideál, amelynek soha nem lesznek képesek megfelelni. Pályaválasztásnál, munka- vagy párkeresésnél, önérdek-érvényesítést igénylő helyzetekben sajnos nem ritka a negatív hatás érvényesülése, amely olykor kóros méreteket is ölthet. Sok adat ismert azokról az anorexiás kamaszlányokról, akik, többek között, a lehetetlenül sovány fotómodelleket utánozva kezdtek esztelen koplalásba, majd kerültek életveszélyes állapotba, mert képtelenek voltak azt abbahagyni. Sajnos nem egy fiatalembert is kezeltek már a filmeken látott csodaizomzat elérése céljából szedett szteroidok súlyos mellékhatásai miatt.

A társadalomnak a „tökéletes” test – ami, nem elég hangsúlyozni, nem létező, hazug fantom – iránti rajongása azt az üzenetet közvetíti a sérült gyermek felé, hogy mint „tökéletlen” lény, soha nem lesz szexuálisan kívánatos. Ez a gyermekben tovább erősítheti a nevelés során kapott, nemnélküliségre utaló, deszexualizáló üzeneteket.

Az emberek többsége a mindennapokban – a normalitás határai között, nem számítva a perverziókat, a brutalitást, a szexuális patológiákat s a bűnügyeket – a „szex” kifejezéssel a szerelmet, a szerelmeskedést, a jóízű szeretkezést, az élvezetet, a vidámságot, az adott-kapott gyönyört azonosítja és társítja, míg a sérült- ség/fogyatékosság az esetek (és fejek) legnagyobb részében a magány, a csúnyaság, a képességek hiánya, a fájdalom, a torz test – torz lélek sztereotip képzeteit hívja elő. E mesterséges és igaztalan kettősséget alaposan felerősítette a tökéletesség már említett médiafikciója, a képernyőn és a filmvásznon „tökéletes” koreográfiával mozgó „tökéletes” párok „tökéletes” szerelmének és szexuális aktusainak látványa. Amikor tehát a két fogalmat, a szexet és a sérültséget megpróbáljuk társítani, az átlagember első, felületes válaszreakciójában a leggyakrabban visszataszítónak ítéli azt. Még azt is, aki szakmája vagy egyéb elkötelezettsége miatt hajlandó mélyebben belegondolni, mi rejtőzhet e fogalompárosítás mögött, a belénevelt és naponta tapasztalt sztereotípiák keltette asszociációk könnyen tévútra vezethetik. „De hisz ennek ezer akadálya van, tehát lehetetlen – gondolhatja –, s mint ilyen, minden bizonnyal frusztráló. Ha viszont így van, inkább fájdalmat okozna, mint örömöt, tehát biztonságosabb, ha a személy nem kísérletezik, nem is törődik vele. Márpedig aki nem törődik valamivel, abban előbb vagy utóbb érdektelenség alakul ki az adott dologgal kapcsolatban. Tehát a sérült embert biztos nem érdekli a szex.” A gondolatsor szinte hibátlan, de a hibás kiindulás hibás végkövetkeztetéshez vezet. Mind a rehabilitációs szakmák képviselői, mind pedig a sérült emberek részéről tudatos erőfeszítéseket kell tenni ahhoz, hogy sem az első, ösztönös elutasítás, sem pedig a szinte automatikus gondolati és érzelmi reakciók ne fussanak végig a fent vázolt úton (Cole-Cole 1990).

A sérültség és az akadályozott szexualitás közötti egyenlőségjel, szemben a „tökéletes emberek – tökéletes szex” hamis modelljével, már csak azért sem igaz, mert a népességnek statisztikailag is jelentős része, fizikailag és szellemileg épnek tartott emberek milliói küszködnek szexuális nehézségekkel. Elég, ha a gátlásos fiatal emberekre, az idősebb korosztályra – hiszen a kor előrehaladtával a szexualitás nem vész el, s a kor nem ment meg a szerelemtől sem! –, a súlyosan elhízottakra, a terhességük előrehaladottabb fázisában lévő állapotos nőkre gondolunk, vagy egyszerűen csak arra, hogy mindenkinek vannak olyan vonásai, amelyek nem a legvonzóbbak a partnere számára. A szexualitás érzékeny terület, szinte senki nem beszél szívesen az átélt nehézségeiről. Egészen a legutóbbi időkig például a szexuális zavarok említésekor a meddőség-terméketlenség kérdései mellett csak a változatos potenciazavarban (korai vagy késői magömlés, merevedési nehézségek stb.) szenvedő férfiakkal foglalkoztak. Fel sem merült, hogy normális, egészséges felnőtt nőknél is milyen gyakoriak lehetnek a szexuális életet gátló jelenségek. Az ingerelhetőségi nehézség, az orgazmusképtelenség, a vágy felébredésének zavara, a hüvelyszárazság, a fájdalmas közösülés, a hüvelyizomzat görcse, a pszichés korlátozottság, mindezek igen közönséges panaszok (Zemel 1988). Igaz, hogy többnyire csak azok merik – nagy nehézségek árán – bevallani, akik már nem teljesen fiatalok, vagy partner híján ritkábban élnek nemi életet, így, panaszaikat a kor vagy az élet rovására írva, nem kell azokat direkt módon, saját szexualitásuk mínuszaiként felvállalni.

A szexualitással kapcsolatos problémák tehát éppen olyan gyakoriak, mint a bármely más területen, egyéb szerveink normális fiziológiás működése során tapasztalható, megoldható és megoldandó nehézségek. Nincs „tökéletes” szex, és nincs „ideális” szex. Emberek vannak, egyéni adottságokkal, egyéni vágyakkal és egyéni megvalósítási lehetőségekkel.

7.3.2.3. A hiányos vagy hamis énkép. Az önértékelés jelentősége

„A körülöttem élők, de legfőképp a családom tagjai viselkedésükkel, bánásmódjukkal alaposan a földbe döngöltek nap mint nap, éveken keresztül abban a tudatban élve, hogy én selejtember, szégyellni való valaki vagyok.”

„Ez nagyon érdekes volt velem – mesélte egy külföldi önsegítő szülőcsoportban egy súlyosan mozgássérült fiatalasszony, egy négyéves fiúcska édesanyja. – Én úgy nőttem fel, hogy annyit tudtam magamról, hogy béna vagyok, tehát tehetetlen. Nekem mindig tanulnom kellett, mindig az eszemet és a szorgalmamat dicsérték, hogy serkentsenek. Valósággal belém szuggerálták, hogy nekem a fejemmel kell majd megkeresnem a kenyeremet. Ha én ép gyerek vagyok, lehettem volna az, ami valójában mindig is voltam, egy szép, butácska kislány. És én tényleg szép voltam, ahogy a régebbi képeimet nézem, nem értem, hogy ezt miért nem mondták vagy éreztették velem soha. Nem azt mondom, hogy káromra volt, amit belém pofoztak, de többet értem volna vele, ha anyának meg nőnek nevelnek. Nekem a férjem mondta először, hogy szép vagyok. De ami a szellemi életemet illeti, hát az nem valami extra. Ma, amikor már senki nem kényszerít semmire, nem szégyenlem, csak a női magazinokat vagy a kisfiam mesekönyveit olvasgatom, tévét nézek, játszom a gyerekkel, néha varrogatok egy kicsit, hogy legyen egy kis extrapénzem, és rettenetesen boldog vagyok.”

A szexuális egészség igen fontos alkotóeleme a pozitív énkép, a gátló attitűdöktől való szabadság és valamiféle bátorság, kívánság és kíváncsiság egy másik emberrel való szoros közelség, intimitás megteremtésére. Sok ember számára beletartozik még egy bizonyos fokú fizikai kompetencia is, annak a biztos tudata, hogy képes a szexuális aktivitással járó mozgások, mozdulatok kivitelezésére, azaz fizikailag rendelkezik mindazzal a testrésszel és képességgel, amely az általa elképzelt -sa társadalom által kínált modell alapján az ő tudatában kialakult – szexuális aktivitáshoz szükséges. Ez utóbbi azonban a mindenféle fogyatékosság nélkül élő embernél sem adódik automatikusan. Gondoljunk csak a kamaszok próbálkozásaira, vagy általában az aktív szexuális élet első néhány évének bátortalan eseményeire. A kezdeti ügyetlenség mindenkinél csak a gyakorlással szűnik meg.

A pozitív énkép előfeltétele a némi önismeret birtokában kialakított reális, jó önértékelés, a saját „értékességbe” vetett hit, annak a biztos tudása, hogy valaki méltó és alkalmas más emberek figyelmére, türelmére, szeretetére, szerelmére. Ezt az énképet az ember a szocializáció során alakítja ki önmagáról, mindabból a számos verbális és nem verbális üzenetmozaikból, amellyel szülei, nevelői, társai értékelik és tükrözik jelenlétét, cselekedeteit, megnyilvánulásait. Akinek azt sugallja a környezete, hogy izgalmas, érdekes, vonzó ember, akivel jó lenni, annak könnyen megalapozódik a pozitív, ellenkező esetben pedig a negatív énképe. Szégyellni való, emberek között nemkívánatos személynek fogja tartani magát az, aki elé mindig negatív tükröt tartanak: „Veled csak a baj van; nem jó veled menni sehova, mert kellemetlen, hogy az emberek megbámulnak; nem érdekes, hogy milyen ruhát viselsz, a lényeget úgysem takarja el.” Ugyanilyen értéktelennek fogja tekinteni magát az is, aki semmit nem hall önmagáról: a néma üzenetnek az az olvasata is rombol, hogy „rólad csak hallgatni érdemes”, és az is, hogy „rólad nem érdemes beszélni”.

Mivel a család is, a társadalom is fukarkodik a pozitív visszajelzésekkel, a sérült embernek gyakran nehezére esik saját személyének az elfogadása. Igaz, a mi kultúránkban az egészségeseket sem dicsérik, a gyermeket azért nem, nehogy „elrontsák”, a felnőtt pedig el is szégyellné magát, ha csak úgy dicsérgetnék. Normál körülmények között azonban ezt a hiányt bőségesen kiegyenlítik a természetszerűen adódó, apróbb-nagyobb napi sikerek és örömök. Sérült ember esetében ezt a hiányzó, spontán megerősítést tudatosan kellene pótolni. S nem szükséges bonyolult stratégiákra gondolni, hiszen igen egyszerű, apró, mindennapi gesztusokkal is lehet olyan üzeneteket továbbítani, amelyek nem a hiányokat, a lehetetlenségeket, hanem a pozitívumokat hangsúlyozzák. Például a „jól nézel ki” üzenete az, hogy „jólesik rád nézni”; a „csodálom a türelmedet” azt jelenti, hogy „te ebben jobb vagy, mint én, nekem nem lenne ennyi türelmem”; a „jó ötlet volt, tetszeni fog a gyerekeknek a sárga szalvéta a sárga virágos abroszon” fontos információ arról, hogy úgy vélem, jó ízlése van, képes vele örömet okozni az embereknek; egy egyszerű kérdés – „te mit gondolsz a filmről?” – világosan sugallja, hogy az illetőt olyan embernek vélik, akinek érdemes meghallgatni a véleményét. Nem az ilyen és ehhez hasonló, szinte súlytalan megjegyzések igénylik az energiát, hanem a tudatosság: gondolni kell rá, hogy a napi gondozási, oktatási, terápiás, foglalkozási stb. rutin terhei közepette ezek ne maradjanak el.

A fizikai akadályozottsággal élő ember olykor rákényszerül, hogy az egymástól független értékek fel- és elismerése, illetőleg elismertetése érdekében megtanulja leválasztani a fizikai megjelenését az énképéről, holott e kettő természetesen összefügg (Cole-Cole 1990). Pszichésen semmiképpen nem egyszerű dolog az ilyenfajta kettősség talaján pozitív énképet kialakítani, hiszen tudjuk, hogy az én megkettőződése éppenséggel nem az ép lélek, hanem súlyos pszichiátriai betegség jele. Képzeljük csak el, hogy valakinek mesterségesen kell szinte lehasítania magáról lényének egyik felét: „Tudom, hogy sokan viszolyognak a fizikai megjelenésemtől, ugyanakkor értelmes, érzékeny, önzetlen és empátiás személyiségemmel feltétlenül kiérdemlem az emberek figyelmét és szeretetét.” Gyakran azonban mégis e kettősség megteremtése a belső harmónia záloga.

Egy fiatalember úgy fogalmazta meg, hogy az emberek, ha ránéznek, csak a tolókocsit látják, legfeljebb benne egy „nyomorékkal”. O azonban magára sikeres sportemberként, leendő olimpikonként gondol, s deréktól lefelé bénult, kisgyermekméretűre zsugorodott testének csak annyi figyelmet szentel, amennyi testápoláskor elengedhetetlen. „Nem fontos, nem tartozik a lényegemhez” – mondja. Még az sem fordul meg a fejében, hogy éppen a fizikai állapota miatt választotta az adott sportágat, ő csakis a mindenkit maga mögé utasító sportcsillaggal azonos.

Egy fiatal nő költőként gondol magára. Lelkét és szellemét beteg teste kalickájába zárt madárnak érzi. Egyik legfőbb fájdalma, hogy a világ csak a kalickát látja, őt magát nem.

A neveltetés, a szocializálás és a szerzett tapasztalatok mellett az „én” aktuális fizikai és lelki állapotának megélése is alapvetően befolyásolja a szexualitás megnyilvánulásait. Némely sérültség direkt módon károsítja a genitális funkciókat (pl. fájdalmas izomfeszülés, érzéskiesés, torzulás, akaratlagos mozgás elveszítése stb.), más egyáltalán nem, vagy csak bizonyos áttételen keresztül érinti azokat (pl. siketség, vakság, értelmi sérülés), azonban legtöbb esetben mégsem a tényleges állapot, hanem annak az egyéni megítélése, megélése a döntő.

A szívinfarktust némelyeknél libidó- és szexuálisaktivitás-csökkenés követi, mind az érintett személynél, mind partnerénél, a szexuális aktivitás kiváltotta, hirtelen szívhaláltól való félelem miatt, másnál a szexuális aktivitás éppen a pszichés rehabilitáció mozgatórugója.

Két, teljesen azonos diagnózisú, mind a négy végtag görcsös bénulásával, beszédzavarral, nyálfolyással társuló állapotú nő közül az egyik provokatív módon közeledik minden férfihoz, és saját mozgáskorlátozottságát meghazudtoló ügyességgel bocsátkozik szexuális kísérletekbe, a másik csak plátói szerelmekben létezik, férfi közeledtére elpirul, és elképzelhetetlennek tartja még azt is, hogy valaki az ő görcsbe szorult kezét megsimogassa, nem hogy ennél intimebb kapcsolatra lépjen vele.

Elég gyakori, hogy egy torzító heggel gyógyult, égett beteg saját küllemét olyan visszataszítónak tartja, hogy – függetlenül a világ megítélésétől – inkább visszahúzódik, és pszichés értelemben is eltakarja magát. Más egy ennél sokkal torzítóbb heggel is jól funkcionál a világban, például éppen égési sérültek rehabilitációja terén munkálkodván.

A saját állapot megélése s a változatos hatásokra kialakuló énkép pozitív és negatív elemeiből, olykor végleteiből, az önértékelés legkülönbözőbb, néha nem túl előnyös variációi adódhatnak. Akinek az önértékelése túl alacsony szintű, annál nem csoda, ha a szexuális kapcsolatok iránti próbálkozásai túl bátortalanok vagy éppen túl agresszívak, hiszen nélkülözik az önbizalom adta, egyensúlyra törekvő bátorságot.

Gerincvelő-sérüléssel járó balesetet követően például az egyik fiatal nő agresszívan kihívó, kritikátlan, promiszkuus életmódot kezd, nőisége változatlanságát bizonyítandó. Ugyanilyen sérülés után egy másik elfogadja, hogy férfiak kihasználják és a szex legalantasabb formáira kényszerítsék, azért, mert úgy érzi, az ő állapotában lévő nő nem érdemel ennél többet. A harmadik, szintén hasonló balesetet szenvedett nő, aki ugyanolyan szexuális funkciókra lenne képes, mint előző két sorstársa, teljesen visszavonul, feladja női mivoltát. A szexualitást kiirtja az életéből, mert szégyenli lábai bénaságát és nemi szervei érzéketlenségét, az a férfi pedig, gondolja, aki egy ilyen, „nem igazi” nőre fanyalodna, mint ő, neki nem kell.

Tehát a szexualitást magát és kifejeződési formáit is meghatározza az, ahogyan a személy érez magáról és megéli a saját állapotát, amilyennek látja és ahogy a világ számára megmutatja a testét. Befolyásolják azt a személyre jellemzően folytatott vagy visszautasított tevékenységek, s maguk a választott vagy távol tartott kapcsolatok is. Jó önértékelésű személy mindezt bizonyos ésszerűséggel, igényesen alakítja az életében. Ezért a pozitív énkép tudatos kialakításának a jelentőségét nem lehet eltúlozni. Gyermekkorban ennek a felelőssége a szülőkön, a nevelőkön és a gyermeket körülvevő segítő személyeken nyugszik, felnőtteknél a környezet és az adott személy saját felelőssége megoszlik.

7.3.2.4. A párválasztás nehezítettsége

„Minél súlyosabb mozgássérült valaki, annál nehezebb párkapcsolatot kialakítania. Ha igényeket is támaszt az ember, és ráadásul olyan súlyosan mozgássérült, hogy szinte mindenben másokra van szorulva, akkor minimálisra csökkennek az esélyei.”

„Furcsamód, a mozgássérült fiúknak nagyon fontos az, hogy partnerük ne legyen mozgássérült. ha egészséges a partnernőjük, akkor úgy érzik, őket is jobban elfogadja az egészségesek társadalma.”

„Én sose akartam egészséges férfit magamnak, nem akartam, hogy valaha is a szememre hányja, hogy erre vagy arra nem vagyok képes. (...) Sok szempontból jobban örülnék, ha egy jól mozgó tolókocsis lenne a férjem, mert akinek van két használható lába, akárhogy igyekszik, sok mindent soha nem fog tudni átérezni, megérteni. Én jártam már tolókocsissal, nehezen mozgóval, botossal, jól mozgóval, sőt kikezdett velem már egészséges fickó is, de egyik kapcsolat sem azon múlt, hogy ki hogyan mozgott.”

Senkinek nem könnyű magához illő párt találnia, olyat, akit örömmel fogad a teste, a lelke, a szelleme és – némi cinizmussal hozzátehetnénk – a családja. Ha könnyű volna, nem lenne tele a világ magányos emberekkel, s nem lenne akkora piacuk a legkülönbözőbb szintű és színezetű társkereső szolgálatoknak. Nem volna sem annyi válás, sem annyi csonka család. A pártalálás lehetősége legtöbbször a tanulás, a közös munka, baráti kör, egyházi kapcsolatok, utazás, szórakozás, sport, hobbi, család útján adódik, s csak igen ritkán hozzák össze a párokat előzmény nélküli véletlenek. A konkrét lehetőségek mellett kellő nyitottság, fogékonyság, a sokat emlegetett, pozitív önértékelésen alapuló önbizalom, némi bátorság és egy kevés szerencse is kell hozzá, hogy létrejöhessenek azok a találkozások, amelyek során felbukkanhat a várt partner.

E feltételrendszer szinte minden egyes eleme sérülhet, hiányozhat akkor, ha az illető bármilyen funkciójában, fizikailag, szellemileg, lelkileg és/vagy szociálisan hátrányos helyzetben van. Pszichésen többek között a saját kisebbrendűség tudata, a negatív énkép, a kiszolgáltatottságtól és csalódástól való rettegés tántoríthatja el a párkeresési kísérletektől a sérült embert. A társadalom részéről a szegregált iskolák, a tanulási lehetőségek csekély volta, a gyakori munkanélküliség, az anyagi és fizikai kiszolgáltatottság, az akadálymentesség hiánya, a minimálisra zsugorodó kapcsolat a külvilággal, egy túlvédő család vagy a merev intézeti rend szűkítheti a fogyatékossággal élő ember párteremtési kísérleteinek színterét, csökkentheti partnertalálási lehetőségeit. Gondoljunk csak bele, mennyire az intimitás ellen dolgozik az állandó családi vagy intézeti felügyelet, egy személyi asszisztens szükséges, de olykor érthetően terhesnek érzett, örökös jelenléte, s mennyire ellehetetlenül a pártalálás, ha valakit hosszú, hosszú éveken át mindig csak ugyanazok az emberek vesznek körül, legyenek azok mégoly szeretett családtagok vagy megszokott és megszeretett intézeti gondozók és társak.

Tovább nehezíti a jelen helyzetet a kérdéssel kapcsolatos általános információhiány. Amint azt már említettük, sem a család, sem a társadalom nem tartja szükségesnek, hogy a sérültséggel, fogyatékossággal felnövő emberrel megosszon bizonyos, a szexualitásra és a párkapcsolatok természetére, a szokásostól eltérő vagy megváltozott élethelyzetére érvényes ismereteket. Lehet, hogy ez csupán a környezet tudáshiányának rovására írható. Bár gyanítható, hogy ha csak attól volna, legalább lehetne őszintén beszélni e hiányról és annak megszüntetési módjairól, a megfelelő könyvek, filmek, szakemberek és sorstársak igénybevételére buzdítva az érintetteket. Ám máig a hallgatás, a csend burkolja e „kényes” témákat, s mivel nincs kihez fordulni, marad a magányos gyötrődés, a gátlásokat szülő szorongás. Sokkal elfogadóbb, nyitottabb, fizikai és morális akadályoktól mentes, integrációra kész, információkkal gazdagon ellátott és azokkal bőkezűen bánó világot kellene teremteni ahhoz, hogy gettóik falai közül kikerülve, a társadalomba olvadva, ugyanolyan esélyük legyen a bármilyen sérültséggel élő embereknek a hozzájuk illő partner megtalálásához, mint akárki másnak.

7.3.3. A szakemberek és a szexualitás

„.féltem. Igen, rettenetesen féltem attól, hogy mi fog most történni velem a szobában, mit kell ott csinálnom, mire leszek képes, mit vár tőlem a leányzó, fog-e reagálni a testem arra, ami a fejemben érzelemben megvan?”

Egy negyvenkét éves férfi meséli: „Amikor az ikszedik korrigáló műtétem után kontrollra mentem, megkérdeztem az orvost, hogy élhetek-e már szexéletet, vagy egyáltalán, hogy akkor most mi legyen a szexszel. Rám nézett, olyan jóságosan, látszott, hogy zavarban is van, de nem azt mondta, hogy nem tudja. Azt mondta, javaslok én magának valamit, fiam, sakkozzon inkább. Akkor voltam huszonhat éves.”

Mennyivel könnyebb lett volna e szorongásoktól és csalódásra ítélt reményektől gyötört fiatalember és sorstársai élete, ha akad valaki, akivel megoszthatják kételyeiket, feltehetik kérdéseiket, aki segít eligazodni az egymásnak ellentmondó kül- világi üzenetek és belső késztetések között. Ha már a család elutasította és nem volt hajlandó ép férfiként vagy nőként kezelni őket, ha a terapeutáik csupán a testrészeikre figyeltek, és nem rájuk, ha a tanáraik csak a tananyagot kérték tőlük számon, s nem azt, amit ők gondoltak róla, ha az intézeti nevelők csak a meglehetősen embertelen házszabályok betartatására ügyeltek, s nem az ő igényeikre, hol voltak az erre hivatott szakemberek? Az orvos, a pszichológus, a pszichiáter, a családgondozó, a szociális munkás? Némi iróniával azt mondhatnánk, hogy nem értek rá, mert épp a szexualitáshoz való saját, tisztázatlan viszonyukkal voltak elfoglalva.

7.3.3.1. A szakember viszonya a szexualitáshoz

Mint egyéb összefüggéseiben már említettük, rendszerint meglepő s nemritkán sokkoló a környezet számára, hogy egy torz vagy torzult test nem jelenti egyszersmind az érzelmek torzulását is, s hogy az ilyen állapotban élő ember az örök bánaton és önsajnálaton kívül más érzelmekre is képes. Amikor a segítők szembesülnek a sérült emberek szexualitásával, legtöbbször igen furcsának, idegennek vélik azt, gyakran egyszerűen azért, mert nem is feltételezték, hogy ilyen létezik.

Egy fiatal terapeutanő a megdöbbenéstől és zavartól sápadtan jelentette szakmai felettesének, hogy két, a gondjaira bízott, kerekesszéket használó és önálló mozgásra képtelen növendék – egyébként vele egykorú fiatalok – a délután folyamán eltűntek a szeme elől, és csókolózás közben lelt rájuk egy félreeső szobában. Nem attól félt, hogy kötelességet szegett, amikor szem elől veszített két embert, akiknek a biztonságáért felelősséggel tartozott, nem attól volt megdöbbenve, hogy gond nélkül kiját- szották, s még csak nem is attól, milyen ügyesen oldották meg a mozgássérültségük- ből adódó fizikai problémákat, hanem attól, hogy csókolóztak.

Amikor a segítőszerepben lévő szakember (orvos, ápoló, terapeuta, nővér stb.) felfedezi a kezelése alatt álló vagy gondjaira bízott személyeknél a szexualitás jeleit, a kezdeti döbbenetet és elutasító idegenkedést követően mindenki a saját élményei, ismeretei, elképzelései, empátiás szintje szerint viszonyul a kérdéshez, hiszen azt sehol nem tanították nekik. Számosan akadnak, akik némiképp nevetségesnek, olykor egyenesen gusztustalannak tartják a gondjaikra bízott fiatal sérült emberek erotikus játékait. Ezért igen gyakori, hogy úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, s szigorúan továbbra is gyermekként, kicsit megtévedt, de azért „jó” betegként vagy növendékként kezelik őket: „Történt ugyan valami, de felejtsük el szépen, s menjen minden tovább a régi kerékvágásban .” Valamelyik szokásos sztereotípia alkalmazása is megkönnyíti a helyzet kezelését: „Á, az ilyesmit nem kell náluk komolyan venni. ha nem vesszük észre, előbb-utóbb abbahagyják; egyszer-kétszer tán nekik sem árthat; csak nehogy rászokjanak.” A legtöbbször azonban nyomot hagy az „esemény”, és ezután úgy viszonyulnak hozzájuk, mint megoldani való „problémához”. Felhívják egymás figyelmét a történtekre, bejegyzik az átadókönyvbe, a figyelőlapra, nyugtató felírását kérik, másik csoportba vagy épületszárnyba való áthelyezését javasolják, figyelmeztetik a szülőt bizonyos rendszabályok szükségességére, mind a pszichológus, mind az orvos adhat „hasznos” tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan lehet a szexualitást elhalványító, „értelmesebb” tevékenységgel kitölteni e „renitensek” életét, stb. Teszik mindezt ahelyett, hogy olyan embereknek tekintenék őket, akiknek normális testi és lelki igényeik kielégítése közben történetesen fizikai, mechanikai vagy egyéb gyakorlati nehézségeik vannak. Természetesen nem arról van szó, hogy bárkinek is kötelezően pártolnia kellene a felelőtlen, ízléstelen, esetleg a másikat veszélybe sodró szexuális megmozdulásokat, vagy egyet kellene értenie az összes reá bízott személy valamennyi cselekedetével, de ezen a területen, a gyors elutasítás és rutinszerű tiltás helyett, mindenképpen szükséges lenne a szokásosnál több megértéssel, emberséggel, tapintattal és toleranciával kezelni a helyzetet.

A segítő szakmabeliek szeretik magukat mint elfogulatlan, nyitott, előítéletmentes személyeket látni és láttatni. Ez azonban a szexualitással kapcsolatban csak igen ritkán igaz. Amikor benne találják magukat egy helyzetben, és szembesülnek saját legbenső, személyes reakcióikkal, a legtöbben elveszítik a vélt elfogulatlanságot. Az elfogulatlanság lényege éppen az lenne, hogy a szakember az alany szexualitását annak értékén kezeli, sem nem fél tőle, sem nem utasítja el, nem értékeli túl, de nem is becsüli le. Ezzel szemben a szakember a gyakorlatban elég végletesen viszonyul az ellátottak szexualitásához.

Nehezen fogadja el annál, akinek valamilyen vonzó tulajdonsága van, például kellemes az arca, sziporkázó a humora, bámulatos az emlékezőtehetsége, szimpatikus személyiségvonásokkal rendelkezik, hiszen egy ilyen ember elvileg akár a segítővel való, bizonyos személyes kapcsolatok alanyává is válhatna. Azonban magától e halvány lehetőségtől is mindjárt nehezebb az illetőt pusztán a tanítás, gyógyítás vagy ápolás egyik jellegtelen, nem nélküli alanyának tekinteni, s ezáltal biztonságosan személytelen távolságban megtartani. Annak a szexualitásához sem viszonyul harmonikusabban a szakember, akiben semmi vonzót nem talál. Igen gyakori, hogy anélkül, hogy az okát ismerné, a segítő szakmabeli személy el sem tudja képzelni az adott sérült embert mint valaki szexuális partnerét, ezért automatikusan feltételezi, hogy azt az érintett maga is lehetetlennek tartja. Ha ennek az ellenkezőjével szembesül, s világossá válik számára, hogy az adott személy igenis rendelkezik szexuális identitással, vagy érzékeli, hogy egy harmadik személy általa elképzelhetetlen és érthetetlen vonzódást mutat e szexuális mivoltában leírt ember iránt, pusztán a saját önigazolása érdekében, tudattalanul is az alakuló kapcsolat ellen fog dolgozni.

A szexuális semmibevétel sajátos megnyilvánulási formájaként mind a női, mind pedig a férfi segítő szakmabeliek előszeretettel választanak szexuális partnert a gondjaikra bízott, ellátási körükbe tartozó sérült emberek közül. Ennek motivációja gyakran nem más, mint a könnyen elérhető, felelősségmentes szexuális kapcsolatok preferálása, ritkábban a sajnálat, a szánalom. Természetesen olykor igazi, tartós párkapcsolat is szövődik segítő és segített között, de ebben a két fél személyisége, egymás iránti vonzalma, szerelme a döntő tényező, és nem a sérültség ténye.

Az ellátók saját szexualitásának tisztázatlan vagy nehéz pontjai is útját állhatják annak, hogy egyáltalán a szexualitás mint kérdés közelébe merészkedjenek, s ha a gondjaikra bízott személy maga rukkol elő vele, könnyen visszarettennek. A szexualitással való őszinte szembenézés ugyanis kicsit olyan, mint amikor valaki a halállal találkozik nap mint nap a munkája során: akkor tud csak tisztességgel és emberséggel segíteni valakinek végigmenni a halálhoz vezető úton, ha ismeri a saját érzéseit, s le tudja azokat választani a gondjaira bízott ember által felkeltett érzelmektől. Kellő önismeret szükséges ahhoz, hogy valaki tisztában legyen a halállal kapcsolatos szorongásaival, félelmeivel, a szerettei halálát körülvevő emlékeivel, mert ennek hiányában könnyen elmosódhat a határ a beteg és a segítő problémája között.

A feldolgozatlan szexuális problémákkal, élményekkel, emlékekkel teli ember, aki esetleg neveltetésének, vallásos tilalmaknak, saját félelmeinek, kavargó vágyainak a hálójában vergődik, az, akinek tisztázatlan kapcsolatok, ellentmondásos attitűdök, alulinformáltság homályosítják ítéleteit, hogyan is tudna elfogulatlanul foglalkozni valaki más szexuális problémájával, amikor lépten-nyomon a sajátjába ütközik. Ha nekem nehézségeim vannak, miért ne lennének neki is, kérdezi, s ilyenkor sokkal könnyebb úgy tenni, mintha nem is létezne az illetőnek az a bizonyos problémája, amely oly provokatív módon emlékezteti őt a sajátjára (Cole-Cole 1990). Holott az emberek nagy része azt várja, hogy maguk a képzettnek, tájékozottnak vélt szakemberek, elsősorban az orvosok hozzák szóba a kérdést. Nemcsak azt a bátorságot várják tőlük, amely leveszi a vállukról a kezdeményezés terhét, hanem egyszersmind a különleges, személyre szabott odafordulást. A nők olyan empátiát, megértést, melegséget és szakemberi kompetenciát remélnek, amely lehetőséget teremt rejtegetett, olykor szégyellt titkaik, problémáik bizalmas megosztására, a férfiak pedig nem a szokásos férficinkosságon alapuló, hanem ítélettől mentes, hűvösebb, lényegre törő, gyakorlati haszonnal kecsegtető tudásra szeretnének szert tenni (Ayrault 1981). Mint az élet szinte minden területén, a nők ebben is kapcsolatra, a férfiak információkra vágynak.

Tagadhatatlan, hogy leggyakrabban az orvosoktól várják a szexualitással kapcsolatos problémák komplex megoldását. Az orvosoknak azonban többnyire csak a nemi szervek anatómiai, kórélettani elváltozásairól van pontos információjuk, a kísérő érzelmi háttérről és magáról a szexuális viselkedésről annál kevesebb. Már a medikus is másképpen viszonyul a szexualitáshoz, mint a többi tárgyhoz: a biokémiai és mikrobiológiai folyamatokat igen jól meg lehet tanulni anélkül, hogy valaki érzelmileg átélné a saját szervezetében zajló ilyen folyamatokat, de a szexualitásról lehetetlen úgy elsajátítani ismereteket, és azokat másokra alkalmazni, hogy ne értse meg a maga szexualitását. Az ezzel kapcsolatos véleményüket – anatómiailag és élettanilag ugyan magas, de a szexualitás terén elhanyagolt képzettségüknek köszönhetően – saját élményeik, előítéleteik és tabuik befolyásolják, és ugyanezek gátolják azt is, hogy felismerjék tájékozatlanságukat, és aktív lépéseket tegyenek a megszüntetésére. Éppen alulinformáltságuk és a kérdést kísérő szorongásaik miatt gyakran kerülnek igen kellemetlen, sőt nehéz helyzetbe, amikor egy-egy személy elő mer hozakodni ilyen irányú panaszaival.

Sajnos az érintettek és családtagjaik gyakran maguk sem nyújtanak túl sok segítséget. Sokszor félreinformáltak, nem tudják elválasztani a lényegest a lényegtelentől, természetesen szégyenlősek, s nemritkán azokat a megfelelő kifejezéseket sem ismerik, amelyekkel kifejezően leírhatnák állapotukat. Így akaratlanul is megnehezíthetik az orvos helyzetét a nem kielégítő, nem megfelelően közölt információkkal vagy az értékes közlések szeméremből történő visszatartásával. Ugyanakkor a szakembernek tudnia kellene, hogy ha valaki nem akar vagy nem képes beszélni a saját szexualitásáról, hallgatása nem egyértelműen a témával kapcsolatos közönyét rejti, sőt. A háttérben, a normális gátlások és általános szemérem mellett éppen a sérült- ségnek a szexuális funkciókra gyakorolt esetleges vagy várható hatásai miatti súlyos félelmek és szorongások mélyíthetik a hallgatást.

A szakember számára akkor válik könnyűvé, megoldhatóvá a más ember szexualitásával való foglalkozás, s csak akkor érzi fontosnak a kérdéssel kapcsolatos tájékozatlansága megszüntetését, ha az alapkérdés a helyére kerül. Az alapkérdés pedig az, hogy minek tekinti a szakember a kliensét. Ha a segítő és a segített eltérő szerepében ugyan, de mindenképpen két ember áll kapcsolatban egymással, akkor magától adódik, hogy a szexualitás ugyanolyan természetességgel kerül szóba, mint az egyéb funkciók megléte, zavara vagy hiánya. S éppen azért válik természetessé, mert a szexualitás normális, általános, emberi jelenség. S mivel kettőjük viszonylatában az orvos, a szakember a kevésbé kiszolgáltatott, neki kell olyan hangulatot teremtenie, amelyben jól érzékeltetheti, hogy a szexualitás az életnek éppen olyan fontos és természetes területe, mint a mozgás vagy az önellátás. Neki kell sugallnia, hogy éppen emiatt lehet és kell erről ugyanolyan súllyal beszélni, mint bármi másról. S ha ez munkájának szerves részévé válik, hasonlóan lényegesnek fogja tartani tudása ilyen irányú fehér foltjainak megszüntetését, mint ahogy el kellett sajátítania szakterületének bármilyen egyéb tudnivalóját.

7.3.3.2. A szakember üzenetei a szexualitásról

A szexualitás jellegzetesen az a terület, amelyen gyakran egy érintés, egy pillantás, egy gesztus többet fejez ki, mint egy hosszas szónoklat. A találkozás körülményei, hangvétele, stílusa, az érintés, a fizikai kontaktus módja egyértelműen közvetíti az attitűdöt: minek tekinti a szakember a hozzá fordulót. Ha egy szakember mindig tudatában lenne, hogy egészségre vagy betegségre utaló, azt sugalló, egyszer felemelő, máskor bénító üzeneteket továbbíthat az illető saját szexualitásáról, teste, állapota, viselkedése szociálisan elfogadható vagy elfogadhatatlan voltáról (Cole- Cole 1990), sokkal óvatosabban bánna szavaival, mozdulataival, hangsúlyaival.

Sem a test, a végtagok hideg, távolságtartó, személytelen érintése, sem pedig a szokásos rutin, amellyel a szakemberek a személy helyett a testet, vagy még inkább annak egy részét vizsgálják, kezelik, tapogatják, tornásztatják, masszírozzák, inger- lik vagy kenegetik, nem segíti a pozitív énkép kialakulását. Miközben odaadóan dolgoznak az adott végtaggal, izomcsoporttal vagy ízülettel, könnyen elfeledkeznek a „tulajdonos” gondolatairól és személyiségéről, nem is szólva a fejlődő szexualitásról. Levetkőztetik az illetőt, felfektetik egy asztalra, és kezdődik a vizsgálat vagy a terápia. Ha az orvos vagy a terapeuta kiszalad valamiért, gyakorta ott marad az illető az asztalon félig öltözve vagy mezítelenül. Ha belép valaki kezelés vagy vizsgálat közben, gyakran őmellette zajlik a beszélgetés, miközben a testén folytatják a megkezdett manipulációt. Olykor a levetkőztetett személy mellett várakoznak és fecserésznek a segítő személyi asszisztensek, kísérők, gyakornokok stb., nemritkán megjegyzésekkel fűszerezve beszélgetésüket („Nézd, milyen jól fejlett annak ellenére, hogy., az ember nem is gondolná egy ilyenről, hogy.”).

Egészségügyünk és a rehabilitációs szolgáltatások mai viszonyai között az ilyen jellegű bánásmód természetesen nem szorítkozik a sérült emberekre, de ők, sajátos igényeik és korlátaik miatt, még inkább az ellátórendszer kiszolgáltatottjai. Gondoljunk csak arra, hogy szinte automatikusan sérül az 1998. évi XLIV. tv. biztosította betegjogok közül például a szabad orvosválasztás joga (aki mozgásában korlátozott, csak azt az orvost választhatja, akinek a rendelőjébe fizikailag is bejut); dokumentumba tekintési jog (látássérült személynek erre csak az ellátó személyzet segítségével lenne módja); tájékoztatáshoz való jog (kommunikációjában akadályozottvagy siket ember esetében); stb. S mivel a fogyatékosságokkal élők gyakrabban, hosszabb időtartamokra, olykor éveken át szorulnak a legkülönbözőbb beavatkozásokra, az ezek során átélt eseményeken nem olyan könnyű túltenni magukat, mint egy akármilyen kellemetlen, de egyszeri történésen.

A test megalázásának, lekezelésének egyik igen káros következménye, hogy csökkenhet a terápia iránti motiváció. Az illető mintegy leválasztja magáról a testét, és fölöslegesnek érzi tovább dolgozni azon, hogy ez a tőle lényegében idegen, senki által nem tisztelt, semmire sem jó test jusson valamire, megtanuljon valamit. A szakember soha nem érti és személyében érzi megbántva magát, amikor a kamaszok, fiatal felnőttek hirtelen, látszólag indokolatlanul megtagadják a terápiás tevékenységekben való részvételt. Váratlanul elutasítanak mindennemű, a testükre irányuló beavatkozást, nem tűrik többé a gyógytornát, nem hajlandók úszáson részt venni, nem igyekeznek az elért látási, mozgási, hallási, beszéd- stb. funkciók megtartására, még kevésbé tökéletesítésére. Hirtelen, váratlanul, indokolatlanul. Olykor a test tíz, tizenöt, húsz éven át tartó folyamatos, tárgyként való kezelése előzi meg az együttműködés e „váratlan és indokolatlan” visszautasítását.

Az emberi méltóság semmibevételének másik súlyos hatása, hogy megakadályozza a sérült személyt abban, hogy elfogadja a testét, megtanulja saját értékeit, s hogy tisztelettel viseltessen önmaga iránt. Ehelyett ezek a szinte naponta ismétlődő helyzetek két modellt állítanak elé: az egyik, hogy tárgynak kell tekintenie önmagát, amelyet senki nem tisztel és véd, a másik, hogy a testtel kapcsolatos történések nem magánügyek, hanem nyilvános események (Cole-Cole 1990).

Huszonéves, mozgásában igen súlyosan korlátozott fiatal nő szexuális együttlétet provokált iskolai jellegű körülmények között egy fiatalemberrel. Bámulatra méltó és soha nem tapasztalt találékonysággal vetkőztette le magát és a fiút – egyébként csakis segítséggel voltak képesek öltözni, vetkőzni, egyáltalán, bármiféle testhelyzetet változtatni – és helyezkedett el a fiún közösülési pózban a szőnyegen, egy nyitott ajtajú, detektívablakos szobában, fényes délután, a teli házban. A vágy megint normális volt, a helyzet azonban ellentmondott a szociális szabályoknak: egyikük sem talált semmi kivetnivalót sem a meztelenségben, sem a testükkel folytatott, bármilyen egyéb nyilvános tevékenységben.

A szakirodalomban leírnak olyan tizenöt éves lányt, aki békésen maszturbált a kezelőasztalon, míg az izomlazítást végző terapeuta a hozzá beugrott adminisztrátornővel megtárgyalt valami égető munkahelyi kérdést, a kezelés folytatására várakozó, meztelen kamaszlány mellett.

Ha egy szakembert megkérdeznének afelől, hogy miért olyan tárgyszerűen, személytelenül, hidegen, távolságtartóan érint meg vagy dolgozik fizikailag egy sérült emberrel, ha nagyon őszintén válaszol, talán azt mondja, hogy így könnyebb. Könnyebb úgy tenni, mintha nem volna az illetőnek neme, mintha a szexualitás mint olyan nem is létezne a világon, mert ha létezik, rögtön felmerülhet a kényes egyensúly kérdése: ha semmibe vesszük a vizsgált vagy kezelt személy szexuális érzéseit, romboljuk az énképét, ha tekintetbe vesszük, felbukkanhat a túlstimulálás veszélye. Ennek következtében pedig olyan érzések ébredhetnek benne, amelyek nem helyénvalók egy terápiás kapcsolatban, vagy amelyekkel azután egyikük sem tud mit kezdeni. S a szakember számára e második lehetőség a riasztóbb, hiszen az első következményeivel nem ő szembesül. Az akaratlan túlstimulálás a leggyakrabban mégsem egy óvatlan érintés következménye, hanem főleg azokban a helyzetekben és kapcsolatokban fordul elő, amelyek során a szakember hangsúlyosan minimalizálja a sérültség, fogyatékosság jelentőségét. Kapcsolatukat úgy kezeli, mint amely elsősorban szociális, intellektuális, vallási vagy érzelmi indíttatású, s közös ténykedésük, a terápia e más célú együttléteknek szinte csak véletlen mellékterméke. Ahhoz azonban, hogy valaki értékén tudjon fogadni egy gesztust, egy érintést, egy hangsúlyt, s helyére tudjon tenni egy kapcsolatot annak teljességében és összetettségében, némi tapasztalat, belső egyensúly és az adott helyzet szociális szereposztásának pontos érzékelése szükséges, tehát mindaz, amivel a sérült ember, éppen felnevelése és élete körülményei miatt, általában nem rendelkezik.

Kerekesszéket használó, súlyosan mozgássérült húszéves fiatalember kétféle érintéssel találkozott élete során: szerető kezek gondozták, és kemény kezek tornásztatták. Ezeket a helyzeteket jól ismerte és jól tudta kezelni, azonban szexuális kérdésekről soha nem beszélt vele senki. Egy nyári táborban az egyik igen csinos, fiatal segítő hosszasan táncolt vele. A tánc végén a fiú, meglehetősen felizgatott állapotban, mindenki füle hallatára megkérte a lányt, hogy vegye le a pólóját. Vágya a szép, fiatal lány testének látására normális volt, annak nyilvános kikürtölése azonban a lányt megszégyenítette és megrettentette. Az empátiás segítő a táncot egy előzőleg soha nem élvezett, szociális ajándéknak szánta a fiú részére, nem pedig szexuális kezdeményezésnek.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy mindkét véglettel személyiségromboló üzenetek juthatnak a rehabilitációban részesülő személyhez. A szakember a testrészekre szorítkozó kezelgetéssel puszta „tünethalmazzá” alacsonyítja a személyt, ha pedig hangsúlyosan semmibe veszi a fogyatékosságot, azt üzeni, hogy a fogyatékosság nem elfogadható, vele létezni csak akkor lehet, ha azt eltagadják. Ez utóbbi megközelítés, éppen azért, mert egy más szintű kapcsolatra épít, magában rejti a túlstimu- lálás veszélyeit is, hiszen aki nem rendelkezik kellő tapasztalattal és rálátással, az intimitás iránti vágyakozásában könnyen összekeverheti a praktikus és a provokatív érintést, a szerető gyengédség és a gyengéd szerelem gesztusait, hangsúlyait. A szakembernek tehát tudatában kell lennie, hogy szakmai ténykedése során óhatatlanul az énképre, a testképre, a szexualitás alakulására is messze kiható üzeneteket közvetít a hozzáfordulók, a rábízottak felé.

7.3.4. A segítés útjai: a tények elfogadása és a bőkezűen nyújtott információ

7.3.4.I. Elfogadtatás a családban

Egy anya osztotta meg az alábbi gondolatokat egy családi konzultáción: „Nekem nagyon nehéz volt férfiként gondolni a fiamra, akit én ápolok, bár hát régen szőrös már, meg minden. Mivel úgysem élhet olyan életet, mint a kortársai, azt hittem, valamennyiünknek akkor teszek jót, ha az ilyesmiről hallgatunk. Igazság szerint nem is kellett nagyon erőlködnünk, mert eszünkbe sem jutott. Sokat segítettek ezek a beszélgetések abban, hogy megemésszem, férfi lett belőle. Lassan már azt is el tudom fogadni, hogy néha azt akarja, csukjuk rá az ajtót, és csak kopogtatás után nyissunk be hozzá.”

Ha sérült gyermek születik a családban, vagy a későbbi életkorban baleset vagy betegség következtében tartósan sérültté válik egy családtag, a család automatikusan a megfelelő szakemberhez fordul a mozgás- és beszédfejlesztés, emésztési és ürítési kérdések, bőrápolás, látás-hallás, segédeszközök stb. ügyében, de a legritkább esetben fordul elő, hogy az illető szexuális fejlődése, nevelése vagy előző szexuális élete folytatási lehetőségei kapcsán folyamodjanak tanácsért. Bármilyen liberális, nyitott és humánus is a szexualitással kapcsolatos értékrendjük, akkor is a szakembernek kell az első, bátorító lépést megtennie a megfelelő információk biztosításával, hiszen a sérültséggel kapcsolatos problémákra senki sincs felkészülve, azokra rendszerint senkit nem szocializálnak előző tapasztalatai. A családok szexualitással kapcsolatos hozzáállása természetesen egyedi, az adott kultúrának, szocializációs múltnak, érzelmi hőmérsékletnek stb. megfelelő, s a szakembertől kapott információkat, tanácsokat azután a család a maga módján használja fel. Minden azonban, amit hall vagy nem hall, jelentőséggel bír. Ha a szakember hallgat, agyon- vagy elhallgatja, lekezeli, semmibe veszi a kérdést, s minden ténykedésével és megnyilvánulásával azt sugallja, hogy „ebben az állapotban ez a leglényegtelenebb”, vagy hogy „ilyesmire oda sem érdemes figyelni”, nem várható, hogy a család elfogadó attitűdöt alakítson ki.

A család felkészítésének és segítésének első lépése annak az alaptételnek az elfogadtatása, hogy a sérültséggel, fogyatékossággal élő családtag éppen olyan nemmel bíró, szexuális lény, mint minden ember. Természetesnek kell venni bontakozó szexualitását éppen úgy, mint későbbi életkorban felnőtt, érett szexuális vágyait, megnyilvánulásait. Ha időben és hitelesen beszélnek ezen terület fontosságáról – éppen olyan természetességgel és meggyőző erővel, mint ahogy megtárgyalják a gyógyszerelést vagy a végzendő torna-, beszéd- és figyelemfejlesztő gyakorlatokat –, egyúttal megértetve, hogy a normál női, illetve férfilét is a harmonikus fejlődés, a társadalomba illeszkedés egyik záloga, kevés olyan család van, amelyik ezután is mereven utasítaná el a szexualitás kérdéseivel való foglalkozást. S nem olyan bonyolult, amit tenniük kell: fiút, illetőleg lányt kell nevelniük, nem „egy sérültet”, s férfi, illetőleg női családtagjukhoz kell viszonyulniuk, úgy, ahogy az adott család más tagjaihoz szokás. A hangsúly éppen az azonosságon van. Azért, mert valaki valamely fogyatékossággal él, nem vonatkozhatnak rá a család közös értékrendjétől eltérő szabályok, hiszen, speciális szükségletei tiszteletben tartásával, a családnak ő is csak egy tagja. Ami szabad és természetes a többi családtagnak, hacsak nem a testi épségét vagy az egészségét veszélyezteti, annak az ő számára is megengedettnek kell lennie. Fordítva is igaz, ami viszont nem elfogadható, attól mindenkinek ajánlott tartózkodnia. Itt talán érdemes megemlíteni az egyik legerősebben vitatott kivételt. A maszturbációt máig igen sok családban tiltják, büntetik, s ez, helyes vagy nem helyes, az adott család belügye. Abban az esetben azonban, amikor egy sérült személy számára az örömszerzésnek egyedül ez az útja járható, a családnak célszerű engedményeket tennie, bármennyire ellenkezzék is ez a saját belső értékrendjével. A tiltás és erkölcsi megbélyegzés helyett ez az az eset, amikor az engedékenység, az elfogadó, segítő szeretet több nyugalmat és családi harmóniát szül, mint a közös értékek merev őrzése. Mindenesetre a szakembernek tudnia kell, hogy némelyik családban darázsfészekbe tévedhet, amikor a feszítő szexuális problémák megoldásának ezt a módját javasolja. S tisztában kell lennie azzal is, hogy általában a szexualitással kapcsolatban bármilyen megalapozott, bölcs és ésszerű tanácsot ad is, szinte sohasem tapasztalt ellenállásba ütközhet. Az idő, a tennivalók sokasága, az anyagiak, a társadalmi nyomás szorításában vergődő családok, bármennyire igyekeznek is mindent megtenni a családtagjukért, ez az a terület, amellyel kapcsolatban már nem érzik azt, hogy ez is fontos. A mozgás, a beszéd, az önellátás fejlesztése mellett a normális szexualitás helyreállítása vagy kialakulásának elősegítése többnyire nem tartozik az elérendő célok közé

Idős asszony meséli: „Harminckét éves volt a fiam, amikor súlyos balesetet szenvedett. Nős, gyerekes ember. A felesége két év múlva otthagyta. Mit mondhattam volna neki, fiatal nő, az én fiam meg egy roncs. Semmije nem mozog, alig lát, két szót, ha beszél. Hordtuk mi mindenfelé a férjemmel, még külföldre is: torna, akupunktúra, gyógyszerbeültetés a gerincébe, masszázs, fürdő, amit csak lehetett. Mindenét kezeltettük, csak arra nem gondoltunk, és senki nem is mondta, hogy ugyan mindene tönkrement, de az a része ép maradt. Időnként igen nyugtalan lett, meg látszott is, ha érti, mire gondolok. Sok mindent igen, de ezt már nem tudjuk a nyakunkba venni. Az talán mégsem várható el tőlünk, hogy egy effajta nőt keressünk neki!”

7.3.4.2. Szexualitás és rehabilitáció

A szexualitás figyelmen kívül hagyásával tervezni a rehabilitációs folyamatot azt a téves és káros nézetet erősíti, hogy a sérültség vagy funkcionális kasztrációt okoz, vagy a szexualitás automatikus elhalványodásával, megszűnésével jár (Hamilton 1980). Ha hiszünk abban, hogy az emberben a legbonyolultabb módon összefonódik és egységes egészet alkot a pszicho-neuro-immuno-endokrin rendszer, akkor nemcsak az a laikusok számára is logikusnak ható állítás válik érthetővé, hogy a szexualitást befolyásolhatja a sérültség, hanem ennek ellenkezője is, azaz, a legszélesebb értelemben vett szexualitás hathat magára a sérültségre. A biológiai és a szociálpszichológiai adottságok kevesek önmagukban, a szexualitásba beletartozik az érzelmeknek az a gazdag szövedéke is, ami körbefonja az ember életének e kiemelt jelentőségű területét, s amely nem szorítkozik pusztán a másik emberrel kapcsolatos érzésekre, a szerelemre, a vonzódásra, a szeretetre. Az adott személynek tisztában kell lennie a saját, szexualitással kapcsolatos érzelmeivel és azok korlátaival is, ismernie kell a saját gondolatait, vágyait és álmait, s mi több, ráadásul békességben is kell élnie ezekkel. Winnicott (1999, 149.) írja, hogy a szexuális érettségnek magában kell foglalnia a szexről szóló, összes tudattalan fantáziát is, beleértve a kapcsolódó bűntudati elemeket, sőt el kell tudnia fogadni a saját párválasztásával, párváltásaival, szexuális kielégüléssel és a szexuális tevékenységgel kapcsolatos minden gondolatát, ami cseppet sem egyszerű. Az ember gyakran menekül a vágyai, fantáziái, saját ismeretlen mélységei elől, fél az eleve feltételezett kudarctól és előrevetített csalódástól. Tetteit, törekvéseit olykor ismert, máskor a maga számára is ismeretlen forrásokból származó bűntudata, tehetetlensége mérgezi, akadályozza, de ami a leggátlóbb, nincs tudatában a fenti elemeknek, azaz a leggyakrabban nem ismeri s nem is érti önmagát. Ez pedig útját állhatja saját szexualitása kibontakozásának.

Mindaz, amiről eddig szó esett, együttesen alkotja a szexualitás gazdag szövevényét, az intimitáshoz vezető út építőköveit. A szexualitás egyik legfontosabb vonatkozása ugyanis az, hogy az intimitás felé vezető utat, az önmaga megosztásának, a másikban való feloldódásnak, a „nem vagyok egyedül” élményének a csodáját jelenti. A hiányzó intimitásnak, a bensőséges közelségtől megfosztott életnek személyiségromboló hatása lehet. A világirodalomból s a filmekből, színdarabokból – de talán a saját környezetünkből is – jól ismertek a magukban élő, gyanakvó, kelletlen, irigy nők, a morózus, rigolyáikba merevedett, párjukat megtalálni vagy megtartani képtelen férfiak, a megkeseredett özvegyek, az intimitástól menekülő, nyugtalan csélcsapok, akik partnertől partnerig csapódva talán önmagukat keresik. Akinek az életéből kimarad a kiegyensúlyozott, kielégítő szexuális élményt is nyújtó párkapcsolat, a legritkább esetben válik harmonikus, kreatív, örömképes személyiséggé, olyanná, akivel bárhol bármikor jó együtt lenni, akinek jó adni, s akitől jólesik kapni. Az ilyen ember a munkájában is nehezebben találja meg magát, ritmusa egyenlőtlen, hol túl-, hol alulteljesít, ami a munkahelyi kapcsolatokban vezet kivédhetetlen feszültségekhez. A személyiséget ilyen mélységben átitató harmóniahiány bizonyos idő elteltével visszahat az illető alapállapotára, s egyrészt elmélyítheti a meglévő egészségügyi, pszichés és társadalmi beilleszkedési problémákat, másrészt újabbak keletkezésére szolgáltathat alapot.

Visszakanyarodva tehát a nyitó gondolathoz, az az orvos vagy terapeuta, aki nem gondol a kliens életének ezen igen fontos szegletére, nemritkán kénytelen megmagyarázhatatlan kudarcokkal, a terápiás törekvéseknek makacsul ellenálló tünetekkel, a javulás elmaradásával vagy látványos állapotromlással szembenézni.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a sérültségét nemcsak hogy mindenki másképp éli meg, másképpen viszonyul és alkalmazkodik a kialakult fogyatékosságához, hanem többnyire más szempontok alapján is ítéli meg azt, mint a szakemberek. A szakemberek szerint például az adaptáció lehetőségeit elsősorban olyan objektív tényezők határozzák meg, mint az orvosi diagnózis és a funkcionális korlátozottság mértéke. Egy sérült nőkkel végzett kutatás azonban azt bizonyította, hogy ha az érintetteket magukat kérdezték, hogy mi befolyásolja legjobban a napi tennivalóik ellátását, a mentális egészségüket és a családi viszonyaikat, a fenti, a szakemberek által objektívnek tartott tényezőket meg sem említették. Esetleges adaptációs nehézségeikért szinte kizárólag szociális és gazdasági helyzetüket – alacsony iskolázottság, munkanélküliség, a család rossz anyagi helyzete – tartották felelősnek (Dangoor-Florian 1994). Tehát a fogyatékosstátust meghatározó, szakemberek szerinti objektív mutatók nem feltétlenül azonosak a szubjektíven fontosnak tartott szempontokkal. Ezért természetes az is, hogy a szexualitás megélésével kapcsolatban is jól észlelhető e kettősség. Nem ritka, hogy a szakemberek meglátásaival gyökeres ellentétben, magának a sérült embernek a véleménye szerint szexuális életét nem zavarja különösképpen az állapota. Értelemszerűen ennek ellenkezője is előfordulhat, s a szakemberek által objektíve minimálisnak ítélt nehézségeket az egyén nagyon is súlyosaknak éli meg. Gyakorlatilag lehetetlen külső személy logikus, racionális megközelítése alapján megítélni a valóságot, hiszen a szexus a személyiségnek olyan mély rétegeibe ágyazott, hogy kívülálló nem férhet hozzá.

Halmozottan sérült fiatalember, akit a szakemberek messze nem ítéltek sem érettnek, sem alkalmasnak semmiféle szexuális aktivitásra, minden vélekedést meghazudtoló s meglehetősen csapodár módon udvarolgatott a legkülönbözőbb leányoknak, méghozzá igen nagy sikerrel. Magabiztos fellépése megfelelt a szokásos szépfiúi attitűdnek, s míg sérültsége szinte mindenben akadályozta, úgy tűnt, szexuális hódításainak cseppet sem állt útjában.

Bármilyen mérce szerint is rendkívül csinos, szexepiles, szép arcú, hosszú hajú (amolyan „bombázó”), főiskolás siket leány szerelmi és szexuális életét tökéletesen tönkretette az a félelme, hogy fogyatékossága nemcsak őt, de a partnerét is megfosztja attól az intimitástól, amelyet fantáziájában a szerelmi együttlét során elsuttogott, bizalmas vallomások, fülbe súgott becézések jelentettek. Úgy érezte, ezek hiányában a vele folytatott kapcsolat alacsonyabb rendű lenne, tehát váltakozva hol visszahúzódott, hol meg igen rossz színvonalú partnerekkel bonyolódott nem kielégítő, megalázó kapcsolatokba.

7.3.4.3. A szakember lehetőségei

7.3.4.3.1. A szexuális problémák feltárásának szempontjai

A valódi szexuális problémák megoldásához a témában gyakorlott szexuáltera- peutának kell segítséget nyújtania. Az előzmények feltárása, az adott időszakra szóló rehabilitációs vagy fejlesztőprogram összeállítása, életviteli tanácsadás stb. során azonban más rehabilitációs szakember is kerülhet olyan helyzetbe, hogy foglalkoznia kell a terület kérdéseivel. Ezekben az esetekben javasolt bizonyos általános megközelítési szempontok figyelembevétele (Cole-Cole 1990 nyomán).

IDŐRÁFORDÍTÁS • Ne siessen. Ha rákérdez a szexualitással kapcsolatos jelenségekre, akaratlanul és kéretlenül is igen sok olyan információ birtokába juthat, amelyek az illető korábbi szexuális gyakorlatára, élményeire, a szexussal kapcsolatos hitére, meggyőződésére, attitűdjére stb. világítanak rá. Az ilyen jellegű feltárulko- zás gyakran nemcsak kínos és fájdalmas az adott személy számára, hanem egyszerre szégyenli azt is, amit elmond, és azt is, hogy elmondja. Ne siettesse.

A VALÓS ISMERETANYAG FELTÁRÁSA • Ne hagyja magát megtéveszteni a jártasság felületes látszatától. Gyermekek, kamaszok és fiatal felnőttek gyakran keltenek olyan benyomást, mint akik már „mindent tudnak”, ugyanakkor, amikor magáról a szexualitásról való ismereteik elenyészőek. Teszik ezt azért, mert szégyenlik a tudatlanságukat, s mert a szexualitásban való jártasság fitogtatása a „nagyokhoz”, a többségi társadalomhoz közelíti őket. Érdemes tapintatosan megtudni, hogy az érintett személy mit látott, mit hallott eddigi életében a kérdésről, min ment keresztül, mit értett meg a tapasztaltakból, milyen arányban áll a szociális érettsége az eddigi szexuális tapasztalataival (előfordult például, hogy mozgáskorlátozottsága miatt kiszolgáltatott serdülő lánnyal változatos szexuális életet éltek a férfi ápolók, miközben a lány gyakorlatilag nem tudta, mi történik vele). Alapvető járatlanság ismerhető fel olyan felnőtteknél is, akik szegregált, erősen túlvédő vagy izolált környezetben élnek vagy éltek.

Mindezen esetekben a kiindulási alap csakis az adott személy valódi tudás- és élményanyaga lehet, s nem az, amit normál körülmények között élő, azonos korú emberről feltételeznénk.

AZ INTELLEKTUÁLIS TARTALOM ÉS AZ ÉRZELMI HÁTTÉR SZÉTVÁLASZTÁSA • Gyakran előfordul, hogy a kliens által elmondott élményekre, fájdalmakra a szakember intellektuális megközelítéssel reagál, s a kommunikációt ily módon a maga választotta útra tereli. Ez a fajta intellektualizálás csírájában elfojthatja az érzelmek őszinte kifejezését, s a szakember saját megoldásait erőszakolhatja rá a másik személyre. A szakembernek nemcsak a kimondott szavakra kell figyelnie, hanem érzékelnie kell a kommunikációt kísérő érzelmi töltést is, hogy elsősorban erre reagálhasson. Ha ezt teszi, a beszélő úgy fogja érezni, hogy megértették, s nemcsak hogy felszabadultabban nyilvánul meg, hanem aktívabban tud segíteni a mélyben rejtőző, valódi problémák feltárásában (Rogers 1942, 141.). Ezek azok az ún. „hagymahéj”-technikák, amelyekben a szakember arra szorítkozik, hogy felszínre segítse az illetőben rejlő, a saját értékrendjébe és élményvilágába ágyazott megoldásokat, serkentse a belső érési folyamatokat, és elérje, hogy az adott személy felelősen, tudatosan hozzon döntéseket a saját problémáival kapcsolatban.

MÁSOK ÉRTÉKRENDJÉNEK TISZTELETBEN TARTÁSA • A szakembernek sem nem az a dolga, hogy az illetőt konfliktushelyzetbe hozza önmaga és/vagy a környezete kulturális, morális, vallási stb. értékeivel, sem pedig, hogy meggyőzze és átformálja, s még csak az sem, hogy ellássa a saját megítélése szerint kézenfekvő, „azonnal fogyasztható”, „instant” tanácsokkal. Fontosabb, hogy megismerje az adott személynek és családjának a kérdéssel kapcsolatos értékrendjét, s azt azután gondosan, megfelelő önismeret birtokában leválassza a sajátjáról. Megoszthatja ugyan az önnön értékrendje szerinti véleményét, de, különösen, ha nagy szociális, kulturális vagy vallási különbség van közte és a rehabilitációs programban részt vevő személy, illetve családja között, nem számíthat annak figyelembevételére.

Fiatal, lelkes foglalkoztató terapeutával esett meg, hogy húszéves, fizikailag igen súlyosan, szellemileg enyhébben sérült fiatalember növendékének a maszturbációt ajánlotta kínzó szexuális feszültségei enyhítésére. Sőt, mivel a fiatalember erre önmaga nem lett volna képes, javasolta, hogy kérjen segítséget a személyi asszisztensétől. Hozzá kell tenni, hogy a terapeuta külföldön tanult, ahol a hasonló segítségnyújtás, adott esetben a fiú kezének a saját péniszére helyezése, elfogadott technika volt. Nem vette azonban figyelembe sem azt, hogy Magyarországon ennek nincsenek hagyományai, sem pedig azt, hogy a fiú mélyen katolikus szülei meggyőződésével összeegyeztethetetlen a kérdésnek még csak a felvetése is, nem beszélve az ilyen jellegű megoldásáról. A szülők megdöbbenésükben és haragjukban azonnal megszakították a kapcsolatot a terapeutával, aki pedig előzőleg olyan látványos eredményeket ért el a fiúnál egy fél év alatt, mint a korábbi tíz év alatt soha senki.

A CSALÁD BEVONÁSA • Ha fiatallal dolgozik, soha ne hagyja ki a családot. Közös céljuk és érdekük, hogy elősegítsék a fiatal vagy a gyermek komfortérzetét, társadalmi beilleszkedését. E folyamatnak azonban nemcsak hogy a családtagok viselik valamennyi terhét, hanem ráadásul meg kell birkózniuk a terápia következtében kialakuló, olykor kellemetlen helyzetekkel, újonnan fellépő vagy nehezen megemészthető igényekkel is. Ezért sem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a szakember mindig tiszteletben tartsa a család értékrendjét. A családot mindig mint egészet célszerű szem előtt tartania, amelynek a sérült személy csak egyetlen tagja. Éppen ezért fel kell figyelnie arra is, ha a sérült családtag problémái, esetleg a többiek rovására, túlságosan a központba kerülnek, vagy azok megosztják a családot. Ilyenkor változatos módon szükséges megkeresni a megfelelő megoldásokat, konzultációs lehetőséget stb. a feszültségek csökkentésére.

Egy esetben az anya, ha lassan és nehezen is, de végül el tudta fogadni velük élő, közel harmincéves, vak fia szexuális igényeit, míg az apa minden erővel igyekezett azokat kordában tartani, elfojtatni. A kérdés soha nem tapasztalt, heves vitákat váltott ki közöttük, arra késztetve az egész családot, hogy a nagyszülők, testvérek és sógorok ellenséges szekértáborokba verődjenek. Az ellenzők és a támogatók összecsapásainak középpontjában az állt, hogy a biztonsági okokkal magyarázott, huszonnégy órás felügyelet alatt álló, önállóan egyetlen lépést sem tevő, s az otthonában száz százalékig kiszolgált fiatalember hogyan élhetne úgy szexuális életet, hogy a felügyelete s a kialakult rend ne szenvedjen csorbát. A szakember által javasolt megoldások egyike ellen az egyik fél tiltakozott, másikát a másik utasította el, anélkül hogy bármelyik fél megkérdezte volna az érintett fiatalembert, hogy ő hogyan szeretné élni az életét. A megoldást a fájdalmas közös megbeszélések, egyezkedések és kompromisszumok árán kiérlelt konszenzus hozta meg, amelynek egyik első, kezdeti eredményeképpen a fiatalembernek megengedték, hogy a vele egykorú látássérültek klubjában egyedül, kísérő nélkül eltölthessen heti egy-két délutánt.

EGYSZERŰ, TERMÉSZETES ATTITŰD • Legyen természetes, és bátorítsa a természetes fejlődést, a természetes folyamatokat. Ne szegődjék azok partneréül, akik a szexualitás elnyomására, más utakon történő kifejezésére bátorítják a gondjaikra bízottakat, tipikusan a „koncentrálj te csak a mozgásodra; jobban jársz egy jó hobbival; inkább legyen sok jó barátod, mint hogy csalódjál a szerelemben.” jellegű, súlytalan tanácsokkal. Ez a megközelítés semmi máshoz nem vezet, mint hogy a problémák időleges láthatatlanná válás után, esetleg – s nem feltétlenül szerencsésen – megváltozott formában, áthelyeződött súlyponttal felbukkanjanak. Elterelő hadműveletek helyett célszerűbb a helyzetekkel szembenézni, s ami és amikor előkerül, akkor és azzal érdemben foglalkozni.

Tizenhét éves, Down-kóros leányt, sok éven át tartó kondicionálással, szidással, büntetéssel, jutalmazással, végül sikerült leszoktatni a maszturbálásról. A család nyugalma azonban mindössze három hónapig tartott, mert ezt követően sajátos, orvosi beavatkozást igénylő tünet lépett fel, rendkívül heves, kínzó, szemérem táji viszketés formájában. A nemkívánatos figyelem, amelyet sikerült elterelni a „kényes” testtájról, immár legális formát öltve ébredhetett újra.

A SZEXUALITÁS ELTÉRŐ MEGNYILVÁNULÁSAINAK ISMERETE ÉS ELFOGADÁSA • Évszázadokon keresztül „csakis a nemzést szolgáló, a nemzés által átlényegített viselkedés várhatott védelmet vagy jóváhagyást. A többi üldözendő, megtagadott, némaságra kárhoztatott” – írja Foucault (1999, 8.). Ma normál körülmények között a társadalom már nem ennyire képmutató, hanem elfogadja a szexualitás szinte minden olyan megnyilvánulását, amely a jog és az elemi erkölcs kereteit nem hágja át. Sérült emberekkel kapcsolatban különösen nem kell feltétlenül a reprodukcióra irányuló szexre törekedni. Némely fogyatékosságban genetikailag nem javasolt vagy fizikailag lehetetlen a gyermeknemzés, illetőleg a terhesség kihordása. Ilyen esetekben nem a szex megvonása, hanem annak a játékos, kölcsönös örömszerzésre irányuló formái javasoltak és bátorítandók, önmagáért az örömért, az intimitás élményéért.

A szakembernek becsülettel kell törekednie arra, hogy ne utasítsa el a szexualitás megnyilvánulásait akkor sem, ha azok nagyon eltérnek az általa gyakorolt vagy ismert formáktól. Ez nem azt jelenti, hogy például a homoszexualitás szószólójául vagy lelkes hívéül kellene szegődnie, csak el kell tudnia fogadni, hogy az adott személy, az adott sérültségével és élethelyzetében, a saját neméhez fordult intimitásért, érzelmi közelségért, a szexuális együttlét öröméért. Tette ezt azért, mert esetleg az ellenkező nemtől hiába várta, nem kapta meg, vagy az életkörülményei egyszerűen nem tették lehetővé, hogy közeli kapcsolatot létesítsen másik nembéli partnerrel (pl. intézet női szárnya – férfiszárnya).

SZAKMAI FELKÉSZÜLTSÉG • Tanuljon. A szakember szerezzen elegendő ismeretanyagot ahhoz, hogy megfelelően tudja információkkal ellátni a hozzá fordulókat, s azután bánjon bőkezűen e tudással. Sose feltételezze, hogy valamely információra az illetőnek nincs szüksége, az csak a kárára lenne vagy megzavarná, bízza ennek eldöntését arra a személyre vagy családra, akiknek az életéről szó van. Legyen jól tájékozott a szexualitás anatómiáját, élettanát, pszichológiáját, társadalmi vonatkozásait illetően, különösen, ha lázadásra kész fiatalokkal dolgozik, s rendelkezzék az adott sérültségre vonatkozó speciális információkkal. Tudjon beszélni a merevedés, magömlés, érzéskiesés, ingerelhetőség, örömképesség, teherbe esés, nemzőképesség, fogamzásgátlás és nemi betegségek kérdéseiről, merjen szólni a szexuális zaklatásról, a választott és a visszautasítandó szex közötti különbségről. Nem kevésbé fontos, hogy ne csak merje és tudja nevén nevezni a szerveket, funkciókat és történéseket, hanem éljen olyan szóhasználattal, amely érthető és elfogadható az érintett(ek) számára. Ha erre tudása, saját neveltetése, háttere, meggyőződése, esetleg életkora nem ad lehetőséget, kevesebb kárt okoz, ha nem vállalja az ilyen vonatkozású beszélgetéseket, informálást.

Igen jó szándékú, segítőkész idősebb hölgy önkéntesként foglalkozott fiatal sérültek csoportjával, akik között egyaránt voltak négy végtagra bénult, szülési agyi károsodott és baleset következményeként deréktól vagy mellkastól lefelé bénult fiúk és lányok. Az önellátás, önálló élet témáiról beszélgetve szóba kerültek a párválasztás, a szexuális élet kérdései. Azonban nem elég, hogy a hölgynek fogalma sem volt róla, hogy a két csoport szexuális lehetőségei között jelentős különbség van – a szülési agyi károsodottak szexuális érzékelési funkciói érintetlenek, míg a baleseteseknél a mozgáskiesést érzéskiesés is kíséri –, de elpirulva bukdácsolt a „punci, kuki, cici, házasélet, önfertőzés” kifejezések között, amitől természetesen az amúgy jelentősnek indult beszélgetés a huszonévesek harsány röhögésébe fulladt.

Ugyancsak kudarccal végződött egy vallásos fiatalokból szerveződött segítőcsoport egyik tapasztalatlan, igen fiatal tagjának hasonló próbálkozása.

TISZTESSÉG, KORREKTSÉG • Nem kell különösképpen szeretnie sem a kliensét, sem a témát, a szakembernek nem ez a dolga (azért az természetesen hasznos, ha magát a munkáját szereti). Elsősorban az a feladata, hogy tudjon, és ismerje szakmájának minden csínját-bínját. Legalább ennyire fontos azonban, hogy magas színvonalú tudását képes legyen emberséggel működtetni. Ha a tudása megvan, de érzelmi elfogódottságai miatt képtelen annak szakmailag és emberileg korrekt átadására, helyesebb, ha korlátai fel- és elismerésével, másra hagyja a feladatot.

7.3.4.3.2. Általános tanácsok: érzelmi háttér, szerelem, szeretet

Napi tapasztalat, hogy ha valaki huzamos ideig kapcsolatban áll egy jó szakemberrel, legyen az orvos, gyógytornász, logopédus, pszichológus, családgondozó, egyéb terapeuta, rehabilitációs nővér vagy szociális munkás, a konkrét problémával kapcsolatos megbeszélések témaköre előbb vagy utóbb kiszélesedik. Ha a szakember empatikus, megértő, türelmes és toleráns, akkor a kliens rendszerint bizalommal fordul hozzá egyéb ügyeiben is.

Ilyen, foglalkozás közben folyó beszélgetésben jutott egy logopédus tudomására a kezelt gyermek családjában dúló viszály;a relaxációs órán tudta meg egy pszichológus, hogy fiatalember kliensének szexuális próbálkozásait nemcsak tiltja, hanem bünteti is az apja;egy gyógytornásznőt a sérült kisgyermek tornásztatása során folytatott beszélgetéseik alatt avatott be az anya a fájdalmas titokba, hogy a gyermek apja otthagyta őket;egy szülési károsodott ikreket látogató védőnőnek a táplálás és gyógytorna részleteinek tisztázása után sírta el az anya, hogy amióta a két sérült gyermeket megszülte, képtelen házaséletet élni a férjével, ami természetesen mindkettőjüket megviseli.

A szakember számára megtiszteltetés, hogy őt választják a bizalmas vallomás letéteményeséül, ugyanakkor felelősség is, amelynek legfontosabb eleme, hogy ismernie kell tudása határait. Ha egy ilyen jó kapcsolatban előkerülnek a szexualitással kapcsolatos gondok, senki nem várja el az egyéb területen működő szakembertől, hogy szexuálterapeutaként is helyt álljon. Az odaforduló, nem ítélő meghallgatás önmagában is segítség, nem szólva arról, hogy az első lépést jelentheti a témával foglalkozó terapeuta vagy orvos felkeresésének útján. Ez az út azonban számos érzelmi (szociális gátlások, szemérem, megalázottságtól való félelem stb.) és gyakorlati (nincs a közelben elérhető szexterapeuta, nincs pénz, korlátozottak az utazási lehetőségek, nincs kire hagyni a gyereket stb.) ok miatt időben hosszúra nyúlhat. Akár évek is eltelhetnek, mire valaki rászánja magát, hogy minden külső és belső akadályt legyőzve eljusson a megfelelő helyre, s néhány, speciális előképzettséget nem igénylő tanács ezalatt is megkönnyítheti az életét.

A legjobb tanácsok szinte közhelyszerűen általánosak ugyan és mindenkire igazak, ha azonban némiképp egyéniesítve és aktualizálva, a konkrét személy konkrét problémájára vonatkoztatják azokat, éppen általános igazságtartalmuk miatt nagyon is használhatók lehetnek. Nagy jelentősége van, hogy ki mekkora tudással és milyen emberséggel adja e tanácsokat, azonban nem kevésbé fontos az sem, hogy ki milyen nyitottsággal és őszinteséggel képes fogadni azokat.

A szexualitással kapcsolatban az empatikus segítő által sugallható, egyik igen fontos üzenet az lehet, hogy nincsenek sztenderdek, követendő sémák, mindenki a saját ütemében és módján, ha az olykor szokatlan is, keresi és adja a gyönyört. Meg kell, vagy a korábbiakban említett, gyakori szakszerű, hideg, személytelen szakemberi érintések után újra kell tanulni, hogy az érintés önmagában is jó. A leglényegesebb azonban mégiscsak az, hogy a szexualitás akkor nyújtja a legteljesebb élményt, ha nem önmagában vett, testi funkcióként kezelik, hanem gazdag érzelmi szövetbe ágyazódik.

A szerelem csodája nem kötött sem életkorhoz, sem testi vagy szellemi állapothoz. Mindenkit mindenkoron megérinthet, s természetszerűen ébred talaján a szinte leküzdhetetlen vonzás, a fizikai vágy. A szeretet, a bizalom, az intim barátság is jó kiindulási alap egy erotikus színezetű kapcsolat kibontakozásához. Ami azonban szinte biztosan kudarcot szül, az a minden érzelmi kapcsolatot nélkülöző, csak a kíváncsiságon vagy unalmon alapuló szexuális kísérletezés. Egy fogyatékossággal élő ember szexualitásának kibontakozását sok olyan nehézség gátolja, amelyek leküzdéséhez csak biztos érzelmi kapocs nyújthat elegendő bátorságot. Ezért hangsúlyozza a legtöbb szerző (pl. Fejes 1998), hogy a szexuális együttlétre való előkészület az érzelmi felkészüléssel kezdődik: ha valaki kész arra, hogy szeressen, adjon és befogadjon, akkor kész a szexuális életre is. Minden további tanács megfogadhatósága attól függ, hogy létezik-e teherbíró érzelmi kapcsolat a felek között. Másképp nem lehet gátlások és fölös szemérem nélkül bevonni a partnert a félelmek, elvárások, fantáziák világába, s őszintén megosztani vele olyan rejtett titkokat, hogy valakinek mi a jó, mi az izgató, s mi okoz fájdalmat vagy kényelmetlenséget. Ha nincs érzelmi kötésen alapuló bizalom, hiába tanítja bárki, hogy létezésünk ezen egyik legfontosabb területéről beszélni nem szégyellni való. Az egymás iránti érzelem az alapja annak is, hogy valaki önmagán kívül képes legyen figyelni a partnerére. Ha valaki érzékeny és nyitott a partner igényeire, s érzelmileg fontos a számára a személy, nem számítanak a nehezen érthető szavak, a mozdulatok korlátai, az érzékszervek elveszett működéséből adódó hiányok, az eltorzult arc, mert egyszerűen más lesz a mérce, máshová helyeződnek a súlypontok. Rendkívül fontos az együttlétek minősége, egymás tiszteletben tartása és valamennyi belső és külső lehetőség kreatív kihasználása, s ebbe beletartoznak a kellemes, kulturált, kényelmes, az intimitást megengedő körülmények megteremtésére tett erőfeszítések is (Fejes 1998). Igen lényeges tanács az is, hogy sem sietni nem kell, sem pedig a partnert vagy a helyzetet siettetni: lehetőségeket kell adni önmaguknak, a partnernek, a helyzetnek, az adott aktusformának. Van idő. Ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután, ha nem így, akkor másképpen, ha nem itt, akkor máshol, s ha vele semmiképpen nem, akkor tán másvalakivel, máskor.

7.3.4.3.3. A nem szexterapeuta által is adható gyakorlati tanácsok: a külső megjelenés és a realitáskontroll jelentősége

„.rajtunk is múlik, hogy mennyire tudjuk megszerettetni magunkat, elfogadni magunkat, mennyire adunk a külsőnkre, hiszen egy ápolatlan, szakadt valaki két lábon járva se vonzó.”

Az egyik legelemibb tanács a külső megjelenés harmóniájának kialakítására vonatkozik. Amilyen igényesség szükséges a partner megválasztásában és a szexuális együttlét körülményeinek megteremtéséhez, ugyanolyan igényesség javasolható a testi higiénia, az ápoltság, a személyes szexepil kialakítása terén. Cole-Cole (1990) kifejezetten hangsúlyozza, hogy az ápolt, jó megjelenés hamarabb felkelti a figyelmet, jobban magára vonja a tekintetet, mint a mankó vagy bármilyen egyéb segédeszköz, amely utóbbitól az érintettek mindig tartanak.

Közhely, amiről azonban szívesen elfeledkeznek, hogy az ízléstelen, rendetlen, borotválatlan, fésületlen, izzadságszagú, mosdatlan emberektől nemcsak akkor fordulnak el, ha azok történetesen sérültek is egyben, s nem is azért. Mindenki emlékei közt akad olyan osztálytárs vagy kolléga, aki nem emberi vagy szellemi kiválóságával, hanem rossz szájszagával, zsíros hajával, ápolatlan ruházatával hívta fel magára a figyelmet. Sérültség esetén az emberek gyakran elhárítják maguktól a személyes higiéné miatti felelősséget, mivel fizikailag akadályokba ütközik annak önmaguk által történő biztosítása. Sajnos az a szakember, aki tanárként, orvosként gyógytornászként vagy bármely más terapeutaként, gyakran szoros testi közelségben dolgozik, nemritkán tapasztalja, hogy a gyermekek ritkábban, de felnőtt korú növendékei, kliensei rendkívül gyakran ápolatlanok: napokon át viselik ugyanazt a széklettel szennyezett fehérneműt, heteken át zsírosodik a hajuk, izzadságtól összecsomósodott szőrzet dörzsöli ki a bőrüket, mintha a környezetük a gyermekkor elmúltával már nem tartaná olyan fontosnak a testük gondozását. Tudni kell azonban, hogy mindenki maga felelős a saját személyes ápoltságáért, megjelenéséért, akkor is, ha önmaga nem képes arról egyedül gondoskodni. Ha belső igénye van erre, akkor megkéri, következetesen megkívánja ezt a környezetétől, ha kell, kiharcolja, hogy segítsék benne, és előbb-utóbb a környezet is megtanulja elfogadni és értékelni ezt a törekvést. S a friss szappanillat, egy csepp hintőpor, fogpasztaszag, sampontól fénylő haj sosem marad észrevétlen.

Sokszor elfeledkeznek arról is, hogy az öltözék nemcsak a pénztárcát és az egyéni ízlést, hanem valamilyen módon az énképet is tükrözi. Rendkívül fontos, hogy megszabaduljanak a „nekem ez is megteszi” attitűdtől, amit sajnos, gyakran egész kicsi kortól belénevelnek a sérültséggel felnövő gyermekbe. Ezért van jelentősége annak, hogy a gyermek a lehetőség szerinti legkoraibb életkortól legyen részese a saját énképe, külleme alakításának, s korán tanulja meg használni azokat a fogalmakat, hogy „tetszik-nem tetszik, előnyös-előnytelen, ezt szeretném-ezt nem kérem”. Akit erre nem nevelnek, illetőleg ettől megfosztanak, annak felnőttfejjel, tudatosan kell az előnyös megjelenés kialakításának módozatait megtanulnia.

A divat követése, a saját ízlés és pénztárca által megengedett mértékig, azért fontos, mert legalább három üzenetet rejt magában:

  • mutatja, hogy az illető benne él a társadalomban, s ha nem is szolgaian, de a saját személyiségén átszűrve követi annak a külső megjelenésre vonatkozó diktátumait;

  • érzékelteti, hogy nemmel bíró, szexuális lénynek tartja magát;

  • s nem utolsósorban elárulja, hogy fontos neki, hogy mit mutat saját magáról a világnak.

A szexepil sem a modellek és filmszínészek privilégiuma. Mindenkinek lehet, ha fontosnak tartja, s nem sajnálja az időt arra, hogy megtanulja, kitapasztalja, kipróbálja, mi a legelőnyösebb az ő számára, melyik az a vonása, az a „tulajdona”, amely az ő különleges, egyéni vonzerejének a letéteményese. Lehet az fizikai vonás, mint amilyen egy szép fogsor, fényes hajfonat, göndör szempilla, hosszú ujjak, finom nyakhajlat, jól formált koponya, dús mell, izmos hát, mandula alakú körmök, kedves mosoly, játékos tekintet, meleg hang, vagy olyan egyéni sajátosság, mint például az ellenállhatatlan humor, a másikra figyelés képessége vagy a mindig mindenkit elsodró kezdeményezőkészség, energia. A sor szerencsére végtelen, mert valamilyen kinccsel mindenki rendelkezik.

A tudatos egészségmegőrzésnek a jó megjelenést, a szexepil kialakítását és megtartását is kell szolgálnia. Nem szabad elfeledkezni a megfelelő vitaminbevitelről, a rendszeres fogorvosi ellenőrzésről, a bőr ápolásáról, szükség esetén kozmetikai kezeléséről, s igen fontos az állapotnak megfelelő diéta összeállítása és megtartása. Ezek az „apróságok” könnyen elsikkadnak az alapállapot nagyobb súlyú problémái közepette, pedig a rossz fogak, a pattanásos bőr, a súlyfelesleg mind előnytelenné teszik a megjelenést. Különösen az elhízás okoz gyakran problémát. Oka sok esetben nem a táplálkozási kultúra vagy az önfegyelem hiánya, hanem az, hogy az étkezés olykor szinte az egyetlen örömforrás az illető életében. Depressziós, magányos, társaságtól és munkától megfosztott emberek gyakorta menekülnek az evésbe. A világ azonban többnyire nem a magány segélykiáltásának, hanem a fegyelmezetlenségjelének tekinti, olyan üzenetnek, amely arról is árulkodik, hogy az illető nem viselkedik felelősen saját magával szemben, nem figyel a testére, nem tiszteli magát. Márpedig ha ő mindezt nem teszi meg önmagáért, hogyan várhatná el mástól?

A közérzetjavító pótszerek, az alkohol, a cigaretta, rossz esetben a drogok szintén a könnyen elérhető örömforrást jelentik, amelyhez gyakorta fordulnak jó partner, megfelelő érzelmi háttér, értelmes munka híján. Csakhogy az átmeneti örömért magas a fizetendő ár. Nálunk a leggyakoribb az alkoholfüggőség kialakulása, amely az alapállapot következményes, szükségszerűen bekövetkező romlása mellett társadalmilag, érzelmileg és anyagilag is ellehetetleníti azt, aki vigaszért a palackhoz fordul.

A sérült ember önmaga elfogadtatásáért folytatott harcában fontos szerep jut a realitáskontrollnak (Cole-Cole 1990). A realitáskontroll azt jelenti, hogy az illető tudatában van annak, hogy az átlagember nem tudja, mi a sérültség, mit jelent azzal élni. Nem ismeri az egyes állapotok specifikus velejáróit, gyakran nem veszi tudomásul, hogy attól, hogy valaki kerekesszékben ül, még nem siket is egyszersmind, s ha vak, nem kell vele lassan és emelt hangon beszélni. De a realitáskontroll annak az elismerését is jelenti, hogy a sérült ember tudomásul veszi és elismeri, hogy olykor fárasztó lehet valakinek, legyen az szülő, házastárs, jó barát, kolléga vagy szomszéd, hogy állandóan az ő segítségére legyen a napi apróságokban. Megérti és figyelembe veszi, hogy a másik személy számára megterhelő lehet valakivel élni, akinél még az átlagos kommunikáció vagy a mindennapos tevékenységek is extra figyelmet és időt követelnek. Tudnia kell azt is, hogy sokan minden rosszindulat vagy gúnyos lenézés nélkül, egyszerűen pszichésen nehezen viselik egy torz test, rángatózó arc vagy nyálzás látványát. És végül el kell fogadnia, hogy aki jószívvel veszi a fáradságot, hogy értelmesen segítsen, s türelemmel és szeretettel tesz eleget a sérült ember változatos igényeinek, olykor még az is kimerülhet, s mind fizikai, mind lelki teherbíró képessége átmenetileg alaposan lecsökkenhet.

A realitás tudomásulvételének része az is, hogy az illető tudja, az önsajnálat megterheli, rontja a világgal való kapcsolatát. Gyakran előfordul, hogy a család, a barátok szívszakasztónak érzik az állapotát. Ahhoz, hogy ennek az érzésnek az elvisel- hetetlensége miatt ne a helyzetből való kimenekülést válasszák megoldásként, csakis magának a sérült személynek az önsajnálattól mentes, nyitott, empatikus, olykor önironikus hozzáállása nyújthat segítséget. Meg lehet szokni, hogy valakik könnyebben viselik az ő állapotát, mások nehezebben. Nem terhelheti állandóan a világot a speciális igényeivel, neki magának is kell engedményeket tennie. Olykor elég egy parányi, a reális látásmódot tükröző gesztus, például a közös vásárlás során: „Menj csak előre, én kicsit lassabban végzek, a végén találkozunk.” Ez azt mutatja, hogy tudatában van a kettőjük lehetőségei közötti különbségnek, s nem kényszeríti rá a sajátjait a másikra. A partner igényeinek ilyen módon való elismerése gyakran önmagában elegendő ahhoz, hogy kimossa a feszültséget a kapcsolatból. Vagy ha a párkapcsolatában tisztességgel, őszintén szembenéz azzal, hogy vajon az ő állapota mit jelent a másik szempontjából, s ezt a társával képes nyíltan meg is beszélni, ez azt mutatja, hogy nem önző: magán a kapcsolaton dolgozik ezzel, s nem csak a saját boldogságát keresi. Ne mindig az „én és a világ” legyen a sorrend, néha szükséges megfordítani, s a „nekem jár” mellé ellentételezésként érdemes feltenni a kérdést, hogy „vajon én mit adhatok a világnak”. Mindez benne van a realitás gazdagságában.

A valóság egyben jó kapaszkodó is. Senki nem tudja minden álmát teljesíteni, a sérült ember is sokról kénytelen lemondani, éppen a sérültsége sajátosságai okán: ügyetlen keze miatt nem választhatja például a fogorvosi hivatást, látásgyengesége megakadályozza abban, hogy autót vezethessen, s ha nem hall, táncos ugyan lehet még belőle (pl. Izraelben jól ismert egy neves siket balett-táncos), de muzsikus nemigen. A megvalósíthatatlan álmok helyett sokszorta jobb a realitás talaján állva, az energiákat az elérhetőre összpontosítani.

Magunk elfogadtatásáért valamennyiünknek meg kell dolgoznunk. Akinek az életét sérültség nehezíti, még kevésbé engedheti meg magának a túlságos magába fordulást vagy a világgal ellenséges, nyílt agressziót. Az emberek elfordulnak, zavarba jönnek attól, aki akár túl szégyenlős, akár túl agresszív. Először mindig az arcba néznek, csak azután a testre, s ha kellemes az arckifejezés, eleve feltételezik, hogy kiegyensúlyozott személyiséggel állnak szemközt. Ahogy valaki megmutatja magát a világnak, az jelenti a legmaradandóbb benyomást mások számára. Ha nem mindig magáról beszél, hanem érdekes dolgokról érdekesen szól, ha nem merül el a saját bajaiban, hanem másokra is figyel, és jól figyel, akkor könnyebb lesz a dolga. Szintén a realitáskontrollhoz tartozik annak a tudomásulvétele, hogy a legtöbb ember, akivel találkoznak az életük során, nem felelős az állapotukért, nem eleve ellenséges vagy kárörvendő velük szemben, s cseppet sem tehet róla, hogy – legalábbis ideiglenesen! – kegyesebb volt hozzá a sors. Ennek ellenére sajnos a keserű, a világra haragvó, s állapota miatti agresszióját kontrollálatlanul másokra zúdító magatartás cseppet sem ritka a sérült emberek között. Gyakran ennek következménye jó szándékú kívülállók, s olykor elkötelezett szakemberek visszahúzódása is.

A világban s a világgal élni: ez a valóság nagy leckéje.

7.3.4.4. A PLISSIT modell tanulságai

A PLISSIT modellt Annon ismertette 1976-ban, s mint megközelítés azóta is igen népszerű a legváltozatosabb eredetű szexuális problémák terápiájában (Annon 1976). A hangsúly minden esetben a szexuális problémán van, és nem azon, hogy a problémával küzdő ember sérült-e, vagy – szexuális nehézségeit leszámítva – tökéletesen épnek tekinthető. Ugyanakkor, a dolgok természetéből adódóan, a sérült ember gyakrabban találhatja magát szemközt szexuális aktivitását is befolyásoló, a fizikai állapotából adódó nehézségekkel, s ennek megfelelően gyakrabban szorulhat segítségre e területen is.

A PLISSIT betűszó négy, angol nyelvű kifejezésből született, amelyek a terápiás beavatkozás szintjeit jelölik: Permission (engedély), Limited Information (megszabott, körülhatárolt információ), Specific Suggestions (specifikus javaslat), Intensive Therapy (intenzív terápia). Az első három szint a rövid, a negyedik a hosszú terápiás szakaszra vonatkozik.

7.3.4.4.1. Permission (engedély)

Ez a terápiának az első és gyakran az egyetlen szakasza. Aki hajlandó arra, hogy szexuális gondjai ügyében tanácsért forduljon valakihez, az máris megtette az első, igen nagy lépést, s ez a lépés gyakran önmagában is elegendőnek bizonyul. Néha semmi másra nincs szükség, mint hogy valaki megerősítést kapjon egy szakembertől, hogy normális, nem „perverz”, nem „deviáns”, nincs vele semmi baj. Sokszor az emberek mintegy „engedélyt” szeretnének kapni arra a szexuális tevékenységre, amit amúgy is folytatnak, s ami a legtöbbször magukat cseppet sem zavarja. Az a gondolat viszont, hogy örömszerző módjaikat a világ szokatlannak, betegnek, elfogadhatatlannak stb. bélyegezheti, zavarokat kelthet bennük. Különösen igaz lehet ez arra a sérült emberre, aki az általában megszokottól eltérő szexuális gyakorlat folytatására kényszerül. Néha elegendő az, hogy az illető megfogalmazhatja, fennhangon kimondhatja kételyeit a szakember elfogadó, nem ítélő jelenlétében, máskor egy kis megerősítés szükséges abban, hogy az érintett nincs egyedül, sok más ember is osztja érdeklődését, ízlését, szexuális gyakorlatát. Ez a megerősítés jelenti azt, hogy ő is „normális”, s egyben magát az „engedélyt” arra, hogy szabadon, bűntudat nélkül álmodhat, fantáziálhat, érezhet, szerethet, nem kell feltétlenül a filmek, olvasottak és hallottak, sőt a beléneveltek szerint cselekednie, vagy megfelelnie valamiféle külső társadalmi elvárásnak. Tipikus példa erre a maszturbációs fantáziáktól és magától a – máig gyakorta ellenzett – maszturbációtól való félelem, vagy az orgazmuskészséggel és -szerzéssel kapcsolatos számtalan aggály, nevezetesen, hogy milyen, illetve hol történik a „szabályos” orgazmus. Az „engedély” ilyenkor pusztán annak a hangsúlyozását jelenti, hogy a maszturbációnak nincsenek messzire kiható veszélyei, s hogy bárkinek lehet orgazmusa másutt, másképp, kevesebbszer, többször, gyakrabban, ritkábban stb., mint ahogy azt a közszájon forgó szexuális legendák sugallják.

Az „engedély” önmagában felszabadító erejű, és sokszor elejét veheti az ilyen és hasonló kételyekből kialakuló, s később esetleg jelentőssé váló problémáknak. Akkor a leghatékonyabb, legsegítőbb, ha nem általánosságban a szexuális viselkedésre, hanem közvetlenül az illető saját, aggodalmat okozó szokásaira vonatkozik. Az engedély adása amúgy sem parttalan, nem érvényes minden helyzetre, minden tevékenységre, mindenkire. A kérdezőt megfelelően kell tájékoztatni a viselkedése, fantáziái stb. lehetséges következményeiről, és ennek alapján ő maga dönthet arról, hogy az adott szexuális aktivitás valóban abba az irányba viszi-e, amerre menni szeretne. Természetesen jogi korlátokon kívüli aktivitásra terápiás engedély nem adható (erőszak, gyermekszex stb.), de a terapeuta ettől függetlenül is maga szabja meg, hogy meddig és mire képes „engedélyt” adni. E terápiás kapcsolatban is nagy jelentősége van annak, hogy a már említett módon a segítő szakember képes legyen elválasztani saját emlékeit és értékítéleteit a segítséget kérő személy élményeitől és problémáitól.

7.3.4.4.2. Limited Information (megszabott, körülhatárolt információ)

Az engedélyadás során nyújtott információ abban különbözik a második szakaszban felajánlott információktól, hogy ekkor az illető nem egy számára kérdéses szexuális aktivitás folytatására szeretne „engedélyt” kapni s az ezzel kapcsolatos információkat megszerezni, hanem adott, specifikus aggodalmát szeretné eloszlatni. A terápiának ezen a szintjén nem foglalkoznak a miértekkel, azzal, hogy miért éppen ezt az aktivitást választotta, miért éppen ez okoz aggodalmat, miért okoz egyáltalán aggodalmat, hanem tényszerű felvilágosítást nyújtanak az aggodalomra okot adó jelenséggel, fantáziával, gyakorlattal, hiedelemmel kapcsolatban. Ez az információ szakmailag pontos és hiteles, ugyanakkor annak az illetőnek a kulturális, életkori, szociális stb. körülményeihez adaptált, aki majd az információk birtokában meghozza a döntést. Természetesen ez a konkrét információ is akkor a leghatékonyabb, ha valóban az adott személy adott problémájára terjed ki.

Jól példázza ezt a terápiás szintet egy motorbalesetet szenvedett, huszonkilenc éves, gerincvelősérült fiatal férfi esete: ő a balesete után megtalálta a maga és partnere számára kölcsönösen kielégítő szexuális együttlét módozatait, s csak amiatt aggódott, hogy speciális módjaik lehetővé teszik-e, hogy gyermekük szülessen. A megfelelő információk, változtatni- és tennivalók birtokában tökéletesen megnyugodva távozott.

A döntés ezen a szinten is a kliensé. Akár megszüntette az aggodalmait az információ, akár nem, folytathatja vagy felfüggesztheti a kérdéses tevékenységet. Ha a problémája nem oldódott meg, s továbbra is nyomasztóan jelen van az életében, az e modell szerinti terápia következő szintjén javaslatot kaphat a megoldásra.

7.3.4.4.3. Specific Suggestions (specifikus javaslat)

Specifikus javaslat csak specifikus információk alapján adható. Ezért itt már önmagukban nem elegendőek a kliens által önként felajánlott, az ő megítélése szerint elmondásra érdemes adatok és események, a probléma előzményeinek ennél lényegesen célzottabb és részletesebb megismerésére van szükség. Ebbe beletartozik a jelen probléma leírása, megfogalmazása, jelentkezésének körülményei, fennállásának időtartama, gyakorisága, intenzitása, az észlelt jelenségek változásai, a változások iránya (rosszabbodik, javul, hullámzik). Fontos megismerni nemcsak az eddigi orvosi és pszichológiai kezelések menetét és eredményeit vagy kudarcait, hanem lényeges magának a kliensnek a véleménye is a problémája eredetéről, arról, hogy szerinte mi a fenntartó ok.

Míg az előző két szinten a kliensnek nem kell változtatnia, csak ha maga választja a változást, ebben a szakaszban a lényeg a változtatáson van, a „nekem mindig, nekem soha, velem úgyis, velem soha.” bűvös köreinek megszakításán. A szakember éppen abban akar segítséget nyújtani, hogy a kliens képessé váljon a változtatásra, képes legyen megtenni a szükséges lépéseket. A terápiás munka itt sem irányul a problémát esetleg kiváltó lélektani okokra, a segítő javaslatok, ötletek, mondatok – az orvosilag ténylegesen megszüntethető problémák megoldásának szorgalmazása mellett – inkább a viselkedés módosítására, a hozzáállás változtatására, célszerű gyakorlati lépések megtételére buzdítanak. Gyakori cél annak az elfogadtatása, hogy „nem az számít, amid van, hanem amihez kezdesz vele” (ez különösen a testtel való elégedetlenség eseteiben fontos, amikor valaki valamely testrészét, tipikusan a mell, a pénisz vagy a szőrzet nagyságát ítéli túl nagynak vagy túl kicsinek). A változtatásnak az is fontos motorja lehet, ha az illetővel sikerül elfogadtatni, hogy nincsenek végleges helyzetek: a szexuális kudarcot követően mindig lesz egy következő nap, egy másik alkalom, új mód vagy más partner, amikor is újabb lehetőség nyílik a változtatásra.

7.3.4.4.4. Intensive Therapy (intenzív terápia)

Az intenzív terápia a makacsul fennmaradó, megoldhatatlannak tűnő, életet megkeserítő szexuális problémák kezeléséhez nyújthat segítséget. Végzéséhez a szexuálterápiákban jártas, képzett pszichoterapeuta szükséges, rendszerint pszichiáter vagy pszichológus végzettségű pszichoterapeuta, aki az általa gyakorolt terápiás formának és szemléletnek megfelelően igyekszik feltárni és megszüntetni a probléma gyökereit. A kiindulás alapja e terápiás szinten is a gondos kivizsgálás és a megszüntethető panaszok hatékony, gyógyszeres vagy műtéti orvoslásának javaslata, amelynek elfogadását azonban csak a bizalmon alapuló, jó terápiás kapcsolattól lehet remélni.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a jó rehabilitációs terv, a hatékony intervenciók szerves része a szexuális problémák feltárása és kezelése. Ennek érdekében az orvosoknak, a terapeutáknak és munkatársaiknak elsősorban gondolniuk kell rá, hogy ez a probléma létezik, s mindent el kell követniük, hogy tisztába jöjjenek természetével, kiterjedésével, jellegzetességeivel. Egy jó szemű, figyelmes szakember, ha gondol rá, ha megfelelő időben és módon teszi fel a megfelelő kérdéseket, esetleg könnyen azonosítható, rövid terápiával vagy tanácsadással egyszerűen megoldható szexuális problémákra bukkanhat. A kérdéseknek szervesen kell illeszkedniük a különböző funkciók, a gondolkodás, a beszéd, a kommunikáció, a mobilitás, az érzékelés, az ürítés, önellátás, testi higiénia kivitelezése stb. feltérképezésére irá- nyulók közé, mintegy hangsúlyozva, hogy a szexualitás beletartozik a testi-lelki- szellemi-szociális egészséget és állapotot meghatározó tényezők körébe. Az erre irányuló kérdéseknek – az életkor, az értelmi képességek, a családi háttér, a szociális környezet, iskolázottság, kulturális és vallási meggyőződés figyelembevételével és tiszteletben tartásával – ki kell térniük az észlelhető fizikai és lelki jelenségekre, arra, ami nincs, amit hiányként jelöl az illető, az intimitás iránti igény formáira, a kapcsolódó szorongásokra, a megelőző jó vagy rossz tapasztalatokra stb. A szakembernek őszintén kell törekednie arra, hogy feltárja és megismerje mindazt, ami az adott eset megoldása szempontjából fontos és előrevivő lehet, ami támpontot nyújthat a leírt és megélt jelenségek megértéséhez.

7.3.5. Szexualitás a gyakorlatban

Tudvalévő, hogy bármely súlyos állapot – valamennyi, az izomzatot és az ízületeket érintő, deformitást vagy korlátozott mozgást előidéző betegség, az idegrendszeri kórképek, a szülési agyi károsodások, baleset okozta agyi vagy gerincvelői sérülések, keringési és légzési zavarok, fájdalmas elváltozások stb. – érintheti a szexualitást, vagy közvetlenül korlátozva azt, vagy a kompenzációt lehetetlenné tévő mechanizmusok útján. Az alábbiakban csak annak érdekében ismertetünk néhány gyakoribb problémát, hogy a rehabilitáció bármely részterületén dolgozó szakembernek is lehessen elképzelése róla, milyen jellegű akadályok nehezíthetik kliense, növendéke, betege szexuális életét. Természetesen sem a diagnosztika, sem pedig a terápia részleteire nem térünk ki, hiszen szexuálterápia végzésére csakis a témában jártas, jól felkészült szakember vállalkozhat (lásd pl. Tóth-Stadinger 1987). Az érintettek pedig emberséges, a gyakorlatba jól átültethető, általános és konkrét tanácsokra is lelhetnek Fejes Andrásnak a kérdést a maguk komplexitásában tárgyaló munkáiban (Fejes 1994, 1998; lásd még Farber et al. 2000).

7.3.5.1. Problémaforrások az egyes állapotokban

7.3.5.1.1. Szülési agyi károsodás (cerebralis paresis – CP)

Mint már említettük, ezen állapotok az esetek legnagyobb részében szerzett károsodások, többnyire a születés alatt elszenvedett, központi idegrendszeri oxigénhiány következményei. Az állapotra a legjellemzőbbek az izomzat elváltozásai.

A fokozott vagy renyhe izomtónus következtében kialakuló túl feszes, merev vagy éppen petyhüdt, gyenge izomzat nem engedelmeskedik az akaratnak. A geni- tális érzékelés, a nemi szervek ingerelhetősége megtartott, felfokozott érzelmi állapotban, szexuális izgalom hatására azonban a görcsök, illetőleg az akaratlan izomösszehúzódások, végtagrángások fokozódhatnak, ezáltal tovább nehezítve a közösüléshez vagy önkielégítéshez szükséges mozdulatok, mozgások kivitelezését. Az ebben az állapotban gyakori kontraktúrák, azaz a kóros tartásban rögzült, merev ízületek terhelése, feszegetése, például a partner súlyának ránehezedése a csípőízületre, vagy a térdek nyújtására, egymástól való távolítására tett kísérletek intenzív fájdalmat okozhatnak. A nemi életet a mozgás akadályai mellett olykor a hüvely szárazsága is nehezítheti, azonban ez a termékenységet nem befolyásolja. Férfiaknál normális a merevedés, a magömlés és a nemzőképesség, nőknél pedig a menstruációs ciklus. A teherbe esést nehezítheti a torzult medencében rendellenesen elhelyezkedő, esetleg szögben megtört petevezeték. A terhesség kihordását a medence vagy a gerinc alaki eltérései s a medenceizomzat kontraktúrái veszélyeztethetik. A magzat védelme érdekében gyakran szükséges császármetszéssel befejezni a terhességet. Terhességet azonban csak akkor célszerű vállalni, ha a fennálló eltérések nem károsítják a születendő magzatot, s előreláthatóan lehetőség van egészséges gyermek kihordására.

A problémák könnyítésére javasolható a reflexgátló helyzetek, azaz olyan testpozíciók – például párnákkal alátámasztott medence, magasra megemelt láb, oldalfekvés – alkalmazása, amelyekben az akaratlan izomgörcsök és -rángások kevésbé jelentkeznek. Mivel a hormonális fogamzásgátlás gyakran ellenjavallt belgyógyászati problémák miatt (pl. fokozott alvadási készség), a fizikai védekezést (pesszárium, kondom, spermiumpusztító gél használata) pedig a finommozgások önálló kivite- lezhetetlensége teszi lehetetlenné, a nemkívánatos terhességek elkerülése érdekében javasolni szokták a szexuális érintkezés nem genitális formáinak gyakorlását.

7.3.5.1.2. Gerincvelő-sérülés

A gerincvelői sérülés következményei részben fizikai, részben pszichés és pszi- choszociális jellegűek (lásd Fejes 1981). A sérülés alapjául szolgáló eltérés – baleset, daganat miatti műtét, valamely előrehaladó idegrendszeri betegség vagy bármi egyéb – következményei alapvetően két tényezőtől függnek: az egyik, hogy milyen magasságban történt a károsodás, a másik pedig, hogy áthatoló volt-e, azaz teljes keresztmetszetében roncsolta-e a gerincvelőt, vagy csak valamilyen mélységig. Ennek függvényében jelentkezhetnek végtag- és törzsbénulások, érzéskiesések, izomgörcsök, kialakulhatnak a vizelet-, illetve székletürítési kontroll zavarai (in- kontinencia), a bőrtáplálási zavarok miatti fekélyek, sebesedés stb. Igen nagy egyéni variációk tapasztalhatók azonos jellegű sérülések esetében is, különös tekintettel a szexuális funkciók megmaradására. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy ha a keresztcsonti szakasz felett történik a sérülés, akkor reflexes úton kiválthatók lesznek szexuális válaszok. Férfiaknál például 70-93 százalékban írják le reflexerekció létrejöttét, de pszichés ingerlésre kialakuló erekció ebben az esetben nincsen (Sipski-Alexander 1998). Ha viszont ezen szint alatti a sérülés, akkor reflexválaszra sem lehet számítani, tehát erekció nincsen. Az ejakuláció a lumbális szakasz 1-2. központjainak épen maradásához kötött. Az érzés-, illetve mozgáskiesések jelenléte attól függ, hogy csak az érző-, vagy csak a mozgatógyökök sérültek-e, illetve mindkettő. Az átmeneti menstruációs zavarokat követően, a közösülést nehezítő hüvelyszárazság ellenére a teherbe esés képessége nem vész el, férfiaknál azonban a merevedés, a magömlés és a nemzőképesség a legkülönbözőbb kombinációkban károsodhat, olykor nemzésképtelenséget eredményezve. Orgazmusszerű élmények megmaradhatnak, de azok inkább diffúzan jelentkeznek, vagy olyan testrészeken, amelyek kifejezett erotizálódása a megszűnt genitális érzékelést követően alakult ki (pl. mell, mellbimbó, hónalj, ajkak, nyak, fül stb.). A vágy és öröm élményének azonban olyan rendkívül sok pszichés összetevője van, hogy ismételten fontos hangsúlyozni az egyéni különbségeket. Például van, aki soha nem élt át orgazmusszerű élményt a test nem genitális pontjain, mást egyszerűen ennek a lehetőségnek a tudata indított az ismeretlen lehetőségekkel való kísérletezésre, s fedeztetett fel vele nem várt örömöket. A pszichés „kész”-ség és nyitottság alig remélt kompenzációs mechanizmusok forrása lehet.

Nőknél a hüvelyi úton történő szexuális érintkezést az izomgörcsök, a hüvely szárazsága és normál reflexválaszainak hiánya is nehezítheti. A közösülés során megnő az akaratlan vizelet-, illetve székletürítés eshetősége is, ezért ezekre a problémákra eleve fel kell készülni (vizelet-, illetve székletvisszatartást elősegítő, kondicionáló programok; görcsgátló gyógyszerek, hüvelynedvesítők, kézközelbe helyezett, nedves törlőkendők stb.). A hormonális fogamzásgátlásnak gyakori ellenjavallatai vannak, s a terhesség és szülés, annak ellenére, hogy genetikai problémák ilyenkor nem állnak fenn, csak a legfokozottabb körültekintés és gondos nyomon követés biztosítása esetén javallható. Férfiak gyakran csak mesterséges beavatkozás segítségével képesek a nemzőképes spermiumok átadására.

Ahhoz, hogy egy pár kielégítő szexuális életet élhessen, biztos, hogy szükség van némi kreativitásra és bátor kíváncsiságra is. Figyelembe kell venni nemcsak az adott személy(ek) lehetőségeit és lehetetlenségeit, életkörülményeit, tapasztalatait, egyéni érzelmi és temperamentumbeli sajátosságait, hanem azt is, hogy mi a pár együttlétének a célja (szerelmes együttlét, gyermeknemzés, kölcsönös örömszerzés, erotikus barátság stb.), és hogy a szexuális kísérletezés sikerének vagy sikertelenségének milyen hatása lehet a kapcsolatra. Ez természetesen minden párra általánosságban is érvényes, de azoknak, akiknek a szexualitás terén is nehezített helyzetekkel kell megküzdeniük, különösen jó szívvel javasolható.

7.3.5.1.3. Baleseti agysérülés

A legtöbb komoly agysérüléssel járó baleset a személyiség és az intellektus olyan komoly és komplex zavarát vonja magával, hogy néha nehéz elkülöníteni, hogy a kialakuló szexuális diszfunkciót mennyiben okozzák az élettani, és mennyiben a pszichés elváltozások. A sérülés anatómiai helyétől függően változatos érzékszervi, érzés- és mozgászavarok keletkezhetnek, amelyek áttételesen befolyásolhatják a szexuális életet, azonban ezekkel összefüggésben, vagy tőlük függetlenül is, kialakulhatnak erekciós zavarok, csökkenhet az orgazmuskészség, elhalványodhatnak a szexuális vágyak, felborulhat a hormonegyensúly. A személyiség megváltozása, az értelmi (kognitív) képességek és a szociális adaptáció romlása a szexuális működéstől eltekintve is megviselheti a kapcsolatot, gyermekkorban pedig az egészséges szexualitás kialakulásának állhatja útját.

7.3.5.1.4. Fejlődési rendellenességek

Fejlődési rendellenességek esetében gyakran érintettek a külső és/vagy belső nemi szervek, zavart vagy hiányos lehet a hormonrendszer működése. Ehhez társulhatnak a fizikai felépítés (pl. törpe növés, kóros csontrendszer, hiányos végtagok, szokatlan arcberendezés stb.) és a szellemi teljesítmény (enyhétől a legsúlyosabb értelmi sérülésekig) legváltozatosabb eltérései. Nemcsak minden kórkép, hanem gyakorlatilag minden egyes személy esetében külön kell foglalkozni az ő speciális lehetőségeivel, illetve gátjaival.

A szexuális élet formáinak megtalálása mellett fokozott figyelmet kell szentelni a reprodukció kérdéseinek. Ma már számos öröklődő állapot kimutatható az anya és az apa egyszerű vérvizsgálatával, még mielőtt a terhesség bekövetkezett volna, s az is megmondható, hogy az adott betegség milyen százalékos biztonsággal öröklődik. Ha az ismétlődésnek nagy a valószínűsége, igen fontos a hatékony fogamzásgátlás módozatainak kimunkálása. Ha a fogamzás előtti vizsgálatot elmulasztották, vagy a fogamzás már megtörtént, mindenképpen szükséges a magzat vizsgálata. A modern orvosbiológia és genetika változatos módszereivel a terhesség legkorábbi szakaszában is felismerhető igen sok öröklődő betegség, s – tiszteletben tartva az önrendelkezéshez és a gyermekvállaláshoz való emberi jogot – alaposan mérlegelni kell egy esetleg súlyosan sérült magzat világrahozatalának minden következményét. Érvényes ez mindazokra a sérült emberekre is, akiknél állapotuk eredete, biológiai oka nem pontosan ismert, tehát minden hasonló nem szerzett sérülés esetén.

7.3.5.1.5. Értelmi sérülés, az értelmi fejlődés akadályozott mivolta

Az Önálló Élet Mozgalom kibontakozásával indult meg az értelmi sérült emberek szexuális önrendelkezéséért folytatott harc is. Emberileg tökéletesen érthető az igény, hogy valaki önmaga dönthessen az általa választott vagy elutasított szexélet minőségéről, alanyairól, helyszínéről, mélységéről stb., ha azonban egy értelmi sérült személy e nehéz döntésekhez, a következmények belátásához nem kap megfelelő segítséget, a szabadság, amelyhez így jut, inkább bénítólag, mint felszabadító- an fog hatni az életére.

Az értelmi sérültség állapota, hacsak nem valamilyen komplex, esetleg genetikai kórkép részjelensége, önmagában a szexuális funkciók semmiféle korlátozottságával nem jár. A problémát inkább az okozza, hogy normál anatómiai felépítésű és működésű szervek birtokában az illető személy gyakran pszichésen és szociálisan is képtelen szexuális élete megfelelő, önálló irányítására, bár tagadhatatlan, hogy az őket körülvevő családi és/vagy intézeti környezetnek gyakran több gondja van e fiatalok szexualitásával, mint maguknak az érintetteknek (Haas 2001, 100.).

Az értelmi sérült gyermekek és serdülők szexuálisan is kiszolgáltatottak, igen gyakran ilyen jellegű zaklatás és bűncselekmények áldozatai. Ráadásul, holland adatok szerint, e szexuális zaklatások több mint a fele elvileg védett környezetben, intézetekben, lakóotthonokban, akár családi csoportotthonokban történik, s az elkövetők maguk a segítők (Csató 1997)!

Sokszor megrémíti őket a menstruáció és a magömlés, és speciális módszerek szükségesek ezen élettani jelenségek megértetéséhez és elfogadtatásához. Felnőttkorban nehézséget okozhat a szexuális élet, a teherbe esés, a gyermekszülés, a kisbabák, az abortusz, a nemi betegségek, a fogamzásgátlás, a biztonságos szex stb. fogalmak, valamint a közöttük lévő összefüggések megértése és megértetése. Mivel az értelmi akadályozottság eredete a legritkább esetben határozható csak meg tudományos pontossággal, különös figyelemmel kell lenni a háttérben megbúvó, esetleg öröklődő genetikai állapotra. Az esetleges terhesség előtti genetikai szűrés, illetőleg a magzat genetikai vizsgálata elengedhetetlen.

E bonyolult információk érthető átadása, az ún. szexedukáció, a szexuális életre történő tudatos felkészítés csak akkor történhet meg, ha a tudás közvetítésére vállalkozó személyek maguk is felkészültek a témában, nyitottan, álszemérem nélkül és empátiával tudnak közeledni a kérdéshez. Számukra nyújt kitűnő segítséget Zolnai Erika e témával kapcsolatos komplex munkája (Zolnai 2001b).

7.3.5.1.6. Látássérülés

A látássérülés vagy vakság önmagában nem befolyásolja a nemi szervek felépítését vagy funkcióját, csak ha az komplex sérülés, például genetikai károsodás, fejlődési rendellenesség stb. része. A gyakran tapasztalható mozgáskoordinációs nehézségeket inkább a mozgásnevelés hiányosságai okozzák, mint maga az állapot. Az általában észlelt akadályok többnyire pszichés és szociális jellegűek. Alacsony önértékelés, a reális önismeret hiánya, a fogyatékosság miatti gátlások, az intimitás kialakulása ellenében ható, túlvédő környezet, kevés lehetőség kapcsolatok formálására stb. állhatnak a látássérült ember egészséges szexualitásának kialakulása útjában.

7.3.5.1.7. Hallássérülés

A hallássérültség sem befolyásolja direkt módon az érintettek normális szexuális életét. Mivel kommunikációbeli akadályozottságról van szó, rendkívül fontos, hogy a párok, akár siket-siket, akár siket-halló párról van szó, olyan érzelmi közelségbe tudjanak kerülni, hogy meg merjék osztani egymással a helyzettel kapcsolatos szorongásaikat, s közösen munkálkodhassanak azok feloldásán. Minden párnak magának kell megtalálnia azt a módot, amely mindkettőjük számára teljessé teheti a kapcsolatot, s megbízhatóan kiküszöböli a kommunikációs korlátozottságból adódó félreértéseket, akadályokat.

7.3.5.2.Amit a sérült ember tehet önmagáért

„.azt leszámítva, hogy bizonyos pózokat biztos nem lehet velem produkálni, szerintem nem különbözik az egészséges, átlagos nő szexuális élete az enyémtől.”

„.eltűntek fizikai korlátaink. Amikor nem tudtam mozdítani a lábam, akkor a kedvesem segített, arrébb tette a kezével, mintha csak a saját végtagjait helyezte, mozdította volna. (.) Nem hiszem, hogy két fizikailag egészséges ember több örömet tudna szerezni egymásnak, mint amit akkor én kaptam, és remélem, némiképpen viszonozni is tudtam.”

„Nyugodt és türelmes volt, s ennek a szex terén is megvolt a maga gyümölcse. Ismét férfinak éreztem magam mellette. Gyönyörű látvány volt, ahogy lovagolt rajtam. Mellei – azok a csodálatosan szép, hatalmas cicik – önálló életet éltek ilyenkor.”

„.ha valakit felnőttkorában baleset ér, és a gerincsérülés valamely fokát megéli (ami ugye részleges vagy teljes érzéskieséssel jár)., sokszor találkozom azzal a tévhittel, hogy »lőttek« a szexnek. Ez persze korántsem igaz, csupán azt, ahogy eddig művelte, és általában az eddigi (ún.) normákat, elvárásokat kell újragondolni, átalakítani az állapotnak megfelelően. Egy kellően kialakított intim kapcsolatban nincsenek igazi szabályok, illetve azokat a két résztvevő maga szabja meg, írja újra mindkét fél igényei, elvárásai szerint, hogy minél nagyobb gyönyört adjon és kapjon.”

A sérült ember annak érdekében, hogy a szexualitás mint az élet szerves része, az önazonosság és az egészség feltétele természetes örömforrásként lehessen jelen mindennapjaiban, csak azt teheti, amit mindenki más, talán több energiával, több elszántsággal és több munkával, de mégis alapvetően ugyanazt. Tanul, gyakorol, keres, remél, tiszteletben tartva önmagát és partnerét. Beszélget a társaival, tapasztalatokat cserél, nem szégyell kérdezni, kutakodni, utánanézni, utánaolvasni. Nem fél a szexualitástól, keresi és ápolja magában annak csíráit. A sérült embereknek ugyan még mindig nem áll rendelkezésükre elegendő jól hozzáférhető, világos és egyszerű írott anyag, brosúra, ismeretterjesztés stb. a saját testi és lelki funkcióik megismeréséhez, és az immár észlelhető változások ellenére sem segíti őket túlságosan e megismerési folyamatban sem a szakmai, sem pedig a szélesebb társadalom, mégis abban a hitben érdemes élni és tevékenykedni, hogy amikor valaki a szexuális jogaiért harcol, egyik legalapvetőbb emberi jogáért teszi azt.

Kérdések, feladatok

  1. FELADAT

Családi körülmények között élő, huszonéves fiú és lány egymásba szeret. Mozgásában mindkettő súlyosan korlátozott, minden funkciójuk kielégítéséhez külső segítségre van szükségük. Értelmileg közel ép szinten funkcionálnak, de a világgal való kommunikációjuk korlátozott. Jogilag mindketten cselekvőképesnek minősülnek, egyikük sem áll gyámság alatt. A fiú túlvédő, szeretetében elnyomó, a lány inkább elhanyagoló családban él. Nappali fejlesztő-oktató foglalkoztatásra járnak, egy nap itt veszi észre a személyi asszisztens, hogy egy használaton kívüli helyiségben elbújva, szexuális kapcsolatba léptek egymással.

Kérdések

Ki a felelős? Felelős-e valaki a két nagykorú fiatal szexuális életéért? Hogyan közöljék a szülőkkel? Közölni kell-e egyáltalán? Ha igen, ki tegye ezt, a fiatalok, az őket leleplező asszisztens vagy az intézmény felelős vezetője? Kire tartozik a lány esetleges terhessége, s kivel kell azt megbeszélni: a lánnyal, a fiúval, a családokkal, az intézmény vezetőjével? Mi az, amit mondani érdemes, illetve szükséges a fiataloknak? Milyen kérdésekre kell kitérni a szülőkkel való esetleges megbeszélés során? Tudnia kell-e a szülőknek, hogy ki volt a partner? Milyen tanáccsal érdemes ellátni a családokat a fiatalok további szexuális életét, fejlődését illetően?

  1. FELADAT

Balesetet szenvedett huszonnégy éves egyetemista fiatalember értelmi képességei megtartása mellett mozgásképtelenné vált, beszédét, egyik szemére látását, önálló ürítési funkcióit elveszítette. A napi katéterezéshez való készülődés közepette édesanyja gyakorta észlel erőteljes merevedést a fiánál. A helyzet zavarja, szégyenli, de ugyanakkor, amikor elmeséli a szakembernek, jól felismerhető szavaiban a fia megőrzött férfiassága felett érzett megnyugvás, sőt némi büszkeség.

Kérdések

Hogyan jár el helyesen a szakember, ha visszatér e helyzetre, vagy ha elsiklik felette, hisz az anya nem kérdezte ezzel kapcsolatban, csupán megemlítette a napi események között. Ha beszél róla a szakember, mit célszerű javasolnia: hallgasson-e az anya, vagy beszéljen róla otthon. Kivel: a fiával, a férjével, a fiú gondozójával, egyik régi barátjával? Ha a fiával beszél, és kiderül, hogy a fia szeretne valamilyen módon szexuális életet élni, mit tegyen az anya: beszélje le, győzze meg, hogy az ő súlyos állapotában ez lehetetlen, vegyenek neki szexlapokat, szexuális segédeszközöket, beszéljék rá az asszisztenst, hogy segítse elő azok használatát? Elképzelhető-e, hogy a család alkalmanként prostituáltat béreljen? Forduljanak pszichológushoz, paphoz, orvoshoz? Kérjenek nyugtatót? Javasolható-e, hogy egyáltalán ne foglalkozzék az anya a kérdéssel, tegyen úgy, mintha nem is látná. Javasolható-e, hogy ezentúl inkább az apa katéterezze a fiút, mert őt nem fogja zavarni? Megoszthatja-e a szakember a kérdéssel kapcsolatos saját valódi véleményét?

  1. FELADAT

Ötven felé haladó anya realizálja, hogy teherbíró képessége, ha lassan is, de csökken. Súlyos fizikai állapota – négy végtagra kiterjedő bénulás – miatt teljes ellátásra szoruló, jelenleg huszonnyolc éves lánya jövőjével kapcsolatos aggodalmai egyre erősödnek. Mivel leánya évek óta mondogatja, hogy szeretne valakit, aki csakis hozzá tartozik, az anya úgy gondolja, ha a lánya szülne, mindkettőjük problémája megoldódna: a lánya kapna valakit, aki csak az övé, ha pedig a gyerek megnő, ő fog gondoskodni magatehetetlen anyjáról. Az asszony az ügy érdekében eddig a következőket tette: beszélt néhány szülésszel, de a leány torzult medencéje miatt egyik sem javasolta egy terhesség kihordását, s kapcsolatba lépett néhány férfi prostituálttal, akik megfelelő összegért vállalták, hogy szexuális kapcsolatba lépnek a lánnyal. Az anya annak a reményében tárja fel a problémát egy szakember előtt – aki egyébként gyermekkora óta foglalkozik a leánnyal –, hogy szakmailag is és emberileg is megerősítést nyerjen tőle törekvéseihez.

Kérdések

Számít-e a jövő szempontjából, hogy a szakember egyetért-e az ötlettel, vagy nem? Mit gondol az anyáról, milyen: bölcs, előrelátó, önző, felületes, önfeláldozó, szívtelen, azt teszi, amit tennie kell, erkölcstelen, találékony? A teljes kérdéskör melyik elemét érzi a legkétségesebbnek: a teherbe esés módját (vö. férfi prostituált igénybevétele); a szexuális élet ilyen célzott mivoltát; a kockázatot, amelyet a fizikailag teljesen kiszolgáltatott lánynak viselnie kellene egy eleve veszélyeztetett terhesség vállalásával; annak a megnövekedett veszélyét, hogy a magzat nem lesz egészséges; azt az attitűdöt, amellyel eleve megszabják egy születendő ember életének útját és célját, nevezetesen, hogy anyja gondozójának jön a világra; a felelőtlenséget vagy át nem gondoltságot, amellyel elfeledkezni látszanak egy csecsemő, egy felnövő kisgyermek saját igényeiről, családhoz, apához való jogáról. Javasolná-e az alábbiakat az anyának: vegyen inkább egy kiskutyát a lányának, hogy legyen valamije, ami csak az övé; fogadjon be a lakásukba egy olyan gondozót, aki a lakásért cserébe segíti majd a lány gondozását; ha már nem bírja a gondozást, adja be inkább intézetbe, ott biztonságos helyen lesz; mivel még csak negyvenöt éves, szüljön inkább ő egy gyereket; fogadjanak örökbe egy kis állami gondozottat, majd az ellátja a lányt, ha felnő. S végül, félretéve minden szakmai és erkölcsi megfontolást, Ön személy szerint hogy vélekedik az alaphelyzetről, és mi lenne az Ön megoldása?

  1. FELADAT

Értelmi sérült idős emberek szociális otthonában feltűnik a gondozóknak, hogy két régi ápolt között, akik közül az egyik 65-68, a másik 75 év körül járhat, az utóbbi hónapokban homoszexuális kapcsolat szövődött. Igyekeznek mindenhova együtt menni, egymás mellé ülni az ebédlőben, a televíziózáskor, el-eltűnnek a kertben, zuhanyozáskor egymást mosdatják, kézen fogva sétálgatnak, stb., szóval teljesen „szerelmespár” módján léteznek. A gondozók egységes véleménye, hogy amit a két vén „homokos” művel, az nemcsak nevetséges és otromba, hanem visszataszító és egyszerűen gusztustalan is. Egyedül a faluból bejáró, nem túl fiatal szakácsnő van más véleményen: szerinte a két „szerencsétlen öregnek” a világon senkije nincs, senkit nem érdekel, hogy élnek-e vagy halnak, így legalább egyvalaki van a világon, akinek ők fontosak. Az ő falujukban is, meséli, így verődött össze vénségére a falu két számkivetettje, a bolond Kati és a csúf Borcsa.

Kérdések

Mi az intézményvezető elsődleges feladata a helyzetben: igazat adni a gondozóknak, és helyreállítani a rendet; szigorú intézkedésekkel elejét venni hasonló események kialakulásának; minden érintettel kiscsoportos beszélgetésen tisztázni a történteket, és megállapodni a követendő játékszabályokban; intézeti nagycsoporton megbeszélni a kérdést, hogy mindenki tisztában legyen vele, milyen lépésekre számíthat hasonló esetben; külső szakember bevonásával, terápiás eszközökkel, reális mederbe terelve rendezni kell a két ember kapcsolatát; hallgatni kell az egészről, hisz az két ember magánügye; azonnal tudomásul venni a helyzetet, és minden további tárgyalás és megbeszélés nélkül úgy szervezni az életet (pl. szobabeosztás megváltoztatása), hogy a pár együtt lakhasson; fel kell ismernie, hogy pusztán pótcselekvésről van szó, és igyekeznie kell olyan változásokat kezdeményezni, amelyek gazdagabbá, változatosabbá, emberibbé teszik az intézmény életét. Ha valaki hasonló problémával szembesül, milyen prioritásokat kell figyelembe vennie: elsődleges az együtt élő, nagyobb közösség érdeke; a magánélet szentségének tiszteletben tartása az egyéni szabadság alapja; mindenki csak addig élvezheti a saját személyes szabadságát, amíg az a másokét nem háborítja; a rá- bízottak közérzete, mentális épsége a legfontosabb, ha őket kiegyensúlyozottabbá tesz egy ilyen kapcsolat, az jó hatással lehet az egész közösségre; az emberi vonzódások nem szabályozhatók, tehát a szexus, minden vonzódás közt a legösztönösebb, legelemibb, semmiképpen nem befolyásolható. Számít-e a kérdés megoldásakor az intézetvezető, illetve a gondozók magánvéleménye? Ha igen, akkor ellentmondás esetén a vezető vagy a gondozók véleménye az irányadó-e, hisz a vezető a főnök, a gondozók viszont azok, akik tényleges fizikai kapcsolatban vannak a bentlakókkal?



[71] Ahol más utalás nincs, ott az idézetek Kemény F. (1998) kötetéből, az érintettek saját írásaiból valók.

[72] A normál szexualitás kialakulásával és a szexuális megnyilvánulások válfajaival kapcsolatos információk találhatók Atkinson et al. Pszichológia című munkájában (Budapest, Osiris, 1997, 291-301.).