Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

8.1. MORÁLIS AKADÁLYMENTESSÉG

8.1. MORÁLIS AKADÁLYMENTESSÉG

8.1.1.„Népszerű" hamis mítoszok, káros sztereotípiák

A morális akadálymentesség egyik legfőbb gátja egyfajta gondolkodásbeli renyhe- ség. Az emberek ugyanis szívesebben választják azt az utat, amelyen kisebb ellenállásba ütköznek, s amelyhez nem kell feltétlenül önállóan végigvitt gondolatok mentén saját, új következtetésekre jutniuk. Kedvelik a kényelmesen használható gondolkodási formulákat, sztereotípiákat, a rutinszerűen felhasználható közhelyeket, amelyek igazságtartalmával nem sokat bíbelődnek. Az előítéletes gondolkodás egyik melegágya ez a fajta gondolkodáshiány: semmiféle önálló erőfeszítés nem kell ahhoz, hogy kimondhassuk egy rétegről, egy népcsoportról vagy egy vallási közösségről, hogy azok „mind” piszkosak, „mind” lopnak, részegesek, lusták vagy fanatikusok. Az ilyen és ehhez hasonló sémák kényelmes elfogadása azonnal távolságot is teremt a minősítő jelzőkkel szabadon dobálózó személy és az érintett csoport tagjai között. Ez a távolság pedig megnyugtatóan hangsúlyozza az „én szerencsére nem közülük való vagyok” helyzetet, s – a kognitív disszonancia elkerülésére szolgáló törekvés megnyilvánulásaként – egyben fel is jogosítja a személyt az ítéletéből adódó következtetések levonására (ezeket jobb elkerülni; nem szabad beengedni őket rendes helyekre; legjobb, ha a többitől elzárva élnek; nem kell annyi gyereket szülniük; igazából az lenne a legjobb, ha ilyenek nem is léteznének; az ilyet nem bűn kiirtani a rendes emberek védelmében). Pontosan ugyanilyen mechanizmus alapján alakultak ki és élnek még ma is azok a sérült emberekkel kapcsolatos, hamis és káros mítoszok, amelyek eltűnése a közgondolkodásból gyorsíthatná a morális akadályok lebontását.

A hamis mítoszokban, éppen úgy, mint ahogy az előítéletekben, mindig benne van a valós megfigyeléseken alapuló igazság egy morzsája, amely azonban a sok célzott, tudatos vagy tudattalan csúsztatás és hazugsághalmaz alatt rég felismerhetet- lenné vált. Az is megfigyelhető bennük, hogy egyik a másikra épül, egyszerre következmény és indok valamennyi azáltal, hogy kölcsönösen egymás igazolására szolgálnak. Az alábbiakban ismertetünk néhány világszerte „népszerű” hamis mítoszt, amelyek káros sztereotípiákká kövesedve máig akadályozzák a sérült emberek társadalmi elfogadását.[73]

„A fogyatékosoknak az a jó, ha csak egymás között vannak, másképp nem is érzik jól magukat. ”

Ez a megállapítás tipikusan önigazoló: azért, hogy a társadalmat ne „zavarják”, hosszú évszázadokon keresztül külön erre a célra létrehozott, szegregált intézményekbe száműzték a fogyatékossággal élőket, ahol természetesen csak egymás között lehettek. Hogy ez mennyire volt jó nekik, senki sem kérdezte. Rendszerint barátainkkal, szeretteinkkel, jó munkatársainkkal érezzük jól magunkat, akiket érzelmi alapon és olyan értékrend alapján választunk, amilyenre szocializálódtunk. Szinte elképzelhetetlen, hogy az ember csupa olyan társsal szeressen együtt lenni, akikkel az élet véletlenszerűen kényszerítette egy fedél alá, mint amilyenek például az osztály- és munkatársak, a csapattársak, katonai alakulat tagjai stb. Ideális esetben találni közöttük barátot (még az sem kizárt, hogy valaki párra is lel a munkatársai között), de hogy csak közöttük és csak velük szeressen lenni és élni az ember, az enyhén szólva ritka.

„Szeretnek elkülönülni a többiektől.”

Az előző állítás méltó párja. A benne rejlő igazságmorzsa, némi csúsztatással, akár váddá is torzítható. Az emberek valóban rossz néven veszik, ha valaki látványosan elkülönül a nagy többségtől: soha nem szerették a nagy, magányos hősöket, a remetéket, az igazukért magukat megégettetni hajlandó „különcöket”. A gondolatmenetnek azonban van egy aprócska szépséghibája. Ha valakit egész életében úgy kezelnek, mint aki nem a többi közé való, nem élhet, lakhat, tanulhat, dolgozhat a többiekkel, tény, hogy elkülönül tőlük. Az azonban sejthető, hogy nem önként és nem örömmel választotta a különállást.

„Azért is nem tudnak integrálódni, mert egész másképp éreznek, mint a normális emberek.” Ez az állítás kitűnően indokolja az előző kettőt, s a benne rejlő, tökéletesen megmagyarázhatatlan és logikátlan általánosítással egyben újabb távolságnövelő technika: aki nem egyszerűen elkülönül a többségtől, hanem még élvezi is azt, az egész biztosan másképp is érez. De vajon mihez képest érez másképp: a normális emberek normális érzéseihez képest? A normális ember ugyanis néha boldog, néha boldogtalan, olykor nevet, máskor sír, van, akinek a láttán örül a szíve, mástól kiveri a libabőr, egyszer undok, egyszer kedves. A normális ember olyan szomorú tud lenni, mintha a bánat nagy, fekete madárként ülne a vállán, s úgy tud örülni, hogy szinte tíz centivel lebeg a föld fölött. A „normális” emberek is sokféleképpen éreznek, sokszor nagyon is másképp, másmennyire és másért, mint a többség. Én fázom, neki melege van, szerinte mulatságos, szerintem inkább megható, ő bolondul érte, én megbolondulok tőle: melyikünk a normális? Amit ember érez, ha jó, ha rossz, ha szép, ha gonosz, ha furcsa, ha szokatlan, ha érthető, ha érthetetlen, az mind emberi érzés.

„Ha egy vaknak visszaadnák a látását, vagy egy béna szaladhatna, nem is tudna vele mit kezdeni. Annyira megszokták, hogy olyanok, amilyenek, hogy zavarná őket, ha mások lennének.” Ez is csak azt bizonyítja, hogy másképp éreznek. Újabb ráépített „bölcsesség”. Az ember valóban kénytelen megszokni önmagát, és rákényszerül arra is, hogy megtanuljon önmagával élni. Megszokja, hogy nem kék a szeme, nem húsz centivel magasabb, húsz kilóval több vagy kevesebb, nem ért a matematikához, kevés a pénze, és nem a Riviérán él egy villában, hanem Békásmegyeren egy panelban. Szereti, nem szereti, ez van, ezt kellett megszoknia. De a legtöbb embert kifejezetten nem zavarná, ha álmai, fantáziái egy cseppet közelebb kerülnének hozzá, ha kicsit szebb lenne, parányival okosabb, valamivel szerencsésebb, gazdagabb, egészségesebb, fiatalabb. A divat, a kozmetikai és szerencsejáték-ipar – nem is említve a tudományt, amely folyamatosan a világ és önmagunk tökéletesítésére tör – éppen abból a vágyból él, hogy senkit nem zavarna sorsának jobbra fordulása. Ugyanakkor, hogy ki mit érez jobbnak, többnek, egyéni megítélés kérdése. Beszélgettem egyszer egy vak hölggyel. Azt mondta, odaadná a fél karját azért, hogy láthasson, de nem ülne kerekesszékbe, ha az lenne az ára a szeme világának.

„Legjobb nekik az intézetekben, ott legalább mindenük megvan, és mégiscsak a szakemberek tudják a legjobban, hogy mit kell velük kezdeni.”

Minden eddigi állítás logikus következménye és egyben bizonyítéka. Előfordulhat, hogy valakit intézetbe kényszerít az élet, s ma már az is előadódik, hogy valaki maga választ élete színteréül egy csoportotthont vagy számára ideális lakóotthont. Aki azért kényszerül intézetbe, mert nincs, aki ellássa, gondozza, eltartsa, annak az álma azért feltehetően egy szerető, meleg család, s nem egy zsúfolt, egyhangú, a személyiségét rendszerint „bedaráló” intézet. Aki viszont azért vágyik egy csoportotthonba, hogy emberek, kortársak között legyen, s ne mindig egyedül, vagy egy ellenséges családban, annak a számára ez lesz az ideális otthon. Minden esetben a saját vágy és a saját döntés a fontos elem, illetőleg ennek a kettőnek a reális párosítása: ahogy az átlagos ember dönthet afelől, hogyan egyeztesse össze az egyéni vágyait és a körülményei megengedte lehetőségeket, s ezek alapján választja ki, hol fog élni, vidéken, városban, kollégiumban, albérletben, barátokkal, szülőkkel, egyedül, rokonoknál stb., ugyanúgy kellene ezzel a lehetőséggel a sérült embernek is rendelkeznie.

„Nincs igényük a szórakozásra, éppen elég a maguk baja.”

Igen kényelmes gondolat, hiszen így a többségi társadalomnak nem kell törekednie arra, hogy a normális szabadidős lehetőségeket megteremtse a sérült emberek számára is – nem kellenek rámpák a színházakhoz, feliratok a mozikban, Braille-nyel- vű információk a múzeumokban, nincs szükség akadálymentes uszodákra, koncerttermekre, kocogóösvényekre –, nem is szólva arról, hogy ez a kitétel is tovább erősíti az „ők” és a „mi” közötti távolságot. Mások, mint mi, másképp éreznek, látod, még szórakozni sem akarnak. Mintha az, aki fogyatékosság nélkül él, mindig szórakozna. Baja mindenkinek van, s ha éppen nincs, tudja, hogy volt, és sejtheti, hogy lesz: hogy legközelebb anyagi, érzelmi, családi, munkahelyi, politikai vagy egészségügyi bajba kerül-e, senki nem tudhatja, de nem is tölti azzal az életét, hogy ezen rágódjék. Ha pedig bajba kerül, igyekszik latba vetni minden megoldási, túlélési, adott esetben pedig alkalmazkodási stratégiáját, és megtanul együtt élni az új helyzettel. Az ember életében, ha nem is arányosan és nem is mindenkinél egyformán, de rendszerint megoszlik a bajokkal való törődés és az öröm, megvan az ideje az egyiknek, és eljön az ideje a másiknak. A szólás sem azt mondja, hogy valakinek mindig hopp, a másiknak csak kopp.

„A sérültek sem választani, sem önállóan dönteni nem tudnak.”

Újabb csúsztatás, hiszen kétségtelen, hogy a szoros felügyelet mellett történő, túlvédő, önállótlanságra szocializáló, szegregált nevelés nem segíti elő a döntéshozatalhoz szükséges készségek kialakulását. Aki ritkán kerül valódi döntési helyzetbe, és tapasztalatai szerint sorsát vajmi kevéssé képes befolyásolni a véleményével, annak kevés alkalma nyílik a választás gyakorlására. Elképzelhető, hogy egy ilyen embernek több idejébe és energiájába kerül, míg képes valamilyen döntésre jutni, s elképzelhető, hogy tapasztalathiánya következtében nem is a legelőnyösebb döntéseket hozza. Egyébként ez is meglehetősen egyéni, s ha a sérültség nem érinti közvetlenül azokat a gondolkodási folyamatokat, amelyek az ítéletalkotás, mérlegelés, következményfelmérés műveleteihez szükségesek, inkább a temperamentum és a tapasztalat, mint a fogyatékosság kérdése, hogy ki milyen gyorsan és mennyire hatékonyan dönt. S a rossz, nem kiérlelt vagy elhúzódó döntésekre az épek társadalmában is rengeteg példa akad: szinte mindenkinek akad olyan ismerőse, aki képtelen a boltban ruhát vagy cipőt választani, aki tragédiának éli meg, ha lakásvásárlás vagy kocsieladás ügyében ki kell mondania a döntő szót, aki évszámra döntésképtelenül hányódik partnerek, munkahelyek és életformák között.

„A legtöbbjük, ha akarna, sem lenne képes úgy dolgozni, mint egy normál ember, de hát nem is akarnak.”

Ha ezt a sommás és felületes állítást összevetjük a gyakorlattal, az alábbi, lényegesen árnyaltabb képet kaphatjuk. Mindenki másra képes, s mindenki képes valamire. Ideális esetben azt végezheti az ember, amiben a legjobb, s nem kényszerül arra, amiben lehetetlenségei és mínuszai vannak: kerekesszékből nehéz mennyezetet festeni, vaknak gobelint hímezni, értelmi sérült embernek földmérőnek kitanulni. Tehát az elsődleges válasz, hogy ha egy fogyatékossággal élő ember az egyéni adottságainak és körülményeinek megfelelő munkát kap, éppen olyan jól tud dolgozni, mint bárki más. A „nem is akarnak” mögött valójában két probléma húzódik meg: az egyik egyéni szocializációs kérdés, a másik a társadalom által felajánlott lehetőségek mennyisége és minősége. Akit egész életében nem neveltek munkára, nem arra készítették fel, hogy valamikor majd, a képességeihez mérten, de munkát vár tőle a társadalom, az kényelmesen elnyújtózik a kis járadéka vagy nyugdíja éhenha- lástól épphogy megmentő biztonságában, és nem igyekszik munkával kiegészíteni a keresetét. „Nekem jár”, mondja, mert a kérdésnek csak arra a részére keres választ, hogy neki mit nyújt a társadalom, hogy ő mit nyújthatna, arról nem óhajt gondolkodni. A lustaság, tehetségtelenség, ostobaság egyéni sajátosság, a fogyatékosság azt sem nem súlyosbítja, sem nem kompenzálja. A másik problémával azok szembesülnek, akik éppen hogy dolgozni szeretnének, alkotni, hozzátenni a maguk kis homokszemét az állandóan épülő világhoz, de a társadalom nem teremti meg számukra is a biztonságos és eredményes munkavégzés feltételeit.

„Nem elég, hogy csak ülnek, és nem csinálnak semmit, még ki is szolgáltatják magukat!”

E rosszindulatú, komisz állítás megfeledkezik arról, hogy aki bizonyos dolgokat teste vagy szelleme korlátai miatt nem képes megtenni önmagáért, valóban igényel segítséget. Ezt azonban nem élvezetből vagy lustaságból kéri, s a sérült emberek túlnyomó része, csakúgy, mint mindenki más, nem szeret másokra rászorulni: amit csak lehet, igyekszik megtenni önmagáért. Ki feltételezi, hogy jó valakinek naponta félórákat várakozni a mozgólépcső tetején, mire akad olyan jó szándékú járókelő, aki lesegíti, s vajon mi élvezet lehet abban, hogy valakinek állandóan azt kell kérnie, hogy írják le neki a választ, információt stb., mert nem hall. Maguk a sérült emberek a legérzékenyebbek arra, hogy feleslegesen ne segítsék őket, és inkább büszkék az önállóságukra, mintsem élveznék a kiszolgáltatottságot is jelentő kiszolgálást.

Természetesen, mint mindenben, ebben is akadnak egyéni különbségek. Egyszer egy megbeszélésen, amelyen arról volt szó, hogy kinek milyen és mennyi segítségre van szüksége, az egyik résztvevő igen határozottan kifakadt egy kérelmező ellen, akinek ugyanolyan típusú és súlyosságú fogyatékossága volt, mint neki: „Még hogy huszonnégy órás asszisztencia – háborgott. – Takarítónő is csak azért kell neki, mert lusta, ahogy én, úgy ő is nagyon szépen ki tud takarítani, ha akar!” De legyünk őszinték, ez nem sérültspecifikus jelenség. Ha minden kényelmes háziasszony, aki nem szeret takarítani, személyi asszisztenst fogadhatna, hirtelen meggazdagodnának a személyi segítőket közvetítő cégek.

Ez a gyerek egy kész Munkácsy!

„Kevés akad közöttük, de ha egy ilyen fogyatékos művészetre szánja el magát, fest vagy zenél, vagy ír, az mindig egész különleges tehetséget takar.”

A fogyatékosságtól senki nem lesz tehetséges. Az elképzelhető, hogy valaki, éppen a fogyatékossága miatt, kiszorul az élet egyéb területeiről, és idejének túlnyomó részét a választott foglalatosságnak szentelve, jobb eredményeket ér el, mint más ember hasonló tehetséggel. A következetes munka sokat segít abban, hogy valaki tökéletesedjék technikailag, ha azonban eredetileg nincs tehetsége, mindössze ügyes mesterember válhat belőle. A magunkkal és a világgal kapcsolatban megélt, bármilyen őszinte érzések valamely formában történő kifejezése még nem művészet. Ugyanakkor a kézműves-, fotó-, film-, színházi és egyéb tevékenységek igen színvonalas, tartalmas időtöltést jelenthetnek az illetőt esetleg körülvevő érzelmi és szociális üresség csökkentése révén. Egyébként inkább a környezet szokta valami sajátos bűntudatból és/vagy kompenzációs törekvésből túlértékelni fogyatékossággal élő gyermekek vagy felnőttek alkotásait. Nem kevés ártalmat okozva például költőnek kiáltottak ki egy tizennyolc éves leányt a következő vers alapján: „Én Istenem, de rossz nekem. / Járni nem tudok, de tudom, hogy szeretsz. / Az én lelkemben is fény van, / Imádkozzatok értem még ma.”

Én sem tu-dom, mi-kor ment el az e-lő-ző busz!!!!

„A fogyatékosságok átterjedhetnek egyik gyerekről a másikra. Ha például egy gyerek egy fogyatékossal van együtt az óvodában, ő is visszafejlődik.”

Ez azért veszélyes sztereotípia, mert megakadályozza az újabb generációk szemléletváltását is. Azt talán nem szükséges különösképpen indokolni, hogy a fogyatékosság nem fertőző, mint a nátha, viszont fontos tudni, hogy a szeterotípiák konzerválása miképpen konzerválja a sérült emberek társadalmon belüli megítélését és következményképpen a helyzetét. A szocializmus buzgó építésének évei alatt a társadalom nem óhajtott szembesülni a fogyatékossággal, ebbéli „érzékenységének” megkímélé- sére szolgáltak a lakott helyektől távoli intézetek. Magyarországon két teljes generáció nőtt úgy fel, hogy nem találkozott a fizikai vagy értelmi másság képviselőivel. A tudatlanság vagy közönyt, vagy idegenkedést szül, rossz esetben mindkettőt. Az a gyermek viszont, akinek a csoportjában bölcsődés korától kezdve mindig akad egy-egy sérült társ, a legnagyobb természetességgel fogja elfogadni a másságot. Mindkét gyermek segít a másiknak megtanulni, mit jelent együtt élni, együtt felnőni, miközben viselkedési modelleket nyújtanak egymás számára az empatikus, toleráns és okos együttműködési technikákról. Egymástól való eltiltásuk nemcsak e gazdagodástól fosztja meg őket, hanem kiszámítható következményként a további generációkban tovább élő tudatlanság, közöny és szegregáció konzerválódását is jelenti.

„Aki egyvalamiben fogyatékos, annak többnyire más baja is van.”

Ezért szoktak a vakokkal hangosan ordítva beszélni, a mozgássérülteknek meg széles gesztusokkal, lassan, tagoltan magyarázni. Szó se róla, előfordulhat fogyatékosságok halmozódása, de szerencsére ritkán. A kompenzáló mechanizmusoknak köszönhetően pedig a vak embernek például igen kifinomult a hallása, a siket embereknek kitűnő a látásuk, a mozgássérült személy, mivel saját tapasztalatszerzése korlátokba ütközik, könnyen és jól tudja hasznosítani a szóbeli információkat, az értelmi képességeiben akadályozott ember pedig gyakran rendkívül érzékeny a nem verbális közlésekre, a nehezen emészthető szóbeli üzenetekben rejlő érzelmi és szociális jelentéstartalmakra. Tehát egy adott személlyel való kommunikáció során fogyatékosságának csakis azt a szegletét és olyan mértékben kell figyelembe venni, amint azt a helyzet megkívánja.

„Ha találkozunk velük, legjobb úgy tenni, mintha észre sem vennénk, hogy ott vannak, nehogy azt higgyék, megbámuljuk őket.”

Ez a gondolat a tapintat álarcába bujtatva sugall egy meglehetősen embertelen viselkedésmódot. Minden társadalomnak megvannak a maga térközszabályozó és pillantáshosszt megszabó hagyományai, szokásai. Magyarországon úgy fél másodpercig illik csak a szemközt jövő arcába tekinteni, Amerikában szemkontaktust kell vele létesíteni, és szélesen rá kell mosolyogni. Nálunk a mosoly már a kapcsolatfelvétel jele, ott csupán azt jelzi, hogy nincs a mosolygóban rossz szándék. De mi is csak akkor kapjuk el azonnal a tekintetünket, ha nem akarjuk, hogy felismerjen bennünket az illető, nem akarunk köszönni, félünk, undorodunk vagy valami miatt zavarba jövünk tőle, esetleg véletlenül sem akarjuk, hogy kezdeményezésként értékelje pillantásunkat. Normál körülmények között nem nézünk át az embereken, nem tekintjük őket levegőnek, mert ez ugyanolyan sértés, mintha megbámulnánk valakit. „Nekik mi csak fogyik vagyunk – fogalmazta meg nem kevés keserűséggel egy fiatalember-, mi nem számítunk embernek.”

„Nem szabad nekik segíteni az utcán, mert megbántódnak.”

Nem valószínű, főleg akkor nem, hajó szándékkal előre meg is kérdezik: Segíthetek? Ilyen egyszerű. Az illető majd maga eldönti, hogy igényli-e vagy nem, s ha még azt is megkérdik tőle, hogy hogyan, akkor valóban tudatosan kérheti vagy nem a segítséget. Rossz viccekből ismerős az akarata ellenére az úttesten áttoloncolt vak ember és a villamosra örökösen visszatuszkolt, valójában háttal lefelé igyekvő, nehezen mozgó asszony. Segíteni meg kell tanulni, s mivel erre nem készítik fel az utca emberét, kérdezni kell: Miben segíthetek?

8.1.2. Az informálás és az „én-formálás" jelentősége az előítéletes gondolkodás megszüntetésében

Úgy tűnik, mindaddig illúzió marad az esélyegyenlőség, amíg a társadalom két csoportja, az „ők” és a „mi” között szakadék tátong. A szakadék áthidalására mindkét oldalnak erőfeszítéseket kell tennie, egyik sem várhatja el a másiktól, hogy az a nem rá háruló feladatokat is ellássa. A közös építkezés jelszavai többek között az informálás és az „én-formálás”.[74]

8.1.2.1. Informálás

Az informálás a többségi társadalomban élő, tudatlanságon alapuló félelmet és közönyt szüntetheti meg, a káros sztereotípiák lebontásával egyidejűleg. Helyükbe nem a könnyfacsargató, jótékonykodásra serkentő érzelgősséget, hanem a józan érveket és tényeket teszi. A társadalom informálásához tartoznak azok a rendezvények és publikációk, amelyek egy része elősegíti a sérült emberek jobb megismerését, valós helyzetük feltárását, más részük némi útmutatással szolgál a kívánatos segítési módokkal kapcsolatban. Az utóbbi öt évben szerencsére hihetetlenül megnőtt azon nyilvános fórumok és kiadványok száma, amelyek ezen információk megosztására nyújtanak lehetőséget (lásd a fejezet végén).

A lényeg, hogy valós tényekre és adatokra támaszkodó információkat kell biztosítani, amelyek önmagukban is hitelesen cáfolhatják a téves mítoszokat. Igen sok civil szervezet alakult, amely éppen az ilyen jellegű ismeretterjesztést tartja legfontosabb feladatának. Ezeken az érdekeltek, szülők és/vagy szakemberek által szervezett megmozdulásokon valóban mindenről szó esik: akadálymentesítés városon és falun, integráció a különböző korcsoportok oktatásában, fogyatékossággal élők a felsőoktatásban, sorstárs segítők szerepe az iskolások felvilágosításában, a jog mint fegyver, a változó lakóotthonok, új biztosítási formák, a nyelv fogyatékossággal kapcsolatos változásai, sportsikerek, speciális foglalkoztatási és képzési kérdések, mi az Önálló Élet Mozgalom, stb. E rendezvények és kiadványok piramisként szélesedő rétegekkel ismertetik meg a fogyatékossággal élők mindennapjait, problémáit, törekvéseit. Sajnos ezeket az érdekes és sokak számára valódi felfedezést jelentő információkat csak a legritkábban sikerül megfelelő, pontos statisztikai adatokkal alátámasztani. Nemcsak a beszámolók hitelességét csökkenti az adatok hiánya, hanem annak káros, az esélyegyenlőség ellenében ható gyakorlati következményei is vannak. Közismert ugyanis, hogy a megfelelő, igényekre szabott szolgáltatásokat is csak megbízható és folyamatosan karbantartott adatokra támaszkodva lehet kiépíteni és működtetni (Lányiné 1995, 15.). Magyarországon sajnos nem találhatunk a fogyatékosságokkal kapcsolatos átlátható, egységes nyilvántartást, az egyes intézmények, civil és országos érdekvédelmi szervezetek, biztosítók, kormányhivatalok, önkormányzatok stb. csak elszigetelt, egymással nem egyeztetett, össze nem hasonlítható adathalmazokkal rendelkeznek. A három legjelentősebb adatbázist a társadalombiztosítás (rokkantsági nyugdíjasok, járadékosok – beleértve a tartósan egészségkárosodottakat is), a nagy fogyatékosügyi érdekvédelmi szervezetek nyilvántartásai (taglétszám), valamint a rendszerint „omnibusz”-módszerrel kapott, tehát más vizsgálathoz társuló statisztikai-szociológiai kutatások eredményei adják. Míg az első a valósnál lényegesen magasabb számot, addig a második alacsonyabbat, a harmadik pedig az adatfelvétel jellemzőinek megfelelő, kiszámíthatatlan ingadozást mutat. Mindezek alapján ma Magyarországon a népesség mintegy 5 százaléka tartozik a fogyatékossággal élő csoportjába[75] (Kováts- Tausz 1997, 9-10.).

Kétségtelen, hogy igen nagy és költséges munka lenne egy országos fogyatékossági regiszter kialakítása, és érthető a nyilvántartásba vétellel kapcsolatban megfogalmazott némely aggály is – személyiségi jogok sérelme, diszkrimináció lehetősége, a megbélyegzés veszélye (Lányiné 1995, 19.) –, azonban a megfelelő személyiségijogi védelmet biztosító és antidiszkriminatív jogszabályok birtokában e statisztikák célja nem az egzisztenciális szorongás felébresztése, hanem a tervezhető szolgáltatásokat megalapozó adatok biztosítása. Magyarországon az elkövetkező néhány év egyik nagy fogyatékosügyi feladata – és egyben az esélyegyenlőség gyakorlati megvalósulásának egyik feltétele! – lesz ezen hiányzó és pontatlan statisztikák informatív és valós adatokkal történő helyettesítése.

8.1.2.2. „Én-formálás"

Ha a sérült embereknek elegük van abból, hogy a társadalom róluk alkotott képének egyre kevesebb köze van a valósághoz, meg kell tanulniuk hitelesen és a saját maguk számára is elfogadható módon megváltoztatni azt. Mivel ez csak kellő önismeret és realitáskontroll birtokában lehetséges, érthető az „én-formálás” jelentőségének hangsúlyozása. Eszközei a különböző tréning- és terápiás csoportok (kommunikációs, szociális készségeket fejlesztő, facilitátor-mediátori készségeket kialakító, önismereti, önérdek-érvényesítésre felkészítő, szociodráma stb.), a legváltozatosabb tanfolyamok, konferenciák és képzések, olvasás, kül- és belföldi tapasztalatcsere. E hosszú, olykor fáradságos, nemritkán kínkeserves folyamat során elsajátíthatók a társadalommal folytatott hatékony kommunikációhoz szükséges szociális készségek, az a kellő nyitottság, ügyesség és rugalmasság, amely nélkül eredményes önérdek-érvényesítésről álmodni sem lehet. Az „én-formálás” munkája során a sérült embereknek óhatatlanul fel kell tenniük olyan kérdéseket is, mint például: „És mi milyenek vagyunk? És mi milyen arcunkat mutatjuk a társadalomnak? Nekünk vajon milyen adnivalónk van a társadalom számára?” Némi önkritikát igényel, hogy valaki belássa, gyakran maguk az érintettek segítik tovább élni a gyengeségükről, munkaképtelenségükről szóló, csak sajnálkozást ébresztő sztereotípiákat. A kényelmes kibúvók, a problémák másra hárítása, a bűnbakkeresés, a sors szidalmazása helyett célravezetőbb, ha valaki keményen munkálkodik a saját személyiségén és a körülményein. Magunk elfogadása az első lépés a társadalmi elfogadtatáshoz, s önmagunk csiszolása és kimunkálása vezethet ahhoz, hogy olyan képet mutassunk magunkról a világnak, amilyent szeretnénk, ha látnának rólunk.

Ha szakember vagy más kívülálló javasol a fentiekhez hasonló lépéseket, könnyen visszautasítják: milyen alapon szól bele valaki, akinek fogalma sincs arról, mi az, hogy nehezített élet. Bár egy olyan hiteles szakembernek, aki arra tette az életét, hogy hasonló problémákkal foglalkozzék, bátran el lehet hinni, hogy tudja, mit beszél, a sérült emberek mégis szívesebben veszik, ha sorstársaik osztják meg velük ilyen irányú tapasztalataikat. Nem véletlen, hogy a sorstársi tanácsadás (peer counselling) egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. Magyarországon is számos szervezet biztosít sorstársi tanácsadást, például mozgássérültek a nemrégiben amputáltaknak, Down-szindrómás gyermekek szülei a frissen születettek családjainak, látássérültek a felnőttkorban megvakultak részére stb. Igen fontos, hogy erre a konzultatív jellegű munkára csak az vállalkozzék, aki maga elég harmonikus személyiség. Mind a világgal, mind önmagával egyensúlyban – és lehetőleg barátságban! – kell élnie ahhoz, hogy hitelesen és hatékonyan közvetíthesse az általa fontosnak tartott érdekeket és értékeket. Az a személy, aki nem tudta önmagát, saját helyzetét, állapotát feldolgozni és elfogadni, s ellenséges indulatokat táplál minden olyan emberrel szemben, akit magánál szerencsésebbnek ítél, sem a társainak nem jó tanácsadója, sem pedig a társadalom számára nem képes elfogadható értékeket és szemléletet közvetíteni.

Idekívánkozik egy önéletrajzi írás egy részlete, amelyben a szerző arról ír, hogy hogyan lehet a fogyatékosüggyel kapcsolatban ellenségeket szerezni és ártani: „A hetvenes évek közepén a Michigan állambeli Grand Rapids vendéglőiben gyakorta lehetett látni egy középkorú asszonyt a paraplégiás fiával és a család többi tagjával. Amikor megrendelték a vacsorát, az asszony minden egyes alkalommal követelte, hogy hozzanak neki egy Braille-írásos étlapot. »Micsoda? Nincs Braille-étlapjuk?!« – süvített felháborodva, miközben a vendéglőben mindenki láthatta, hogy a társaságban nincs vak ember. Amikor ez az ominózus kérdés elhangzott, az asztal körül ülők apróra összehúzták magukat, és elbújtak az arcuk elé emelt közönséges étlapok mögött. A kisvárosban éppen elég megalázó volt nekem kerekesszékkel gurulni be egy étterembe, de hogy anyám ráadásul Braille-írásos étlapot követelt, az kicsit soknak tűnt. (...) Anyám számára ez valami küldetésféle volt. A jog előírta, hogy legyen Braille-étlap, akkor ő kész volt ezért harcolni. (...) Jó, jó, mondtam, de miért kell nekem ehhez asszisztálnom? »Szeretem, ha itt vagy – mondta –, ilyenkor a menedzserek csak úgy lapítanak.« Próbáltam megmagyarázni, hogy abbéli igyekezetében, hogy javítsa a fogyatékosok helyzetét, ha kerekesszékben ülő, látó emberek Braille-étlapot követelnek, az körülbelül olyan hatékonyságú, mintha vakvezető kutyákat arra tanítanánk, hogy szimatolják ki a rámpákat, és ugassák meg a bejárati lépcsőket. »Ez mind nem számít, John – húzta fel az orrát az anyám –, valakinek csak kell harcolnia a Braille- -nyelvű étlapokért!« (Hockenberry 1995, 186-187.)

8.1.3. A sport mint az én-formálás egyik hatékony eszköze

A fogyatékossággal élő ember számára a sport igen gyakran az életbe visszavezető aranyhidat, máskor kapaszkodót jelent, amely tartással, tartalommal, céllal tölti meg az üres napokat. A fogyatékossággal élő sportolók szótárából szinte kitörlődik a „lehetetlen” kifejezés: ismertek féllábú magasugró-, és sílesiklóbajnokok, készült film vak céllövőkről – akik hangvisszajelzés alapján kontrollálják a célzásuk pontosságát – és végtaghiányos úszókról. Az egész világot bejárták a kerekesszékes sportoló, Mark Wellman fotói a New Mobility című magazinban (1998. november), amint hol az El Capitan függőleges csúcsait mássza a Yosemite Nemzeti Parkban, hol Alaszkában vadvízi kajakozással múlatja az időt, máskor meg kötélbe kapaszkodva siklik lefelé speciális, sítalpakkal felszerelt kerekesszékében egy lehetetlenül meredek, havas hegyoldalon.

Ma már Magyarországon is számos olyan sportegyesület és intézmény működik, amelyik valamely fogyatékossági csoport számára tesz lehetővé rendszeres sportolást. A Boccia Egyesület a négy végtagra bénultak speciális labdajátékára specializálódott, mások kerekesszékes maratoni versenyzőket gyűjtenek csapatba, a KEFE amputáltak és más mozgássérültek kerékpározását és vízi túráit szervezi, de szívesen lát vak és egyéb fogyatékossággal élő embereket is. A Magyar Speciális Olimpia Szövetség az értelmi sérülteket készíti fel nemzetközi versenyzésre, s működnek olyan szervezetek, amelyek nemzetközi díjakat hazahozó asztaliteniszezőket, kosár- és röplabdázókat, vívókat és úszókat nevelnek: a paralimpián nemritkán tíz-húsz érmet is összegyűjtenek a magyar – a közönség számára láthatatlan és ismeretlen – sportolók. S nemcsak akkor ismeretlenek, ha külföldön játszanak és versenyeznek, hiszen a 2001-es, gyakorlatilag üres ház előtt megrendezett Mozgáskorlátozottak Nyílt Erőemelő Európa-bajnokságát, amelyen két magyar sportoló is bronzérmet szerzett, a sajtó tökéletes érdektelensége kísérte. Jelentős fejlődést hozott a fogyatékossággal élő emberek sportéletébe a tény, hogy 1999-ben Szekeres Pál bronzérmes olimpiai vívóbajnok személyében – aki a barcelonai paralimpián kerekesszékes vívásban aranyérmet nyert – aktív sportoló került a témával foglalkozó minisztérium helyettes államtitkári székébe. Ez nem egyszerűen azt jelentette, hogy egy egész minisztériumot kellett akadálymentesíteni, hanem azt is, hogy a hivatalos kormánypolitika szintjén is ráterelődött a figyelem mindarra a felmérhetetlen fizikai, erkölcsi és társadalmi haszonra, amelyet a fogyatékossággal élő emberek számára a sport jelenthet.



[73] A hamis mítoszok katalógusa először a Közös a világunk című prospektusban jelent meg (Kál- mán-Kogon 1999, Budapest, De juRe Alapítvány).

[74] Az informálás és én-formálás mint jelszó először a DejuRe Alapítvány 1999. évi, negyedik Közös a világunk konferenciáján bukkant fel.

[75] KSH 1995. Az 1990-es népszámlálási adatok alapján: kb. 60-70 ezer értelmi sérült, kb. 90 ezer mozgássérült, kb. 15 ezer mindkét szemére vak ember, kb. 20 ezer súlyos hallássérült él az országban.