Ugrás a tartalomhoz

A Taigetosztól az esélyegyenlőségig

Kálmán Zsófia, Könczei György (2002)

Osiris Kiadó

8.4. A VALÓDI ESÉLYEGYENLŐSÉG

8.4. A VALÓDI ESÉLYEGYENLŐSÉG

A valódi esélyegyenlőség azt jelenti, hogy az adott személy szinte láthatatlanul belesimul a társadalomba, mint annak egyik alkotóeleme: tanul, felnő, dolgozik, eltartja magát, szeret és szeretik, éli az életét, mint mindenki más. Később lehet kiválni a tehetség és a teljesítmény szárnyain („...a többi nép közt elvegyültem én, / majd kiváltam, hogy azután kiváljon / sok gondom közül ez a költemény”[78]), előbb azonban mindenképpen egynek kell lenni a sokból. S ennek az értelmes és tartalmas munka a záloga. A munka pedig a tanulással kezdődik, méghozzá olyan feltételek mellett, hogy a kínkeservesen, olykor az átlagnál aránytalanul több energiát követelő tanulással megszerzett bizonyítvány egyenrangú legyen a többségével. Ez pedig leginkább az integrált oktatás keretei között érhető el. Ugyanakkor, amikor némely szakmai vagy földrajzi területen belül már gazdag hazai tapasztalatokkal rendelkezünk a speciális nevelési szükséglettel bíró gyermekek integrált fejlesztése témakörében, kezdve a bölcsődei integrációtól az óvodában dolgozó gyógypedagógusokon át egészen az iskolai együtt nevelés-oktatásig (Borbély et al. 1995), strucc- politika lenne nem szembenézni a gyógypedagógus-társadalmat mélyen átszövő integrációellenes hangulattal. Ennek részint hagyománybeli okai vannak. A magyar gyógypedagógia százéves nemes múltra tekinthet vissza, s mint ilyen, a szegregált nevelés intézményesített bástyája. Hozzájárul ehhez az az egzisztenciális szorongás, amelyet a speciális intézmények dolgozóiban munkahelyük megszüntetésének veszélye ébreszthet. Jól foglalja össze a gyógypedagógus-közösség integrációval kapcsolatos ellenérzéseinek szokásos indokait egy szinte kiáltvány jellegű tiltakozó nyilatkozat, amelyben szót ejtenek az osztályrend lehetséges szétzilálódásáról, a fogyatékos gyermek szükségszerű peremhelyzetbe szorulásáról, a kötelező kudarc okozta lelki sérüléseiről, arról, hogy a mai pénzorientált, önző, a másságot nehezen tűrő társadalomban csúfolódás és gúnyolódás tárgya lesz a gyermek, hogyan fejlődik ki benne emiatt a gátlásosság és passzivitás, s hogy az osztálytól amúgy is túlságosan sok türelmet követelő helyzet tulajdonképpen negatívan diszkriminálja a sérült gyermeket (Tiltakozunk az integráció ellen 1992). Az is hozzátartozik a teljességhez, hogy a különböző szintű oktatási intézmények dolgozói sincsenek felkészítve a speciális igényű gyermekekkel való találkozásra. Hogy melyik lesz nehezebb, a gyógypedagógusok vagy a pedagógusok nyitása egymás felé, még nem lehet tudni, az azonban bizonyos, hogy csak a megfelelő színvonalú képzési lehetőségek széles tárháza nyithatja meg a munkához vezető utat.

Ha ugyanis végignézzük az igazán sikeres sérült embereket, egyikük sem a fogyatékossága révén vált naggyá, hanem attól, hogy képes volt egy adott területen kitartóan és jól dolgozni. Stephen Hawkingot, az elektromos kerekesszéket használó, négy végtagra bénult fizikust – Newton professzori székének kései örököse Cam- bridge-ben –, aki egy kommunikátor segítségével mondja el nagy sikerű előadásait, az új Einsteinnek tartják, akinek népszerű könyvei milliók számára engednek bepillantást a modern fizikai gondolkodásba. Steve Wondert nem a vaksága, hanem a muzsikája tette világhírűvé, mint ahogy Roosevelt kerekesszékének sem volt jelentősége embersége és államférfiúi bölcsessége mellett. Ungár Imre, az ötvenes évek Magyarországának ünnepelt zongoristája vak volt. Ed Robertsről már esett szó: ő egy világméretű jogi és szociálpolitikai mozgalmat indított az útjára.

John Hockenberry, a későbbi sztárriporter, tizenkilenc évesen autóbalesetben gerincsérülést szenvedett. Az új világban, amelybe belecseppent, fizikai, szellemi és lelki falak vették körül, de, mint írja, a legnehezebb nem az a csata volt, amelyet a világgal folytatott, hanem az, amelyet magával kellett megvívnia, márpedig állandó bizonytalankodásaival, kishitűségével, esztelen bizonyítani vágyásával ő maga volt saját boldogulásának legnagyobb ellensége. Ami megmentette, az a munka volt. Rendkívül keményen dolgozott, s végül sztárriporter lett, de nem azért, mert kerekesszékben járta a világot, hanem azért, mert kiváló riportokat készített. Mindent megtett, ami egy háborús tudósítótól elvárható: öszvérháton jutott fel az iraki hegyekbe, hogy ott kurd menekültekkel találkozzék, kerekesszéken karikázott, por- tyázó szabadcsapatokat keresve a végtelen közel-keleti homoksivatagokban, ott volt mindenütt, látott és megírt mindent. Még felvételre is jelentkezett a NASA űrközpontjába, hogy ő lehessen az első újságíró, aki kijut az űrbe. A kérdésre, hogy hogyan viselné az esetlen űrruhában való mozgást, a különböző csövekhez és gépekhez való hozzákötöttséget, azt válaszolta: „A súlytalanságban senkinek nincs szüksége a lábára, tehát ebben kifejezett előnyöm van. Különben is, alaposan kitapasztaltam a gravitációs erőket, amikor kiröpítettek egy kontrollt veszített autóból. Ami pedig a csöveket illeti, a vizeletkatéter ügyében messze a NASA előtt járok: magam tudnám képezni az asztronautákat.” (Hockenberry 1995.) Tehát dolgozott, dolgozott, dolgozott.

Kivételes tehetség csak keveseknek jut, de dolgozni mindenki tud. Ehhez két feltételre van szükség: az ember akarjon és a társadalom hagyja dolgozni. Az első részint a nevelés során kialakult attitűd kérdése – megkapja-e a sérült gyermek azt az üzenetet, hogy igyekeznie kell, mert rá is számít a társadalom –, a másik magának a társadalomnak a készsége arra, hogy hajlandó legyen elfogadni azt, amivel a sérült ember hozzájárulhat a nemzet boldogulásához. Sajnos a társadalom és a sérült ember munkával kapcsolatos elvárásai a múltban ritkán találkoztak. „A társadalmi szükséglet és a fogyatékos képességei gyakran nem fedik egymást. Ha a fogyatékos fiatal képességei és a társadalmi szükséglet egybeesést mutat is, gyakori, hogy az előítéletek, a fogyatékostól való eleve elzárkózás miatt nem valósulhat meg a munkába állás” – jellemezte a helyzetet egy szerző a hatvanas-hetvenes évek tapasztalatai alapján (Horányi 1972).

Nyilván mindig lesznek olyan sérültek, akik csak erősen védett munkahelyeken tudnak majd dolgozni, de a többség, ha nem előítélettel veszik körül, hanem segítséggel fogadják, és a fogyatékosságához mért, ésszerűen módosított körülmények között tevékenykedhet, a nyitott munkaerőpiacon is megállja a helyét. Kiváló példa erre nemcsak a fejlett világ sok munkahelyén jól teljesítő sérült ember, de itthon is sikeresek például a Salva Vita Alapítvány munkaerő-piaci integrációs törekvései, amelyeket, kellő betanítás és folyamatos támogatás biztosítása mellett, értelmi sérült emberekkel végeztek (Dávid-Móricz 2000). Megoldást jelenthet a távmunka is, a bedolgozás is, az esztergomi Relaborhoz hasonló célszervezetek működtetése is, csak munka legyen. Talán ez a szemlélet hiányzik még a magyar fogyatékosságügyből: nem eltartani, kiszolgálni és segéllyel ellátni kell a sérült embereket, hanem hozzásegíteni őket ahhoz, hogy dolgozhassanak.

A teljes esélyegyenlőségig még mindenképpen hosszú az út. Szerencsére a feladatok és a tennivalók világosak: a továbbiakban nem panaszkodni kell, elég, ha mindenki teszi a dolgát, a munkát helyette más úgysem végzi el. Ne feledjük:

Inkább segít a kutya szőre a teríthető betegen, semhogy magát miértünk törje, aki sorsunktól idegen.

(józsef Attila: Vigasz)



[78] József Attila (1935): [A kövezeten.]