Ugrás a tartalomhoz

A társadalom fogaskerekei. Magyarázó mechanizmusok a társadalomtudományokban

Jon Elster (2001)

Osiris Kiadó

13. KOLLEKTÍV CSELEKVÉS

13. KOLLEKTÍV CSELEKVÉS

Garrison Keillor A Wobegon Lake-i napok című könyvében leírja a Zászló Napjának ünnepét[156]* elképzelt városában. Herman, az ünnepség szervezője, nagy mennyiségű kék, piros és fehér sapkát vásárolt és osztott szét a város lakói között, hogy élő zászlóként vonulhassanak végig az utcákon, míg ő a központi épület tetejéről fényképezi őket. Közvetlenül a háború után az emberek örömmel vettek részt az ünnepségen, később azonban már kétségeik támadtak:

A neheztelés egyik oka az volt, hogy egyikük sem táthatta a zászlót, melyet alkottak; a fénykép az újságban fekete-fehér volt. Csak Herman és Hanson úr láthatta a valódi zászlót, valamint néhány fiú, akik túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy lent szükség legyen rájuk. Az emberek szerették volna, ha maguk is felmehetnének a tetőre, hogy tanúi legyenek a látványnak.

„Hogyan mehetnétek fel, ha itt lent kell lennetek?” – mondta Herman. „Ha felmentek megnézni, nem lesz, amit nézzetek. Nem elég, ha tudjátok, hogy részt vesztek benne?”

1949-ben a Zászló Napján, épp akkor, amikor Herman azt mondta: „Ez az! Most maradjatok így!”, az egyik piros kiugrott a sorból, felrohant négy emeletet a tetőre, kihajolt, és jól megnézte magának a látványt. Noha a helyén lyuk támadt a képben, így is csodálatos volt a látvány. Az élő zászló betöltötte lent az utcát. Egy tökéletes zászló! A pirosak oly ragyogóak! Képtelen volt levenni róla a szemét. „Gyere le! Szükségünk van a fényképre!” – kiáltotta fel Heretan neki. „Hogy néz ki?” – kiáltottak fel az emberek. „Hihetetlen! Leírhatatlan!” – mondta.

Ezután mindenki meg akarta nézni. „Ne!” – mondta Herman; de ők egyhangúan megszavazták. Az élő zászló tagjai egyenként felmentek a tetőre, és megcsodálták. Tényleg káprázatos volt. Könnyeket csalt az emberek szemébe, és elgondolkoztatta őket, micsoda hatalmas ország ez, s hol is van benne Wobegon Lake. Az ember legszívesebben egész délután ott állt volna, habzsolva a látványt. Egy óra múltán az ötszázból még csak negyvenen voltak fent a tetőn, és a többiek egyre türelmetlenebbek lettek. „Gyorsan! Ne piszmogjatok! Ti már láttátok! Gyertek le, és engedjetek másokat is oda!” Heretan négy-, majd tízfős csoportokban küldte fel az embereket. Két óra múlva azonban az élő zászlóból ülő zászló lett és bomladozni kezdett, amikor azok, akik már látták, úgy gondolták, hogy hazamennek vacsorázni, ami felbőszítette azokat, akik még nem látták. „Még tíz perc!” – kiáltotta Heretan, de a tíz percből húsz, majd harminc lett. Az emberek szétszéledtek, s az utolsó már csak egy ágyútűz szaggatta zászlót láthatott.

1950-ben a Knute Fiai vették át a Zászló Napjának megszervezését. Heretan átadta nekik a sapkákkal teli dobozokat. Azóta a knute-osoknak több jó zászlót is sikerült összehozniuk, a részvétel azonban a legtöbb évben gyér volt. Egy jó zászlóhoz legalább négyszáz ember kell. Volt, hogy a knute-osok nem engedélyezték a zászló megtekintését, volt, hogy sorshúzás döntött. Egyszer megpróbálkoztak egy hatalmas tükörrel, amelyet két ember tartott a tető szélén. De amikor az emberek hátrahajoltak és felnéztek, a zászló természetesen eltűnt.

A wobegoniak szokatlan kollektív cselekvési problémával szembesültek. Mindenki szeretne felmenni a tetőre, vagy – a későbbi kísérletben – felnézni a tükörbe. De ha mindannyian így tesznek, a. zászló felbomlik, és nem lesz mit nézniük.[157] A probléma megoldásához klasszikus koordinációs technikákhoz folyamodnak: letiltják a megtekintést, váltják egymást, sorsot húznak. Az első nem igazán kielégítő, mert nincs sok értelme, hogy olyan zászlót alkossanak, amelyet senki sem láthat.[158] A másik kettő biztosítja, hogy néhány ember megnézhesse, de annyian nem, hogy ne legyen mit nézni. Ezek azonban központi koordinációt követelnek, amelyet szankciók támogatnak vagy legalább a tekintély. Ebben a fejezetben a kollektív cselekvési problémák decentralizált megoldásait tárgyalom, a centralizált megoldásokat a 15. fejezetre hagyva.

Hadd definiáljam a kollektív cselekvést kicsit gondosabban. Tegyük fel, hogy egy csoport minden tagja választhat, hogy végez-e egy bizonyos tevékenységet vagy sem. A csoport a kollektív cselekvés problémájával néz szembe, amennyiben mindenkinek jobb, ha néhányan végzik, mint ha senki sem tenné, viszont minden tagjának jobb, ha ő maga nem végzi.[159] Lehet, hogy mindenkinek jobb, ha mindannyian végzik, mint ha senki sem tenné, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy mindenkinek az a legjobb, ha mindannyian bekapcsolódnak, de az is lehet, hogy nem. Kooperálni annyi, mint saját önérdekünk ellen cselekedni úgy, hogy mindenkinek előnyös, ha néhányan vagy esetleg mindannyian így cselekszenek.

A legismertebb kollektív cselekvési problémánál mindenkinek az a legjobb, ha mind kooperálnak. Ez a fogoly dilemmája játék kiterjesztése két személyről tetszőleges nagyságú csoportra. A társadalmi életben megszámlálhatatlan példa van az egyéni racionalitás efféle – kollektív katasztrófát előidéző – fonák tendenciájára. Vegyünk néhány példát, a 10. fejezetben idézetteket kiegészítendő.[160] Minden munkásnak jobb, ha mindannyian sztrájkolnak a magasabb bérekért, mint ha senki se lépne sztrájkba, de minden egyes munkás jobban jár, ha nem teszi le a munkát. Ha a többiek sztrájkolnak, ő anélkül élvezi erőfeszítéseik gyümölcsét, hogy megfizetné a költséget, ha viszont nem sztrájkolnak, egymagában semmit sem tehet. Egy iparág minden vállalatának, vagy az OPEC valamennyi tagjának jobb, ha mindannyian betartanak valamilyen termelési kvótát vagy kartellárat, mintha valamennyien kompetitív módon viselkednek, de mindegyik ösztönözve van arra, hogy kitáncoljon a sorból. Minden ingázónak jobb, ha mindannyian busszal járnak, mint ha mind autóval mennének, de az egyes ingázónak mindig jobb, ha autóval megy. Mindenkinek jobb, ha senki sem szemetel a parkban, de az egyéneket semmi sem ösztönzi arra, hogy tartózkodj annak a szemeteléstől. Minden vállalatnak jobb, ha mindannyian befektetnek kutatásba és fejlesztésbe, de szabadalmi rendszer hiányában minden egyes vállalatnak jobb lehet másoktól ellesni az újításokat. A szavazás, a pontos jövedelembevallás, a helyi iskola bezárása elleni lobbyzás, a közszolgálati rádióállomások támogatása és egy forradalmi mozgalomhoz való csatlakozás mind ezt a sémát követi.

13.1. ábra

A 13.1. ábra a sokszemélyes fogoly dilemmája játék legegyszerűbb esetét mutatja. Azokat, akik azt teszik, ami mindenkinek a legjobb – ha mindannyian azt teszik –, kooperálóknak nevezzük; a többieket nem kooperálóknak. A két vastag vonal azt mutatja, hogyan változik várható hasznuk a kooperálók számával.[161] A nem kooperálás individuális racionalitását az önző előnyök szempontjából az mutatja, hogy a nem kooperálók nyereményét jelölő vonal mindig feljebb húzódik. Azt, hogy mindenkinek jobb, ha mindannyian együttműködnek, mint ha senki sem kooperálna, az jelzi, hogy B O felett van. A kétszemélyes fogoly dilemmája játékhoz hasonlóan az egyoldalú nem kooperálóé avagy a potyautasé a C legnagyobb nyeremény, míg az A legrosszabb eredmény az egyoldalú kooperáló kiváltsága. Ha legalább D számú kooperáló van, jobban járnak, mint ha senki sem kooperálna. A vékony vonal azt mutatja, hogyan változik a kooperálók számával az átlagos haszon a csoport valamennyi tagja – kooperálók és nem kooperálók – számára. Definíció szerint O-nál kell kezdődnie, s B-nél végződnie.

A két görbe közötti távolság a kooperáció (egy kooperálóra eső) költségét jelzi. Az ábrán a költség nem változik a kooperálók számával, ami nem tipikus eset. A kooperáció költsége emelkedhet, ha több ember működik együtt. Amint az emberek csatlakoznak a közösségi rádióért folyó betelefonálási kampányhoz, a vonalak túlterhelődhetnek, s több időbe kerül a sikeres kapcsolás. A költség csökkenhet is: ha többen csatlakoznak a forradalmi mozgalomhoz, a kormányzati erőknek gyérebben kell szétterülniük.

13.2. ábra

Ezt a két esetet mutatja a 13.2. ábra (A) és (B) diagramja. Az (A) esetben a kooperáció költségei olyan gyorsan emelkednek, hogy amint egyre többen csatlakoznak, a költség nemcsak az egyes kooperáló hasznát, hanem mindenki összhasznát is meghaladja. Ezt az mutatja, hogy az átlaghaszon görbéje a legnagyobb értéket akkor éri el, amikor körülbelül az egyének fele együttműködik. A (B) esetben a kooperáció költségei nagyon magasak, ha kevés a kooperáló. Valójában az első kooperálók rontanak a helyzeten.

A 13.1. és 13.2. ábra annyiban nem tipikus, hogy a kooperáció hasznát állandónak veszi: minden egyes további kooperáló ugyanakkora összeggel járul hozzá mindenki jólétéhez. A valóságban a tipikus helyzet az, hogy az első és az utolsó kooperáló kevéssel járul hozzá, míg a köztük érkezők eredményesebbek.[162] Egypár forradalmár nem sokra megy, de ha már majdnem mindenki csatlakozott hozzájuk, nem igazán számít, hogy vajon az a néhány ember, aki nem hívük, szintén csatlakozik-e. Néha fontos az egységes fellépés: az a vállalat, amely a kartellárnál olcsóbban kínálja termékét, elfoglalhatja a piacot, ha elegendő termelési kapacitással rendelkezik. Rendszerint azonban egypár potyautas nem számolja fel a hasznot.

13.3. ábra

A 13.3. ábra ezt az esetet mutatja, feltéve hogy a kooperáció költségei állandóak. A 13.2. ábra (A) és (B) diagramján ábrázolt két jelenség egyaránt megfigyelhető. Az átlaghaszon tekintetében az m-től balra eső kooperálók többet ártanak, mint használnak, akárcsak az n-től jobbra esők. Ez a megfogalmazás azonban kissé félrevezető. A kooperálók akkor csinálnak több kárt, mint hasznot, ha a kooperáció költségeivel önmaguknak okozott kár nagyobba mindenki másnak (és önmaguknak) okozott haszonnál. Valójában nem okoznak másoknak kárt. A 13.4. ábra viszont olyan eseteket illusztrál, amelyekben a kooperatív cselekedetek kifejezetten károsak.

13.4. ábra

Az (A) esetben az egyoldalú együttműködési aktusok mindenkinek ártanak. Ahogy a 6. fejezetben említettük, az egyoldalú leszerelés ezt a lehetőséget illusztrálja. Az egyéni lázadó tettek ürügyet adhatnak a hatóságoknak, hogy lecsapjanak nemcsak a lázadókra, de a körülöttük állókra is. A (B) esetben az utolsó kooperálók részben tönkreteszik a korábbiak munkáját. A 6. fejezetben utaltam a buli utáni takarítás példájára. Vagy tegyük fel, hogy háború idején mindenki ragaszkodik hozzá, hogy bevonuljon a hadseregbe, .s így senki sem marad, aki a háború szempontjából létfontosságú iparágakban dolgozzon.

A (C) esetben mindenkinek rosszabb, ha mindenki együttműködik, mint ha senki sem. Mondjuk, egy buli után temérdek szemét van a pázsiton, s mindenki rohan, hogy összeszedje, s közben letapossa a füvet. Ez ugyan nem sokszemélyes fogoly dilemmája típusú helyzet, definícióm értelmében mégis kollektív cselekvési probléma.

A kollektív cselekvési problémák azáltal jönnek létre, hogy nehéz rávenni az embereket, hogy kölcsönös hasznuk érdekében együttműködjenek. A probléma „megoldása” a kölcsönösen előnyös kooperáció megteremtése. Amikor az egyetemes kooperáció nem kívánatos,[163] a megoldásnak ki kell jelölnie, ki kooperáljon, és ki ne. A megoldás lehet centralizált vagy decentralizált, attól függően, igényel-e külső kényszert és ösztönzést. A decentralizált megoldások az alapvetőbbek, mivel egy központi intézmény iránti engedelmesség biztosítása maga is kollektív cselekvési probléma (15. fejezet). Ha viszont az egyetemes kooperáció nem kívánatos, decentralizált megoldással nehéz kijelölni, ki kooperáljon, és ki ne. Ezekben az esetekben a decentralizált mechanizmusok rendszerint vagy túl sok, vagy túl kevés együttműködést eredményeznek. Akárcsak Lake Wobegonban, felmerülhet a centralizált megoldás igénye. Ez egy kétlépéses folyamatot sugall: az egyetemes részvétellel megvalósuló decentralizált kollektív cselekvés megalkotja azt a központi intézményt, amely ki tudja kényszeríteni a szelektív részvételt. Jó példa a sztrájkok és a szakszervezetek közötti kapcsolat. Mielőtt a munkások megszerveződtek volna, néhányukat nem lehetett utasítani a sztrájkra: vagy mindenki sztrájkolt, vagy senki sem.

A decentralizált megoldásokat sokféle egyéni indíték hívhatja létre: az önérdek, az altruizmus, a társadalmi normák vagy ezeknek valamilyen együttese. A kooperatív viselkedés magyarázatában két hibát kell kerülni. A durvább hiba azt gondolni, hogy létezik egy kitüntetett indíték – például az önérdek –, amely a kooperáció összes esetére magyarázatot ad. A kisebbik hiba az a feltételezés, hogy a kooperáció minden egyes esete megmagyarázható egyetlen indítékkal. A valóságban kooperáció akkor és azért jön létre, amikor a különböző indítékok felerősítik egymást.

Az önérdek valószínűtlen indítéknak tűnhet, mivel a kollektív cselekvésproblémáját részben az a kitétel definiálja, hogy a kooperáció önző módon nem racionális. Egyszeri probléma esetén ez igaz is. Amikor viszont ugyanazok találják szembe magukat újra és újra a kollektív cselekvés problémáival, önérdekük is az együttműködést diktálhatja – a viszonosság reménye, a megtorlástól való félelem vagy mindkettő miatt. Az ismétlődő interakciókban mindenkinek meg kell választania azt a reakciómechanizmust, amely annak függvényében, hogy mit tett ő, és mit tettek a többiek az előző interakcióban, megmondja, mit tegyen bármely adott interakcióban. Egy különösen egyszerű reakciófüggvény a „szemet szemért”, mely azt sugallja az embereknek, hogy az első fordulóban kooperáljanak, de bármely későbbi fordulóban akkor, és csak akkor, ha az összes többi résztvevő együttműködött az előző fordulóban. Ha mindenki magáévá teszi ezt az elvet, mindenki kooperálni fog minden egyes interakcióban. Bizonyos feltételek mellett a szemet szemért elv egyetemes elfogadása egyensúlyt teremt. Ha a többiek elfogadják, senki sem tehet jobbat, mint hogy maga is elfogadja: A „soha ne kooperálj” elvének egyetemes elfogadása is egyensúlyt teremt, de alacsonyabb rendűt.

Azok a feltételek, amelyek mellett az emberek önérdekből együttműködnek, meglehetősen szigorúak. Az emberek ne nagyon legyenek rövidlátók. Ahhoz, hogy a jövőbeli megtorlás és a viszonosság mozgassa őket, törődniük kell a jövővel. Ha törődnek vele, akkor a hosszú távú önérdek helyettesítheti az erkölcsöt vagy a társadalmi normákat, amennyiben néhány további feltétel is teljesül. Legyen az egyetemes kooperáció hozama számottevő, az egyoldalú nem kooperálás hozama nem túl nagy, az egyoldalú kooperációból származó veszteség pedig csekély.[164] Végül, minden egyén legyen nyugodt afelől, hogy a többiek racionálisak, és mindent tudnak a helyzetről. Mivel nincs domináns stratégia, az egyén ne alkalmazza a szemet szemért elvét, hacsak nem bizonyos benne, hogy a többiek is ezt teszik. Nagy csoportban, ahol sokan nem ismerik jól egymást, ez utóbbi feltétel aligha teljesül.[165] Ha megkérdezik tőlük, miért kooperálnak, sok ember valószínűleg azt válaszolná, hogy azért, mert a többiek együttműködtek velük a múltban, de ez inkább egy méltányossági normát tükröz, s nem valamilyen reakciómechanizmust egy önérdeken nyugvó egyensúlyban.

Ezért én azt gondolom, hogy a legtöbb kooperáció valamiféle nem önző indítéknak köszönhető. Rendszerint egyszerre több indíték is hat, egymást erősítve. Ennek illusztrálására térjünk vissza a 13.3. ábrához, amely szerintem a kollektív cselekvés tipikus esete. Tegyük fel, hogy az egyének rendelkeznek azokkal a különböző, nem önző indítékokkal, amelyekről a 6. fejezetben volt szó. Vannak köztük kantiánusok: azt akarják tenni, ami a legjobb lenne, ha mindenki azt tenné. Vannak utilitaristák: a közjót kívánják előmozdítani. Vannak, akiket a méltányosság normája motivál: nem akarnak potyautasként hasznot húzni mások kooperációjából, de kooperálni sem akarnak, ha csak kevesen teszik ezt. Soha nincs sok kantiánus, de tegyük fel, hogy számuk m. Mindaddig, amíg a többi kooperáló száma m és n közé esik, az utilitaristák is együtt akarnak működni, mivel ebben az intervallumban a kooperáció minden újabb aktusa növelné az átlagos hasznot. A kantiánusok az utilitarista viselkedés kiváltójának vagy katalizátorának szerepét tölthetik be, míg az utilitaristák a kantiánusok multiplikátorát alkotnák.

Az utilitaristák maguk is katalizátorrá válhatnak azokra nézve, akiket a méltányosság normája motivál. Az utóbbiak közül mindegyiknek bizonyos számú együttműködő társ kell ahhoz, hogy kooperáljon. Van, aki a megszégyenüléstől félve csatlakozik, mások viszont csak akkor, ha már majdnem mindenki csatlakozott. Van, akinek ehhez elég a kantiánusok és utilitaristák együttes száma. Másoknak a kantiánusok, az utilitaristák és azok részvétele is kell, akikből a kantiánusok és az utilitaristák együtt már előhívták a kooperációt. S így tovább. Az indítékok sajátos együttesétől függően a láncreakció elmehet egészen az egyetemes kooperációig vagy megállhat előtte. Mivel a méltányosság normája érzéketlen az eredmények iránt, semmi sem akadályozza meg, hogy végigszaladjon az egész láncon, még ha mindenkinek jobb is lenne, ha erre nem kerülne sor.

A való életben senki sem cselekszik utilitaristaként, már csak azért sem, mert nehéz kikalkulálni az átlaghaszon görbéjét. De vannak jelei annak, hogy egyesekben él az a jellegzetesen utilitarista ösztön, hogy inkább együttműködnek akkor, ha mások kevésbé és viszont.[166] A méltányosság normája persze éppen ellenkező irányba mutat. A kantianizmus definíció szerint érzéketlen arra, hogy a többiek mit tesznek. Úgyszólván semmit sem tudunk arról, hogyan oszlanak el ezek az indítékok a népességben, és hogyan zajlik az a kölcsönhatás, amelynek során decentralizált kooperációt hoznak létre.



[156] * Június 14., a csillagos-sávos amerikai zászló 1777-es beiktatásának ünnepe. (A ford.)

[157] Sokszor beszélünk a cserbenhagyás miatt „felbomló” kooperációról. Az élő zászló szó szerint illusztrálja e kifejezést.

[158] Isten természetesen láthatná. A középkori katedrálisokban sok csodálatos

oszlopfő olyan magasan van, hogy távcső nélkül senki sem láthatja a részleteiket, amit viszont építésük idején még nem is ismertek. De ez nem számított, mivel Isten láthatta őket. A wobegoniakat, úgy tűnik, nem fűtötte ez a vallásos szenvedély.

[159] Itt a „jobb” a tiszta önérdek szempontjából vett jobbat jelenti. A „jobb mindenkinek” kifejezés – mint még kiderül – kétértelmű.

[160] A célellentétesség szorosan kötődik a kollektív cselekvés problémájához.

[161] A további kooperálók kétféleképp is hasznára lehetnek a többieknek. Növelhetik az elérhetővé tett jószág mennyiségét vagy annak valószínűségét, hogy elérhetővé válik. Amikor egyre több ember jár autó helyett busszal munkába, folyamatosan kisebb lesz a forgalmi dugó, és mindenki időt takarít meg. Amikor egyre több ember csatlakozik a helyi iskola bezárása elleni kampányhoz, a siker esélyei folyamatosan javulnak. Mindkét esetet lefedi, ha a hasznot várható haszonként gondoljuk el.

[162] Az „első”, „utolsó” és „köztes” azokra az időpontokra utalhat, amelyekben a kooperálók egymás után csatlakoznak (mint egy forradalmi mozgalom kiépítése során). De utalhatnak a kooperáció egyidejű aktusaira is (mint a szavazásnál). Az utóbbi esetben két szituáció összehasonlítását fejezik ki. Az, hogy az utolsó szavazók hozzájárulása nagyon kicsi, ugyanazt jelenti, mint az, hogy a létrehozott haszon egy olyan szituációban, amelyben mindenki szavaz, majdnem ugyanakkora, mint amit akkor hoznak létre, amikor majdnem mindenki szavaz.

[163] Mint a 13.2. ábra (A) diagramján, a 13.3. ábrán és a 13.4. ábra mindhárom diagramján.

[164] Ezek hozzávetőleges állítások, de pontosíthatók.

[165] Egyes kicsiny, összetartó csoportokban teljesülhet. A nyugati bankárok közössége szemmel láthatóan sikeresen lép fel egységesen a harmadik világbeli adós országokkal szemben abban a hiszemben, hogy egyetlen kivétel mindent tönkretehet.

[166] Ez még akkor is érvényes, amikor a döntéseket egyidejűleg hozzák, amenynyiben az egyidejű döntéseket több, egymást követő alkalommal kell meghozni. Az a döntés, hogy az ember elmenjen-e szavazni egy adott választáskor, függhet a legutóbbi választásokon való részvételtől. Ily módon politikai pókhálóciklusok alakulhatnak ki.