Ugrás a tartalomhoz

A vallástörténet klasszikusai

Simon Róbert (2003)

Osiris Kiadó

N. D. Fustel de Coulanges (1830–1889)

N. D. Fustel de Coulanges (1830–1889)

Numa Denis Fustel de Coulanges a 19. századi francia történetírás és vallástudomány egyik legmarkánsabb alakja, akinek hatása elsősorban tanítványa, Durkheim és annakkövetői révén lett jelentős a francia kutatásban (a német és az angolszász társadalomtudományokra kevéssé hatott), született 1830. március 18-án Párizsban. Itt végezte elemi és középiskoláit. 18501853 között az École Normale Supérieure hallgatója volt (tanárai: V. Duruy, A. Cheruel és J. D. Guigniout). 1853-1855 között az athéni École Frangaise régész kutatójaként részt vett a khioszi ásatásokban. Ennek eredményeként született Mémoire sur l’ile de Chios című munkája (a sziget története a kezdetektől a 19. századig), amely 1856-ban jelent meg (újabb kiadása – tanítványa Camille Jullian gondozásában – 1893-ban látott napvilágot a Questions historiquesban). 1857-ben szerezte meg egyetemi diplomáját, s a következő évben kettős – francia és latin nyelvű – doktori disszertációját védte meg. Francia disszertációja Polübiosz (i. e. 200k-120k) álláspontját elemezte Görögország római meghódításáról (Polybe ou la Grece conquise), latin tézisének tárgya a Vesta-kultusz szerepéről szólt a rómaiak magán- és közintézményeiben (Quid Vestae cultus in institutis veterum privatis publicisque valuerit). 1860-ban a strassbourgi egyetem professzora lett, majd 1870-1875 között az École Normale Supérieure maitre de conférence-a (egyetemi előadója), 1875-ben a Sorbonne professzora, ahol 1879-ben az ő számára hoztak létre egy középkori francia történeti tanszéket. 1880-1883 között az École Normale Superieure igazgatója. Megromlott egészségi állapota miatt vált meg ettől a megbízatástól, s 1884-1888 között ismét a Sorbonne-on tanított. 1889. szeptember 12-én halt meg a Párizs környéki Massy-ban.

Fustel de Coulanges a „szigorú tudomány” első nagy hatású képviselői közé tartozott, aki határozottan elutasította a korában különösen dívó politikus-tudós és művész-történész határáthágását (lásd A. Thiers, E. Renan stb. munkásságát), amelynek során a tényítéletek és értékítéletek összemosódtak, ám különösen elhárította az akkor ugyancsak népszerű – nemzeti érzelmeket melengető – romantikus történetlátást (gondoljunk Augustin Thierry vagy Jules Michelet munkáira), amely a jelen eszményei érdekében használta föl kénye-kedve szerint a múltat. Az igazi történésznek, megfogalmazása szerint, három szabályt kell betartania: „közvetlenül és kizárólagosan a (forrás)szövegeket kell tanulmányoznia a legapróbb részletekig, csak abban szabad hinnie, ami azokból kimutatható, végül határozottan el kell távolítania a múlt történelméből azokat a modern normákat, amelyeket valamely hamis módszer megpróbál oda bevinni.” A lelkiismeretes forráselemzést alapvetőnek tartja: „egyetlen napi szintézishez évekig tartó analízis szükséges.” A történeti igazságot megvédi a politikai szempontoktól: „a hazafiság erény, a történelem tudomány, nem szabad összekeverni őket!” A múlt és a jelen szigorú elválasztása érdekében a forrásokat tartotta egyedül komolyan vizsgálandóknak, s kortárs történészek elemzéseinek kevés figyelmet szentelt.

Fustel de Coulanges-nak két főműve van, a La cité antique (1864) és az Histoire des institutionspolitiques de l’ancienne France (1875-1892), amelyek mutatják érdeklődésének és kutatásainak kettős irányultságát. Az első a görög-római antikvitás kezdeteinek mélyreható vizsgálata, a második a francia feudalizmus kialakulását, s ezen belül a római örökség, illetve a lehetséges germán hatások kérdését elemezte. Az utóbbi kérdéskörben kialakított radikális álláspontját kétségkívül motiválta az 1870-71-es francia-német háború, ám az alapvető kérdésekben már korábban is egyértelmű volt a véleménye – ez fogalmazódott meg már a strassbourgi egyetemi előadásaiban, majd koherensen az előbb említett hatkötetes munka első kötetében 1875-ben. A francia történelem kialakulásával kapcsolatban lényegében J. B. Dubos (1670-1742) és H. de Boulainvilliers (1658-1722) vitáját újította föl, s az utóbbi germán teóriája ellenében Dubos álláspontját mélyítette el sokféle szempontból. Eszerint a kialakuló francia fejlődés igazi gyökerei nem a germán hódításban, hanem a korábbi római örökségben keresendők. Ez utóbbi kérdéskörről írt munkáiban (főleg ezzel foglalkozott a La cité antique utáni két évtizedben) egyebek között sikeresen harcolt egy olyan álláspont ellen, amely a 19. század második harmadától kezdve – különböző okokból és meggondolásokból – különösen a német (továbbá orosz) őstársadalom-kutatásban (lásd például G. L. von Maurer, A. von Haxthausen, M-M. Kovalevszkij stb. munkáit), majd a marxizmusban is polgárjogot nyert, s emiatt a századforduló szocialista teóriáinak is fontos része lett: eszerint kezdetben valamiféle agrárközösséggel (Markgenossenschaft stb.) kell számolnunk, ami egyúttal az eredeti közösségi földtulajdon feltételezését is jelentette. Fustel de Coulanges megsemmisítő bírálatot gyakorolt e teória fölött, s az újabb kutatás (a német is) elfogadta Fustel de Coulanges álláspontját, hogy kezdetben családi, és nem kollektív rendszerrel kell számolni. A családok egyéni birtokokon (Einzelhöfe) gazdálkodtak, s a falvak is (Dörfer) sokkal későbbi alakulatok (lásd R. Latouche, The Birth of Western Economy. Economic Aspects ofthe DarkAges, London, Methuen, 1967, 29-47).

A magántulajdon őseredeti tételezése áll vallástörténeti szempontból is nagy jelentőségű műve, a La cité antique középpontjában is, ám itt szorosan összefonódva a vallással, az intézményrendszerrel és a kultusszal. Meg kell jegyeznünk, hogy Fustel de Coulanges-nál is föllelhető a vallás és a faj összekapcsolása – noha ez egyáltalában nem torkollik nála fajelméletbe (mint a kortárs Renannál és Gobineau-nál), s főképpen nem próbált fajjal összekötött vallás- vagy kultúrtipológiát fölállítani. A La cité antique-ban mindenesetre a szent tűz kultuszát az árjákkal köti össze: „A szent tűz vallásának kelte ősrégi és mesés időkre vezetendő vissza, melyben sem görögök, sem itáliaiak, hanem csakis árják léteztek. Miután e népek elváltak egymástól, magukkal vitték ez isteni tiszteletet” (1883:31sq). Munkájában különben a görög és római, továbbá (messze nem olyan alaposan) az óind vallásfejlődéssel foglalkozik – a többi indoeurópai nép (így a szlávok és a kelták) később, csak 1875 után bukkannak föl munkáiban, s akkor már az eredeti földmagántulajdon bizonyítására (lásd Momigliano 1994:169).

Véleménye szerint a korai időkben a társadalmi lét minden lényeges mozzanata szorosan összefüggött a vallási élettel – ez a felfogás gyakorolt alapvető hatást tanítványa, É. Durkheim nagy hatású művére, az 1912-ben megjelent Lesformes élémentaires de la vie religieuse-re – azzal a lényeges különbséggel, hogy míg a La cité antique-ban a vallási szféra (legalábbis a korai időkben) tekinthető a társadalmi lét túlsúlyos mozzanatának, addig Durkheimnél a vallás „elemi formái” (nála a halottak tisztelete helyett – Robertson Smith és Frazer hatására – a totem) a társadalmi lét kifejeződései.

Fustel de Coulanges szerint az ősök tiszteletével összefonódott halotti kultusz áll a vallás kezdetén: „A halottakat szent lényeknek tekintették. Mind ama tisztelettel viseltettek irányukban, amellyel az ember az istenség iránt viseltetik, akit szeret, akitől fél. Felfogásuk szerint minden halott isten volt” (1883:18). A halottkultusznak, s így a korai vallásnak, nem a templom, hanem a sír volt a központja: „A sírok valának az istenségek templomai” (1883:19). Szorosan kapcsolódott hozzá a szent tűz, amelyet a házban lévő oltáron ápoltak, amely összefonódott a családdal: „A tűz nem szűnt meg égni az oltáron, mindaddig, amíg a család minden tagja el nem pusztult. A kihalt tűzhely, kihalt család, egyértelmű kifejezések valának a régieknél” (1883:25). Fustel de Coulanges az utóbbiak (a sír és a szent tűz „lakhelye”: a házi oltár) szent és sérthetetlen voltából vezeti le következetesen a kezdeti magántulajdon evidenciáját, ám azt is, hogy a kezdet kezdetén a vallás formája feltételezte és magától értetődően tételezte a családot, ami az ő számára nem a família, hanem a görög genosz, latin gens volt, vagyis a közös ős leszármazottai férfiágon: „Ebben a kezdetleges vallásban az istent csakis egy család imádhatta. A vallás tisztán házi volt” (1883:38). Ez határozta meg a temetkezési szertartásokat, amit csak „a legközelebbi rokon végezhette el érvényesen”, s ugyanez vonatkozott a halotti lakomákra is: „Az a szó, amellyel a régiek a halottak tiszteletét jelölték, jelentős: a görögök azt mondták patriadzein, a rómaiak pedig parentare. Ez annyit jelentett, hogy az ima és az adomány csakis mindenkinek az atyjához volt intézve” (1883:39). A rabszolgákkal és cliensekkel kiegészült genosz/gens társulhatott (s ezt is tették) közös kultusz végzésére (ez lett a görög phratria és a római curia), ahogy azok törzsekké (phülé/tribus) egyesülhettek, amelyek aztán a városállam alapjai lettek. Ez a mozgás azonban már az eredeti vallási forma alapvető megváltozását is jelentette. Az eredeti forma értelemszerűen fonódott össze a magántulajdonnal. Fustel de Coulanges határozottan elveti azt, hogy kezdetben közösségi lett volna a földhasználat: „Görögország és Itália népei már a legrégibb kortól fogva ismerték és gyakorolták a birtokjogot. Nem találunk korszakot, melyben a föld közös lett volna” (1883:75). Nála a vallás, az intézményrendszer és a tulajdonforma a legszorosabb kapcsolatban áll: „Három dolog van, melyet a legrégibb korban megállapítva és szilárdan rendezve találunk a görög és az itáliai társadalomban: a házi vallás, a család és a birtokjog. A magánbirtoknak eszméje is magában a vallásban rejlett. Minden családnak volt saját tűzhelye és saját elődei. Isteneit csakis ama család imádhatta, és viszont, ezek csakis e családot oltalmazhatták. Istenei képezték birtokát” (1883:76). Ez az eredeti egység bomlott föl a továbbiakban négy „forradalom” által (1883:346-350). Az első átalakulás a királyi hatalom megszűnését hozta (360-378), s a hatalom az arisztokrácia kezébe került (379-384); a „második forradalom” során bomlott föl a genosz/gens, alakult át familiává, tűntel az elsőszülöttségijog és szabadultak föl acliensek (384-410). A „harmadik változás” során „a plebs belép a községi államba” (411-465). A negyedik változás hozza el – a magánjog megváltozásán, a kormányzás új elvén, a pénzarisztokrácia megjelenésén keresztül – a demokráciát (487sq). Noha nem tagadja a demokrácia bizonyos pozitív fejleményeit (melyek a városállam közvetlen irányításából adódtak), egyértelműen fölmutatja e forma törékeny jellegét és törvényszerű eltorzulását, azt, hogy immár egészen más elvek szabályozzák az új együttélést: „Mihelyt a forradalmak sora meghozta az egyenlőséget az emberek között, és mihelyt nem volt többé ok, hogy elvekért és jogokért küzdjenek, most már érdekeikért kezdték meg a harcot az emberek egymás ellen. Minél inkább távoztak a régi kormányformától, annál határozottabban képződött a szegények osztálya. Azelőtt, mikor minden ember agens tagja volt, a szegénység majdnem ismeretlen volt... Mihelyest az ember a clientela bilincseiből kiszabadult, a megélhetés szükségleteit és nehézségeit látta maga felé tolulni. Az élet függetlenebbé lett, de több munkával is járt és több véletlennek volt kitéve. Az egyiket tevékenysége vagy jó szerencséje gazdaggá tette, a másik szegény maradt. A demokrácia nem nyomta el a szegénységet, de azt, ellenkezőleg, érezhetőbbé tette. A politikai jogoknak egyenlősége még kirívóbbá tette a vagyoni helyzet egyenlőtlenségét” (1883: 508sq). A nagy változásokat a kereszténység zárja le, amely egyúttal „az ókori társadalom végét” is jelenti (585). Győzelme minden őseredeti formát visszavonhatatlanul megszüntetett és mindent megváltoztatott: a korábban kizárólagosan egy adott genoszra/gensre korlátozott vallási rendszert fölváltotta az egyetlen, egyetemes Istennel, „aki mindenkié, akinek nincsen választott népe és aki nem különböztet meg sem fajokat, sem családokat, sem államokat” (1883:589). Megszüntette a vallás és az állam egységét, ami a politikumot felszabadította a vallási előírások, egyáltalán mindenféle erkölcsi törvény alól (593). A kereszténység győzelme továbbá alapvetően befolyásolta a továbbiakban a jog, s ezzel együtt a tulajdonhoz való viszony természetét: „Minden régi népnél ajog alá volt rendelve a vallásnak. A kereszténység az első vallás, amely nem követelte, hogy ajog tőle függjön. Foglalkozott az emberek kötelességeivel, de nem érdekeik viszonyaival. Ez nem szabályozta sem a tulajdonjogot, sem az örökösödési sorrendet, sem pedig a kötelezettségeket, sem a törvénykezési eljárást. A jog eszerint függetlenné lett, meríthette szabályait saját természetéből.” (1883:594). Noha Fustel de Coulanges nem foglalt állást a változások természetét illetően, szimpátiája egyértelmű.

Fustel de Coulanges történetlátása és vallástörténeti alapvetése több újítása révén (vö. Momígliano 1994: 163sq, 174-6), mintegy mély áramlat gyanánt, maradandó hatást gyakorolt, nem annyira néhány tudományra, mint inkább néhány jelentős tudósnak, illetve azok követőinek a munkásságára. Újításai között kiemelendő lélektani és etnológiai érdeklődése, jól megválasztott komparatív elemzési módszere (elsősorban az óind, a görög és a római jelenségek között) – e téren La cité antique-ja összevethető A. H. Maine Ancient Law-jával, amely 1861-ben, 3 évvel előbb keletkezett (Fustel de Coulanges azonban nem ismerte azt saját műve megirásakor), végül pedig a társadalmi objektivációk és a vallás szoros kapcsolatának a posztulásása – ez utóbbi révén hatott, mint említettük, Durkheimre, ám olyan jelentős tudósokra is, mint G. Glotz, az antik görög város mélyreható elemzőjére, vagy L. Gernet-re (megh. 1961), a Durkheim-iskola egyik legjelentősebb görög történészére (lásd hozzá: S. C. Humphreys, Anthropology and the Greeks, London, Routledge and Kegan Paul, 1987:76-94), hatása azonban a francia egyiptológiai és sinológiai kutatásokban is föl-fölbuk- kan, s újabban az ókori görögség anthropológiai vizsgálatában is jelentkezik (lásd Humph- reys, i. m. 177sqq, 194sq, 284sq).

Bibliográfia

Saját művei

La cité antique. Étude sur le culte, le droit, les institutions de la Grece et de Rome. (Paris, Durand, 1964). Magyar fordítás: Az ókori község. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről, Bartal Antal fordítása (Budapest, A M. T. Akadémia Könyvkiadó Hivatal, 1883).

Histoire des institutions politiques de l’ancienne France (Paris, Hachette, 1857-1891) (a szerző kéziratán és jegyzetein alapuló új kiadása 6 kötetben: 1889-1912).

Recherches sur quelquesproblemes d’histoire (Paris, Hachette, 1885).

Szakirodalom

EB, V:61; EWB, IV:271 (E. Patlagean); Eliade, ER, V:459sq (S. C. Humphreys).

Kitűnő bibliográfia található: Jane Herrick, The Historical Thought of Fustel de Coulanges (Washington, D. C., Catholic University of America, 1954).

Guiraud, P., Fustel de Coulanges (Paris, Hachette, 1896).

Jenks, E., „Fustel de Coulanges as Historien”: English Historical Review 12 (1897), 209-224.

Jullian, C., „Le Cinquantenaire de la Cité antique”: Revue de Paris 23 (1916), 852-65.

Momígliano, A. D., „The Ancient City of Fustel de Coulanges”, in: idem, Studies on Modern Scholarship, ed. G. W. Bowersock and T. J. Cornell (Berkeley-Los Angeles-London, Univ. of California Press, 1994), 162-178 (eredetileg megjelent: Rivista Storica Italiana 82, 1970, 81-98).

Turner, Bryan S., „Sociological Founders and Precursors: The Theories of Religion of E. Durkheim, Fustel de Coulanges and Ibn Khaldun”: Religion l (1971), 32-48.

AZ ÓKORI KÖZSÉG

BEVEZETÉS –Mennyiben szükséges az ókoriak ősrégi hitéletének tanulmányozása, hogy intézményeiket megérthessük

Feladatunk kimutatni, mily elvek és mily szabályok szerint történt a római és görög társadalom kormányzása. Mind a két népet azért foglaltuk össze, mert mind a két nép ugyanegy származású lévén, egymással igen rokon nyelvet beszélvén, intézményei és kormányzási elvei is ugyanazok voltak, és nagyszámú hasonló változáson mentek keresztül.

Törekednünk kell mindenekelőtt azokat a mély és lényeges különbségeket feltüntetnünk, amelyek ezeket a régi népeket a mai társadalmaktól mindenkorra megkülönböztetik. Nevelési rendszerünk, melynek következménye, hogy gyermekkorunktól fogva görögök és rómaiak között élünk, arra szoktatott, hogy azokat szüntelen magunkkal hasonlítsuk össze, hogy történetüket a miénk után ítéljük meg, hogy forradalmaikat a mieink szerint magyarázzuk. Az, amit mi tőlük kaptunk és amit nekünk hagyományoztak, azthiteti elvelünk, hogy hozzánk hasonlítottak; egy kissé nehezünkre esik őket idegen népekül tekinteni; majdnem mindig magunkat látjuk bennük. Innen származott a sok tévedés.

Majdnem mindig tévedünk ezeket a népeket illetőleg, ha őket korunk fogalmai és eseményei szemüvegén áttekintjük.

Márpedig az effajta tévedések nem járnak veszély nélkül. Az a fogalom, melyet magunknak Görögországról és Rómáról képeztünk, gyakran zavarta meg nemzedékeinket. Minthogy tévesen figyelték meg a régi községi állam intézményeit, azt képzelték, hogy azokat nálunk újra feltámasztották. Szépítve fogták fel az ókori népek szabadságait és egyedül emiatt veszélynek tették ki a korunkbeliek a maguk szabadságát. Utolsó nyolcvan évünk világosan mutatta, hogy a nagy nehézségek egyike, melyek a mai társadalom haladásának útját állják, az a megszokottság, hogy a római és görög régiség lebeg folyton szemünk előtt.

Hogy ezekről a népekről az igazat megtudjuk, bölcsen fogunk cselekedni, ha azokat a mi intézményeinkre való tekintet nélkül tanulmányozzuk, mintha egészen idegenek volnának, ugyanavval az érdeknélküliséggel és elfogulatlansággal, amellyel különben a régi Indiát vagy Arábiát tanulmányoznók.

Ily szempontból tekintve, a rómaiak és görögök teljesen utánozhatatlan jellegükben tűnnek fel előttünk. Semmi sem hasonlít hozzájuk jelenben, semmi sem hasonlíthat jövőben. Megkísértjük kimutatni, hogy milyen szabályok kormányozták e társadalmakat, amiből azután megállapíthatjuk, hogy ugyanazok a szabályok nem kormányozhatják többé az emberiséget.

Honnan van ez? miért nem ugyanazok a kormányzás elvei most, mint hajdan? A nagy változások, melyek a társadalmak alkotmányában időről időre feltünedeznek, nem lehetnek egyedül a véletlennek, sem pedig az erőszaknak következményei. Az oknak, mely azokat létrehozta, igen hatalmasnak kellett lennie, és ez az ok az emberben keresendő. Ha tehát az emberek társulásának törvényei már többé nem ugyanazok, mint az ókorban, azt kell következtetnünk, hogy magában az emberben állott be nagy változás. És valóban, emberi lényünk egy része az, mely századról századra módosul; és ez a gondolkodásunk. Folytonos mozgásban és majdnem folytonos haladásban van, és ez oknál fogva intézményeink és törvényeink is változásnak vannak alávetve. Az ember nem úgy gondolkozik mai nap, mint gondolkozott huszonöt század előtt, és azért kormányzata sem lehet olyan, mint akkor volt.

Azon benső viszonynak, mely az emberi értelem eszméi és egy nép társadalmi állapota között folytonosan létezik, bizonysága és példája a görögök és rómaiak története.

A régiek intézményei, ha hitéletüket nem vesszük tekintetbe, homályosak, feltűnők és megmagyarázhatlanok. Hogy lehetségesek a patriciusok és plebeiusok, a patrónusok és cliensek, az eupatridák és thétes viszonyai, s honnan származnak a velök született kiirthatat- lan ellentétek, melyeket ezen osztályok között találunk? Mit jelentenek azok a lakedaimoni intézmények, melyek annyira természetelleneseknek tetszenek nekünk? Hogyan magyarázzuk a régi jognak ez igazságtalan különcségeit, minők: Korinthosban és Thebaiben a tulajdonföld eladásának tilalma; Athénben és Rómában azon egyenlőtlenség, mely a fiú- és leánygyermek örökségi jogát illetőleg létezett? Mit értettek a törvénytudók az agnatio és gens alatt? Mire valók voltak anagy változások a törvényhozás és politika térén? Mi az a sajátságos hazafiság, mely számtalan esetben a természetes érzelmeket elöli? Mit értettek a régiek a szabadságon, melyről oly sokszor van szó? Hogy történhetett az, hogy azok az intézmények, amelyek oly messze esnek mindattól, miről nekünk mai nap fogalmunk van, gyökeret verhettek, és oly soká uralkodhattak? Melyik az a főelv, melynek folytán azok az emberi szellem fölött uralkodtak?

De ha intézményeik és törvényeik tanulmányozása mellett hitéletöket is tekintetbe vesszük, a tények azonnal világosabbakká lesznek és magyarázatuk magától kínálkozik. Ha visszamenve e népek első korszakára, azaz arra az időre, melyben intézményeiket megállapították, megfigyeljük azokat a fogalmakat, melyeket maguknak az emberi lényről, életről, halálról, jövő életről és istenségről képeztek, azonnal észreveszszük azt a szoros vonatkozást, mely egyrészt a vélemények és. a régi jog szabványai, másrészt az e hitéletből leszármazó szertartások és politikai intézmények között létezik.

A hitéletnek és a törvényeknek összehasonlítása mutatja, hogy a kezdetleges hit alakította a római és görög családot, állapította meg a házasságot és az atyai tekintélyt, határozta meg a rokonság fokozatát, szentesítette a birtok- és örökösödési jogot. Ugyanaz a hit, miután a családot szélesbítette, képezett egy sokkal nagyobb egyesületet is, ti. az államot, és uralkodott ebben is úgy, mint a családban. Belőle folytak a régieknek mind intézményei, mind pedig magánjogai. A hit az, melytől az állam alapelveit, szabványait, szokásait és hatóságait vette. Ámde a vallási nézetek az idők folytával módosultak vagy egészen elhalaványultak, és velök együtt módosultak a magánjog és a politikai intézmények. Ezután a forradalmaknak hosszú sora zajlott le és a gondolkodásmód átalakulását rendesen a társadalmi átalakulások követték.

Szükséges tehát mindenekelőtt e népek hitéletét tanulmányozni, éspedig azt, amely e népek ősrégi korában létezett; mert azok az intézmények és hitágazatok, melyeket Görögország és Rómának virágzó korszakában találunk, nem egyebek, mint a megelőző intézmények és hit fejlődései; ezeknek gyökerét tehát a régi múltban kell keresnünk. A görög és itáliai népek számtalan évvel megelőzik Romulus és Homéros korszakát; így tehát sokkal régibb korban, melynek idejét meghatározni képesek nem vagyunk, képződött ez a hit, sokkal régibb korban alakultak meg vagy formálódtak ezek az intézmények.

De ki mondhatja meg azt, hogy mit gondoltak az emberek tíz vagy öt századdal a mi időszámításunk előtt? Képesek vagyunk-e újra föllelni, ami annyira meg nem ragadható és illékony, a hitbeli meggyőződéseket és véleményeket? Tudjuk ugyan, miképpen gondolkodtak az árják Keleten 23 század előtt, éspedig Véda himnuszaiból, melyek tagadhatatlanul igen régiek, valamint Manu törvényeiből, amelyek ugyan kevésbé azok, de amelyekben megkülönböztethetünk helyeket, melyek rendkívül régi korra vallanak. De hol vannak a régi görögök himnuszai? Voltak ezeknekis, mint az itáliaiaknak régi énekeik, régi szent könyveik; de mindebből semmi sem maradt fenn számunkra. Mily emléket hagyhatott tehát hátra azon nemzetség, amelytől írott emlékünk sincsen.

Szerencsénkre a múlt nem hal ki teljesen az emberre nézve. Az ember felejtheti ugyan, de folytonosan megőrzi azt magában. Mert az ember minden korszakban csak a múlt korszakoknak foglalatját és eredményeit tünteti fel magában. Ha lelkébe száll, megtalálhatja és megkülönböztetheti ezeket a különböző korszakokat azok után a nyomok után, melyeket az egyesek benne hátrahagytak.

Nézzük a görögöket Periklés és a rómaiakat Cicero idejében; ők a régen elmúlt századok leghitelesebb bélyegét és legbiztosabb nyomait viselik magukon. Cicero kortársának (természetesen csak a köznépből való embernek) képzelődése teli legendákkal; ezek a legendák átszállottak reá a legrégibb korból, és így a gondolkozás azon módjáról tanúskodnak, mely abban az időben uralkodott. Cicero kortársai oly nyelvet használnak, melynek gyökei igen régiek; ez a nyelv, az őskornak gondolatait fejezvén ki, azok szerint idomult és megtartá az alakot, mely századról századra szállott. E gyöknek eredeti jelentése gyakran hozhat napfényre egy régi fogalmat vagy régi szokást; az eszmék átváltoztak és az emlék elhalványult vagy egészen elenyészett, de a szók megmaradtak, mint rendíthetetlen tanúi azon hitnek, mely már egészen eltűnt. Cicero kortársai szertartásokat végeznek az áldozatoknál, temetéseknél, menyegzőknél; ezek a szertartások régiebbek azoknál, kik azokat végzik, és csak azt bizonyítják, hogy nem felelnek meg azon hitnek, melyet az illetők vallanak. De ha behatóbban vizsgáljuk e szertartásokat, melyeket végeznek és a formulákat, melyeket elmondanak, bennük nyomait fogjuk találni annak, amiben az emberek tizenöt vagy húsz századdal előbb hittek.

ELSŐ KÖNYV – Ős hit

I. fejezet A lélekről és halálról való hit

A görög és római történelem végéig láthatjuk, hogy a köznépnél oly gondolatok és szokások voltak általánosan elterjedve, amelyek nagy valószínűséggel nagyon távol korszakra utalnak, és melyek segítségével meghatározhatjuk, mily fogalmakat alkotott magának az ember saját természete, lelke és a halál titkairól.

Akármily messze hatolunk vissza az indoeurópai népek történetében, melyeknek egyes ágait a görög és itáliai népek képezik, sehol sem fogjuk azt tapasztalni, hogy ezen népek azt hitték volna, miszerint ezen rövid élettel már minden be volna fejezve. Mindezen ősnépek, mielőtt még bölcsészek léteztek volna, azt hitték, hogy ezen életen kívül még egy jövő élet létezik. Ok a halált nem tekintették a lét felbomlásának, hanem csak az élet egyszerű átváltozásának.

De mily helyen és mily módon kell eltölteni ezt a jövő életet? Hitték-e, hogy a halhatatlan lélek, kibontakozva egyszer a test bilincseiből, egy más testbe száll, hogy azt elevenítse? Nem; a lélekvándorlásról (metempsychosis) való hit sohasem verhetett gyökeret a graeco-itá- liai népeknél; de az ős árja népeknek hite sem lehetett ez, amennyiben a Védák ezen hittel ellenkezőt tartalmaznak. Azt hitték tehát, hogy a lélek a mennybe, a világosság országába száll? Korántsem; az a gondolat, hogy a lélek hazája a mennyország, egy aránylag későbbi korszakból való, a Nyugaton támadt, mert azt először Phokylidés költőnél találjuk kifejezve. A mennyben való létet sem tekintették másnak mint jutalmazásnak, melyben nagy férfiak, az emberiség jótevői részesülnek. Az itáliaiak és görögök ős hite szerint nem idegen túlvilág volt az, amelyben a léleknek jövő életét el kellett töltenie; a lélek maradt az emberek körében, azok közelében és a föld alatt folytatja életét.[359]

Hosszabb időn át még azt is hitték az emberek, hogy e második életben a lélek egyesítve marad a testtel. Vele születvén, a halál nem választja el azt tőle; a sír egyaránt tartja elzárva a lelket és testet.

Akármily régi legyen is ez a hit, mégis hiteles bizonyságaink vannak róla, ti. a temetkezési szertartások, melyek ezen ősrégi hitet jóval túlélték, de amelyek éppen e hit következtében keletkeztek és annak megértésére legbiztosabb támaszpontokat nyújtanak.

A temetkezési. szertartások világosan mutatják, hogy az emberek azt hitték, hogy ugyanakkor, midőn a test a sírba tétetik, valami élettel bíró dolog az, mi a sírba száll. – Vergilius, ki a legnagyobb pontossággal és lelkiismeretességgel írja le a vallási szertartásokat, Poly- doros temetkezési szertartásáról szóló leírását e szavakkal végzi: »animamque sepulcro con- dimus et magna supremum voce ciemus.«

Ugyanezen kifejezés található Ovidius- és az ifj. Pliniusnál, mely nem felel ugyan meg azon fogalmaknak, melyeket ezen írók magoknak a lélekről képeztek, de mint megszokott kifejezés azon ősrégi hitről tanúskodik, mely évszázadokon át nemzedékről nemzedékre szállott.[360]

Szokás volt a temetkezési szertartás végeztével háromszor azon néven szólítani meg a lelket, melyet viselt. Kívántak neki boldog életet a föld alatt. Háromszor hangoztatták: »élj boldogul« Hozzátették: hogy a föld könnyű legyen neki;[361] annyira hitték, hogy az emberi lélek folytatja életét e föld alatt, és hogy megtartja a jólétnek és fájdalomnak érzelmeit. A sírra azt írták: »itt nyugszik ez vagy az az ember«; oly kifejezés, mely túlélte ezt a hitet, és a mely századról századra egészen mireánk elszármazott. Mi jelenleg is használjuk, anélkül hogy valaki is hinné, hogy valami halhatatlan lény nyugszik a sírban. De az őskorban oly erős volt a hit, miszerint az ember a sírban él, hogy nem mulasztották el vele együtt mind azt eltemetni, amiről hitték, hogy szüksége van reá, úgymint: ruhát, edényeket és fegyvereket.[362] Bort öntöttek sírjára, hogy eloltsák szomját; ételeket raktak reá, hogy enyhítsék éhségét.[363] Megfojtották lovait és rabszolgáit azon hiedelemben, hogy ezek a sírban a halottal elzárva úgy szolgálatára lesznek, mint életében voltak.[364] Trója elfoglalása után hazakészülnek a görögök, mindenki magával viszi szép fogolynőjét; de Achilles is, ki már föld alatt nyugszik, követeli a maga foglyát, és odaadják neki Polyxenát.[365]

Pindaros egyik verse az ős nemzedék e gondolkodásmódjának sajátságos nyomát őrizte meg. Phryxos ugyanis kényszerült Görögországot elhagyni és Kolchisba menekült. Itt halálát lelé de ennek. dacára vissza akar térni Görögországba. Megjelenik tehát Pelias előtt, és felszólítja őt, hogy menjen Kolchisba, és hozza el onnan hazájába lelkét. Természetes, hogy a lélek lekötve levén a testhez, csakis evvel hagyhatta el Kolchist.[366]

Ezen ős hitből származott a temetkezés szükségessége. Hogy a lélek állandóan leköttessék ezen föld alatti székhelyéhez, mely második életének megfelelt, megkívántatott, hogy a test, melyhez a lélek kötve vala, földdel befödessék. Azon léleknek, melynek nem volt sírja, nem volt lakhelye, nyugta. Folytonosan bolyongott. Hiába kívánkozott nyugalom után, mely kívánatos lenne néki az élet hánykódásai és fáradalmai után; szakadatlanul bolyongania kellett lidérc és kísértet alakjában, anélkül hogy megpihenhetnék, anélkül hogy részt vehetne az áldozatokban, az étkekben, melyre oly nagy szüksége lenne. Szerencsétlenségében rosszakaratú lesz. Zaklatja az élőket, betegségeket bocsát rájok, pusztítja terméseiket, ijesztgeti őket vészt hozó megjelenéseivel és ezt mind azért, hogy figyelmeztesse az élőket, hogy részesítsék testét és evvel együtt bolygó lelkét a temetésben. Ebből keletkezett a hit a hazajáró kísértetekről.[367] Az egész őskor meg volt győződve, hogy a lélek temetés nélkül szerencsétlen, és hogy temetés által örökké boldoggá lesz. Tehát nem bánatuk enyhítése céljából végezték a temetkezési szertartásokat, hanem csakis a halott nyugalma és boldogsága végett.[368]

Meg kell azonban jegyezni, hogy nem volt elegendő csak a testet a földbe eltemetni; ezenkívül még a hagyományos szertartásokat is meg kellett tartani, valamint a meghatározott formulákat is elmondani. Plautusnál olvasható egy hazajáró léleknek története[369]: ez bolyong, mert testét eltemették ugyan, de anélkül, hogy a temetkezési szertartást megtartották volna. Svetonius meséli, hogy Caligula testét minden temetési szertartás nélkül temették el, aminek az lett a következménye, hogy lelke bolyongott, s megjelent az élőknek mindaddig, míg el nem határozták, hogy testét kiássák és azt a szertartások pontos megtartása mellett temetik el.[370]

Ily tények világosan mutatják, milyen hatást tulajdonítottak a régiek a temetési szertartásoknak és formuláknak. Mert amint ezek nélkül a lelkeknek bolyonganiuk kell, és az élőknek megjelentek, úgy ezek által a sírhoz köttettek, a sírba elzárattak. És valamint a régieknek voltak olyan varázsmondataik, melyek az említett hatással bírtak, úgy találunk a régieknél evvel ellenkező hatású formulákat is, melyeknek segítségével a lelkeket felidézhették, és őket sírjuk elhagyására bírhatták.

A régi íróknál olvashatni, mennyire gyötörte az embert az a félelem, hogy halála után a szertartásokat nem fogják pontos lelkiismeretességgel megtartani. A régiek kevésbé tartottak a haláltól, mint inkább attól, hogy megfosztják őket a temetéstől.[371]

Ennek tudatában nem fogunk csodálkozni, hogy az athéniek kivégeztették ama hadvezéreket, kik a győzelmes tengeri ütközet után elmulasztották a halottakat eltemetni. Ezek a hadvezérek, a bölcsészek tanítványai, teljesen megkülönböztették a lelket a testtől, s amint nem hitték, hogy az egyiknek sorsa hozzá van kötve a másik sorsához, úgy azt vallották, hogy a testre nézve valóságban nem tesz különbséget, akár a földben, akár pedig a vízben bomlik fel; ők tehát nem dacoltak a zivatarral csak azért, hogy, az üres formalitásnak eleget téve, a halottakat összeszedhessék és eltemethessék. De a köznép Athénban ragaszkodott ős hitéhez, vallástalansággal vádolta és halállal büntette őket. Győzelmük által megmentették Athént, de hanyagságuk által elvesztettek több ezer lelket. A halottaknak rokonai azon hosszú szenvedésre gondolva, melynek a lelkek ki lesznek téve, gyászruhában jelentek meg a törvényszék előtt, és hangosan megtorlást követeltek.[372]

A régi községi államban a törvény a nagy bűnösöket a legsúlyosabbnak vélt büntetéssel, ti. a temetés megtagadásával sújtotta.[373] Evvel tulajdonképpen a lelket sújtották, és reá majdnem örökkévaló büntetést szabtak.

Meg kell jegyezni, hogy a régieknél még egy másik hit is elterjedt a halottak tartózkodási helyét illetőleg. Szerintök létezett egy vidék, szintén a föld alatt, de végtelenül nagyobb, mint a sír; e vidéken a lelkek mind, távol testükről, együtt élnek, és ott a jutalmak és büntetések azon életmód arányához képest valának kiosztva, melyet a földön töltöttek. De a temetkezési szertartások, melyeket imént említettünk, világos ellentétben állnak e hittel, s ez arra mutat, hogy azon időben, midőn ezen szertartások behozattak, az emberek sem a Tartaros, sem pedig az Elysium létezését nem hitték. Ezen régi nemzedékek első hite tehát az volt, hogy az emberi lény a sírban él; hogy a lélek nem válik el a testtől; hogy oda van bilincselve azon földhöz, melyben a test nyugszik. Az ember szerintük nem adott számot előbbi életéről. Egyszer leszállva a sírba, nem várt sem jutalmat, sem büntetést. Durva felfogás, az igaz, de csírája a jövendő életről való ismereteknek.

Azon lény, mely e szerint élt a föld alatt, nem volt annyira kivetkőztetve emberi természetéből, hogy élelmezésre nem szorult volna. Azért is az év bizonyos napjain ételeket tettek le minden egyes sírra.[374] Ovidius és Vergilius leírnak ilyféle szertartásokat, amelyek korukig fennmaradtak, jóllehet az ebben való hit már egészen átváltozott. Ezek az írók említik, hogy a sírokat nagy virágkoszorúkkal ékesítették, hogy azokra süteményeket, gyümölcsöt és sót raktak le, és azonkívül tejet, bort, s némelykor az áldozatmarhák vérét is ontották.[375]

Nagyon hibás volna azon föltevés, mintha e halotti torok csak a megemlékezés kifejezései volnának. Az étkek, melyeket a család hozott, valóban csakis a halott számára és kizárólag csak neki szolgáltak. Ezt ama körülmény is bizonyítja, hogy a tejet és bort a sír földjére hintették; hogy gödröt ástak, melyen át az étkeket leszállítsák egészen a halottig; hogyha marhát áldoztak, az egész húsát elégették, hogy az élőnek éppen semmi része se legyen benne; hogy bizonyos formulákat mondtak el, melyekkel a halottat étkezésre és ivásra szólították fel; hogy, bár az egész család jelen volt a tornál, senki sem nyúlt az ételekhez, és hogy végre, mikor eltávoztak, nagy gondjuk volt, hogy az edényekben kevés tej és egynehány darab sütemény maradjon, s hogy istentelenségnek tartották, ha valaki a halott szükségletére szentelt e maradványhoz nyúlt.

E szokásokat a leghitelesebb adatok bizonyítják: »Öntök a sírhantra«, szól Iphigénia Euripidesnél, »tejet, mézet, bort, mert ez az, mivel a halottat megörvendeztetjük.«[376] »Peleus fia«, így szól Neoptolemos, »fogadd ezt az italt, mely a halottaknak tetszik, jöjj és igyad ezt a vért:«[377] Elektra önti a bort és így szól: »Az ital behatolt a földbe és atyám megitta.«[378]Ime Orestés imája meghalt atyjához: »Atyám, ha élek, kapni fogsz gazdag lakomákat; de ha meghalok, nem lesz részed a füstölgő lakomában, melyből aholtak táplálkoznak.«[379] Lukianos tréfálódzásai bizonyítják, hogy, ezek a szokások az ő idejében még léteztek: »Az emberek azt képzelik, hogy a lelkek a földből feljönnek azokhoz az ebédekhez, melyeket nekik hoznak, hogy jóllakjanak a hús gőzéből és igyák a sírokba öntött bort.«[380] A görögöknél minden sír előtt hely volt rendelve a marhák leöletésére és a hús megsütésére.[381] A római sírnak szintén volt saját culinaja, azaz a konyhának egy neme, melyet egyenesen a halott számára állítottak fel.[382] Plutarchos beszéli, hogy a plataeaei ütközet után a harcosok el levén temetve a csatatéren, a plataeaeiek elhatározták, hogy minden évben halotti tort hoznak nekik. Ennek következtében az évforduló napján nagy menetben vonultak hatóságaik vezetése mellett a sírhalomhoz, mely alatt a halottak nyugodtak. Hoztak számukra tejet, bort, olajat, illatszereket és vágtak áldozati marhát. Miután az étkek oda voltak állítva, a plataeaeiek egy formulát mondtak el, amellyel meghívták a halottakat, hogy nyúljanak e lakomához. E szertartást még Plutarchos idejében is megtarották, aki eszerint a szokás hatszázadik évfordulójának volt szemlélője.[383]

Valamivel későbben Lukianos kigúnyolván e hitet és szokásokat, éppen ez által bizonyítja, hogy gyökeret ver a hit a köznépnél. »A halottak«, így szól ő, »ama étkekből élnek, amelyeket sírjaikra teszünk, és isznak a borból, melyet ott kiöntünk; miből az következik, hogy ama halott, kinek nem nyújtunk semmit, örökkévaló éhségre vagyon kárhoztatva.«[384]

Ime a régi hit, mely előttünk ugyan furcsának és fölötte nevetségesnek tűnik fel, amely azonban sok századon át gyakorolta uralmát az emberek fölött! Eme hit uralkodott a lelkekben; látni fogjuk, hogy a társadalmat is igazgatta, és hogy a régiek házi és társadalmi intézményeinek nagyobb része e forrásból eredt.

II.fejezet A halottak tisztelete

Ehit már jó korán bizonyos eljárási módot alapított meg. Minthogy a halottnak szüksége volt ételre és italra, természetes volt, hogy az élőknek kötelességük eleget tenni e szükségletnek. A gondot, hogy a halottnak étkeket kell vinni, nem bízták az emberek szeszélyére vagy változó érzelmeire, hanem kötelesség lett. Így jött létre a halotti kultusz, amelynek dogmái korán homályosulhattak ugyan el, de amelynek szertartásai egészen a kereszténység győzelméig tartottak.

A halottakat szent lényeknek tekintették.[385] A régiek a legtisztességesebb jelzőkkel illették azokat, jóknak, szenteknek és boldogoknak nevezték őket.[386] Mind ama tisztelettel viseltettek irányukban, a mellyel az ember az istenség iránt viseltethetik, akit szeret, vagy akitől fél. Felfogásuk szerint minden halott isten volt.[387]

Az istenítésnek (apotheosis) e neme nemcsak a nagy embereknek kiváltsága volt, mert nem létezett különbség a halottak közt. Cicero mondja: »A mi elődeink azt akarták, hogy azok az emberek, kik az életből eltávoztak, az istenek közé soroztassanak.«[388] Erre nézve nem volt szükséges, hogy valaki erényes legyen; a gonosz épp úgy isten lett, mint a jó, csak azzal a különbséggel, hogy ő második életében is megtartotta a hajlamot a rosszra, mellyel már előbbi életében bírt.[389]

A görögök a halottakat szintén alvilági isteneknek nevezték. Aischylosnál így szólítja meg a fiú a halott atyját: »Te, ki isten vagy a föld alatt.« Euripides, Alkestisről szólva, ezeket mondja: »Sírod közelében az utas meg fog állani és így szól: ez itt már most boldog istenség^[390] A rómaiak halottaikat Manes isteneknek nevezték. »Add meg Manes isteneknek, amivel nekik tartozol, így szól Cicero, ők oly emberek, akik életöket már elhagyták, tartsátok őket isteni lényeknek.«[391]

A sírok voltak ez istenségek templomai; azért is a következő szent feliratokkal voltak ellátva: »Dis manibus«, és görögül: »theois khthoniois«. Itt él az isten eltemetve, amint Vergilius mondja: »manesque sepulti.«[392] Sírjaik előtt áldozatokra szánt oltárok álltak, mint az istenek templomai előtt.[393]

A halottak e tiszteletét megtaláljuk a görögök, latinok, sabunisok és etruszkusok szertartásaiban,[394] nemkülönben az indo-áijáknál; legalábbis a Rig-Véda énekei tesznek erről említést. Manu törvénykönyve is szól e tiszteletről, mint legrégibbről, mely az emberek közt szokásban volt. E könyvből látjuk, hogy már a lélekvándorlás tana is meghaladta e régi hitet; már a Brahma tana is gyökeret vert, és mégis mindeme tanok uralma alatt is megmaradt épségben a régi vallás, amely Manu törvényeinek szerkesztőjét arra kényszeríti, hogy ezt a hitet is számbavéve, annak szabályzatait is leírja. Nem a legcsekélyebb különlegessége e sajátságos könyvnek, hogy megőrizte e régi hitre vonatkozó szabályozást, holott olyan korszakban szerkesztették, amidőn ezzel ellenkező hitbeli meggyőződések kerekedtek felül. Még manapság is, annyi sok változás után sem szűnnek meg a hinduk elődeiknek áldozatot hozni. Eme hit és ezek a szertartások a legrégibbek az indoeurópai néptörzseknél.

E tisztelet ugyanúgy megvolt Indiában is, mint Görögország- és Italiában. A hinduk is készítettek a halottak számára lakomát, melynek neve sraddha. „A háznak ura készítsen sraddhát rozs, tej, szőlő és gyümölcsökből, hogy a halottak jóindulatát magának kieszközöl- je.« A hinduk hitték, hogy abban a pillanatban, melyben a halotti lakomát hozzák; az elődök lelkei eljőnek, és melléjök ülve magukhoz veszik az ételeket, amelyeket eléjök tálaltak. Ok hitték, hogy e lakoma kimondhatatlan élvezetet nyújt nekik: »Mihelyt a sraddha a kívánt szertartások szerint elkészült, kimondhatatlan megelégedést tanusítanak annak ősei, ki a lakomát adja.«[395]

A keleti árják tehát kezdetben épp úgy gondolkodtak, mint a nyugatiak, a halál utáni rendeltetést illetőleg. Mielőtt még a lélekvándorlásban hittek, mely a léleknek a testtől való tökéletes elválását tételezi föl, hittek az emberi lénynek határozatlan létezésében, mely ugyan láthatatlan, de nem anyag nélküli, s mely az élőktől élelmet és áldozatokat követel.

Mind a hinduk, mind a görögök, isteni lényeknek tekintették a halottakat, melyek boldog létet élveznek. De boldogságuk egy feltételtől függött, az élőknek pontosan el kellett hozniuk adományaikat. Ha megszűnt a sraddhának nyújtása, a halott lelke elhagyta nyugalmas helyét és bolyongani kezdett, hogy nyugtalanítsa az élőket. Ebből az következik, hogy ezek a ma- nesek csak annyiban voltak istenek, amennyiben az élők őket valami tisztelettel illették.[396]

A görögök és rómaiak ugyanezt vallották. Ha megszűntek temetési lakomát adni a halottaknak, azok azonnal felkeltek sírjaikból; mint bolyongó árnyékokat hallották őket nyögni az éj csendjében. Szemükre vetették az élőknek hanyagságukat; törekedtek őket büntetni, betegségeket zúdítottak reájuk, vagy terméketlenséggel sújtották földeiket. Nem hagytak nyugtot az élőknek mindaddig, amíg temetési lakomájokat vissza nem állították.[397] Az áldozat, az élelem nyújtása és az italáldozat sírjaikba szállította őket, megadta nekik nyugalmukat és isteni tulajdonságukat. Az ember ezentúl békében élt velök.[398]

Amint a halott, ki el volt hanyagolva, gonosz lénnyé vált, úgy lett abból, kit tiszteltek, őrködő istenség. Ő szerette azokat, kik neki élelmiszereket hoztak; hogy őket megőrizze, nem szűnt meg részt venni az emberi dolgokban; ámbár halott volt, mégis tudott erőt s tevékenységet kifejteni. Kéréseket intéztek hozzá az élők; esedeztek hozzá, hogy támogassa őket és kedvezzen nekik. Valahányszor sírra akadtak, megállottak, mondván: »alvilági isten, légy nekünk kegyelmes!«[399] Hogy mily nagy befolyást tulajdonítottak a régiek a halottakhoz intézett kéréseknek, kitűnik ama imából, melyet Élektra atyjának lelkéhez intézett: »Könyö- rülj rajtam és Orestés fivéremen; vezesd őt e vidékre; halljad kérésemet, oh atyám! hallgasd meg kéréseimet, elfogadván italáldozatomat.« E hatalmas istenek nem egyedül anyagi javakat nyújtanak, mert Élektra még e szavakat is csatolja az előbbiekhez: »Adj nekem sokkal tisztább szívet, mint amilyen az anyámé, és sokkal tisztább kezet.«[400] Ilyen kérést intéznek a hinduk is halottaikhoz: »hogy családjukban az emberek és javak száma jóval gyarapodjék és hogy sok adakozni valójuk legyen.«

Ezek a halál által istenített emberi lelkek voltak azok, amelyeket a görögök démonoknak vagy hérosoknak neveztek.[401]

A latinok Lares, Manes[402] és Genii névvel tisztelték meg őket. »Elődeink azt hiszik,« úgy szól Apuleius, »hogy a Maneseket, ha rosszakaratúak, Larvaknak kell nevezni, különben Lareseknek nevezték őket, minthogy jóakaratúak és kegyesek valának.«[403] És másutt ezt olvassuk: »Genius és Lar egy és ugyanazon lény, így hitték ezt elődeink.«[404] Cicerónál pedig: „Azokat, kiket a görögök Daemonoknak neveznek, mi Lareseknek nevezzük.”[405] Úgy látszik tehát, hogy e népeknél a halottak tisztelete volt a legrégibb vallás. Mielőtt az ember Indrát vagy Zeust felfogta és imádta, istenének a halottat tartotta, ahhoz intézvén imáit; úgy, hogy a vallási érzelem, a mint látszik, itt vette kezdetét. Valószínü, hogy az embernek a halál láttára lett fogalma először a túlvilági, természetfölötti dolgokról és akart reményleni túl még azon is, amit látott. A halál volt az emberre nézve az első csodálatos titok. Ez emelte gondolatát a láthatóról a láthatatlanig, a mulandótól az örökkévalóig, az embertől az istenig.

III. fejezet A szent tűz

A görög vagy római ház közepén oltár volt; ezen az oltáron folytonosan kevés hamunak és parázsnak kellett lennie.[406] Szent kötelessége volt mindenkinek, minden ház urának, ezt a tüzet éjjel-nappal ápolni. Baj és szerencsétlenség éri a házat, melyben a tűz elaludt. Minden este hamut hintettek a parázsra, hogy az teljesen föl ne eméssze magát. Fölkeléskor első gond volt föleleveníteni a tüzet, és azt faágakkal ápolni. A tűz nem szűnt meg égni az oltáron mindaddig, amíg a család minden tagja el nem pusztult. A kihalt tűzhely, a kihalt család, egyértelmű kifejezések voltak a régieknél.[407]

Világos, hogy az örök tűz ápolásának szokása régi hitre ment vissza. A szabályok és szertartások, melyeket ennél tekintetbe vettek, mutatják, hogy ez nem jelentéktelen szokás volt. Nem volt szabad e tüzet mindennemű fával ápolni; a vallás megkülönböztette a fát, melyet erre használni szabad volt.[408] Azonkívül a vallás parancsolta, hogy e tűznek tisztának kell maradnia örökké;[409] ami szó szerint azt jelentette, hogy semmiféle tisztátalan dolgot nem volt szabad a tűzbe dobni, átvitt értelemben pedig, hogy semmiféle bűnös cselekedetnek nem volt szabad történnie annak színe előtt. Az évnek bizonyos napján, és ez március elseje volt, a rómaiaknál minden családnak el kellett oltania tüzét, ám nyomban egy másikat raknia;[410] de e friss tűz megszerzésére bizonyos szertartások léteztek, melyeket lelkiismeretesen meg kellett tartani. Tiltva volt kovakőből acél segedelmével ütni tüzet. A megengedett mód csak az volt, hogy vagy a nap sugarait kellett egy pontra egyesíteni, vagy két fadarabot meghatározott módon egymáshoz dörzsölni, és így jutni a szikra birtokába.[411]

Ezt a tüzet valami isteni dolognak tartották; imádták és valóságos isteni tisztelettel illették azt. Hoztak számára adományokat, minden olyant, miről hitték, hogy kedves lehet neki, mint istennek; virágokat, gyümölcsöt, tömjént, bort és áldozati marhákat.[412] Kérték védelmét, mert azt hitték, hogy hatalmas. Imákat intéztek hozzá, hogy megnyerhessék tőle az emberi óhajnak örökös tárgyait: az egészséget, gazdagságot és boldogságot. Ezeknek az imáknak egyike, mely az orfikus himnuszok gyűjteményében megvan, így hangzik: „Tégy bennünket mindig virágzókká, mindig boldogokká, oh tűzhely; oh te, ki örökkévaló, szép, mindig fiatal vagy; te, ki táplálsz, te, ki gazdag vagy, vedd jó szívvel adományainkat és add meg nekünk viszont az egészséget és boldogságot, mely oly édes.«[413] A veszély idejében menedéket kerestek nála. Így a tűzhelyben a jótevő istent látták, ki az emberek életét fenntartja, a gazdag istent, ki azokat adományaival táplálja, a hatalmas istent, ki a házat és a családot védelmezi. Miután a görögök Priamos várába rontottak, Hekuba maga után vonszolja az agg királyt a tűzhely közelébe: »Fegyvered nem lesz képes megvédeni téged, szóla hozzá, de eme oltár meg fog védeni mindnyájunkat.«56 Példa erre Alkéstis is, ki halálba rohanva, hogy életét férje üdveért feláldozza, e szavakkal közeledik a tűzhelyhez: »Oh istenség, e háznak ura, ez utolsó percben meghajlom előtted és hozzád intézem imámat, mert már-már leszállok oda, ahol a halottak léteznek. Őrködjél gyermekeim felett, kiknek nem lesz többé anyjuk, adj fiamnak kedves hitvest és leányomnak derék férjet. Ne engedd, hogy meghaljanak idő előtt, mint én, hanem hogy a boldogság ölében hosszú életnek örvendjenek.«[414] A tűzhely az, mely az embert gazdaggá teszi. Plautus egyik darabjában úgy tünteti fel, mint amely adományait a tisztelet szerint, melyet iránta tanúsítanak, mérlegeli.[415] A görögök a gazdagság istenét ktésiosnak nevezték.59 Az atya gyermekei érdekében hozzáfordult, kérve: »adna nekik egészséget és bőséges vagyont.«[416] Szerencsétlenségben az ember a tűzhelynek fordulva, azt szemrehányásokkal illette, míg ellenben a szerencsében köszönetet mondott neki. A katona, ki visszatér a csatából, hálát ad neki, hogy megmentette őt a veszélyből. Aischylosnál látjuk, amint Agamemnon Trójából visszatér boldogan, dicsőséggel elhalmozva, és nem Zeusnak siet hálát mondani, nem a templomba, hogy ott örömét és elismerését fejezze ki – az oltárhoz siet, mely az ő házában van, hogy az előtt végezze hálaimáját.[417]

A férfiú sohasem távozott el házából anélkül, hogy imával ne fordult volna a tűzhelyhez; visszatértekor pedig, mielőtt nejét viszontlátta és gyermekeit megölelte volna, a tűzhely előtt kellett meghajolnia s azt segítségül hívnia.[418]

A tűzhely tüze eszerint a család gondviselésére volt bízva, és tisztelete egészen egyszerű volt. Az első szabály az volt, hogy a tűzhelyen folytonosan parázs legyen, mert ha a tűz elaludt, ez azt jelentette, hogy az isten megszűnt lenni. A nap bizonyos perceiben száraz füvet és fát raktak reá, mert az isten tüzes lángban jelentkezett.[419] Mutattak be neki áldozatot; de minden áldozásnak legjelentékenyebb része volt ápolni és éleszteni eme szent tüzet, ápolni és növeszteni az isten testét. Ez volt az oka, hogy mindenekelőtt fát raktak reá, azután bort, olajat, tömjént hitettek reá, lerakván egyszersmind a kövér áldozati marhák húsát. Az isten elfogadja ez adományokat és fölemészti; megelégedve felhatol az oltárra s megvilágítja sugaraival az imádkozót.[420] Ez volt az imádság perce; a szívből fakadó imaének fölcsendült az ember ajkain.

Az étkezés volt a legfontosabb vallási cselekmény. Az isten elnökölt azon. O volt az, ki a kenyeret megsütötte és az ételeket elkészítette,65 azért is imával tartoztak neki az ebéd kezdetével és végével. Étkezés előtt az ételek zsenge falatjait (primitiae) az oltárra rakták le, ivás előtt pedig bort locsoltak az oltárra (libatio). Ez az isten része volt. Senki sem kételkedik benne, hogy az isten jelen van, hogy magához veszi az étkeket és bort; és valóban, nem látták-e hogy növekszik a láng, mintha a nyújtott étkek táplálnák? Így osztozott ember és isten ételben-italban; ez tehát oly szent szertartás volt, amelynek közvetítésével az ember és isten közösségre léptek.[421]

Régi hit ez, mely idők folytával kiveszhetett ugyan az emberek elméjéből, de mely maga után hagyta a szokásokat, szertartásokat, kifejezéseket, melyek alól még a hitetlen sem vonhatta ki magát. Horatius, Ovidius, Petronius tűzhelyeik előtt vacsoráltak, végezték a libatiókat és elmondták imáikat.[422]

A szent tűznek eme tisztelete nem kizárólagos sajátja Görögország és Itália népségeinek. Keleten is megtaláljuk. Manunak törvényei ama formában, melyben reánk maradtak, a teljesen kialakult hinduizmus jellegét tükrözik, amely máris hanyatlásnak indul: s még ebben is akadhatni oly nyomokra, melyek korábbi hitre mutatnak. A brahmanizmus ugyan a második helyre helyezte a tűznek tiszteletét, de nem volt képes azt mellőzni. A brahmannak is van tűzhelye, melyen a tüzet éjjel-nappal fenntartani köteles; minden este és minden reggel éleszti azt fával, amely azonban, mint a görögöknél, csak a vallás által meghatározott bizonyos fa lehet. Valamint a görögök és itáliaiak bort áldoztak ott, éppúgy önt a hindu tejjel kevert italt, melyet »soma«-nak nevez. Az étkezés szintén vallási cselekvény, s a nála követendő szertartások lelkiismeretesen le vannak írva Manu törvényeiben. Imákat intéznek a tűzhelyhez, mint Görögországban; feláldozzák a lakoma zsengéit: riszt, vajat, mézet. Mert mondva vagyon: »A brahmannak nem szabad élveznie az idei aratás rizsét, mielőtt annak zsengéit nem áldozta a tűzhelynek; mert a szent tűz vágyik e gabonára, s ha meg nem tisztelik, felemészti a hanyag brahman létét.« A hinduk éppen úgy képzelték magoknak, mint a görögök és rómaiak, hogy az istenek nemcsak a tisztelet, hanem az étel s ital után is vágynak. Az ember kényszerítve érezte magát, hogy azok szomját és éhségét enyhítse, ha haragjukat ki akarja kerülni.

A tűznek ez istensége a hinduknál gyakran »Agni« név alatt fordul elő. A Rig-Veda számtalan himnuszt foglal magában, amelyeket hozzá intéztek. Az egyiknek tartalma ez: »Oh Agni, te vagy az élet, te vagy az ember megvédője. Tiszteletünk jutalmául adj a család atyjának, ki hozzád folyamodik, dicsőséget és gazdagságot. Agni, te gondos védelmező és atya vagy: neked köszönjük az életet, mi vagyunk családod.« Így tehát a tűzhely tüze éppoly hatalmas védő, mint a görögöknél. Az ember folyamodik hozzá bő termésért: »Tedd, hogy a föld számunkra mindig bőkezű legyen.« Kér tőle egészséget: »Hogy soká élvezhessem a napvilágot s hogy elérjem az öregséget, mint a nap lenyugtát.« Sőt még bölcsességért is fordul hozzá: »Oh Agni, te helyes nézetre tereled az embert, ki rosszra tévedett. – Ha hibát követtünk el, ha tőled elpártoltunk, bocsáss meg nekünk.« A tűzhely eme tüze, éppúgy, mint Görögországban, lényegében tiszta volt; szigorúan meg volt tiltva a brahmannak valami tisztátalant beledobni, sőt mellette lábait melengetni. Valamint Görögországban, úgy itt sem közeledhetett hozzája vétkes ember, mielőtt vétkeiből ki nem tisztult.

Az a körülmény, hogy e hit a Földközi-tenger partjaitól kezdve egészen Indiáig elterjedt, annak régiségéről tanúskodik. E hitet nem kölcsönözték egymástól e népek, hanem közös volt az, a mennyiben a görögök, hinduk és itáliaiak ugyenegy néptörzshöz tartoztak; őseik ősrégi időkben közösen éltek Közép-Ázsiában. Ez volt ama hely, hol először fogamzott meg e hit, s alapíttattak meg a szertartások. A szent tűz vallásának kelte ősrégi és mesés időszakra vezetendő vissza, melyben sem görögök, sem itáliaiak, hanem csakis árják léteztek. Miután e népek elváltak egymástól, magokkal vitték ez isteni tiszteletet: az egyik a Gangesz, a másik a Földközi-tenger partjaihoz. Később eme elvált néptörzsek közül, melyeknek semmiféle összeköttetésük nem volt egymással, az egyik Brahmát imádta, mások Zeust, mások ismét Janust; minden csoport teremtett magának saját isteneket. De mindannyian megőrizték régi kötelék gyanánt az eredeti vallást is, melyet származásuk közös bölcsőjében alapítottak és gyakoroltak.

Ha eme isteni tiszteletnek minden indoeurópai népeknél való létezése nem bizonyítaná eléggé annak ősrégiségét, találunk még más bizonyítékokat a görögök és rómaiak vallási szertartásaiban. Minden áldozatnál, még azoknál is, melyeket Zeus és Athena tiszteletére hoztak, mindig a tűzhely volt az, melyhez első imáikat intézték.68 Minden imának, bárminő volt is, a tűzhelyhez intézett imával kellett kezdődnie és végződnie.69 Olympiában az első áldozat, melyet az összegyűlt görögök hoztak, a tűzhelyé volt s csak a második Zeusé.[423] Hasonlóan Rómában is az első imát Vestához intézték, ki nem volt egyéb, mint a tűzhely.[424] Ovidius azt állítja erről az istenségről, hogy az emberek vallási intézményeiben a legelső helyet foglalja el. Hasonlót olvasunk a Rig-Veda himnuszaiban: »Minden isten előtt Agnit kell segítségül hívnunk; tiszteletteljes nevét minden halhatatlan neve előtt fogjuk kiejteni. Oh, Agni, akárki legyen az az isten, kit áldozatunk által tisztelünk, mindig hozzád van intézve a teljes áldozat« (holocaustum). Bizonyos tehát, hogy Rómában Ovidius és Indiában a brahmánok idejében a tűzhely tüze elsőbbséggel bírt a többi istenségek felett, nem mintha Jupiter és Brahma nem nyertek volna nagyobb fontosságot a vallásban, de mert az emberek emlékeztek, hogy a tűzhely tüze sokkal előbb létezett, mint az említett istenek.

A tűz foglalta el az első helyet több századon át az isteni tiszteletben, és a legújabb és leghatalmasabb istenek sem voltak képesek azt helyéből kiszorítani.

Ezen vallásnak jelképei az időszakok szerint módosultak. Amidőn Görögország és Itália népsége szokásba vette az isteneket személyeknek képzelni, minden egyesnek megfelelő nevet és alakot adni, a tűzhelynek ezen régi tisztelete is alá volt vetve azon általános törvénynek, melyet az emberi értelem azon korszakban minden vallásra nézve szabott. A szent tűz oltárát megszemélyesítették. Ezen személynek estia, Vesta volt a neve; a név ugyanaz volt a latinban és a görögben, s nem volt más, mint az a szó, amely köz- és eredeti nyelven az oltárt fejezte ki. A közönséges eljárás szerint köznévből képezték a tulajdonnevet. Lépésről lépésre fejlődött a legenda. Asszony alakjában képzelték maguknak ez istenséget, mert a szó, mely az oltárt jelölte, szintén nőnemű volt. Még egy lépés, és az istenséget szobrokban is előállították. Dacára ennek, soha sem volt eltörölhető az eredeti hitnek vonása, mely szerint az istenség egyszerűen az oltárnak tüze volt, és maga Ovidius kénytelen volt elismerni, hogy Vesta nem volt egyéb, mint az élő láng.72

Ha most a szent tűz tiszteletét összehasonlítjuk a halottak tiszteletével, amelyről imént volt szó, azt fogjuk észrevenni, hogy e kettős tisztelet közt a legszorosabb összeköttetés van. Jegyezzük meg mindenekelőtt, hogy ez a tűz, melyet a tűzhelyen ápoltak, az emberek akkori gondolkozásmódja szerint nem az anyagi világ tüze. Amit e hajdani emberek benne látnak, nem tisztán fizikai elem, mely világot és meleget áraszt, a testeket átváltoztatja, az ásványokat olvasztja és az emberi iparnak hatalmas eszköze. A tűzhelynek e tüze egészen más természetű. Ez tiszta láng, mely csak bizonyos szertartások mellett gyújtható meg és csak bizonyos nemű fa által éleszthető. Ez szűzies tűz; azért a nemi egyesülésnek előtte nincsen helye.73 Nemcsak a gazdagságot és egészséget kérik tőle, hanem imádkoznak hozzá még a szív tisztasága, a mértékletesség és bölcsesség elnyeréseért is: »Tégy bennünket gazdagokká és virágzókká«, így szól az orfikus himnusz, »tégy bölcsekké és szűziesekké is.« A tűzhelynek tüze e szerint az erkölcsi lénynek bizonyos neme. Igaz, hogy ég, hogy melegít, hogy a szentelt ételt megsüti; de ugyanazon időben gondolattal és öntudattal is bír; ismeri a kötelességeket és ügyel rá, hogy teljesítsék. Embernek mondható, mert az ember kettős természetével bír: fizikailag fénylik, mozog, él, hőséget okoz, étket készít, táplálja a tetet; szellemileg vannak érzelmei és szenvedélyei, az embert tisztítja, ajánlja a jót és szépet, s táplálja a lelket. Mondhatni, hogy fenntartja az emberi életet nyilatkozatainak kettős irányában. A tűz egy és ugyanazon időben forrása a gazdagságnak, egészségnek és az erénynek. Ez valóban az emberi természet istene.

Később, midőn ezen tisztelet Brahma és Zeus által második rangra szállíttatott le, a tűzhely tüze az maradt, ami az istenségben leginkább megközelíthető az emberre nézve: ő volt az ember közbenjárója az anyagi természet isteneinél; ő volt megbízva az ember imáinak és áldozatainak felvitelével az egekbe, valamint az isteni kegyek lehozatalával. Később, midőn a szent tűz mítoszából a nagy Vestát képezték, Vesta szűz istennő lett; ő nem jelképezte a világban a termékenységet, sem a hatalmat; ő volt a rend, de nem a szigorú, elvont, matematikai, a parancsoló, végzetteljes törvény, a kényszer (ananké), melyet minden percben észlelhetni a természet tüneményei közt; ő volt az erkölcsi rend. Azért is egyetemes léleknek képzelték azt, mely a világ különféle mozgalmait éppúgy szabályozza, mint az emberi lélek az emberi test egyes szerveit.

Így tehát az eredeti nemzedék gondolatmenetét áttekinthetjük. Ezen tisztelet főelve kívül esik a fizikai természeten és fellelhető azon titokszerű világban, mely az ember.

E vizsgálat visszavezet bennünket a halottak tiszteletéhez. Mind a kettő ugyanazokból a régi időkből való. Oly szoros összeköttetésben állanak egymással, hogy a régiek hite csakis egy vallást képezett belőlök. Tűzhely, Daemon, Héros, Laresek, mind összetartoztak.74 Plautusból és Columellából láthatni, hogy a rómaiak köznyelven egyaránt mondták azt, hogy „tűzhely” vagy „házi Lar”, és Cicerónál olvassuk, hogy nem különböztették meg a „tűzhelyt” a Penatesektől, sem pedig a Penateseket a Lar istenektől.[425] Servius azt írja: »Tűzhelyeken a régiek a Lar isteneket értették; azért használhatta Vergilius egyaránt hol a tűzhelyet Penatesek helyett, majd Penateseket tűzhely helyett.«[426] Az Aeneis egyik nevezetes helyén Hektor azt mondja Aeneasnak, hogy átadja neki a trójai Penateseket, és a tűzhely tüze az, amit neki átad. Más helyen ismét Aeneas ugyanazon istenekhez könyörögve, azokat majd Penatesnek-majd Laresnek – majd Vestának nevezi.[427]

Láttuk más helyen, hogy azok, kiket a régiek Laresnek, vagy Hérosoknak neveztek, nem voltak egyebek, mint a halottak lelkei, kiknek az ember természetfölötti és isteni hatalmat tulajdonított. A szent halottak akármelyikéhez csatolt emlék folytonosan a tűzhelyhez volt kapcsolva. Imádva az egyiket, nem lehetett megfeledkezni a másikról. Ők egyesítve voltak az emberek tiszteletében és azoknak imáiban. – Az utódok, valahányszor a tűzhelyről beszélnek, szeretik említeni elődük nevét: »Hagyd el e helyet,« szól Orestes nővéréhez, „és menj Pelops régi tűzhelyéhez, hogy meghalljad szavaimat.”[428] Hasonlóan Aeneas a tűzhelyről beszélve, melyet a tengeren át magával visz, azt Assaracus Lar nevével jelöli meg, mintha ezen tűzhelyen elődjének lelkét látná. Servius, a nyelvész, ki igen jártas volt a görög és római régiségekben, mondja, hogy igen régi szokás volt a halottakat a házakban eltemetni és ezután ezt csatolja hozzá: »Ezen szokás következtében a házaknál is megvolt az, hogy tisztelik a Lereseket és Penateseket.«[429] Ez a kifejezés világosan megállapítja a vonatkozást a halottak és a tűzhely tisztelete közt. Gondolhatni tehát, hogy a házi tűzhely kezdetben nem volt egyéb, mint a halottak tiszteletének jelképe, hogy a tűzhely köve alatt az elődök egyike nyugodott, hogy a tűz az ő tiszteletére volt gyújtva, és hogy e tűz az életet látszott fenntartani benne, vagy a mindig őrködőnek lelkét jelképezte. Ez csak gyanítás, és bizonyítékaink hiányzanak. De bizonyos az, hogy azon faj legrégibb nemzedékeinek, amelyből a görögök és a rómaiak származtak, volt halotti tiszteletük és tűzhelyük, ősi vallásuk, amely isteneit nem a természet világából vette, hanem magában az emberben találta, és amelynek tárgyát azon láthatatlan lény imádása képezte, mely bennünk lakozik, az erkölcsi és gondolkodó erőé, amely testünket élteti és kormányozza.

Ez a vallás nem hatott mindig egyaránt a lélekre; lassankint gyengült, de nem enyészett el soha. Egykorú lévén az ázsiai néptörzs első korszakával, oly gyökeret vert, hogy a görög Olymposnak fényes vallása sem volt képes azt kiirtani; ezt a keresztény vallás végezte el.

Látni fogjuk azonnal, mily hatalmas befolyást gyakorolt ama kezdetleges vallás a régiek házi és társadalmi intézményeire. Azon távol eső korszakban fogamzott meg és hozták be, amidőn ez a faj intézményeit kereste, és a vallás ki is jelölte az utat, amelyen ezek a népek azóta haladtak.

IV. fejezet A házi vallás

Ezt a régi vallást nem kell olyannak képzelnünk, amilyen az volt, amely az emberiség előhaladottabb korszakában jött létre. Századok hosszú sora óta az emberi nem valamely vallás tanát csak két feltétel alatt fogadja be: az egyik, hogy az egy isten létét hirdesse; a második, hogy minden emberhez szóljon, s hogy mindenki számára hozzáférhető legyen anélkül, hogy rendszeresen más osztályt, más fajú embereket visszataszítana. De az első időszak vallása ezen föltételek egyikét sem teljesítette. Nemcsak hogy nem egy istent nyújtott imádásra az embereknek, de ezen istenek még mindennemű ember imádását sem fogadták el. Ok nem mutatták magukat az egész emberi nem isteneinek. Ok még Brahmához sem hasonlítottak, ki legalább egy nagy népfajnak, sem a pánhellén Zeushoz, aki egy nép istene vala. Ebben a kezdetleges vallásban az istent csakis egy család imádhatta. A vallás tisztán házi volt.

Ezt a fontos pontot meg kell világítanunk, mert e nélkül lehetetlen felfogni amaz igen szoros vonatkozást, mely e régi hit és a görög s római családnak alkotmánya között létezett.

A halottak tisztelete semmiféle tekintetben sem hasonlított azon tisztelethez, amellyel a keresztények a szenteket illetik. Ama tisztelet legelső szabályainak egyike az volt, hogy csakis azon család teljesíthette, melyhez a halott vérrokonságánál fogva tartozott. A temetkezési szertartásokat csakis a legközelebbi rokon végezhette érvényesen. Ami pedig a halotti lakomákat illeti, melyek meghatározott időszakokban megújultak, csak a családnak volt joga azoknál jelen lenni, amiért is minden idegent szigorúan kizártak.[430] Azt hitték, hogy a halott nem fogadja el az adományt, hacsak nem övéi kezéből; nem akar részesülni tiszteletben, hacsak nem utódaitól jő. Az idegen ember jelenléte zavarta a halott nyugalmát. Azért a törvény az idegennek megtiltotta, hogy valamely sírhoz közeledjék.81 Lábbal érinteni, még véletlenségből is, a sírt, istentelen cselekménynek tartották, amelyért a halottat meg kellett nyugtatni, és a vétkesnek magát megtisztítani. Az a szó, mellyel a régiek a halottak tiszteletét jelölték, jelentős; a görögök azt mondták patriadzein[431], a rómaiak pedig »parentare«. Ez annyit jelentett, hogy az ima és az adomány csakis mindenkinek az atyjához volt intézve.[432] A halottak tisztelete egyedül csak az elődök tisztelete volt.[433] Lukianos, a köznép ebbeli nézetét gúnyolva, ezt világosan megmagyarázza, mikor így szól: »A halott, aki nem hagy hátra fiakat, nem kapja meg az adományokat, és örökkévaló éhségnek van kitéve.”[434]

Indiában éppúgy, mint Görögországban, az áldozatot csakis az utódok hozhatták a halottnak. A hinduk, valamint az athéniek törvénye nem bocsátotta a halotti lakomához az idegent. Annyira szükséges volt, hogy ezt a lakomát az utódok hozzák és ne mások, hogy azt hitték, a halottak nyughelyeiken gyakran csak ezen kívánságukat fejezték ki: »Bárcsak születnének egymásután egyenes vonalban fiúk, kik áldoznának nekünk minden következő időben tejben főzött rizst, mézet és tiszta vajat.”86

Ebből azt következik, hogy Görögországban éppúgy, mint Rómában, valamint Indiában a fiúk kötelessége volt az atyjuk, valamint minden elődjük lelkének libatiokat és áldozatokat hozni.[435] Ezen kötelezettségnek eleget nem tenni, a legsúlyosabb istentelenség volt. Ezen elhanyagolás nem volt kevesebb a valódi apagyilkosságnál, melyet annyiszor sokszoroztak, ahány ős volt a családban.

Ha ellenben az áldozatokat mindig az illető szertartások mellett vitték véghez, akkor az elődből – feltéve, hogy az élelmiszereket is meghatározott napokon vitték a sírra – őristen lett; ellensége lett mindazoknak, kik nem tőle származtak, elűzte azokat sírjaiktól, betegséggel sújtotta őket, ha oda közeledtek; övéi irányában viszont jó és gondos volt.

A szolgálatkészség folytonos viszonyossága uralkodott minden család élői és halottai között. Az előd utódaitól a halotti lakomák egész sorát nyerte, az egyedüli élvezetet, melyben a másvilágon részesülhetett. Az utód ellenben az előd részéről annak segítségében és erejében részesült, amelyre szüksége volt a világon. Az élő nem lehetett halott nélkül, a halott pedig élő nélkül. Ezáltal hatalmas kötelék fejlődött ugyanazon család minden nemzedéke közt, és oly testet képezett, mely örökké elválaszthatatlan maradt.

Minden családnak volt sírboltja, melyben halottait elhelyezte egyiket a másik mellé, mindig együvé. Egy vérből származottakat temethettek itt el, és más családbeli ide nem juthatott.[436] Itt tartották meg a szertartásokat és az évfordulós ünnepélyeket. Itt vélte minden család őseit láthatni. A legrégibb időkben a sír magán a család birtokán volt, rendszerint a ház szomszédságában, nem messze a kaputól, »azért, mint egy régi irat mondja, hogy a fiúk, ki-be járva hajlékukból, minduntalan találkozhassanak atyáikkal és minduntalan hozzájok intézhessék imáikat.[437] Így tehát övéi körében maradt; láthatatlanul ugyan, de mindig jelen volt, folytonosan részét képezte a családnak, és annak atyja vala. O a halhatatlan, boldog, isteni, érdeklődött az iránt, amit a földön hagyott; ő ismerte azok szükségleteit, ő volt támasza gyengeségeiknek. Amannak pedig, aki élt, dolgozott, ki a régiek kifejezése szerint, nem hagyott fel még a léttel, voltak vezetői és támaszai, s ezek az ő elődei voltak. Bajai közepette régi bölcsességükhöz folyamodott kéréseivel; bújában kérte vigasztalásukat, veszélyben támaszukat, ha vétkezett, bocsánatukat.

Valóban nehéz napjainkban felfogni, hogy imádhatta az ember atyját vagy elődjét. Emberből istent képezni, ellenkezik a hittel. De gondoljuk meg, a régieknek nem volt fogalmuk a teremtésről; azért is a nemzés titka reájuk nézve az volt, ami talán mireánk nézve a teremtésé. A nemzőt isteni lénynek tartották, azért is imádták az elődöt. Ezen érzés természetes és hatalmas volt, mert ez kezdetben majdnem minden emberi társaság vallásának alapjaként tűnik fel. Ezt találjuk a kínaiaknál éppúgy, mint a régi gétáknál és szkítháknál, Afrika népeinél szintúgy, mint az új világ népeinél.[438] A szent tűz, mely oly szorosan összekapcsolódott a halottak tiszteletével, azon lényeges jelleggel bírt, hogy minden egyes családnak kizárólagos tulajdona volt. Az az elődöket jelképezte;[439] a családnak gondviselése volt, »semmi közössége sem volt a szomszéd család tüzével, mely egy másik gondviselést képviselt.« Minden tűzhely védelmezte hozzátartozóit és elűzte az idegent.

Ez az egész vallás a ház kerítésén belül maradt. Az isteni szolgálat nem volt nyilvános. Ellenkezőleg, minden szertartást csakis a család körében tartottak.[440] A tűzhely sohasem volt sem a házon kívül, sem a külső kapuhoz közel helyezve, ahonnan az idegen könnyen megláthatta volna. A görögök mindig kerítés közé helyezték el azt, mely az idegenek megérintése, sőt látása ellen is óvta.[441] A rómaiak házuk belsejébe rejték el azt. Mindezeket az isteneket, a tűzhelyet, a Lares-Maneseket elrejtett vagyis belső isteneknek nevezték.[442] Ezen vallás minden cselekményéhez rejtekhelyre, titokra volt szükség; Cicero sacrificia occultá-nak nevezi azokat[443]; ha valamely szertartást idegen látott, az meg volt zavarva, bemocskolva, egyetlen tekintete által.

Ezen házi vallásnak nem volt sem egyöntetű szabálya, sem pedig közös szertartása. Minden család független volt e tekintetben a másiktól. Semmi külhatalomnak sem volt joga ezen isteni szolgálatot vagy hitet szabályozni. Nem volt más pap, mint a házi atya; mint pap nem ismert más papi kormányzatot, hierarchiát. A római főpap vagy az athéni arkhón szerezhetett ugyan magának bizonyosságot afölött, hogy a családatya teljesít-e minden vallási szertartást, de nem volt joga még a legcsekélyebb módosítást is ajánlani. Suo quisque ritu sacrificia faciat, ez vala az általános szabály.[444] Minden családnak voltak saját szertartásai, saját ünnepei, saját imaformulái és himnuszai.[445] Az atya lévén vallásának egyedüli magyarázója és főpapja, egyedül volt felruházva a tanítás hatalmával és nem taníthatott mást, mint fiát. A szertartások, az imának kifejezései, az énekek, melyek ezen vallás lényeges részét tették, atyai örököt, szent birtokot képeztek, melyet a család senkivel meg nem osztott, s melyet az idegennel közölnie nem vala szabad. Így volt ez Indiában is. »Hatalmas vagyok ellenségeim irányában, így szól a brahman, az énekek erejénél fogva, melyeket átvettem családomtól és melyeket atyám reám átruházott.«[446]

Így tehát a vallás nem a templomokban, hanem a házakban székelt; mindenkinek saját istenei valának; minden isten csakis egy család fölött őrködött és csak egy háznak volt istene. Nem lehet egyszerűen feltenni, hogy az ilyen vallást valaki hatalmas képzelődésénél fogva kinyilatkoztatta volna az embereknek, vagy hogy erre az embereket a papok bizonyos osztálya oktatta volna. Az önmagától született az emberi lélekben; bölcsője a család vala: minden család maga alkotott magának isteneket.

Az ilyen vallás csakis nemzedékről nemzedékre szállhatott. Az atya fiának életet adva, átadta neki egyszersmind a jogot, hogy a tüzet fenntarthassa, a temetési lakomát rendezhesse és az imaformulákat elmondhassa. A nemzedék titokszerű kapcsot alapított meg a gyermek közt, ki az életre született, és a családnak istenei között. Ezek az istenek az ő családját képezték, theoi engeneis; és az ő vére theoi synaimoi." A gyermek születvén, magával hozta a jogot, hogy azokat imádja és nekik áldozatokat hozzon; amint ismét biztosan számíthatott arra, hogy későbben, ha majd a bekövetkezett halál őt is istenítette, ő is a család istenei közé fog soroztatni.

Megjegyzendő azon sajátszerűség, hogy a házi vallás csakis fiúról fiúra szállott. Ez kétségkívül azon fogalomból keletkezett, melyet maguknak az emberek a nemzésről képeztek.[447] Az ősidőknek hite, amint azt a Vedákban és bizonyos árnyalatokban a görög és római népeknél találjuk, az volt, hogy a nemzési tehetség csak az atyában rejlik. Ezen régi meggyőződésből következett, hogy a házi istenszolgálat mindig fiúról fiúra szállott, hogy a nő abban csakis atyjának vagy férjének közvetítése által részesült és végre, hogy a nő halála után nem részesült oly módon, mint a férfiú, a tiszteletben és a halotti lakomában.

Bartal Antal fordítása

Forrás: Az ókori község. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről. Budapest, aM. T. Akadémiai Könyvkiadó Hivatala, 1883, 1-46.



[359] Sub terra censebant reliquam vitam agi mortuorum. Cic. Tusc. I, 16. Ez a hit, teszi hozzá Cicero, oly erős volt, hogy még akkor is, midőn a holttestek elégetésének szokásást behozták, továbbra is azt hiszik, hogy a halottak a föld alatt élnek. – Vö. Eurip. Alkestis 1663; Hekuba több helyütt.

[360] Verg. Aen. III, 67: animamque sepulcro condimus. Ovid. Fast. V, 451: tumulo fraternas condidit umbras. Plin. Ep. VII, 27: manes rite conditi. Vergilius leírása a kenotaphiumokra (díszsírokra) vonatkozik; meg volt ugyanis engedve, hogy ha nem találhatták meg valamely rokonnak a testét, őt mégis ugyanazokkal a szertartásokkal temessék el, melyeket rendes temetéseknél szoktak végezni; és azt hitték, hogy a test hiányában lelkét zárhatják el a sírboltba. Eurip. Helena 1061; 1240. Pindaros scholiastájaPyth. 284; Verg. Aen. VI, 505; XII. 214.

[361] Hom. Ilias XXIII, 221. Eurip. Alestis 479: „testedet könnyen nyomja a föld!” Pausan. II, 7, 2. Ave atque vale, Catul. C. 10. Servius adAeneid. II, 640; III, 68; XI. 97. Ovid. Fast. IV, 852; Metam. X, 62: Sit tibi terra levis; tenuem et sinepondere terram. Juvenal. VII, 207; Martial. I, 89: V, 35; IX, 30.

[362] Eurip. Alkest. 637, 638; Orestes 1416-1418. Verg. Aen. VI, 221; XI, 195-196. Arégi szokást, mely szerint a halottaknak ajándékokat hoztak, Athenaere vonatkozólag megerősíti Thukyd. II, 34: „mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes ajándékokat.” Solon törvénye tiltá, hogy három ruhával többet temessenek el halottal (Putarch. Solon. 21.). Lukianos szól még erről a szokásról: »Hogy ruháit és ékszereit nem égették el, sem nem temették el a halottal, mintha azokat a föld alatt hordania kellene.« Még Caesar temetése alkalmával, a nagy babonás korszakban, megtartották a régi szokást; máglyájához vitték rendjeleit (munera), ruháit, fegyvereit, csecsebecséit. (Sueton. Caesar 84. Vö. Tac. Ann. III, 3.)

[363] Eurip. Iphig. Taurisban 163. Verg. Aen. V, 76-80; VI, 225.

[364] Hom. Ilias, XXI, 27-28; XXIII, 165-176; Verg. Aen. X. 519-520; XI, 80-84; 197. Ugyanaz a szokás járta Galliában. Caesar, B. G., V, 17.

[365] Eurip. Hekuba 40-41; 107-113; 637- 638.

[366] Pind. Pyth. IV, 284. ed. Heyne. lásd a scholiastát.

[367] Cic. Tusc. I, 16. Eurip. Tro. 1085. Herod. V, 92; Verg. Aen. VI, 371. 379; Hor. Od. I, 23: Ovid. Fast. V, 483; Plin. Ep. VII, 27; Sueton. Calig. 59; Serv. ad Aen. III, 68.

[368] Hom. Ilias, XXII, 358. Odys. XI, 73.

[369] Plautus: Mostellaria.

[370] Sueton. Caligula 59: satis constat, priusquam idfieret, hortorum custodes umbris inquietatos, nullamnoctem sine aliquo terrore transactam.

[371] Hom. Ilias. XXII, 338-344. Hektor kéri legyőzőjét, hogy nefoszszameg temetésétől: »Kérlek térdeidre, életedre, rokonaidra, ne dobjad oda testemet a kutyáknak a görögök hajói közelében; fogadd el apénzt, melyet atyám bőségben ajánl s add ki neki testemet, hogy a trójai férfiak és nők részesítsenek engem az elégetés tiszteletében.« (Vö. Soph. Antig. 467). Ugyanez az érzés fogalmazódik meg Verg. Aen. IX, 213; Hor. Od. I, 18, 24-36. v. Ovid. Heroid. X, 119-123; Trist. III, 3, 45. – A legborzasztóbb, amit az elátkozásokban az ellenségnek kívántak, az volt, hogy halála után temetetlenül maradjon. (Verg. Aen. IV, 620.)

[372] Xenoph. Hellenica I, 7.

[373] Aeschyl. Septem contra Thebas 1013. Soph. Antigone 198. Eurip. Phoenik. 1627-1632. Vö. Lysias. Epitaph. 7-9.

[374] Ezt latinul úgy mondták: inferias ferre, parentare, ferre sollemnia. Cic. De leg. II, 21: maiores nostrimortuis parentari voluerunt. Lucret. III, 52: Parentant et nigras mactant pecudes et manibus divis inferiasmittunt. Verg. Aen. VI, 380: tumulo sollemnia mittent. IX, 214: absenti ferat inferias decoretque sepulcro. Ovid. Amor. I, 13,3: annua sollemni caede parentat avis. – Ezeket az áldozatokat, amelyekhez a halottaknak joguk volt, Manium iuranak nevezték. Cic. De leg. II, 21. Cic. czéloz ezekre Pro Flacco 38. és az első philippikájában 6. Ezeket a szokásokat megtartották még Tacitus idejében is (Hist. II, 95). Tertullianus megtámadja azokat, mert még az ő idejében megvalának: Defunctis parentant, quos escan desiderarepraesumant. (De resurr carnis I.) Defunctos vocas securos, si quando extra portam cum obsoniis et matteisparentans ad busta recedis. (De testim. animae 4.)

[375] Sollemnes tum forte dapes et tristia dona Libabat cineri Andromache manesque vocabat Hectoreum ad tumulum.

(Verg. Aen. III, 301-303).

Hic duo rite mero libans carchesia Baccho Fundit humi, duo lacte novo, duo sanguine sacro Purpureosque iacit flores ac talia fatur:

Salve, sancte parens, animaeque umbraeque paternae (Verg. Aen. V, 77-81.)

Est honor tumulis; animas placate paternas.

Et sparsae fruges parcaque mica salis Inque mero mollita ceres violaeque solutae.

(Ovid. Fast. II, 535-542.)

[376] Eurip. Iphig. Taurisban. 157-163.

[377] Eurip. Hekuba 536. Elektra 505. s köv.

[378] Aisch. Choephor. 162.

[379] Aisch. Choephor. 482-484. Aischylos a Perzsákban Atossával mondatja el a görögök gondolatait: »Férjemnek hozom ezeket az ételeket, melyek a halottakat megörvendeztetik, a tejet, az aranyszínű mézet, a szőlőtő gyümölcsét; hívjuk Dareiosz lelkét és öntsük az italt, melyet majd a föld iszik, és amely lehatol az alvilági istenekhez.« (Persae 610-620). Midőn az áldozati marhákat a menny isteneinek áldozták, húsukat a halandó emberek fogyasztották el; de midőn a halottaknak áldozták azokat, húsukat egészen elégették. (Pausan. II, 10.)

[380] Lukian. Charon 22. – Ovid. Fast. II, 566: posito pascitur umbra cibo.

[381] Lukian. Charon 22: »Vermet ásnak a sírbolt közelében, és itt főzik az ételeket a halottak számára.«

[382] Festus, v. culina: culina vocatur locus, in quo epulae infunere comburuntur.

[383] Plutarch. Aristides 21: „megidézi a férfiak szellemét a halotti torra és a véráldozatra.”

[384] Lukian. De luctu 9.

[385] Plut. Solon. 21.

[386] Aristot. idézi Plut. Quaest. Rom. 52; graecae 5. makares khthonioi Aeschyl. Choephor. 475.

[387] Eurip. Phoenik. 1321. Hom. Odys. X, 526. – Aeschyl. Choeph. 475: »Oh ti boldogok, kik a föld alatt laktok, hallgassátok meg kérelmemet; jöjjetek gyermekeitek segítségére és adjátok meg nekik a győzelmet.« Ennek a felfogásnak erejénél fogva nevezi Aeneas atyját Sancte parens, divinus parens. Verg. Aen. V, 47. 80. Plut. Quaest Rom. 14. Corn. Nepos XII. töredék: parentabis mihi et invocabis deum parentem.

[388] Cic. De leg. II, 22.

[389] St. August. De civitate Dei VIII, 26; IX, 11.

[390] Eurip. Alkest. 1015.

[391] Cic. De leg. II, 9. Varro Szt. Ágoston által idézve, De civ. Dei VIII, 26.

[392] Verg. Aen. IV, 34.

[393] Eurip. A trójai nők. 96. Elektra. 505-510. Verg. aen. VI, 177: Aramque sepulcri. III, 63: Stant Manibus arae. III, 305: Et geminas, causam lacrymis, sacraverat aras, V, 48: Divini ossaparentis condidimus terra maestasque sacravimus aras. Nonius Marcellus nyelvész azt mondja, hogy a sírt templomnak hívták a régiek, és valóban Vergilius használja a templum szót, hogy a sírt vagy a kenotaphiumot jelölje, amelyet Dido férje számára emeltetett. (Aen. IV, 457. Plut. Quaest. Rom. 14. Aranak hítták a síron emelt követ (Sueton. Nero 50). E szót a sírboltokon is találjuk. Orelli Nro. 4521, 4522, 3826.

[394] Varro L. L. V, 74.

[395] Manu törv. I, 95; III, 81, 122, 127, 146, 189, 274.

[396] Ezt a tiszteletet görög nyelven e szók: enagidzó, enagismos fejezik ki. Pollux. VIII, 91; Herod. I, 167; Plut. Aristid. 21. Cato 15. Pausan. IX, 13. 3. Enagidzó igét használták a halottak tiszteletére, thyót pedig a mennybeli istenek tiszteletére bemutatott áldozatokról. Ezt a különbséget hangsúlyozza Pausan. II, 10, 1; Eurip. scholiastája Phoenik. 251. Vö. Plut. Quaes. Rom. 34.

[397] ellene, siet ételeket küldeni sírjára. Íme egy római legenda, melyet Ovidius elmond Fasti II, 549-556: Megfeledkeztek egykor a parentaliák megtartásáról, rögtön kivonultak a lelkek sírjaikból, az emberek hallották, amint a város utcáin és Latium mezőségein végigfutva ordítottak, míg áldozatokat nem mutattak be sírjaikon. Vö. amit az ifjabb Plinius elbeszél. VII, 27.

[398] Ovid. Fast. II, 518: Animas placate paternas. Verg. Aem. VI, 379: Ossa piabunt et statuent tumulum ettumulo solemnia mittent. Vö. a görög ilaskomai igét (Pausan. VI, 6, 8). T. Liv. I, 20: Juxta funebria placon-dosque manes.

[399] Eurip. Alkest. 1004 (1016). »Hiszik, hogyha semmiféle figyelemmel nem vagyunk a halottak iránt, és ha tiszteletüket elhanyagoljuk, rosszat tesznek velünk, ellenkezőleg jót tesznek velünk, ha kegyüket megnyerjük adományaink által.« Porphyr. De abstin. II, 37. Horat. Od. II, 23. Plato, Leges IX, 926, 927. lap.

[400] Aeschyl. Choeph. 122-145.

[401] Valószínű, hogy a héros szó eredeti jelentése: »halott«. A feliratok nyelve, mely a köznép nyelve és amely egyúttal a régi értelmet leginkább fenntartja, gyakran alkalmazza a héros szót az egyszerű »halott« jelentésének kifejezésére: héros, khréste, khaire. Boeckh, Corp. inscr. 1629, 1723, 1781, 1782, 784, 1786, 1789, 3398. Ph. Lebas, Monum. de Morée p. 205. Lásd Theogn. ed. Welcker 513 v. és paus. VI, 6, 9. A thébaiaknak sajátságos kifejezésük volt a »meghalni« igére: héróa ginesthai«. (Aristot. fragm. ed. heitz IV. k. 260. l. Vö. Plut. Proverbia quibus Alex. usi sunt 47. fej.) A görögök a halottak lelkeit daimónoknak is nevezték. Eurip. Alkéstis 1140; Aisch. schol. Perzsákhoz 620: daimona Dareiou, Paus. VI. 6: daimón anthrópou.

[402] Manes Virginiae (T. Liv. III, 58). Manes coniugis (Verg. Aem. VI, 119). Patris Anchisae Manes (Verg. Aen. X, 594). Menes Hectoris (uo. III, 303). Dis Manibus Martialis, Dis Manibus Acutiae (Orelli 4440,4441, 4447, 4459. stb. sz. Valerii Deos manes (T. Liv. III, 19).

[403] Apuleius, De deo Socratis. Servius ad Aen. III, 63.

[404] Censorinus, De die natali 3.

[405] Cic. Timaeus 11. Dionys. Halikar. (Ant. Rom. IV, 2) a larfamiliarist: ho kat’ oikian hérós által fordítja.

[406] A görögöknél sokféle név alatt fordúl elő az oltár, minők: bómos, eskhara, estia, az utolsó megnevezés később túlsúlyra tett szert, melytől is Vesta istenség vette nevét. A latinoknál eme oltárnak neve »ara« v. »focus«. In primis ingressibus domorum vestae, id est arae et foci, solent haberi. (Nonius Marcellus ed. Quicherat. 53. l.)

[407] Hom. hymn. XXIX; Orph. hymn. LXXXIV: Hesiod oper. 679. Aeschyl. Agam; 10056. Eurip. Herc.fur. 503, 599; Thukyd. I, 136. Aristoph. Plut. 795; Cato De re rust. 143; Cicero, Pro domo 40; Tibull. I, 1,4; Hor. Epod. II, 43; Ovid. A. A. I, 637; Verg. Aen. II, 512.

[408] Verg. Aen. VII, 71; Festus v. Felicis; Plut. Numa 9.

[409] Eurip. Herc.fur. 715; Cato, De re rust. 143; Ovid. Fast. III, 698.

[410] Macrob. Saturn. I, 12.

[411] Ovid. Fast. III, 143; Festus v. Felicis; Julian. Ima a nap dicsőítésére. 19. fej.

[412] Ovid. A. A. I, 637: dentur in antiquos thura merumque focos. Plaut. Capt. II, 39-40; Mercator V, I, 5; Tibul. I, 3, 34; Hor. Od. III, 2, 3-4. Cato, De re rust. 143; Plaut. Aulular. Prologus.

[413] Hymni orph. 84.

[414] Eurip. Alkest. 162-168.

[415] Plaut. Aulular. Prologus.

[416] Isaeos. De Kiron. hereditate 16.

[417] Aeschyl. Agam. 851-853.

[418] Cato, De re rust. 2; Eurip. Herc. fur. 523.

[419] Verg. Aen. I, 704: Flammis adolere penates.

[420] Verg. Georg. IV, 383-385:

Ter liquido ardentem perfudit nectare vestam,

Ter flamma ad summum tecti subiecta reluxit.

Servius ekképpen magyarázza ezt a két verset: id est, in ignem vinum purissimum fudit, post quod, quiamagis flamma convaluit, bonum omen ostendit.

[421] Plut. Quaest. Rom. 64: hieronti hé trapedza. Ua. Symposiaca VII, 4, 7: trapadza hypenión hestiakaleitai. Uo. VII, 4,4. Ovid. Fast. VI, 300: Et mensae credere adesse deos; VI, 630: In ornatumfundere vinafocum. II, 634: Nutriat incinctos mixtapatella Lares. Vö. Plaut. Aulular. II, 7, 16; Hor. Od. III, 23. Sat. II, 3, 166; Juvenal. XII, 87-90; Plut. Defort. Rom. 10. Vö. Hymni homer. XXIX, 6; Plut. töred. Comment Hesiod. 44. Servius. In Aen. I, 730: Apud Romanos, coena edita, silentium fieri solebat, quod ea, quae de coena libatafuerant, ad focum ferrentur et igni darentur, ac puer deos propitios nuntiasset.

[422] Ante Laremproprium vescor vernasqueprocaces Pasco libatis dapibus. Horat. sat. II, 6, 66.; Ovid. Fast. II, 631-633. Juvenal. XII, 83-90. – Petron. Sat. 60. fej.

Prophír. De abstin. II. p. 106, Plutarch. De frigido. 8.

[423] Pausan. V, 14.

[424] Cicero. De nat. Deor. II, 27; Ovid. Fast. VI, 304.

Tibull. II, 2.; Hor. Od. IV, 11, 6.; Ovid. Trist. III, 13.; V, 5. A görögökházi isteneiket vagy hérósaikat efestioi vagy estioukhoi jelzőkkel jelölték.

[425] Plaut. Aulul: II. 7, 16. »Infoco nostro Lari.« Colum. XI, I, 19: »Larem focumque familiarem.« Cicero. Pro domo 41; Pro Quinctio 27, 28.

[426] Serv. in Aen. III, 134.

[427] Verg. Aen. II, 297; IX, 259; V, 744.

[428] Euripid. Orest. 1420- 1422.

[429] Serv. in Aen. V, 64; 152. l. Plat. Minos 315. lap.

[430] Solón törvénye megtiltotta, hogy olyan halottat kísérjenek elsiratva, aki nem rokon (Plut. Solon 21). Ez feljogosította az asszonyokat, hogy csakis az unokatestvér rokonsági fokáig kísérjék el a holtat. (Demosth. In Makart. 62-63. Vö. Cic. De leg. II. 26; Varro. LL. VI, 13: Ferunt epulas ad sepulcrum, quibus ius ibi parentare. Gaius II, 5, 6: Si modo mortui funus ad nos pertineat.)

Solón törv. Plut. Solon. 21. Pittacus omnino accedere quemquam vetat infunus aliorum. (Cic. De leg. II, 26.)

[431] Pollux III, 10.

[432] Isaeosnál, De Meneklis hered. 46 ezt olvassuk: »Ha Meneklésnek nincsenek gyermekei, nincsen helye a házi áldozatoknak számára és senki sem fog majd hozni évi áldozatot súján.« Ugyanennek a szónoknak egy másik helye mutatja, hogy mindig a halott fiának kellett az italáldozatot hozni a sírra; De Philokt. Hered. 51.; uo. 65. De Apollod. Hered. 30.

[433] Legalább kezdetben; mert a községi államoknak később helyi és nemzeti hérósaik voltak, amint azt később látni fogjuk. De azt is fogjuk látni, hogy az adoptio tényleges rokonságot teremtett, és az illetőt az elődök egész sorának tiszteletére feljogosította.

[434] Lukianos, De luctu.

[435] Ezt nevezik görög nyelven poiein ta nomidzomena (Aischin. In Timarch. 40. Dinarch. In Aristog. 18). Vö. Plut. Cato 15. Vegyük figyelembe, minő szemrehányást tesz Dinarchos Aristogeitonnak, hogy elmulasztotta az évi áldozatot bemutatni atyja tiszteletére, aki Eretriában meghalt. (Dinarch. In Aristog. 18)

[436] A családi sírboltok régi szokásának bebizonyítására a leghatározottabb adataink vannak. Ily kifejezések tafospatróos, mnéma tánprogonón szüntelen előfordulnak a görögöknél, valamint a rómaiaknál e kifejezések: tumulus patrius, monumentum gentis. Demosth. In Eubulid. 28. Solón törvénye megtiltotta, hogy ide egy más családbeli embert temessenek; ne alienum inferat (Cic. Deleg. II, 26.) Demosth. In Makart. 79 leír egy sírboltot, »melyben mindazok nyugosznak, akikBuselostól származtak; ezt nevezték a Buselídák sírboltjának, ez egy nagy épület, melyet nagy kerítés vesz körül, a régi szabály szerint. A Lakiadák sírboltját, mnémata Kimónia, említi Marcellinus, Thukydides életírója, és Plutarchl. l Kimon 4. Létezik egy régi adoma, mely bizonyítja, hogy mennyire szükségesnek tartották, hogy a halottat családja sírboltjába eltemessék; mesélik, hogy midőn a lakedaimoniaiak azon voltak, hogy a messénéiekkel megütközzenek, karjukra sajátságos jegyeket illesztettek, melyek mindegyiküknek és még atyjuknak nevét is tartalmazta, éspedig abból a célból, hogy testüket felismerni és atyai sírboltjukba elhelyezni lehessen. A régi szokásoknak e vonását megőrizte Justinus III, 5. Aischylos ugyanarra a szokásra céloz, midőn a halálba rohanó vitézről azt mondja: hogy atyáik sírjaiba viszik majd őket (Sept. contra Thebas 914). – A rómaiaknak szintén voltak családi sírboltjaik. Cic. De off. I, 17: Sanguinis coniunctio, eadem habere monumenta maiorum, iisdem uti sacris, sepulcra habere communia. Mint Görögországban, úgy itt is meg volt tiltva idegen családból való embert eltemetni. Cic. De leg. II, 22: Mortuum extra gentem inferrifas negant. Lásd Ovid. Trist. IV, 3,45; Vellei. Pater., II, 119; Sueton. Nero 501. Tiberius I. Cic. Disp. Tusc. I, 7; Digest. XI, 7; XLVII, 12, 5.

[437] Eurip. Helena 1163-1168.

[438] Az etruszkoknál és a rómaiaknál szokás volt, hogy minden kegyeletes család őrizte az atrium körül felállított őseik képeit. Vajon ezek a képek a család egyszerű arcképei vagy pedig bálványképek voltak?

[439] Hestia patróa, focus patrius. Hasonlóan fordul elő gyakran a Védákban Agni mint házi isten.

[440] Isaios. De Kironis hered. 15-18.

[441] Ezen kerítést herkosnak nevezték.

[442] Theoi mykhioi, dii Penates. Cic. De nat. Deorum II, 27: Penates, quodpenitus insident. Serv. Aen. III, 12: Penates ideo appellantur quod in penetralibus aedium coli solebant.

[443] Cicero, De arus. resp. 17.

[444] Varro, L. L. VII. 88.

[445] Hesiod. opera 753. Macrob. Sat. I, 16. Cic. d. leg. II, 11: Ritus familiae patrumque servare.

[446] Rig-Veda, Langlois ford. I, 113. l. Manu törv. VIII, 3; XI. 7.

[447] A Védák a tüzet a fiú utódok okának nevezik. Lásd Mitakchara ford. Orianne, 139. l.