Ugrás a tartalomhoz

A vallástörténet klasszikusai

Simon Róbert (2003)

Osiris Kiadó

Lucien Lévy-Bruhl (1857—1939)

Lucien Lévy-Bruhl (1857—1939)

L. Lévy-Bruhl a korai társadalmak – mentalitást, világlátást, kollektív és egyéni magatartást meghatározó – vallási struktúrájának egyik legnagyobb hatású kutatója volt, akinek ugyan minden következtetése, mint Evans-Pritchard mondta, „éveken át élénk viták tárgyát képezte, és a kor legtöbb antropológusa úgy érezte, hogy ütnie kell egyet rajta” (felt constrained to take a swipe at him, 1965:78), hatása a későbbi kutatásokra (nemcsak az antropológiára, hanem Piaget révén még a gyermeklélektanra is) mégis vitathatatlanul nagy volt. Több kézikönyv (így például C. C. J. Webb, Group Theories of Religion and Individual, 1916: 13,41) Durkheim köréhez sorolja őt, ám, noha valóban többféle hatás érte őt Durkheimtől (leginkább az „egyedit” transzcendáló „kollektív reprezentáció” fogalmát kell kiemelnünk, amiből fakadóan az általa kidolgozott „primitív mentalitás” mindig kollektív csoporttudat), valójában mindig igyekezett magát elhatárolni Durkheimtől és körétől. Vitathatatlan az, hogy Lévy-Bruhl is filozófusként kezdte pályáját, s voltaképpen a durkheimi szociológia hatására fordult az antropológia felé, és első ilyen tárgyú munkája, a Les fonctions mentales dans les sociétés inférieures 53 éves korában jelent meg 1910-ben, s a későbbiekben is, ahogy Evans-Pritchard mondja, „inkább tiszta és egyenes lelkű filozófus maradt; innen van, hogy inkább érdeklődött az ősi gondolatrendszerek, mint az ősi intézményrendszerek iránt. Úgy tartotta, hogy a társadalmi élet tanulmányozását legitim módon a gondolkodás és nem a viselkedés módjával lehet elkezdeni. Azt kell mondanunk, hogy elsődlegesen mint a logika kutatója tanulmányozta azokat, mivel a logika problémáj a alapvető a könyveiben” (1965:78sq). Tárgyának a megközelítése is kétségkívül rokonítható Durkheimmel. Evans-Pritchard megállapítását talán úgy módosíthatnánk, hogy a logika szempontjai mellett, vagy talán előtt, leginkább morálfilozófiai meggondolások vezették őt a korai társadalmak mentalitásának a vizsgálatához, amit azonban – bármennyire is becsületes és elfogulatlan gondolkodó volt – végső soron az európai jelenkor prizmáján keresztül szemlélt, és a sajátos Lévy-Bruhl-i kategóriák (expérience mystique et exigence logique, participation sentie et non pensée, appartenance, mentalité primitive, caractere prélogique de la mentalité primitive stb.) tulajdonképpen a fejlettebbnek tartott európai kategóriák „aszimmetrikus ellenfogalmainak” tekinthetők.

L. Lévy-Bruhl 1857. április 19-én született Párizsban. Itt végezte elemi és középiskoláit (az utóbbit a Lycée Charlemagne-ban, ahol a zenében, a filozófiában és a természettudományokban mélyedt el). Egyetemi tanulmányait filozófia szakon az École Normale Supérieure- ben végezte 1876 és 1879 között. O is, mint Mauss, szoros barátságotkötöttott Jean Jauresszel (1859—1914), aki a későbbiekben a francia szocialista mozgalom karizmatikus vezető alakja lett, akit a Maurras és Péguy által vezetett soviniszta, háborús párti erők megbízásból gyilkoltak meg. Lévy-Bruhl írta barátjáról az egyik legőszintébb és legemberibb életrajzot (Jean Jaures. Esquisse biographique suivie de lettres inédites. Paris, Rieder, 1916; Quelques pages sur Jean Jaures, Paris, Libr. de l’Humanité, 1916). Egyetemi stúdiumai befejezése után több középiskolában tanított (Poitiers-ben: 1879-1882; Amiens-ben: 1882-1883; Párizsban: 1883-1895). Doktorátusát 1884-ben szerezte meg, disszertációját még kantiánus szellemben „A felelősség eszméjéről” írta (L’Idée de responsibilité, Paris, Hachette, 1885). 1886-ban hívták meg az újonnan alapított L’École Libre des Sciences Politiques-hez, ahol a német és az angol politikai filozófiát tanította. Kurzusainak anyagából publikálta L’Allemag- ne depuis Leibniz. Essai sur le développement de la conscience nationale en Allemagne című munkáját (Paris, Hachette, 1889). A német gondolkodás iránti (hamar feladott) érdeklődéséből fakadt másik német eszmetörténeti munkája F. H. Jacobiról (1743-1819), aki az érzelem és a hit filozófusaként a későbbi irracionalista filozófiai áramlatokat előlegezte (La philo- sophie de Jacobi, Paris, Alcan, 1894). 1895-ben az École Normale Supérieure-ben, majd a következő évtől a Sorbonne-ra kap kinevezést, ahol 1904-ben a modern filozófia professzora lett. Ekkor már néhány éve feladta ifjúkori kantiánus szimpátiáit, és Comte felé fordul, akiről két munkát is megjelentet (kiadja egy tanulmány kíséretében John Stuart Mill és A. Comte levelezését: Paris, Alcan, 1899, majd a következő évben lát napvilágot Comte monográfiája: Laphilosophie d’Auguste Comte, Paris, Alcan, 1900, angolul: 1903, németül: 1902).

Durkheim hatására fordult érdeklődése a századforduló után a szociológia felé, s 46 éves korában megjelent nagyszabású munkája, a La morale et la science des moeurs (Paris, Alcan, 1903,1953-ban tizenötödik kiadását értemeg, angol fordítása: 1905), amely mintegy korábbi filozófiai és későbbi antropológiai munkássága között áll. A nagy visszhangot kiváltó munka egyúttal egyértelmű (noha nem nyíltan kifejezett) bírálata Durkheim – métamorales elméletére alapozott – erkölcsfelfogásának, amely – a szociológiai naturalizmus eszménye alapján – a mindig azonosnak tételezett emberi természetre épült, s alakította ki az emberi kötelességek erkölcsi tanát. Lévy-Bruhl munkája ezzel szemben az abszolút és mindenkire érvényes etika lehetetlenségét állapítja meg, mivel a különböző kultúrák gondolkodásmódjai össze- mérhetetlenek, s programként tűzi ki azt a feladatot, hogy az eltérő morális rendszereket föl kell térképezni („Empirikusabb és a különbségekre nagyobb hangsúlyt vető vagyok, s mások az elképzeléseim a tudományról, mint Durkheimnek” – idézte tőle G. Davy, „Pour le centieme anniversaire de la naissance”: Revue philosophique, 4, 1957, 471). A munka pozitív fogadtatása fontos szerepet játszott a Sorbonne-ra való meghívásában. 1917-ben a Revue Philosophique szerkesztője lett, majd 1925-ben Marcel Mauss-szal és Paul Rivet-vel megalapította a Durkheim emlékének szentelt Institut d’Ethnologie-t. 1927-ben vonult vissza hivatalos teendőitől, és teljesen tudományos munkásságának és kiterjedt utazásainak szentelte idejét. 1939. március 13-án halt meg Párizsban.

Mint említettük, az 1903-ban megjelent munkájával fordult a szociálantropológia felé, s a következő évtizedekben írt hat könyvével a „primitív” vagy „archaikus” társadalmak gondolkodásának talán legfontosabb, de mindenképpen a legnagyobb vitákat kiváltó kutatója lett a huszadik század első négy évtizedében (első munkája, a Les fonctions mentales dans les sociétés inférieures 1910-ben, az utolsó, a L’expérience mystique et les symboles chez les primitifs halála előtt egy évvel, 1938-ban jelent meg). Kutatási területén még halála után is komoly figyelmet keltett a Maurice Leenhardt-tól 1949-ben kiadott Carnets-ja, amelyeket 1938 decembere és 1939 februárja között írt füzetekbe, s amelyeket a háború után idősebb fia talált meg és bocsátott Leenhardt rendelkezésére. Az élete utolsó hónapjaiban kristálytiszta elmével, biztos kézzel (egyetlen törlés nélkül) írt naplójegyzetek nemcsak azt tanúsították, hogy a négy évtizeddel korábban elkezdett kutatásai és markáns következtetései élete végéig foglalkoztatták a tudóst, hanem azt is, hogy 80 éves korában is a végtelenül szerény gondolkodó képes volt mélyrehatóan revideálni gondolatait, és lényegében visszavonta a (szubjektum-objektum egységét tételező) participationból fakadó „prelogikus” mentalitásra vonatkozó oly sokat támadott fontosabb tételeit („Ami a primitív mentalitás ’prelogikus jellegét’ illeti, ezt már 25 éve sok vonatkozásban enyhítettem; az eredmények, amelyekre a legutóbbi időkben szert tettem /a Francia Nyugat-Afrikára vonatkozó recens anyagról van szó – S. R./ ... arra indítottak, hogy elhagyjam ezt a megalapozatlan feltevést”, 1949:60). A szakirodalomban és a (valahai) tudományos köztudatban mindazonáltal első műveinek (az 1910-ben megjelent munka mellett különösen az 1922-ben napvilágot látott La mentalité primitive-nek) a sarkított szembeállításai maradtak meg.

E munkákban élesen, diszkontinuus módon szembeállította a „primitív” elmét a „civilizálttal”. A mindkét társadalomban uralkodó mentalitás (s ebben Durkheimet és iskoláját követi) nem az egyén képzeteire és hiedelmeire épül, hanem a „kollektív reprezentációkra”, amelyek meghatározzák a társadalom tagjainak a fogalmi- és hiedelemrendszerét, amely a világ megtapasztalásának a módjaként közös mentalitást hoz létre. A két társadalom két – egymással összeegyeztethetetlen – logika szerint működik: a primitív mentalitás mágikusvallási és prelogikus, a civilizált mentalitás kritikai. A kétféle gondolkodás radikálisan különbözik a kauzalitás, továbbá a tér-idő felfogásban. A „prelogikus” gondolkodásmód szerint az élet eseményei (betegség, halál stb.) sem nem természetesek, sem nem véletlenek, hanem az időn és a téren kívüli természetfölötti hatalmak beavatkozása révén jönnek létre. Ezek kifürkészésére és elhárítására az álmoknak, jóspraktikáknak és az ómeneknek nagy szerepet tulajdonítanak. A „prelogikus” mentalitás tehát közvetlen és intuitív, szemben a racionális és logikus nyugati civilizáció induktív gondolkodásával. A L’ame primitive-ben összehasonlítja a kétféle társadalomban kialakuló személyiséget, s véleménye szerint a primitív személyiség egységesebb, erőteljesebb jellegét a szubjektum és a kozmosz széttép- hetetlen kapcsolata biztosítja. Későbbi munkáiban dolgozta ki a „loi de participation”-t, amely szerint a valóság különböző vonatkozásai a korai társadalmakban egyetlen misztikus egységet alkotnának, ami lehetővé tette a személyek és a dolgok közötti (részleges) azonosságot. E „misztikus participálódás” a totemizmus révén valósul meg (így, egy papagáj nemzetséghez tartozó bororo indián azt gondolhatja, hogy ő éppúgy ember, mint papagáj, vagy a különböző történetekben valaki egyszerre lehet két helyen is, mutatva, hogy ez a gondolkodás nem törődik az ellentmondásokkal vagy az egymást kizárás logikai törvényével).

A nyomban megfogalmazódó bírálatok joggal hangsúlyozták azt, hogy a modern európai társadalmakat éppúgy jellemzi az irracionalizmus és a miszticizmus, mint ahogy a korai társadalmak nem maradhattak volna fenn, ha a társadalmi gyakorlat logikátlan és irracionális lett volna. Lévi Strauss joggal dolgozott ki például aLévy-Bruhl-i dichotom társadalomelképzeléssel szemben egy olyan etnológiai elképzelést, amelyben számos, saját törvényei szerint működő és azok szerint értékelendő társadalmat kell föltételezni, amelyeket nem lehet egy séma alapján megítélni.

Minden bírálat ellenére Lévy-Bruhl munkásságának számos eleme jelentős hatást gyakorolt a későbbi kutatásokra (Cassirerre, Paretora, még J. Piaget is felhasználta őt genetikus pszichológiájában az iskoláskor előtti gyermek „preoperatív” gondolkodásának a jellemzésekor). Amikor a görög gondolkodás történetét a mítosztól a logoszig vezető útként jellemezzük, ebben is felismerhető Lévy-Bruhl hatása. Ez utóbbi gondolatot (vagyis, hogy a mítosz a tudományos logosz előzménye és előkészítője) történetfilozófiailag közismerten G. Vico fogalmazta meg mélyrehatóan a Principi di una scienza nuova-ban (1725, 1744), s Lévy- Bruhl mentalitástipológiája nagyon is beleillik egy olyan folyamatba, amelynek korai kezdeteit Platón mítoszkritikája fogalmazta meg, hogy a kereszténység éles teológiai bírálata után a felvilágosodás vitassa el a mitikus gondolkodástól minden racionalitását. Ugyanakkor a mítosz és a mitikus gondolkodás sajátszerűségeinek jobb megismeréséhez (az érzelmi megalapozottsághoz, a sem teoretikus, sem praktikus, hanem szimpatetikus jellegzetességhez, továbbá az élővilág különböző szféráinak mélységes összetartozásához, lásd E. Cassirer, An Essay on Man, New Haven, YUP, 1969:79-83) gondos és lelkiismeretes – óriási anyagot felhasználó – munkássága jelentős mértékben hozzájárult.

Bibliográfia

Részletes bibliográfia található

Rivaud, A., Notice sur la vie et les travaux de Lucien Lévy-Bruhl. Institut de France, Académie des Sciences Morales et Politiques, Paris, 1950.

Lévy-Bruhl főbb etnológiai munkái

Les fonctions mentales dans les sociétés inferieures (Paris, Alcan, 1910; angol fordítás: 1926; német fordítás: 1921).

La mentalitéprimitive (Paris, Alcan, 1922; angol fordítás: 1923; német fordítás:1927)

L’ameprimitive (Paris, Alcan, 1927; angol fordítás: 1929; német fordítás: 1930).

Le surnaturel et la nature dans la mentalité primitive (Paris, Alcan, 1931; angol fordítás: 1935).

La mythologie primitive (Paris, Alcan, 1935).

Lexpérience mystique et les symboles chez lesprimitifs (Paris, Alcan, 1938).

Les carnets de Lucien Lévy-Bruhl. Préface de Maurice Leenhardt (Paris, PUF, 1949).

Szakirodalom

EB, VII:311; Eph, IV:451 (P. Winch); Eliade, ERE, 8:533sq (C. Riviere); EWB, VI:4 (Regna Darnell); Evans-Pritchard 78-99; Morris 182-86; RGG, 4:339 (E. W. Müller); Waardenburg , I:334-351, II:159-162.

Aldrich, C. R., The Primitive Mind and Modern Civilization (London, Kegan Paul, 1931).

Allier, Raoul, Le non-civilisé etnous (Différence irréductible ou identitéfonciere ?) (Paris, Payot, 1927). Blondel, Charles, La mentalité primitive (Paris, Stock, 1926).

Cazeneuve, Jean, Lucien Lévy-Bruhl. Sa vie, son oeuvre, avec un exposé de saphilosophie (Paris, PUF, 1963).

Davy, Georges, „Pour le centieme anniversaire de la naissance de Lucien Lévy-Bruhl”: Revue phi- losophique, CXLVII (1957), 468-493.

Faye, J.-P., „Lévy-Bruhl et l’inconscient collectif. Du reve au mythe”: Revue philosophique, CXLVII (1957), 539-555.

Gilson, Étienne, „Le Descartes de Lucien Lévy-Bruhl”: Revue philosophique, CXLVII (1957), 432—451.

Leeuw, G. van der, L’homme primitif et la religion. Étude anthropologique (Paris, 1940, az eredeti holland kiadás:1937).

Leenhardt, M., „Préface”, in Les carnets de Lucien Lévy Bruhl, 1949:V—XXI.

Leroy, Olivier, La raison primitive (Essai de refutation de la théorie du prélogisme) (Paris, Geuthner, 1927).

Lévinas, Emmanual, „Lévy-Bruhl et la philosophie contemporaine”: Revue philosophique, CXLVII (1957), 556—569.

Podach, E. F., „Zum Abschluss von L. Lévy-Bruhls Theorie über die Mentalitat der Primitiven”: Zeitschriftfür Ethnologie, LXXXVI (1951), 42—49.

Revue philosophique de la France et de l’Etranger. Numéro spécial á l’occasion du Centénaire de la naissance de Lucien Lévy-Bruhl. 82e Année, tome CXLVII, No.4 (octobre—décembre 1957), 397—569 (20 tanulmány Lévy-Bruhlről).

Rivaud, A., op. cit.

A TERMÉSZETI NÉPEK VILÁGKÉPE

I.

A természeti népek gondolkodásmódja lényegét tekintve misztikus. Ez az alapvető jellemvonás hatja át egész gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódjukat. Innen származik e szellemiség megértésének és nyomon követésének rendkívüli nehézsége. Érzéki benyomásai hasonlítanak a mieinkhez, azonban ezek gondolati feldolgozásában hirtelen más, tőlünk idegen irányba tér el. Könnyen tévútra kerülünk. Nagyon könnyen tévedhetünk, amikor meg akarjuk fejteni, hogy a primitív népek adott esetben miért éreznek vagy cselekednek így vagy úgy, milyen törekvéseknek engedelmeskednek, vagy melyek azok az okok, amelyek bizonyos szokások tiszteletben tartására késztetik őket. Találunk valami, többé-kevésbé helytálló magyarázatot, de ez kilencven százalékban hamis lesz.

Az afrikai ordáliák szolgáltatnak erre példát. Ha úgy interpretáljuk ezeket, mint amelyek céljaegy bűnös leleplezés, vagy aközépkori istenítéletekkel, még inkább a hozzájuk közelebb álló antik görög ordáliákkal analóg jogi eljárásoknak tekintjük őket, akkor arra ítéljük magunkat, hogy semmit se értsünk meg belőlük, és eksztázisba essünk, mint ahogy azt a nyugat-afrikai vagy ausztráliai misszionáriusok tették évszázadok óta a szegény négerek megmagyarázhatatlan abszurditásaitól. De ha belehelyezkedünk a bennszülöttek gondolat- és érzés világába, ha visszanyúlunk egészen azokig a közösségi reprezentációkig és érzésekig, melyekből cselekedeteik származnak, semmi abszurdot nem találunk a magatartásukban. Éppen ellenkezőleg, magatartásuk szemléletmódjuk törvényszerű következménye. Számukra az ordália egyfajta reagens, mely egyedül képes kimutatni, hogy a csoport egy vagy több tagjában valamely rosszindulatú hatalom öltött testet. Egyedül ez a próba rendelkezik e hatalom lerombolásához vagy legalábbis ártalmatlanná tételéhez szükséges misztikus erővel. A primitívek nem mondhatnak le róla, különben a baj és a halottak száma megsokszorozódik; a fehérek heves ellenkezése éppolyan érthetetlen számukra, mint az ő viselkedésük a fehér emberek számára.

Kevésbé tragikus, de nem kevésbé jellemző az a félreértés, melyet az európaiak által a primitíveknek nyújtott orvosi ellátás kapcsán elemeztünk. E félreértés eloszlatása érdekében fel kell fedni azt az elképzelést, melyet a bennszülöttek alkotnak a betegségről és a gyógyulásról, a „fehér doktor” által előírt gyógyszerekről és az életmódról, az ebből adódó következményekről stb.; a mieinktől olyannyira elütő reprezentációk mögött a primitív szellemiség mélyén rejlő okság és participáció misztikus koncepcióját kell megtalálni.

Ha az ilyen jellegű, bizonyára gyakran felmerülő félreértéseket gondosan tisztázták volna azok az első fehér emberek, akik a bennszülöttekkel együtt éltek, akkor az itt felvázolt tanulmányunk számára értékes adatokkal szolgáltak volna. Ez azonban nem történt meg, és az alkalom jóvátehetetlenül elveszett. Azoknak az európaiaknak, akik elsőkként kerültek huzamosabb kapcsolatba a primitív közösségekkel, más gondjuk volt, mint a primitívek megfigyelése és az összegyűjtött adatok precíz közreadása. Még ha vállalkoztak volna is erre a hosszadalmas, kényes és bonyolult feladatra, legtöbbjük nem tudta volna betölteni. Az ilyen jellegű munkáknál a siker feltétele a bennszülöttek nyelvének pontos ismerete. Nem elegendő annyi nyelvismeretet szerezni, amennyivel megértetjük magunkat a folyó ügyek lebonyolításában, a kívánságok és a parancsok közlésében vagy a mindennapi életet érintő hasznos információk átvételében. Sok egyébre is szükség van: a primitív nyelvek gyakran meglepő nyelvtani bonyolultsággal és gazdag szókinccsel rendelkeznek és jellegükben erősen eltérnek a számunkra megszokott indoeurópai és sémi nyelvektől. Ahhoz, hogy érzékelhessük a bennszülöttek reprezentációinak számunkra olykor meglepő finomságait, hogy megértsük ezek egymáshoz való kapcsolódásait a mítoszokban, mesékben és rítusokban, tökéletesen ismerni kell a nyelv szellemét és apró finomságait. Ez a feltétel szinte alig volt adott.

„A bennszülöttekkel való érintkezéseinkben — mondja egy angol gyarmati intéző az új-guineai pápuákkal kapcsolatban, akik még sohasem láttak európait — az a legnehezebb, hogy megértessük velük mondanivalónk pontos jelentését, és hogy mi megértsük azt, amit ők mondanak.”[524] A két gondolkodás annyira idegen egymástól, szokásaik, kifejezési eszközeik oly eltérőek! Az európai ember csaknem gondolkodás nélkül alkalmazza az absztrakciót; az egyszerű logikai műveleteket annyira megkönnyíti számára a nyelve, hogy nem kerülnek különösebb erőfeszítésébe. A primitívek gondolkodása és nyelve csaknem kizárólag konkrét. „Az eszkimók érvelési módja—mondja egy jó megfigyelő — nagyon felszínesnek tűnik, mivel nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben is végigkövessenek egy gondolatsort, melyet mi a gondolatmenet meghatározott láncolatának nevezünk, és hogy egyetlen tárgyhoz ragaszkodjanak. Más szóval gondolkodásuk nem jut el az absztrakciók és a logikai formulák szintjéig, ragaszkodik a megfigyelt képekhez és helyzetekhez, melyek számunkra nehezen követhetően váltakoznak.”[525] Egyszóval a mi gondolkodásunk mindenekelőtt „fogalmi”, míg a másikról ez alig állítható. Egy európai számára, még akkor is, hajól bírja a bennszülöttek nyelvét, nagyon nehéz, szinte lehetetlen teljesen úgy gondolkodni és beszélni, mint ők.

Amikor a kutatók feljegyezték az intézményeket, szokásokat és hitrendszereket, olyan fogalmakat használtak — lehetett volna másképp? —, melyek csak látszólag feleltek meg a valóságnak, amit ki akartak fejezni. De éppen azért, mivel ezek az európai gondolkodásra jellemző logikai atmoszférával körülvett fogalmak voltak, deformálták azt, amit vissza akartak adni. A fordítás egyenlő volt a csalással. Tömegével vannak példák erre. Az élőlény megjelölésére, vagy még inkább azoknak a láthatatlan lényeknek a megjelölésére, akik az élőlény testén keresztül a primitív személyiséget alkotják, csaknem minden megfigyelő a „lélek” szót alkalmazta. Ismertek a tévedések és fogalomzavarok, melyeket az idézett elő, hogy a primitíveknél nem létező fogalmakat használtak. Egy egykor igen közkedvelt elmélet, melynek még ma is megvannak a hívei, azon az implicit posztulátumon nyugszik, hogy a primitíveknél van egy, a miénkhez hasonló „lélek”- vagy „szellem”-fogalom. Hasonlóképpen megvolnának a „család”, „tulajdon”, „házasság” stb. kifejezések is. A megfigyelők kénytelenek voltak ezeket felhasználni a mieinkkel meglepő analógiát mutató intézmények leírásánál. De egy figyelmes kutatómunka ki fogja mutatni, hogy a primitívek kollektív reprezentációi hamissá válnak, mihelyt a mi fogalmaink körébe kerülnek.

Maradjunk egy egyszerű példánál, mely nem igényel hosszas elemzést. A megfigyelők általában „pénz”-nek nevezik azokat a kagylókat, melyeket a bennszülöttek bizonyos vidékeken, Melanéziában és másutt, cseréikben használnak. Legutóbb Richard Thurnwald kimutatta, hogy ez aMuschelgeld (kagylópénz) nem felel meg pontosan annak, amit mi „pénz”-nek nevezünk. Számunkra valamilyen közvetítőről van szó (hogy fém vagy papír, az lényegtelen), mely lehetővé teszi, hogy valamit cseréljenek valamiért. Ez a pénz univerzális csereeszköz. De a melanéziaiaknak nemigen vannak ilyen általános jellegű fogalmaik. Reprezentációik konkrétabbak. Szomszédjaik, a Salamon-szigeti bennszülöttek vásárlásaikhoz kagylókat használnak, de mindig meghatározott jelöléssel. „Ez a pénz – írja Thurnwald – lényegében két célt szolgál: 1. egy asszony megvásárlását (házasság); 2. szövetségesek szerzését háborúság esetén és a meggyilkolt vagy a harcokban megölt halottakért járó a kárpótlás kifizetését.”

Ezáltal érthető lesz, hogy a »pénz« nem kimondottan gazdasági célokat szolgál, hanem bizonyos társadalmi funkciót tölt be. A pénznek tulajdonított rendeltetése azt is megérteti velünk, hogy miért a vezérnek kell elsősorban egy kagylópénzből álló kincstár gyűjtésével és megőrzésével foglalkoznia. »Alaptőkéjét« külön erre szánt kunyhóban tartja... és arra használja például, hogy kölcsönadja embereinek, ha azok asszonyt akarnak vásárolni. A kagylópénz »ékszer gyanánt« is szolgálhat. Buinban a pénz mellett a karkötők is fontos szerepet játszanak, mint értékjelek. Choiseulből hozatják őket. Az érték egy másik képviselője a sertés, mely különböző fizetésekre szolgál, különösen a sokféle, különböző alkalmakkor kötelező ünnepi étkezések esetében.

„Ami a kimondott kereskedelmi ügyleteket illeti, itt nem a kagylópénzt használják. Csere útján járnak el, de ezek a cserék specializáltak és ezáltal szabályozottak. A közvetlen termékcserében – mondja Thurnwald – meghatározott tárgyak csak más meghatározott tárgyakért cserélhetők el, például egy lándzsa egy karkötőért, gyümölcs dohányért, disznó késekért. Szívesen cserélnek fogyasztási cikket: mint például kókuszdiót vagy tárót dohányért, fegyvereket díszekért (lándzsákat karkötőkért vagy üveggyöngyökért) stb.”[526]

Vegyünk búcsút Thurnwaldnak a Salamon-szigeti bennszülöttek gazdasági életéről szóló érdekes leírásától. Amit idéztünk, elegendő annak érzékeltetésére, hogy a mi „pénz”-fogal- munk nem felel meg egészen az ott használt „kagylópénznek”. Ha tehát ragaszkodunk ahhoz, hogy a bennszülöttek „pénzzel” rendelkeznek, akkor azt bizonyítjuk, hogy csak valamilyen általános, pontatlan elképzelésük van róla. A kagylópénz speciális rendeltetésének figyelmes, mindenre kiterjedő vizsgálata eredményeképpen azonban bizonyos intézményeket alaposan megismerünk, és egyúttal az is lehetővé válik, hogy jobban megértsük a bennszülöttek gondolkodását, akik nem általános, absztrakt fogalmakat alkalmaznak, és akik „pénz” hiányában meghatározott tárgyaknak meghatározott tárgyakkal történő cseréjét szervezik meg.

Hasonló kritikai módszert lehetne alkalmazni a többi absztrakt fogalmat illetően is, melyeket a primitív közösségek kutatói a primitív népek reprezentációinak magyarázatára és intézményeik leírására felhasználtak.

Ily módon a dolgok tulajdonságából, a nyelvből és a gondolkodásmódból következő szükségszerűségek következtében a primitív gondolkodás kutatóinak rendelkezésére álló dokumentumok legnagyobb része csak nagy körültekintéssel és elmélyült kritikai munkával használható fel. Az első megfigyelők, egyháziak és világiak, teljes jóindulattal, de csaknem mindig deformálták és meghamisították a leírt intézményeket és hitéletet, mivel gyanútlanul felhasználták a számukra megszokott fogalmakat. Az utánuk következők hasonlóképpen jártak el, de még bonyolultabb körülmények között, mert a primitívek intézményeit és hitéletét már összekuszálta a fehérekkel való kapcsolat, és így szellemiségüket és nyelvüket a gyors szétesés fenyegeti. Ugyanakkor hol lehetne ennek a szellemiségnek vitathatatlan nyomait keresni, ha nem azoknak az írásaiban, akik mellettük, velük éltek, akik részesei voltak életük minden olyan szokásának, mint kultikus szertartásaik (ha van szervezett kultuszuk)? A tudománynak nem állnak rendelkezésére más dokumentumok. E dokumentumok elkerülhetetlen tökéletlensége, túl bő vagy túl kevés információtartalma csaknem teljes magyarázatot ad arra, hogy az etnológia fejlődése miért ilyen lassú, és eredményei miért ilyen kétesek.

Ám a baj mégsem orvosolhatatlan. Súlyosabb vagy kevésbé súlyos formában, de minden olyan tudományban megtalálhatók ezek a problémák, melynek anyaga adatokra épül, és a külső és belső kritika ma már helyesen felállított szabályai az etnográfiai dokumentumokra éppoly hatékonyan alkalmazhatók, mint bármi másra. Ezen túl, ahogy a primitív népek szemléletének vizsgálata előre halad, és olyan eredményeket ér el, amelyek vitathatatlan ismeretekként tarthatók számon, a kutatónak egyre több biztosabb kritérium áll rendelkezésére arégi és az újabb adatok értékének ellenőrzéséhez: jobban meg tudja ítélni, mi felesleges, és mit kell megtartani. Végül is a primitív népek szemlélete lényeges jegyeinek kielégítő ismerete intézményeik szigorúbb és elmélyültebb tanulmányozását segíti elő. Túljutva az első szakaszon, a következőket talán már könnyebb lesz végigjárni, vagy legalábbis megközelíteni.

II.

A primitív gondolkodást — a miénkhez hasonlóan — az események okai izgatják. De ezeket az okokat nem ugyanabban az irányban keresi. A primitív gondolkodás világában sokféle, mindenütt jelenlevő okkult hatalmak működnek, vagy állnak készen a cselekvésre. Minden tény, legyen bármilyen egyedi, egyben e hatalmak manifesztációjának is számít. Az eső abban a percben érkezik, amikor a földek legjobban szomjaznak? Ez azt jelenti, hogy az ősök és a hely szellemei elégedettek, és így tanúsítják jóakaratukat. Ha kitartó szárazság perzseli le a termést és pusztítja el az állatokat, talán egy tabut sértettek meg, vagy talán egy ős akarja megbosszulni magát, és az ő haragját kell enyhíteni. Ugyanúgy egyetlen vállalkozás sem járhat sikerrel a láthatatlan hatalmak közreműködése nélkül. Nem indulnak el vadászni vagy halászni, nem utaznak el, nem kezdenek földet művelni, ha nem jelentek meg a kedvező előjelek, ha a társadalmi csoport misztikus pártfogói nem tettek formális ígéretet a segítségre, ha maguk az elejtendő állatok nem egyeznek bele, ha az eszközöket nem szentelték meg és nem ruházták fel mágikus erővel. Egyszóval a látható és láthatatlan világ egységet alkot, a látható világ eseményei állandóan a másik hatalmaitól függnek. Ez a magyarázata annak, hogy a primitívek életében olyan jelentős helyet foglalnak el az álmok, a jóslatok, az ezer formában megjelenő jövendölések, az áldozatok, a varázslatok, a rituális szertartások, a mágia. Ezzel magyarázható az, hogy elhanyagolják az általuk fizikainak nevezett okokat, és figyelmük, mint egyetlen hatóokra, teljes egészében a misztikus okra összpontosul. Ha egy ember szervi betegség vagy kígyómarás következtében meghal, ha agyonüti egy ledőlő fa, széttépi egy tigris vagy egy krokodil, a primitív gondolkodás szerint nem a betegség, a fa, a tigris vagy a krokodil ölte meg. Csakis azért halt meg, mert egy boszorkány „halálra ítélte”, „kiszolgáltatta”. A gyilkos fa és állat csak eszközök voltak. Ha nem az egyik, akkor a másik tölti be ezt a feladatot. Azt mondják, egymás közt felcserélhetők, az őket felhasználó láthatatlan hatalom kedve szerint.

Az ily módon orientálódó elmék számára nem létezik kizárólag fizikai tény. Számukra tehát egyetlen természeti jelenséggel kapcsolatos kérdés sem úgy vetődik fel, mint számunkra. Ha mi meg akarunk magyarázni egy természeti jelenséget, akkor maguknak a jelenségeknek a sorában keressük meg a magyarázathoz szükséges és elegendő feltételeket.

Ha ezeket meghatároztuk, nincs több kérdeznivalónk. Megleszünk a törvény ismeretével. A primitív ember egészen másképp jár el. Talán észreveszi az őt érdeklő dolog konstans előzményeit, és a cselekvésben messzemenőkig számol ezekkel. A valóságos okot azonban mindig a láthatatlan hatalmak világában, az általunk természetnek nevezett világon túl, a szó szoros értelmében vett „metafizikában” keresi. Röviden szólva, a mi problémáink eltérnek az ő problémáitól, és az övéi idegenek tőlünk. Ezért, ha azt kérdezzük, hogy milyen megoldást ad a primitív gondolkodás a mi problémáinkra, ha azt hisszük és arra tartunk igényt, hogy az ebből levont konzekvenciák esetleg megmagyaráznák ezt vagy azt a primitív intézményt, akkor elkerülhetetlenül zsákutcába jutunk.

Ekként hitte Sir James Frazer, hogy egy totem-elméletet alapozhat arra, hogy a primitívek talán nem ismerik a fogamzás fiziológiai folyamatát. Hosszú vitákat folytattak arról, hogy a primitívek hogyan képzelik el az ember szaporodási funkcióját, és milyen nézetek uralkodnak a terhességről a legalacsonyabb rendű társadalmakban. De talán nem lenne haszontalan előbb felvetni azt a kérdést, hogy vajon a fogamzás problémája a primitív gondolkodás számára olyan módon vetődik-e fel, hogy általa egyáltalán lehetséges az ilyen jellegű viták eldöntése?

Ismerve a primitív gondolkodásmódot, tévedés nélkül megállapíthatjuk, hogy amennyiben figyelme a fogamzásra irányul, nem ennek fiziológiai feltételein fog fennakadni. Akár ismeri ezeket, akár nem, lényegtelenek, mivel minden esetben figyelmen kívül hagyja őket, és az okokat másutt, a misztikus erők világában keresi. Ha másképpen volna, akkor ezt a tényt minden más természeti ténytől eltérő módon kellene megítélnie. Ebben az esetben kivételesen szokatlan módon kellene viselkednie, és hirtelen a fizikai okok iránt kellene érdeklődnie. Ezt viszont semmi sem indokolja. Ha a primitív ember számára a halál sohasem természetes, akkor ugyanazon okoknál fogva, magától értetődően, a születés sem az.

Valóban, egyes természeti népek – például az ausztráliaiak – már a fehérekkel való érintkezés előtt helyesen figyelték meg a fogamzás néhány fiziológiai feltételét, különös tekintettel a nemi aktus szerepére. De ebben az esetben mint egyébkor is, a fizikai okok – a számunkra szükséges és elégséges előzmények – előttünk teljesen másodlagosak maradnak: a valódi ok lényegében véve misztikus. Még ha meg is figyelték volna, hogy a gyermek csak akkor jön a világra, ha megtörtént a megtermékenyítés, nem vonják le belőle a számunkra természetes következtetést. Kitartanak amellett, hogy ha egy asszony terhes, akkor egy „szellem” – általában egy most megszületni akaró, reinkarnálódásra váró ős szelleme – szállt belé, amivel természetesen az jár együtt, hogy az asszonynak a szellem klánjához, alklánjához és toteméhez kell tartoznia. Az aruntáknál a terhességtől félő asszonyok, mivel kötelesek odamenni, ahol ezek a földi életre kijelölt szellemek élnek, igyekeznek megtenni minden óvintézkedést amely megakadályozhatja, hogy e szellemek valamelyike is beléjük szálljon.[527] Spencer és Gillen nem mondják, hogy ezek az asszonyok tartózkodnak minden nemi kapcsolattól. Ezt, úgy vélik, nem is követi fogamzás, csak ha a „szellem” beleszállt az asz- szonyba.

Ismeretes-e a fogamzás fizikai oka San Cristovalban, a Salamon-szigeteken — teszi fel a kérdést Fox. „Jelenleg — válaszolja — minden bizonnyal. Ha megkérdezik a bennszülötteket, miért szokták a házasság első szülöttét élve elégetni, csaknem mindig azt felelik, azért, mert ez a gyermek valószínűleg nem a férjtől, hanem egy másik férfitól van. Bizonyára számos tény van, mely a másik hipotézist támasztja alá. Azt mondják, hogy az embriót egy Hau-di- Ewavi nevű adaro, aki Guadalcanarban él egy hegyen, vagy egy Kauraha nevű kígyószellem helyezi az asszonyok méhébe.”[528] — A két hipotézis nem zárja ki egymást. A San Cristoval-i szigetlakók valószínűleg megtudták a fehérektől, vagy saját maguk figyelték meg a nemi aktus szoros összefüggését a fogamzással; de azért nem kevésbé állítják, hogy az igazi ok csak misztikus lehet, egy szellem, aki elhatározta, hogy beleszáll egy asszonyba.

A primitív társadalmak nagy részében, különösen a bantuknál, a feleség meddősége valóságos sorscsapás, és elegendő ok a házasság felbontásához. Egy jól ismert participáció alapján az asszony meddősége terméketlenséggel veszélyezteti a férj ültetvényét; tehát el kell válniuk. A terméketlenség okát mindig az asszonyban keresik. A bennszülöttek persze nem hagyják figyelmen kívül a nemi aktus fiziológiai szerepét. De, mint ahogy valójában nem ettől teszik függővé a terhességet, arra sem gondolnak, hogy a fogamzás elmaradásának a férfi is oka lehet. Bizonyára valami misztikus ok van; azaz egyetlen gyermekszellem sem akar reinkarnálódni az adott asszonyban. Az asszony pedig, elkeseredve meddősége miatt, nem remél másképp gyógyulást, az ősökhöz és a láthatatlan hatalmakhoz könyörög, legyenek hozzá kegyesek, megsokszorozza az adományokat és az áldozatokat.

A primitív gondolkodásnak ez a megnyilvánulása megnehezíti annak megismerését, hogy vajon egy adott törzs mit is képzel pontosan arról, amit mi a fogamzás fiziológiai feltételének nevezünk. Minthogy számára ez lényegtelen, az sem szükséges, hogy világos elképzelései legyenek róla, hogy pontosan tudja, mit gondol, mivel figyelmét nem erre irányítja. Egyes társadalmi csoportoknak bizonyára kialakultabb hagyományaik vannak, mint szomszédaiknak, anélkül hogy bármire is következtetni lehetne ebből a különbségből. A megfigyelők adatai eltérhetnek egymástól, és mégis igazak lehetnek. Ugyancsak ebből eredően, ez a szellemiség, mely mint ismert, az ellentmondással szemben gyakran közömbösnek mutatkozik, egyszerre hajlandó elfogadni, hogy a fogamzás rendes feltétele a nemi aktus, és hogy van fogamzás nemi aktus nélkül. A Lucina sine concubito talán kivételes; önmagában semmi rendkívüli sincs benne. Ha egy asszony azt álmodja, hogy egy szellem belészállt, akkor meg kell fogamzania: gyermek születik. A mesék, a legendák, a mítoszok teli vannak ilyen jelenségekkel, anélkül hogy a primitív gondolkodás ebben bármi meglepőt is találna. Ebből nem kell arra következtetni, hogy figyelmen kívül hagyja a nemi aktus szerepét, de még ha nem is hagyja figyelmen kívül, még ha esetleg van is több-kevesebb fogalma róla,[529] nem hiszi azt, hogy ez a fogamzás feltétele.

III.

A természet jelenségeivel szemben tehát a primitív gondolkodás nem ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint mi, vagy egyáltalán nem veti fel ezeket a kérdéseket. „Ezeknek a vad törzseknek – mondja egy felfedező a Szumátrán élő sakaikról beszélve – egészen csekély az okságszükségletük.”[530] – Az „okság szükséglete” itt a körülöttünk történő dolgok, jelenségek által „felébresztett érdeklődést” jelenti. A legalacsonyabb rendű társadalmakban, különösen bizonyos dél-amerikai törzseknél, gyakran megfigyelték ezt a látszólagos apátiát és szellemi eltompultságot. Ez könnyen vezethet arra, hogy a primitív szellemiségről általában pontatlan következtetésre jussunk. Ha ezt a tévedést el akarjuk kerülni, akkor mindenekelőtt nem szabad ezekben – akár alacsony, akár némileg magasabb rendű – társadalmakban ugyanazt a típusú „oksági szükségletet” keresnünk, mint a miénkben. Mint ahogy az elemzett tényekből és intézményekből is kitűnik, nekik megvan a saját, rájuk jellemző „okságszükségletük”, melyet a siető és elfogult kutatók könnyen szem elől tévesztenek. Ez a lényegében misztikus és prelogikus gondolkodás a miénktől eltérő irányban, más úton halad. Elegendő csak arra felfigyelni, hogy milyen jelentőségű számára a jóslat és a mágia. Ahhoz, hogy nyomon követhessük ezt a gondolkodásmódot, hogy feltárhassuk elemeit, úgyszólván erőszakot kell tennünk saját gondolkodásunkon, és a természeti népek szellemiségéhez kell alkalmazkodnunk. Csaknem lehetetlen erőfeszítés; de ha kísérletet sem teszünk, valószínűleg megismer- hetetlen marad számunkra ez a szellemiség.

Túl azon a csaknem leküzdhetetlen tendencián, mely akaratunk ellenére arra késztet, hogy a saját gondolkodásmódunk szerint fogjunk fel minden gondolkodást, egy másik tényező is elfedi előlünk a primitív szemléletmód sajátos tulajdonságait. A gyakorlatban a primitív emberek könnyen elérhető elképzelések szerint élnek és célokat követnek, e célok elérése érdekében körülbelül úgy cselekszenek, mint ahogy mi tennénk az ő helyükben. Abból a tényből, hogy bizonyos körülmények között hozzánk hasonlóan cselekszenek, hajlamosak vagyunk azonnal, alaposabb vizsgálat nélkül, arra a következtetésre jutni, hogy szellemi műveleteik általában a mieinkhez hasonlóak. Kizárólag egy alaposabb kutató- és elemző munka hozza napfényre a különbségeket.

A szellemi működések az alacsonyabb rendű társadalmakban című munkánk azt próbálta kimutatni, hogy az ellenmondással gyakran nem törődő primitív gondolkodás hogyan képes elkerülni mégis az ellentmondást, mihelyt a cselekvés szükségletei ezt megkövetelik. Éppígy azok a primitív emberek, akiket látszólag kézenfekvőbb kauzális kapcsolatok sem érdekelnek, a számukra nélkülözhetetlen dolgokban nagyon jól tudják alkalmazni a kauzalitást, például a táplálék megszerzésében vagy valamilyen eszköz készítésében. Valójában alig van olyan alacsonyabb rendű társadalom, ahol ne lenne valamilyen csodálatra méltó ipari vagy művészeti megmunkálási mód, eljárás: pirogok, fazekasmunkák, kosárfonás, szövés, ékszerkészítés stb. Ugyanazok az emberek, akik csaknem minden kultúra híján, a társadalmi fejlődés alsó fokán élnek, bizonyos tárgyak előállításában meglepő ügyességről és pontosságról tanúskodó eredményeket érnek el. Az ausztráliai ember bumerángot készít, a busmanok és a pápuák művészi rajzokat. A melanéziai különösen találékony a halfogásban stb.

A primitív emberek mindennapi munkáinak technológiájára vonatkozó munkák kétségtelenül eredményes segítséget nyújtanak szellemi fejlődésük szakaszainak megállapításában. Mármost, bár a feltalálás mechanizmusai a mi társadalmainkban is kevéssé ismeretesek és a primitíveknél még inkább ismeretlenek, néhány általános észrevételt meg tudunk fogalmazni. A primitívek bizonyos munkáinak és eljárásainak kivételes értéke, mely annyira ellentétes kultúrájuk egyébként kezdetleges jellegével és nyerseségével, nem reflexió vagy érvelés eredménye. Ha így lenne, akkor nem állapítanánk meg ilyen óriási eltéréseket, és ez az általános módszer többször ugyanazt a szolgálatot megtenné nekik. Kezüket egyfajta intuíció vezeti, ezt az intuíciót pedig bizonyos, számukra fontos dolgok éles megfigyelése. De túl messzire megyünk. A cél elérésére alkalmas eszközök ügyes elrendezése még nem feltétlenül foglalja magába az értelem gondolkodó tevékenységét, az elemző, általánosító és a váratlan fordulatokhoz jól alkalmazkodó kézség birtoklását. Ebben az esetben valószínűleg nem egyébről van szó, mint a gyakorlat által kialakított és kifejlesztett ügyességről, mely igen hasonló annak a biliárdjátékosnak az ügyességéhez, aki minden geometriai és mechanikai ismeret és gondolkodás nélkül elsajátította a golyó adott pozícióba való juttatásának gyors és biztos intuícióját.

Hasonlóképpen hivatkozhatunk a kifinomult észlelésre és éleselméjűségre, melyről számos primitív nép tanúságot tett. Például von Martius állítása szerint Brazília legalacsonyabb rendű indián törzsei a pálmák minden fajtáját, sőt még azok változatait is meg tudják különböztetni egymástól, és mindegyikre külön elnevezésük van. Az ausztráliak csoportjuk minden egyes tagjának lábnyomát felismerik stb. Gyakran dicsérik jó néhány közösség bennszülötteinek vele született jó beszédkészségét, a velük folytatott beszélgetések alkalmával bebizonyosodó érvelőkészségüket, a vitákban tanúsított támadó és védekező ügyességüket. Meséik, közmondásaik gyakran finom maliciózus megfigyelésről, mítoszaik termékeny, olykor költői képzelőerőről tanúskodnak. Mindezt több ízben feljegyezték olyan kutatók, akik természetesen nem voltak elfogultak a „vadak” javára.

Amikor magunkhoz hasonlónak, olykor még jobb emberismerőnek, lélekelemzőnek és pszichológusnak (a szó gyakorlati értelmében) ítéljük őket, alig elképzelhető számukra, hogy más szempontból csaknem megfejthetetlen rejtélyt jelentenek, és hogy szellemiségüket mekkora különbségek választják el az övékétől. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a hasonlósági pontok mindig olyan értelmi tevékenységmódokra vonatkoznak, melyeknél a természeti népek, hozzánk hasonlóan, közvetlen intuícióval, megértéssel, az észlelt tárgy pillanat alatt történő, gyors interpretálásával járnak el: gondolunk itt olyan esetekre, mint amikor egy ember arcáról le kell olvasni be nem vallott érzelmeit, meg kell találni a másik ember megszólaltatásához szükséges szavakat, egy szituációban vagy egy cselekvésben meg kell ragadni a nevetségest stb. Itt egyfajta szimat vagy érzék vezeti a primitív embereket. A gyakorlat révén ez az érzék finomulhat és továbbfejlődhet, sőt tévedhetetlenné válhat anélkül, hogy bármi köze lenne a kimondottan intellektuális műveletekhez. Mihelyt ezekre a műveletekre kerül sor, egészen nyilvánvalóvá válnak a két gondolkodásmód közötti különbségek. A zavarba került megfigyelő, aki tegnap még virtuálisan azonosra becsülte a természeti ember intelligenciáját a többi emberével, most, mivel úgy látja, hogy a primitívek, a legegyszerűbb gondolkodásra is képtelenek, egyszeriben hihetetlen ostobának tartja őket.

A rejtélyesség benne van a primitív gondolkodás prelogikus és misztikus jellegében. A kollektív reprezentációk előtt, melyekben ez a gondolkodás kifejezésre jut, az őket összekötő előzetes kapcsolatok előtt, valamint az intézmények előtt, melyekben objektiválódnak, a mi logikus és fogalmi gondolkodásunk kényelmetlenül érzi magát, minthogy számára ez a struktúra idegen, sőt ellenséges. A primitív gondolkodás világa voltaképpen csak részben esik egybe a miénkkel. A fizikai okok rendszere, mely számunkra végtelen, itt szinte észrevétlen marad, míg az okkult hatalmak, misztikus cselekedetek, különféle participációk egybevegyülnek az észlelés közvetlen adataival, hogy egy olyan egységet alkossanak, melyben összekeveredett a valóság és a túlvilág. Ebben az értelemben ez a világ összetettebb a miénknél. Ugyanakkor véges és zárt. A legtöbb primitív ábrázolásban az égbolt harangként borítja be a lapos földet vagy óceánt. Eszerint a világ véget ér a horizonton. A teret sokkal inkább érzik, mint értik; tájékozódásuk jó, és minden tájon otthon érzik magukat. Az idő mennyiségi ábrázolása homályos és bizonytalan: csaknem valamennyi primitív nyelv olyan szegény az időviszonyok kifejezésében, mint amilyen gazdag a térbeli kapcsolatok ábrázolásában. A jövőt, mivel biztosnak tűnik és erős érzelmeket vált ki, jelennek érzik.

Ebben a zárt világban, melynek megvan a miénktől eltérő saját tere, oksága, időszemlélete, a társadalmak szolidárisak a velük élő más (látható vagy láthatatlan) élőlényekkel vagy élőlénycsoportokkal. Minden társadalmi csoport, aszerint hogy vándorló vagy helyhez kötött, kisebb-nagyobb területet foglal el, melynek határait általában világosan rögzítik maguk és szomszédjaik számára. Itt csak a főnöknek van kizárólagos joga a vadászathoz és a gyümölcsszedéshez. Hozzá „tartozik” a föld, a szó misztikus értelmében: misztikus kapcsolat fűzi össze élő és holt lakóit különböző okkult hatalmakkal, melyek benépesítik ezt a földet és lehetővé teszik számára, hogy itt éljen; és természetesen senki más jelenlétét nem viselik el. Ugyanígy egy intim participáció alapján, ami közvetlen és állandó kapcsolatban van egy emberrel – ruházata, ékszerei, fegyverei, állata-, az maga az ember; ezért, amikor meghal, ezek a tárgyak gyakran senki máshoz nem tartozhatnak, és elkísérik új körülményei közé. Ugyanígy a földdarab, ahol egy embercsoport él, maga a csoport: nem élhetnek máshol; ha egy másik csoport meg akarná szerezni a területüket és meg akarna telepedni rajta, a legnagyobb veszélynek tenné ki magát.

A szomszédos törzsek között vannak összeütközések, betörésekből, rajtaütésekből, területsértésekből származó háborúságok, de ezek nem kimondott hódítások. Kiirtanak egy ellenséges csoportot, de nem veszik el a földjét. Miért is tennék, hiszen itt mindenféle „szellem” félelmetes ellenségeskedéseivel találnák szembe magukat, melyek minden bizonnyal megbosszulnák a legyőzötteket. Itt élniük nem lehet, itt a biztos halál várja őket. Talán a csoportok vagy alcsoportok és valamely élő faj között fennálló lényegi és lokális participációs viszonyokban találhatjuk meg a legfőbb gyökereit annak, amit totemisztikus rokonságnak nevezünk.

Azok a reprezentációk, melyeket a participációk és misztikus kizárások keveredésében az egyén önmagáról (akár aktuális, akár a halál utáni életéről) vagy csoportjáról alkot, csak távolról hasonlítanak eszmékhez vagy koncepciókhoz. A primitív emberek inkább érzik és átélik, mint gondolják ezeket a reprezentációkat. Sem tartalmuk, sem összefüggéseik nincsenek szigorúan alávetve az ellentmondás törvényének. Ennek következtében az individuális és a társadalmi csoport, a látható és láthatatlan környező világ még ezekben a kollektív reprezentációkban sem „meghatározottak”, amilyennek látszanak, mihelyt a mi fogalmi gondolkodásunk próbálja megragadni őket. A fogalmi gondolkodást semmiképpen sem lehet közönséges „tárgyaival” azonosítani. Ily módon a fogalmi gondolkodás megfosztja ezeket a tárgyakat elemi konkrétságuktól, érzelmi telítettségüktől, erejüktől. Ez teszi olyan nehézzé és csaknem mindig bizonytalanná azoknak az intézményeknek a megértését, melyekben a primitív társadalmak inkább misztikus, mint logikus gondolkodásmódja kifejezésre jut.

Lakatos Mária fordítása

Forrás: L. Lévy-Bruhl, La mentalité primitive. Paris, PUF, 1960, 503—522



[524] Annual Report, 128. (Papua, 1911.)

[525] H. P. Steensby: Contributions to the Ethnology and Antropology of the Polar Eskimos. (Adalékok a sarki eszkimók etnológiájához és antropológiájához.) Meddelelser om Groenland, XXXIV (1910), 374—375.

[526] R. T. Thurnwald: Forschungen auf dem Bismarck Archipel und den Salomon Inseln. (Kutatások a Bismarck szigetcsoporton és a Salamon-szigeteken.) III. 38-40.

[527] Spencer—Gillen: The native of Central Australia. (A közép-ausztráliai őslakó.) 125.

[528] C. E. Fox: Social Organization in San Cristoval. (Társadalmi szervezet San Cristovalban.) J. A. I., XLIX (1919), 119.

[529] A Felső-Kongóban élő aznadéknál „a fogamzással kapcsolatos elképzelések – legalábbis az európaiak számára – nagyon furcsák. Úgy képzelik, hogy a magzat nem egyszerre, hanem a pete több, egymást követő megtermékenyítésével kerül a méhbe, bizonyos számú nap alatt”. Harold Reynolds: Note on the Aznade tribe of the Congo. (A kongói aznade törzs ismertetése.) Journal ofthe African Society, XI. 1904, 239. – Ugyanez az elképzelés megtalálható a Landtman által vizsgált pápuáknál is: „Ha gyereket akarnak, a férjnek szabályosan közösülnie kell a feleségével, mindaddig, amíg a gyermek fejlődése teljesen befejeződik.” The folk tales of the Kivai Papuans. (Kivai pápuák népmeséi.) Acta societatis scientiarium fennicae, XLVII., 460. jegyzet.

[530] Moszkowszki: Auf neuen Wegen durch Sumatra. (Új utakon Szumátrán keresztül.) 90.