Ugrás a tartalomhoz

A vallástörténet klasszikusai

Simon Róbert (2003)

Osiris Kiadó

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

A vallástörténet klasszikusai című kötet két célkitűzésnek szeretne eleget tenni. Egyrészt önálló portrévázlatokban – részletes bibliográfia kíséretében – bemutatja az összehasonlító vallástörténeti kutatások „alapító atyáinak” életútját és munkásságát, másrészt elemi szöveggyűjtemény gyanánt az életművek vezérgondolatai megvilágítására szövegeket közöl fordításokban az adott tudósoktól. Efféle vállalkozás, érthető okokból, mindmáig nem készült nálunk, s ennek okát nemcsak a nyilvánvaló (szakmai hozzáértéssel kapcsolatos, fordítói, kiadói) nehézségekben kell keresnünk, noha a legutóbbi időkig e szükséges előfeltételek között is mindig hiányzott valamelyik. Talán még nagyobb nehézséget jelentett a felekezeti szempontok nélküli tudományos vallástörténeti kutatás mostoha helyzete Magyarországon, ami még ma sem mondható megoldottnak. E problémakör megfelelő (és nagyon is aktuális) kifejtése hosszas és sokrétű elemzést igényelne, ami természetesen nem a mi kötetünk előszavának a feladata. E munka nehézségeinek jellemzése végett itt csak néhány gondolatot vetek föl, amelyek részletes kifejtése elodázhatatlan lesz a közeljövőben. A szorosan vett magyar nehézségek természetesen összefüggtek a kérdéskör európai alakulásával, noha a magyar helyzet, mint oly sok minden másban, a nyugat-európainál sokkal lehangolóbb és reménytelenebb. Nézzük először az utóbbit.

Maga a „vallástudomány” elnevezés is viszonylag késői alakulás: a német Religionswissenschaft, a francia la science de religion, az amerikai Comparative religion (a The compa- rative study of religion/s/ rövidítése) a 19. század végén nyert csak polgárjogot. Létrejötte elválaszthatatlan volt azzal a nagy világtörténelmi folyamattal, amelyet a polgárság kialakulásával és uralomra jutásával jellemezhetünk. A polgárság hegemóniájának az alakulása rendkívül összetett folyamat volt, s ezen belül a különböző mozzanatok nem egyszerre vették át az uralmat a korábbi viszonyok fölött: a gazdaság, a politikum és a kultúra mozzanatai között, tudjuk, a politikai hegemónia (gondoljunk a feudalizmus kárpótlásaként működő abszolút monarchia hosszú működésére) kivívására még Nyugat-Európában is számos országban csak a 19. században került sor, s a polgári kultúra áttörésére került sor a legkésőbb – noha ez is támaszkodhatott a reneszánsztól kezdve a felvilágosodáson át több évszázados előzményekre. A születésen alapuló privilégiumok elvetését napirendre tűző, Naturrechtre építő polgári egyenlőségeszme egyik legfőbb ellenfele volt a rendi társadalommal a legszorosabban összefonódott kereszténység, a katolikus egyházzal, amely a felvilágosodás támadásai ellenére lényegében a 19. század végéig megőrizte a pozícióit a kultúra és oktatás számos területén. A gazdaság polgári hegemóniájának végső győzelmét a 19. század első évtizedeiben lezajló ipari forradalom biztosította, s tette visszafordíthatatlanná, az utóbbi viszont a tudományos kutatások olyan mérvű fellendülését indította el, amelyek óhatatlanul megkérdőjelezték a kereszténységre épülő vallásos világlátásnak a kozmoszra és az emberre vonatkozó tanításait. A 19. század második felében teljesült ki az Entzauberung der Welt folyamata, amely a társadalmi lét (bővített) újratermelésének alakulását végképpen elszakította a keresztény világképtől. Voltaképpen ez a folyamat tette lehetővé és szükségszerűvé az összehasonlító vallástörténeti kutatások színrelépését. E kutatások a polgári tudományosság ekkor sokféleképpen megfogalmazódó vezérgondolatára, az evolúció elméletére épültek, amelynek szociológiai megfogalmazását Comte és Spencer, biológiai megalapozását Darwin nyújtotta, ám a paleontológiától és a geológiától kezdve a kor minden, magát komolyan vevő, tudományát meghatározta. Természetesen a magukat a természettudományok szerint tételező társadalomtudományok is átvették az evolúció mindent megmagyarázó és mindent rendszerbe állító gondolatát. Ez alól az akkor alakuló vallástudomány sem volt kivétel, amely a vallások „természettörténetének” rekonstruálása során, érthető módon, a kereszténységet a vallások között egynek, s nem szükségszerűen a legfejlettebbnek tekintette. Ez óhatatlanul a kereszténység relativizálódását jelentette, amely magától értetődő volt a kialakuló összehasonlító vallástörténeti kutatások két nagy irányzatában egyaránt, a Max Müller (18231900) által alapított filológiai iskolában éppen úgy, mint a 19. század utolsó harmadában jelentkező antropológiai áramlatokban, amelyeket olyan nagy kutatók fémjeleztek, mint Adolf Bastian (1826-1905), Theodor Waitz (1821-1864), E. B. Tylor (1832-1917), James G. Frazer (1854-1941), Andrew Lang (1844-1912), R. R. Marett (1866-1945) és mások. Ezek a kutatások a vallás jelentkezését és evolúcióját a társadalomban élő ember fejlődésével kötötték össze, s ennek során különös hangsúly esett a korai formák, a kezdetek meghatározására (utaljunk csak Tylor „animizmusára”, Marett „preanimizmusára”, A. Lang, majd R. Otto sensus numinisére, H. Spencer „manizmusára” és a hamarosan megjelenő mágia, totemizmus és szakrális királyság elméletekre). Az evolúció általános elméletéből kiindulva, ezekre a korai alapokra épültek a továbbiakban (a geológiai rétegek analógiájára) a későbbi hiedelmek, kultuszok, vallásrendszerek, amelyek módosított formái sok mindent megőriztek a korábbi korok hiedelemvilágából (innen a survival teória nagy fontossága, amelynek homológ mozzanata a még fennmaradt „primitív” törzsek antropológiai kutatásának fontossága az ősi állapotok rekonstruálásában).

Az összehasonlító vallástörténeti kutatások jelentkezése érthető támadásokat váltott ki a keresztény egyház és az általa ellenőrzött intézményrendszer részéről. Az egyes vallástörténészeket bemutató portrékban kitérek ezekre a harcokra, itt elég, ha csak utalunk a Max Müllert ért támadásokra (ismeretes, hogy a Sacred Books of the East 50 kötete között nem szerepel az Ó- és az Újszövetség, mivel azok felvétele, a keresztény támadások szerint, relativizálta volna a Biblia különleges fontosságát), a Renan Jézus élete elleni alig szűnő kirohanásokra (Magyarországon például maga a hercegprímás utasította a könyvkereskedéseket, hogy ne terjesszék a könyvet, „amelynek megszerzése, olvasása, tartása, terjesztése és másokkal közlése... minden keresztény híveknek súlyos bűn terhe mellett tiltva van”), vagy gondoljunk a wellhauseni bibliakritikát felvállaló W. R. Smith ellen indított hadjáratra, amelynek során állásától is megfosztották. Az egyház részéről tanúsított ellentámadások következménye volt az is, hogy a tudományos vallástörténeti kutatások legtöbbször nehezen nyertek polgárjogot a felsőoktatásban, s ha igen, számos esetben akkor is a teológiai fakultásokon – elmosva a különbséget a teológia és a vallástörténet között. Albert Reville, az 1879-ban alapított párizsi vallástörténeti tanszék első ordinariusa székfoglaló beszédében, egy sajátos kétfrontos harc jegyében, védenie kényszerül tanszékét egyfelől a vallástalanság, másfelől azok ellen, akik a babonaság, vagyis a nem tiszta tudományosság fészkének tekintik azt; a kereszténység mint vonatkozási pont, ahogy ezt a College de France 1975-ben létrehozott antik vallástörténeti tanszékének első vezetője, Jean-Pierre Vernant is hangsúlyozta még székfoglaló előadásában, a későbbi kutatások jelentős részében is megmaradt.

Nem tanulság nélkül való röviden szemügyre venni ezt az önállósodási folyamatot, különösen, ha összehasonlítjuk a behozhatatlannak látszó magyar lemaradásokkal. Ha megnézzük az „alapító atyák” egyetemi pályafutását, láthatjuk, hogy a legtöbbjüket egzisztenciálisan érintette még a vallástörténeti kutatások és oktatás intézményi hátterének a hiánya, hiszen Max Müller a modern európai nyelvek, majd az összehasonlító filológia professzora, Renan a sémi nyelvek tanára, Fustel de Coulanges a középkori francia történelem professzora, Tylor az antropológia tanára, Wellhausen először a theológia, majd lemondása és „pályamódosítása” után a sémi nyelvek professzora, W. Robertson Smith is először az ószövetségi exegézis tanára, hogy elbocsátása után az arabisztikát és a sémi filológiát tanítsa stb. Sajátos módon, a századforduló után is, az igazán jelentős vallástudósok nemritkán a határterületekről (szociológia, lélektan, antropológia, nyelvészet stb.) termékenyítik meg a vallástörténeti kutatásokat, és nincs közük a vallástörténeti tanszékekhez. Ezek megléte a megfelelő akadémiai háttérrel (kutatóintézetekkel, tudományos folyóiratokkal, konferenciákkal stb.) természetesen nagyon is fontos volt a vallástörténet önállósodásához és a felekezeti szempontoktól mentes tudománnyá válásához. Nézzük meg röviden e folyamat állomásait az egyes országokban (lásd hozzá különösen Sharpe 1998:119-143).

Az első – Allgemeine Religionsgeschichte oktatását szolgáló – tanszéket 1873-ban hozták létre Genfben (1880-ig T. Droz, 1883-ig E. Stroehlin irányította). Noha az ott folyó munka egyértelműen az Ó- és Újszövetség oktatását szolgálta, a teológia képviselői mégis rossz szemmel figyelték e tanszék működését, és Stroehlin visszavonulása után először szüneteltették, majd a theológiai karról áthelyezték a bölcsészkarra. Hogy e viszonylag korai tanszékalapítás valóban nem állt még szilárd elvi alapokon, azt mutatja az a tény, hogy a hamarosan alapítványi támogatással Zürichben alapított másik hasonló tanszéket az enyhén szólva sajátos „Vallástörténet és bibliai földrajz” elnevezéssel hozták létre. A későbbiekben egyébként a svájci összehasonlító vallástörténeti kutatások központja Bázelben alakult ki, ahol olyan kiválóságok tanítottak, mint Conrad von Orelli (jeles Allgemeine Religionsgeschichtéje több kiadást is megért: 1911, 19212), Bernhard Duhm és Alfred Bertholet, aki több tudományos népszerűsítő munkát adott ki (így például a mai napig használt Wörterbuch der Reli- gionent, első kiadása: 1952).

A vallástörténet teológiától való önállósodásának a történetében a következő ország Hollandia volt, amely a többi nyugat-európai ország számára is példát mutatott. Az 1877. október 1-jén elfogadott Holland Egyetemi Törvény különválasztotta a négy állami egyetemen (Amsterdamban, Groningenben, Leidenben és Utrechtben) a theológiai fakultásokat, és új vallástörténeti tanszékek létrehozásáról intézkedett, amelyekben a dogmatika és a theológia nem szerepelt a tananyagban. A frissen alapított tanszékek tekintélyét növelte, hogy olyan kiváló vallástörténészek fémjelezték az új tudomány oktatását, mint Cornelius Petrus Tiele (1830-1902), akinek enciklopédikus ismeretei lehetővé tették a valóban mindenre kiterjedő összehasonlító vallástörténet művelését és népszerűsítését, vagy a vallásfenomenológiai kutatásokat elkezdő Pierre D. Chantepie de la Saussaye (1849-1920), aki a több kiadást megélt nagy hatású Lehrbuch der Religionsgeschichtét szerkesztette (az 1887-89-ben megjelent első kiadást még ő írta egyedül, a továbbiakat – 18972, 19053 – több szerző írta; az egyes kiadások igen jelentős különbsége mutatja, milyen lenyűgöző módon fejlődött ebben az időben a vallástörténet).

Franciaországban a 19. század utolsó harmadában az igen erőteljes antiklerikális közhangulat leginkább mindenféle vallási oktatást megszüntetett volna, így nem volt könnyű létrehozni 1879-ben a College de France-on belül a vallástörténeti tanszéket. Ugyanebben az évben alapították Lyonban a Musée de Guimet-t, a világ első – vallástörténetnek szentelt – múzeumát és könyvtárát, amelyet 1888-ban helyeztek át Párizsba. 1885-ben az addig négy szekcióból álló Sorbonne-on megszüntették a theológiai fakultást, s a helyére 1886-ban létrehozták a tíz tanszékből álló vallástudományok szekcióját (India, Távol-Kelet, sémi stúdiumok stb.). Sajátos módon, átfogó összehasonlító vallástörténet nem szerepelte curriculumban; a tananyagban szigorúan filológiai megalapozottságú forráselemzést találunk. Ez magyarázza, hogy hosszú ideig nem találunk eredeti francia nyelvű tudománynépszerűsítő összehasonlító vallástörténeti szintézist (Durkheim és iskolája nagy hatású munkái a vallásszociológia és a vallásantropológia diszciplínáit alapozták meg – leginkább a szorosan vett szakmának). A francia fejleményekkel párhuzamosan vezették be (leginkább a politikus és vallástörténész E. F. A. Comte Goblet d’Alvielle hatékony közreműködése révén) a Brüsszeli Szabadegyetemen az összehasonlító vallástörténeti stúdiumokat, s ezek abszolválását kötelezővé tették a filozófiai doktoranduszok számára.

Olaszországban a katolicizmus erős társadalmi jelenléte miatt sokkal nehezebben indultak el az egyetemi vallástörténeti stúdiumok. 1886-ban ugyan Baldassare Labancát kinevezték a Római Egyetemen a vallástörténet professzorának, ám két év múlva a tanszéket a kereszténység történetének tanítására korlátozták, s csupán 1924-ben a 20. század egyik legnagyobb vallástörténészének, Raffaele Pettazzoninak (1883-1859) kinevezésével vette kezdetét az önálló olasz vallástörténeti oktatás és kutatás (Pettazzoni jelentős szerepet játszott az 1950- ben alapított Nemzetközi Vallástörténeti Szövetség létrehozásában, amelynek Gerardus van der Leeuw után ő lett az elnöke, s ő szerkesztette annak folyóiratát, a Nument is). Kinevezése után elmondott székfoglaló beszédében meggyőzően védte meg az olasz historicisták (Bene- detto Croce és Adolfo Omodeo) ellenében az összehasonlító vallástörténeti kutatások történeti vonatkozásait is (az utóbbiak szerint ugyanis csak leíró és osztályozó szerepük lenne).

Svédországban a vallástudomány önállósodása szorosan összefonódott Nathan Söderblom (1866-1931) tevékenységével, aki Franciaországban az École Pratique des Hautes Études-ön szerezte meg doktorátusát (iranisztikából). Amikor 1901-ben kinevezték az Uppsalai Egyetem vallástörténeti professzorának, radikálisan átalakította az addig lutheránus apológiát szolgáló (1877-től a teológiai fakultáson belül működő) tanszék irányát. Noha eredetileg teológiát végzett és felszentelt lelkész volt (1914-ben a svéd lutheránus egyház érseke lett, 1930-ben Béke Nobel-díjat kapott) a vallástörténetet mindenféle elfogultság nélkül művelte, és máig jól használható vallástipológiájában előlegezte F. Heilert (1892-1967), a szentség felfogásában pedig R. Ottót (1869-1937). Különösen nagy szerepet játszott a különböző vallások híveinek egymással való párbeszédében (ő szervezte 1925-ben a stockholmi ökumenikus konferenciát). Tevékenysége összefonódott az összehasonlító vallástörténet németországi intézményesülésével is, mivel 1912-1914 között őt hívták meg a Lipcsei Egyetem Allgemeine Religionsgeschichte tanszékének a vezetésére (ugyanakkor a kiváló dán indoló- gus és iranista Edvard Lehmann, a népszerű Textbuch zur Religionsgeschichte, 1912, 19222 összeállítója volt a hasonló berlini tanszék vezetője).

Németországban, sajátos módon, elhúzódott az összehasonlító vallástörténet egyetemi intézményesülése, noha annak diszciplináris előfeltételei már a 19. század utolsó harmadában megvoltak (tudjuk, hogy 1905 körül csak orientalisztikai tanszékekből több tucat volt). Ennek ellenére csak 1910-ben alapították először Berlinben, majd 1912-ben Lipcsében a vallástörténeti tanszékeket – és mindkettő vezetésére, mint említettük, először skandináv szakembereket hívtak meg. Wellhausen életútja példázza (a róla szóló portréban erről részletesen szólunk), mennyire meghatározó szerepe volt a lutheranizmusnak a német egyetemeken a vallással kapcsolatos kérdések terén, s alakíthatott ki a tudományos vallástörténeti kutatásokkal szemben határozottan ellenséges atmoszférát. Ebben a légkörben e kutatások (talán az antik vallások vizsgálata volt a kivétel) nyílt vagy rejtett vonatkozási pontja továbbra is az Ó- és az Újszövetség volt, vagy pedig a – Hegeltől elindított német hagyományoknak megfelelően – különböző vallásfilozófiai elméleteket szolgálták. A tanszékek felállítását (különösen a berlinit) évtizedes vita előzte meg, amelynek egyik fontos állomása volt a kor talán legtekintélyesebb német egyháztörténészének, Adolf Harnacknak (1851-1930) 1901- ben megjelent írása (Die Aufgabe der theologischen Fakultaten und die allgemeine Reli- gionsgeschichte), amelyben ugyan felveti azt, hogy a kereszténységen kívül más vallásokat is tanulmányozni kellene a teológiai stúdiumokon belül, ám azt csak a legszigorúbb tudományosság betartásával, ami, véleménye szerint, teljességgel hiányzik még. Ennek hiánya viszont szükségképpen „egészségtelen dilettantizmushoz” vezet. A kereszténység tanulmányozása azonban mindenért kárpótol, mondja, hiszen „Bárki, aki nem ismeri ezt a vallást, annak nincs fogalma a vallásról, aki azonban ismeri a kereszténységet, a történetével együtt, az minden vallást ismer” (idézi Sharpe, 1998:127). Ez az állásfoglalás legalább egy évtizedig megakadályozta az általános vallástörténeti tanszék létrejöttét, ám akkor, 1910-ben, maga Harnack javasolta E. Lehmann meghívását a tanszék élére. A felekezeti szempontok továbbéléséhez érdekes adalék (G. Kittel írására utalva Sharpe 129, n. 16 utal erre), hogy Söderblom távozása után 1914-ben a nagy (akkor már Párizsban élő) belga vallástörténészt, F. Cumont-t akarták meghívni utódjának, ám az utóbbi római katolikus volta valószínűleg szerepetjátszott a javaslat meghiúsulásában (tudjuk, már Belgiumot is azért hagyta el, mert az oktatási miniszter megtagadta a Genti Egyetem vallástörténeti professzorává való kinevezését).

Anglia példázta talán leginkább az előbb említett eltolódást a gazdaság, a politika és a kultúra mozzanatai között (a modern angol történészek között egy nem jelentéktelen áramlat, olyan nevekkel, mint Perry Anderson, T. Nairn vagy G. Ingham, valóban képvisel olyan álláspontot, hogy az angol polgári forradalom politikailag nem zajlott le, s az ipari burzsoáziának nem volt politikai és kulturális hegemóniája még a 19. században sem). Itt voltaképpen 1904-ig (amikor a Manchesteri Egyetemen hoztak létre vallástörténeti tanszéket) csak elszigetelt kísérletek voltak az összehasonlító vallástörténet oktatására. Az első fontos lépés talán a Lord Gifford által 1887-ben (80 000 fonttal) négy skót egyetemen (Edinburgh, Glasgow, Aberdeen és St. Andrews) alapított „Gifford Lectureship”-ek voltak, amelyek lehetővé tették, hogy kiváló vallástörténészek (így Max Müller, C. P. Tiele, E. B. Tylor, Andrew Lang stb.) tartsanak egy-egy fontos kérdéskörben előadás-sorozatokat, amelyek aztán nyomtatásban is megjelentek. A másik nagy (egyetemen kívüli) teljesítmény volt az ugyancsak skót James Hastings (1852-1922) által szerkesztett és kiadott csodálatos és máig felülmúlhatatlan 12 kötetes (a 13. Index kötet halála után jelent meg) Encyclopaedia of Religion and Ethics volt, amely 900 tudós közreműködésével a klasszikus polgári korban felhalmozott tudásanyag ragyogó feldolgozása; megjelenése (1908-1921) egyúttal le is zárta a vallástörténeti kutatások klasszikus korszakát. Az ERE-n kívül még két nagyszabású vállalkozás próbálta összefoglalni a vallásokra vonatkozó ismereteket. Az egyik a német Die Religion in Geschichte und Gegenwart (első kiadás még öt kötetben: 1909-1913, második kiadás: 1927-1932, harmadik, átdolgozott kiadás 6+1 kötetben: 1957) a göttingeni „Reli- gionsgeschichte Schule” nézeteit és az ó- és újtestamentumi teológiához túlságos szoros szálakkal kötődő szempontjait tükrözi. A másik vállalkozás pedig a M. Eliade által szerkesztett 16 kötetes The Encyclopedia of Religion volt (1987), amely megfelelően tükrözi a rendkívül szerteágazóvá vált vallástörténeti kutatások jószerivel áttekinthetetlen kiszélesedését, amelyeknek immár nincs „kristályos magja”, ami azt is jelenti, hogy az RGG-hez képest az ER éppen annyi figyelmet szentel a kereszténységnek, mint az iszlámnak vagy az indiai vallásoknak. Kérdés, hogy egyáltalában szervesedhet-e még valamilyen szintézisben az oly sokféle megközelítés és az olyannyira különböző jellegű anyag?

Láthatjuk, hogy a tudományos vallástörténeti kutatások, noha a polgárság gazdasági hegemóniája után több évtizedes késéssel, mégis a 19. század végén, a 20. század elején kivívták a maguk intézményes elismertségüket, megteremtették a maguk egyetemi, akadémiai pozíciójukat, létrehozták folyóirataikat, könyvkiadási lehetőségeiket, konferenciáikat, s a Has- tings-féle enciklopédiával felülmúlhatatlan szintézisét adták az evolúcióra épülő klasszikus polgári világlátásnak, amely a vallás jelenségét megpróbálta az emberi fejlődés egészén belül elhelyezni. Magyarországon mindebből úgyszólván semmi nem valósult meg. A vallástörténet művelése és oktatása néhány, szabályt erősítő kivételtől eltekintve, megmaradt a felekezeti szempontokat érvényesítő theológia keretein belül, amelynek elsődleges célja a papi (lelkészi, rabbi stb.) képzés volt. Valamelyes és fölöttébb esetleges oktatás az éppen adott ókortörténeti és orientalisztikai tanszékeken folyt, ám mivel főfoglalkozású vallástörténész nemigen volt, ez alapvetően a nyelvi-filológiai képzés ancillájaként jelentkezhetett (ilyen körülmények között világszínvonalú vallástörténészünk talán csak kettő volt, akiknek a munkássága éppenséggel a magyar körülmények ellenére jött létre, így Goldziher Ignác, az iszlámtudomány megalapítója, s annak máig idézett és kiadott klasszikusaésKerényi Károly, a görög mitológia egyik legnagyobb 20. századi kutatója). Kivételt képezett az ELTE Ókortörténeti Tanszéke, amely a vallástörténésznek is kiváló Hahn István és utóda, Puskás Ildikó irányításával a hatvanas évektől mindmáig a történész szakos hallgatók curriculumá- nak részeként oktatta magas színvonalon az összehasonlító vallástörténetet (érdekes adalék a korhoz, hogy amikor egy időben az egyetem vezetése meg akarta azt szüntetni, a KISZ-es hallgatók védték meg). Az előbb említett két ókor- és vallástörténész az oktatáson kívül még egy páratlan teljesítményben próbálta elősegíteni a vallástörténet önállósodását: kiváló klasszika-filológusok és orientalisták közreműködésével olyan vallástörténeti sorozatot jelentettek meg, amelynek sem előzménye, sem folytatása nem volt a magyar könyvkiadásban. Ez a 17 kötetből álló Prométheusz sorozat volt, amely 1984-1987 között számos vallástörténeti alapművet tett közzé magyarul, még olyan szakmai hozzáértéssel és szerkesztői akribeiával, amiről a rendszerváltás után immár álmodni sem lehet.

A rendszerváltás különben a magyar történelmi változások között, lehetősége szerint (amennyiben a szekularizált állam és az immár ideológiamentes intézményrendszer által elősegített mindenoldalú demokratikus polgári átalakulás nyitánya lett volna), ideális alkalmat teremthetett volna arra, hogy megteremtse a felekezeti szempontok nélküli összehasonlító vallástörténeti oktatásnak és kutatásnak az intézményes hátterét a felsőoktatásban és az Akadémián, s ugyan egy évszázadnyi lemaradással, de követhettük volna a nyugat-európai mintákat. Erre annál is nagyobb szükség lett volna, mivel az ideológiai kényszerek megszűnésével a különböző vallások jobb megértése iránt óriási igény támadt. Ahogy a magyar fejlődésen belül oly sokszor, ezúttal sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan kellett volna: az állami egyetemek nem vállalták fel a vallástörténeti oktatást, amely ekképpen megmaradt továbbra is a felekezeti felsőoktatás terrénuma (a szegedi egyetemen létrehozott tanszék a létrehozók teológiai gyökerezettsége és szakmai korlátaik felismerése miatt nem vállalhatta föl a vallástörténet oktatását és kutatását; a közelmúltban létrejött akadémiai vallástudományi bizottság pedig, a torz magyar helyzetet kifejezve, nem a független vallástörténeti kutatások, hanem a felekezeti felsőoktatási intézmények vallással kapcsolatos tevékenységének a szerveként működik). Ez az állapot, ahogy e bevezetés elején megfogalmaztam, valóban nem teszi könnyűvé a Bachofentől, Max Müllertől, Tylortól, Webertől és másoktól elindított összehasonlító vallástörténeti kutatások recepcióját és esetleges folytatását nálunk. A jelen gyűjtemény tehát kifejezetten alapozónak készült, amely (a remélhetően ezt követő kötetekkel együtt) talán hozzájárul a tudományos vallástörténeti oktatás feltételeinek a megteremtéséhez: segít elválasztani a vallástörténetet a teológiától, s szolid ismereteket ad a világ vallásainak jobb megértéséhez.

A kötetnek nem véletlenül adtuk A vallástörténet klasszikusai címet: a l9. század közepétől elinduló nagy alapvetések kora az első világháborúig tartott. Ez volt az evolúcióra épülő klasszikus polgárság korszaka, amikor a korlátlan fejlődés jegyében a polgárság a jövő letéteményesének tekintette magát, s úgy vélte, hogy önmaga jelenét úgy értheti meg megfelelően, ha az emberiség múltját a saját múltjának tekinti. Ez tette lehetővé a nagyszabású vallástörténet-elméletek megszületését, amelyek ezernyi szállal kötődtek a kor természettudományos gondolkodásához és az azok szerint modellálódó új társadalomtudományokhoz. Ennek a hat-hét évtizednek a vallástörténeti elképzeléseiről próbál számot adni ez a kötet. Egy esetleges későbbi kötet az első világháborútól napjainkig terjedő időszak áramlatait lenne hivatva bemutatni, amikor a különböző társadalomtudományi diszciplínák (lélektan, szociológia, fenomenológia, nyelvészet, etnológia stb.) termékenyítették meg a vallástörténeti kutatásokat, amelyek mind szerteágazóbbak lettek, és mind nehezebben hoznak létre a korábbi korszakhoz hasonló nagy szintéziseket.

Simon Róbert