Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

1. fejezet - 1. FEJEZET – Érzékelés, észlelés, környezet

1. fejezet - 1. FEJEZET – Érzékelés, észlelés, környezet

Észlelés és valóság

Valamennyi észlelési folyamat (percepció), még az is, amelyet igazán egyszerűnek gondolnánk, meglehetősen bonyolult. Ez a bonyolultság jellemzi azokat a szinteket is, amelyeket az észlelés titkainak megismerése során az egyes tudományterületek, mindenekelőtt pedig a pszichológia, az élettan és az idegtudomány, igyekeznek feltárni. Gondoljunk csak arra, miként is következhet be az, hogy a kirakatok előtt elsietve egyszer csak megtorpanunk és visszalépünk, mert „észrevettünk” valamit, ami érdekes a számunkra. Vagy arra a képes rejtvényformára, amelyben az a feladat, hogy megtaláljuk, „észrevegyük”, hogy milyen apró eltéréseket mutat két, látszólag azonos kép. A sokat keresett utolsó eltérés gyakran csak hosszú nézegetés után, hirtelen ugrik elő. Ekkor „vesszük észre”, holott eddig is láttuk. Ezek a furcsa, meglepő jelenségek is rávilágítanak arra, hogy az észlelés, különösen pedig annak az egyén által megélt, azaz szubjektív minősége az emberi elme rejtélyeinek egyike.

Tudjuk, hogy az emberi észlelést szolgáló biológiai alapfolyamat, az érzékelés – a külvilág fizikai jelei által kiváltott válaszok (érzet, érzéklet) és a minket körülvevő világ megfeleltetése – összetett folyamat. Azt is tudjuk, hogy az érzékelés és észlelés között lényeges különbség van, azaz a két fogalom nem egyszerűen szinonimája egymásnak. Az érzékelés során a fizikai jelek az agy számára feldolgozható jellé alakulnak át, az észlelés során viszont ezekhez az érzékleti mintázatokhoz rendeljük hozzá a környezet ingereit, eseményeit. Az észlelés tehát magának az emberi elmének a működéséhez kötött olyan pszichológiai folyamat, amelynek biológiai fundamentuma az érzékelés.

Bár az a kérdés, hogy az észlelés valósághű-e, évszázadok óta foglalkoztatja a gondolkodókat, az észlelés mai pszichológiájában mégsem ez a legfőbb kérdés. Tudjuk, hogy környezetünket nem pontosan úgy észleljük, mint amilyen az a fizikai és az ehhez rendelt biológiai (érzékelés) valóságában. Az észlelés ennek ellenére egy olyan, az érzékelésre épülő pszichológiai feldolgozási folyamat, amelynek eredménye megfelel az észleléssel közvetített környezetnek. Az észlelés tehát részben veridikus (valósághű) folyamatnak tekinthető. Ez azt jelenti, hogy az észlelés során a környezethez való alkalmazkodást a leglényegesebb, legfontosabb ingerek, események csaknem teljesen valósághű feldolgozása jellemzi, bár ez alól vannak kivételek. Ezek a különböző okokra visszavezethető feldolgozási torzítások. Ennek ellenére mindkét feldolgozási mód – a valósághű és a torzított is – jól szolgálja az alkalmazkodást. A kötetünk jelentős részét kitevő, észleléssel foglalkozó fejezetekben alapvetően ezekkel a jelenségekkel ismerkedhetünk meg. Mielőtt azonban ezekre rátérnénk, sorra vesszük azokat az elméleteket és alapvető ismereteket, amelyek eligazodási keretként szolgálnak az észlelés törvényszerűségeinek megértéséhez.

Az észleléselméletek története

Az észlelés rejtélyével a kísérleti általános lélektan már a kezdetei óta foglalkozik, a filozófusokat pedig még régebb óta izgatják az észlelés szubjektív aspektusai. Az európai filozófiai gondolkodás legnevesebb képviselői már a 17-18. században behatóan foglalkoztak azzal, hogy milyen is az emberi észlelés (percepció) természete, miként alapozzák meg ezek a folyamatok az emberi gondolkodást. Az érzékelés és észlelés megkülönböztetése sem a pszichológia „találmánya”, hanem a filozófiáé. A 17. század második felében az angol empiristáknál már megjelenik az a felfogás, hogy az érzékelés és a valóság megfeleltetése az észlelés közvetítésével történik. Ennek lényege, hogy a külvilágról nyert észleleteket az érzékelés közvetíti, vagyis az érzékelés segítségével a tapasztalatból nyerjük őket, azaz a létrejött képzetek vagy ideák ennek a tapasztalatnak az eredményei. Nem véletlen tehát, hogy a korszak nagy hatású filozófusa, John Locke a tapasztalatnak tulajdonítja az értelem kialakulását is. úgy tekinti, hogy a tapasztalatok megjelenése előtt, azaz a születéskor az emberi értelem nem rendelkezik semmilyen, a gondolkodáshoz szükséges tartalommal, az üres laphoz (tabula rasa) hasonlítható. Még a 18. századi gondolkodók is leginkább olyan nyersanyagnak tekintették az érzékelést, amely az agy számára az érzékletet biztosítja, az e felett működő értelmi folyamatok alakítják ki bennünk a világ képét. Ilyen értelmi folyamatoknak vélték a következtetést és az asszociáció.

Észleléselméletek 1970 előtt

Közvetlen észlelés: Hermann von Helmholtz

A pszichológia korai elméletei szerint az észlelést alapvetően a szenzoros folyamatok, azaz az érzékelés alapjelenségei határozzák meg. Ezt nevezzük a közvetlen észlelés elméletének. Ennek klasszikus előfutára Hermann von Helmholtz, aki angolul megjelent, A fiziológiai optika kézikönyve című művében (1925, idézi Marton 1975) úgy fogalmaz, hogy az érzékleteket nemtudatos következtetésekkel (inferenciákkal), a tapasztalatok alapján értelmezzük. A következtetés folyamatai az észlelésbe ágyazottan jelennek meg, és maga a következtetés az, amelynek segítségével képesek vagyunk megtalálni az érzékelés és észlelés eltéréseit, illetve meg tudjuk ezeket érteni. Az érzékleti információra alapozott nemtudatos ítéletek Helmholtz szerint a képzetek asszociációira épülnek, így jöhet létre, hogy a tapasztalatoknak köszönhetően a környezeti ingerek értelmet nyernek.

A tapasztalatoknak köszönhetően egyre értelmesebbnek észleljük a bennünket körülvevő világot. Így tanuljuk meg, hogy a retinának a szemzug felé eső részét érő fény az orrnyereg irányából érkezik, és ez mindig így van, azaz az ingerlés helyéből következtethetünk a fény irányára. Így, ennek az ismétlődő tapasztalati azonosságnak az alapján lehetséges, hogy a mutató- és középső ujjunk belső felszínét érintő tárgyat egynek, a külső felszínét érintő (keresztbe tett ujjal lehetséges) tárgyat kettőnek észleljük. Mint az utóbbi példából is látható, ezek a következtetések időnként becsapnak bennünket, ilyenkor jönnek létre az észlelési illúziók vagy csalódások (ezeket nevezi a korai pszichológia, ma pedig leginkább a köznyelv, érzéki csalódásoknak). A közvetlen észlelés korai elmélete szerint tehát a tapasztalat teszi a környezet ingereit értelmezhetővé. Ennek az elméletnek a későbbi, modern változata majd a hetvenes években jelenik meg új formában, és J. J. Gibson munkásságához kötődik (erről az észlelelés 1970 utáni elméleteiről szóló részben lesz majd szó).

A pszichológiai észleléselméletek már kezdetben szétválnak aszerint is, hogy milyen módszerrel tanulmányozzák az észlelést. Helmholtz a fiziológia felől közelít, Titchener viszont a pszichológiának a 20. század első évtizedeiben elfogadott módszerét, az intros- pekciót (önmegfigyelés) alkalmazza. Ez különösen érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy a korabeli észlelésfelfogás egyik sarkalatos kérdése éppen magának az észlelésnek a szubjektivitása. A saját észlelésünk megfigyelése alapján levonható következtetések a legkevésbé sem lehetnek mentesek ettől a szubjektivitástól. Megfigyelhetjük viszont, hogy már az észleléselméletek kialakulásakor felmerül az a kérdés, hogy az észlelés során valaminek a képviseletével vagy valamilyen eseménnyel van-e dolgunk, azaz már ekkor kialakulnak a közvetettészlelés-elméletek (lásd később) előfutárai is. A környezet leképezésének egy sokáig népszerű, eseményszemléletű elmélete a tükrözéselmélet, amely egy passzív folyamatra utaló metaforával, nevezetesen a tükrözéssel igyekszik megragadni az érzékletek (és nem az észlelés) lényegét.

1.1. táblázat -

KARDOS LAJOS

Kardos Lajos Rákospalotán született 1899-ben, igen szegény család hatodik gyermekeként. Rákospalotán járt gimnáziumba, egyetemi tanulmányait viszont a numerus clausus miatt már Bécsben folytatta. Itt szerelzett orvosi diplomát 1925-ben, majd pszichológiai tanulmányai befejeztével bölcsészdoktori címet 1929-ben. Szakmai irányultságát alapvetően meghatározták a bécsi évek. A két világháború között Bécs a művészetek és tudományok pezsgő világát jelentette, a pszichológia számára pedig a kísérleti és elméleti irányzatok, valamint a pszichoanalízis bölcsojét. Kardos mesterei voltak többek között a kísérleti pszichológiának olyan, ma már klasszikus alakjai, mint Karl és Charlotte Bühler.

1929-ben Rockefeller-ösztöndíjjal az Egyesült Államokba utazott. Tovább folytatta tanulmányait, majd 1930-1931-ben a Columbia Egyetemen oktatott és kutatott. Az Amerikában töltött öt esztendő szakmai fejlődésében jelentős változást hozott. Jól ismerte a német alaklélektanosok kutatási eredményeit, a pszichológia új irányzatával, a behaviorizmussal való találkozása pedig megter- mékenyítően hatott gondolkodására. Kutatásaiban a Bühler-iskola hagyományait folytatta a percepció, mindenekelőtt pedig a világosságkonstancia vizsgálatában. A kor nagy elméleti kereteit (szerveződés, tükrözés) alkalmazta, és pontos, finom kísérleti technikákat dolgozott ki.

1934-ben hazatért Magyarországra, pszichológusként azonban nem kapott állást. Szondi Lipót mellett, a Ranschburg Pál által 1902-ben alapított Gyógypedagógiai Lélektani Intézetben dolgozott. A Szondi-féle műhely ekkor egyszerre volt otthona a pszichoanalízisnek és a pszichológiai kutatásoknak. Kardos életében azonban az 1936 és 1944 közötti időszak nem a kutatásról szólt. Zsidó származásúként munkaszolgálatra hívták be, de szerencsére nem került ki a frontra, és családja is megmenekült. 1945 után egyetemi oktatóként kezdett el dolgozni az ELTE-n. Az ötvenes évek politikája azonban burzsoá tudománynak minősítette a pszichológiát, így oktatása megszűnt, Kardos pedig a Filozófia Tanszékre került. Ezekben az években is biztosítani tudta azonban a pszichológia folytonosságát: összehasonlító lélektani kutatásokat folytatott, s egy olyan egységes elmélet kialakítására törekedett, amely magyarázni képes a téri tájékozódást és a helytanulást. Hat évtizedes tudományos munkássága során kiemelkedőt alkotott az érzékelés megismerése (konstanciák), az állati tanulás, valamint az emberi és állati emlékezet összehasonlító kutatása területén. 1956-ban egyetemi tanárrá nevezték ki. Saját beszámolója szerint többek között azért, mert a korabeli politika jó néven vette, hogy Rubinstein oroszból fordított, Az általános pszichológia alapjai című tankönyvében hivatkozott rá. Ezekben az években a lélektan és a pavlovi kutatások összefüggéseivel foglalkozott, erről szólt a tudományok doktora cím elnyeréséhez benyújtott disszertációja is.

Kardos Lajos irányításával a hatvanas években újjászerveződött a pszichológia oktatása és a pszichológusképzés is. Általános pszichológia című egyetemi tankönyvének első kiadása 1964-ben jelent meg. A „szürke Kardos” a pszichológia alapjainak elsajátításához szolgált tankönyvként sok nemzedék számára. Kutatásainak utolsó összefoglaló munkája az állati emlékezésről szólt. Kardost 1985-ben a Magyar Tudományos Akadémia – első pszichológus akadémikusként – tagjává választotta.

1985-ben, 84 éves korában hunyt el Londonban. Általános pszichológia azonban ma sincs Kardos Lajos nélkül.


Tükrözéselmélet: Kardos Lajos

A tükrözéselméletek többek között az érzékelés és észlelés megkülönböztetésének vitáiból nőttek ki. A tükrözéselmélet egyik klasszikus képviselője Kardos Lajos. Kardos, aki már a harmincas években az érzékelés törvényszerűségeivel foglalkozik, az érzékelés és észlelés szóhasználatbeli megkülönböztetését nem tartja elfogadhatónak. Ezt a szemléletet képviseli tankönyveiben is. Szerinte az érzékelés-észlelés megkülönböztetésnek vannak elfogadható érvei is, ám tudományos és szigorú értelemben csak az érzékelés és érzéklet kifejezések használhatók. Kardos Lajos felfogásában (1970) a környezetnek az idegrendszerre gyakorolt hatása révén alakulnak ki az érzékletek, és ezek tükrözik a valóságot. A valóság és az érzéklet viszonya összehasonlítható a tárgy és tükörképe közötti viszonnyal, a tükrözési koncepció ennek analógiáira épül. Az érzéklet-valóság-tükrözés viszony jellemzői Kardos szerint a következők:

  1. Az érzéklet a külső valósághoz képest másodlagos, azaz érzéklet nem jöhet létre az érzékelt valóságtól függetlenül.

  2. Az érzéklet és valóság tükrözési viszonyában a tükröző közeg az idegrendszer, ez fogja fel azokat a környezeti hatásokat, amelyekre az érzéklet megjelenik.

  3. A tükörkép közvetítő folyamatait az ingerek (fény, hang) jelentik, érzékleteink viszont ennek eredményei, azaz – hasonlóan a fény-tükör-tárgy analógiához – tárgyakat és nem ingereket tükröznek.

  4. Az érzéklet és az érzékelt tárgy között úgynevezett megfeleléses viszony van, az érzéklet együtt változik, „kovariál” az érzékelt tárggyal, azaz „különböző valóságmozzanatoknak különböző, egyenlőknek egyenlő érzékletek felelnek meg” (Kardos 1970, 94.).

  5. Az érzékletek nemcsak közvetítik a valóságot, hanem hasonlítanak is arra. Ez azt jelenti, hogy nem csupán jelei, hanem „ábrázolásai” annak.

  6. Kivételes körülmények esetén előfordulhat, hogy az egyenlő valóságmozzanatoknak nem egyenlő érzékletek felelnek meg, azaz a tükrözés pontatlan. Ilyenek Kardos szerint az „érzéki csalódások”. A pontatlanság azonban nem veszélyezteti a tükrözés jelentőségét, mégpedig két ok miatt: a pontatlanság nem túl gyakori és nem túl nagy arányú, illetve torz tükrözés mellett is felismerhető a valóság.

A tükrözéselmélet tehát a közvetlenészlelés-elméletek egyik jellegzetes példája. Jóllehet a tükrözés mellett felbukkannak olyan, később a kognitív pszichológiában megjelenő, a reprezentációra emlékeztető fogalmak, mint a megfeleléses viszony vagy az ábrázolás, a tükrözésanalógiából a mentális folyamatok kizáródnak.

Kontextus és észlelési többlet: Edward Bradford Titchener és William James

Az észlelésnek ugyancsak eseménytípusú felfogása az a koncepció, amely már a 20. század elején megjelenik, és Titchener (1909/1910) nevéhez fűződik. Titchener kontextuselmélete szerint minden percepciónak értelmes jelentése van, azaz az észlelés maga olyan eseménynek tekinthető, amelynek alapja az érzékletekhez hozzátapadó mentális folyamat. Bár ezt a mentális folyamatot a mai kognitív pszichológia reprezentációnak tekintené, vegyük észre, hogy a pszichológiában ekkor még szó sincs reprezentációról, lehetősége azonban már megjelenik az elméletalkotók gondolkodásában. Titchener elmélete mai fogalmaink szerint tehát egyszerre tekinthető reprezentáció- és eseményszemléletűnek is.

Titchener kontextuselmélete és Helmholtz közvetlenészlelés-felfogása bizonyos szempontból egy tőről fakad. Mindegyik azt próbálja megragadni, hogy az észlelés mennyiben több mint az érzékelés, és mi ennek a többletnek a lényege. Az észlelési többlet a kezdetektől fogva erősen foglalkoztatja és hosszú időre meghatározza a pszichológusok gondolkodását. Az észlelési többlet lényegét William James 1890-ben megjelent klasszikus alapkönyvében (Theprinciples of psychology, 1890/1950) szintén a tapasztalatnak tulajdonítja. Ezt a vizuális valósággal kapcsolatban (itt a térérzékelés, -észlelés példáján) a következőképpen fogalmazza meg:

„A térérzékelésnek veleszületett és rögzített optikai jelzései vannak, a tapasztalat vezet

minket abban, hogy néhányat kiválasszunk közülük a valóság kizárólagos hordozóiként, a többi csak jelzi őket, vagy utal rájuk.” (James 1890/1950, 239.)

Ebben az egy mondatban William James a valóság, az érzékelés és az észlelés viszonyának legalább két lényeges kérdését fogalmazza meg. Az egyik a fizikai valóság és az érzékelés viszonya, a másik pedig az észlelés és valóság viszonya. James az észlelés kibontakozásában a tapasztalatnak meghatározó szerepet tulajdonít, a gyakorlás eredményeként kialakuló diszkriminációt pedig az észlelést befolyásoló tanulás eredményének tekinti. Ne feledjük, hogy James diszkriminációfogalma jelentősen eltér a ma használatostól. Diszkriminációnak nevezi például azokat a változásokat, amelyek a vakok látáskiesését kompenzáló észlelési minőségek megjelenésében figyelhetők meg. A náluk kialakuló kivételes diszkrimináció esetére (ezt ma inkább kompenzációnak és újraszerveződésnek neveznénk) két példát ishoz. Az egyik Laura Bridgman esete. A fiatal nő tapintási/érintési észlelésében a diszkrimináció kivételes fejlődése azt tette lehetővé, hogy akár egy év elteltével is azonosítani tudta azokat a személyeket, akikkel kezet fogott. Julia Brace-nek viszont olyan rendkívül fejlett volt a szaglási diszkriminációja, hogy egy bentlakásos otthonban (Hartford Asylum) az volt a munkája, hogy a kimosott ruhákat azok viselői szerint szétválogassa és csoportokba rendezze (James 1890/1950, 509.; ezt a példát idézi Sekuler és Blake [2000] is az Észlelés című könyvben). Vegyük észre, hogy a vizuális érzékelés kiesését követően más modalitásban megjelenő, fejlett ingerdiszkrimináción nyugvó érzékenység a környezethez való alkalmazkodás során egy másik modalitásban megjelenő kivételes teljesítményhez, azaz fejlett kompenzációhoz vezet.

Jamesnek talán legtöbbet idézett klasszikus példája az, amelyben bemutatja, hogy miként tanuljuk meg, hogy két vörösbor (burgundi és claret) között különbséget tegyünk. Ebben kiemeli azt is, hogy az észlelési minőségek megkülönböztetésében milyen szerepe lehet az érzékelési/észlelési eltéréseket jelentésében magában foglaló, azokat azonban ki nem fejtve (implicit) jelölő szavaknak. Azt írja:

„A claret-íz előhívja saját nevét, tehát azt, hogy ez »claret«, valamint azt is, hogy »ez

az a bor, amit ennek az ismerősömnek az asztalánál ittam«, a burgundi-íz pedig a burgundi nevét és másvalaki asztalának emlékét.” (James 1890/1950, 511.)

Mint ezekből a példákból is láthatjuk, az észleléssel kapcsolatban már ekkor megjelenik az a gondolat, hogy a tanulásnak és emlékezetnek (ma ezeket magasabb szintű megismerési folyamatoknak nevezzük) is szerepe van az észlelésben.

1.2. táblázat -

WILLIAM JAMES

William James a pszichológia tudományos alapvetésének kiemelkedő alakja, olyan eredeti gondolkodó, aki a fiziológia, a filozófia és a pszichológia területén egyaránt alapos tudással rendelkezett. Az 1890-ben megjelent ThePrinciples of Psychology című ezerkétszáz oldalas mes- termü e három tudományterületnek olyan gazdag ötvözete, amelyben James a személyes reflexiók széles repertoárját alkalmazva, szemléletes új fogalmakat, leírásokat vezet be, és a pszichológia máig ható alapvetését adja.

1842-ben született New York városban. Tizenhárom éves volt, amikor családja Európába költözött, így több évet Genfben, Párizsban és Boulogne-sur-Merben járt iskolába. Érdeklődése már korán a tudományok és müvészetek felé fordult, életét azonban sok érdekes szakmai fordulat jellemezte. Szakmai és magánéletének talán az 1855 és 1865 közötti évek jelentették a legviharosabb időszakát. Először Rhode Islandre utazott, hogy festészetet tanuljon William Huntnál. Egy évvel később ismét a tudomány érdekelte leginkább, két évig a Genfi Akadémián tanult. 1864-ben már Bostonban, a Harvardon kezdte meg orvosi tanulmányait, majd ezt egy évre megszakítva az Amazonas folyóhoz induló expedícióhoz csatlakozott. Az expedícióban annak ellenére végig részt vett, hogy közben himlőben megbetegedett. 1866-ban orvosi tanulmányait folytatandó, visszatért a Harvardra. Szembántalmak és gerincproblémák gyötörték, depresz- sziótól szenvedett. 1867 elején egészségügyi és szakmai megfontolásokból két évre ismét Európába utazott. Drezda, Bad Teplitz, Berlin, Genf és Párizs jelentették a főbb állomásokat. Berlinben fiziológiát tanult, filozófiai, pszichológiai tanulmányokat, könyveket olvasott. Ezután visszatért a Har- vardra, befejezte tanulmányait, és 1869-ben megszerezte orvosi diplomáját, ám soha nem praktizált. Ugyanezen év őszén depressziója ismét súlyosbodott, egészségi állapota tovább romlott, ez a következő években sem változott, depressziója sem enyhült.

Oktatói munkáját 1872-ben kezdte, összehasonlító élettant és anatómiát tanított a Harvardon. 1874-1875-ben már pszichológiát tanított, ekkor hozta létre az első amerikai pszichológiai laboratóriumot is. Több évvel később, 1882-ben következett be az a szakmai fordulat, amelyet többek között európai útjának köszönhetett. Ekkor találkozott Ewald Heringgel, Ernst Machhal, Wilhelm Wundt- tal, Jean Charcot-val és sok más olyan tudóssal, akiknek munkássága nagy hatással volt készülő müvére.

A The Principles of Psychology 1890-ben jelent meg a bostoni Henry Holt Kiadónál. Az ezt követő években egyre többet publikált, részben filozófiai, részben pszichológiai tárgyú munkákat. Legnagyobb hatású filozófiai munkája az Essays in Radical Empiricism (posztumusz gyűjtemény, 1912) volt. Bár a maga idejében szinte mindegyik munkájának jelentős szakmai visszhangja volt, a pszichológia alapvetése szempontjából változatlanul az 1890-es müvet tartjuk a legfontosabbnak.

1907-ben vonult nyugdíjba, de továbbra is sokat írt, és számos előadást tartott. Ebben az időben már gyakran gyötörték mellkasi fájdalmak. 1910-ben Európába utazott, hogy alávesse magát egy kísérleti stádiumban lévő kezelésnek, ez azonban sikertelen volt. Szívrohamban hunyt el 1910 augusztusában.


William James tehát az észlelési minőségek alakulásában meghatározó szerepet tulajdonított a tanulás különböző formáinak (tapasztalat, gyakorlás, nyelvi címke). Egy mára csaknem elfeledett kísérletező, Stratton (1897) a kérdéshez másként, nem a leíró, hanem az empirikus szintről közelített. Szellemes eljárással sikerül bizonyítania, hogy milyen jelentős a tapasztalat szerepe az érzékelés és észlelés kapcsolatában, illetve a környezet és a percepció megfeleltetésében. Stratton a vizuális mezőt vertikálisan (fent-lent) megfordító lencsékből álló szemüveget konstruált. A Stratton-szemüveget viselők a „feje tete-jére állított világban” eleinte koordinálatlanul, mindennek nekiütközve mozogtak, helyváltoztatásuk és tárgymegragadásuk is téves volt. A szemüveg viselése során azonban néhány nap elteltével a mozgások rendeződtek, sőt a tárgyak is visszaálltak eredeti állásukba. A helyváltoztatás és mozgás lehetővé tette a látvány helyreállását, a mozgás és a vizuális kép újbóli összehangolódását. Ezeknek a korai kísérleteknek azonban sokáig nem volt folytatásuk a pszichológiai munkákban.

A pszichológia észleléselméleteiben korán megjelent ugyan a tanulás fogalma, a perceptuális tanulás kutatása mégis az ötvenes években került igazán a kísérleti pszichológia érdeklődésének középpontjába. Már ekkor legalább kétféle megközelítés érvényesült. Ezek kérdése a következő volt: 1. Mi a tanulás szerepe a percepcióban, miként függ össze az észlelés a tapasztalattal és a gyakorlással? 2. Mi a percepció szerepe a tanulásban, azaz annak kérdése, hogy észlelés útján is megtanulhatunk-e valamit a világról, vagy csak cselekvéssel?

1.3. táblázat -

HAGYOMÁNYOS MÓDSZEREK AZ ÉSZLELÉS ÉS A FIGYELEM VIZSGÁLATÁBAN

Viselkedéses mérések

Reakcióidő • A kísérleti általános pszichológia leghagyományosabb módszereinek egyike a reakcióidő (RI) mérése. A reakcióidő adott inger, esemény megjelenése és az arra adott válasz kezdete között eltelt idő. Ezt az időt eleinte a kronoszkópnak nevezett eszközzel mérték. Ma a különböző típusú reakcióidők mérése számítógép segítségével történik. Maga a reakcióidő egy összetett időmutató, tehát a mért válaszidő több komponensből áll aszerint, hogy a válaszadáshoz milyen mentális müveletek szükségesek. A holland fiziológus, F. c. Donders osztályozását a mai napig használjuk a pszichológiában. Eszerint az egyszerü reakcióidő (E-RI) egyfajta inger megjelenésére adott válasz. Az E-RI két alapvető összetevője a perceptuális feldolgozás és a motoros válaszszervezés ideje. A választásos (összetett) reakcióidő (V-RI) feladatban két vagy több, véletlenszerü ingerre eltérő választ kell adni. Az így mért válaszidő az egyszerü reakcióidő összetevőin felül magában foglalja az ingerdiszkrimináció és a válaszszelekció idejét is. A szelektív reakcióidő (SZ-RI) mérésére szolgáló helyzetben többféle inger jelenik meg, ezek közül azonban csak a célingerekre kell választ adni. Ebben az angol elnevezés alapján gyakran „go/no go” néven említett feladathelyzetben a válaszidőt a szelektív reakcióidő helyzethez képest erősen befolyásolja a válaszgátlás.

Pszichofizikai mérések • A pszichofizikai mérések a kísérleti pszichológia másik hagyományos ágát képviselik. A klasszikus pszichofizika az ingerek detekcióját és diszkriminációját meghatározó ingersajátosságok mérésére, törvényszerüségeinek feltárására irányul. Ezzel részletesen foglalkozik tankönyvünk következő, Pszichofizika című fejezete.

Klasszikus pszichofiziológiai eljárások

Galvanikus bőrreakció (GBR) • A galvanikus bőrreakció (GBR) a bőr elektromos vezetőképességének változása. A galvanikus kifejezés a vezetőképesség mérésére használt eszközre, a galvanométerre utal. A 19. század végén kidolgozott első GBR- (angolul galvanic skin response – GSR) mérésekben még gyenge áramot alkalmaztak. Az alkaron a bőr két eltérő pontjára helyezett elektróda között mérték a terjedési időt. A később kifejlesztett eljárásokban már nem használtak külső áramforrást, hiszen a bőr elektromos vezetőképességének változása e nélkül is mérhető. A bőr vezetőképességének változása a bőr verejtékkiválasztásával függ össze, ez pedig a vegetatív (szimpatikus) idegrendszer működésének jó mutatója. A szimpatikus idegrendszeri aktivitás fokozódásakor (pl. félelem, izgalom) a verejtékezés fokozódik, ezáltal a bőr ellenállása csökken, tehát vezetőképessége nő. A módszer széles körű elterjedése a 20. század első évtizedeiben az arousal (aktivációs állapot) és a teljesítmény összefüggéseire irányuló pszichológiai kutatásoknak volt köszönhető (ezekkel a figyelemmel foglalkozó 16. fejezeteben ismerkedhetünk meg).

Elektromiográfia (EMG) • Az elektromiográfia (EMG) az izmok elektromos aktivitásának elvezetésére szolgáló eljárás. Az izmok működése során keletkező bioelektromos jelek elvezetése az izomzat feletti bőrre helyezett vagy az izomba szúrt elektródákkal történik. Az EMG-t a kísérleti pszichológiában vagy magának a mozgástevékenységnek a vizsgálatára, vagy egyes állapotok változásának (pl. aktiváció, érzelmi állapot) a követésére használják, mint korrelatív mutatót.

Elektrokardiográfia (EKG) • Az elektrokardiográfia (EKG) a szívizom tevékenysége során keletkező biolektomos jel regisztrálására szolgáló eljárás. A szívműködést kísérő bioelektromos jelek a végtagokon, valamint a mellkason elhelyezett elektródákkal vizsgálhatók. Az EKG-jel P hulláma a pitvarok, QRS hullámegyüttese a kamrák összehúzódásakor keletkezik, T hulláma a szívkamrák repolarizáció- jával összefüggő jel. Nyugalmi állapotban, átlagos szívritmus (kb. 70 ütés/perc) mellett két R hullám között valamivel kevesebb mint egy másodpercnyi idő (850 ms) telik el. A vegetatív mutatókat alkalmazó pszichológiai vizsgálatokban leggyakrabban a szívritmust mérik. Ez az egymást követő EKG-je- lek R hullámai közötti idő meghatározására épül. A szívritmust vegetatív mutatóként a kísérleti pszichológiában valamilyen állapot (aktiváció, érzelem) korrelatív mutatójaként alkalmazzák.


Valószínűségi értékelés és percepció: Egon Brunswick

Egon Brunswick (1955) egyik fő kutatási területe a tárgyak állandóságának, az úgynevezett tárgykonstanciának a jelensége volt (ezzel részletesen később, az alak- és tárgyészleléssel foglalkozó 5. fejezetben ismerkedhetünk meg). Hermával közösen végzett kísérletükben (Brunswick-Herma 1951) arra voltak kíváncsiak, hogy az inger és a jelzett tárgy viszonya valószínűségi tanulással alakul-e ki. A részt vevő személyeknek két, egymást követően a bal vagy a jobb kezükbe adott tárgyról kellett megállapítaniuk, hogy melyik a nehezebb. A tárgyak eltérő színűek voltak, a színt véletlenszerű járulékos ingerként (ma ezt jelzőingernek nevezzük) társították a tárgyakkal. A hatás kialakulásának vizsgálatára a kísérlet végén azonos, de eltérő színű tárgyakat adtak a résztvevők kezébe. Ezzel azt kívánták ellenőrizni, hogy változik-e a kontraszthatás (nehéz súly emelését követően a tárgy súlyát alábecsüljük). A szín alapján várt és a valódi súly eltérése miatt kialakuló úgynevezett várakozási csalódás megjelenése azt igazolta, hogy a kísérleti személyek a tárgy színét figyelembe vették. Brunswick erre és a hasonló jelenségekre alapozva alakította ki a valószínűségi értékelés elméletét. Ennek lényege, hogy az észlelés során a szervezethez érkező jelzőingereket a korábbi tapasztalatok alapján kialakult statisztikus, nemtudatos ismeretek alapján értékeljük ki. Brunswick szerint a szervezetet érő inger annak forrását, azaz a távoli (disztális) tárgyat jelzi, és annak néhány tulajdonságán kívül magát a tárgyat nem határozza meg. Brunswick észlelésmodelljében tehát a beérkező ingereket az ezekkel asszociatív kapcsolatban lévő, az emlékezetben rögzített jelzőingerekhez viszonyítja. A tárgyak azonosítását a jelzőinger és a jelzett tárgy együttjárási valószínűsége határozza meg. A percepció tehát Brunswick szerint a jelzőingerek nemtudatos asszociációjára épülő valószínűségi folyamat. A valószínűségi tanulásnak Brunswick nevéhez fűződő további elméletei a pszichológia implicit tanuláselméleteinek klasszikus előfutárai. A valószínűségi értékelés szerepe azonban nem tűnik el teljesen az észleléselméletekből. Különösen erősen jelenik meg a térészleléssel foglalkozó pszichológiai munkákban. Az Ames-féle torzított szoba esetében vagy más térészlelési jelenségeknél látni fogjuk (bővebben lásd a Tér- és mélységészlelés című fejezetben), hogy adott ingerminta észlelésének tanult változásai mennyire befolyásolják az észlelőrendszer működését.

1.4. táblázat -

KÉPALKOTÓ ELJÁRÁSOK

Az érzékelés és észlelés vizsgálata hagyományosan az a terület, amelyen a legkorábban megjelentek a technika aktuális fejlődésének köszönhetően kifejlesztett idegtudományi vizsgáló eljárások. Ezek az egyes agyi területek szerkezeti vizsgálatával, illetve a feldolgozást kísérő aktivitás mérésével tették lehetővé az érzékelési/észlelési folyamatok mélyebb megismerését. Itt most elsősorban azokat a módszereket mutatjuk be, amelyeket a pszichológiai kutatásokban a leggyakrabban használnak (és amelyekre a könyvünkben bemutatott empirikus munkáknál is támaszkodunk). A modern képalkotó eljárásokkal az agy szerkezetéről vagy funkcióiról igen jó téri, illetve jó idői felbontású képet kaphatunk.

Röntgen (rtg)

A röntgen (rtg) az idegrendszer vizsgálatában a szerkezet feltárására használt klasszikus módszer, a röntgenkép maga a röntgensugár felhasználásával készített szerkezeti kép. A kép úgy jön létre, hogy az alkalmazott röntgensugár az élő anyagon (pl. agyon) áthaladva az egyes részek sugárelnyelő tulajdonságai szerint eltérő kontrasztú képet ad. Az agyi képletek a röntgenképen eltérő kontraszttal látszanak, együttesen pedig megfelelő, bár a modern képalkotó technikákkal nyerhető képnél rosszabb felbontású szerkezeti képpel szolgálnak.

Számítógépes tomográfia (CT)

A számítógépes tomográfia (cT – computerized tomography) eljáráshoz röntgensugarakat használnak. A CT-felvétel során röntgenképek sorozata készül (a röntgencső és az ezzel összeépített detektor az agy körül forogva sok felvételt készít). Ezekből a képekből megfelelő matematikai algoritmus felhasználásával, számítógép segítségével rekonstruálják az agy háromdimenziós képét. Ezeket a rétegfelvételnek nevezett képeket egy számítógépes program segítségével tetszőleges síkban lehet megjeleníteni.

Mágneses rezonanciás képalkotás (MRI)

A mágneses rezonanciás képalkotás (MRI) az atommag elemi mágneses tulajdonságára épít, azaz azt használja ki, hogy a protonok mozgása az atommagon belül mágneses változást hoz létre. Mivel az emberi test atomjainak mintegy kétharmadát kitevő hidrogén atommagjában is hasonlóak a mágneses változások, a kialakított eljárás az agy szerkezetének vizsgálatára is alkalmas. Tudjuk, hogy a protonoknak alapállapotban véletlenszerű az irányulása, adott frekvenciájú mágneses térben azonban a lét- rehozott, úgynevezett háttér mágneses erőtér iránya szerint rendeződnek. Azt, hogy hogyan működik az MRI, úgy érthetjük meg a legjobban, ha elképzeljük, miként is képes az operaénekes hangja (persze főként a magas C) megrepeszteni az üveget. Az üvegrepesztés lényege, hogy az anyag a hanghullámok frekvenciája szerint kezd rezegni, rezonál, azaz olyan erősen „rázódik”, hogy eltörik. Az eltérő anyagok más frekvenciákon rezegnek, és ez igaz az agyi struktúra elemeire is. A rezgést az MRI-ben a mágneses erőtér hozza létre, és mivel az agyi struktúrák vízsűrűsége eltérő, a szürke- és a fehérállomány eltérő képet ad. Az MRI az agyi szerkezetekről igen jó téri felbontású képet ad.

Funkcionális mágneses rezonanciás képalkotás (fMRI)

A funkcionális mágneses rezonanciás képalkotás (fMRI) lényege, hogy a szerkezeti kép készítésekor (MRI) a háttér mágneses térben egységes irányba beálló atommagokba újabb energiát juttatunk be, majd a nyugalmi állapotba visszatérő atommag által kibocsátott elektromágneses jelet (MR-jel) regisztráljuk. Az fMRI lényege, hogy a mágneses rezonancia a protonokat magasabb energiaállapotba juttatja. Az MRI-ben tehát egy statikus mutató a szerkezetről, egy dinamikus mutató (az MR-jel visszaállási ideje) pedig a funkcióról ad képet. Ez utóbbi dinamikus mutató adja az agyi vérátáramlásban bekövetkező változás számítógépes rekonstrukciójához szükséges mérési adatot. Az úgynevezett BOLD- (blood oxi- genation level dependent – véroxigénszint-függő) vizsgálatra alkalmas fMRI-készülékek a vér deoxi- hemoglobinjának paramagnetikus (mágnesezhető) tulajdonságát használják ki. Az aktivitásváltozás kimutatásának fiziológiai alapja, hogy az aktívabb agyi területeken a nyugalmi helyzethez képest megváltozik a vérben az oxi- és a deoxihemoglobin aránya. A jelentős (statisztikailag szignifikáns) aktivitásváltozás mértéke alapján készülnek a jól ismert színkódolt fMRI agytérképek.

Pozitronemissziós tomográfia (PET)

Az agyi vérátáramlás mérésére kialakított pozitronemissziós tomográfia (PET) eljárásban gyors lebom- lású (felezési idejű), pozitronkibocsátású (emissziójú) izotópokkal jelzett molekulákat juttatnak a szervezetbe (belégzéssel, befecskendezéssel), olyanokat, amelyek ott természetesen is megtalálhatók. így leggyakrabban fluor-, oxigén- és szénizotópokat (F18, O15, C11) használnak. Ezeknek az anyagoknak a felvétele (a fluoré a glükózanyagcsere, az oxigéné a véroxigénszint emelkedése miatt) az agyi aktivitás növekedésével változik. A jelzőmolekulák által kibocsátott sugárzást detektorrendszer érzékeli, a jelek erőssége és eloszlása alapján számítógépes program segítségével megalkotható az az aktivitástérkép, amelynek alapján az egyes agyi területek megváltozott működési jellemzőire lehet következtetni.


Perceptuális készenlét: Jerome Bruner

Bruner (1957/2004) szerint az észlelés alapja, hogy a külvilág tárgyairól beérkező ingereket az ezekből kivonható jelzőingerekre támaszkodva, következtetés útján osztályba soroljuk, kategorizáljuk. Ez az osztályba sorolás maga az azonosítás, az észlelés pedig olyan következtetéseket, döntési, mindenekelőtt pedig kategorizációs folyamatokat foglal magában, amelyeknek nem kell tudatosnak lenniük. Emlékezzünk, az észlelésbe foglalt megismerőfolyamatok nemtudatos természetét hangsúlyozta Helmholtz is és Brunswick is. Az észlelési kategória azonban Brunernél mást jelent. Nevezetesen egy olyan szabályt, amelynek alapján megállapítható, hogy a környezetnek mely tárgyai, eseményei egyenértékűek. A szabály tartalmazza az osztályba sorolás szempontjából kritikus sajátságokat, illetve meghatározza, hogy hol van az adott osztályba sorolás határa. Bruner az észlelésben több szakaszt feltételez. Az első lépés a primitív osztályozás, amely nem tudatos, és amely a tárgyakat, eseményeket csupán perceptuálisan különíti el. Bruner szerint ez a primitív osztályozás az érzékelőrendszer veleszületett folyamataira támaszkodik. Ezt követi a jelző- inger-keresés, és csak ezután következnek a tudatos folyamatok, azaz az úgynevezett előzetes osztályozást következtetések és döntések sora előzi meg.

Az egyes érzékleti osztályokban azonban eltérő lehet azoknak a jellemzőknek a sora, amelyek alapján ide sorolódnak a környezet ingerei, eseményei. Ezt Bruner hozzáférhetőségnek nevezi. A hozzáférhetőséget többek között meghatározza, hogy az észlelő számára az adott tárgynak, eseménynek mekkora az előfordulási valószínűsége. Brunernél már megjelenik, hogy a hozzáférhetőség jelentősen változhat a személy szükségletei szerint is. Ez az egyik meghatározó eleme a teljes, általában perceptuális készenlét néven ismertté vált elméletnek, amelyben értelmezhetővé válik a beállítódás, várakozás hatása a percepcióra. Bruner elméletének igen jelentős a hatása mind az emlékezeti szerveződésre (ezzel általában a pszichológia Tanulás és emlékezet kurzusai foglalkoznak, tankönyvsorozatunknak – Csépe-Győri-Ragó [szerk.]: Általános pszichológia – pedig a 2. kötete) vonatkozó pszichológiai munkákra, mind pedig a percepciókutatásra vonatkozóan. Itt most az 1.1 táblázatban összefoglaljuk, hogy mit is tekintett Bruner az azonos kategóriába történő besorolás kritériumainak, és milyen mechanizmusokat tartott meghatározónak a per- ceptuális készenlét közvetítésében.

1.5. táblázat - 1.1. táblázat. Bruner észleléselméletének alappillérei

Azonos kategóriába sorolás szabályai

A perceptuális készenlét alapja

Kritikus tulajdonságértékek

Csoportosítás

Ezek alapján sorolunk valamit egy kategóriába, a tulajdonságokat ingersajátságok alkotják.

Tulajdonságértékek kombinációja

Integráció

Egyszerre (konjunktív), csak bizonyos viszony szerint, illetve vagylagosan érvényesülő (diszjunktív) értékek.

Tulajdonságsúlyozás

Összeillés és eltérés (össze nem illés)

Az ingersajátságokból kialakuló tulajdonságjellemzők meghatározása a kategóriára való következtetésben.

Elfogadhatósági határ

Szűrés

Tulajdonságsáv, amelybe a sajátosságnak bele kell férnie.

Hozzáférhetőségi tartomány

Szelekció (hozzáférhetőségi rend, sorrend)

Meghatározói: váratlanság, valósághűség, előfordulási valószínűség, szükséglet.


Az észlelés egészlegessége: az alaklélektan

A környezet-érzékelés-észlelés hármas empirikus vizsgálataiban és elméletrendszerében egy merőben új irányzat jelenik meg az alaklélektannal. Az alaklélektan korát megelőző úttörője, Christian von Ehrenfels már 1890-ben az alak és az egész viszonyával foglalkozik, s bevezet egy nagyon fontos fogalmat. Alaki tulajdonságoknak (Gestaltqualitaten) nevezi a sajátos egészeknek a „részidegen”, azaz a részektől független, azok feletti, magasabb rendű tulajdonságait. Ezt Ehrenfels a dallam példájával demonstrálja, s úgy érvel, hogy a dallamnak minden hangja kicserélhető, ha az alaki tulajdonság megmarad, tehát minden hangot egy egész hangközzel emelünk meg. Ez az alaki tulajdonság – német szóval Gestalt – a később teret hódító pszichológiai irányzat jelszava. Az alakpszichológusok érvelése azonban eltért Ehrenfelsétől, hiszen szerintük az alak több, mint a részek egésze, a sajátos alak pedig a résztulajdonságokkal nem egyenrangú valóságkategória. A Ges- talt-pszichológia főbb elméletalkotói úgy vélték, hogy az alakészlelés törvényszerűségei széles tartományban érvényesek az érzékelésre, azaz az idegrendszeri történésekre is. Ennek példája a vizuális mező szerveződéséhez hasonlóan elképzelt agykérgi mező. Bár az alakészlelés elképzelései az agyi mechanizmusok szerveződéséről nem állták meg a helyüket, az alakszerveződés sajátosságainak számos jellemzőjét sikerült leírni (bővebben lásd a Tárgyak, formák és alakok észlelése című fejezetnél) és a kor elméleti kereteinek megfelelően magyarázni.

Észleléselméletek 1970 után

Az 1970 utáni észleléselméleteket két alapvető kérdés foglalkoztatja: 1. Milyen feldolgozási törvényszerűségek jellemzik az észlelést? 2. Milyen folyamatok segítik az észlelőrendszert abban, hogy az észlelő személy a környezetéhez alkalmazkodni tudjon, annak jelzéseire megfelelően reagáljon, azaz adekvát akciókat hajtson végre? Azok az elméletrendszerek, amelyekkel a továbbiakban megismerkedünk, többnyire a már ismertetett klasszikus elméletekből nőttek ki.

Közvetlen észlelés – ökológiai észleléselmélet

Az ökológiai észleléselmélet kidolgozása James J. Gibson nevéhez kötődik. Gibsont már egészen korai munkáiban sokkal jobban érdekelte, hogy milyen törvényszerűségek jellemzik valós környezetben az észlelést, mint a laboratóriumi kísérletekből levonható következtetések. Egyik leglényegesebb megállapítása és egyben az elméletrendszer kiindulópontja az, hogy az észlelés aktív és közvetlen folyamat. Az észlelés nem valamifajta vákuumban működik, hanem környezeti kontextusban, továbbá nem reprezentációk közvetítik, emiatt elválaszthatatlan a kontextustól és a cselekvéstől. Az érzékelő-észlelő szervezet közvetlenül veszi fel az információt, mégpedig az evolúció során a környezet ingereinek optimális feldolgozására kialakult, hatékony rendszerek segítségével. Az észlelés ökológiai alapja az, hogy az organizmus műveletei a környezethez alkalmazkodjanak, és biztosítsák a túlélést. A direkt észlelés nélkülözhetetlen eleme a mozgás, ez biztosítja, hogy a vizuális környezetet különböző szögből észleljük, és a vizuális információkat saját mozgásunkra vetítve interpretáljuk. Nincs tehát szükség olyan közvetítő folyamatokra, amelyek az információk értelmezését szolgálják. Gibson 1979-es munkájában a mozgást már olyan fontos és alapvető tényezőnek tekinti, amely nélkül nincs, nem lehet valódi észlelés.

Az érzékelés-észlelés korai elméleteiből Gibson átemeli elméletébe az észlelési többlet koncepcióját, bár nem teljesen úgy határozza meg. A gibsoni elméletben gazdagodásnak nevezett többlet nem azonos az észlelés korai elméleteinek a perceptuális tanuláshoz kötött többletével. A gazdagodás azt jelenti, hogy a környezetről szerzett tapasztalatok azonnal és közvetlenül szolgálják az észlelést. A perceptuális tanulás elméletei az érzékelés és észlelés között többlettörténést feltételeztek, és magát a perceptuális tanulást tekintették a gazdagodás alapfolyamatának. Gibson ettől eltérően abból indult ki, hogy az észlelés közvetett (konstruktív) elméletei feleslegesen vonják be a mentális mechanizmusokat, hiszen a jelentés nélküli érzékletek és az észlelés megfeleltetése nem többlettörténés, hanem sokkal inkább egy ellenkező, elsősorban kivonás jellegű folyamat. Ez azt jelenti, hogy a gazdagodás minőségi változás, azaz az ingerekből kivont megkülönböztető jegyek kiemelésével jobb lesz a megfelelés a környezet és az észlelés között. Még egyszerűbben, a szervezet kivonja az ingerek ismétlődő, változatlan, úgynevezett invariáns mozzanatait, így ezek az invariáns tulajdonságok a környezet fizikai jellegzetességeinek állandóságát tükrözik. így lehetséges, hogy nincs szükség önálló kognitív struktúrák feltételezésére, a környezet és az észlelés egymástól való kölcsönös függésének feltárásával megismerhetők az észlelés törvényszerűségei. Az észlelés tehát nem más, mint a környezeti információknak, mindenekelőtt pedig a változatlan tulajdonságoknak a felvétele.

Gibson elméletében az észlelés kapcsolata a környezettel egyszerre direkt és jelentésteli. Ez utóbbinak az alapját az úgynevezett használati tulajdonság, az affordancia (az afford – lehetővé tesz, engedélyez – angol szóból) jelenti. Az affordancia fontos eleme annak, hogy miként észleljük a tárgyakat. Gibson eredeti példája a kivágott fatörzs, amelyet nem egyszerűen csak lapos felületként észlelünk, hanem annak lehetőségét látjuk benne, hogy mire lehet használni. Ez az úgynevezett tárgy-affordancia. Rá lehet tenni valamit, vagy éppen rá lehet ugrani is, ha például egy békáról vagy egy élénk emberről van szó. Az utóbbi példában már megjelenik a tárgyak közvetlen észleléséhez kapcsolódó cselekvési komponens, az úgynevezett akció-affordancia. Ez utóbbi is elválaszthatatlan része az észlelésnek. Gibson szerint a tárgy „rezonál” az akció lehetőségeivel, a direkt észlelés pedig magában foglalja ezeket, mégpedig együtt a tárgyra vonatkozó fizikai információkkal. A fizikai valóság környezeti (kontextuális) jelzései tehát elégséges információt adnak az észlelt tárgyakról, személyekről, azok helyzetéről, illetve használati értékéről. Gibson elmélete és az abból kiinduló közvetlenészlelés-elméletek alapvetően adatvezérelt (bottom-up), azaz a fizikai valóság tulajdonságai által irányított feldolgozást feltételeznek.

Közvetett észlelés – konstruktív észleléselméletek

A közvetett (indirekt) észlelés elméletei szerint a környezeti ingerek (input) csak pontatlan és szegényes adatokat nyújtanak a világ tárgyairól és eseményeiről, így az észlelés lényegét csak a meghatározó kognitív műveletek, számítások megismerésével érthetjük meg. Ezek eredményeként egészülnek ki, kapnak jelentést a környezetből beérkező ingerek. A konstruktív vagy más néven közvetett észlelés elméleteinek térhódítása a kognitív pszichológia megjelenését és kibontakozását követően figyelhető meg. Az új felfogás eredményeként a pszichológiát megtermékenyítő információfeldolgozási szemlélet bevonul az észlelés folyamatainak értelmezésébe. Az információfeldolgozási modellek az észlelésnek már az első szakaszában olyan egészleges leképezést feltételeznek, amely értékelő folyamatokat indít el. A kognitív pszichológia felfogása szerint a megismerő- (kognitív) rendszerben az információfeldolgozás a beérkező ingerek feldolgozásával veszi kezdetét, következésképpen a megismerőrendszer megértéséhez nélkülözhetetlen az elemi szenzoros és észlelési folyamatok ismerete.

Az észlelés a kognitív pszichológia felfogása szerint konstruktív, azaz beavatkozás, tapasztalat-, ismeret- vagy koncepcióvezérelt (az angolban egyszerűen csak top-down) mechanizmus. Az észlelés konstruktív természetének egyik gyakran idézett bizonyítéka a téri dimenziók észlelése, amely a beérkező vizuális információkból újraalkotott és -értelmezett, tehát konstruált három dimenzióra épül. A konstrukció egyik alapműködése, hogy a környezeti ingerek forrására vonatkozó információk sémává alakulnak, és ez lesz az, amely az észlelést mintegy felülről irányítva hangolja. Következésképpen az észlelés nem lehet objektív, hiszen az észlelő az érzékelés során feldolgozott fizikai ingerek alapján felépíti, megkonstruálja az észleletet. Az ilyen, úgynevezett mentális számítások (komputációk) során az észlelő élőlény a feldolgozott ingerekhez illeszti, hozzáteszi saját tapasztalatait, elvárásait. Jusson eszünkbe, hogy már Bruner ehhez eléggé hasonló hatásokat feltételezett a perceptuális készenlét elméletében. A közvetettészlelés-elméletek szerint tehát a világ konstruktív észleléséhez mentális reprezentációra, tudásra, azaz sémákra van szükség.

Az észlelés következtetéselmélete: Richard L. Gregory

Gregory (1973/2004) elmélete jellegzetesen konstruktív, azaz top-down észleléselmélet. Legfőbb megállapítása, hogy annak felfogása, hogy éppen mit látunk, elképzelhetetlen előzetes tapasztalat és tudás nélkül. Gregory szerint az észlelés hipotézis-ellenőrzés, eredménye pedig az aktuális ingerek legvalószínűbb magyarázata, értelmezése. A legtöbb esetben ez az értelmezés igen pontos, és nincs szükség arra, hogy alternatív értelmezés után kutassunk. Gregory érvrendszerének egyik érdekessége az értelmező észlelés és a tudományos hipotézisvizsgálat összehasonlítása. Ezt mutatja be az 1.2. táblázat. A táblázatban szerepelnek azok az esetek is, amelyeket az jellemzi, hogy az észlelőrendszerben a hipotézistesztelés pontatlan. Ekkor következnek be azok az észlelési illúziók, amelyek Grego- ry észleléselméletének érvrendszerében igen fontos szerepet játszanak. Az észlelési illúziók természete Gregory szerint eltérő aszerint, hogy valamilyen fiziológiai mechanizmus vagy kognitív stratégia áll-e a hátterükben. Előbbieket nevezi Gregory mechanizmusillúzióknak. Mechanizmusillúzió (ilyenekről a látásfejezetekben lesz majd szó) például a negatív utókép (például fekete-fehér minta eltűnése után inverz utóképet látunk), a vízeséshatás (adott irányban mozgó tárgyról elnézve az álló tárgy ellentétes irányban mozog), az autokinetikus hatás (statikus fénypont a sötétben mozogni látszik) és a phi-jelenség (egymás után elég gyorsan felvillanó pontok folyamatos mozgás látszatát keltik). Ezeket az illúziókat Gregory szerint nem kell a perceptuális értelmezés keretében magyarázni, mivel megfelelően magyarázhatók annak alapján, amit a látórendszer működéséről tudunk. Az értelmezésnek köszönhető illúziókat nevezi Gregory stratégiaillúzióknak, és számos formájukat különbözteti meg. Az egyik típusba azokat sorolja, amelyek a vizuális környezet állandóságát biztosítják, ezek az úgynevezett észlelési konstanciák. A stratégiaillúziók további nagy csoportját képezik a kétértelmű tárgyak, a paradox illúziók (az úgynevezett lehetetlen tárgyak ilyenek) és a kreatív illúziók (ilyenek az 1.1. ábrán látható Kanizsa-alak- zatok). A hetvenes években számos, Gregory koncepcióvezérelt (top-down) észleléselméletéhez hasonló elképzelés születetett. A messze legkomplexebb Ulrich Neisseré, akinek elméletében egyesül a kognitív pszichológia észlelésfelfogása a szelektív figyelem és a perceptuális készenlét elméleteivel.

Perceptuális ciklus: Ulrich Neisser

A kognitív pszichológia úttörője, Ulrich Neisser (1976) szerint az észlelés, beleértve a figyelmet is, készség típusú, dinamikus aktivitás. Ennek értelmében az észlelés olyan, a megismerőfolyamatokból kialakuló aktív ciklus, amelynek rendeltetése, hogy általa a tapasztalataink értelmet nyerjenek. Az úgynevezett perceptuális ciklus modell lényege, hogy az észlelés során a világnak egy aktív, dinamikus megértése áll elő, mégpedig úgy, hogy ez a megértés az idők folyamán állandóan változik. Többről van tehát szó, mint valamiféle statikus reprezentáció létrejöttéről vagy a világot leképező modell kialakításáról. A koncepció alapmegállapítása, hogy a megismerőrendszer csak ökológiai kontextusában értelmezhető, az észlelés a környezeti tapasztalatok és az ebből kialakuló dinamikus reprezentációk kölcsönhatásában jön létre. Ez egyben azt is jelenti, hogy az észlelés állandóan változik, emiatt két észlelési esemény soha nem lesz azonos. Emlékezzünk az ettől eltérő állításon nyugvó tükrözéselméletre, amelynek egyik lényeges eleme az állandóság.

1.6. táblázat - 1.2. táblázat. Az értelmező észlelés és a tudományos hipotézisvizsgálat összehasonlítása (Gregory 1973 nyomán)

Megfelelő tudományos hipotézis

Megfelelő észlelés

Nem megfelelő tudományos hipotézis

Nem megfelelő észlelés

Jeleket adatként használ

Szenzoros jeleket adatként dolgoz fel

A jelekből származó adatokat torzítja vagy ignorálja

Nem dolgozza fel a szenzoros jeleket, adatokat

A tényekre adatokból következtet

A tárgyakra/eseményekre az adatok értelmezésével következtet

Az adatokból a tényekre következtetésnél torzít, ignorál

Nem sikerül a tárgyakra/eseményekre a szenzoros adatokból következtetni

Tágabb következtetéseket az adatokból generalizálva von le

Az adatokból generalizál, ezzel szolgálja a perceptuális tanulást

Félrevezető általánosításokat fogalmaz meg

Félrevezető a szenzoros adatokra támaszkodó generalizáció

Logikai, deduktív következtetéseket alkalmaz

Perceptuális értelmezésre támaszkodik

Félrevezetőek a következtetések, értelmezések

A perceptuális következtetések a környezet nem adekvát jellemzőire támaszkodnak

Az ellentmondások feloldásához az adathalmazokra támaszkodik

Az ellentmondások feloldásához szenzoros adatokra támaszkodik

Szükségtelen ellentmondásokat, bizonytalanságokat generál

Nem sikerül az ellentmondások feloldása

A felmerülő paradoxonokat feloldja

Szenzoros adatokat használ a paradoxonok feloldásánál

Paradoxonokat generál

Sikertelen a paradoxonok feloldása

Újdonságok feltárására törekszik, felfedez és feltalál

Megfelelő újdonsághelyzetet hoz létre

Az újdonság látszatát kelti

Alkalmatlan újdonsághelyzetet hoz létre


1.1. ábra. Az észlelési illúziók jellegzetes példái a Kanizsa-ábrák

Neisser perceptuálisciklus-elképzelését szemlélteti az 1.2. ábra. Az ábrán jól látható, hogy a környezetben potenciálisan elérhető információ lényegesen több, mint ami aktuálisan elérhető az észlelőrendszer számára. A lényeges információk felvétele azonban nem esetleges, hanem előzetes tapasztalatainkhoz, pontosabban ezek reprezentációjához igazodik. A környezet perceptuális explorációja (keresés, feltérképezés) befolyásolja az ezekből az információkból történő mintavételt. Ezt az explorációt a korábbi tapasztalatok alapján kialakult reprezentációk, a sémák irányítják. A sémák aktívak, ami azt jelenti, hogy folyamatosan hozzáigazítjuk őket tapasztalatainkhoz. A perceptuális ciklus során tehát a séma irányítja az explorációt, az exploráció során a számunkra hozzáférhető információkból mintát veszünk, ez az információ pedig módosítani fogja a sémát. A perceptuális ciklusban a múlt tapasztalatai, a jelen információi és a későbbi viselkedés elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. A valóságban tehát percepciónkat számos elvárás módosítja, az észlelés maga több szintet (fiziológiai, kognitív, interperszonális, szociokulturális) érintő, komplex folyamat. Neisser perceptuálisciklus-el- mélete a közvetlen- és közvetettészlelés-elméletek szintézisét jelenti. A dinamikus modellben a közvetett- és a közvetlenészlelés-elméleteknek a szenzoros információkra és a mentális folyamatokra vonatkozó megállapításai egyesülnek. A két szemben álló észleléselmélet lényeges eltéréseit az 1.3. táblázat foglalja össze.

Neisser modellje azt sugallja, amit minden különösebb pszichológiai előtanulmány nélkül is sejtünk, hogy az észlelés során a szenzoros és mentális folyamatoknak egyaránt szerepük van. Ennek kapcsolatrendszerét az elméletalkotók komplex modelljeikben eltérően képzelik el. A korai észleléseleméletek ellentmondásainak feloldását leginkább az segíti, ha belátjuk, hogy a kétféle megközelítés az észlelés eltérő aspektusait helyezi a középpontba. A komplex modellek közös jellemzője az, hogy az észlelés közvetlen és közvetett folyamatait egységbe szervezik.

Az észlelés háromszintű elmélete: David Marr

Mint az eddigi részekből láthattuk, az észlelés és érzékelés folyamatainak megértetésében a pszichológia újra és újra az adott korban sokak által érthető eszközöket használja fel metaforaként. Emlékezzünk, hogy kezdetben az íratlan lapról (tabula rasa) van szó, később bekerül a magyarázatok keretét alkotó metaforákba a tükrözés, a lenyomat/képviselet (reprezentáció), majd az információk feldolgozásának és a kommunikációnak az adott korban elérhető eszközei. A nyolcvanas évektől a számítások rendszerében történő érzékelés-észlelés megfeleltetés a számítástechnikából kölcsönzött kifejezéseket használ, így jelennek meg az észlelési szakaszok, a bemenet (input), a hardver (általában az agy) és a kimenet (output) fogalmak. Ez a metafora később bővül a program és az algoritmus fogalmával, azaz azzal az instrukciókészlettel, illetve szabályrendszerrel, amely a be- menetet kimenetté alakítja. A közvetettészlelés-elméletek is próbálkoztak már ezzel, kiteljesedésük azonban a mai elméletutódokban jelenik meg leginkább. Ezek közül itt most legnagyobb hatású úttörő, David Marr elméletével ismerkedünk meg.

1.7. táblázat - 1.3 táblázat. A közvetlen és közvetett észlelés elméleteinek jellemző megállapításai

Elmélet

Szenzoros folyamatok

Mentális folyamatok

Közvetetett (konstruktív, ismeret-, koncepcióvezérelt = top-down)

Alapja: egyszerű, elemi, ám nem egyértelmű ingerek feldolgozása Szenzoros információ szerepe: ezekre támaszkodva következtetünk az ingerre, ez a számítási műveletek (komputáció) alapja

A szenzoros inputot egységbe szerkesztjük és értelmezzük – a percepció aktív és konstruktív

Közvetlen (direkt, adatvezérelt = bottom-up)

Alapja: összetett ingerek együttese, amely az észlelés számára hozzáférhető

Szenzoros információ szerepe: az összes információt tartalmazó, rendezett és egyértelmű környezeti ingerek feldolgozása

Nincs szerepük, hiszen az észlelés nem más, mint a gazdag és rendezett információ kivonása a környezeti elrendezésből


1.2. ábra. A perceptuális ciklus ábrája Neisser (1976) nyomán

David Marr (1982) szerint az észlelés három eltérő absztraktságú, egymást kiegészítő szinten elemezhető. A legelvontabb szint az értelmező észlelésé, amely információfeldolgozásként értelmezhető. Ezt a szintet egy olyan kevésbé absztrakt szint szolgálja ki, mint a szabályok (program) rendszere. A szabályok rendszere az információfeldolgozás során a bemenet átalakítását, illetve a megfelelő kimenet szervezését szolgálja. Az észlelés vizsgálatában Marr szerint a legalacsonyabb szint az észlelés idegi „gépezete”. Ezen a szinten azt tárhatjuk fel, hogy a feldolgozórendszer miként használja a szabályok rendszerét, Marr szóhasználatában: a programot. Marr tehát az észlelőrendszer feladatának egy adott probléma megoldását tekinti, azaz azt, hogy az érzékszerveink által nyújtott információk alapján meghatározzuk a bennünket körülvevő világot. Ez a meghatározás elég jól működik, még akkor is, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az érzékszervi információ nem határozza meg elég pontosan, milyen is a világ valódi természete. Az észlelési folyamatok a világnak mégis jó minőségű és egyben a környezethez való alkalmazkodáshoz szükséges hasznos képviseletét nyújtják.

Marr elmélete nem nevezhető egyszerűen csak konstruktív észleléselméletnek, hiszen az észlelőrendszerben feltételezett számítások egy olyan, tipikusan komputációs elmélet kialakulásához vezettek, amelynek szintjeit a hardver (agy), az algoritmusok (a megfeleltetések rendszere, szabályai) és a számítások (komputációs szint) alkotják. Marr a vizuális észlelés magyarázatára dolgozta ki elméletét, ezt tükrözik a szintek megnevezésére használt kifejezések is. Az elmélet a reprezentációknak olyan háromszintű rendszerére épít, amelyek közül kettőben magának az észlelőnek a jellemzői a meghatározó faktorok, egyben pedig az észlelőtől független környezeti tulajdonságok. Marr részletesen kidolgozott elmélete a téri dimenziók észlelésével foglalkozik. Ebben az első szint (Marr vázlatnak nevezi) a vizuális bemenet kétdimenziós tulajdonságainak (intenzitás, szélek, kontúrok) reprezentációja. Ez az elmélet szóhasználatában a bemeneti információkból létrehozott első vázlat. A második vázlat az ezekből konstruált, már nem kétdimenziós, de még nem téri vázlat, az úgynevezett 2,5 D (D mint dimenzió) vázlat (árnyék, textúra stb.). Marr nem véletlenül állapodik meg a 2,5 D kifejezésnél. Ezzel jelzi, hogy ezen a reprezentációs szinten már többről van szó, mint csupán a két dimenzióban hozzáférhető tulajdonságokról, mivel a reprezentáció az ezekből a tulajdonságokból létrehozott tulajdonságegyüttes, a reprezentáció referenciája azonban még mindig az észlelő maga. A 3-D szint, amely nem más, mint a térnek, azaz a tárgyak alakjának, helyzetének reprezentációja, olyan szintet jelent, amely már független az észlelő nézőpontjától, azaz itt már a tér absztrakt reprezentációjával van dolgunk. Marr elméletének kihívásaival még találkozunk a későbbi fejezetekben. Itt most azt érdemes mindenképpen megjegyeznünk, hogy az észlelés pszichológiájában még ma is legtöbbet a reprezentáció első szintjéről tudunk, az erre épülő, észlelőfüggő második szint mélyebb feltárására számos kutatás irányul, az észlelőfüggetlen harmadik szint feltárása pedig még várat magára.

1.8. táblázat -

EEG ÉS MEG

A kísérleti pszichológiában és határterületein ma is a legelterjedtebben használt módszer az agy működésekor keletkező bioelektromos és biomágneses jelek mérése. A továbbiakban csak ezeket ismertetjük. A sejtszintű folyamatok mérési módszereivel (akciós potenciál, egy- és többsejt-aktivitás) nem foglalkozunk, ezekre az élettani, illetve pszichofiziológiai tankönyvek, könyvfejezetek bőven kitérnek.

Elektroencefalográfia (EEG)

Az agy spontán elektromos tevékenységének vizsgálata az EEG (elektroencefalográfia) segítségével történik. Az EEG meghatározóan az idegsejtekben az ingerület továbbításakor keletkező aktivitásnak, az úgynevezett szinaptikus potenciáloknak az összegződése. Az EEG elvezetéséhez a hajas fejbőrre helyezett elektródákat használnak. A modern laboratóriumok sok elektródával mérnek, mégpedig úgy, hogy ezeket (általában 32-256 elektróda) egy rugalmas sapkában vagy hálóban helyezik el. Ezt mutatja be az 1. ábra. Az elvezetett jelek megfelelően (sok tízezerszeresre) felerősítve digitalizálhatók, számítógépen rögzíthetők. Az EEG-hullámok nagyságával (amplitúdó) és az időegységre eső hullámaik számával (frekvencia) jellemezhető mintázategyüttes az alvás-ébrenléti ciklus különböző állapotaiban igen jellegzetes.

Az EEG frekvenciája alapján a delta- (0,5-4 Hz), a théta- (4-8 Hz), az alfa- (8-12 Hz), a béta- (12-20 Hz) és a gamma- (20-40 Hz) sávok különíthetők el. A gamma-sáv kivételével ezek láthatók a 2. ábrán. A különböző sávok eltérő ébrenléti és alvási állapotokat jellemeznek (utóbbiakat az Alvás és álom című fejezet tárgyalja). A relaxált ébrenléti állapotot kísérő jellegzetes EEG-ritmus az alfa. Aktiváló ingerek hatására ezt a szabályos EEG-ritmust gyors frekvenciájú, alacsony feszültségű tevékenység, béta-aktivitás váltja fel. Ezt nevezzük alfa-blokknak. Azt a jelenséget, amikor a szabályos, lassú hullámú aktivitást gyors, alacsony amplitúdójú váltja fel, EEG-deszinkronizációnak nevezzük. A rendezetlen, alacsony amplitúdójú jelnek nagy amplitúdójú, szabályos mintázattá alakulása az EEG-szinkronizáció. Az EEG nem csupán az éberségi szinttől függ, hanem az agy érettségétől is. Csecsemőkortól felnőttkorig a nyugalmi EEG-frekvenciája nő, amplitúdója csökken.

1. ábra. EEG- és EKP-vizsgálatokhoz használt elektródaspkák, illetve -háló. A) 128 csatornás elektródaháló, B) 64 csatornás elektródaspka, C) különlegesen szerelt, 256 csatornás elektródasapka

Magnetoencefalográfia (MEG)

A magnetoencefalográfia (MEG) módszerrel a spontán agyi elektromos aktivitás (helyi áramfolyás) körül kialakuló mágneses erőtérváltozást (fluxus) mérjük. Könnyen belátható tehát, hogy alapvetően a MEG is a posztszinaptikus potenciálok összegződésének eredménye. Az agyi aktivitással összefüggő mágneses fluxus igen kicsi (a földi mágnesesség egymilliomod része), mérése csak erősen lehűtött (-269 Celsius-fokon szupravezető, innen a készülék angol neve: SQUID – superconducting quantum inter- ference device) felvevő gyűrűkkel lehetséges. A MEG ma még csak a földi mágnesességet (70 tesla) erősen csökkentő, azaz mágnesesen árnyékolt környezetben alkalmazható. A MEG-gel mérhető agy- kérgi aktivitás téri és idői felbontása is igen jó, jóllehet a felszínre merőleges agyi áram körül létrejövő mágneses fluxus nem mérhető vele.

Az EEG és MEG az agy, mindenekelőtt pedig az agykéreg aktivitására vonatkozóan egymást kiegészítő adatokkal szolgálnak


A konstruktív elméletek kiindulópontjául szolgáló empirikus adatok mind arra utalnak, hogy az érzékszervek által felvett információ nem tekinthető csupán véletlenszerű beme- netek sorozatának, hiszen illeszkedik az előre jósolható mintázatokhoz. Az előrejósolha- tóság a környezetről szerzett tapasztalatokra épül, a mintázatok a fizikai világnak a természetéből fakadnak, és annak a környezetnek a sajátosságaihoz illeszkednek, amelyben érzékeink kifejlődtek. Ezt a fizikai környezetet az jellemzi például, hogy a természetes tárgyak felszínének színe és textúrája általában fokozatosan változik, és nem hirtelen, a fény felülről jön, és nem lentről, a tárgyak keménységétől függ a hangenergia visszaverődése. Tudjuk, hogy agyunk működési szabályszerűségei sokban alkalmasak arra, hogy a természetes világot jellemezzék, azaz a természetes világ szabályosságait kivonják, és ezek agyi képviseletét létrehozzák. Nézzük meg ismét az 1.1. ábrát, amelyen Gaetano Kanizsa által kidolgozott alakzatokat láthatunk. Az ábrát nézegetve az a benyomásunk, hogy négy vagy három fekete körön egy fehér négyzet, illetve háromszög látható. Ez az illuzórikus vagy szubjektív kontúr azért jön létre, mert észlelőrendszerünk azt a következtetést vonja le, hogy a közelebbi tárgy eltakarja a távolabbiakat. Ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy látásunk a természetesen előforduló tárgyak kezelésére alakult ki, így Kanizsa ingereit sem kezeli másként.