Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Észlelés és tudat

Észlelés és tudat

Kötetünkben az észlelés tárgyalásakor két olyan fogalom is ismételten felmerül majd, amelynek tisztázása már most szükséges. Ez a két fogalom az észlelés és a felismerés. Kezdjük a felismeréssel. A pszichológia ezt a kifejezést általában az észlelt tárgy, esemény azonosításának értelmében használja, a szakkifejezéssé vált felismerés fogalmat pedig az angol recognition alapján. Az angol szó őse latin, a re előtagból és a cognoscere igéből származtatjuk. A re azt jelenti, ’ismét’, a cognoscere pedig azt, hogy ’tudni, ismerni’. A felismerés (recognition) tehát olyasmit jelent, mint az ismét(elt) tudás. Vegyük észre, hogy ez a kifejezés az észlelés egyik lényegi funkciója, azaz az érzékelési mintázat és a környezet megfeleltetése, az azonosságra adott, következetesen egyforma reakció, azaz a cselekvés. Jusson eszünkbe William James burgundi borral kapcsolatos példája. A különböző alkalmakkor és nagyon különböző körülmények között látott, ízlelt, szagolt bort felismerjük, mi több, még meg is tudjuk nevezni. Vegyük észre, hogy milyen lenyűgöző az a sebesség és az erőfeszítésnek az a látszólagos hiánya, amely ezt a felismerési folyamatot jellemzi.

A felismerési folyamat a pszichológia mai ismeretei szerint mégsem ilyen egyszerű dolog. A felismerést az észlelés elemi folyamatai alapozzák meg. Ennek korai szakaszában az érzékelési mintázatot meg kell feleltetni az észlelt környezetnek, az észlelőrendszernek pedig el kell különítenie a tárgyakat, eseményeket azok „hátterétől”. Amikor valakivel egy mozi előterében beszélgetünk, az illető hangját el kell tudnunk különíteni az olyan háttérhangoktól, mint a többiek beszéde, zene, utcai zajok (erről a jelenségről a hallási észleléssel foglalkozó fejezetekben még sok szó lesz). Ezt a differenciálási folyamatot az észlelés szakirodalmában az elkülönülés kifejezéssel jelöljük. Az elkülönüléshez legalább két lényeges működés szükséges. Az egyik, hogy beszélgetőpartnerünk hangjának összetevőit azonosítsuk, tehát valamiféle vonás-, sajátság- vagy jegyelemzést (a magyar szakirodalomban az angol feature kifejezés eltérő fordítása miatt mindegyik előfordul) végezzünk. A másik, hogy az így azonosított sajátságokat perceptuálisan csoportosítsuk, és így azok egyetlen észlelési tárggyá összeállva elkülönüljenek a háttérzajoktól. Ezek a működési törvényszerűségek, azaz a vonáselemzésre épülő elkülönülés és csoportosítás a felismerésnek az észlelés szintjén meghatározó feltételei. Ezek hiányában észlelési hibák jönnek létre.

Az eddigiekből kitűnik, hogy az észlelést olyan feldolgozási teljesítménynek tekintjük, amelynek eredménye megfelel az észleléssel közvetített környezetnek, szolgálva ezzel a környezethez való alkalmazkodást. Az észlelést természetes módon olyan folyamatnak is tekinthetjük, amelynek mindig tudatában vagyunk. Kevés olyan kérdés van, amely a pszichológiában annyi vitát eredményezett volna, mint a tudat meghatározása, illetve a tudat és a megismerőfolyamatok viszonya. Itt most csak az észleléssel foglalkozunk, ezen belül is azokkal a jelenségekkel, amelyek az észlelésnek kimerítik azt az ismérvét, miszerint az észleléssel közvetített környezetnek megfelelő a személy viselkedésében megfigyelhető alkalmazkodás, nem teljesül ugyanakkor az a feltétel, hogy ennek a folyamatnak a személy tudatában van. Mivel a tudat kérdései és elméletei a pszichológiai tanulmányoknak általában későbbi szakaszában kerülnek szóba, itt most egy olyan, viszonylag egyszerű filozófiai elméletet használunk keretként, amely megkönnyíti az észlelés és tudat kapcsolatának megértését.

Ned Block (1995) a tudatnak négy eltérő formáját különbözteti meg: a hozzáférési, a fenomenális, az ellenőrző/monitorozó és az éntudatot. Ez a megkülönböztetés egyben azt jelenti, hogy a tudat maga nem egységes konstruktum. A hozzáférési tudat arra vonatkozik, hogy a reprezentációkat előhívhatjuk, ezekkel műveleteket végezhetünk, mindez pedig befolyásolja kommunikációnkat, problémamegoldásunkat és/vagy viselkedésünket. Az információfeldolgozás ennek a hozzáférési tudatnak a megnyilvánulása. Ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az információfeldolgozásnak tudatában is vagyunk. Azt a szubjektív tudatosságot, amely azzal jellemezhető, hogy tudomásunk van elménk aktuális működéséről, fenomenális tudatnak nevezzük. Az ellenőrző/monitorozó tudat kifejezés arra a tudásra utal, amely a saját megismerőfolyamatainkra vonatkozik, ezt me- takogníciónak is nevezzük. Végül pedig az éntudat az önmagunkról való általános tudás megnevezésére szolgál. A tudat eltérő minőségeinek megkülönböztetése az észlelés és tudat kapcsolatának megértésében annak ellenére jó kiindulópontként szolgálhat, hogy Block véleményét nem minden tudattal foglalkozó filozófus és pszichológus osztja. A lényeg, hogy az észlelés és tudat szétválására (disszociációjára) utaló jelenségek a hozzáférési tudat, és nem általában a tudat hiányára utalnak. Ezek a jelenségek a küszöb alatti (szubliminális vagy tudat alatti) észlelés, a perceptuális elhárítás és a vaklátás jelenségei.

Küszöb alatti észlelés

A küszöb alatti vagy szubliminális, vagy sokszor kissé félrevezetően tudat alatti észlelésnek nevezett jelenség onnan kapta a nevét, hogy a cselekvést meghatározó észlelési teljesítmény olyan tárgyakra jön létre, amelyek olyan alacsony intenzitással vagy olyan rövid ideig jelennek meg, hogy az észlelőnek nincs tudomása róluk, azaz a tudatosság küszöbe alatt maradnak. A küszöb alatti észlelés jelenségének legismertebb példája az a széles körben elterjedt történet, amely szerint egy James Vicary nevű amerikai reklámszakember az ötvenes évek végén egy mozifilmbe olyan rövid, a nézők által fel nem ismerhető képkockákat ágyazott be, amelyeken az „Egyél popcornt!” és az „Igyál Colát!” felirat szerepelt. A beszámolók szerint a nézők tömegesen vásárolták az így reklámozott termékeket. Annak ellenére, hogy Vicary később elismerte, hogy ezt a történetet valemelyik hirdető meggyőzésére találta ki, sokan hisznek a küszöb alatti ingerek cselekvést befolyásoló erejében. Ezeknek a történeteknek is köszönhető a küszöb alatti ingerekkel történő kísérletezés elindulása.

A küszöb alatti inger egyik ilyen kísérlete Marcel (1983) nevéhez fűződik. Marcel egy módosított Stroop-feladatot használt. Erről a mai napig sokat használt paradigmáról később még szó lesz, itt a megértéshez annyit kell tudnunk, hogy a klasszikus Stroop-fel- adatban a kísérleti személyeknek színek írott nevére gombnyomással kell válaszolniuk, mégpedig a tinta színe szerint (például a zölddel írt szavakra, akkor is, ha a szó például a ’piros’). Az úgynevezett Stroop-hatás lényege, hogy az írás színe és a szavak jelentése ütközik, a gombnyomási válaszhoz szükséges idő (reakcióidő) megnő. Marcel a módosított paradigmában színes tintafoltokat használt, az azokra adott válasz bekövetkeztét pedig gyorsítani, illetve lassítani tudta aszerint, hogy a tintaszínnek megfelelő (kongruens) vagy attól eltérő (inkongruens) szó előzte-e meg a tintafoltot. Az ilyen ingereket nevezzük előfeszítő (prime-) ingereknek. Ebben így nem is lenne semmi újdonság. Marcel azonban az előfeszítő ingereket igen rövid ideig adta, valamint maszkoló (elfedő) ingert is használt.

Az előfeszítő inger hatása így is megmaradt. A kérdés itt az, hogy miként definiáljuk a küszöb alatti ingerlést, azaz az észlelhetőség szubjektív (néha észlelhető) vagy objektív (soha nem észlelhető) küszöbét határozzuk-e meg. Az empirikus adatok szerint úgy tűnik, hogy szubjektív küszöb esetében van szubliminális észlelés, objektív küszöb esetében viszont nincs. Ezt bizonyítják az ugyancsak a Stroop-paradigmát alkalmazó Cheesman és Merikle (1984) adatai is, akik szerint szubliminális észlelés (a szójelentés alkalmazása miatt szubliminális szemantikai aktivációnak is szokás nevezni) akkor van, ha az előfeszítő detektálhatósága az objektív és szubjektív küszöb közötti (a szerzőknél 25-55 százalék).

1.9. táblázat -

KIVÁLTOTT POTENCIÁL ÉS ESEMÉNYHEZ KÖTÖTT AGYI POTENCIÁL

Az agy működését nem csupán a spontán aktivitást kísérő elektromos és mágneses változások jellemzik. A környezet ingerei, eseményei egy-egy agyi terület idegsejtjeinek összerendezett, az ingerhez, eseményhez időben kötött, szinkronizált aktivitását váltják ki. Az így létrejövő választ nevezzük kiváltott potenciálnak (KP). Nevét onnan kapta, hogy az egyébként kis feszültségű elektromos jel a háttértevékenységhez képest erősen szinkronizált a kiváltó ingerhez. Magukat a kiváltott potenciálokat csak külön számítógépes eljárással, átlagolással tudjuk a háttértevékenységtől elkülöníteni, kiemelni. Az átlagolás azt jelenti, hogy az ingerhez szinkronizált azonos polaritású jelek felerősödnek, hiszen jel/zaj viszonyuk javul, az eltérőek pedig kioltják egymást. A kiváltott potenciálok több hullámösszetevőből állnak, polaritásukat a létrehozó áramfolyás iránya határozza meg, azaz pozitívak vagy negatívak. A kísérleti pszichológia kevésbé használja a leginkább a szenzoros feldolgozás épségének monitorozását végző klinikai vizsgálatokban elterjedt kiváltott potenciál kifejezést. Helyette a magyar nyelvű szakirodalomban az eseményhez kötött agyi potenciál (EKP) megnevezést használjuk (angolban: Event-Re- lated brain Potentials – ERP). Az eseményhez kötött (és nem függő) kifejezés arra utal, hogy az agyi jel (pontosabban jelmintázat) a környezet ingereihez (eseménynek nevezzük őket), azok megjelenéséhez szinkronizált, időben kötött. Adott esemény (villogó pont, tárgy képe, arc, beszédhang, szó, mondat stb.) az egymást követő összetevők (hullámok vagy komponensek) egész sorát váltja ki, ezek megjelenése az egyes elvezetési helyeken eltérő. Egy-egy komponens jellemző elvezetési helyét és a megjelenés kiterjedését (ezt eloszlásnak nevezzük) a jelért felelős agyi áramforrás jellemzői (nagyság, irány, hely) határozzák meg.

1. ábra. Hillyard (1993) elméleti EKP-görbéje, amelyen láthatók az agytörzsi kiváltott válaszok (I-VI) és a polaritás és megjelenési sorrend szerint sorszámozott (0-3), illetve betűvel (a, b, d) is jelölt komponensek. Az SW a lassú hullám megjelölésére szolgál

Az EKP-összetevők (komponensek) osztályozására az elmúlt évtizedekben többféle rendszer is kialakult. Ezek közül ma is használatos annak az időnek (latencia) az alapján történő besorolás, amikor a komponens maximális nagyságát eléri (csúcsamplitúdó). Ezeket osztályozva vannak korai, közép- és hosszú latenciájú komponensek. Sokáig használatban volt az exogén/endogén felosztás. Ez az elnevezés azt sugallta, hogy az exogén komponenseket külső, az endogéneket pedig belső tényezők határozzák meg. A külső itt az események fizikai tulajdonságaira (nagyság, intenzitás stb.), a belső pedig főként a megismerőfolyamatokra vonatkozik. Ma azokat a komponenseket, amelyeket elsősorban az ingerek fizikai tulajdonságai határoznak meg, kötelező komponenseknek nevezzük. Ezek elsősorban a szenzoros feldolgozás agyi korrelátumai. Nevüket polaritásuk és csúcslatenciájuk ideje vagy megjelenésük sorrendje alapján (P50, N100 vagy P0, N1) kapják.

1. ábra. Az eseményhez kötött potenciálok jellegzetes összetevői az elterjedten használt megnevezésekkel. Ezeket a válaszokat soha nem látjuk egyszerre és egy helyen, a hullámok szerkesztettek. Mégis el tudjuk képzelni, hogy az önmagukban (így nem fordulnak elő, kivéve, ha kivonásos eljárást alkalmazunk) feltüntetett összetevők miként módosítják az amúgy is összetett képet

A kötelező komponenseket követő valamennyi EKP-hullámot a legáltalánosabban kognitív komponensnek nevezzük. Ezzel azt fejezzük ki, hogy elsősorban a pszichológiai feldolgozási folyamatokkal és az esemény modalitásától jelentős mértékben függetlenül, azaz alapvetően megismerő funkciókkal korrelál. Ezeknek a komponenseknek a nevében többféle elnevezési konvenció érvényesül:

  1. A komponens a jellemző elvezetési helyen megjelenő polaritás és csúcslatencia szerint kapja nevét: ilyen a P300, amely az esemény megjelenését követően 300 ms (milliszekundum) körül megjelenő pozitív hullám.

  2. A komponens polaritása és az összetevők sorrendje szerint kapott sorszáma, valamint további osztályozása szerint kapja a nevét: ilyen az N2b, amely a második negatív komponens egyik azonosított komponense.

  3. A komponens polaritása és jellegzetes megjelenési helye szerint kapja nevét: ilyen a bal ante- rior negativitás (LAN – a nyelvi szerkezetépítés EKP-korrelátuma).

  4. A komponens nevét polaritása és az a megismerő funkció adja, amellyel korrelál: ilyen az eltérési negativitás (EN), a feldolgozási negativitás (PN), a hibázáshoz kötött negativitás (ERN).

  5. A komponens nevét jellegzetes megjelenési tulajdonsága határozza meg: ilyen az állandó negatív kitérés (CNV).

A kognitív (alternatív elnevezés: hosszú latenciájú) összetevők megjelenése és változása az események feldolgozási folyamataival (figyelmi folyamatok, felismerés, azonosítás, döntés, felkészülés-várakozás, emlékezeti keresés, a nyelvi jelentés és szerkezet feldolgozása stb.) korrelál. Az 1. ábra a hallási eseményhez kötött potenciáloknak egy sokat használt klasszikus ábrázolása. Ezen ugyan minden összetevő megtalálható, tudnunk kell, hogy ebben a formában a jelek soha nem vezethetők el egyszerre. 2. ábránk összefoglalóan azokat a komponenseket szemlélteti, amelyeket az észlelés és a figyelem vizsgálatában a kutatók a leggyakrabban használnak, és amelyekre kötetünkben is gyakori utalás történik. Látható, hogy az egyes modalitásokban (látási, hallási) a kötelező komponensek azonos nevet viselnek. Tudnunk kell azonban, hogy a két modalitásban az ezekért felelős feldolgozás eltérő.

A hallás esetében az inger fizikai tulajdonságaira elsősorban az N100 (N1), a látás esetében a P100 (P1) érzékeny. A vizuális eseményhez kötött potenciáloknál a P100-at az N140-N170 (N1) hullám követi. Ez már sajátos érzékenységet mutat a vizuális esemény kategóriájára (egyszerü inger, tárgy, arc) is. Mindkét modalitásban jellegzetesen változik az N200 (N2) összetevő, amelynek tipikus elvezetési helye a hallási N1-hez közeli, a vizuális P1-N-től távolabbi. Az N2 két összetevőre bontható. Az N2a-t nevezzük eltérési negativitásnak (EN). A komponens korábbi elnevezése az össze nem illési negativitás volt (az angol MMN — mismatch negativity alapján), amely egyben utalt a folyamatnak arra a jellemzőjére, hogy a korábbi, ismétlődő ingerek szenzoros emlékezeti nyomával az eltérő inger (deviáns) nem egyezik, nem illik össze. Az N2b neve az N2a külön nevének elterjedt használata óta egyszerüen csak N2 vagy N200. Az N2 a figyelmi feldolgozáshoz kötött jellegzetes komponens, a hallási vagy látási eseményre irányuló szándékos figyelem vagy figyelmi váltás egyik EKP-korrelátuma. Az ábrán feltüntettük még a várakozás, elvárás jellegzetes komponensét, a cNV-t, valamint a döntés, kiértékelés jellegzetes korrelátumát, a P300 komponenst.

összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az idegtudomány módszerei a megismerő funkciók vizsgálatára széles körben alkalmazhatók, továbbá új adatokkal segítik a megismerő folyamatok (itt most észlelési és figyelmi) megértését. Ezekkel a módszerekkel eltérő kérdésekre kereshetjük a választ.

A „hol történik” kérdésre a modern képalkotó eljárásokkal adható válasz kiegészül a „hogyan történik” kérdésre az EEG, az MEG és az eseményhez kötött agyi válaszok vizsgálatával adhatóval.


Vaklátás

A vaklátás (blindsight) kifejezést annak az észlelési jelenségnek a jelölésére használjuk, amelyet az jellemez, hogy az ebben szenvedő beteg a látótérfél adott részének kiesése, azaz az adott területen megjelenő tárgyak tudatos észlelésének hiányában is képes ezekre megfelelően reagálni. A legkorábbi beszámoló a vaklátásról 1917-ből Riddochtól származik (idézi Weiskrantz 1986). Riddoch hadiorvosként szolgált, és olyan katonákat tanulmányozott, akiknek lőtt sérülése a vizuális kérget érintette. A betegek egyetlen tárgyat sem voltak képesek leírni, a tárgyak mozgását viszont észlelték. Riddoch ezt a látókéreg maradványműködésének tulajdonította. A vaklátás kifejezést Larry Weiskrantz (1986) híres betegének, D. B. esetének leírásakor vezette be. D. B. egy agydaganat műtéti eltávolítását követően elvesztette látását mindkét látótérfél bal oldali részében. Ennek ellenére képes volt arra, hogy a felé nyújtott kezet megragadva az őt üdvözlő személlyel kezet fogjon. Weiskrantz vizsgálatai kiderítették, hogy D. B. kényszer- választásos kísérleti helyzetben (két lehetséges közül egyik választ kell adni, „Nem tudom” válasz nincs) a vizuális ingerek egyes tulajdonságait a sérült látótérfélben is feldolgozta. Ilyen volt a bemutatás helye, a vonalak téri iránya, a tárgyak mozgásiránya. D. B. teljesítménye tehát arra utalt, hogy tudatosság hiányában is megtörtént egyes vizuális jellemzők észlelése. A látási észlelés tanulmányozásakor szó lesz a feldolgozás elkülönülő alrendszereiről, és ott majd mélységében is megértjük, hogy az észlelésnek miért pont ezek a minőségei maradtak meg. A tudat kérdése szempontjából azonban elég meggyőző, hogy itt a hozzáférés tudatossága sérül, és nem a tudat más minősége.

Perceptuális elhárítás

A perceptuális elhárítás fogalma a pszichoanalízis szótárából került át az észlelés pszichológiai irodalmába. Eredeti jelentése szerint arra az észlelési eltérésre utal, amely érzelmileg telített, negatív eseménnyel, jelentéssel társuló ingerek esetében figyelhető meg, és abban ragadható meg, hogy ezeket a terhelt környezeti ingereket nehezen, kevésbé vagy egyáltalán nem észleljük, hétköznapi kifejezéssel „Nem vesszük észre”. A jelenség összhangban van Sigmund Freudnak azzal az elképzelésével, hogy az elhárító mechanizmusok már a percepció szintjén is működnek, azaz az elhárítás magát az ént (ego) védi azáltal, hogy már a bejutás szintjén elutasítja, megakadályozza a fenyegető, kellemetlen ingerek feldolgozását.

A legelső kísérleti munkák egyike (Blum 1955) azt vizsgálta, hogy a tachisztoszkóp (az ingerek gyors, rövid idejű bemutatását lehetővé tevő készülék, a számítógépek megjelenése előtt ilyet alkalmaztak a vizuális észlelés vizsgálatában) segítségével felvillantott, érzelmi feszültséget keltő képek megnevezése eltér-e a semlegesekétől. Kiderült, hogy a kísérleti személyek a semleges képekből csaknem háromszor annyit neveztek meg, mint a konfliktussal, elfojtással járó képekből. A hosszabb bemutatási idejű képeknél azonban ez a hatás nem jelentkezett, Blum ezért arra a következtetésre jutott, hogy perceptuális elhárítást az inger váltja ki, de a válaszrendszerben jelenik meg. Ez az úgynevezett ingerhatás-hipotézis eltér minden olyan felfogástól (pl. Eriksen 1957), amely szerint az elhárítás nem a válasz, hanem a percepció szintjén jelenik meg. Ez utóbbi feltételezést azonban nem igazolják a későbbi kísérletek, amelyek azt mutatják, hogy érzelmileg telített vagy tabuszavak esetében maga a felismerés, a megnevezés a rosszabb, és nem az ingerfeldolgozás. Ha ugyanis ezeknek a szavaknak a megjelenési helyét kell jelölni, a találati arány nem különbözik (MacIntosh 1961). A perceptuális elhárítás esetében tehát ismét arról van szó, hogy a hozzáférési tudatosság változik, illetve a feldolgozás végeredménye a szubjektív küszöb szerint változik.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az észlelés tudatosságának különleges jelenségei mindenekelőtt a hozzáférés tudatossága, és nem általában a tudat szempontjából értékelhetők igazán.