Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

5. fejezet - 4. FEJEZET – Színlátás

5. fejezet - 4. FEJEZET – Színlátás

A színlátás háromszín-elméletének kialakulása

A színlátás modern elméletének létrejötte Newton nevezetes kísérleteivel kezdődött, melyekben a fehér fényt prizma segítségével alkotóelemeire bontotta. Ezt megelőzően a színekkel és a színlátással kapcsolatban már az ókorban számos megfigyelés gyűlt össze. Már az ókori görögök és rómaiak idején is létezett például az az elképzelés, mely szerint a felületek módosítják a beeső fényt, vagyis a fényvisszaverődés valamiféle „szelektív árnyékolási” jelenség, ami nagyban felelős a tárgyak színéért (Gage 1993, Wade 1998, Zemplén 2004). A színek rendszeres, tudományos kutatása azonban csak Newtonnal kezdődött el. Kísérleteiben Newton azt is megmutatta, hogy a fehér fény prizmával szétválasztott komponensei tovább már nem bonthatók optikai eszközökkel. Ennek alapján úgy gondolta, hogy a prizma a fehér fényt alapvető komponenseire bontja, s a komponensek folytonos átmenetet képeznek egymással. Kísérletei alapján Newton hét spektrális színt különített el (vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya), ezek tehát szerinte a színek teljes sorozatát alkotják. E színeket egy körön elrendezve kapjuk a Newton-féle színkört (4.1. ábra: az ábra jobb oldala a talán nehezebben elképzelhető színeket – az indigót és ibolyát – mutatja a kékhez viszonyítva). A 4.2. ábrán egy későbbi változat, Claude Boutet francia festő 1708-ból származó színköre látható, mely Newton rendszerén alapul. A színkörbeli sorrendet a spektrumban való színsorrend határozza meg, valamint az, hogy a spektrum két végének színei (vörös és ibolya) jobban hasonlítanak egymásra, mint a spektrum közepén található színekre (elsősorban a zöldre, sárgára, illetve kékre). A Newton-féle színkör segítségével a színkeverés jelenségei meglehetősen jól értelmezhetőek, bár nem tökéletesen, s ezért a színkörnek később továbbfejlesztett változatai is születtek (Sekuler-Blake 2000).

4.1. ábra. A Newton-féle színkör rajza. A színek sorrendje a bal felső éktől kezdve, az óramutató irányában: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya. A jobb oldalon a spektrum rövid végének színeit mutatjuk be – ahogy nyomtatásban megjeleníthetőek

Newtont követően a 18. században egyre több bizonyíték halmozódott fel arra vonatkozóan, hogy három megfelelően választott alapszínből valamennyi szín kikeverhető. E felfedezés akkoriban komoly ellentmondásban látszott állni a Newton által feltételezett hét spektrális alapszínnel: felvetődött a kérdés, hogy Newton elgondolásával szemben nem csak három, fizikailag különböző alaptípusa van-e a fénynek. E vita abból eredt, hogy a tudósok fogalomtárából egészen a 18. századig hiányzott a szelektíven hangolt érzékelő (receptor) elgondolása, s emiatt tévesen azt tételezték föl, hogy a színkeverés három- szín-jellege a külvilág fizikai törvényszerűségeiből fakadt (Mollon 2003). Pontosan ezt az elméleti lépést tette meg Thomas Young angol orvos és fizikus a 19. század elején. Young azt feltételezte, hogy három alapvető színérzéklet létezik – piros, zöld és ibolyaszín -, s ezek az érzékletek lényegében az idegrendszer elkülönült elemeinek, „rostjainak” felelnek meg. A köztes színek több mint egy érzékelőrendszert aktiválnak, különböző mértékben. Young azt is felismerte, hogy az érzékelőrendszerek ilyen kevert aktivációja is kialakíthat bennünk egy egyszerű érzékletet: például a zöld és az ibolyaszín rendszereinek együttes működése a tiszta kék érzékletét válthatja ki bennünk. Ezenkívül Young felismerte a szín- konstancia létezését (ennek észlelési komplexitásáról a térészleléssel foglalkozó fejezetben még szó lesz) és azt is, hogy színészleleteink nemcsak a receptorok aktivációs szintjétől függenek a retina adott pontján, hanem a környező felületek színétől is (szimultán kontraszt).

A színlátás nagyjai közül szintén említenünk kell Ewald Hering német orvos-tudós nevét is. Heringet a színlátás olyan aspektusai foglalkoztatták, melyek a fentieken túlmutatnak, ugyanakkor az introspekció, illetve tudatos reflexió számára hozzáférhetőek. Hering fedezte föl az ellenszínek jelenségét, tehát hogy míg bizonyos látott színek keverednek egymással, addig mások nem. Míg a kék és a zöld keveréke kékeszöldet eredményez, a vörös és a zöld keveréke nem ad „vöröseszöldet”. Mi több, vöröseszöld szín nincs is: ilyen színt nem láthatunk, és elképzelni sem tudjuk. E különös jelenség vezetett később az ellenszínelmélet kialakulásához, amit alább részletesen tárgyalunk.

4.2. ábra. Claude Boutet francia festő színköre 1708-ból. Látható, hogy Boutet Newton színkörére alapozta rendszerét, ugyanakkor a kör egyes színei – fakulás vagy a reprodukció hibája miatt – nem felelnek meg a hozzájuk rendelt színneveknek

Young és Hering felismerései máig érvényesek, és meg is határozzák a színlátáskutatás fő irányait. Míg Young legalapvetőbb felismerései a színlátás receptorális mechanizmusaival kapcsolatosak (kivéve a konstancia- és kontrasztjelenségek megsejtését), addig Hering kulcsfontosságú megfigyeléseinek magyarázata a színlátás agyi feldolgozási mechanizmusaiban található.