Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Receptorok, színegyezés, színkeverés

Receptorok, színegyezés, színkeverés

A színlátás receptorai és a színegyezés

Színlátás akkor lehetséges, ha legalább kétféle, eltérő hullámhossztartományra érzékeny csaptípus van jelen a retinában (mint az előző fejezetben láthattuk, a csapokon kívül még egy receptortípus van az emberi retinában, ezek a csak a világosságra érzékeny pálcikák). A hullámhossz-érzékenység az előfeltétele annak, hogy a látórendszer a szembe jutó fény hullámhossz-összetételéről (spektrális összetételéről) információt nyerjen. Színlátás elvileg lehetséges lenne egyetlen fotoreceptor-típus segítségével is, de csak akkor, ha e receptor különböző hullámhosszú fényekre eltérő típusú válaszokat tudna adni. Az élővilágban létező fotoreceptorok azonban nem ilyenek: bármilyen hullámhosszal, tehát energiaszinttel rendelkező fotont nyelnek is el, mindig ugyanolyan választ adnak. Ezt hívják az uni- variancia elvének (Wandell 1995). A különböző fotopigmentek abban különböznek egymástól, hogy milyen energiaszintű (hullámhosszú) fotonokat nyelnek el nagyobb valószínűséggel. Az emberi retina háromfajta csapjának érzékenységi görbéi (4.3. ábra) e relatív érzékenységet fejezik ki a hullámhossz függvényében. A különböző fények spektrális energiaeloszlását is a hullámhossz szerint szokás ábrázolni (4.4. ábra). E csaptípusokat rövidítve H (hosszúhullám-érzékeny), K (közepeshullámhossz-érzékeny) és R (rövid hullámtartományra érzékeny) csapoknak fogjuk nevezni. A fényforrások túlnyomó többségének fénye széles tartományban tartalmaz hullámhosszakat. Spektrálisan tiszta (monokromatikus), vagyis igen szűk hullámhossz-tartományú fényeket optikai szűréssel lehet előállítani, de például a lézerek is ilyenek.

4.3. ábra. Az emberi retina három csaptípusának érzékenységi görbéi

Az eddigiekből a következőket vehetjük észre. Az emberi retina a beeső fények spektrális összetételének csak meglehetősen durva felbontására képes. Ez azért van így, mert mindössze három, különböző érzékenységű fotoreceptorral rendelkezünk, s ezek közül is kettő érzékenysége erősen átfed. A durva felbontás következménye az, hogy időnként nagyon különböző összetételű fényeket is egymástól megkülönböztethetetlen színűnek látunk. Az ilyen, tehát fizikailag különböző, ám színre megkülönböztethetetlen színingereket hívjuk metamereknek. A metamerizmus jelenségét illusztrálja a 4.5. ábra. Az áttekinthetőség kedvéért itt csak két csaptípust tüntettünk föl, de természetesen három csaptípus megléte mellett is vannak metamerek. A metamerizmus lényege tehát a következő: bármely két fény, amely azonos választ vált ki a három csaptípusból, megkülönböztethetetlen színűnek látszik, függetlenül fizikai különbségüktől. A 4.5. ábrán a két szaggatott nyíl két hullámhosszt (410 nm és 645 nm) jelöl, melyek keveréke a H és az R csapok együttese számára megkülönböztethetetlen a folyamatos nyíllal jelölt tiszta hullámhossztól (495 nm).

4.4. ábra. Néhány fény spektrális energiaeloszlása. a) Hagyományos izzólámpa, b) napfény, c) optikai szűréssel előállított monokromatikus fény

Ez az elv elvezet bennünket a színegyezés vagy színilleszkedés (color matching) jelenségéhez. A trivariáns (trikromát, három csaptípuson alapuló) színlátás esetén színegyezést lehet elérni három, megfelelően megválasztott monokromatikus fény, illetve összetett széles spektrumú fények egy nagy tartománya között. A három monokromatikus fényt primer fényeknek is nevezik, s úgy kell megválasztani őket, hogy a háromból kettőt keverve sohase jöjjön létre színegyezés a harmadikkal. Más szóval: a színegyezést egy háromdimenziós tér segítségével modellezzük, ahol a dimenziók a csaptípusok válaszai, illetve ezek bizonyos kombinációi. A primer fényeket tehát úgy választjuk, hogy úgynevezett ortogonális bázist képezzenek: bármelyikük által kiváltott csapválaszok függetlenek legyenek a másik kettő által kiváltottaktól. Például a 450, 540 és 610 nm megfelelő primerek, de lehetségesek mások is. Egy tipikus, színegyezést vizsgáló kísérletben a személy egy függőlegesen két részre osztott kör alakú mezőt lát, például szürke háttér előtt, a célmező egyik oldalán a széles spektrumú tesztfénnyel, a másik oldalon pedig a három primer fény keverékével. A feladat az, hogy a három primer fény intenzitását három szabályzóval állítva színegyezést érjen el a tesztfénnyel, tehát a kör alakú mező egységes színűnek látsszon.

4.5. ábra. Metamerek két fotopigment esetén. Mint látható, itt a 495 nm hullámhosszú fény (középső nyíl) megkülönböztethetetlen a 410 nm és a 645 nm keverékétől, melyben a két komponens (majdnem) azonos arányban fordul elő. Természetesen a harmadik (K) pigment bevezetése azonnal megkülönböztethetővé tenné e két fényingert

A színegyezés alapjául szolgáló folyamatok alapvetően lineárisak. Ez azt jelenti, hogy kielégítik a homogenitás és a szuperpozíció kritériumait (Wandell 1995). Kezdjük a bonyolultabbal. A szuperpozíció elve azt mondja ki, hogy ha adott két egyező, tesztfény-pri- merkombináció pár, akkor a két tesztfény összege is egyezni fog a két primerkombináció összegével. (Két fény összegét kapjuk például akkor, ha két vetítőből egy-egy fényfoltot vetítünk egymásra egy vetítővásznon. Ezt additív színkeverésnek is nevezzük, lásd alább.)Képletekkel kifejezve: legyen t1 és t2 két spektrálisan összetett tesztfény, p1, p2, és p3 pedig a monokromatikus primerek. Ha tl egyezik Ap1+ Bp2 + Cp3-mal (A, B, ésC skaláris együtthatók, melyek a primerek intenzitását jelölik), azaz

t2 = Ap1 + Bp2 + Cp3,

valamint

t2= A’p1+ Bp2 + Cp3,

akkor, a szuperpozíció elve szerint

t1 + t2 = (A + A’)p1+ (B + B)p2+ (C + C)p33.

A homogenitás elve azt mondja ki, hogy ha egy tesztfény egyezik egy primerkombináci- óval, akkor a tesztfény K-szorosa (tehát spektrális energiaeloszlásának K-val vett skalár- szorzata) egyezni fog a primerkombináció skalárszorzatával. Azaz, ha

t1 = Ap1 + Bp2 + Cp 3,

akkor

Kt1 = KApx + KBp2 + KCp3.

A szuperpozíció elvének első alapos vizsgálatát a színegyezés esetében Hermann Günter Grassmann német matematikus végezte el, s ezért a szuperpozíció ezen esetét Grass- mann-féle additivitási törvénynek is nevezzük.

A következő lépés a színegyezés elmélete felé a színegyezési függvények megalkotása, a következő módon. A színegyezési kísérletek fent leírt alaphelyzetében megtehetjük, hogy a tesztfények sorozatának is monokromatikus fényeket használunk, mondjuk 10 nanométerenként, 380-tól 720 nanométerig, és a három primer fényből ezek látható színét kevertetjük ki a kísérleti személyekkel. így persze, ha primer fényeknek a 450, 540 és 610 nm-t választjuk, s a tesztfény mondjuk 540 nm, akkor az egyezésnél a személy várhatóan csak az 540 nm-es primer intenzitását állítja nullánál nagyobbra. Egy ilyen méréssorozatból kapjuk a színegyezési függvényeket, melyeket táblázatban is összefoglalhatunk (4.1. táblázat).

Mint már említettük, a színegyezési kísérletekhez független primereket kell választanunk. Azonban még ebben az esetben sem lehetséges egy adott primerhármas segítségével mindenmonokromatikus fény színét kikeverni. Bizonyos tesztfényhullámhosszaknál akárhogy is tekergeti a személy a három szabályozót, nem sikerül egyezést elérnie. Ilyen esetekben csak úgy hozható létre egyezés, ha az egyik primer fényt a primeroldalon nullára állítjuk, és ugyanakkor hozzákeverjük a tesztfényhez (megváltoztatva ezzel annak színét); ezt a megváltoztatott tesztfényt pedig a maradék két primerből már ki lehet keverni. Matematikailag ezt az esetet úgy fejezik ki, hogy a másik oldalra átvitt primer intenzitását negatív előjellel tüntetik föl a színegyezési függvény táblázatában. Ezért tehát minden, primerfény-hármas alapján kapott színegyezési függvényben vannak negatív értékek (Wan- dell 1995). Ugyanakkor olyan színegyezési függvényeket is lehet konstruálni, melyeknek egyetlen értéke sem negatív; ilyenek például a Nemzetközi Világítástechnikai Bizottságnak (Commission Internationale de l’Éclairage, CIE) azok a sztenderd színegyezési függvényei, melyeket technikai célokra hoztak létre. Ugyanakkor ezek a függvények „virtuális primereken” alapulnak, azaz nincsen olyan tényleges primerfény-hármas, melynek használata ezeket az értékeket adná. A 4.1. táblázatban szereplő értékek a CIE egyik első, 1931-ben megalkotott színegyezési függvényéből származnak.

5.1. táblázat - 4.1. táblázat. A színegyezési függvények származtatása. Az oszlopok a monokromatikus tesztfényekhez tartozó három primerfény-intenzitást tartalmazzák. A táblázat soraiban lévő értékek képezik a három színegyezési függvényt, melyek egyszerű matematikai viszonyban állnak a csapok érzékenységi görbéivel. Pusztán szemléltetésként az első precízen kiszámolt színegyezési függvény néhány értékét írtuk a táblázatba

Tesztfények

400 nm

410 nm

420 nm

720 nm

I( P1)

0,014

0,044

0,134

0,003

I( P2)

0,000

0,001

0,004

0,001

I( p 3)

0,068

0,207

0,646

0,002


Ha tehát adottak a fotoreceptorok érzékenységi görbéi, a színegyezési függvények akkor sincsenek egyértelműen meghatározva, hiszen megváltoztatva a primereket, más színegyezési függvényeket kapunk ugyanazokra az érzékenységi görbékre. Ezen függvényvariációk azonban egy lineáris transzformációval mindig átvihetők egymásba. Ez a következőt jelenti.

Ha adott két színegyezési függvény, C, illetve C’, és a hozzájuk tartozó primerhármasok: p,p2,p3, illetvep\,p’2,p’3, akkor megmutatható, hogy létezik egy olyan, 3 x 3-as számmátrix (jelöljük ezt T-vel), melyre C = TC’. (C és C’ is mátrixok, melyek a 4.1. táblázat formátumát követik – 3 sor és n oszlop, n pedig annyi, ahány hullámhossztartományra bontottuk a spektrumot. Tehát a C = TC’ egyenlet jobb oldala egy mátrixszorzat.) A T mátrix oszlopai pedig éppen azokat az intenzitásértékeket tartalmazzák, melyekkel egyezést lehet létrehozni a második primerhármas <p V P’v P’3> mint primerek és az első primerhármas egyes tagjai mint tesztfények között (Wandell 1995). Mit is jelent ez? Legyenek a T első oszlopában szereplő intenzitásértékek i, j, k. T olyan, hogy ekkor ip\ + jp’2 + kp’3 színben egyezni fogpt-gyel. Hasonlóképpen, T második oszlopának értékei egyezést érnek el p2 és <p ’n P’v P’3> között, stb.

A csapok érzékenységi görbéi maguk is egyetlen lineáris transzformációval átalakítha- tóak színegyezési függvényekké. Baylor, Nunn és Schnapf (1987) makákómajmok egyedi csapjainak érzékenységét mérték in vitro mikroelektródás módszerrel, és a kapott görbéket a humán kísérletekből származó színegyezési függvényekkel megegyezőnek találták.

Fizikai színkeverés

A színek keverésének megértéséhez szét kell választani egyrészt a fizikai ingerek keverését (fizikai színkeverés), másrészt az észlelési mechanizmusunk működéséből következő színkeveredési jelenségeket (ezt szokták pszichológiai színkeverésnek is hívni). Itt most a fizikai színkeverés két altípusát ismertetjük röviden. A pszichológiai szint megértéséhez azonban először meg kell ismernünk a színek természetét és a színelméleteket.

A fizikai színkeverés és jó néhány további jelenség megértéséhez be kell vezetnünk még egy fogalmat: ez a felületi visszaverődés (reflektancia). A legtöbb tárgy nem bocsát ki fényt, mégis van színük; ez annak köszönhető, hogy a beeső fényt sajátos, szelektív módon verik vissza. Azok a tárgyak, melyeket normál megvilágítás mellett pirosnak látunk, a 600 és 700 nm közötti tartományban a beeső fény nagy részét visszaverik, míg 400 és 600 nm között szinte a teljes beeső fénymennyiséget elnyelik. A sárga tárgyak nagyjából 500 és 700 nm között vernek vissza sok fényt, alatta alig valamit. A kék felületek 400 és 500 nm között verik vissza a legtöbb fényt, 500 nm fölött már ennek csak töredékét. A 4.6. ábra néhány jellegzetes felület visszaverődési, azaz reflektanciajellemzőit szemlélteti. A felületi reflektanciát a hullámhossz függvényében százalékban (a beeső fénymennyiség százalékában) szokás kifejezni.

4.6. ábra. Felületi reflektanciagörbék

A fizikai színkeverésnek két fajtája van: az additív és a szubtraktív keverés. Az additív (összeadó) keverés fényforrások fényének összeadódása. Ha például egy fehér vetítővászonra (mely minden beeső hullámhosszat közel száz százalékban visszaver) egy vetítőből piros fény vetül, egy másikból pedig ugyanoda zöld fény, akkor a két egymásra vetülő fényt sárgának fogjuk látni. Ez azért van, mert a zöld fények spektrális energiaeloszlásának csúcsa 500 és 600 nm között van, míg a piros fényeké 600 nm körül vagy a fölött. Vetítővásznunk tehát egyszerre fogja e két tartományt visszaverni, s az eredmény sárga színű összetett fény lesz. Matematikailag ezt a két spektrális energiaeloszlás összegeként fejezzük ki, innen az additív jelző. Ha egy harmadik vetítőből kék fényt is vetítünk a vászonra, az eredmény fehérnek fog látszani (a kék fények energiaeloszlásának csúcsa 400 és 500 nm között van).

Szubtraktív (kivonó) színkeverés festékek keverésekor, illetve színszűrők kombinálásakor áll elő. A festékek, illetve színszűrők, mint láttuk, szelektíven verik vissza, illetve eresztik át a fényt. A színszűrés miatt bekövetkező szubtraktív színkeverés egyik gyakorlati példája akár veszélyforrás is lehet. Az autók szélvédőjének felső sávjában elhelyezett zöld színszűrő sávon átnézve a magasan elhelyezett közlekedési lámpa piros színét sötétnek, csaknem feketének látjuk. A szubtraktív színkeverés egy másik, mindenki számára jól ismert esete a kék és sárga festékek összekeverése, ami gyakran zöld színt eredményez. Mint az előbb láttuk, kék és sárga fények additív keverése fehér színt ad (illetve a keverési arányoktól függően halványabb kéket vagy sárgát), de zöldet sohasem. A 4.7. ábra segít megérteni e jelenséget.

4.7. ábra. Kék és sárga festékek keverése zöld színt eredményez, s ennek a felületi reflektanciagörbék módosulása az alapja

A festékek, akárcsak a színes üvegek (színszűrők), egymást szűrik. A 4.7. ábrán látható, hogy a sárga felszín fölül áteresztő szűrőként kb. 500 nm-es vágási szinttel működik, a kék festék pedig alul áteresztő szűrőként, 540 nm körüli vágási szinttel. Ha a két szűrési hatást kombináljuk, a kék szűrő a spektrum felső végén, a sárga pedig az alsó, rövid hullámú tartományban nyeli el a beeső fényt. Középen marad azonban egy sáv, melyben mindkettő viszonylag sok fényt ver vissza. Így a zöld színre jellemző felületi reflektancia áll elő. E szubtraktív mechanizmus matematikailag a két szűrőhatás szorzásával fejezhető ki, ahol a felületi reflektanciát a [0-1] tartományban skálázzuk. Ez azonban még nem egészen pontos megfogalmazás. Van ugyanis egy lényeges különbség a színes üvegek, illetve festékek kombinálása között. Ha egy sárga és egy kék üveglapot helyezünk egymás mögé, akkor az eredmény zöld lesz, de sokkal sötétebb zöld, mint amikor üveglapjainknak megfelelő színű sárga és zöld festéket keverünk egymással. Ennek az az oka, hogy keveréskor a festékek kölcsönösen hígítják egymást; ezt úgy modellezhetjük, hogy mindkettő felületi reflektanciája minden ponton kicsit közelebb kerül az 1-hez (100 százalék). E hígítási tényezőt figyelembe véve kell ezután összeszorozni a komponensek (festékek) reflektan- ciáit. Színes üveglapok esetében a kölcsönös hígítás jelenségét úgy idézhetjük elő, hogy egymás mögé helyezés előtt az üveglapok mindegyikét vékonyabbra csiszoljuk. (Gondoljunk a vörösbor esetére: vékony rétege egy karcsú talpas pohárban rózsaszínű, míg egy ötliteres üvegdemizsonban a színe igen közel áll a feketéhez – lényegében semmi fényt nem ereszt át.)

4.8. ábra. A színtévesztés típusai. a) Protanomália: 1. gyengébb piros-zöld megkülönböztetés, 2. kisebb érzékenység a vörös tartományra. b) Deuteranomália: 1. gyengébb piros-zöld megkülönböztetés, 2. kisebb érzékenység a zöld tartományra. c) Tritanomália: 1. a sárga-kék megkülönböztetés csökkent, 2. a rövid hullámhossztartományra való érzékenység is csökkent

Az átlagtól eltérő színlátás: színtévesztés, illetve tetrakromázia

A színtévesztés és az átlagosnál jobb színlátás (ezen most az úgynevezett tetrakromát színlátást értjük, lásd alább) hátterében egyaránt a csappigmentek érzékenységi görbéinek örökletes egyéni változásai állnak. A színlátás sérülése lehetséges normál csappigmentek mellett is. Ennek olyan, az idegrendszer magasabb szintjein keresendő okai vannak, amelyekről később ejtünk majd szót. Tetrakromát színlátás viszont nem lehetséges a megfelelő érzékenységet megalapozó csappigmentek nélkül. Színtévesztés esetén a különböző csappigmentek érzékenységi tartományai a normálisnál jobban átfednek, közelebb vannak egymáshoz. A humán tetrakromát színlátás viszonylag ritka eseteiben viszont megjelenik egy olyan negyedik típus is, amelynek érzékenysége legtöbbször csak minimális mértékben különbözik a H vagy a K csapétól. Először a színtévesztés jelenségét tekintjük röviden át.

A színtévesztés eseteit aszerint csoportosítjuk, hogy mely csappigment érintett bennük. Protán zavarról beszélünk akkor, ha a H csapok érzékenysége a rövidebb hullámhosszak felé, a zöld csappigmentéhez közelebb „csúszott” (4.8. ábra). Ha a H és K pigmentgörbe mindazonáltal nem esik teljesen egybe, akkor az összecsúszás mértékétől függő súlyos- ságú protanomáliáról beszélünk. Ennek határesete, ha a két görbe gyakorlatilag egybeesik, ezt protanópiának nevezik. Deután zavar akkor áll elő, ha a K csappigment érzékenységi görbéje csúszik el a hosszabb hullámtartomány, tehát a H pigment érzékenysége felé. Ezt deuteranomáliának nevezik, illetve a teljes egybeesést deuteranópiának. Pro- tán és deután zavar esetén egyaránt leromlik a megkülönböztetés a pirosak, illetve a zöldek között, azonban a protán zavarok esetében ez a hosszú hullámú fények észlelési küszöbének emelkedésével jár együtt, míg a deutánok épp a spektrum közepe tájára eső hullámhosszakat látják gyengébben. A színtévesztés harmadik csoportja úgy áll elő, hogy az R csapok érzékenysége csúszik fölfelé, a másik két csoporthoz közelebb. Ezt tritán zavarnak hívjuk, s ez is öltheti a tritanomália, illetve – az R csapok hiánya esetén – a tritanópia formáját.

A színtévesztés vizsgálata többféle módszerrel történhet. A legismertebbek ezek közül az úgynevezett pszeudo-izokromatikus táblák (4.9. ábra). Egy ilyen tesztet tartalmaz magyar kísérőszöveggel Velhagen és Broschmann (1992) könyve. E módszer lényege, hogy változó világosságú és színű pöttyök alkotnak egy figura-háttér egységet (a figura rendszerint egy betű, számjegy vagy ezek kombinációja). A pöttyök világosságeloszlása azonos a figurában és a háttérben, téri elrendeződésük pedig random. Így a figurát és a hátteret csak színárnyalatuk különíti el egymástól. Az árnyalatkülönbség fennállhat a kék-sárga vagy pedig a zöld-piros dimenzió mentén. Tritán személyek ennek megfelelően a kék-sárga kontrasztú figurákat nem látják, míg protán és deután személyek a zöld-piros kontrasztot. A zöld-piros színtévesztő csoporton belül a szürkés háttéren pirosas pöttyökből álló ábra inkább a protánoknak jelent problémát. A deutánokat ez kevésbé zavarja, mivel utóbbiak a vöröses árnyalatot a szürkétől jobban el tudják különíteni (hiszen vörösérzékenységük jobban megtartott). Ugyanakkor a halványzöld háttéren rózsaszín pöttyökből álló ábrákat a deutánok látják gyengébben, s a protánok valamivel jobban, mivel ez esetben a protánok inkább képesek a háttér zöldes színe alapján felismerni a figurát, míg a deutánok számára ez a kritikus színtartomány (enyhe piros-zöld kontraszt), ahol a leginkább leromlott a színmegkülönböztető képességük.

4.9. ábra. Egy színlátást vizsgáló teszttábla (pszeudo-izokromatikus tábla), ahogy a normál színlátók látják (a), és ahogy egy zöld-piros színtévesztõ látja (b)

A színtévesztés pontos diagnózisát azonban több módszer együttes alkalmazására lehet csak alapozni. Több más teszt mellett erre a célra az anomaloszkóp elnevezésű műszert használják. Ennek használatakor a személy vörös, illetve zöld primer fényekből kever ki egy sárga tesztfényt. Az egyezési tartomány tulajdonságaiból (elhelyezkedés, szélesség, a sárga tesztfény intenzitása egyezéskor) lehet következtetni a színtétesztés típusára.

A színtévesztéssel szemben a tetrakromázia az átlagosnál kismértékben jobb színlátást eredményez, noha a kétféle állapot genetikai eredete közös. Az H és K csapok génje egyaránt nemhez kötötten öröklődik, tehát az X-kromoszómán találhatók. (Az R csapok ezzel szemben autoszomálisan öröklődnek.) Ezért nőknél, ahol két X-kromoszóma van, ritkább a színtévesztés, mint férfiaknál, ahol csak egy. Ha ugyanis az egyik X-kromoszóma a normálistól eltérő érzékenységű H vagy K csappigmentet kódol, a másik viszont a megfelelőt, akkor még mindig előállhat – és legtöbbször elő is áll – a megfelelő színdiszkriminációs képesség. Férfiaknál viszont, ha az egyetlen H vagy K gén nem az optimális érzékenységet kódolja, már biztosan megjelenik a színtévesztés. Általánosságban, ha egy nő heterozigóta mondjuk a H csappigment génjére, akkor a retinafejlődés embrionális (anyaméhen belüli) szakaszában legtöbbször az egyik génváltozat (allél) kifejeződése gátlódik, és tri- kromát színlátás alakul ki. Időnként azonban előfordul, hogy a gátlódás mozaikszerű: a retina egyes foltjain a normál, másokon pedig egy kissé eltérő érzékenységű pigmentvariáns jelenik meg, s így a retina egészében már négyféle csappigment található (4.10. ábra; Jordan-Mollon 1993). A négyféle csappigment megléte mellett kérdés az is, hogy vajon látórendszerünk képes-e mind a négy csaposztály válaszait megkülönböztetni egymástól. Ha ugyanis nem, akkor sok előny nem származik a megkettőződött csappigmentből. Egyes vizsgálatok eredményei alapján (Jordan-Mollon 1993, Nagy et al. 1981) mégis érdemes megkülönböztetni kétféle tetrakromát színlátást. Rejtett tetrakromázia esetén, bár jelen van a négyféle csaposztály, a látórendszer a két leghasonlóbbat nem különbözteti meg. Ez az eset, úgy tűnik, mégiscsak felismerhető, méghozzá az alapján, hogy a színingerek szuperpozíciója nem áll fenn ilyen személyeknél (Nagy et al. 1981). Allen Nagy és munkatársai zöld-piros színtévesztő férfiak anyáit vizsgálták (ők biztosan hete- rozigóták vagy a H, vagy a K génre). A személyeknek egy sárga tesztfény és egy zöld-piros primerkeverék között kellett egyezést beállítaniuk. Ezután mindkét oldalhoz hozzákevertek egy háttérfényt (kéket vagy pirosat – mindkét oldalhoz ugyanazt), és ekkor kellett megismételniük az egyezés beállítását. Az additivitás (szuperpozíció) fennállásakor a háttér nem változtathatja meg a keverési arányokat. Valamennyi férfi kísérleti személy és 21-ből 17 nő ilyen eredményt adott. Négy heterozigóta személynél azonban a háttér hozzáadása más keverési arányokat eredményezett, rejtett tetrakromáziát jelezve.

4.10. ábra. Egy jellegzetes tetrakromát csapérzékenységi mintázat, mely a H csapok két variánsának jelenlétét mutatja. Látható, hogy a két H variáns fotopigment-érzékenysége közötti különbség igen kicsi

Kifejezett tetrakromázia esetén agyunk képes feldolgozni mind a négy csaposztály jelének különbségeit. Ez az állapot már megmutatkozhat a trikromát színegyezések elutasításában, illetve a személy gazdagabb színkategória-rendszerében is. Mindazonáltal ezek a személyek sem különböznek feltűnő mértékben a trikromátoktól. Mint Jameson és munkatársai (2001) megjegyzik, a legvalószínűbb az, hogy a negyedik fotopigment – még ha jeleit el is különíti az idegrendszer a másik hárométól – nem okoz alapvető változást színlátásunk dimenzióiban. Valószínűbb, hogy összetett színes ábráknál, kontextushatások megléte esetén a negyedik receptorosztály jelei növelik a diszkriminációs képességet, a színkontrasztok észlelési hatékonyságát, noha a színlátás ugyanazon alapvető kategóriákban mozog, mint a trikromátoké. A tetrakromát színlátás számos alapvető kérdése ma még vizsgálatra vár, és gyanítható az is, hogy a kifejezett tetrakromát személyek, noha nincsenek sokan, mégis nagy egyéni eltéréseket mutatnak, tehát nehéz lesz általánosításokat megfogalmazni erre a csoportra nézve.