Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Színkonstancia és színkontraszt

Színkonstancia és színkontraszt

Színkonstancia alatt a következő jelenséget értjük. Amikor a külső megvilágítás változik (például ha a nap fénye az estébe hajló délutánban egyre narancssárgásabb lesz, vagy a napfényből belépünk egy mesterséges fénnyel megvilágított helyiségbe), nem tűnik úgy számunkra, hogy a tárgyak színe megváltozik, noha ilyenkor a tárgyakról a szemünkbe jutó fény spektrális összetétele nagyon is megváltozik. A meglepő az, hogy a tárgyak észlelt színe jobban korrelál az egyes tárgyak felületi ref- lektanciájával (amihez közvetlen észleléses hozzáférésünk nincs), mint a tárgyakról a szemünkbe jutó fénnyel (ami a színlátás közvetlen ingerét képezi). Hogyan lehetséges ez?

E jelenség megértéséhez érdemes a színkonstanciánál egyszerűbb világosságkonstan- cia jelenségével kezdeni. Ehhez nézzük meg a 4.15. ábrát. Bár a teljes ábrán az O betű bekarikázott középső részét világosabbnak látjuk, mint az S betű ugyancsak jelölt feketéjét, mégis, az abszolút világosságok tekintetében fordított a viszony. A látórendszer a feltételezések szerint a teljes ábrát szegmentálja, felosztja különböző megvilágítású részletekre (a 4.15. ábrán a közvetlenül megvilágított, illetve árnyékos részek elkülönítése az alapvető), és ezen belül viszonyítja egymáshoz a különböző világosságú részeket. Így például az árnyékos tartományon belüli legvilágosabb felületrészletekhez ugyanúgy a fehér észleletét rendeli, mint a közvetlenül megvilágított területen belüli legvilágosabb részekhez. Mindkét tartományon belül a lokálisan legvilágosabb részletekhez viszonyítva alakulnak ki a sötétebb felszínek észleletei – például a lokális megvilágítási maximum felével jellemezhető felületeket nagyjából középszürkének látjuk.

4.15. ábra. A világosságkonstancia szemléltetése

Kérdés, hogyan általánosítható ez az elv a színes látásra. Az egyik első, nagy hatású szín- konstancia-elmélet Edwin Land amerikai tudós és feltaláló nevéhez fűződik. Land, aki egyebek között a polaroid fényképezés feltalálója is, úgy gondolta, hogy a színkonstans észleléshez három különböző hullámhossztartományban egymástól függetlenül kell a világosságot nor- malizálni (Shepard 1997, Brainard-Wandell 1986). Elméletét Land retinexelméletnek nevezte. (A ’retinex’ kifejezés arra utal, hogy a színkonstans észlelés alapjául szolgáló mechanizmusok valahol a retina és az agykéreg – kortex – között, pontosan nem tudjuk, hol valósulnak meg.) Land híres kísérleteit úgynevezett Mondrian-ábrákkal végezte, melyek különböző színű, zömmel téglalap alakú mezőkből álló képek voltak, s nevüket onnan kapták, hogy Piet Mond- rian holland neoklasszicista festő egyes képeire emlékeztettek (4.16. ábra).

4.16. ábra. Edwin Land színkonstancia-kísérleteihez használt „Mondrian”-ábra

Az ábrák megvilágítására három vetítőt használtak, melyek liláskék (rövid hullámhosszú), zöld (közepes hullámhosszú), illetve vörös (hosszú hullámú) fényt vetítettek az ábrákra. Az egyes vetítőket, illetve ezek kombinációit különböző fényerőre állítva, a megvilágítás tág határok között változtatható volt, miközben az ábra egyes foltjairól visszaverődő fény összetételét fénymérő műszerrel mérték. Az összetett Mondrian-ábrák egyes foltjainak észlelt színe alapvetően állandó maradt a megvilágítás nagymérvű változtatásai ellenére is. Ha például egy adott M1 megvilágítás mellett egy vörös folt ugyanolyan összetételű fényt vert vissza, mint egy másik, M2 megvilágítás mellett egy zöld folt, mindkét megvilágítás mellett a vörös folt vörösnek, a zöld zöldnek látszott. E jelenség alapja Land szerint egy normálási folyamat, de most nem egyetlen visszavert fényértékre, mint a világosságkonstancia esetén, hanem három hullámhossztartományra, egymástól függetlenül. Ha például vöröses megvilágítás (pl. naplemente) esetén a látvány egészében nagyon nagy a vörös tartományból származó bemenet, akkor a látórendszer e hullámhossztartomány súlyát arányosan csökkenti a színek kiértékelésekor, helyreállítva a normál kromatikus arányokat (hasonlóan a másik két hullámhossztartomány esetén).

Ezzel az elmélettel azonban az a gond, hogy akkor is normalizál, ha a kromatikus túlsúly forrása nem a megvilágító fény színe, hanem a látványban jelen lévő felszínek árnyalata. Ha például egy csupa vöröses felszínből álló ábrát látunk, mint a 4.17. ábrán, a reti- nexmodell akkor is a vörös túlsúly eltávolítására törekszik, ami azonban most helytelen lépés, hiszen a látványban szereplő összes tárgy vörös színű, s pontosan ez az, amit látunk is (Shepard 1997).

4.17. ábra. Egy csupa piros felszínt tartalmazóábra, melybõl nem kell eltávolítani a piros színek túlsúlyát – a retinexelmélet háromcsatornás normálási eljárása viszont ezt tenné

A színkonstancia ma legelfogadottabb elmélete Laurence Maloney és Brian Wandell nevéhez fűződik (Maloney 2003, Maloney-Wandell 1986, Wandell 1995). A retinexelmé- let imént említett problémájától Maloney és Wandell úgy szabadul meg, hogy feltételezik, a látórendszer egy független becslést végez a megvilágítás spektrális összetételére vonatkozóan, ez a spektrális összetétel pedig nem a környezet tárgyairól visszaverődő fény mértékétől függ. Ilyen független becslés érhető el például, ha valamilyen fényforrásra vagy annak irányába pillantunk, vagy akkor, ha a színbecslést a fényforrásnak a tárgyak felszínén látható tükörképe alapján végezzük (4.18. ábra). A 4.18. ábra alapján több fontos megfigyelést is tehetünk. Egyrészt, jól látható, hogy a tárgyak felületi reflektanciájának tulajdonképpen két összetevője van: egy diffúz komponens, mely az adott irányból beeső fényt minden irányban szétszórva veri vissza, s egy tükörszerű visszaverődés, mely a tükörhöz hasonlóan a párhuzamosan beeső sugarakat párhuzamosan veri vissza. A matt felületek esetében e tükörszerű visszaverődés hiányzik, a fényes felületeknél viszont megvan. Másrészt, a diffúz visszaverődés hullámhossz-szelektív, és meghatározza a tárgyak színét, a tükörszerű, párhuzamos visszaverődés a legtöbb fényes tárgy esetén minden hullámhosszat egyenlő mértékben ver vissza. (A fényvisszaverés e kettős természete a 4.18. ábrán megfigyelhető. Ezt illusztrálják az ábrán lévő paradicsomok, melyeken, bár pirosak, a fehér fényforrás képe fehér.)

4.18. ábra. A legtöbb – de nem mindegyik – színes felületen a fényforrás tükörképéből közvetlenül becsülhető a megvilágító fény színe

A fényforrás képe alapján tehát közvetlen becslést lehet tenni a megvilágítás színére vonatkozóan. A színkonstans észlelés alapja tehát a felületi reflektancia valamiféle becslése, hiszen az a felületek állandó, a megvilágítás változásaitól független tulajdonsága. A reflektancia becsléséhez rendelkezésre áll az adott felületről a szemünkbe érkező fény spektrális összetétele és a megvilágító fény spektrális összetételéről való független becslés. Ezenkívül tudjuk, hogy minden egyes hullámhosszon a beeső fény intenzitásának (jelöljük ezt B-vel) és az adott felület reflektanciájának (R) szorzata adja a tárgyról a szemünkbe érkező fény spektrális összetételét (legyen ennek jele S). Azaz B x R = S; B-t és S-t ismerjük, tehát R-t ki tudjuk számítani. Ennek az összefüggésnek az alapján a látórendszer is képes lehet a tárgyak felületi reflektanciáját becsülni.

A színkonstanciával kapcsolatos másik probléma az, hogy hogyan rekonstruálható, legalább közelítőleg, a felületek reflektanciája a mindössze három csaposztályból származó, igen korlátozott információ alapján. Ez csak akkor lehetséges, hogyha a látórendszer alacsony szintű, beépített (s a tudat számára nem hozzáférhető) hipotézisekkel rendelkezik arról, hogy a környezetben milyenfajta felületi reflektanciák, illetve megvilágító fények várhatók el. Maloney és Wandell elegáns matematikai modellt dolgoztak ki e probléma megoldására, amit itt most csak szavakban, röviden foglalunk össze. A látórendszer eme hipotézisei a környezetünkben található felületi reflektanciák egyfajta általános leírását tartalmazzák, például azt az információt, hogy a földi környezet reflektanciái folytonos, sima, a hullámhosszal lassan változó görbék (a 4.6. ábrán ez jól látható). Maloney és Wandell elmélete azt mutatja meg, hogyan lehet képes a látórendszer a beépített hipotézisek és a három csaposztály durva felbontású bemenete alapján a megvilágító fényeket, és azok alapján a felszíni reflektanciákat rekonstruálni. Ez azonban csak olyan környezetben lehetséges, amelyben a megvilágítás és a reflektanciák tényleg olyanok, mint ahogy azt a látórendszer implicit modellje leírja. Ha ez nem teljesül, akkor a rekonstrukció hibás lesz, és a színkonstancia leromlik vagy eltűnik. (Gondoljunk arra, hogy mondjuk egy kékeszöld lámpa fényénél milyen nehezen ismerünk föl színeket, vagy hogy este, nátriumgőzlámpák narancssárga fényénél milyen nehéz egy autót színe alapján felismerni a parkolóban.)

A színkontraszt jelenségéről már közvetve szót ejtettünk a kontrasztszínek kapcsán. A kontrasztjelenségek leggyakoribb változata, a szimultán kontraszt lényege, hogy egy felület észlelt színe nemcsak az adott felület reflektanciájától függ, hanem az azt körülvevő, egyéb felületek színétől is. A szimultán kontraszthatások igen bonyolultak: függenek a célfelület és a háttér színeitől, az egyes színek téri elrendezésétől is, méghozzá meglehetősen összetett módon. A 4.19., 4.20. és 4.21. ábrákon látszik, hogy a színválasztás milyen erősen befolyásolja a kontraszthatást: a kis négyzetek az ábrák mindkét képén egy-forma fényvisszaverési tulajdonságúak, tehát azonos háttér előtt azonos színűnek látszanának. A klasszikus megfigyelés szerint a szürke négyzeteknek piros háttér előtt illene zöldesnek, élénkzöld háttér előtt ellenben kissé pirosasnak látszaniuk. A 4.19. ábrán e hatás nem igazán meggyőző. Ha azonban pasztell- (telítetlen) színeket választunk megfelelő összeállításban, a hatás sokkal erősebb lesz (4.20. és 4.21. ábra). A 4.22. ábrán viszont az is látszik, hogy telítettebb színekkel is kaphatunk erős kontraszthatást, ha megfelelően választjuk meg őket. Indukciós színnek (azaz a háttér előtt bemutatott célfelületnek, melyen a kontraszthatás indukálódik) szerencsésebb választás egy színes felület, mint egy akromatikus szürke (bár néha akromatikus felületen is létrehozható színindukció). A színlátás kontraszthatásai nem valamiféle ritka, az illúziókkal egy csoportba tartozó jelenségek, hanem mindenütt jelen vannak a színészlelésben. Gondoljunk arra, hogy a kontrasztszíneket is e hatások hozzák létre. Az érdekes kontrasztábrák persze szokatlan kontrasztjelenségek, és néha csak a melléjük adott leírással együtt meglepőek. Például a 4.22. ábra esetén, ha nem figyelmeztetnek egy naiv szemlélőt, hogy a két kis négyzet önmagában azonos fényvisszaverési tulajdonságú, akkor az illető erre talán nem is gondolna, hanem elkönyvelné, hogy a két kis négyzet nem azonos színű. S ez voltaképp igaz is, abban az értelemben, hogy, mint mondtuk, az egyes tárgyak észlelt színét saját reflektanciájuk (fénykibocsátásuk) és a környezetüké együtt határozza meg.

4.19. ábra. Klasszikus színkontrasztábra. A hatás nem kifejezetten erős

4.20. ábra. Megfelelően választott színekkel sokkal erősebb kontraszthatás érhető el. A két kis négyzet azonos színű

4.21. ábra. Egy másik erős kontraszthatás

4.22. ábra. Erős kontraszthatás nem csak pasztellszínekkel érhető el

A szimultán kontraszthatások magyarázatára többféle próbálkozás létezik (shepherd 1999, Lotto-Purves 2000). Akromatikus szürke felületeken megfigyelhető szürkekont- raszt-hatásokra léteznek olyan elméletek, melyek a világosságkonstancia és világosságkontraszt jelenségét egyszerre képesek magyarázni (Gilchrist et al. 1999). A színkontraszt- esetek közül egyeseket adaptációs hatásokkal, azaz a három csaposztály bemenetének egymáshoz képest változó súlyozásával is meg lehet magyarázni. Más jelenségekhez az ellenszínelmélet feltevéseire is szükség van, illetve vannak olyan elméletek is, melyek a színkonstanciáért felelős mechanizmusok melléktermékeként magyarázzák a kontraszthatásokat. szinte bizonyos, hogy a színlátás magasabb szintű, kérgi folyamatai komoly szerepet játszanak a kontraszthatások létrejöttében.

A színlátás magasabb szintű folyamatainak bonyolultságát illusztrálják a színasszimilációs jelenségek is (4.23. ábra,.). Itt a kontraszttal ellentétes hatás tapasztalható: a vékony sárga csíkok a szélesebb szürke sávok sárgás megjelenését okozzák, míg kék csíkok kékes megjelenést. A másik két ábrán is az látható, hogy a szegélyező színes keretek saját színük irányába változtatják az indukciós felület színét (s nem az ellenszín irányába, mint a szimultán kontrasztnál).

4.23. ábra. Színasszimiláció

5.3. táblázat -

A SZÍNLÁTÁS MINT ESETTANULMÁNY A TUDATOS ELMENY KUTATÁSÁBAN

A kognitív pszichológia, illetve a megismeréstudomány által máig intenzíven használt és sokat vitatott elméleti alapfeltevés az úgynevezett számítógép-metafora (más néven információfeldolgozó szemlélet), melynek lényege, hogy elménk egy reprezentációs mechanizmus, melyben a mentális reprezentációk adatstruktúrák, a kognitív folyamatok pedig ezen adatstruktúrákon végzett számítások, átalakítások (komputációk). E felfogással kapcsolatban már mintegy harminc éve felmerült a következő elméleti probléma. Az emberi tudat egyik alapvető sajátossága, hogy észlelésünket és valamennyi megismerő funkciónkat áthatják azok az érzékleti minőségek, élmények, melyek ezt az információfeldolgozást kísérik. A piros szín látása, egy zongoraakkord, egy zenedarab meghallgatása, az ananász íze a szánkban, az égett gumi orrunkat facsaró bűze vagy egy kemény, hideg és sima felület érintése mind olyan sajátos élmények, melyek az észlelést, a képzeletet, gondolkodásunkat kísérik, s éber állapotban mindig jelen is vannak. Egyes belső állapotaink tehát fenomenológiai karakterrel rendelkeznek, azaz ezen állapotok létrejönnek bennünk, „valamilyenek” a számunkra, vagyis, ha megjelennek agyunkban, egy bizonyos módon átéljük őket. (Ezzel ellentétben számos agyi állapot, mely szervezetünk működését vagy akár viselkedésünket is befolyásolja, nem jut el a tudatunkig.) E jelenség jobban ismert angol neve a qualia (ezt csúnya magyarítással helyenként „kvália”-ként emlegetik). A „qualia” kifejezés meglehetősen elméletterhelt (vagyis inkább azok használják, akik a tudat dualista felfogásában hisznek). A „fenomenológiai karakter” ilyen szempontból semlegesebb, s ezért a tudatfilozófiai viták kontextusán kívül ez utóbbit célszerű használni.

Ugyanakkor intuícióink alapján nem tartjuk valószínűnek, hogy programokat futtató számítógépek, mesterséges információfeldolgozó rendszerek a mieinkhez hasonló élményeket élnének át. Ha pedig az emberi elme nem más, mint egy bonyolult információfeldolgozó rendszer, akkor hogyan élhet át élményeket? Esetleg az elme mégis több egy komputációs rendszernél? E kérdések az utóbbi huszonöt évben komoly elméleti vitákat váltottak ki. Ezek részleteit itt nem tudjuk teljességében bemutatni, röviden megemlíteni viszont azért érdemes, mert a színélményeknek és a színlátásnak a fejezetben bemutatott pszichológiai vonatkozásai az egyik legfontosabb hivatkozásként szolgálnak a tudatos élményről szóló elméleti vitában.

E probléma érthetővé tételére az egyik klasszikus gondolatkísérletet érdemes felidézni. Tegyük föl, hogy valakivel beszélgetünk a színekről, és egyetértünk abban, hogy mit milyen színűnek hívunk, valamint abban is, hogy mit mitől lehet megkülönböztetni színük alapján. Ennek ellenére elvileg lehetséges, hogy ismerősünk olyan színűnek látja az eget, mint mi a tojássárgáját, és viszont (vagy épp az érett paradicsomot látja olyan színűnek, mint mi a pázsitot). Ez a kék-sárga, illetve zöld-piros spektruminverzió esete. Lehetséges-e ez? Esetleg vannak is ilyen esetek a valóságban? Ilyen esetek tényleges megléte a legtöbb szakértő számára valószínűtlennek tűnik, elsősorban azért, mert nem ismert olyan adat, amely biológiailag megalapozná ezt a feltevést. Egyes filozófusok szerint teljes biológiai azonosság mellett is lehetséges (egy bizonyos értelemben) fordított spektrum (pl. Chalmers 1996), ez azonban igencsak vitatott kérdés.

Érdekesebb kérdés a következő: ha létezne is fordított spektrum, kiderülhetne-e ez a két ismerős számára beszélgetésükből, a fenti példában? Az elmefilozófiai vitákban ez fontos kérdésként merült föl – tehát az, hogy a fordított spektrum lehet-e a viselkedés szintjén detektálhatatlan. Ha ugyanis igen,

akkor abból arra lehetne következtetni, hogy az érzékleti minőség független a viselkedéstől, sót a kognitív-funkcionális szerveződéstől is; tehát az elme hagyományos fizikalista felfogása elleni érvként szolgálna (Byrne 2005). (A fizikalista felfogás lényege, hogy a mai fizika és a fizika világképével ösz- szeegyeztethető többi természettudomány – kémia, biológia stb. – fogalmai segítségével maradéktalanul megérthető, magyarázható az elmével és tudattal kapcsolatos valamennyi jelenség – így az élmények is.) Úgy tűnik azonban, hogy a viselkedéses felismerhetetlenség tézise nehezen tartható – sokkal inkább van okunk azt gondolni, hogy ha létezne is személyközi fordított spektrum, az nem lenne észrevehetetlen a viselkedés szintjén. Már tudjuk például, hogy a legtelítettebb sárga szín jóval világosabb, mint a legtelítettebb kék, mivel a H és K csapok együttes domináns aktivitása, ami a sárga látásához kell, sokkal nagyobb mértékben járul hozzá a világosság élményéhez, mint az R csapok domináns válasza (ami általában a kék szín látásának alapja). Ha tehát két ismerős, akiknek egymáshoz képest kék-sárga inverziójuk van, beszélget egymással, akkor mondjuk az egyikük kifejezheti meggyőződését, hogy „Az érett citrom színe jellegzetesen telített és sötét, az érett szilváé pedig telített és világos”. Beszélgetőpartnere azonban – alighanem többségünkkel egyetértésben – az érett citrom színét ítéli világosabbnak, s az érett szilváét sötétebbnek. S noha mindketten a citromot neveznék sárgának, a szilvát pedig kéknek, a részletekben való egyet nem értés legalábbis felvetheti a különbség gyanúját.

E gondolatmenetet folytatva, a példabeli két ismerős azt már valamivel nehezebben tudja elmondani egymásnak, hogy pontosan milyennek is látják a kérdéses színeket. Olyan született színvakoknak pedig, akik egyáltalán nem látnak színeket, egyenesen lehetetlen elmagyarázni, hogy milyen a színeket látni. Knut Nordby színlátással foglalkozó norvég pszichológus, aki maga született csaphiányos színvak, a színek több évtizedes elméleti tanulmányozása után is határozottan állítja, fogalma sincs a színlátás élményéről (Nordby 1990). A színélmény, úgy tűnik, nyelvileg kifejezhetetlen. Hogy miért, azt a kognitív pszichológia szemszögéből is érthetővé lehet tenni. Részben talán azért van ez így, mert észleleteink számos, a diszkriminációs küszöbök közelébe eső apró különbsége nem jut el a feldolgozás bizonyos magasabb szintjeiig (elsősorban az észlelési kategorizációig s az emlékezeti rögzítésig). Ezért viszont, bár az észlelés során hatnak a tudatra, e hatásuk igen illékony, a nyelvi kódolásba már nem vihető át (Raffman 1988, 1995). Gondoljunk arra, hogy sokkal több színárnyalatot vagyunk képesek észlelni, mint emlékezetünkben megjegyezni. Ezért kell például színmintát vinnünk a festékboltba, ha javítófestéket szeretnénk venni szobánk falához vagy egy bútordarabhoz: a pontos árnyalatra nem tudunk emlékezni. A nyelvi kifejezhetetlenség egy másik oka az lehet, hogy az egyes színélmények mint reprezentációs állapotok primitívek, azaz nincs bennük olyan struktúra, amit a nyelvi kód leképezhetne s mások számára közvetíthetne (Jakab 2000). Mit is jelent ez? Az alakok vizuális reprezentációi, hasonlóan a nyelv agyi reprezentációjához, kompozicionálisak: bizonyos reprezentációs alapelemekből, kombinációs szabályok segítségével állnak elő (gondoljunk Irving Biederman geonelméletére: Sekuler-Blake 2000).

A feltevés szerint e vizuális reprezentációs struktúrák átkódolhatóak a nyelvbe, és így – ha nem is mindig könnyen – a nyelvi leírás segítheti a tárgyak alakjának elképzelését, felismerését. Egy adott szín észlelési élménye azonban nem reprezentációs alapelemek kombinációja, tehát ebben az értelemben nem strukturált – épp ellenkezőleg, egy színélmény maga egy reprezentációs szempontból tovább nem bontható primitív. Nincs tehát benne a nyelvbe átkódolható struktúra (vagy csak egészen minimális: például a narancssárga élménye valamiképp a piros és sárga élményének kombinációja), s ezért nem segítheti a nyelvi leírás a teljesen színvak személyeket a színek elképzelésében.

Érdemes még azt is megemlíteni, hogy a már tárgyalt tetrakromát színlátás mellett a trikromát színlátásnak is vannak egyéni különbségei. Ezek egyik fő oka a csapok érzékenységi görbéinek genetikailag meghatározott kisebb-nagyobb különbségeiben rejlik. Az egyéni különbségek kísérleti helyzetben jól kimutathatók a tisztaszín-lokalizáció segítségével, tehát például az, hogy milyen hullámhosszon látja a személy azt a zöldet, amely se nem sárgás, se nem kékes, vagy azt a tiszta pirosat, mely se nem narancsos, se nem lilás. A tiszta zöld lokalizációja 490 és 520 nm között változik a normál színlátóknál – ez a teljes spektrum terjedelmének mintegy 10 százaléka, tehát elég széles tartomány. A hétköznapi életben is adódnak időnként viták kifogástalan színlátással rendelkező személyek között arról, hogy például egy szövet vagy egy festett felület inkább kék, vagy inkább zöld. Ha tehát olyan nem is fordulhat elő, hogy egy személy színterének egyik dimenziója 180 fokkal elforgatott egy másik személyéhez képest (ez lenne a kék-sárga vagy a zöld-piros inverzió), a normál színlátás egyéni különbségei kisebb, néhány fokos dimenzióelforgatást eredményezhetnek a szubjektív színterek között.

Összefoglalva: az érzékleti minőségek, s így a tudatos élmények neodualista elméletei (melyek szerint a mai fizika világképét alapvetően meg kell reformálni, és új fogalmakkal kell bővíteni ahhoz, hogy az érzékleti minőségek problémáját tudományos formában érthetővé tegyük: lásd chalmers 1996) jelentős eredményeket értek el a tudat problémájának tisztázásában. ugyanakkor az elme dualista elméleteit védők dolga azért is nehéz, mert az élményekkel kapcsolatos számos jelenség érthetővé tehető a kognitív pszichológia fogalmai – így például reprezentáció és feldolgozás stb. – segítségével.

A tudatos élmény elmefilozófiai kérdései iránt érdeklődő olvasónak David Chalmers (1996) nevezetes könyve mellett Block, Flanagan és Güzeldere (1997) tanulmánykötetét, illetve a Metzinger (1997) szerkesztette kötetet ajánljuk.


ÖSSZEFOGLALÁS

  1. Az emberi színlátás három, különböző hullámhossztartományra érzékeny receptortípus (a csapok) működésén alapul. A csapok érzékenységi görbéi a színlátás számos alapvetőjelenségét megmagyarázzák, így a homogenitás, a szuperpozíció, a színegyezés jelenségeit. A színegyezés legfontosabb elve, hogy azon felületeket látjuk megkülönböztethetetlen színűnek, melyek azonos mértékben hozzák működésbe a három csaptípust. A fizikai színkeverés és a színtévesztés jelenségeinek megértése is alapvetően a receptorok működésén alapul.

  2. A színegyezésen és a hozzá kapcsolódó jelenségeken túlmutatnak azok az elméletek, melyek a receptorok működése alapján a színészleletek létrejöttét írják le. Az észlelt színek rendszerének elmélete az ellenszínelmélet, mely szerint a látható színek jól leírhatóak egy háromdimenziós tér – az úgynevezett színhasonlósági tér – segítségével. A három dimenzió közül kettő a tiszta ellenszíneknek (piros-zöld, illetve sárga-kék) felel meg, a harmadik pedig a világosságot jellemzi. E dimenziók a feldolgozás szintjén a receptorok válaszainak függvényei – az egyszerűsített ellenszínelmélet szerint a receptorválaszok lineáris kombinációi. Az ellenszínelmélet számos, a színlátással kapcsolatos jelenséget magyarázni képes. Ez az elmélet eredetileg egy absztrakt matematikai modell, melynek azonban idegrendszeri megvalósulásáról is egyre több ismerettel rendelkezünk.

  3. Az ellenszínelméleten is túlmutatnak a színlátás bizonyos jelenségei, elsősorban a színkonstancia és a kontraszthatások. A színkonstancia jelenségének ma már egyre kifinomultabb elméletei léteznek, melyek szerint ahhoz, hogy a változó megvilágítás ellenére is

azonos színűnek lássuk a tárgyakat, egyrészt a megvilágító fény spektrá- lis összetételéről kell a látórendszernek egyfajta becslést szereznie, másrészt bizonyos beépített hipotézisekkel kell rendelkeznie a földi környezetben elvárható megvilágítási és felületi reflektanciatípusokról.

KULCSFOGALMAK

ellenszínelmélet, felületi reflektan- cia, fizikai és pszichológiai színkeverés, háromszín-elmélet, keverék színek, metamerek, spektrális energiaeloszlás, színegyezés, színegyezési függvény, színhasonlósági tér, színkioltás, színkonstancia, színlátászavarok, tiszta színek, univariancia

ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

  1. Hogyan kellene működnie egy olyan receptornak a retinában, amelyből egyetlen fajta is elég lenne a színlátáshoz (hullámhossz-megkülönböztetéshez)?

  2. a) Mely tényezőktől függ a színegyezési függvények alakja? b) A tetrakromát színlátás melyik típusánál fordulhat elő, hogy nem három, hanem négy színegyezési 4.16. ábra. Edwin Land színkonstancia-kísérleteihez hasz- függvény kell a személy színegye- nált „Mondrian”-ábra

zési válaszainak jellemzéséhez? c)

Befolyásolják-e a színtévesztést korrigáló szemüvegek a viselő személy színegyezési függvényeit? Miért?

  1. Korrigálható-e szemüveggel azon személyek színtévesztése, akiknek retinájában csak kétféle csaptípus található? (Indokold a választ!)

  2. Milyen érvek szólnak a tiszta színek, illetve a keverék színek elkülönítése mellett? Miért nem lenne ésszerű mondjuk a narancsszínt vagy a lilát tiszta színnek tekinteni?

  3. Miért nevezzük a barnát kontrasztszínnek? Igaz-e a következő állítás: Fénykibocsátó felület sohasem tűnhet barna színűnek?

  4. Milyen értelemben áll fenn a linearitás a színegyezés esetében, és hogyan sérül a pszichológiai színkeverésnél?

  5. Azok a színkategorizációs vizsgálatok, melyekben keverék színek színösszetevőinek százalékos leírására kérték a személyeket, meglehetősen idegenek a hétköznapi szemlélettől és színosztályozástól. Mi igazolja mégis e módszer használatát a színlátás kutatásában?

  6. Miben különbözik Land retinexelmélete a Maloney-Wandell-féle színkonstancia-elmé- lettől? (Rávezető kérdés: Miért képes az utóbbi elmélet helyesen jósolni egy csupa piros felületből álló látvány észlelését – ti. hogy csupa piros felületet látunk benne -, szemben a retinexelmélettel, mely ebben az esetben helytelen jóslatot ad?)

AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK

Kardos Lajos 1984. Tárgy és árnyék. Akadémiai Kiadó, Budapest. sekuler, R. – Blake, R. 2000. Észlelés. osiris, Budapest.

AJÁNLOTT HONLAPOK

http://www.cis.rit.edu/fairchild/WhyIsColor/ (Color Curiosity Shop, Mark D. Fairchild – remélhetőleg fejlődni fog.)

http://www.purveslab.net/seeforyourself/ (Dale Purves Laboratory.) http://www.psy.ritsumei.ac.jp/~akitaoka/shikisai2005.html. (Szép kontrasztábrák.) http://mcsl.rit.edu/ (Munsell Color Science Laboratory.) http://www.journalofvision.org (Journal of Vision.) http://cvision.ucsd.edu/ (CVRL Color and Vision Database.) http://www.cie.co.at/cie/A Nemzetközi Világítástechnikai Bizottság honlapja.) http://cie.kee.hu/mnb_hun.html (Magyar Nemzeti Bizottság.)

http://www.knt.vein.hu/ (A Veszprémi Egyetem Képfeldolgozás és Neuroszámítógépek Tanszéke, a magyar színtani kutatás egyik központja.) http://www.vital.hu/themes/sick/see3.htm (Egy magyar lap a színlátás-korrekcióról.) http://aris.ss.uci.edu/cogsci/personnel/kjameson/kjameson.html (Kimberly Jameson színlátáskutató honlapja számos érdekes, letölthető cikkel.)