Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

7. fejezet - 6. FEJEZET – Tér- és mélységészlelés

7. fejezet - 6. FEJEZET – Tér- és mélységészlelés

Magától értetődő, mindennapi élményünk környező világunk érzékelése. Nemcsak látjuk magunk körül a tárgyakat, hanem azt is meg tudjuk ítélni, hogy mi mekkora, és hogy milyen messzire van tőlünk. Ösztönösen és otthonosan tájékozódunk háromdimenziós terünkben. Könnyű belátnunk azonban, hogy ez a képességünk mennyire nem magától értetődő, ha meggondoljuk, milyen kevés az a vizuális információ – retináinkra jutó majdnem egyforma két kép -, ami ehhez látórendszerünk rendelkezésére áll. Látni fogjuk, hogy „szempillantás” alatt működő térbeli látásunk sok bonyolult „képfeldolgozó” mechanizmus együttműködésének az eredménye. Ezek egy része velünk született képességünk, a többit viszont születésünk óta tanultuk. Egy elterjedt nézet szerint azért látunk térben, mert két szemünkkel két különböző helyről tudjuk nézni a világot. Egyes mechanizmusok valóban kihasználják a kétszemes (binokuláris) látást, mások működéséhez azonban az egyszemes (monokuláris) látás is elegendő. (Madarak példája bizonyítja, hogy monoku- láris mechanizmusok is képesek tökéletes térlátásra: a bagoly kivételével a madarak fején kétoldalt elhelyezkedő szemek nagyrészt más-más képet látnak.)

Ebben a fejezetben a látáshoz kapcsolható térészlelésre koncentrálunk, nem foglalkozunk a környezetből érkező, más érzékszervünk által közvetített információval. Látni fogjuk azonban, hogy a látás nem egyszerűsíthető le a szem optikáján keresztül a retinára vetülő kép értelmezésére. A tér észlelésének folyamatában valójában agyunkat kell a „látószervnek” tekinteni, ahol számos más ingerfajta és a világról már korábban megszerzett tudásunk együttes hatása alatt alakul ki az észlelet, míg a szemnek „csak” a „nézőszerv” szerepe jut.

Az észlelésben alkalmazott mentális műveleteket tekintve környezetünket lazán definiált koncentrikus héjak rendszerére oszthatjuk, melynek középpontjában magunk állunk. „Közvetlen” környezetünknek azt a manipulációs teret tekinthetjük, melyet könnyen, kis helyzetváltoztatással elérünk, melyben dolgozunk, táplálkozunk, és ahonnan – ahogy a fajfejlődés megtanított – közvetlen veszély is fenyegethet. Életfontosságú, hogy ennek a térrésznek a berendezéséről és változásairól gyorsan és pontosan értesüljünk, ahogy reakcióinknak is gyorsaknak és pontosaknak kell lenniük. Ebben a térrészben kétszemes látásunkra támaszkodunk: kihasználjuk, hogy a két szem némileg különböző két képet lát. Bizonyos távolságon túl már nincs értékelhető különbség a két szem képe között, de a színek élénkek, a részletek jól felismerhetők. Még távolabbra tekintve, a tájat szemlélve, a részletek összemosódnak, a színek tompulnak, csak a főbb vonalak, kontúrok maradnak felismerhetők. Végül, legtávolabbi környezetünk az égbolt: a felhők, a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok világa. A maga visszatérő ismétlődéseiben is megnyilvánuló állandóságával, a földi életre gyakorolt számos hatásával, a misztikával is tűzdelt égbolt már a legkorábbi civilizációk figyelmének is középpontjában állt. Sajátos személyes kapcsolat érzését kelthette az égboltnak az a tulajdonsága, hogy, szemben a földi tárgyakkal, melyeket utunkban elhagyunk, az égbolt „velünk jön”. Sok ezer éves megfigyelése a természettudományok kialakulásában és fejlődésében alapvető és központi szerepet játszott. A „Hold-illúzió” (lásd a szövegdobozt a 204-205. oldalon) példája is mutatja azonban, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő égi jelenségek és legismertebb égitestek észlelése terén is vannak még meglepő nyitott kérdések.

7.1. táblázat -

A BIOLÓGIAI TERESZLELES

Az állatfajok földi evolúciójának évmilliói során a térészlelés, azaz a környező világ érzékelése a fennmaradás, a túlélés egyik alapvető feltétele volt. így az evolúciós fejlődés a biológia eszköztárával az állatvilágban létrehozta a környezet érzékelésének alapvető módjait, melyekhez az emberi tudomány és technika sem tudott minőségében, elveiben újakat hozzáadni. Az állatvilágban kialakult érzékszervek képesek a környezet elemeinek jelenlétét, mozgását és számos tulajdonságát a biológiai célhoz illeszkedő pontossággal jelezni.

A közvetlen érintkezés, mint a környezet érzékelésének eszköze, már a növényvilágban is fellelhető. Ismerjük az indákkal és kocsányokkal megkapaszkodó növényeket, de ide sorolhatók a rovarokkal táplálkozó húsevő virágok érintésre összezáródó szirmai is. A föld alatt élő kisemlősök, rágcsálók több száz szabályosan elrendezett bajuszszőre az üregek és járatok végigsúrolt faláról képszerű információ továbbítására alkalmas. Teljes saját bőrfelületünkről magunk is folyamatosan kapunk a helytől függően részletes vagy elnagyolt jelzést a bőrünkhöz érő tárgyakról és a környező közeg – levegő, esetleg víz – állapotáról, áramlásairól.

Nyilvánvaló evolúciós előnyt biztosít, ha egy élőlény képes az őt körülvevő világ egyedeinek távoli érzékelésére is. Erre a környezetet betöltő, a távoli egyed „nyomait” hordozó és egyben mindannyiunkat beágyazó hullámterek közvetlen érzékelése ad lehetőséget. Ilyen hullámtér például a zajok, zörejek, a zenei és egyéb hangok által keltett nyomáshullámok együttese, melyet a kitöltő közeg – levegő vagy víz – közvetít, és melyet általában fülünkkel, de igen nagy hangerők esetében – pl. légkalapács, repülőgép-hajtómű vagy beatkoncert – akár teljes testünkkel, belső szerveinkkel is érzékelünk. Egyes állatfajok, mint a denevér vagy a delfin, képesek a maguk által keltett, igen magas rezgésszámú hang – kiáltás, fütty – visszaverődéseit felfogva nagy pontossággal érzékelni környezetüket. Mozgásukat megfigyelve nem kétséges, hogy ezek az állatok a maguk hangérzékelő eszközeivel a mi látásunkhoz hasonló minőségű „látó”-szervvel rendelkeznek. A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni a civilizált ember életében csak alkalmanként tudatosuló, de az állatvilágban alapvető szerepet játszó másik, a beágyazó közeg által a környezetről hírt adó „hullámteret” – melyet ugyan a fizika tudománya nem szokott hullámként tárgyalni -, a szagok világát (az ebben a hullámtérben zajló észleléssel külön fejezet foglalkozik).

Az elektromágnesség és a gravitáció az a két fizikai jelenség, melynek hullámai nem igényelnek közvetítő közeget, képesek csillapodás nélkül az üres térben – vákuumban – is terjedni, és így igen távoli eseményekről is üzenetet hozni. Bár a gravitáció folyamatos és közvetlen jelenléte, környezethez való viszonyunk érzékelésében játszott alapvető szerepe csak ritkán tudatosul, könnyen belátjuk fontosságát, ha gondolatkísérletként egy gravitációmentes világba képzeljük magunkat. Ha eltekintünk a technika nyújtotta lehetőségek bő kínálatától, az elektromágneses jelenségek széles spektrumából – biológiai lényként – egy keskeny sáv, a fény és a hőhullámok érzékelésére vagyunk képesek. Vannak élőlények, melyek ebben a képességben felülmúlják az embert, szélesebb színtartományban „látnak”, vagy – mint a vándorló madarak vagy a méhek – érzékelik a fény polarizációját is. Egyes halfajták képesek maguk körül váltakozó elektromos teret kelteni, melynek torzulásai a környezet „képét” közvetítik számukra. Jól ismertek más „elektromágneses” jelzőképességekkel rendelkező élőlények is, mint például a kaméleonok, tintahalak vagy ráják, melyek színüket változtatják. A szentjánosbogarak, egyes polip- és halfajták még fény kibocsátására is képesek; bár ezt a képességüket nem környezetük észlelésére-érzékelésére használják.


A távlat kulcsai

Mindennapi életünkben környezetünk számos – általában egybehangzó – látványeleme együtt alakítja ki bennünk a tér, a távlat érzetét. A következőkben sorra vesszük azokat a főbb látványbeli sajátságokat, képi kulcsokat, jelzőmozzanatokat, melyek mind a tér látásában, mind a tér ábrázolásában a leglényegesebb szerepet játsszák. A téri jelzőmozzanatok többsége egy szemmel is érzékelhető, azaz monokuláris jelzőmozzanat, néhányhoz azonban két nézőpont, két szem szükséges. Ezek a binokuláris jelzőmozzanatok.

Monokuláris (egyszemes) jelzőmozzanatok

Ha egy tárgyhoz közeledünk, az látóterünknek egyre növekvő részét fogja kitölteni. Így a tárgyak látszólagos mérete, azaz a retinára vetülő képük nagysága elsődleges térinformáció: minél nagyobb a retinális kép, annál közelebbinek érezzük a tárgy helyét. A látvány belső arányainak ismerete finomítja távolságérzetünket: tudjuk például, hogy a gyermek- és felnőtt-test arányai eltérőek; a gyerekfej sokkal nagyobb a testhez képest, mint a felnőtté, így a viszonyításul szolgáló környezettől elvonatkoztatva sem látnánk távoli felnőttnek egy közeli gyereket. Ez igaz a ló és a csikó esetére is (6.1. ábra, fölül).

Szabad térben, sík mezőn a távolba nézve szemmagasságunkban látjuk a horizontot. Azt is tapasztalhatjuk, hogy a távoli, a horizonthoz közeli tárgyak képe a látómező közepére esik, míg a közelebbiek képe lejjebb van. Ezért a tárgyakat annál távolabbinak érezzük, mennél magasabbra kerül képük a látómezőben, azaz a látómezőbeli helyzet is fontos kulcs a térbeli helyzet megítélésében (6.1. ábra, alul).

6.1. ábra. A látszólagos méret és a látómezõben elfoglalt hely kulcs a távolsághoz

Egymást részlegesen takaró tárgyak közül nyilvánvalóan a takartat érzékeljük a távolabbinak. Bizonytalan, takarásgyanús esetekben, ha a szomszédos tárgyakat nem ismerjünk fel, és így az egyes látott alakzatok teljességét vagy hiányos voltát nem tudjuk biztosan megítélni, akkor a hosszabb, folyamatos, törésmentes kontúrral rendelkező alakzat tűnik a közelebbinek (6.2. ábra).

6.2. ábra. A kék korong közelebbinek látszik, mint a piros

Mesterséges, magunk építette környezetünkben dobozszerű házakban, szobákban, síkok és párhuzamosok között élünk. útjainkat párhuzamos egyenesek határolják, ahogy párhuzamos egyenesek a vasúti sínek és a villamos-légvezetékek is. Térbeli mélységet, távolságot sugalló, jól megtanult, mélyen tudatunkba rögződött jelzőmozzanat ezért a hosszú összetartó egyenesek képe, a lineáris perspektíva (6.3. ábra). Ennek mesteri alkalmazását látjuk Canaletto képén (A látvány fejlődése című szövegdoboz 5. ábrája), és ezzel játszik finoman képtelen képein M. C. Escher is (6.4. ábra).

6.3. ábra. Távolodva összetartó párhuzamosok

Akár természeti, akár mesterséges környezetünket tekintjük, azt mintázatokban gazdagnak találjuk. A mintázatok között vannak szabályosak, mint egy téglafal (6.5. ábra) vagy egy telepített szőlőhegy képe, és szabálytalanok, mint a hullámzó tenger vagy az erdős hegyoldal. Nagyobb területű mintázatok hozzánk közel eső részeit természetesen tagoltabbnak, részletekben gazdagabbnak látjuk, mint a távolabb fekvőket. Ezért lehet térbeli jelzőmozzanat a kiterjedt mintázatokfinomsága: a macskaköves utat, a búzamezőt vagy a népgyűlésen összegyűlt tömeget a látott mintázat finomodásának irányában távolodónak érezzük. A részletgazdagság pedig a közelség benyomását kelti; autók hátán mindannyian láttuk már a „Ha ezt el tudod olvasni, túl közel vagy!” feliratot.

6.4. ábra. M. C. Escher hamis perspektívájú képe

Tudjuk, hogy a Nap sugarai szóródnak a légkör molekuláin. Ez a szóródás a kék színhez közeli, rövidebb hullámhosszú sugarak esetén jelentősebb, ezért kék az ég. Ugyanígy szóródik a távoli tárgyakról, hegyekről visszaverődő és hozzánk érkező napfény is a közbenső vastag légtömegen, ezért a távoli tárgyak, hegyek képe „elkékül” (6.6. ábra). Az elkékülés mértéke annál nagyobb, mennél nagyobb a közbenső légtömeg vastagsága, azaz mennél távolabb van a látott tárgy. Ez a magyarázat arra, hogy szabadban a kékes tárgyakat távolinak érezzük.

6.5. ábra. Finomodó mintázatok

A légrétegen szóródó fény egyben csökkenti a kontrasztot, elmossa az éleket, és tompítja a színeket is. Ez a hatás párás időben fokozottan jelentkezik. Ismerjük az érzést, hogy tiszta időben „közelebb a túlpart”, és a táj homályos részei egyben távolinak is tűnnek. A légtömeg által okozott fényszóródás, a látvány elkékülése és a részletek elmosódása által kiváltott távolságérzésünket légtávlatnak nevezzük.

6.6. ábra. Elmosódó kék hegyek

Tárgyak térbeli alakját jól jellemzik megvilágított és árnyékban maradó részleteik, a fény-árnyék határvonal, a saját árnyék, a fény játéka a csillogó és matt részleteken. A fekete-fehér fényképészet a megvilágítás, a fények és árnyékok plasztikus művészete (6.7. ábra). Kozmetikusok, sminkesek jól ismerik és tudatosan alkalmazzák a finom árnyalás technikáját az arc arányainak módosítására – szélesebb orr vagy kiemelkedő, erősebb pofacsont eltüntetésére -, az arckifejezés, az összhatás megváltoztatására.

6.7. ábra. Fény és árnyék (Csikvári Péter)

7.2. táblázat -

A LÁTVÁNY FEJLŐDÉSE

Nincs okunk abban kételkedni, hogy az emberi látás 5-10 ezer évvel ezelőtt is ugyanúgy működött, mint ma. Nyilvánvaló, hogy a legkorábbi civilizációk embere számára is érzékelhető volt környezetének térbeli elrendezése: érzékelte a közelebb-távolabb, az előtte-mögötte, a kisebb-nagyobb viszonyt. A távlat, a perspektíva szabályait, vagy legalábbis annak képi megjelenítését azonban, civilizációnk fejlődése során fokozatosan és meglepően későn tanultuk meg. Még a fejlett ábrázolási kultúrával rendelkező nagy ókori civilizációk, mint az egyiptomi (1. ábra), a görög vagy a római sem ismerték a térbeli mélység valósághű megörökítésének módját. Emberábrázolásaikban a méret nem a térbeli, hanem a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely tükrözését szolgálta. Képeiken általában az egyes részletek legjellemzőbb nézeteit látjuk, sokszor egymáshoz képest természetellenes viszonyban.

1. ábra. Egyiptomi falfestmény

Görög kancsók harci jelenetein tűnik fel a végtagok rövidülése, a síkból való kilépés nyilvánvaló szándékával. Elgondolkodtató, hogy építményeik viszont a perspektíva ismeretéről, sőt alakításáról, a látvány optikai torzulásának tudatos kompenzálásáról tanúskodnak. Periklész korában, a Kr. e. 5. században az athéni Akropoliszban Pallas Athénének, a város patrónusának tiszteletére épült, látványában tökéletes szabályosságot sugalló hatalmas templom, a Parthenon számos finom perspektivikus „trükköt” tartalmaz: az oszlopok enyhén kúposak és befelé dőlnek, az oszlopsorok közepe meg van emelve, és kissé befelé ívelt.

2. ábra. A San Spirito-bazilika főhajója

3. ábra. Brunelleschi tervvázlata

A középkori gótikus festészet már igyekszik a méretekkel és a képen belüli elrendezéssel érzékel- letr^jat éí|by?lpvoniionalíoes^inen^ilág felé szemét kitáró reneszánsz, a quattrocento festészete és építészete fedezte fel tudatosan és fejlesztette tökélyre a távlat, a látvány ábrázolását. A reneszánsz előfutárának

és első nagy alakjának tartott festő és építész, Giotto di Bondone (1266-1337), mint a firenzei katedrális építésének felügyelője, negatív perspektívájú, felfelé bővülő harangtornyot tervezett, hogy ellensúlyozza a magas épületekre jellemző látszólagos hátradőlést, és hogy az alulról szemlélő számára a torony minél magasabbnak tűnjék. A kifelé dőlő, a valóságosnál nagyobb méreteket sugalló épülethomlokzat hosszú századokra divattá vált, és számos példája ma is megtalálható Nyugat-Európa korabeli városaiban.

A hatalmasra növekedett templombelsőket átívelő boltozatok és kupolák már a mai értelemben vett mérnöki tervezést és „tervdokumentációt” – rajzokat – kívántak. A zseniális építész, Filippo Brunelleschi (1377-1446) rajzolta először tervvázlataiban a térbeli párhuzamos éleket a horizont felé összetartó egyenesekként. A képen (2. ábra) a firenzei San Spirito- (Szentlélek-) bazilika főhajóját látjuk, és mellette a tervrajzot (3. ábra), melyen azt Brunelleschi a megrendelő városatyáknak bemutatta.

Kortársa, Leon Battista Alberti (1404-1472) olasz humanista, építész, akit az univerzális reneszánsz ember prototípusának tartanak, a reneszánsz művészet első teoretikusaként írásaiban már a látvány tudományos elemzésével is foglalkozik. Munkája századokra inspirálta a perspektíva valósághű ábrázolását; még 1719-ben is ót idézi Brook Taylor Londonban megjelent könyvének illusztrációja (4. ábra).

4. ábra. Perspektíva szerkesztése Alberti nyomán(1719)

Leonardo da Vinci (1452-1519) képei és műszaki vázlatai már a teljes perspektivikus eszköztár mesteri alkalmazásáról tanúskodnak. Feljegyzéseiből tudjuk, hogy a látvány szabályai, a távoli tárgyak látszólagos méretcsökkenése és halványodása különösen foglalkoztatták; a látványhú ábrázolást a művészi színvonal kritériumának tartotta. Canaletto (1697-1768), a 18. század leghíresebb velencei festője számos briliáns perspektívájú látképe közül az egyiknek éppen a Perspektíva címet adta (5. ábra).

5. ábra. Canaletto: Perspektíva

A térbeli illúziók ismeretére utal számos, mai is látható templomboltozati freskó, melyek a szemlélőben a valóságos méreteknél lényegesen tágabb tér érzését keltik.

6. ábra. Kirchner sötét szobája 1646-ból

7. ábra. Hooke „fényképezôgépe” 1694-bôl

Érdemes megemlíteni, hogy a valósághű ábrázolás, a vetületi perspektíva reneszánsz forradalmában jelentős szerepet játszott a sötét szoba (camera obscura) mint vetítési segédeszköz felfedezése a festészet számára. A kis lyukon keresztül a falra vetülő fordított képet már kétezer évvel korábban is ismerték Kínában, Arisztotelész pedig napfogyatkozás megfigyelésében alkalmazta a Kr. e. 4. században. Alberti munkájában találunk rá utalást, Leonardo pedig részletesen foglalkozott vele titkosírásos jegyzeteiben. Közismertté Giovanni Battista della Porta 1558-ban megjelent könyve tette. A camera obscura elnevezés Keplertől származik, aki a kép visszafordítására homorú lencsét helyezett bele. Használata a portré- és tájképfestók körében a következó századokban igen elterjedt; a kor számos fényképszerű látképe valószínűleg ezzel a technikával készült, amint azt Athanasius Kircher 1646-ból fennmaradt rajza (6. ábra) is tanúsítja. Robert Hooke 1694-ben az angol Királyi Társaságban hordozható camera obscurát javasolt utazók számára, melybe a fej és a vállak is beleférnek (7. ábra). Ezt a javaslatot tekinthetjük a mai fényképezőgép ősének és a fototurizmus kezdetének; különbség csupán a képrögzítés „technikai részleteiben” van.


Fényképezéskor, hogy éles képet kapjunk, be kell állítanunk a tárgy tőlünk való távolságát a fényképezőgépen. Modernebb gépek már rendelkeznek az autofókusz-funkcióval, amely az exponálás pillanatában elvégzi a kép élesre állítását. Ehhez hasonlóan, szemünk optikájának az éppen látni kívánt tárgy képét kell élesre állítania retinánkon. Ezt a feladatot – az akkomodációt – agyi „autofókusz-funkciónk” a szemizmok segítségével végzi el. A kép fókuszálásának képessége egyben azt is jelenti, hogy egy tárgy képének az élesre állításával agyunk meg is méri az illető tárgy távolságát, és ez az információ hozzájárulhat a környezetünkről kialakuló észlelethez. Ahogy fényképezéskor a közeli felvételek érzékenyek a távolság pontos beállítására, az akkomodáció is a két méterig terjedő távolságtartományban játszik érdemi szerepet.

Sporteseményen tapasztalhatjuk, hogy azonos sebességgel mozgó versenyzők közül a közelebbi halad át gyorsabban látóterünkön, fejünket az után kell gyorsabban fordítani. Vonaton, autón utazva a közeli villanyoszlopokat, kilométerköveket rohanni látjuk visszafelé, kissé távolabb a házak és a fák már lényegesen lassúbbak, míg a távoli templomtorony szinte egy helyben áll. Vegyük észre, hogy ezért a jelenségért (amint azt a mozgásészlelésről szóló fejezetben majd tárgyaljuk) már a retina szintjén megfigyelhető eltérések is felelősek. A retinaképen lévő elmozdulások ugyanis olyan mozgáskomponensekből állnak, amelyek térileg átfedő helyeken, de az eltérő fixációs távolságok miatt más irányokban mennek végbe. Ilyenkor valójában nem a mozgás sebességét érzékeljük, hanem a látvány szögsebességét, azaz a látószögváltozást, az észlelt tárgynak látóterünkön való áthaladási sebességét. Azonos sebességgel mozgó tárgyak közül a közelebbi halad át gyorsabban a látótéren, hiszen annak nagyobb a szögsebessége. Ennek megfelelően, a gyorsabbnak látott mozgó tárgyat közelebbinek, a lassúbbnak látottat távolabbinak észleljük; a jelenség neve mozgási parallaxis.

Binokuláris (kétszemes) jelzőmozzanatok

A térbeli helyzet eddig felsorolt jelzőmozzanatai egyetlen képen, egy szemmel – mo- nokulárisan – is érzékelhetők, kiértékelhetők. További fontos jelzést kaphatunk a tárgyak térbeli helyzetéről, ha ugyanarról a látványról egyszerre két különböző helyről is tudunk képet készíteni, mint például a kétszemes látás vagy a sztereofotózás esetében. Ilyenkor a két kép lényegében ugyanazokat a tárgyakat mutatja, ezek helyzete azonban egymáshoz képest – illetve egy képen belül a kerethez képest – többé-kevésbé eltérő lesz. (A mon- okuláris jelzőmozzanatok között tárgyalt mozgási parallaxis esetében is több, ugyan nem szigorúan egyidejű, de részleteikben eltérő kép szolgáltat kulcsot a térbeli mélységhez.) Jobban megfigyelve azt tapasztalhatjuk, hogy a tőlünk azonos távolságban lévő tárgyak egymáshoz képest ugyanabban a helyzetben maradnak, eltolódás csak különböző távolságra lévők között jelentkezik. Az eltolódás oka az, hogy míg az azonos távolságban lévő tárgyakat két szemünk mindig ugyanabban a szögben látja, a különböző távolságban lévő tárgyak látószöge a távolságtól függően más és más: növekvő távolsággal a látószög csökken (6.8. ábra).

6.8. ábra. Azonos távolság – azonos látószög, növekvő távolság – csökkenő látószög

Ha két szemünket felváltva behunyjuk-kinyitjuk, magunk is láthatjuk a tárgyak látszólagos elmozdulását. Ezt szemlélteti a 6.9. ábra. A legegyszerűbben akkor látjuk a viszonylagos eltolódást, ha két vékony tárgyat, például ujjainkat vagy ceruzákat helyezünk az egyik szemünk elé úgy, hogy az egyik eltakarja a másikat, majd szemet váltva tapasztalhatjuk, hogy a két tárgy képe egymáshoz képest elmozdul, a takarás pedig megszűnik. A jelenség neve binokuláris parallaxis. Tapasztalhatjuk, hogy minél közelebb van hozzánk egy tárgy, annál nagyobbnak látszik a neki megfelelő képi részlet mozgása. Ennek a tapasztalati logikának a megfordításával juthatunk el a kétszemes térlátás lényegi magyarázatához: ha két szemünk kissé eltérő képeket lát, akkor ezek részleteit a térben tőlünk más-más távolságban lévő tárgyakként érzékeljük; az érzékelt távolságok attól függenek, hogy a megfelelő képrészletek helye a két képen mennyire különbözik. (Mint látni fogjuk, ez a mechanizmus akkor is működik, ha nem is ismerjük fel, mit ábrázol a kép; ezért látjuk térben a „véletlen-pont” sztereogramot, amivel a későbbiekben részletesen foglalkozunk.)

A parallaxis mellett további binokuláris jelzőmozzanatokhoz jutunk azzal, hogy két szemünkkel egy pontra nézünk. Ehhez agyunk – a szemmozgató izmaink vezérlésével – igyekszik a két szemet olyan, szükség szerint összetartó – konvergáló – helyzetbe hozni, hogy a nézett pont képe mindkét retinánk közepére, tehát a foveákra essen. A konvergencia mértéke kétszemes térbeli látásunkat segítő, járulékos információt szolgáltat: szemeink enyhe összetartásából 6-10 méteren belül elegendő pontossággal meg tudjuk állapítani, milyen távolságra kereszteződnek szemsugaraink, hova nézünk.

6.9. ábra. Két szemünkben más a látvány, ha a tárgyak különböző távolságban vannak

Ezzel áttekintettük térlátásunk legfontosabb jelzőmozzanatait, kulcsait. Mindezek azonban nem elegendőek ahhoz, hogy megválaszoljuk a „hogyan látunk térben?” kérdést. A „szempillantás” alatt működő, megszokott, mindennapi térérzékelés alapvetően más, mint a térlátás kulcsainak elemző tanulmányozása. A látvány ilyen elemzésére a mindennapokban nincs sem szükség, sem idő, sem elegendő agyi „képfeldolgozó kapacitás”. Hogy mégis képesek vagyunk térben látni, az nagyrészt annak köszönhető, hogy megtanultunk látni.