Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Néhány elemi illúzió – a szabályrendszer kivételei

Néhány elemi illúzió – a szabályrendszer kivételei

Előfordulhat, hogy az elénk kerülő látvány nem értelmezhető helyesen megtanult látási szabályaink alapján, vagy a különböző szabályok ellentmondó értelmezésre vezetnek. Ha látórendszerünk ilyenkor egy téves értelmezést választ, illúzióról beszélünk. így, amikor illúziót akarunk láttatni, egyszerűen csak egy vagy több tanult szabálynak ellentmondó, azok szerint csak hibásan értelmezhető látványt kell előállítanunk. Bármilyen egyszerű is egy illúziót kiváltani, igen tanulságos és számos esetben a hihetetlenségig meglepő, hogy vizuális illúzióink mennyire erősek, mennyire „hiszünk” a szemünknek, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy becsap minket. Az illúziók vizsgálata így megtanult látási szabályaink tanulmányozásának és megismerésének hatékony eszköze.

Shepard képe (6.12. ábra) két teljesen egyforma alakot mutat, amint egyikük egy alag- útban menekül a másik elől. Az alagút lineáris perspektívája, valamint az, hogy a közelebbi alak a kép alsó részében van, a távolabbi pedig középtájon, határozott térbeliséget sugall. Itt az illúzió abban áll, hogy az üldöző képét a menekülő képénél nagyobbnak ítéljük. Az illúzió egyben érzelmi tartalmat is hordoz: még ha tudjuk is, hogy a két alak valójában nem különbözik egymástól, az üldöző arcán kegyetlenséget, a menekülőén rettegést érzünk tükröződni.

6.12 ábra. A két alak valójában teljesen egyforma

A 6.13. ábrán változó szürkeségű kerek foltokat látunk. Megszoktuk, hogy mivel a fény általában felülről érkezik, az árnyak lefelé vetülnek, így a tárgyak felül világosak, és alsó részük árnyékos. Az ábra kerek foltjait ezért térbelinek látjuk – mélyedéseknek vagy domborulatoknak –, sötét és világos részük elhelyezkedésével összhangban. Megpróbálhatunk arra gondolni, hogy a fényforrás alul van; ha sikerül, akkor a bemélyedések és kiemelkedések szerepet cserélnek. Tartósan általában nem sikerül: más térbeliséget sugalló jelzőmozzanat hiányában a felülről érkező fény megtanult szabálya erős illúziót kelt.

6.13. ábra. A változó szürkeségű foltokat felülrõl megvilágított domborulatoknak és mélyedéseknek látjuk

Más a helyzet, ha az illúzió eredménye a megszokott és belénk gyökerezett más tapasztalattal ellentmondásba kerül. Az emberi arc térbelisége ilyen, mélyen gyökerező tapasztalat. A Csodák Palotájában kiállított szobor felülről megvilágított gipsz negatívját alulról világított pozitívnak látjuk, annak ellenére, hogy még a fényforrás helyét is mutatja a tárló üvegén megcsillanó vakufény (6.14. ábra).

6.14. ábra. Mellszobor és negatívja

A világosság mellett a tárgyak színe is befolyásolja a térbeli elrendezés megítélését. Az olyan tárgyakat, felületeket, melyek kékközeli – úgynevezett hideg – színűek, távolabbinak érezzük, mint a vörösközeli – meleg – színűeket. Világoskék falú szobát nagyobbnak látunk – és hidegebbnek érzünk -, mint a narancssárgára festett ugyanolyan méretűt.

Televízió és számítógép képernyőjén, főleg élénk színű, összefüggő nagyobb szegmenseket látva – amilyen például szövegek háttere a teletextben -, gyakran érezzük azt, hogy a kép különböző színű részletei más-más térbeli távolságban vannak. Ennek az illúziónak a neve színmélység (bár manapság ez a fogalom a számítógép-képernyők színvisszaadó képességét jellemző paraméterként él a köztudatban).

6.15. ábra. a) Az ikrek a tégla alakú, eredeti szobában. b) A szoba „észrevehetetlen” változása. c) Az ikrek a sarkokkal mennek. d) A „változatlan” szobában az ikrek bal oldali tagja törpe, a jobb oldali óriás „lett”

Térlátásunk alapkérdésére világít rá az Ames-szoba-illúzió: elvileg végtelen sok, különböző, egymásra nem is hasonlító térbeli elrendezésnek lehet ugyanaz a retinánkra vetülő képe. Így ezeket a valójában különböző alakzatokat egy alkalmas pontból nézve egyformának látjuk, amint azt Helmholtz már ötven évvel az Ames-szoba elkészítése előtt felismerte. Megfordítva, bármely térbeli tárgy pontjait „szemsugarunk” mentén – gondolatban – különböző mértékben eltolva, a retiná- lis kép megváltozása nélkül juthatunk új formákra. Az Ames-szoba (6.15. a-d ábra) készítésekor egy hagyományos, üres szoba falán fúrt kémlelőlyukból indított szemsugarak mentén toljuk el a túloldali sarkokat és éleket. Az így kapott szoba már nem tégla alakú, és elmozdított falai már nem téglalapok, padlója és mennyezete nem vízszintes. A távolabbra került sarokban a szoba egyben magasabb is lett, mint eredetileg volt, a közelebbre húzottban pedig alacsonyabb. Ennek ellenére, egy szemmel a kémlelőlyukon belesve retinális képünk változatlan marad. A megkülönböztethetetlen retinális képek miatt látórendszerünk a szobát természetesen változatlanul tégla alakúnak ítéli. Az illúzió igazán meglepő része akkor következik, amikor két egyforma magas személyt állítunk a szoba két sarkába, akikhez mérve azonnal láthatnánk a változást, azaz, hogy a távoli sarok magas, a közeli pedig alacsony (6.16. ábra) Kiderült azonban, hogy képtelenek vagyunk a szobát valóságos alakjában látni; amit ehelyett látunk, az az eredeti szoba, egyik sarkában egy törpével, másikban egy óriással. Ráadásul, ha a két személy helyet cserél, a látványt tudatunk úgy értelmezi, hogy a törpe megnő, és az óriás összezsugorodik. Ez akkor is így van, ha egyébként pontosan tudjuk, hogy mi az, amit látunk.

6.16. ábra. Egy valódi Ames-szoba

Az Ames-szoba-illúzió is rávilágít arra, hogy mennyire meghatározza látásunkat a megtanult tapasztalat. A látáskutatás klasszikusai szerint látórendszerünk feladata nem más, mint hogy a látott képek sok lehetséges értelmezése közül kiválassza azt, amelyik a tapasztalatunk szerint a legvalószínűbb, azaz kitalálja, hogy melyik az a „külső világ”, ami a látottakat a legjobban magyarázza. A derékszögű sarkokkal rendelkező, téglatest alakú szobák világa mélyen belénk rögzült séma. (Érdekes kérdés, hogy barlanglakó őseink milyen eredményre jutnának az Ames-kísérlettel?)