Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

14. fejezet - 12. FEJEZET – A zene észlelése

14. fejezet - 12. FEJEZET – A zene észlelése

David Huron, a zene evolúciós eredetével foglalkozó neves kutató a következő példával illusztrálja a zenének az emberek életében betöltött szerepét (Huron 1998). Képzeljük el, hogy marslakók vagyunk, akik néhány hónapja érkeztek a Földre, és az itteni emberek viselkedését tanulmányozzuk és próbáljuk megérteni. Már egy csomó értelmes tevékenységre fényt derítettünk, és rájöttünk, hogy az emberek idejük nagy részét olyan hasznos tevékenységekkel töltik, mint az élelem felkutatása és elkészítése, a szálláshely fenntartása, az utódok gondozása és más egyéb ehhez kapcsolódó tevékenység. Néhány napja azonban megfigyeltük két, látszólag normális egyed, Kati és János igencsak furcsa viselkedését.

Úgy tűnik, hogy János egy nagyon különös betegségtől szenved. Néha hosszú ideig némán ül a székén, és csak bámul maga elé. Esetenként az egy helyben ülés mellé a láb ismétlődő rázása is társul, és időnként az is előfordul, hogy felugrik a helyéről, és a tengelye körül forog, valamint összevissza rázkódik. Úgy tűnik, hogy ezek a szokatlan tevékenységek minden esetben bizonyos berendezésekből származó furcsa zajokhoz kapcsolódnak.

Kati, János szomszédja, hasonlóan meglepő tevékenységeket folytat. Kati esetében a legfurcsább az, hogy néha órákon át képes egy hosszú fémbotot tartani a szájában, miközben az azon található lyukakat ütögeti. Mindezt ráadásul néha egy nagyobb társaságban teszi, ahol a többi ember hasonlóan furcsa, különböző zajokat kibocsátó eszközökkel van felszerelkezve.

Azok számára, akik nem tudják, mi az, a zene élvezete és létrehozása az emberi tevékenységek egyik legnevetségesebb és leghaszontalanabb formájának tűnik. És valóban, nagyon nehéz bármilyen hasznosságot tulajdonítanunk a zenének. Ha egyik napról a másikra eltűnne az életünkből, minden bizonnyal ugyanúgy tudnánk folytatni az életet. Ennek ellenére a zene meglepően fontos szerepet tölt be a mindennapokban: rengeteg időt, energiát és pénzt áldozunk arra, hogy a zene élvezetének hódolhassunk (gondoljunk csak a hanghordozókra, koncertekre, zenelejátszó készülékekre!). Ráadásul ezt nagyon sokféle szituációban és nagyon sokféle céllal tesszük meg, ahogyan a 12.1. táblázat is bizonyítja, amely összefoglalja a zene által betölthető funkciókat (Pap 2002 nyomán).

14.1. táblázat - 12. 1. táblázat. A zene funkciói (Pap 2002 nyomán)

Társadalmi-kommunikációs funkciók

szakrális-kultikus • reprezentációs-dicsőítő • ceremoniális • összetartozási, identitást fokozó • táncindukáló • nevelési • munka- • nyelvi-kommunikációs • játék- • gyógyító • transzállapotot előidéző

Individuális-pszichikus funkciók

szórakoztató-örömokozó • érzelemkompenzációs • érzelemfokozó • magányosságot oldó • konfliktusmegoldó • relaxáló • aktiváló


Mindezek alapján tehát úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy nem igazán tudjuk meghatározni a zene evolúciós hátterét, vagyis nem tudjuk azt, hogy miért maradt fenn a zene létrehozására és élvezetére vonatkozó képességünk, a zene mégis nagyon fontos szerepet játszik az életünkben.

A zene két további szempontból is különleges. Egyrészt úgy tűnik, hogy kizárólag az emberi faj rendelkezik a zene észlelésének és létrehozásának képességével. Másrészt a zene nagyon sok pszichológiai működés komplex interakcióján alapul. Koelsch és Siebel (2005) idegtudományi adatokkal is alátámasztott kognitív modellje szerint a zene hallgatása során a 12.1. ábrán látható mechanizmusok működnek.

Látható, hogy az eddig tárgyalt észlelési jelenségek közül több is működik a zenében: az észlelési jegyek kivonása és a Gestaltok kialakulása (vagyis az azonos forrásból származó jegyek egy objektumhoz való csoportosítása) minden hallási eseménynél jelen van. A különböző intervallumok észlelése és a szerkezet felépülése már sokkal inkább a zenére specifikus feldolgozási folyamat, csakúgy, mint az a tény, hogy a zenei észlelés nagyon szoros kapcsolatban áll az érzelmekkel (a legtöbb zenei darab közvetít valamilyen jobban vagy kevésbé jól meghatározható érzelmet: szomorúságot, vidámságot, haragot, félelmet), és képes az autonóm idegrendszer, valamint az immunális rendszer működését befolyásolni. Ez utóbbiak tárgyalása túlmutat a jelen fejezet keretein, az érdeklődőknek Koelsch és Siebel (2005) tanulmányát javasoljuk.

Ebben a fejezetben elsősorban a zene észlelésével foglalkozunk. Ezen belül is alapvetően két témára koncentrálunk: a zenei hangmagasság és a zenei ritmus észlelésére és feldolgozására (továbbiakban a „zenei” jelzőt fogjuk használni a hangmagasság és a ritmus előtt, ha speciálisan a zenére jellemző szerveződésükre utalunk). Ez a két jellemző azért különösen fontos, mert a zene leginkább pszichológiai és humánspecifikus aspektusát ragadják meg: mindkettőre igaz ugyanis, hogy egyszerű, jól meghatározható elemekből bonyolult és sokrétű szerveződésű mintázatok jönnek létre. Ezek a szerveződési szintek ráadásul meghatározott szabályok szerint egymásra épülnek. A struktúra első szintje a zenei felszín: a különböző hangmagassággal, hangszínnel, hangossággal és időtartammal rendelkező hangok szekvenciális és egyidejű sorozata. Ezekből a hangokból jön létre egy következő szinten két független, hierarchikus szerveződésű struktúra: a ritmus és a zenei hangmagasság. Fontos leszögeznünk, hogy a kettő egymástól független, amit az bizonyít, hogy mindkettő szerepelhet a másik nélkül. Vannak olyan zenei darabok, amelyeknek szinte kizárólag ritmikai szerveződésük van, és nagyon kevés hangmagasság-változást tartalmaznak (ilyen például a rap), és vannak olyanok, amelyeknél alig van ritmus, és szinte kizárólag a hangmagasság változását tartalmazzák. Természetesen egy tipikus zenei darab a legtöbb esetben mindkettőt tartalmazza, és a darab megértése lényegében a két szerveződés egyidejű, párhuzamos feldolgozását foglalja magában.

Annak érdekében, hogy megértsük, hogyan is történik egy zenei darab észlelése, azt kell tehát elsősorban megvizsgálnunk, hogy hogyan történik a ritmus és a hangmagasság szerveződésének észlelése. Mielőtt azonban erre rátérnénk, érdemes összevetnünk a hallási észlelés két legbonyolultabb ingerének, a beszédnek és a zenének az észlelését.

12.1. ábra. A zenei észlelés neurokognitív modellje (Koelsch–Siebel 2005 nyomán)

A zene és a beszéd észlelése

A zene és a beszéd az általunk észlelt hangok közül a leginkább komplex hangok. Ez a két akusztikus inger sok jellemzőben osztozik, de sokban el is tér egymástól (Zatorre-Krumhansl 2002). Mindkettőre jellemző, hogy szándékosan hozzuk létre őket, azzal a céllal, hogy valamilyen információt közöljünk másokkal. Erre a célra természetesen a beszéd sokkal alkalmasabb, de a zene is képes hangulatok, érzelmek, de akár egészen komplex jelentés közvetítésére. További fontos hasonlóság, hogy mindkettő meghatározott struktúrával rendelkezik. A beszéd beszédhangokból épül fel, amelyek szavakba, azok pedig mondatokba szerveződnek. A zene esetében az alapvető építőelem a zenei hang, amely zenei motívumokba, futamokba, végül egy egész darabbá szerveződik. A szerveződéssel kapcsolatban mindkettőre igaz, hogy meghatározott szabályok irányítják. Mindezeken kívül mind a beszéd, mind a zene észlelése tanulás eredménye, és mindkettő univerzális, azaz minden ismert emberi kultúra esetében megtalálható.

Milyen különbségek fedezhetők fel a beszéd és a zene között? A legnyilvánvalóbb eltérés, hogy a beszédet csak egyetlen „eszköz”, az emberi beszédképző rendszer tudja létrehozni, míg a zene rengeteg hangszeren (köztük az emberi beszédképző szerveken) megszólalhat. Kimutatható ugyanakkor egy nagyon lényeges akusztikai eltérés, amely a két inger feldolgozására fontos hatást gyakorol. Úgy tűnik, hogy a beszéd esetében nagyon fontos szerepet játszik az idői változások feldolgozása. Az előző fejezetben volt szó arról, hogy a mássalhangzók esetében a formánsátmenetek lényegesek az egyes beszédhangok megkülönböztetése szempontjából. A formáns- átmenetek azonban nagyon kis idői különbségeket foglalnak magukban. Azaz ahhoz, hogy a formánsátmenete- ket pontosan tudjuk észlelni, és így képesek legyünk a mássalhangzók megfelelő megkülönböztetésére, érzékenynek kell lennünk ezekre a gyors idői változásokra.

Ezzel szemben a zene esetében ritkán fordulnak elő a beszédben található gyors idői változások. Itt inkább a hangmagasság változásának pontos észlelése fontos, hiszen a zene dallamát a hangmagasság meghatározott változása adja. Vagyis a dallam megfelelő követéséhez érzékenynek kell lennünk a hangmagasság kismértékű megváltozására is. A beszéd esetében ugyanakkor nem fordulnak elő ilyen kis hangmagasság-változások.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a beszéd esetében elsősorban a gyors idői változások feldolgozása lényeges, míg a zenénél a hangmagasság kismértékű megváltozásának detektálása. Mindez azonban felvet egy problémát, nevezetesen azt, hogy mérnöki szempontból nehéz olyan eszközt létrehozni, amely egyszerre képes nagy idői és nagy frekvenciabeli felbontásra. Valószínű, hogy ez az emberi hallórendszer számára is problémát okozott. A hallórendszer esetében a feltételezhető megoldás az, hogy eltérő agyi rendszerek foglalkoznak a beszéddel, illetve a zenével kapcsolatos akusztikai információ feldolgozásával. Eszerint a beszéd inkább a bal, míg a zene inkább a jobb temporális területeken kerül feldolgozásra (Zatorre-Krumhansl 2002).