Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

A ritmus észlelése

A ritmus észlelése

A ritmus bizonyos események (pl. hangok vagy mozdulatok) szabályos időbeli szerveződésére vonatkozik. A ritmus nem csak a zenében jelentkezik: például a vonat zakatolása is ritmikus hang. A ritmus észlelésével kapcsolatos első vizsgálatok ezért nem a zenei ritmussal, hanem sokkal egyszerűbb, időben ismétlődő események észlelésével foglalkoztak. A ritmus és az idő észlelésével kapcsolatban Paul Fraisse (1963, 1982) kutatásait kell megemlítenünk, aki ennek a területnek az egyik „szülőatyja”. A továbbiakban elsősorban az ő írásai alapján áttekintjük az idő és a ritmus észlelésének főbb jellemzőit.

Fraisse szerint attól függően, hogy az események között mennyi idő telik el (vagyis mekkora az események közötti intervallum), azok nagyon különböző élményt váltanak ki. A továbbiakban nem hangokról, hanem eseményekről fogunk beszélni, utalva arra, hogy a ritmus nemcsak az akusztikus történésekre, hanem a mozgásra is vonatkozhat (pl. a tapsolásra). Ha az idői intervallum 100 milliszekundumnál kisebb, akkor az eseményeket nem észleljük különállóknak, hanem egyetlen, folyamatos eseménynek. 100 és 1500 milliszekundum közötti intervallum esetén képesek vagyunk különálló események észlelésére és arra, hogy az eseményeket csoportosítsuk. 1500 milliszekundum feletti intervallumnál nehézséget okoz, hogy az egymást követő eseményeket egyetlen egységbe csoportosítsuk (lásd a 10. fejezetet a hallási események szerveződésével és a szekvenciális csoportosítással kapcsolatban). Ugyanakkor képesek vagyunk arra, hogy az eseményeket hierarchikusan szervezett nagyobb egységekbe, a „csoportok csoportjaiba” szervezzük, de 5 szekundum felett már ez sem lehetséges. Fraisse szerint ez az 5 szekundumos határ jelenti a pszichológiai jelen felső határát: minden, ami ennyi idő alatt történik, arról úgy érezzük, hogy „most” van, ami viszont ennél hosszabb ideje történt, az már a múlt része. Mindez azt is jelenti, hogy azok az események, amelyek 5 szekundumnál régebben történtek velünk, már csak emlékezeti működések, és nem a közvetlen észlelés révén dolgozhatók fel. Eszerint tehát a ritmus közvetlen észlelése akkor lehetséges, ha az események közötti idői távolság 100 milliszekundum és 5 szekundum között van.

Az idői távolság azonban még csak az egyes események közötti intervallumra, valamint a ritmus észlelésének korlátaira vonatkozik. A ritmushoz szükség van valamilyen szabályos, periodikus ismétlődésre. Nagyon sok emberi tevékenységben jelenik meg ez a szabályos ismétlődés, például a légzésben, a szívdobogásban, a járásban vagy a csecsemő szopásában. Érdekes módon ezeknél a tevékenységeknél az események közötti intervallum egy nagyon szűk tartományban, 500 és 1000 milliszekundum között mozog. Ugyanebbe a tartományba esik az úgynevezett spontán tempó is. Ha arra kérjük az embereket, hogy tapsoljanak vagy kopogjanak egyenletes tempóban hosszabb időn keresztül, akkor a legtöbb embernél ez a tempó valahol 300 és 800 milliszekundum között lesz (Krumhansl 2000). Az egyes emberek között viszonylag nagy különbséget fedezhetünk fel a spontán tempóban, de nagyon kicsi a változás egy ember esetében, ha a spontán tempóját különböző időpontokban mérjük meg. Ez arra utal, hogy a spontán tempó jellemző egy adott személyre, és Pap János humoros megjegyzése szerint (Pap, 2002) ezt érdemes figyelembe vennünk akkor, ha párt választunk magunknak. Hiszen például az emberek járásának tempóját is befolyásolja a spontán tempó, és nagyon nehéz egy egész életen át együtt sétálnunk valakivel, akinek a járástempója nagyon különbözik a mienktől.

Ahogy említettük, a ritmus nemcsak a hangok észlelésében, de a mozgások produkciójában is szerepet játszik. Sőt Fraisse (1982) szerint nagyon erős kapcsolat mutatható ki a kettő között, mivel az emberek nagyon könnyedén képesek a mozgásukat egy szabályos ritmussal rendelkező hangsorhoz szinkronizálni. Ráadásul ez a képesség az emberi fejlődés során nagyon korán és spontán módon jelenik meg: a csecsemők körülbelül másfél éves korukra képesek arra, hogy a zenére ritmikusan mozogjanak (Moog 1976). A zene ritmusához szinkronizált mozgás (legyen az tánc, tapsolás vagy a fejünk rázása) azonban korántsem egyszerű tevékenység. A szinkronizált mozgás ugyanis nem a ritmikai egységet követi, hanem pontosan azzal egyszerre hajtjuk végre. Ezt azonban csak úgy tudjuk megtenni, hogy anticipáljuk, vagyis megpróbáljuk bejósolni, előre megtervezni a mozgás pontos idejét. A ritmus észlelésének ez az anticipáció az egyik legfontosabb jellemzője.

A ritmus észlelésének egy másik lényeges vonása, hogy minden esetben valamiféle csoportosítást foglal magában. Ahogy említettük, a ritmikai szerveződés többszintű lehet, vagyis az alapvető ritmikai elemekből bizonyos elvek (pl. a Gestalt-elvek) alapján csoportok jönnek létre, majd ezek további csoportokká szerveződhetnek. Ez a csoportosítás olyan erősen nyilvánul meg, hogy az emberek az egyébként teljesen azonos idői távolságban lévő, teljesen azonos hangokat is csoportokra szerveződve hallják (Fraisse 1982). Ezt az úgynevezett szubjektív ritmizációt, amely a hangokat kettesével vagy négyesével csoportosítja, valójában semmi sem indokolja, mégis úgy tűnik, hogy a legtöbb hallgató így észleli ezeket a hangsorokat.

Természetesen a ritmikus hangsorok esetében általában rendelkezésre állnak olyan kulcsok, amelyek a ritmust jelzik. A következő részben azt fogjuk áttekinteni, hogy a zenében miként jön létre a ritmus, és hogy történik meg ennek észlelése.