Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

21. fejezet - 16. FEJEZET – Figyelem: szelekció, téri figyelem

21. fejezet - 16. FEJEZET – Figyelem: szelekció, téri figyelem

Forgalmas utcán sétálva elkerüljük a szembejövőket. Amikor a kereszteződéshez érünk, rápillantunk a lámpára, és attól függően megyünk tovább, hogy milyen színű. Mindezekkel egy időben észlelőrendszerünket számos egyéb hatás is éri, melyek nem szükségszerűen befolyásolják viselkedésünket. Ha utólag megkérdeznénk, hogy néztek ki a szembejövő járókelők, milyen autók mentek el mellettünk, a válaszok igencsak bizonytalanok lennének. De nem mindig: ha az egyik autó egy tűzpiros Ferrari lenne, vagy legjobb barátunk jönne szembe, valószínűleg megállnánk, még akkor is, ha a lámpa zöld. Ebben a banális példában a figyelem kérdéskörének nem csekély része helyet kapott. Ingerekben gazdag környezetben akkor lehet hatékony a viselkedés, ha az észlelő- és a mozgásszervező rendszert nem terheli túl a beérkező információk tömege. A figyelmi működéseknek ez a szelekciós vonatkozása. Ugyanakkor a jövőre nézve nem lenne előnyös, ha egyes környezeti mozzanatok észlelése elmaradna, hiszen ezek akár fontosaknak is bizonyulhatnak. Ez a figyelem orientációs vonatkozása.

Az érzékszervek perifériás részére, például a retinára egyaránt rávetülnek a környezetnek a pillanatnyi viselkedés szempontjából fontos és nem fontos (irreleváns) vonatkozásai. Tekintve, hogy az ember információfeldolgozási kapacitása véges, nem tudjuk a környezet valamennyi ingerét azonos súllyal feldolgozni. Ez akkor is így lenne, ha ez a kapacitás bőven meghaladná környezetünk változatosságát. Ekkor sem lenne valamennyi környezeti eseménynek azonos esélye arra, hogy az éppen lezajló viselkedést meghatározza. Ha ugyanis az események, ingerek mennyisége meghaladja a feldolgozórendszer kapacitását, a kapacitásért versengő ingerek közül előnyben részesülnek mindazok, amelyek a motivált viselkedés szempontjából lényegesek. Az észlelőműködés ez esetben úgy írható le, mint torzított verseny a feldolgozókapacitásért (Desimone- Duncan 1995). A kapacitásért folyó versenyben a torzítás azoknak a folyamatoknak a következménye, amelyeket figyelemnek nevezünk. Azok a versenyből kiszoruló események, melyek nem kapcsolódnak az éppen aktuális viselkedés szervezéséhez, ám mégis elfoglalják az információfeldolgozás mechanizmusait, önkéntelenül magukra vonják a figyelmet. Miért van szükség e torzított versenyre, ha az adott környezet nem különösebben gazdag eseményekben? Minden olyan esetben, amikor azonos időben két olyan esemény zajlik, melyek egymást kizáró választ kívánnak (például jobbra fordulnék, mert arra kellene mennem, balról viszont a barátom integet), figyelmi folyamatok meghatározzák a viselkedést (hiszen nem lehet egyszerre jobbra és balra fordulni). A figyelmi folyamatok ilyenkor nem az észlelésre, hanem a tevékenységre, akcióra hatnak. Az eddigieket megfogalmazhatjuk úgy is, hogy az események elindítják az információfeldolgozási folyamatok sorát, kezdve az érzékszervek elemi működésével, folytatódva az észlelés komplexebb folyamataiban. Tudjuk, hogy ugyanakkor aktív állapotban van az a belső modellrendszer, mely tartalmazza, „leírja” az adott környezet elvárható szerkezetét. A környezetnek és viselkedésnek ez a modellje mintegy megszabja a „verseny feltételeit”. A folyamatok előbbi csoportja „alulról felfelé”, az utóbbi pedig „felülről lefelé” hat, az előbbieket az ingerek vezérlik, az utóbbit a modellek. (Az adat-, illetve modellvezérelt folyamatok hatásával az észlelés átfogó elméleteinél már megismerkedhettünk.) Az ingervezérelt és modellvezérelt folyamatok kölcsönhatásából feldolgozási körök sokasága alakul ki. A figyelem pszichológiája tehát elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen mechanizmusokkal alakul ki a viselkedés szolgálatában álló észlelés, és milyen mechanizmusokkal szerveződik a konzisztens viselkedés. Így talán nem túlzás Titchener (1918/1988) megállapítása, miszerint „A figyelem a pszichológiai elmélet veleje... ”

A figyelem kutatásának története

A kísérleti pszichológia kialakulásakor, a 19. század harmadik harmadától a figyelem a pszichológiai kutatások egyik központi tematikája volt. A kísérletezés Wilhelm Wundt laboratóriumából kiinduló iránya a tapasztalt megfigyelő élményeit elemezve a figyelem számos vonatkozását azonosította. A figyelem a pszichológia nagy teoretikusa, William James munkásságában is központi jelentőségű volt (lásd James 1890), ám mindezek ellenére e témakör hosszú időre kikerült a pszichológiai kutatások fő vonalából. Ennek okát abban szokták megjelölni, hogy a figyelem és a tudatosság vagy akár a figyelem és a mentális rendszer irányultsága, aktivitása igen nehezen választható el. A pszichológia viszont évtizedeken keresztül úgy próbált koherens rendszereket alkotni, hogy következetesen kerülte a tudatosság, a mentális irányultság, valamint az intencionalitás nehezen kezelhető kategóriáit. Mindez nem jelenti azt, hogy az uralkodónak tekinthető behaviorista pszichológia ne került volna szembe azokkal a kérdésekkel, melyekről a rövid bevezetésben szóltunk. Így amikor az inger-reakció kapcsolatok elemzésekor az a probléma merült fel, hogy egy adott ingerhez társított több reakció közül melyik váltódik ki, a neobehaviorizmus nagy alakja, Hull is kénytelen volt olyan fogalmakat használni (pl. Hull 1943), melyeket mai terminológiával a torzított versenyhez köthetnénk.

A modern figyelemkutatások a pszichológia gyakorlatából és a kommunikációs technika eredményeiből (és követelményeiből) erednek. A második világháború alatt az angol haditengerészetnek és légierőnek a német tengeralattjárók tevékenységének felderítésekor problémát okozott a megfigyelők pontatlansága. A teljesítmény alakulásakor a megfigyelők teljesítményeinek ingadozása alapvető kérdéssé vált. További szempont lett az emberi teljesítmény leírása az elektronikus kommunikáció és a kialakuló információelmélet fogalomrendszerében, amikor a személyek e kommunikációs rendszereket használták. A pszichológia terminológiájában így lényeges szerepet kapott a csatorna, az átviteli kapacitás, a zaj, a redundancia és hasonlók. A korszerű figyelemkutatás angol úttörőit e fogalomrendszer segítette abban, hogy a témakör a kialakuló kognitív pszichológia lényeges területévé válhatott. Az információfeldolgozási szemlélet fogalmi és gondolati rendszere a kognitív pszichológia számítógép-metaforájában teljesedett ki. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a modern figyelemelméletek kiindulópontja, Broadbent szűrési modellje (pl. Broadbent 1958) egyben a kognitív pszichológia első általános modelljét is jelenti.

A hatvanas-hetvenes években alakultak ki azok az információfeldolgozási teóriák, melyek a kognitív pszichológia gondolkodásmódját máig meghatározzák. Valamennyi ekkor alkotott modellnek jelentős mondanivalója van a figyelmi működésekről. Ezekben különböztették meg először az automatikus és kontrollált/figyelmi folyamatokat (pl. Shiffrin-Schneider 1977), a párhuzamosan folyó figyelemelőttes és az egymás utáni lépésekből álló figyelmi működéseket (pl. Neisser 1967), a feldolgozás egymást követő szakaszainak elkülönítési lehetőségeit (pl. Sternberg 1969) vagy az egyes feldolgozási műveletek kapcsolatának a szakaszok egymásutániságától eltérő egyéb elveit (pl. Eriksen-Eriksen 1974). Ezekről a klasszikus modellekről a későbbiekben részletesen is szólunk.

A pszichológia történetének furcsasága, hogy a megismerési folyamatok (és így a figyelem) kutatása kezdetben keveset törődött a folyamatokat megalapozó élettani mechanizmusokkal, holott éppen ebben az időben született meg az idegtudományok egyik alapvető felfedezése. Moruzzi és Magoun 1949-ben írta le azt az agytörzsből eredő rendszert, mely az ingerlés modalitásától függetlenül összegzi a beérkező ingerület mértékét, és az ingerületi szintnek megfelelően serkenti az agykérgi működéseket. E rendszer működése a figyelem aktivációs vonatkozásaival kapcsolatban azonnal nyilvánvalóvá vált, a leírt agytörzsi felszálló aktiválórendszernek a figyel- mi szelekcióra gyakorolt hatása azonban csak később vált a figyelemelméletek meghatározó elemévé (Kahneman 1973).

A figyelem kutatásának alakulásában lényeges szerepet játszott a „modalitásváltás”-nak is nevezhető témaváltás. Mint majd látni fogjuk, a figyelem kísérletes tanulmányozása a hallás területén indult el. A hatvanas évek közepétől azonban a hangsúly eltolódott a látás felé. Mindez komoly nyomot hagyott mind az elméletek alakulásában, mind a kutatások előterében álló tematikában. A figyelem klasszikus kérdése kezdetben az volt, hogy a figyelmi folyamatok milyen mélyen hatolnak be az információfeldolgozás folyamataiba. Befolyásolja-e a figyelem az észlelés alapfolyamatait, vagy csak a feldolgozás magasabb szintjeire hat? E vita, azaz a szűrés lehetősége a korai vagy a késői szakaszokban, a figyelem kutatásának egyik „örökzöld” témája maradt.

A látási kísérletek dominanciáját több tényező motiválta. Az egyik ilyen a látáskutatások általános fejlődése, beleértve az idegtudományi vizsgálatokat. A látórendszer kutatását ugyanis jelentősen megkönnyíti a látással kapcsolatos agyi területek kiterjedése és hozzáférhetősége, szemben a lényegesen kisebb és sokkal nehezebben „megközelíthető” hallókéreggel. A másik tényezőt a számítógépes kísérletezés egyszerűsödése és emiatt fokozott térhódítása jelenti; a képernyő kiváló eszköznek bizonyult a látás kutatásában. A vizuális figyelem kutatásának egyik vezető területe a téri figyelem lett, mégpedig olyan alapvető kérdésekkel, mint az, hogy mekkora területre tudunk figyelni, vagy hány területre figyelünk, egyszerre csak egyre vagy többre is. A téri figyelemmel kapcsolatosan alakult ki az a figyelemnek az észlelésben betöltött szerepével foglalkozó, nagy hatású elmélet, mely szerint az észlelőrendszer egyes moduljainak (ezek funkciója a szín, a hely, a mozgás stb. elemzése) valósághű összekapcsolása a figyelem egyik meghatározó funkciója. A kísérleti pszichológia szinte valamennyi területén a kísérletezést versengő elméletek inspirálják. A téri figyelemnek a vizuális sajátságok összekapcsolásában betöltött szerepével kapcsolatban az alternatív nézet szerint a figyelmi folyamatok nem helyekre, hanem tárgyakra irányulnak, azaz a figyelmi folyamatok nem megelőzik, hanem követik az alakszintézis észlelési folyamatait. (Emlékezzünk arra, hogy erről a Tárgyak, formák és alakok észlelése című fejezetben többször is szó volt.) Nem nehéz felismerni, hogy e kettősségben a figyelmi folyamatoknak az információfeldolgozás „korai szemben késői” hatásának egy lehetséges újrafogalmazását láthatjuk.

A vizuális figyelem kutatásának egy további, a nyolcvanas években kialakult vonulata avval a kérdéssel foglalkozik, hogy milyen környezeti hatások vonják magukra a figyelmet, illetve mennyire befolyásolják ezek az önkéntelen folyamatok az éppen folyamatban lévő viselkedést. E terület is érinti a figyelem pszichológiájának egyik, jelentős múlttal büszkélkedő problémakörét, az ingerlésben rejlő konfliktusok figyelmi kezelését. A klasz- szikus kísérlet itt a Stroop-helyzet (összefoglalásként lásd MacLeod 1991), melyben a résztvevőnek meg kell neveznie, milyen színnel vannak nyomtatva a szavak. Ha a szó jelentése valamilyen szín, viszont a betűket egy másik színnel nyomtatták (pl. a ZÖLD szó piros színben jelenik meg), a válaszok lelassulnak. A konfliktuseljárásoknak számos változatát alakították ki, és ezek a gyakorlatban mint tesztfeladatok is használhatónak bizonyultak. A figyelem szelekciós vonatkozásai mellett ugyanis egyre fontosabb szerepet kapott a kutatásokban a figyelem magatartás-szabályozó szerepének elemzése, annak a végrehajtó működésnek a vizsgálata, mely biztosítja, hogy a mozgásszervező rendszer a környezetnek az alkalmazkodás szempontjából lényeges vonatkozásához kapcsolódjon.

A figyelem kutatásának új lendületet adott a figyelmi folyamatokért felelős idegrendszeri mechanizmusok megismerése. A nyolcvanas évektől erősödött meg az a vonulat, mely a figyelmi zavarok neuropszichológiai elemzésével járult hozzá a fentebb bemutatott területeknek, a téri figyelemnek, a tárgyakhoz kötött figyelemnek és a központi végrehajtó működések idegrendszeri szervezésének megértéséhez. A pszichofiziológiai módszerek közül az eseményhez kötött agyi potenciálok módszere kezdetben a klasszikus „korai szemben késői” figyelmi szelekció kérdéskörében bizonyult döntő jelentőségűnek (a módszert az 1. fejezet Kiváltott potenciál és eseményhez kötött agyi potenciál című szövegdoboza ismerteti). E módszer ugyanis lehetőséget teremt arra, hogy pillanatról pillanatra elemezzük azt, hogy a különböző tényezők, így például a feladatok által megkívánt figyelmi hatások, miként befolyásolják az információfeldolgozás menetét. Ha a figyel- mi működések alacsonyabb szintű szenzoros területek működését is befolyásolhatják, ez komoly érvet jelent a szelekció korai „támadáspontjára”. E módszerek eredményei rámutatnak arra, hogy figyelmi tényezők az inger megjelenését követően már rövid idővel hatékonyak, azonban e módszerek kevéssé alkalmasak azoknak az idegrendszeri területeknek az azonosítására, melyek működése döntő jelentőségű a figyelmi működésekben. Az észlelőrendszer helyi zavarait elemző neuropszichológiai adatok mellett e kérdéskörben az áttörést a kilencvenes évektől alkalmazott modern képalkotó eljárások, a pozitronemissziós tomográfia (PET) és a funkcionális mágneses rezonanciás képalkotás (fMRI) jelentették (ezeket a módszereket részletesebben szintén az 1. fejezet ismerteti). Ezeknek az eljárásoknak a ma ismert legmodernebb változatai sem alkalmasak arra, hogy megfelelő idői felbontásban (ezredmásodpercek) kövessék a figyelmi folyamatok dinamikáját. Ugyanakkor ezekkel a módszerekkel lehetséges az egyes folyamatokban részt vevő agyi rendszerek lokalizációja. Jelenlegi tudásunk a figyelmi mechanizmusokról lényegében a klasszikus pszichológiai kísérletezés, a neuropszichológiai eredmények, az eseményhez kötött agyi aktivitás, a modern képalkotó eljárások és az elemző (sejtek vagy sejtcsoportok aktivitását vizsgáló) idegélettani kutatások integrációjából származik.

A figyelem témakörének sajátos furcsasága, hogy azok a kérdéskörök, melyek a mindennapi beszédben a „figyelem” szóhoz kapcsolódnak, és amelyekben a figyelem kísérletes vizsgálata elindult, a modern figyelemkutatásokban némileg háttérbe szorultak. Ha az iskolában a gyerek „nem figyel”, ez általában azt jelenti, hogy valami mással foglalkozik, mint amit a tanár szeretne, talán azért, mert egy idő után már „nem köti le” a tananyag. Ha egy idő után a vezérlőterem operátora nem reagál a jelzésekre, „figyelme lankad”. E példák a figyelem fenntarthatóságára, illetve aktivációs vonatkozására utalnak. E területen, mint említettük, az alapvető kísérleteket a második világháború környékén végezték. Az elemző eljárásokban lényeges szerepet játszottak a szignáldetek- ciós elmélet nyomán kialakult számítások (lásd a Pszichofizika című fejezetben), melyek segítségével elválasztható volt a feldolgozórendszer érzékenységének változása a választ befolyásoló döntési feladatoktól. Az aktivitás és a teljesítmény kapcsolatát jellemző Yerkes-Dodson-törvény (a teljesítmény az aktivitás növekedésével emelkedik, majd elérve egy maximális értéket, csökkenni kezd, a maximum pedig könnyebb feladatoknál magasabb aktivitás mellett adódik, mint nehezebbeknél) pedig még a modern figyelemkutatásokat megelőző időkből, egerek diszkriminációs kísérleteinek eredményeiből származik (Yerkes-Dodson 1908). A teljesítménytől független vegetatív idegrendszeri változások (a bőr elektromos változásai, a keringési rendszer változásai stb.) elemzésében a hatvanas-hetvenes évekre kialakultak a sztenderd eljárások, és hasonló mondható el az agyi elektromos változások aktivitásfüggő elemzéséről (az éberségtől függő elektroencefalográfiás [EEG] módszerekről lásd az 1. fejezetben a szövegdobozt). Bár a számítástechnika ezeken a területeken megváltoztatta az adatfeldolgozási lehetőségeket, alapvető újdonságokkal e terület nem szolgált.

Az új, érdekes, váratlan ingerekre megjelenő aktivitásváltozás, az orientációs reakció kutatása a hatvanashetvenes években élte fénykorát. Jevgenyij Nyikolajevics Szokolov ekkor közölte azt a nagy hatású elméletét (Sokolov 1960), mely az idegrendszer modellkialakító működésén és a beérkező ingereknek a modelltől való eltérésén alapul. A teória szerint e diszkrepancia alakítaná ki azt a reakcióegyüttest, mely gyors (fázisos) idegrendszeri változásokból, a vegetatív működések megváltozásából és az ingerfelvételt segítő mozgásos reakciókból áll. Ebben az időszakban az állatkísérleteken alapuló tanulási (kondicionálási) modellek határozták meg a pszichológiai gondolkodást. Szokolov modellje is ebben a keretben alakult ki, és szintén az elemi tanulási folyamatok élettani mechanizmusainak elemzésével összekapcsolva fejlesztette tovább az elméletet Grastyán Endre (lásd Vereczkei et al. 1965). A figyelem kutatása így szorosan összekapcsolódott az idegtudományokkal. Mint láttuk, e kapcsolat a későbbiekben lazult, és igen szorossá újra csak a jelen időszakban vált. Magának a kérdéskörnek, az éppen folyó viselkedéshez nem kapcsolódó ingerek hatásának igen finom elemzése – erre már utaltunk – a vizuális figyelem kutatásának egyik központi kérdésköre.