Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

A laboratóriumi kísérletezés és a valóság

A laboratóriumi kísérletezés és a valóság

A figyelmi működésekkel kapcsolatos egy-egy kísérletet elolvasva sokakban felmerül a kérdés, mi közük van ezeknek az eljárásoknak a valósághoz. A laboratórium elsötétített szobájában a képernyőn egyszerű alakzatok jelennek meg, a résztvevők pedig válaszgombokat nyomogatnak, „gyorsan, de pontosan”. A kísérletezésnek mégis köze van a valósághoz, hiszen az a célja, hogy modellezze a mindennapokban előforduló helyzeteket. Az egyes helyzetekben előálló jelenségek (esetünkben a figyelmi jelenségek) pedig akkor elemezhetők, ha alaposan megvizsgáljuk azoknak a változóknak a hatásait, melyek befolyásolják a résztvevők teljesítményeit. Egy-egy jellegzetes szituáció modellezését nevezzük kísérleti paradigmának. Amikor a feladat például az, hogy egy objektumot meg kell találni a zavaró objektumok között, keresési paradigmáról beszélünk. A valóságban ilyen feladat, amikor meg kell találnunk autónkat egy bevásárlóközpont parkolójában. A keresést irányíthatja az autó színe, formája stb. A laboratóriumi modell ennek „kísérleti mása”: a résztvevőnek az a feladata, hogy jelezze olyan gyorsan, ahogy csak tudja, hogy a megjelenő képernyőn van-e piros kör. A próbák sorozatában a piros kör, a célinger megjelenésekor az egyik gombot kell lenyomni, ha viszont az adott próbában nincs célinger, akkor a másikat. A képernyőn azonban megjelenhetnek piros négyszögek, zöld körök és zöld négyszögek is. Ezek zavarhatják a piros kör megtalálását. Abból, hogy a zavaró ingerek különböző típusai, a zavaró ingerek száma stb. miként befolyásolja a gombnyomáshoz szükséges időt (ez a reakcióidő), következtetni lehet azokra a belső folyamatokra, melyek a figyelem e működését irányítják. A kísérletek egy másik típusa a szűrési paradigma. Itt azt a helyzetet modellezi a kutató, amikor a viselkedés szempontjából fontos inger forrását kell elkülöníteni más ingeregyüttesekétől egy tárgyakban (objektumokban) gazdag környezetben. A klasszikus példa a „koktélpar- ti”-helyzet. Emlékezzünk arra, hogy erről a helyzetről és észlelési következményeiről a hallási tárgyak szétválasztásával kapcsolatban már szó volt a hallási objektumokról szóló fejezetben. Jusson eszünkbe, hogy a helyzet neve azt a feldolgozási kihívást jelöli, amikor egy teremben sok ember beszélget, többnyire kisebb csoportokban, és a kialakult hangzavarban kell beszélgetőpartnerünk szövegét megérteni. Ez – mint látni fogjuk – az információfeldolgozó rendszert komoly feladat elé állíthatja. A laboratóriumi modellben, a dichotikus hallgatási kísérletben (erről röviden szó volt a hallási észleléssel kapcsolatban) a résztvevők fülhallgatón keresztül jobb és bal fülükben eltérő szövegeket hallanak. Feladatuk lehet például az egyik szöveg folyamatos visszamondása. A kísérletező megvizsgálhatja, miként befolyásolja a másik fülbe adott szöveg a figyelt szöveg visszaadását, vagy vizsgálhatja, hogy a nem figyelt szövegből mire emlékszik a kísérlet résztvevője. Példaként álljon még itt a de- tekciós paradigma. A keresési paradigmához hasonlóan a résztvevőknek ilyenkor is a célinger megjelenését kell jelezniük reakcióidő-helyzetben. A célinger a képernyő olyan helyén jelenik meg, melyre egy figyelmeztető inger általában helyesen, de időnként megtévesztően utal. Kérdés lehet, hogy a figyelmeztetés helyessége (vali- ditása) hogyan befolyásolja a célinger megjelenésére adott reakció idejét. E paradigma azt a helyzetet modellezi, amikor valószínűsítjük, honnan érkezhetnek fontos jelzések, és figyelmünket erre a területre összpontosítjuk.

A figyelem pszichológiájának bemutatásakor a főbb paradigmák eredményei szolgáltatják az alapanyagot a figyelmi mechanizmusok megismeréséhez. Az „eredmények” általában két fő csoportba oszthatók. Az egyik a már említett reakcióidő. E mérce használata mögött az a feltételezés húzódik, hogy a hatékony figyelmi működések megakadályozzák, hogy a feldolgozórendszer a fontosak kárára „nem odavaló” információkkal is foglalkozzon. Sőt a figyelmi folyamatok akár serkenthetik is a feladat szempontjából fontos információkat feldolgozó mechanizmusok működését. A nem figyelt ingerek zavaró hatása miatt viszont többletlépésekre lehet szükség, ami lassítja a reakcióidőt.

A mércék másik típusa a válaszok pontossága, a hibázások száma. A figyelmi működések kikapcsolhatják az ingerek alternatív értelmezését, csökkenthetik a „nem odavaló” kapcsolatok hatékonyságát, így csökkenhet a hibázások száma. A gyorsaság és a pontosság igen gyakran fordított viszonyban áll egymással: minél gyorsabbak a válaszok, annál több a hiba. Ezért a teljesítmény jellemzésekor e kapcsolatra tekintettel kell lenni. A reakcióidő-adatok általában akkor értelmezhetők, ha változásuk nem jár a pontosság (pl. hibaszám) változásával. Egy további általános megjegyzés a pontosság és a reakcióidő kapcsolatáról: a reakcióidő-adatok általában csak akkor értelmezhetők, ha a hibaszám nem túl magas. 15-20 százalék hibázásnál már komoly okunk van feltételezni, hogy a résztvevők nem alkalmazkodtak a „gyors, mindazonáltal pontos” teljesítés kritériumához. A teljesítményeknek e két alapvető jellemzése számos változatot alakított ki. Így a hibázások esetében olyan mérési lehetőség is van, ahol a teljesítményt tartják azonos szinten, miközben az ingerlés sajátságait változtatják: különböző feltételek esetében milyen hosszan kell az ingert adni, hogy a hibaszám például 25 százalék maradjon. Ateljesítmény elemzését egészítik ki a pszichofiziológiai adatok, azaz mindazok, amelyeket a már említett eseményhez kötött potenciálok vagy más idegtudományi módszerek segítségével mérünk.