Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Szelektív figyelem

Szelektív figyelem

A figyelem egyik hagyományos területe azokat a teljesítményeket és mechanizmusokat elemzi, melyek akkor mutatkoznak meg, illetve akkor lépnek működésbe, amikor a viselkedés szempontjából lényeges információkon kívül egyéb objektumok és események is versengenek a feldolgozómechanizmusokért. A terület klasszikus kutatása a hallással kapcsolatban kezdődött el, a fentebb vázolt ,,koktélparti”-helyzet modellezésével, azaz a dichotikus kísérletekkel.

Cherry (1953) klasszikus kísérletében a résztvevők egyszerre két szöveget hallgattak. Az egyik a jobb, a másik a bal fülbe érkezett, az egyikre figyelni kellett, a másikra nem. A figyelmi szelekció követelményét úgy biztosították, hogy a figyelt szöveget folyamatosan vissza kellett mondani. Az ilyen eljárást visszhangzási (shado- wing) technikának nevezik. Ilyenkor a leggyakrabban az érdekli a kutatót, hogy a nem figyelt szövegből mit vesz észre (valójában mit képes felidézni) a résztvevő. Az eredmények szerint nem sokat. Észreveszi, ha a női beszélő helyett férfi folytatja a szövegmondást, viszont nem veszi észre, ha a beszélő átvált egy másik nyelvre. Sőt még az is észrevétlen marad, ha a magnetofonról visszafelé kezdik el lejátszani a beszédet. Úgy tűnik, mintha a nem figyelt ingerforrás feldolgozása megrekedt volna az elemi fizikai sajátságok kiértékelésénél.

Korai vagy késői szelekció

A dichotikus kísérletek egy további tanulságával Broadbent (1958) kísérlete szolgált. Itt a résztvevőnek figyelnie kellett az összes, tehát a mindkét fülébe adott ingerekre. Az ingerek ebben a kísérletben olyan számok voltak, melyek párokban jelentek meg, az egyszerre adott számpárok egyik tagja a jobb, a másik pedig a bal fülbe érkezett. A feladat szerint a számpárokból kialakított sorozatot követően a résztvevőnek vissza kellett mondania a hallott számokat, mégpedig tetszés szerinti sorrendben. Az ilyen kísérletek ugyan az emlékezeti terjedelem vizsgálatának körébe tartoznak, a vizsgálat különlegessége a figyelmi folyamatok tekintetében mégis az, hogy Bro- adbent eljárása új szempontot hoz be a figyelemvizsgálatokba. Ebben a kísérletben a megosztott terjedelmet elemezte, hiszen az ingerek egyik fele az egyik, másik fele pedig a másik oldalról érkezett. A visszamondás során elvileg két szélsőséges eset lehetséges. Az egyik az lenne, hogy először visszamondják az egyik számpárt, majd a másikat, és így tovább. A másik szélsőséges lehetőség szerint először az egyik, majd a másik fülbe érkező ingerek következnének. A válaszokban túlnyomó többségbe került az utóbbi eset.

Broadbent egy fontos következtetést vont le a visszhangzási és a megosztott terjedelmi kísérletekből: a figyelmi szelekció mint szűrőmechanizmus működik. A szűrő átengedi a figyelt ingereket, a nem figyelt ingerek viszont fennakadnak rajta. A nem figyelt szöveg elemei azonban nem vesznek el azonnal: egy tárolórendszerben időlegesen megőrződnek, és amikor a szűrő átvált a másik fülre, ennek a tárolónak a tartalmát elő lehet hívni. Ennek a tartalékoló („puffer”) emlékezetnek a tárolási ideje meglehetősen rövid. Ezt az mutatja, hogy a megosztott terjedelmi kísérletekben a személyek lényegesen kevesebb számról szoktak arról az oldalról beszámolni, melynek ingereit később kezdik visszamondani. Az a tény pedig, hogy a visszhangzási kísérletekben a személyek csak az inger alapvető fizikai sajátságait veszik észre, arra utal, hogy a szűrő az információfeldolgozás egy korai szakaszában működik. A korai szűrésre egy olyan szakaszban kerül sor, amelyben a szövegek jelentésével kapcsolatos információk még nem kerültek feldolgozásra. A fentiek alapján Broadbent elméletét a szelektív figyelem korai szűrési modelljének nevezik. A modellt sematikusan az 16.1. ábra mutatja.

16.1. ábra. Broadbent korai szűrési modelljének vázlata. A szelektív szűrő egy olyan korlátozott kapacitású rendszert véd a túlterheléstől, mely a szenzoros tárolás és a feldolgozás magasabb szintje között van. Ha a szenzoros tárban („puffer”-tárolóban) lévő információ még hozzáférhető, a szűrő váltásával lehetőség van az eredetileg nem figyelt anyag feldolgozására

A Broadbent-modell egy igen fontos alkalmazkodási szempontot vesz tekintetbe: a figyelmi szelekcióra azért van szükség, mert túl sok hatás éri a szervezetet. Azért kell közülük választani, mert a túlterhelés éppen a fontos mozzanatok megfelelő kezelését tenné lehetetlenné. A modell egy további feltételezése szerint a megismerési rendszernek azok a szakaszai különösen érzékenyek, amelyeknek a kapacitása korlátozott. E korlátot a feldolgozás „üvegnyakának” (a palack nyaka mint szűk keresztmetszet) szokták nevezni. Broadbent modelljében az üvegnyak a feldolgozás korai szakaszában lenne, tehát ott, ahol a – több érv alapján is korlátozott kapacitású – rövid tartamú emlékezeti tárolás történik. A szűrő szerepe így az lenne, hogy ezt a tárolási rendszert védje a túlterheléstől.

A korai szűrés igen elegáns modellje azonban nehezen magyaráz meg számos kísérleti tényt. Morey már 1959-ben felfigyelt arra, hogy a dichotikus kísérletekben a szokásos visszhangzási eljárás résztvevői igen gyakran észreveszik, ha saját nevüket hallják a nem figyelt szövegben. Bár e korai kísérletek eredményeit, mindenekelőtt módszertani problémák miatt, kétségbe lehet vonni, a sajátnév-hatás valódi és megbízhatóan demonstrálható jelenség. Wood és Cowan (1995) modernebb és persze módszertanilag is kifogástalan kísérletezéssel hasonló eredményt kapott, mint Morey. Morey 1959-es vizsgálatában a személyek 33, a későbbi, Wood és Cowan által végzettben pedig 35 százaléka számolt be a saját neve elhangzásáról. Azt mondhatjuk tehát, hogy a broad- benti szűrő „lyukas”.

A korai szűrési elmélet a „megosztott terjedelem” vizsgálatokban kapott eredmények szempontjából is problematikusnak bizonyult. Grey és Wedderburn (1960) szótagpárokat adtak a két fülbe, méghozzá úgy, hogy a pár tagjai együttesen értelmes szót alkottak. Amikor például az egyik fülbe a ré szótag érkezne, a másikba apa szótag, a következő párok pedig re és tek, majd a spe és nót szótagok lennének, a beszámoló, ellentétben Broadbent kísérleti tapasztalataival, nem „fülek szerint” történne. A kísérletben részt vevők a répa, a retek és a spenót szavakat mondanák vissza. Az észlelésbe tehát „beavatkozik” az ingeranyag jelentése.

A jelentés meghatározó szerepére utalnak Treisman (1960) megfigyelései. Kísérleteiben a vizsgálati személyek visszhangzási feladatban vettek részt. Az ingeranyag olyan értelmes szöveg volt, melyet úgy szerkesztettek meg, hogy a szöveg egy ponton átvándoroljon a másik fülbe. Egy ilyen helyzetben a jobb fülbe például az alábbi szöveg érkezhet: „Az űrhajósok a súlytalanság állapotában csak kisszámú nézőt érdekeltek.” A bal fülbe pedig ez: „A díjnyertes filmek azonban különleges műanyag palackokból ittak. ” A visszhangzási kísérletek korábbi adatai alapján nem várnánk annak a gyakori hibának a megjelenését, amelyet az jellemez, hogy a résztvevők a tartalom szerint folytatták a szöveget, azaz „fület váltottak”. (Olvassuk el megfelelő sorrendben a normál és dőlt betűs mondattöredékeket, azonnal látjuk, hogy hol is van a mondatok természetes folytatódása!) A résztvevők azonban néhány szó után rájönnek a hibára, és visszatérnek a figyelemnek a feladatban megszabott irányára. A tapasztalt figyelmi váltás viszont csak úgy lehetséges, ha a nem figyelt üzenet jelentése is feldolgozásra kerül. A nem figyelt ingerek tehát „betörhetnek” a korlátozott kapacitású rendszerbe, feldolgozásuk mégsem – hacsak nem kivételezett ingerek, mint például a résztvevő neve – vetekszik a figyelt ingerekével. Nem alakul ki róluk tartós emlékezeti reprezentáció. Erre utal Treisman (1964) egy további megfigyelése. A kísérleti helyzet itt is dichotikus hallgatás volt. E kísérletben azonban a résztvevőknek ugyanazt a szöveget adták mindkét fülükbe, csak nem ugyanakkor. Mint egy énekkari kánonban, a két fülbe adott szöveg késett egymáshoz képest. A késésnek alapvetően két esete lehetséges: vagy a figyelt fülbe érkező szöveg jön előbb, vagy a nem figyelt fülbe érkező. A kérdés az volt, hogy feltűnik-e a személyeknek az azonosság. Ha igen, akkor a nem figyelt fülbe adott szöveg esetében is meg kell történnie a jelentés szerinti feldolgozásnak. Az eredmények szerint akkor lehet észrevenni a szövegek hasonlóságát, ha a késés nem halad meg egy kritikus időtartamot. Ez az időtartam azonban nem azonos a késés kétféle irányában: ha a nem figyelt szöveg jön előbb, a kritikus időtartam lényegesen alacsonyabb. A nem figyelt szöveget tehát gyorsan elfelejtjük.

A korai szűrés elmélete e tények nyomán úgy módosult, hogy a szűrés nem minden-vagy-semmi jellegű. A szelekció úgy működik, hogy a nem figyelt jelek feldolgozása kevésbé intenzív a figyeltekéhez képest, azaz a működés csillapítás, nem pedig szűrés (Treisman 1960), bár a szelekció ettől még „korai” marad.

Az információfeldolgozás folyamategyüttesében a szelekciónak egyéb lehetősége is van. A korai szelekció alternatívája, hogy a nem figyelt ingerekről is kialakul a jelentés, azonban ennek nem vagyunk tudatában. Következésképpen nem is tudunk erről beszámolni. Az információfeldolgozás „üvegnyaka” e lehetőség szerint az információfeldolgozó folyamatok késői része, olyan folyamatokkal kapcsolatos, melyek megszabják, mi kerüljön a hosszú tartamra tároló emlékezeti rendszerbe, miről legyenek élményeink, illetve mi irányítsa a magatartást. E késői szelekciós elméletet Deutsch és Deutsch (1963), illetve Norman (1968) nevéhez szokták kötni. A dichoti- kus kísérletek területén a késői szelekcióra példa Lewis (1970) eredménye. A nem figyelt fülbe időnként olyan szavakat adott, melyek a jelentés szintjén álltak kapcsolatban a figyelt szöveggel. Amikor ilyen szavak érkeztek, a figyelt szöveg visszamondása lelassult. MacKay (1973) eredménye szerint a figyelt fülbe adott kétértelmű mondatok jelentésének értelmezését befolyásolta a nem figyelt fülbe adott szavak jelentése.

A korai és késői szűrés lehetősége között a hagyományos kísérletezés nem tudott dönteni. Lényegében valamennyi vizsgálattal kapcsolatban felmerültek módszertani vonatkozású ellentmondások. MacKay eredményét például Newstead és Dennis (1979) tette kétségessé. Amikor a nem figyelt fülbe is folyamatos szöveg érkezett, azaz a kritikus szavak nem egyenként, hanem egy mondat részeként jelentek meg, nem mutatkozott meg a Mac- Kay által leírt hatás.

Egy további kísérletben Corteen és Wood (1972) egyes szavakat elektromos áramütéssel társított, és ezáltal e szavak mint a veszélyt jelző ingerek fokozott aktivitást, és ezen keresztül ennek vegetatív idegrendszeri mutatóját, a bőr elektromos vezetésének fokozódását váltották ki. A bőrvezetéses válasz (GBR) akkor is megjelent, amikor e szavak a dichotikus kísérletek során a nem figyelt fülbe érkeztek. Dawson és Schell (1982) vizsgálatai szerint azonban ezek az eredmények sem problémamentesek. E szavak megjelenésekor ugyanis a visszamondás időnként lelassult, megakadt. Az elemzések szerint az áramütéssel társított szavak csak ezekben az esetekben váltottak ki vegetatív választ. Az eredmények ilyenkor úgy magyarázhatók, hogy a dichotikus helyzetben a figyelem időről időre átkapcsol a nem figyelt ingerekre. A bőrvezetéses válasz ezek szerint csak akkor jelent meg, amikor a kritikus szavak éppen ezekre a szakaszokra estek. Döntő érveket a vagy-vagy jellegű kérdésfeltevés fogalmi keretében az egyre komplexebb kísérletek sem szolgáltattak (lásd Johnston-Dark 1982).

A továbblépést azok a vizsgálatok jelentették, melyekben olyan kérdéseket tettek fel, hogy milyen feltételek mellett szólhatnak bele a felülről lefelé ható (modellvezérelt) folyamatok az észlelési folyamatokba, azonos szelekciós elvek érvényesülnek-e különböző modalitások (látás és hallás) esetében, és milyen mechanizmusok biztosítják a szelekció különböző típusait.

Szelekciós jelenségek a hallásban

A feltételekkel kapcsolatosan pszichofiziológiai vizsgálatok eredményeit idézzük. Eseményhez kötött agyi potenciálok (EKP) segítségével a hallókéreg aktivitását több olyan kísérletben vizsgálták, melyek a koktélpartihelyzet dichotikus modelljét a pszichofiziológiai kísérletezés lehetőségei szerint módosították. A módosítás lényege abból fakad, hogy az EKP-módszer alkalmazásakor szükség van az esemény megjelenési idejének pontos meghatározására. A hagyományos dichotikus kísérletekben azonban a szövegek folyamatosan érkeznek, az EKP-méréshez viszont adott időzítéssel megjelenő (tranziens) ingerek, elterjedt szóhasználattal: események kellenek. A szelektív figyelmet vizsgáló akusztikus EKP-kísérletekben általában rövid hangingereket alkalmaznak, melyek – dichotikus ingerlés esetében – véletlenszerűen érkeznek a jobb és a bal fülbe. A résztvevő feladata az, hogy az instrukciónak megfelelő fülbe érkező hangokra figyeljen, és – általában reakcióidő-helyzetben – jelezze, amikor ott egy előre meghatározott inger érkezik. Az elrendezés általában olyan, hogy e célingerek viszonylag ritkán jelennek meg a gyakori (sztenderd) ingerek között. A nem figyelt fülbe hasonló ingerek érkeznek, azaz gyakori (sztenderd) és ritka, ebben az esetben eltérőnek (deviáns) nevezett ingerek. A kísérlet során felváltva, hol a jobb oldali, hol a bal oldali ingerekre kell figyelni. A figyelmi szelekció szempontjából döntő összehasonlításnál azokat az eseményhez kötött potenciálokat hasonlítják össze, melyeket a két helyzetben azonos sztenderd hangingerek váltanak ki. A sztenderd ingerek tehát az egyik elrendezésben a figyelt, a másikban pedig a nem figyelt fülbe érkeznek (Hillyard et al. 1973). A módszert alkalmazó nagyszámú kísérletből az a következtetés vonható le, hogy a korai szelekcióra utaló hatás, azaz a szenzoros vagy kötelező EKP-komponens (N1, lapozzunk vissza a módszerismertetéshez [52-53. o.], ha nem emlékszünk rá) méretének (ezt neveztük amplitúdónak) csökkenése az akusztikus szelektív figyelem esetében adott feltételek tejesülése mellett jelenik meg. Az N1 csökken, ha: 1. a hangok gyorsan követik egymást, 2. könnyű eldönteni, hogy az inger a figyelt „csatornán” vagy a nem figyelten érkezik (ilyen eset a jobb szemben bal fül, amit még kiegészíthet az is, hogy jelentősen eltér a két fülbe érkező hangok magassága). A figyelt csatornán belül azonban igen nehéz eldönteni, hogy a hang a sztenderd ingerek közé tartozik-e, vagy célinger. Ilyen helyzet például, ha csak a rövidebb hangokra kell válaszolni, de a hangok hosszúsága között nincs nagy eltérés (Woldorff-Hillyard 1991). E kísérleti helyzetben a feladat megoldása akkor is nehéz lenne, ha a nem figyelt oldalról (a nem figyelt fülbe) egyáltalán nem érkeznének ingerek. Ha viszont a nem figyelt fülbe is érkezik inger, a két fülbe érkező hangok megkülönböztetése viszonylag könnyű feladat.

Hagyjuk el most a laboratóriumot rövid időre, és gondoljuk el, mi történik egy valóságos koktélpartin. Amint arról a hallási objektumok észleléséről szóló fejezetben szó volt, a különböző forrásból érkező hanghullámok összegződéséből a dobhártyán olyan komplex nyomásváltozási mintázat alakul ki, amelyben nem különül el a „fontos” a „nem fontos”-tól. Mint azt a hallási észlelésnél megismerhettük, a szétválasztás a hallási feldolgozórendszer feladata. Ez a szétválasztás alapvetően az egyes hangfolyamok szabályszerűségére épít (emlékezzünk a hallási színtérelemzésről tanultakra). Az elemzés során kialakuló modellünk határozza meg a figyelmi feldolgozást: a feladat szempontjából fontos hangfolyam szabályszerűségeit keresi vissza a feldolgozórendszer a beérkező komplex együttesből. A nem figyelt beszélgetések sorsa attól függ, hogy a feldolgozórendszer képes-e, és ha igen, milyen eredménnyel képes annyi modellt működtetni egyszerre, hogy a nem figyelt ingernek is megmaradjon valamilyen hatása.

Szelekciós jelenségek a látásban

Most nézzük meg, miként érvényesülnek a szelekciós jelenségek a vizuális modalitásban. A vizuális rendszer feladata látszólag egyszerűbb. A fény egyenes vonalban terjed, így az érzékelőrendszer perifériáján, a retinán megőrződnek a téri viszonyok: az egyes objektumok így elkülönülnek egymástól. Ráadásul a látószerv közismerten úgy épül fel, hogy a szemmozgató apparátus az éles látás területére azokat az objektumokat irányíthatja, melyek a pillanatnyi viselkedés szolgálatában állnak. Egyszerűen kifejezve: oda nézünk, ahova figyelünk. Mint az lenni szokott, a helyzet ennél azért jóval bonyolultabb. Két alapvető kérdés is felmerül: 1. Szükségszerűen oda nézünk-e, ahova figyelünk (és fordítva)? 2. A vizuális világ hierarchikusan beágyazott, azaz a kérdés az, hogy „Mit látunk? Az erdőt, a fát, az ágat, a levelet?”. Ha az erdőre figyelünk, ez azt jelenti-e, hogy egyben az ágra is figyelünk? Vagy ha az ágra figyelünk, a figyelem kiterjed-e az egész fára, és netalán magára az erdőre? Ha például a figyelem szelektíven a hierarchia egy szintjére irányul, a perceptuális rendszer központi mechanizmusainak kell megvalósítania azt, hogy a feldolgozás során az aktuális viselkedés szempontjából lényeges szint részesüljön előnyben.

Figyelem és fixáció, implicit és explicit figyelmi váltás

Az előzőekben feltett első kérdést (Ahova nézünk, oda figyelünk, és fordítva, ahova figyelünk, oda nézünk?) rögtön válasszuk két részre. Először nézzük meg, igaz-e, hogy ahova nézünk, oda figyelünk? Mack és Rock (1998) kísérlete könnyen meggyőz arról, hogy ez nem így van. A kísérletükben részt vevőknek az volt a feladatuk, hogy döntsék el, a látómezőben felvillanó kereszt függőleges vagy vízszintes vonala hosszabb-e. Két-három ilyen bemutató próba után következett a kritikus próba. Ekkor a kereszt mellett megjelent egy fekete vagy színes idom, vagy egy mozgó vonal, miközben a feladat ugyanaz volt, mint a megelőző próbákban. E kritikus próba után a résztvevőket megkérdezték, láttak-e valamit a kereszten kívül, akármit, ami az előző próbában nem volt a képernyőn. A vizsgálat különböző változatait az első közlés óta eltelt évek során mintegy 5000 személlyel végezték el. Az eredmények azt mutatják, hogy a résztvevők mintegy negyede egyáltalán nem vette észre a megjelenő mintát. Ezt a jelenséget nevezzük nemfigyelési vakságnak. Még ennél is furcsább, hogy a kísérletnek egy olyan változatában, amelyben a kereszt nem ott volt, ahova a személyeknek fixálniuk kellett, a minta viszont igen, a nemfigyelési jelenség még intenzívebbnek bizonyult. A fixációs pontban megjelenő színes foltot a résztvevők háromnegyede ennek ellenére sem vette észre.

Ajelenség klasszikus demonstrációja Neisser (1979) nevéhez fűződik, aki az akusztikus koktélparti-jelenség vizuális megfelelőjét igyekezett előállítani. Ebben a kísérletben két videojelenetet másoltak össze. Mindkettőben három-három személy vett részt, és mindkettőben egy kosárlabdát dobáltak egymásnak. A két jelenet szereplőit annak alapján lehetett megkülönböztetni egymástól, hogy eltérő színű trikót viseltek. A vizsgálat résztvevőjének az volt a feladata, hogy az egyik „csapatot” figyelje, és minden olyan alkalommal nyomjon meg egy gombot, amikor a játékosok a labdát átpasszolják egy másik csapattagnak. Mintegy fél perc elteltével egy női alak, kinyitott sárga esernyővel, átsétált a színen. Ez ugyan így leírva kiugró eseménynek tűnhet, a kísérletben részt vevő huszonnyolc személy közül azonban mindössze hatan számoltak be az esernyős nőről. A többiek észre sem vették ezt a változást, holott abban az esetben, ha nem kellett figyelni az egyik jelenetet, az esernyős nőt mindenki észlelte.

Neisser „esernyős nő”- kísérletének eredménye „meglepő és mulatságos”. Kevésbé vidám azonban Haines (idézi O’Regan 2001) eredménye. Haines gyakorlott pilótákat vizsgált szimulátorban. A feladatot úgy alakították ki, hogy a leszállási manőver közben a kifutópálya kellős közepén megjelent egy repülőgép. Az elvárások szerint a pilóta ilyenkor azonnal beszünteti a leszállást. Nyolc pilóta közül azonban kettő, mintha mi sem történt volna, leszállt a kifutópályát elálló repülőn keresztül. Amikor videón bemutatták nekik a leszállást, rémületükben visz- szavonulásukat fontolgatták. E jelenségkör – ahogy nevezték – „a vizuális figyelem sötét oldala” (Chun-Marois 2002), később még vissza is térünk rá.

Kérdésünk második része arról szólt, hogy figyelhetünk-e máshová, mint ahova fixálunk. E kérdésre a válasz határozottan igenlő. A figyelem explicit váltásáról beszélünk akkor, amikor a látótér egy területére fixálunk, majd szemünk egy másik pontra irányul, mert ott van az az objektum, ami felkeltette figyelmünket. A figyelem implicit váltása viszont akkor következik be, amikor a fixáció nem változik, mégis máshova figyelünk.

A figyelem implicit áthelyezésének, s így a fixáció és a figyelem elválasztott hatásának vizsgálatát Posner (pl. Posner et al. 1978) módszere terjesztette el (a Posner-paradigmával egy más aspektusból már foglalkoztunk a multimodális integrációról szóló fejezetben). Ha emlékszünk rá, e kísérleti paradigmában az ingerek száma kicsi. Az eredeti vizuális változatban a résztvevőknek egy adott területre kell irányítaniuk a figyelem fókuszát – és nem máshova. A feladat tehát a téri fókuszált figyelmi működéseket vizsgálja. A feladatnak két típusa van. Mindkét esetben a személy a mező közepére fixál. Ezután centrális jelzőinger esetében a mező közepén jelzés jelenik meg a feladat szempontjából releváns inger valószínű helyéről (például egy nyíl jelzi, hogy 80 százalék valószínűséggel a jobb oldalon jelenik meg a célinger). A célinger megjelenése egyszerű detekciós feladatot követelhet (például a szürke négyszög kivilágosodik, és erre a reakcióidő-feltételben gombnyomásos választ kell adni), de lehet diszkriminációs feladat is (például az egyik lehetséges betű esetén az egyik, a másik esetén a másik gombot kell megnyomni). A feladat e változatában a személy akaratlagosan helyezi át a figyelmi fókuszt a nagy valószínűséggel releváns helyre. Kontrollként olyan helyzet szolgál, ahol a jelzőinger arra utal, hogy egyenlő valószínűséggel jelenik meg a célinger a lehetséges helyeken. A feladat másik típusa periferiális jelzéseket használ. A próba itt is a fixációval kezdődik. A mezőben ezután egy feltűnő változás mutatkozik (például a két oldalon látható szürke négyszögek egyike, a jelzőinger kivilágosodik). Ezt követően megjelenik a célinger (a feladat itt is detekció vagy diszkrimináció). E változatban a jelzőinger önkéntelenül magára vonja a figyelmet, a célinger így vagy egy figyelt, vagy egy nem figyelt területre esik.

A Posner-paradigma két típusának vázlatát a 16.2. ábra mutatja. Az eredmények arra utalnak, hogy a kontrollhelyzethez képest a reakcióidő csökken akkor, ha a figyelmeztető inger valid, azaz a célinger azon a helyen jelenik meg, amelyre a jelzőinger utal, viszont növekszik az invalid, azaz másutt megjelenő jelzőinger esetében. A viselkedés szintjén így a fokális téri figyelem a nyereség-veszteség elvén működik. A figyelt területen a feldolgozás hatékonyságának ára van, a feldolgozás lassulása következik be, mégpedig a nem figyelt területeken megjelenő ingerek rovására.

21.1. táblázat -

A FIGYELMI SZELEKCIÓ IDEGRENDSZERI MECHANIZMUSAI

A vizuális rendszer kérgi szerveződésében alapvető az információfeldolgozás két fő iránya. E kérdéskört az észlelés pszichológiája részletesen is tárgyalja, de fontossága miatt a vizuális figyelemmel kapcsolatosan is foglalkoznunk kell vele. A két nagy irány (feldolgozó kör vagy áramlás) egyike, a dorzális rendszer a mediális temporális (MT), majd a hátsó temporális területek felé irányul, működését a dorzo- laterális prefrontális kéreg befolyásolja. E rendszer a téri lokalizációval, mozgásokkal foglalkozik. Ezt egyszerűsítve gyakran „Hol?” rendszernek nevezik (lásd a Mozgásészlelés című fejezetet). A másik, a ventrális rendszer az alsó temporális területek felé irányul, és a ventrolaterális prefrontális kéreggel van kapcsolatban (pl. Ungerleider-Mishkin 1982). E rendszer feladata a tárgyazonosítás, így „Mi?” rendszernek szokták nevezni (bővebben lásd a tárgyészlelésről és a tárgyreprezentációról szóló fejezetet). (A látórendszer ventrális és dorzális áramlatának „Mi” és „Hol” rendszerként való megfogalmazása alternatívájaként Goodale [Goodale-Milner 1992, Goodale 2001] felveti, hogy helyesebb lenne e két rendszert mint a „percepció” és az „akció” rendszerét meghatározni. Az előbbi a néző helyzetétől független, részletes reprezentációkat alkotna, míg az utóbbi a személyközpontú térből kiindulva határozná meg a tárgyakra irányuló cselekvéseket. E felfogásban is döntő a két rendszer összehangolt működése a cél irányította viselkedésben, azaz e dichotómia sem tételez fel valamiféle „tisztán kognitív” észlelőrendszert. A továbbiakban azonban megmaradunk az inkább leíró jellegű „Mi” és „Hol” metaforánál.) A két rendszer működése egymással a legkülönbözőbb szinteken összekapcsolódik, továbbá szoros kapcsolatban áll a talamikus területekkel (így a szelekciós folyamatokban lényeges pulvinar maggal), valamint a szemmozgások szerveződésében működő területekkel, így az akaratlagos működésekben lényeges frontális szemmezővel, illetve a reflexes mozgások szervezésében közreműködő középagyi területekkel (colliculus superior).

A téri figyelemben természetesen alapvetően szerepet játszanak azok a dorzális rendszerhez kapcsolódó területek, amelyekre a talamusz is befolyást gyakorol. A figyelmi hatásokkal kapcsolatban lényeges eredmények születtek a vizuális rendszer V4 területének vizsgálatakor. A V4-sejtek receptív mezeje lényegesen nagyobb (20-100-szorosa) a látórendszer alacsonyabb szintjein (V1, V2) lévő sejtek receptív mezőjénél. (Emlékezzünk, a látás alapfolyamatainál már megtanultuk, hogy a receptív mező a látómezőnek az a területe, amelyen egy inger az éppen vizsgált sejt aktivitásában változást idézhet elő.) E receptív mező mérete szokványos olvasási távolságból nagyjából megfelel egy szokványos betű méretének. A V4 sejtjei retinotópiásak.

A V4 sejtjeinek működésében számos figyelmi hatás demonstrálható. Moran és Desimone (1985) klasszikus kísérletében majmok egy késleltetett összemérési feladatot végeztek. Felvillantottak egy mintaingert, majd egy idő után olyan azonos vagy eltérő inger következett, amelyet ugyanazon a helyen jelenítettek meg. A kísérletben a majom akkor kapott jutalmat, ha az azonos ingerekre gyorsan reagált. Egyes próbákban zavaró ingereket is adtak a mező más területére. Ezek nem befolyásolták a majom válaszát: sikeres volt a vizuális szelekciós működés. Az irreleváns ingerekre a V4-sejtekben az aktivitás lényegesen kisebb volt, mint a releváns ingerekre (a csökkenés a 60 százalékot is elérte). Ez a csökkenés azonban csak akkor jött létre, amikor a receptív mezőben volt egy figyelt inger is. Ha például a sejt érzékeny volt egy piros vonalra, és azt nem a célinger helyén adták, de a receptív mezején belül, a tüzelés erre az ingerre csökkent. Ha viszont a receptív mezőn kívül volt a zavaró inger, a sejt tüzelése nem változott a zavaró inger hatására. Következésképpen az egyes sejtek között nem mutatkozott

gátló kölcsönhatás a V4-ben. A negatív hatás akkor mutatkozott meg, ha mind a releváns, mind pedig az irreleváns hely a sejt receptív mezején belül volt. A V4 esetében tehát a téri figyelem úgy működik, hogy a receptív mezon belüli irreleváns területekről gátlódik az információátvitel. A mechanizmus így szűrésnek (gyengítésnek) tűnik, nem pedig a releváns ingerek szelektív facilitációjának.

Más volt a helyzet olyan kísérletekben, ahol a célinger és a zavaró inger valamilyen nehezen elkülöníthető sajátságban tért el (a diszkrimináció így intenzív figyelmi működést kívánt), és az ingereket egyenként adták. Spitzer és munkatársai (1988) a szín- és az iránydiszkrimináció nehézségét változtatva úgy találták, hogy a sejtek hangolási görbéje (az érzékenység változásának mértéke attól függően, hogy mennyire optimális az inger vonalainak iránya az adott sejt ingerlése szempontjából) szűkül, ha a diszkrimináció nehezebb. Azaz a sejt ilyenkor szelektívebben reagál. Haenny és munkatársai (1988) eredményei szerint a tanulmányozott 192 V4-sejt fele erősen reagált akkor, ha a majom olyan orientációjú rácsmintát kapott, amilyenre az előzetes jelzőinger utalt, azonban gyengén, ha másmilyen volt a rács orientációja. Ha olyan diszkriminációs kísérletet végeztek, ahol a kisebb intenzitású inger volt a célinger (halványabb, kisebb, lassabb mozgású) a V4 sértése jelentősen lerontotta a teljesítményt. Ha viszont az intenzívebb inger volt a célinger, akkor nem. LaBerge (1995) interpretációja szerint a V4 területre érkeznek azok a talamikus (a pulvinar magból eredő) hatások, melyek a gyenge, de releváns inger esetében a hatást erősítik.

A téri figyelem rendszeréhez tartozik a szemmozgások szabályozásában szereplő colliculus supe- rior és a talamikus területek is. A téri lokalizációval kapcsolatos információk a poszterior parietális kéregben valószínűleg egy nagyobb terület sejtjeinek hálózatában elosztottan reprezentálódnak, nem topográfiailag követve az egyes téri helyeket, mint például az elsődleges látókéregben (a V1-ben). La- Berge (1995) modellje szerint a poszterior parietális kéregben a lokalizáció finomítását, azaz a hálózatok érzékenyebbé tételét (élesítését) a talamuszból érkező aktivitás végzi.

A poszterior parietális kéreg téri információt kódoló sejtjei információt küldenek a frontális szemmezőbe és a dorzolaterális kéreg munkaemlékezet-funkciót végző területeibe csakúgy, mint a szemmozgásokat irányító colliculus superior felé és a mozgásokat vezérlő (elülső) kérgi területekhez. A colliculus superior azáltal, hogy a figyelemfelkeltő ingerekre a frontális szemmezőkkel és a poszterior parietális kéreggel együtt irányítja a szemmozgásokat, továbbá kapcsolatban van más szenzoros rendszerekkel is, a téri figyelemnek jelentős tényezője. Ez hozzájárulhat a szakkádok közötti információfelvétel serkentéséhez is.

A prefrontális kéreg és a poszterior parietális kéreg viszonyában Goldman-Rakic és munkatársai (1993) kutatásai mutatták ki a szoros funkcionális együttműködést. A kísérletben késleltetett okulomo- toros választ kívánó feladatot adtak. Az állatoknak szemmozgásokat kellett végezniük a vizuális célingerre, melyet néhány másodperccel korábban villantottak fel. Egyszerre regisztráltak sejtaktivitást a poszterior parietális kéregben és a prefrontális kéregben. Találtak olyan sejtpárokat a két képletben, melyek hasonló kisülési mintázatot mutattak az ingereket követően. Voltak olyan párok, melyek a téri helyzet kijelölésekor sültek ki együtt, voltak olyanok, melyek a késleltetés néhány másodperce alatt, végül voltak olyanok, amelyek a célzott szemmozgások idején.

A talamusz szerepét a vizuális figyelmi folyamatokban többször is kiemeltük. Talamikus hatások a kéreg egyes részeiben aktivitásnövekedést okozhatnak. Ennek megfelelően a pulvinarban a PET-mód- szerekkel aktivitásnövekedést lehet regisztrálni olyan figyelmi feladatokban, ahol a célinger és a zavaró ingerek igen közel helyezkednek el egymáshoz, és így a feladat nagymértékben igényel fokális figyelmet (LaBerge-Buchsbaum 1990). E talamikus területek működését valószínűleg a prefrontális területek (közvetett, a poszterior parietális kéreg bevonásával) befolyásolják. E hatások igen intenzívek lehetnek, és nem csupán a perceptuális feldolgozásra lehetnek hatással, hanem a zavaró ingerek által serkentett motoros válaszokat is gátolhatják. Megakadályozhatják továbbá olyan, általában figyelemfelhívó ingerek hatását, mint amilyenek a hirtelen megjelenő környezeti ingerek (Bacon-Egeth 1994).

A kép nem lenne teljes, ha nem említenénk meg, hogy e figyelmi mechanizmusokra hatással vannak az aktivitást általánosan befolyásoló modulációs rendszerek. Posner (1993) a következő mechanizmust tételezi fel. Majomkísérletek eredményei szerint a téri vizuális rendszer fentebb említett területei, a poszterior parietális lebeny és a talamusz pulvinar magja erős inputot kap a locus coeruleusból, így valószínűsíthető, hogy ez a rendszer jelentős mértékben noradrenalin-hatás alatt áll. A hatás aszimmetrikus: lényegesen nagyobb a jobb, mint a bal féltekében. Abban az esetben, ha a noradrenalin-rendszernek ezt a hatását blokkolják (Clark et al. 1989), a téri figyelem szelektivitása csökken: Posner-típusú figyelmi kísérletekben az invalid ingerek esetében ilyenkor kisebb lesz a reakcióidő-növekedés, mint a szokásos.


A figyelem akaratlagos és önkéntelen fókuszálása egy lényeges szempontból különbözik: az önkéntelen folyamatok lényegesen gyorsabbak. A gyorsaság úgy mérhető, hogy a jelzőinger és a célinger megjelenése közötti időtartamot (ingerkezdeti aszimmetria) változtatják. A periferiális jelzőingerek már 80-100 ms ingerkezdeti aszimmetria esetében hatékonyak, a centrális jelzőingerek viszont csak kb. 200 ms elmúltával.

16.2. ábra. A téri figyelem Posner-paradigmájának vázlata. Az ábra felső része a centrális jelzőinger változatotmutatja, ahol a célinger valószínű helyét szimbolikus jelzőinger mutatja. Az ábra alsó része a periferiális jelzőinger változat, ahol a jelzőinger automatikus figyelemváltást eredményez

Az akusztikus szelektív figyelem vizsgálatához hasonlóan a fokális vizuális figyelem vizsgálatában is elterjedt az EKP-módszerek használata. Az eseményhez kötött agyi potenciálokat alkalmazó feladatokban a vizsgált személytől, hasonlóan a viselkedéses vizsgálatokhoz, azt kérik, hogy középre fixáljon. Az ingerek azonban két oldalon jelennek meg, az egyik oldalon a figyelt ingerek, a másikon pedig a nem figyeltek. A módszer „hagyományos” változatában egy-egy ingersorozaton belül a figyelt ingerek mindvégig ugyanott voltak. A feladatban a figyelt helyre érkező ingerek közül a ritkán bemutatott célingerekre kellett választ adni, a gyakori (sztenderd) ingerekre viszont nem. Több vizsgálatban a teljesítménymérési eljáráshoz közelebb álló módszert használtak, azaz minden egyes próbában külön-külön jelezték a célinger megjelenésének valószínű helyét. E kísérletekben – az akusztikus szelektív figyelmi kísérletekhez hasonlóan – összehasonlították, milyen eltérések vannak a figyelt és a nem figyelt területre adott sztenderd ingerek között. Az eredmények a téri fokális figyelem észlelésen belüli hatására utaltak. A nem figyelt területre érkező ingerekhez képest a figyelt területre érkezők nagyobb aktivitást váltottak ki, mégpedig viszonylag korán, az inger megjelenését követően 80-110 ezredmásod- perccel. Az eseményhez kötött agyi potenciálok megnövekedett amplitúdójú P1 elnevezésű (lásd az idegtudományi módszereket leíró bevezető fejezetben, 52-53. o.) hullámösszetevője a látórendszer viszonylag alacsony szintjeinek (prestriatális kéreg) aktivitásával áll kapcsolatban.

Hasonló hatásra utal egy valamivel későbbi hullámnak, az N1 komponensnek a figyelmi helyzetben megfigyelhető nagyságváltozása (pl. Mangouon-Hillyard et al. 1988). Az EKP-módszerrel végzett vizsgálatok azon túlmenően, hogy megmutatták a fokális figyelem viszonylag korai, s így vélhetően a perceptuális feldolgozás megváltozásán keresztül érvényesülő hatását, arra is rámutattak, hogy a nyereség-veszteség viselkedéses hatása hátterében valószínűleg eltérő mechanizmusok rejlenek. A semleges helyzethez képest a figyelmi területen az N1 komponens megnő, viszont a nem figyelt területen nem csökken. A P1 komponens azonban a figyelt területen a kontrollhoz képest nem nő, viszont a nem figyelt területen csökken (Luck et al. 1994).

Gátlási folyamatok a figyelmi szelekcióban

A figyelmi szelekció többféle mechanizmussal befolyásolhatja az ingerek versengését a feldolgozási kapacitásokért. Lehetséges például olyan serkentési folyamatok működtetése is, melyek erősítik, kiemelik bizonyos információknak a hatékonyabb feldolgozását. Az is lehetséges azonban, hogy a nem figyelt ingerek feldolgozása elakad valahol a feldolgozás során (ez lenne a szigorúan vett korai vagy késői szűrés). Működhet továbbá egy olyan mechanizmus is, mely nem blokkolja az irreleváns ingerek feldolgozását, hanem feldolgozza, de gátlás alá helyezi őket. Ebben az esetben a nem figyelt ingerek rögződnének az emlékezet valamely rendszerében, de e reprezentáció gátlás alá kerülne. Több kísérlet eredményei is rámutatnak erre a hatásra. A jelenség, amely ennek a gátlásnak a létezésére utal, a negatív előfeszítés. Ennek lényege Tipper és munkatársai (1991) egyik kísérletével illusztrálható. A résztvevőknek célingerként mindennapi tárgyakat mutattak, és ezeket olyan gyorsan kellett megnevezniük, ahogy csak tudták. A 16.3. ábrán bemutatott változatban a célinger a mező közepén (a fixációs pontban) volt, miközben mellette megjelent egy másik ábra is. Más kísérletekben a két ábrát egymásra rajzolták, mégpedig két különböző színnel, a feladat pedig az adott színnel rajzolt ábra megnevezése volt (például a zöld színnel rajzolt ábrákat kellett megnevezni, a másik ábra pedig pirossal volt rajzolva).

16.3. ábra. Negatív előfeszítési helyzet. A feladat a középső ábra megnevezése, vokális reakcióidő-helyzetben. A kontrollpár esetében a zavaró és a célingerek között nincsen kapcsolat. Az elutasított ismétlése esetében a pár első tagjának zavaró ábrája megegyezik a pár második tagjának célingerével

A vizsgálatban a próbák párosával követték egymást, a kritikus változó a párok közötti viszony volt. A szokásos terminológia szerint a próbapár első tagját előfeszítő (priming) ingernek nevezik, a pár másik tagja pedig a próbainger. A párok egyik típusában az ingerpár valamennyi ábrája eltérő volt (két eltérő célinger és két eltérő zavaró inger; kontrollfeltétel). A párok egy másik típusában viszont a pár első tagjának zavaró ingere a pár második tagjában célingerré vált. Így e párokban az elutasított ábrát ismételték meg. Az ilyen és ehhez hasonlító kísérletek általános tanulsága az, hogy az elutasított ismétlés esetében a reakcióidő megnő. Amikor tehát egy olyan inger követel figyelmet, melyet előzőleg „ki kellett szűrni”, nem egyszerűen az történik, hogy az előzetesen zavaró inger feldolgozása valahol elakad. Ennél többről van szó: az emlékezeti reprezentáció gátlás alá kerül. (Az emlékezet gátlási folyamataival bővebben más kurzus, tankönyvként pedig a Csépe-Győri-Ragó [szerk.]: Általános pszichológia. 2. Tanulás és emlékezés kötete foglalkozik.) A negatív előfeszítés jelensége nemcsak objektumok reprezentációjára alakulhat ki, hanem helyekre is. Ehhez olyan elrendezést alakítanak ki, amelyben a résztvevőknek a célinger helyét kell megtalálniuk, ám az előző próbában ezen a helyen zavaró inger volt (Tipper-McLa- ren 1990). Vegyük észre, hogy a negatív előfeszítési hatás a késői szelekciós működés tipikus példája: ahhoz, hogy a jelenség létrejöjjön, az előzőleg zavaró ingert azonosítani kellett. Az azonosításnak el kell érnie a jelentés szintjét, mivel a negatív előfeszítő hatás akkor is érvényesül, ha az elutasított ismétlésben az ingerek nem egyeznek meg egymással, hanem csak jelentésalapú (szemantikai) kapcsolatban (rokonságban) állnak egymással (Tipper-Driver 1988).

Interferencia és figyelmi szelekció

A figyelmi szelekcióra akkor is szükség van, amikor egyetlen objektum észlelése többféle, egymást kölcsönösen kizáró választendenciát aktiválhat. A Stroop-paradigma egyik változatát, melyben színeket kellett megnevezni, miközben a színes betűkből összeállított szó jelentése egy másik szín volt, már említettük. A paradigmának az első leírás óta számos változatát alakították ki. A téri változatban például egy téglalapot mutatnak be, és felette vagy alatta egy szó jelenik meg. A feladat annak jelzése – reakcióidő-helyzetben -, hogy a szó a téglalap alatt vagy felett volt-e. Mármost abban az esetben, ha a téglalap alatt a FELETTE szó vagy felette az ALATTA szó jelenik meg (inkompatibilis próbák), a reakcióidő lassul azokhoz a szavakhoz képest, amelyek nem jelölnek téri helyzetet, és még jobban ahhoz a helyzethez képest, amikor a szó téri helyre utaló jelentése és a pozíció kompatibilis (a Stroop-kísérletekről összefoglalóul lásd MacLeod 1991).

A Stroop-feladat tipikus változataiban jellemző a hatás aszimmetriája. Ha megfordítják a feladatot, azaz el kell olvasni a bemutatott szót, nem mutatkozik inkompatibilitási hatás: a betűk színe vagy a szó helyzete a téglalap pozíciójához képest nem lassítja a válaszokat. A magyarázatok legegyszerűbb lehetőségét a versenymodell adná. Kompatibilis helyzetben, feltételezve, hogy a jelentés szerinti feldolgozás gyorsabb, ennek eredménye előbb éri el a válaszszervezés rendszerét. Inkompatibilis esetben viszont a helyes válaszhoz egy központi rendszer korrekciós működésére van szükség. Valóban, azokban a kísérletekben, melyekben Stroop-helyzetet használva elemezték az agyi aktivitást, úgy találták, hogy az inkompatibilis próbákban azokon a területeken is nő az aktivitás (pl. elülső cinguláris kéreg) mely területeknek hasonló szerepet tulajdonítanak (pl. Markela-Lerenc et al. 2004, Milham et al. 2001).

A versenymodell azonban több támogató eredmény ellenére is túl egyszerűnek látszik. Hiába végeztek például olyan kísérleteket, amelyekben lelassították a jelentés szerinti feldolgozást (nehezebben olvashatóvá tették a szavakat), a hatás nem fordult meg. A Stroop-hatás elképzelhetően nem egyszerűen mennyiségi eltéréseken (a feldolgozási sebesség különbsége) alapul, hanem a viselkedésszervezés két szintjének kölcsönhatásán. Az egyik esetben a kapcsolatok automatizálódtak. Felnőtt, gyakorlott olvasó személyeknél ilyen kapcsolat van például a szó írott alakja és jelentése között: nem tudunk egy (mindenekelőtt ismert) szót akár csak rövid időre is úgy megnézni, hogy ne olvasnánk el. A másik kapcsolat viszont speciálisabb: viszonylag ritkán kerülünk olyan helyzetbe, amikor például viselkedésünk geometriai alakzatok és betűsorok téri viszonyain alapul. Az ilyen kapcsolatok reprezentációja munkaemlékezeti aktivitást, figyelmi feldolgozást igényel (Glaser-Glaser 1989). Az információfeldolgozás e két típusával később még részletesen foglalkozunk.

16.4. ábra. Az Eriksen- (zaj/kompatibilitási) paradigma vázlata. A feladat választásos reakcióidő. A kompatibilis próbában a zavaró karakterek megegyeznek a célingerrel, az inkompatibilis feltételben a zavaró karakterek az alternatív célingerek, a kontrollfeltételben a zavaró karakterek nem szerepelnek célingerként Figyelem, ébrenlét, alvás

Míg a Stroop-feladatban egyetlen objektum sajátságai okoznak interferenciajelenségeket (itt válaszadási konflikust), egy másik szelektív figyelmi paradigma azt teszi lehetővé, hogy szétválasszuk a versengő válaszokhoz vezető ingereket. E kísérleti elrendezés több, a későbbiekben tárgyalandó kérdéskör szempontjából is lényeges. A zaj/kompatibilitási eljárást Eriksen (pl. Eriksen-Eriksen 1974) dolgozta ki, ennek egyik változatát mutatja be vázlatosan a 16.4. ábra. A feladat során a résztvevőnek választásos reakcióidő-helyzetben kell arról döntenie, hogy a mező közepén (ezt fixációs pont jelzi) lévő betű két bemutatási lehetősége (példánkban S és H) közül melyik jelenik meg. A résztvevőnek az a feladata, hogy az egy-egy betűnek megfelelő gombok egyikét nyomja meg, illetve jobbra vagy balra mozgasson egy billentyűt. A feladat végrehajtása során azonban e betűk (célingerek) mellett megjelennek további, zavaró ingerek is. A kontrollfeltételben ezeknek semmi közük sincs a célingerekhez, jelenlétük egyfajta „semleges zaj”. A kompatibilis feltételben a további betűk megegyeznek a célingerrel, az inkompatibilis feltételben viszont olyan betűk a zavaró ingerek, melyek a kísérleti próbák sorozatában alternatív célingerként szerepelnek. E paradigma általános eredménye szerint az inkompatibilis feltételben a reakcióidő a kontrollfeltételhez képest nő, a kompatibilis feltételben viszont csökken. Egyelőre azt a következtetést vonhatjuk le az eredményekből, hogy a figyelmi szelekció nem azt jelenti, hogy a feldolgozórendszer „eltünteti” a mező irreleváns részét akkor, amikor már előbb rendelkezett az arra vonatkozó információval, hogy a vizuális mezőnek melyik a fontos, és melyik a nem fontos része. Ez azt jelenti, hogy az irreleváns információ is eljuthat a válaszszervezés szintjére, és befolyásolhatja a válasz megjelenésének gyorsaságát. A kérdés az, hogy mikor jut el, és mikor nem.

Szelekció és terhelés

A figyelmi szelekció szűrési mechanizmusa az alkalmazkodást segítő, rugalmas működés, az információfeldolgozó rendszer terheléséhez igazodik. Ha nagyobb a terhelés, a szűrés következtében kevésbé érvényesülnek a zavaró ingerek. Ha viszont kisebb a terhelés, a szűrőmechanizmus kevésbé szigorú lesz. Illusztrációként Lavie (1995) azon kísérlete szolgálhat, mely az Eriksen-kísérlet (zaj/kompatibilitás paradigma) egy változata. A kísérletben azt elemezték, hogy a zavaró inger (a vizuális mezőben a célingerrel együtt megjelenő betű, amely az alternatív válaszhoz kötődik) hatása hogyan változik a terheléstől függően. Az alacsony terhelés esetén az Erik- sen-típusú feladatban a célingertől távolabb egyetlen olyan zavaró inger volt, mely az alternatív válaszhoz kapcsolódott. A magas terheléses feltételben a célinger mellett ezenkívül még több, semleges (egyik válaszhoz sem kötődő) betű is megjelent. Ebben az esetben az ingerekben gazdagabb mezőből kellett kiválasztani a feladatban releváns betűt. Az eredmények érdekessége, hogy magasabb terhelésnél a reakcióidő az alacsony terhelési helyzetben mérhetőhöz képest kisebb mértékben emelkedett az alternatív válaszhoz kötődő zavaró inger hatására. Úgy tűnik, mintha magasabb terhelésnél a figyelmi szelekció hatására már gyengült volna a vizuális mező távolabbi területeinek hatása, így azoknak a zavaró ingereknek a hatása is, amelyek a célingertől távolabb voltak.

Hasonló eredmény adódott akkor is, amikor a terhelés nem perceptuális jellegű volt, hanem a mező közepén megjelenő ingerekkel bonyolultabb feladatot kellett végezni. E feladatokban a válasz jellegét nem egyetlen karakter határozta meg.

A célinger mellett megjelent egy további jelzés is, mely arról tájékoztatott, hogy kell-e egyáltalán reakciót adni, vagy sem (stopszignál). E helyzetben szintén csökkent a mező valamivel távolibb részén megjelenő zavaró ingerek hatása. A szűrés mértékét a feladat reprezentációs rendszere és ezen keresztül a központi végrehajtó rendszer (ez anatómiailag a frontális struktúrákat jelenti) befolyásolja. Ezt a szempontot illusztrálják azok a kísérletek (Lavie – De Fockert 2005), melyekben a munkaemlékezet rendszerét egy másik feladattal is terhelték. A személyeknek az Eriksen-típusú feladat próbáit megelőzően, egy emlékezeti feladat során különböző ingereket kellett megjegyezniük, az emlékezeti teljesítményt pedig időről időre tesztelték. Ilyenkor a perceptuális terhelés hatására nem csökkent a zavarási hatás, azaz a végrehajtó rendszer mintegy „el volt foglalva” az emlékezeti feladattal.

A téri figyelem kiterjedése

Az eddigiek alapján az a kép rajzolódik ki, hogy a téri figyelem hatására valamely terület „privilegizált” helyzetbe kerül, tehát azok az objektumok, melyek e területre vetülnek, előnyben részesülnek az információfeldolgozás folyamán. A téri figyelmet már William James is úgy jellemezte, mint valamiféle reflektorfényt, mely megvilágítja a vizuális tér egy kisebb területét. A terheléssel változó szelekciós hatás azonban megmutatta, hogy a téri figyelem kiterjedése bonyolultabb szabályozás alatt áll annál, mint amit a reflektorfény-metafora meg tud ragadni. A reflektor fénye ugyanis azonos távolságban azonos méretű területet világít meg, bár a reflektor fényét különböző helyekre lehet irányítani. A téri figyelmi terület azonban nem állandó. Ha a körülmények úgy kívánják, a figyelt terület szűkebb, ha viszont a helyzet azt követeli, a terület nagyobb. A figyelem e sajátsága kapcsán a zoomlencse-metafora megfelelőbb lehet, mint a reflektorfény. A „látószög” változtatható, de ennek az ára a felbontóképesség csökkenése lenne a nagyobb figyelmi terület esetében (Eriksen – St. James 1986). Valahogy úgy, mint a digitális kamera esetében: a pixelek száma állandó, így abban az esetben, ha nagyobb a látószög, egy-egy pixel a valóság egy nagyobb darabját reprezentálja, mint akkor, ha szűkítjük a látószöget. Azonban a változó látószögű lencse is csupán metafora. A téri figyelemnek olyan sajátosságai is vannak, amelyek nem jellemzik az ilyen objektíveket.

LaBerge (1983) kísérletsorozata rámutat a zoomlencsejellegű működés lényegére, de a hasonlat határaira is. Kísérletei meglehetősen komplexek, mivel a résztvevők egyetlen sorozaton belül két feladathoz tartozó próbákat végeztek el. Az egyik feladatnak az volt a szerepe, hogy beállítsa a figyelt terület nagyságát, a másiknak pedig az, hogy tesztelhetővé váljon, ez a beállítás valóban megtörtént-e. A figyelt területet beállító feladatnak két változata volt: az egyik széles, nagyobb kiterjedésű figyelmi területet igényelt, a másik pedig leszűkítette a figyelmi területet. Nagyobb figyelt területet kívánt az a feladat, melyben a résztvevőknek (reakcióidő-helyzetben) arról kellett dönteniük, hogy egy ötbetűs szó személynév vagy sem, mivel itt tekintetbe kellett venni azt az egész területet, melyet öt betű foglalt el. Amikor viszont arról kellett dönteni, hogy egy öt karakterből álló sorban a középső egy meghatározott betű-e vagy sem, a figyelt mező leszűkült egyetlen karakterre. Voltak tehát olyan sorozatok, ahol – ha a figyelmi fókusz mérete egyáltalán változhat – a figyelt terület várhatóan nagyobb, és olyanok, ahol kisebb. E feladat próbái közé beiktatták annak a másik feladatnak a próbáit, amely azt tesztelte, hogy tényleg változik-e a figyelt terület nagysága. Ezekben vagy öt + jel jelent meg egy sorban (+ + + + +), vagy négy + jel és egy szám (pl. + 7 + + +). A résztvevő akkor adott gombnyomásos választ, ha a sorban valahol megjelent a szám. Azt várjuk, hogy amennyiben az információfeldolgozás gyorsabb a figyelt területen, a szélesre beállított figyelmi terület esetében mindegy, hogy középen vagy a karaktersor szélén jelenik-e meg a szám. Ekkor ugyanis így is, úgy is a figyelt területre esik. Ez azt is jelenti viszont, hogy szűk figyelt mező estében csak a középső karakter kerül a figyelem fókuszába. Ilyenkor várható, hogy a középen megjelenő számra gyorsabb lesz a reakcióidő, mint a széleken megjelenő számokra. Az eredmények pontosan így alakultak. Szófelismerési feladatba keverve a számdetekciót, a reakcióidő azonos volt, bárhol jelent meg a szám a + jelek között. Amikor viszont azonosítani kellett a középső betűt, a reakcióidő a + + 7 + + esetben volt a legrövidebb, valamivel hosszabb a + 7 + + + esetben, és a leghosszabb a + + + + 7 próbákban, azaz a pozíció-reakcióidő függvény V alakot mutatott (16.5. ábra).

16.5. ábra. LaBerge (1983) kísérletének vázlata. A beállító feladat hatására szélesebb (szóazonosítás) vagy szűkebb (betűazonosítás) figyelmi fókusz alakul ki. Ezt teszteli a számdetekciós feladat. Az eredmények szerint széles figyelmi fókusz esetén a szám helye nem befolyásolja a reakcióidőt, szűk fókusz esetén viszont a reakcióidő függ a szám helyétől

A figyelt terület nagysága tehát változhat, ahogy ezt a zoomlencse-metafora jellemzi, de a feldolgozás hatékonysága a figyelt területen belül sem egyenletes: a leghatékonyabb feldolgozás területét egy olyan sáv veszi körül, ahol a hatékonyság fokozatosan csökken. Ez a jellegzetesség túlmutat a zoomlencse-metaforán. LaBerge és Brown (1989) a téri figyelmet inkább egy olyan változtatható sávszélességű szűrőhöz hasonlították, amely a középponttól távolodva egyre csökkenti a feldolgozás hatékonyságát (kisebb az áteresztés). A figyelmi terület e változékonysága tehát egyaránt függ a mentális terheléstől, valamint a feladat által megszabott fókuszálási követelményektől. A téri figyelmi modellek tehát alkalmasak arra, hogy kezeljék a bevezetőben említett egyik kérdést: hogyan lehetséges, hogy figyelhetünk az erdőre, de figyelhetünk a fára vagy a faágra is.

A téri figyelem jellegét illusztráló metaforáknak van egy közös sugallatuk: a figyelt terület megszakítás nélküli, egyetlen, a vizuális mező összefüggő részére terjed ki. De valóban így van-e? Tudunk-e egyszerre két olyan területre figyelni, melyeket nem figyelt rész választ el? E kérdés megválaszolásában ismét az Eriksen-feladat egy változata segít. E változatban a feladat nem választásos reakcióidő (pl. S vagy H betű volt-e a célinger), hanem összemérési feladat. Ilyenkor egy ingerpárt mutatnak be, és a résztvevőknek reakcióidő-helyzetben azt kell eldönteniük, hogy a pár tagjai azonosak-e vagy különbözőek. Az Eriksen-feladatra alkalmazva leggyakrabban olyan elrendezést használnak, amelyben két összevetendő betű között egy irreleváns betű helyezkedik el. Az „azonos” próbákban két helyzetet lehet összevetni: azt, amelyben az irreleváns betű megegyezik a célingerekkel (három azonos karakter), és azt, amelyben nincs ilyen egyezés, azaz a képernyőn nem csupa azonos betű van, a helyes válasz mégis az „azonos” (Eriksen-Schultz 1979). A figyelt terület megszakíthatóságát Kramer és Hahn (1995) e kísérleti típusban vizsgálták, és az volt a kérdésük, hogy van-e olyan helyzet, amelyben a két releváns inger közötti zavaró karakternek nem érvényesül a zavaró hatása. Úgy találták, hogy igen. A kognitív pszichológiai kísérletezés gyakoribb ingerbemutatási eljárásakor az ingerek egy üres mezőben villannak fel, tehát mint új objektumok jelennek meg. Van azonban az ingerbemutatásnak egy másik lehetősége is. Ilyenkor gyunk megosztani a figyelem fókuszába eső területet. Az új objektumok megjelenésének kiemelkedő szerepét az önkéntelen figyelmi folyamatok tárgyalásakor később még részletesen elemezzük.

16.6. ábra. Ingeradás új objektum megjelenése nélkül. A képernyőn a későbbi ingerek valamennyi lehetséges szegmentuma jelen van. Maga az inger úgy alakul ki, hogy egyes szegmentumok eltűnnek Figyelem, ébrenlét, alvás

ÖSSZEFOGLALÁS

  1. A figyelem modern kutatásai az információelmélet kialakulásával és a gyakorlat követelményei miatt váltak alapvető témává a pszichológiában.

  2. Az ingerekben gazdag környezetből az információfeldolgozó rendszernek ki kell emelnie azokat a mozzanatokat, melyek lényegesek az adott motivált viselkedés szempontjából. E követelmény a figyelmi szelekció. Ugyanakkor a váratlan, de potenciálisan jelentős események feldolgozására is alkalmasnak kell lennie a figyelem rendszerének.

  3. Szelektív figyelmi folyamatok az információfeldolgozás korai szakaszában és a válaszok szerveződésének szintjén egyaránt működnek.

  4. A vizuális figyelem egyik lényeges vonása a látótér egy adott területének kiemelt feldolgozása. E figyelt terület mérete nem rögzített, nagyságát a viselkedés szabályozásának követelményei lényegesen befolyásolják.

  5. A figyelmi folyamatok serkentő hatásával párhuzamosan azokon a területeken, melyekre nem irányul figyelem, gátlási működések tapasztalhatók. Gátlási jelenségek akadályozzák azoknak a tárgyaknak a feldolgozását is, melyek előzetesen figyelt tárgyak feldolgozását zavarták.

KULCSFOGALMAK

Broadbent-modell, dichotikus hallgatási kísérlet, fokális figyelem, negatív előfeszítés, szűrőmechanizmus, vissz- hangzási technika

ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

  1. Mi jellemzi a dichotikus ingeradást?

  2. Miért nevezik Broadbent elméletét korai szelekciós modellnek?

  3. Milyen érvek szólnak a csillapítási modell mellett?

  4. Milyen pszichofiziológiai eredmények szólnak a figyelmi folyamatok korai hatása mellett?

  5. Mi a negatív előfeszítési hatás?

  6. Miben jelentkezik a Stroop-paradigma aszimmetriája?

  7. A téri figyelem áthelyezésének milyen két fő típusa van?

  8. Hogyan változik a téri figyelem a terhelés hatására?

  9. Melyek a téri figyelem reflektorfény-metaforájának határai?

  10. Milyen körülmények között lehetséges két egyidejű figyelmi fókusz?