Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

22. fejezet - 17. FEJEZET – Figyelem: információfeldolgozás, teljesítmény

22. fejezet - 17. FEJEZET – Figyelem: információfeldolgozás, teljesítmény

A figyelem és a tárgyak

A téri figyelemnek jelentős szerepet tulajdonítanak a valósághű észlelésben. Azt az elméletet, amely a figyelemnek ezt a szerepét magyarázza és a működés jellegzetességeit foglalja össze, Treisman nyomán sajátságintegrációs elméletnek nevezzük (pl. Treisman-Gelade 1980). Megjegyezzük, hogy a magyar nyelvű publikációkban gyakran szinonimaként használatos a tulajdonság-, illetve vonásintegráció kifejezés is (az angol feature megfelelőjeként). Emlékezzünk, kötetünk észlelésfejezeteiben sokszor foglalkoztunk azzal, hogy az egyes ingersajátságok feldolgozásában hányféle alrendszer működik. A látás feldolgozófolyamatainál szó esett a színekre, irányokra, téri lokalizációra stb. érzékeny alrendszereknek, „moduloknak” az észlelésben játszott szerepéről. Részletesen szó volt arról is a Tárgyak, formák és alakok észlelése című fejezetben, hogy e vonásérzékeny alrendszerek kimenetének össze kell kapcsolódniuk a tárgyészlelésben. Azt a kérdést, hogy az agy ezt miként, milyen mechanizmusok segítségével valósíthatja meg, összekapcsolási (binding) problémának nevezzük. Treisman sajátságintegrációs modellje szerint a környezetnek megfelelően, tehát valósághűen, a figyelem fókuszában kapcsolódnak össze az egyes modulokban végzett feldolgozás eredményei.

Mivel az elmélet a vizuális figyelem egyik kiemelkedően sokat elemzett paradigmájára, a vizuális keresésre épít, először ezt az eljárást mutatjuk be. A paradigma alapváltozatában a vizuális mezőben egyszerre több objektum jelenik meg. A résztvevőnek azt kell jeleznie, hogy egy előre meghatározott objektum szerepel-e a képernyőn látottak között. A vizuális keresés két alapvető típusát, valamint a kísérletek tipikus eredményeinek sémáját a 17.1. ábra mutatja be. A keresési feladatban mérhető az az idő, amely a döntéshez kell, de vizsgálható annak a hatékony ingertartamnak a hossza is, amely egy adott teljesítményszint eléréséhez szükséges. A hatékony ingerhossz úgy állítható be, hogy a kép bemutatását a feldolgozást megakasztó, elfedő inger vagy maszk követi. A maszk hatására a kép eltűnése után az utóhatások nem állnak a feldolgozórendszer rendelkezésére (pl. Ber- gen-Julesz 1983). Ha olyan célinger jelenlétéről kell dönteni, mely valamely sajátságában eltér a zavaró ingerektől (például zárt alakzat, szemben a két vonalból álló zavaró ingerekkel), akkor a teljesítményt (a legtöbb kísérletben a reakcióidőt) nem befolyásolja a zavaró elemek száma. A 17.1. ábra bal oldala a sajátságkeresés ilyen eredményét mutatja. (A „különböző” válasz gyakran hosszabb időt igényel, mint az „azonos”, ennek okaival itt nem foglalkozunk.) A másik esetben, a konjunkciós keresésnél a sajátságok együttese határozza meg a célingert. A 17.1. ábra jobb oldalának példájában a célinger esetében az egyik vonal felezi a másikat (T betű), és ennek jelenlétét kell detektálni azonos sajátságok más együttesei között (a két vonal az egyik végéhez közel találkozik a másikkal). A keresési teljesítmény ilyenkor a zavaró ingerek számával csökken (nő a reakcióidő). A zavaró ingerek számának függvényében a reakcióidő növekedése kétszer akkora, ha a válasz negatív (nem volt jelen a célinger), mint akkor, ha jelen volt.

17.1. ábra. A vizuális keresés két típusa. A sajátságkeresés esetén a célingernek van olyan sajátsága, mely nincs meg a zavaró elemeknél. A konjunkciós keresésnél az elemek azonosak, csak kapcsolódásuk tér el. Az ábra alsó részén a tipikus eredmények láthatók: sajátságkeresés esetén a zavaró elemek számával a reakcióidő nem változik, konjunkciós keresésénél viszont a reakcióidő (a szeriális önbefejező modellnek megfelelően) nő

Az eredmények ilyen együttesét egyszerűen magyarázza a szeriális önbefejező információfeldolgozási mechanizmus. A mezőben megjelenő elemek feldolgozása egymás után (szeriálisan) történik, és akkor ér véget, amikor a feldolgozórendszer megtalálja a célingert. Ha egy ingersorozat reakcióidőinek átlagát számítjuk ki, akkor az átlagba minden beleszámít, azaz azok az esetek, amikor a találat szinte azonnali, azok, amelyeknél ehhez az egész mezőt végig kell pásztázni, valamint azok, amelyeknél a találat a középső értékhez közeli. Az átlag így az elemek felénél lesz. Mindig végig kell azonban pásztázni a „felfedezéshez” az egész mezőt akkor, ha nincs a mezőben célinger. A megvizsgált elemek száma tehát átlagában duplája a „pozitív” próbákénak, ez pedig az elemszám-reakcióidő görbe kétszeres meredekségéhez vezet.

Treisman sajátságintegrációs elmélete szerint az észlelés folyamatában kezdetben specializált, az egyes ingersajátságokra érzékeny modulok reagálnak. A modulok működése egyidejű. E rendszerekben reprezentálódik a szín, a kontúrok iránya, a nagyság, a téri elhelyezkedés stb. Erre utalnak azok az idegtudományi adatok is, amelyekről az észleléssel foglalkozó fejezetekben már szó volt. Láthattuk, hogy ezekben a rendszerekben az inger egyes sajátságait „térképek” reprezentálják: színtérkép, iránytérkép stb. A téri helyzet térképének azonban különleges szerepe van. (Ennek komplexitását felidézendő, visszalapozhatunk a Tér- és mélységészlelés című fejezethez). A téri térképen a rendszer valamennyi sajátság helyét regisztrálja. Treisman „vezértérképnek” (master map) nevezte azt a térképet, amelyen rögzíteni lehet és össze lehet kapcsolni azokat a sajátságokat, melyekre a figyelem irányul. (A térkép szó némileg kétértelmű. A szín-, irány- stb. térképeknél a szó metaforikus használata nyilvánvaló. A vezértérkép, lévén téri reprezentáció, egy lépéssel közelebb van a szó konkrét értelméhez. Olyan reprezentációként képzelhető el, ahol a tulajdonságváltozások helye reprezentálódik.) A téri vezértérképnek azon a területén, melyre a figyelmi fókusz irányul, a sajátságok mintegy „összeragadva” alakítják ki a tárgyak reprezentációit. Mivel a téri figyelmi folyamat szekvenciálisan pásztázza a vezértérképet, a konjunkciós keresés kísérleti elrendezésében kialakul a jellemző szeriális önbefejező folyamatra utaló eredmények rendszere. Mi történik viszont a sajátságkeresés esetében, amikor a zavaró elemek számának nincs hatása a reakcióidőre? A téri figyelmi működés nélkül a sajátságok összekapcsolása nem megy ugyan végbe, azonban a sajátságtérkép inhomogenitása (a sajátságok téri eloszlásában változás van) elindítja a válaszszervezési folyamatokat. Treisman erre vonatkozó modelljét a 17.2. ábra mutatja.

17.2. ábra. Treisman sajátságintegrációs modelljének vázlata. A sajátságmappákon reprezentált tulajdonságok a téri figyelem hatására kapcsolódnak össze

A helyek szerinti pásztázás folyamatára utalnak Treisman (1986) kísérleti eredményei. Abban az esetben, ha konjunkciós keresésnél a célinger helyét előre jelezték, a reakcióidő lecsökkent. Amikor viszont a jelzéssel ellentétben másutt volt a célinger (invalid jelzés), a keresési idő nem nőtt a jelzés nélküli helyzethez képest. A magyarázat az, hogy invalid jelzésnél és jelzés nélküli helyzetben egyaránt szükség van a szeriális letapogatási folyamatra.

A sajátságintegrációs elméletet alátámasztják az illuzórikus konjunkciókkal kapcsolatos megfigyelések. Azokon a területeken, melyekre nem irányul téri figyelem, az objektumok sajátságegyütteséről gyakran hibásan számolnak be a kísérleti személyek: az egyik objektum valamely sajátsága egy másik objektum valamely sajátságával kapcsolódik össze. Az illuzórikus konjunkció jelenségét legjobban Treisman és Schmidt (1982) kísérlete illusztrálja. A személyeknek rövid időre bemutattak két számot és három színes betűt. Az elsődleges feladat a számok azonosítása volt, de ezután meg kellett mondaniuk, milyen betűket láttak, és ezek milyen színűek voltak. E másodlagos feladatban a hibázások száma nem volt csekély, ám a hibázások nem véletlenszerűen jelentkeztek: általában olyan betűkről számoltak be, melyeket valójában bemutattak, és a színek is megfelelőek voltak, csak éppen nem a megfelelő betűhöz kapcsolódtak. A hibák tehát a sajátságok kombinációjában mutatkoztak meg.

Treisman elméletének újabb változatai (pl. Treisman 1993) több irányban fejlesztették tovább az eredeti modellt. Ezek egyik megállapítása, hogy a sajátságok összekapcsolásával egy olyan emlékezeti reprezentációs forma, a „tárgymappa” (objectfile; Kahneman et al. 1992) jön létre, melyben együtt tárolódnak a sajátságok. Ezek az együtt tárolt sajátságok megőrzik állandóságukat a tárgyak mozgása és apró módosulása esetében is (ha röptében egy madár eltűnik egy fa mögött, majd egy repülő jön elő helyette, alaposan meglepődünk). Az elmélet szerint a tárgymappákban tárolt sajátságegyüttesnek még nincs jelentése (nem kategorizált). A felismerés folyamatában a tárgymappák tartalma kerül összemérésre a szemantikus emlékezetben lévő egységekkel.

Az elmélet továbbfejlesztéseiben azokat az eredményeket is figyelembe vették, melyek arra utalnak, hogy a konjunkciós keresésnél nem minden esetben szeriális önbefejező feldolgozás történik. Az adatok értelmezésekor felvetődött, hogy a vizuális mező figyelmi pásztázása nem véletlenszerű. Befolyásolhatja a zavaró ingerek csoportosulása (több zavaró inger együttesen, egyszerre utasítható el; Duncan-Humphreys 1987). Wolfe irányított keresési modellje szerint serkentő hatások érhetik a „vezértérkép” olyan helyeit, ahol a célingerek megjelenése valószínűsíthető (pl. Wolfe 1994). E modellben az egyes ingersajátságok, attól függően, hogy mennyire emelkednek ki a vizuális mező egyéb sajátságai közül, kialakítanak egy aktivitási hierarchiát. A keresés sorrendje az aktivitási hierarchiát követi, a legnagyobb aktivitástól kezdődően a kevésbé aktívak felé haladva. Az aktivitást két tényező határozza meg: a sajátság fizikai tulajdonságainak eltérése a többitől, valamint a feladat által meghatározott fontosság (relevancia). Így konjunkciós keresésnél e felülről lefelé irányuló hatás a célingerek valamennyi sajátságát serkenti, ami az ilyen objektumokat előbbre hozza a keresés folyamatában.

A sajátságintegráció elmélete szerint a téri figyelem megelőzi az alakképződést. Az ingersajátságok összekapcsolódhatnak figyelmi folyamatok nélkül is, legalábbis akkor, ha a vizuális mezőben e sajátságok összekapcsolódását nem zavarják hasonló sajátságokkal rendelkező objektumok.

A téri figyelem eddig bemutatott eredményei alapján úgy tűnhet, hogy a figyelem meghatározója a látómezőnek valamilyen szögfokokkal vagy akár „magassági és szélességi koordinátákkal” megadott része. A figyelmi működések azonban nem csupán helyekre irányulhatnak, a figyelmet a vizuális mező tárgyai is irányíthatják. Erre utalnak azok a vizsgálatok, melyek eredményei szerint az alakszerveződés elemi folyamatai megelőzhetik a figyelmi szelekció folyamatait. Ez annyit jelent, hogy tárgyak (objektumok) jelenlétében a figyelmi folyamatok nem szükségszerűen téri koordináta-rendszer szerint szerveződnek, azaz a figyelt terület ilyenkor nem a tárgyaktól függetlenül működő „reflektorfény”, hanem a figyelt terület az adott tárgy(ak) által elfoglalt terület, illetőleg maga a tárgy. Azok a kísérletek, melyek eredményei a tárgyakhoz kötődő figyelem megnyilvánulására utalnak, ingerként általában kevés és jól meghatározható objektumot mutatnak be.

A tárgyakhoz kötődő figyelem mindmáig legtöbbet idézett demonstrációja Duncan (1984) kísérlete. Ennek a kísérletnek az eredményei azt jelzik, hogy ugyanazoknak a vizuális sajátságoknak a feldolgozása hosszabb bemutatási időt igényel, ha ezek a sajátságok több objektumnak a részei, mint akkor, amikor csak egynek. A tipikus kísérleti helyzetben a személyeknek rövid időre olyan ingereket mutattak be, mint amilyenek a 17.3. ábra a) részén láthatók. Az ingerek két „objektumot” tartalmaznak: egy téglalapot és egy vonalat. A kísérlet során mindkét objektum esetében két tulajdonság változott. A téglalap lehetett hosszú vagy rövid, továbbá a nyílás lehetett a bal vagy a jobb oldalon. A vonal dőlhetett előre vagy hátra, továbbá állhatott pontokból vagy vonal- kákból. Az ingereket rövid időre mutatták be, és a detekciós teljesítményt (hibázások száma) vizsgálták. Az egyik feladat az volt, hogy a személyek egyetlen kitüntetett tulajdonságról számoljanak be (például melyik oldalon van a lyuk). A másik feladatban már két tulajdonságról kellett beszámolni. Ebben az esetben a két tulajdonság vagy egyetlen objektumhoz kapcsolódott (például milyen a vonal iránya, és milyen elemekből áll), vagy két objektum között oszlott meg (például milyen a vonal iránya, és hosszú vagy rövid-e a téglalap). Az eredményekből kitűnt, hogy 1. ha két tulajdonság egyetlen objektumon van, akkor a beszámolási teljesítmény két sajátság esetében nem rosszabb, mint egy esetében; 2. ha a két tulajdonság azonos objektumhoz tartozik, jobb a beszámolási teljesítmény, mint akkor, ha két objektum között oszlik meg ugyanaz a két tulajdonság. Tekintve, hogy a két objektumot nem a hely határozta meg (egymást átfedték a mezőben), feltételezhető, hogy a figyelmet nem a lokalizáció, hanem az alak befolyásolta. Vecera és Farah (1994) kísérleti eredményei megerősítették azt a feltételezést, hogy az objektumalapú szelekciót nem téri hatások közvetítik. Ezt úgy vizsgálták, hogy a két objektumot elválasztották egymástól; az egyik a látómező egyik, a másik a látómező másik oldalán jelent meg. Ha a teljesítményben a téri közvetítés a meghatározó, az várható, hogy nőni fog az egyetlen objektum előnye. Ilyen hatás nem jelentkezett. Hasonló eredményt kaphatunk olyankor, amikor nem a detekció pontosságát, hanem a reakcióidőt mérjük (Czigler-Balázs 1998).

A téri és az objektumokhoz kötődő figyelem együttes hatását mutatja Egly, Driver és Rafal (1994) vizsgálata. A kísérlet alapja a téri figyelem tárgyalásánál bemutatott egyik paradigma: a vizuális mező egy területén perifériás jelzőinger jelenik meg, és azt vizsgálják, nő-e ezen a területen a detekciós reakcióidő. A kísérleti elrendezés jellegzetességeit a 17.3. ábra b) része szemlélteti. A feladat során a vizuális mezőben folyamatosan két objektum, két hosszúkás téglalap volt látható. A jelzőinger az egyik téglalap egyik sarkának világosságváltozása volt. Amennyiben az ingerek erre a területre kerültek, az e valid jelzést követő célingerek rövidebb reakcióidőt eredményeztek. Igazán érdekes eredmény az invalid helyek esetében mutatkozott. Ekkor ugyanis annak ellenére, hogy a helyek azonos távolságra voltak a jelzőingertől, rövidebb volt a reakcióidő akkor, amikor a jelzett objektum másik sarkában jelent meg a célinger, mint akkor, amikor magán a másik objektumon.

17.3.ábra. A tárgyhoz kötődő figyelem két kísérleti demonstrációjának vázlata. a) Duncan (1984) kísérlete, ahol két egymásra rajzolt objektum tulajdonságairól kellett beszámolni. 1. Egy objektum egy tulajdonságának detek- ciója. 2. Egy objektum két tulajdonságának detekciója. 3. Két objektum egy-egy tulajdonságának detekciója. b) Egly és munkatársai (1994) kísérlete, ahol a téri figyelem hatását „felülírja” a tárgyhoz kötött figyelem. 1, 2, 3 – A tesztinger lehetséges helye

A vizuális objektumok esetében a sajátságok azonosítását megelőzi maguknak az objektumoknak a reprezentációja. Ehhez meggyőző érvekkel szolgálnak a Pylyshyn és Storm (1988) által végzett többszörös tárgykövetési vizsgálatokból származó adatok. E kísérletekben a vizuális mezőben több (8-24) azonos, egyszerű tárgy (pl. kör, pont) jelenik meg. Ezekből néhánynak azonban átmenetileg megváltozik valamilyen sajátsága, és ezért hirtelen megkülönböztethetővé válik a többitől (például e körök vagy pontok néhányszor felvillannak). Ezek a kijelölt objektumok. Ezután valamennyi, most már újra azonos objektum összevissza mozog a képernyőn. A vizsgált személy feladata az, hogy a kijelölt objektumokat kövesse. Valamennyi idő (pl. 10 s) elteltével felvillan az egyik objektum, a vizsgált személynek pedig el kell döntenie, hogy ez az objektum a kijelöltek közé tartozik-e vagy sem. Pylyshyn és Storm (1988) eredményei szerint 10 azonos objektum közül 5 követése sikeres lehet. Az objektumok mennyisége és a mozgások sebessége alapján nem valószínűsíthető, hogy a figyelmi fókusz pillanatról pillanatra, egyedenként regisztrálja és raktározza az objektumok helyét. Így ami tárolódhat, az maximum öt individuális objektum, azaz olyan objektum, ami megtartja azonosságát (nem keveredik össze a többivel).

22.1. táblázat -

NEUROPSZICHOLÓGIAI VIZSGÁLATOK A TÁRGYAKHOZ ÉS AZ OBJEKTUMOKHOZ KÖTÖTT FIGYELEMRŐL

A központi idegrendszer helyi sérüléseinek hatását elemző neuropszichológiai vizsgálatok a figyelmi működések szerveződésének számos sajátságára mutatnak rá. Az elsődleges vizuális kéreg féloldali sérülésekor a lézióval ellenoldalon szenzoros károsodás mutatkozik: az érintett látótérben megjelenő fényfelvillanásokat az ilyen betegek detektálják. Mindazonáltal e hemianopiás betegek – különösen akkor, ha a parafoveális területek megtartottak – viszonylag jól kompenzálhatják a sérülést. Bár nem tanácsos, de vannak olyan betegek, akik károsodásuk ellenére autót is vezetnek. E személyek viszonylag jó kompenzációs működésével szemben azok a sérültek, akiknél a temporoparietális területek érintettek, gyakorta az életvezetést befolyásoló súlyos tüneteket mutatnak, a vizuális neglektet. A neglekt előfordulása lényegesen gyakoribb a jobb oldal sérülésekor, mint a bal oldali esetében. Komoly esetben a beteg teljesen elhanyagolja a sérüléssel ellenkező oldalt. (Emlékeztetünk az idegrendszer felépítésében domináns ellenoldali beidegződésre: a jobb oldali működések a központi idegrendszerben a bal oldalhoz kapcsolódnak, és fordítva.) Olyan eset is volt, hogy akkor, amikor látogatója ezen az oldalon állt, nem fordult felé, nem ette meg az ételt a tányér sérüléssel ellentétes oldaláról, nem borotválkozott az egyik oldalon, és így tovább. Az ábra jellegzetes neglektes rajzokat mutat. A neglekt enyhébb formája, a kioltás (extinkció) rávilágít, hogy e sérülés a figyelmi rendszert érinti. A kioltás egyik demonstrációjánál a beteget arra kérik, hogy fixálja a vizsgálat vezetőjének arcát, és számoljon be arról, milyen tárgyat mutatnak be az egyik, és milyen tárgyat a másik vizuális mezőben. A beteg viszont gyakorta beszámol a lézióval ellenoldali tárgyról, ha azt önmagában mutatják be. Ha viszont a lézióval azonos oldalon is bemutatnak egy tárgyat, az ellenoldali tárgyról nem tud beszámolni, a másik tárgy „kioltja” az észlelést. Több ilyen beteggel végzett vizsgálat arra utal, hogy a sérülés megakadályozza, hogy a figyelem áthelyeződjön a sérüléssel ellentétes oldalra, mivel a figyelem nem válik le az ép terület által reprezentált területről.

Több neglektes beteg vizsgálata során olyan eredmények mutatkoztak, melyek rámutatnak arra is, hogy a neglekt mögött egy igen bonyolult rendszer károsodása állhat. Kimutatták, hogy egyes neglek- tes betegek képesek megmondani, hogy az ellenkező oldalon (kontralaterálisan) bemutatott tárgyak azonosak-e az azonos oldalon (ipszilaterálisan) bemutatott tárgyakkal, holott azt nem tudták, mi is a kontralaterálisan bemutatott tárgy (Pierrot-Deseilligny et al. 1991). A megfigyelések arra utaltak, hogy több enyhe neglekt esetében a kioltás könnyebben kiváltható, ha az azonos oldalon bemutatott tárgy megegyezik az ellenkező oldalon bemutatott objektummal. Az azonos sajátságok ilyen hatását formálisabb kísérletek is megmutatták (Baylis et al. 1993). Voltak olyan megfigyelések is, melyek szerint nem a fizikai hasonlóság fokozta a kioltás valószínűségét, hanem a tárgyak funkcionális hasonlósága. Például egy kisebb fehér műanyag villa és egy nagyobb fémvilla bemutatásakor csak a sérüléssel azonos oldali evőeszközt észlelte a neglektes beteg.

Berti és Rizzolatti (1992) eredményei szerint a kioltott tárgy befolyásolhatja az ipszilaterálisan bemutatott tárgy feldolgozását. A vizsgálatban vonalas rajzokat kellett osztályozni. Ha ezeket az ipszi- laterális oldalra adták, miközben a másik oldalra is adtak rajzokat, a két rajz kategoriális azonossága abban az esetben is serkentette a kategorizálást, ha a személy a kioltás miatt nem tudott beszámolni az ellenoldali képről.

Szinte minden könyv idézi Marshall és Halligan (1988) esetét. A bal oldali neglektes betegnek két házat mutattak be, melyek közül a bal oldali lángolt. A személy ezt nem vette észre, a két házat azonos nak ítélte. Mégis, arra a kérdésre, hogy melyikben lakna, a jobb oldali házat választotta. A bemutatott kísérletek, megfigyelések, esetek arra utalnak, hogy a kialvásnál a gátlási folyamatok a feldolgozás egy magasabb szintjére hatnak. Egy olyan szintre, melyet már bonyolult feldolgozás előzött meg, viszont az erre a szintre ható gátlási folyamatok megakadályozzák a tudatosulást.

A feldolgozás eredménye viszont, ha nem is tudatosul, hatást gyakorolhat a válaszszervezés rendszereire. Erre mutatunk be egy példát. Cohen és munkatársai (1995) Eriksen-paradigmában vizsgáltak neglektes betegeket. Az irreleváns (zavaró) ingerek vagy a neglektes, vagy az ép látótérfélbe kerülhettek. A kísérlet eredménye egyértelműen mutatta, hogy a neglektes területre adott ingerek befolyásolták a reakcióidőt, azaz megtörtént a feldolgozásuk, és ennek eredménye hozzájárult a válaszrendszer hangolásához. Neurális terminusokban: a válaszkód aktiválása nem követeli a parietális területek épségét; mentális terminusokban: a hatáshoz nem szükséges, hogy a személy tudatában megjelenjen az irreleváns inger. Több beteg esetében bebizonyosodott, hogy a neglektnél nem egyszerűen arról van szó, hogy a téri figyelem hiánya egyes területekről megakadályozza az információfeldolgozást. A téri referenciakereten kívül tárgyhoz kötődő referenciakeretek is befolyásolják a neglekt hatásait. Driver és Halligan (1991) vizsgálata mutatja, miről is van szó. A neglektes betegnek arról kellett döntenie, hogy két ábra azonos-e vagy sem. Találtak olyan neglektes beteget, akinél a minták hossztengelye szerint mutatkoztak meg a megítélés tévedései, nem pedig a látótér jobb vagy bal oldala szerint.

Behrmann és Tipper (1994) olyan tárgyalapú neglektről számolt be, amelyben az eredetileg a sérüléssel ellenoldali neglekt átvándorolt az azonos oldalra. Az ingerábra két vonallal összekötött kör volt (mint egy súlyzó). Eredeti orientációban ez az ábra vízszintes volt. A sérüléssel ellenoldali (a neglektes) kört jelezték, majd az ábra forogni kezdett úgy, hogy 1,7 másodperc alatt 180 fokot fordult, azaz ami eredetileg a bal oldalon volt, az a jobb oldalra került. Mi várható akkor, ha a célinger ilyenkor jelent meg? Ha a neglekt egyszerűen valamelyik oldalhoz tartozik, akkor a célingerre a forgás után nem kellene hosszabb válasznak lennie, hiszen a célinger nem esett neglektes területre. Ennek ellenére megnőtt a válasz ideje: mintha az eredetileg neglektes területre eső ábrarész „magával hurcolta volna” a neglektet. Az ilyen jelenség azonban nem minden neglektes esetben áll elő (Farah et al. 1990). Általában véve, a lokális sérülések hatásai szinte minden beteg esetében más és más területeket érintenek, így a tünetek is változnak. A modern rehabilitációs módszereknek köszönhetően pedig szerencsére a súlyos tünetek gyakran lényegesen enyhíthetők.

Neglektes beteg rajzai. A feladat a rajz kiegészítése volt. A bal oldalon a beteg az ép oldalnak megfelelő részt rajzolt. A jobb oldalon az ábra belső részének kiegészítése a meglévő rajz ismétlése (A rajzokat Verseghi Anna bocsátotta rendelkezésünkre, amiért köszönetet mondunk)


A tárgyhoz kötődő figyelem az élmények szintjén is megjelenik. Sohn és munkatársai (2004) pszichofizikai kísérletben demonstrálták, hogy a tárgyhoz kötött figyelem ilyenkor a tárgyat kialakító részletek globális szerveződésén alapul, és nem a szomszédos egységek összekapcsolódásán (lokális kapcsolatokon). A kísérletben ponthalmazok mozogtak. A pontok pirosak vagy zöldek voltak. A résztvevőknek vagy az egyik, vagy a másik ponthalmazt kellett figyelniük. Az egyik kísérleti feltételben a két szín határozta meg a pontok mozgását: az azonos színű ponthalmazok mozgása egyezett. Ilyenkor a személyek két mozgó, átlátszó felületet látnak. A másik esetben pontpárok mozogtak együtt. Ekkor lokálisan alakulhatott volna ki kapcsolat a mozgás és a szín között. A személyek ilyenkor egyetlen mozgó felületet látnak. A kísérletben azt vizsgálták, hogy a mozgó pontokhoz való adaptáció után (a ponthalmazokat hosszabb ideig kellett nézni) milyen mozgásutóhatás áll elő. Amikor a személyek két felületet észleltek, az utóhatást, a mozgásiránnyal ellentétes látszólagos mozgást vagy vízeséshatást (bővebben szó volt róla a Mozgásészlelés című fejezetben) a figyelt színnel mozgó halmaz iránya határozta meg. Amikor viszont a kísérleti személyek csak egy felületet észleltek, a figyelt színnek nem volt hatása. Az utóhatás meghatározója így a globális együttjárás volt.