Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Automatikus és figyelmi folyamatok, a figyelem megosztása

Automatikus és figyelmi folyamatok, a figyelem megosztása

Bár mentális működéseink részleteihez nincs közvetlen hozzáférésünk, a mindennapokban átéljük, hogy egyes működések több, más működések kevesebb „mentális erőfeszítést” igényelnek. A gyakorlott vezető automatikusan vált sebességet, és (általában) automatikusan követi a táblák jelzéseit, alkalmazkodik a közlekedési szabályokhoz. A korábbiakban már tárgyaltunk olyan inger-válasz kapcsolatokat, melyek szinte megakadályozha- tatlanul aktiválódnak. Ilyen volt egy szó jelentése a gyakorlott olvasónál (lásd a Stroop-hatást), vagy még ennél is nyilvánvalóbb volt a hallott szó jelentésének aktivációja. (Sokan szeretnénk átélni, hogy milyen is lehet a magyar nyelv a nyelvet nem beszélő külföldi számára, de ez nem sikerül, mivel nem tudunk eltekinteni attól, hogy értjük a beszédet.) Egyes folyamatokra így azt mondhatjuk, hogy automatikusak, más folyamatok pedig igénylika figyelem mechanizmusait.

Az automatikus és figyelmi folyamatok megkülönböztetése a megismerési folyamatok pszichológiájában általános. Az automatikus folyamatok elvégezhetők egymással párhuzamosan, nem igényelnek feldolgozási kapacitást, teljesítményük a további gyakorlással már jelentősen nem változik (Hasher-zacks 1979). Van, aki ezt a listát kiegészíti még azzal, hogy a figyelmi folyamatok a tudatos kontrollhoz kapcsolódnak, az automatikus folyamatok viszont nem (Posner-Snyder 1975). Van olyan felfogás is, mely szerint a teljes automaticitás, illetve a teljes figyelmi kontroll egy kontinuum két végpontja, köztük az automaticitás különböző fokozatai helyezkednek el (Kahneman-Chajczyk 1983). Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az automaticitásnak két szintjéről beszélhetünk. A mikroszint azt jelenti, hogy az információfeldolgozás bizonyos részfolyamatai automatikusan lezajlanak, azaz adatvezéreltek. Ezeket a folyamatokat nevezhetjük preattentív folyamatoknak. Ilyen az alak-háttér szétválasztása a látásnál vagy a beérkező ingeregyüttes szabályszerűségeitől való eltérés detekciója. Makroszinten már a folyamategyüttesek működnek automatikusan. Ilyen volt az autóvezetéssel vagy a szójelentés azonosításával kapcsolatos példa.

Az automatikus és figyelmi folyamatok megkülönböztetésére olyan módszereket kell találni, melyek a teljesítmények szintjén elkülöníthetővé teszik azt, hogy a folyamat automatikus-e vagy sem. Már eddig is találkoztunk azzal a lehetőséggel, hogy a folyamatok magyarázatában az operacionális (műveletekkel történő) meghatározásra támaszkodjunk. A vizuális keresési feladatnál például ilyennel találkoztunk akkor, amikor azt elemeztük, hogy a zavaró ingerek számának növekedésével miként nőtt egyes esetekben a reakcióidő (konjunkciós keresés), míg máskor ez nem történt meg (sajátságkeresés). A vizuális keresési feladatok alkalmazása a figyelmi és kontrollált folyamatok elkülönítésére Shiffrin és Schneider (1977) nevéhez fűződik. A ma már klasszikusnak számító kísérletsorozatban a vizuális keresési feladatot az emlékezeti keresési (letapogatási) feladattal kombinálták. A feladatban a személyeknek néhány (1-4) betűt kellett megjegyezniük, majd ezt követően olyan tesztingereket kaptak, amelyeken néhány (1-4) betű és szám volt. A reakcióidő-mérést szolgáló két gomb egyikét akkor kellett lenyomni, ha a tesztegyüttesben szerepelt olyan betű (legalább egy), amely tagja volt valamelyik megjegyzendő ingeregyüttesnek is. (A feladat emlékezeti keresési [Sternberg 1969/1981] vonatkozása, hogy egy emlékezetben tartott együttesben kellett megtalálni a célingert. A vizuális letapogatási vonatkozás pedig abból adódik, hogy a tesztegyüttes több elemből állt, köztük az esetleges célingerből.) Az eredmények szerint a reakcióidő az emlékezeti együttes nagyságával egyenes arányban nőtt (ez várható az emlékezeti keresési kísérletek eredményeinek alapján), valamint nőtt a bemutatott karakterek számának növekedésével is (ez várható a vizuális letapogatási kísérletekből). A kísérleteknek azonban nem ez a lényeges eredménye. Az igazán érdekes az, hogy a reakcióidő növekedéséhez csak a betűk száma járult hozzá, a számoké nem. Ha például a tesztegyüttesben két betű és két szám volt, a reakcióidő rövidebb volt, mint akkor, amikor négy betű szerepelt, de egyetlen szám sem. Ha viszont két betű volt jelen, de nem volt szám, a reakcióidő nem volt lényegesen rövidebb, mint akkor, amikor a két betűn kívül számok is jelen voltak.

Elvégezhető azonban a Shiffrin-Schneider-kísérletnek egy olyan változata is, amelyben a megjegyzendő lista vegyesen tartalmaz számokat és betűket. Azt fogjuk találni, hogy ebben az esetben a számok is és a betűk is részt vesznek a reakcióidő kialakításában. Miért van ez így? Az előző esetben a számok feldolgozása másként történhetett, mint a betűké. A számokat párhuzamosan lehetett feldolgozni (és elutasítani, mint a feladat szempontjából felesleges elemeket). Az utóbbi esetben viszont a számok feldolgozása is igényelte a részletes azonosítást, a letapogatási folyamatot. Az első esetben a számok feldolgozása automatikus volt, a második esetben viszont figyelmi (kontrollált). A számok automatikus feldolgozása azért volt lehetséges, mert a számok és a betűk formájának azonosításában az írástudó felnőtt óriási gyakorlattal rendelkezik. Amikor például Shiffrin és Schneider csak betűket használt, viszont a próbák hosszú során keresztül a betűknek csak egy csoportja szerepelhetett mint célinger, más betűk viszont nem (azaz kialakult a betűk kategorizációja: a relevánssal szemben az irreleváns betűk csoportja), a nem releváns betűk száma végül már nem befolyásolta a reakcióidő-eredményeket. Ehhez az automatizálódási folyamathoz azonban több mint 2000 próbára volt szükség.

A mindennapi életben gyakori, hogy egyszerre többféle tevékenységet is végzünk. Nézzük a filmet, és esszük a pattogatott kukoricát. Vezetjük az autót, és beszélgetünk a partnerünkkel. A kísérletezés még ennél nehezebb eseteket is vizsgált, például gyakorlott zongoristák kottából játszottak ismeretlen darabot, miközben hangosan ismételték a közben hallott szövegeket (Allport-Antonis-Reynolds 1972). Vannak azonban olyan helyzetek is, amikor abbahagyunk egy tevékenységet, hogy sikeresen elvégezzünk egy másikat. Autóvezetési példánkat folytatva: ha szemben feltűnik egy kamion, melyet éppen egy sportkocsi előz, azonnal abbahagyjuk a beszélgetést.

A fenti esetekben a figyelmet megosztottuk, vagy a figyelmet fókuszáltuk. (Valamivel pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy a tevékenységet osztjuk meg, vagy egyetlen tevékenységre összpontosítunk.)

A figyelem megoszthatósága a pszichológiának gyakorlati és elméleti szempontból egyaránt érdekes kérdésköre. A figyelem korai szűrési elmélete, mint láttuk, feltételezte, hogy a feldolgozás „szűk keresztmetszete” a folyamat elején van. A szűk keresztmetszet mindenekelőtt az észlelésben nem engedi azt meg, hogy egyszerre több feldolgozási folyamat menjen végbe. Ebből a szempontból a késői szelekciós elméletek sem mások: kétségbe vonják a valódi megoszthatóság lehetőségét, hiszen ezek a modellek is szűk keresztmetszetet („üvegnyakat”) feltételeznek, csak másutt. Természetesen ezek az elméletek is kezelni tudják a figyelem megosztásának azokat a mindennapi eseteit, melyeket fentebb bemutattunk. Egyszerűen arra hivatkoznak, hogy e feladatok lehetőséget teremtenek az időosztásos működésre: a korlátozott kapacitású rendszert egyszer az egyik, máskor a másik feladat használja, azaz váltakozva kezeli az egyik vagy másik feladathoz tartozó elemeket. Hogy van-e figyelmi megosztás akkor, amikor nincs lehetőség ilyen váltásokra, speciális vizsgálatokat követel, melyekről rövidesen szó lesz.

Előbb azonban álljunk még meg egy kicsit a figyelem „üvegnyak”-elméleteinél. Ezek egy olyan gondolatrendszert képviselnek, amely azt tételezi fel, hogy a feldolgozás folyamatai között van olyan, melyben egyszerre csak korlátozott számú (vagy egyenesen egyetlen) működés történhet. Lehetséges azonban egy másik megközelítés is. Eszerint a korlát nem strukturális természetű abban az értelemben, hogy valamely folyamathoz kötött, hanem a korlát magában a feldolgozásban érvényesül, azaz az egész folyamategyüttesnek van valamekkora kapacitása. Ez az összkapacitás oszlik meg az adott pillanatban elvégzett (elvégzendő) mentális műveletek között. Modern formában ezt az elméletet Kahneman (1973) fejtette ki. Eszerint az, amit mentális erőfeszítésnek élünk meg, nem más, mint a kapacitás használata. A rendelkezésre álló kapacitást pedig újra és újra el kell osztani a pillanatnyi követelményeknek megfelelően. Visszatérve korábbi példánkra: amikor a szembejövő kamion láttán az autóvezető abbahagyja a beszélgetést, mentális kapacitását visszavonja a társalgástól, mégpedig azért, hogy így nagyobb kapacitása legyen az autóvezetésben.

Felmerül azonban a kapacitáselmélettel kapcsolatban két sarkalatos kérdés. Egyrészt, mitől függ az, hogy mekkora a kapacitás? Másrészt, igényel-e az információfeldolgozásnak valamennyi részfolyamata mentális kapacitást, vagy vannak olyan folyamatok, amelyek függetlenek a figyelmi rendszertől? Az első kérdés az éberség és a figyelem kapcsolatát érinti. Kahneman elmélete szerint a kapacitás az éberség függvénye: minél nagyobb a pillanatnyi aktivitásunk, annál nagyobb az elosztható kapacitás. A második kérdés az automatikus és figyelmi folyamatok megkülönböztetésének témaköréhez tarozik. A kiinduló alaptétel az, hogy az automatikus folyamatok működéséhez nincs szükség mentális kapacitásra.

A fentiek értelmében a kapacitáselméletek lehetségesnek tarthatják a valódi figyelemmegosztást, a figyelmi folyamatok párhuzamos működését. Ha ugyanis két (vagy több) tevékenység együttesen nem igényel többet, mint a pillanatnyilag rendelkezésre álló összkapacitás, akkor párhuzamosan folyhatnak, azaz a figyelem megosztható közöttük. Lehetséges az egyidejű feladatvégzés akkor is, ha az egyik feladat automatikus, azaz nem igényel kapacitást. (Ez utóbbi lehetőség természetesen az „üvegnyak”-elméletekben is szerepel. A megfogalmazás ekkor így szólhat: az automatikus feldolgozás nem használja a korlátozott kapacitású rendszert.) Természetesen a kapacitáselmélet sem tagadja, hogy vannak olyan esetek, amikor két feladat egyidejűleg nem végezhető. Ekkor a megosztást olyan korlátok akadályozzák, melyek nem a mentális kapacitással kapcsolatosak. Közhelynek tűnhet, de mégis meg kell említeni, hogy nem lehet egyszerre két, egymást kizáró mozgást végezni. Az viszont már nem magától értetődő, hogy lehet-e ilyenekre egyszerre előkészülni. Létezhetnek továbbá olyan esetek is, amikor a feldolgozórendszer valamelyik területén egyszerre két működést kell végezni, és e két működés összekeveredik. Az ilyen szerkezeti kölcsönhatások sem tartoznak a mentális kapacitás korlátjának körébe. Ezekre az esetekre az adatátviteli korlát jellemző, és nem a források korlátja (Norman-Bobrow 1975).

Amennyiben a megosztás „figyelmi” működések között történik, a személy eldöntheti, hogy a két egyidejűleg adott feladat közül melyik feldolgozására fordít nagyobb kapacitást (egyszerűbben: melyiket tekinti fontosabbnak). Kísérleti körülmények között lehet ilyen utasításokat adni: „Figyeljen egyformán az A és a B feladatra!”, de lehet alkalmazkodni még egy ilyen instrukcióhoz is: „Helyezze figyelme nagyobb részét, mintegy 80 százalékát az A, kisebb részét, mintegy 20 százalékát a B feladatra!” Ha változtatják az instrukciót, megvizsgálható, hogy a feladatok milyen mértékben befolyásolhatják egymást attól függően, hogy melyikre figyelünk jobban. Ha teljesen függetlenül végezhető két feladat, akkor az egyikre fektetett nagyobb figyelmi kapacitás nem csökkenti a teljesítményt a másik feladatban. Ha viszont a két feladat azonos kapacitáson osztozik, az egyik feladat nagyobb teljesítményével párhuzamosan a másik feladatban a teljesítmény csökken. A kettős feladatok módszerével a figyelem megosztásának mértékét pontosan lehet jellemezni (Sperling-Melchner 1978).

Gyakorlás hatására lényegesen növekedhet a teljesítmény két feladat egyidejű végrehajtásakor. A klasszikus demonstráció Spelke, Hirst és Neisser (1977) kísérlete. A vizsgálatban részt vevő személyek négy hónapon keresztül gyakoroltak, az összidőt tekintve több mint három napnak megfelelő ideig. Az egyik feladat történetek olvasása volt, a másik diktált szöveg leírása. Eleinte a két feladat egyidejű végrehajtása nehezen ment. Az olvasási sebesség nagyon lassú volt, és rossz volt az írás teljesítménye. Másfél hónap elmúltával viszont a személyek a normális szintnek megfelelően voltak képesek megérteni az elolvasott történetet, és jó volt az írásos feladatban is a teljesítmény. Ekkor még a leírt szövegből keveset dolgoztak fel. További gyakorlás után viszont már megértették a leírt szöveget is: észrevették az azonos jelentéstani kategóriába tartozó szavakat, a rímeket, és arra is képesek voltak, hogy szólisták diktálása esetében nem magukat a diktált szavakat írták le, hanem azokat a kategórianeveket, melyekbe az egyes szavak tartoztak. A teljesítmény e javulásában jelentős szerepe lehetett annak, hogy a feldolgozás számos vonatkozása automa- tizálódott. További lehetőség a már ismertetett időosztásos működés, illetve a kapacitások esetleges jobb elosztása.

A környezet sajátságainak regisztrációja nem szükségszerűen korlátozódik a viselkedés szabályozásában szereplő ingerekre. E kérdéskör fejezetünk vissza-viszatérő kérdése. Megjelenik a figyelmi szelekcióval kapcsolatosan, megjelenik majd a figyelem automatikus váltásával kapcsolatosan, és természetesen az automatikus működéseket irányító ingeregyüttessel kapcsolatosan is. Avval a lényeges kérdéssel, hogy milyen „adatbázis” áll rendelkezésre a nem figyelt ingerekről, és milyen ismereteink vannak az ilyen ingereket tároló rendszerről, több kutatási terület foglalkozik. A nemtudatosuló észlelés kérdései túlmutatnak e fejezet témakörén. A környezet szabályszerűségeit automatikusan regisztráló rendszerről, illetve az ilyen szabályszerűségeket megszegő ingerek hatásairól a későbbiekben (A figyelem sötét oldala) lesz szó.