Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 1. Észlelés és figyelem

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Fenntartott figyelem és aktiváció

Fenntartott figyelem és aktiváció

Vigilancia

Mennyi ideig tudunk figyelni valamire? A kérdés lényeges, hiszen megszabja a teljesítményt számos munkahelyen, a sportban, de akár az előadóművésznek vagy tanárnak is tekintettel kell(ene) lennie arra, hogy mennyi ideig érdemes igénybe venni hallgatóságát. A kérdés annyiban pontosítható, hogy ilyenkor azt elemezzük, hogy mennyi ideig tartható fenn a magas szintű teljesítmény, amikor nincs szükség jelentősebb fizikai erőfeszítésre, a figyelmi folyamatok pedig bizonyos előre meghatározott környezeti eseményekre és a velük kapcsolatos akciókra irányulnak. A pszichológiában e témakör a vigilancia kutatási területéhez kapcsolódik. A vigilancia terminus Head angol neurológustól származik, aki a (fiziológiailag) maximális hatékonyság állapotát nevezte így. Mackworth (1970) nyomán a vigilanciát olyan állapotnak tekintjük, mely biztosítja, hogy bizonyos kis intenzitású, véletlenszerű időpontban megjelenő környezeti jelzésekre meghatározott módon válaszoljunk. A kutatások zömét régebben, az 1960-70-es években végezték, de maguk az adatok és a következtetések máig nem veszítették el aktualitásukat. Mint az előző fejezet történeti bevezetőjében írtuk, a figyelem modern kutatásai alkalmazott területeken kezdődtek, és az egyik ilyen témakör éppen a fenntartott figyelem volt. Újabban sokkal inkább a hatékonyságot megalapozó idegrendszeri működés (az aktiválórendszerek) megismerésében újulnak meg az ismeretek, e kérdéskör azonban túlmutat témánkon.

A hosszabb ideig fenntartandó figyelem (pontosabban a teljesítmény) elemzésére olyan feladatokat dolgoztak ki, melyek modellezték a hosszabb ideig fenntartott figyelmet igénylő munkaköröket. Erre a különböző eljárások közül ma is leggyakrabban a Mackworth-féle óratesztet alkalmazzák. E tesztben egy fehér homogén háttér előtt mutató jár körbe. A mutató másodpercenként egyet ugrik, egy körforgás alatt 100 normál ugrást végez. Időnként azonban előfordulnak kétszeres ugrások is. A vizsgálatban részt vevő személy feladata ezeknek a dupla ugrásoknak a jelzése gombnyomási válasz formájában. Az alapkísérletben fél óra leforgása alatt 12 ilyen ugrás jelent meg, az ugrások közötti időtartam 45 és 180 másodperc között változott. Egy ülés több ilyen sorozatból állt, és mintegy két órán keresztül tartott. Az órateszt mellett alkalmaztak a klasszikus vizsgálatokban (lásd Mackworth 1970) egy olyan feladatot is, melyben kör alakú zöld ernyőn kis folt jelent meg, hasonlóan a radar képernyőjéhez, valamint egy akusztikus tesztet, melyben 18 másodpercenként hangok szólaltak meg. Néha a hang hosszabb volt, mint a sztenderd, a résztvevőknek ezeket kellett jelezniük. Mindhárom feladatra jellemző volt, hogy a részt vevő személyek teljesítménye a második félórában rosszabb volt, mint eleinte. Ezt további teljesítménycsökkenés követte, ennek aránya azonban már kisebb volt. Az óratesztben például négy félórás sorozatban 25 tisztiiskolásnál a találati arány 0,84, 0,74, 0,72, illetve 0,71 volt. Ezt a hatást nevezik a vigilancia csökkenésének. A korai kutatások során megfigyelték azt is, hogy a hatások csökkennek, ha a találatokról, illetve a téves riasztásokról visszajelzést adnak (sajnos ez az „éles” helyzetekben nem megy), és akkor is, ha a félórás sorozatok között 30 félórás szüneteket tartottak. Ezeket a klasszikus eredményeket Mackworth (1969, 1970) könyvei foglalják össze.

A fenti teljesítménycsökkenés akkor mérhető jól, ha hosszabb szakaszokra (a teljes félórára) átlagolják az egyéni teljesítményt, majd kiszámítják a csoport átlagát. A teljesítmény azonban már a munka kezdete után röviddel csökkenni kezd. Az órateszt egyik változatát alkalmazva Jerison (idézi Davies-Parasuraman 1982) 36 személy adatait abból a szempontból elemezte, hogy a személyek hány százaléka jelezte az első, a második stb. jelzőingert (szignált). Az ilyen „finom felbontású” elemzés szerint a teljesítmény az első félórán belül is jelentősen csökken, a csökkenés üteme viszont fokozatosan esik.

A vigilanciafeladatokban a teljesítményt hagyományosan a találati aránnyal fejezik ki. Alkalmazzák ezenkívül a reakciók latenciaidejét, továbbá azokban a feladatokban, ahol a detektálandó inger mindaddig tart vagy ismétlődik, míg a megfigyelő nem reagál, a teljesítményt jellemzi a szignál hosszúsága, illetve ismétlődéseinek száma. A vigilanciafeladatoknál a jelek kihagyása mellett a hibázások másik típusát az alaptalan válaszok alkotják. Így a teljesítményben tekintetbe kell venni a téves riasztásokat is (Braoadbent 1971). A találati és téves riasztási arányok egyidejű elemzése a szignáldetekciós elmélet (lásd a pszichofizikai fejezetet) keretében lehetséges, ahol a találati arányok és a téves riasztási arányok ismeretében kiszámítható, hogy milyen érzékeny a feldolgozási rendszer, valamint mennyire hajlamos a lehetséges válaszok valamelyikét előnyben részesíteni (torzítási hajlam). E két tényező egymástól nem függ, vigilanciahelyzetekben mindkettő változhat, tehát elkülönített kezelésük maximálisan indokolt.

A vigilanciafeladatokban mutatkozó teljesítménycsökkenés több tényező hatásának eredője. Csökkenti a teljesítményt a visszajelzések hiánya (a helyes válaszokat nem követi megerősítés vagy a hibás válaszokat hibajel). A vigilanciatesztek választ nem kívánó (sztenderd) ingereire kialakuló válaszgátlás kiterjedhet az ilyen ingerektől csak kissé különböző, de választ követelő ingerekre, így ezekre is csökken a válaszhajlam (Broadbent 1958, 1971). Szintén Broadbent (1971) vetette fel, hogy a figyelem időleges csökkenésében, a figyelmi blokkok jelentkezésében szerepet játszhat a figyelmi szelektivitást biztosító szűrő labilitása. Az alkalmazkodó viselkedés szempontjából ugyanis fontos, hogy időről időre a feldolgozórendszer „mintát vegyen” a környezetből, azaz átváltson az eredetileg nem figyelt információforrásokra. E váltások kapcsán a feladathoz tartozó ingerek detek- ciója elmaradhat.

A tényezők egy következő csoportja a teljesítmény csökkenését ahhoz az általános aktivitásiszint-csökke- néshez köti, mely a kísérleti helyzet ingerszegény jellegéből adódik (Mackworth 1969). Szintén Mackworth (1969) vetette fel, hogy a vigilanciafeladatokban a teljesítmény változásai kapcsolatba hozhatók a habituáció jelenségeivel is. A habituáció itt annyit jelent, hogy ismételt ingerlés hatására számos reakció (idegrendszeri, vegetatív, viselkedéses) intenzitása csökken. Mackworth szerint ugyan a környezeti ingerekre gyorsabb a habi- tuáció, mint a feladatban szereplő ingerekre, de ahogy az idő múlik, ezek az ingerek is habituálódnak. Deese (1955) a teljesítménycsökkenés okaként felveti a várakozások, elvárások változásainak szerepét. E magyarázat szerint a jelek kis gyakorisága döntő tényező a teljesítmény alakulásában. A kísérleti ülés korai szakaszában fokozatosan alakulnak ki az elvárások. Eleinte a személy nagyobb jelgyakoriságot vár. Ahogy „idomul” a helyzethez, úgy csökkennek a várakozások. A várakozás csökkenése a kísérlet elején a legnagyobb, és ez ilyenkor jelentősebben csökkenti a teljesítményt. A vigilanciafeladatokban mutatkozó teljesítménycsökkenésben szerepet játszhat a résztvevők csökkenő motivációja is. Smith (1966) szerint a „periodikusan részt vevő” személyek nem dolgoznak mindig teljes kapacitással. A feladat monoton jellege ilyen személyeknél a belső (intrinsic) motivációt csökkenti. A külső motiváló tényezők (például az eredmények ismerete) így megnövelhetik a teljesítményt – ami számos kísérlet eredményeiben meg is mutatkozik.

A különböző feladatokban a teljesítménycsökkenés mértéke lényegesen eltér. Az eltérések közül több feloldódik akkor, ha megfelelően csoportosítva értékelik a vigilanciafeladatokat. A csoportosításnál szempontként szerepelhet a) az ingerek modalitása, b) az ingerlés bonyolultsága, c) a szignálok gyakorisága és d) a detekciós válaszhoz szükséges diszkrimináció módja. Levine és munkatársai (1971) számos feladat elemzése alapján általánosan releváns szempontnak tartották, hogy a feladat az egymás után érkező ingerek diszkriminációját követeli-e, vagy egy adott ingert ki kell-e emelni a háttérből. Az idő előrehaladtával a tapasztalatok szerint főleg az első esetben csökken a teljesítmény. Davies és Parasuraman (1982) nyomán az első csoportba tartoznak a vizuális területről azok a feladatok, melyekben szaggatott fényingerlésnél az intenzitás vagy az időtartam változását kell jelezni, vagy műszermutatók kilengése esetében az eltérő kimozdulások jelzése. Akusztikus feladat e csoportban szaggatott ingereknél szintén az intenzitás- vagy időtartam-változás, vagy például hangosan adott számsor esetén a szabályosság megváltozásának jelzése. A második csoport vizuális feladata például betűsorok esetében egy adott, több elemből álló szekvencia jelzése, egyidejű foltok bemutatásakor az esetleges eltérő színű, nagyságú stb. folt jelzése, vagy kis intenzitású fényingerek detekciója. Hangok esetében a folyamatos vagy szaggatott zajba ágyazott hang megjelenésének detekci- ója, a folyamatos zaj megszakadásának jelzése tartozik ebbe a csoportba.

A vigilanciafeladatokban a teljesítmény csökkenését (a szignáldetekciós elmélet terminusait használva) okozhatja az érzékenység csökkenése, de okozhatja a válaszkritérium szintjének változása is. Bár a vigilanciafelada- tok hasonlítanak a szignáldetekciós helyzetekre, maguk a számítások sokszor nem egyszerűek, mivel kicsi a releváns események gyakorisága. Mindazonáltal az elvégzett szignáldetekciós számítások szerint az a nézet alakult ki, hogy az idő múlásával a kritériumszint emelkedik. A teljesítményben ez úgy jelentkezik, hogy a találati arány és a téves riasztási arány egyaránt csökken. Ez azonban a helyzet alapos egyszerűsítése. Broadbent és Gregory (1963, Broadbent 1971) adatai szerint az idő előrehaladtával a kritérium- szint csak akkor nő, ha már kezdetben is elég magas volt. További bonyodalom, hogy a kritériumszint alakulása attól is függ, hogy milyen a jelgyakoriság. Baddeley és Colquhoun (1969) eredményei szerint a nagyobb jelgyakoriság alacsonyabb kritériumszinttel jár együtt. Drury és Addison (idézi Davies-Parasuraman 1982) valóságos munkahelyzetben is talált ilyen tendenciát. Amikor megnőtt a selejtes munkadarabok száma, csökkent a minőségellenőrök kritériumszintje.

A vigilanciahelyzetek között vannak olyanok is, ahol az érzékenység csökken. Míg az órateszt hagyományos formájában az érzékenység csökkenése nem mutatható ki, a vizsgálati módszert kissé megváltoztatva megfigyelhető az érzékenység csökkenése. Mackworth (1970) egyik kísérletében a folyamatosan mozgó mutató megállását kellett jelezni, nem az ugró mutató szokásosnál nagyobb ugrását. A különbség úgy fogalmazható meg, hogy a szokásos eljárásban a megfigyelő időzíthette a megfigyelés pillanatát (a mutató szabályos időközönként ugrott), a módosított változatban nem, mivel itt a detektálatlan megállás bármely pillanatban bekövetkezhetett. Van egy további tényező is, mely meghatározhatja az érzékenységet. Ez az ingerek összgyakorisága (például az óratesztben a szimpla plusz dupla ugrások időegységre eső száma). Minél nagyobb a gyakoriság, annál valószínűbb az érzékenység csökkenése az idő függvényében. Végezetül, számos vigilanciafeladatot elemezve Parasuraman (1979) arra a megállapításra jutott, hogy a legkevésbé akkor csökken az érzékenység, ha az események össz- gyakorisága kicsi, és nem kíván emlékezeti működést annak eldöntése, hogy az ingerre kell-e válaszolni, vagy sem, tehát azokban a feladatokban, ahol a jelet a háttértől kell megkülönböztetni.

Láthattuk, hogy a vigilanciakísérletekben a teljesítményt, a teljesítmény változásainak okait és a feladatok különböző típusaiban a várható változásokat kimerítően elemezték. A magyarázó elvek sokasága alapján úgy tűnik, nem lehet egykönnyen olyan okot találni, mely egységesen magyarázza az összes teljesítményváltozást. Sokkal valószínűbb, hogy abban a helyzetben, amikor a teljesítmény magas szintjét hosszabb ideig fenn kell tartani, ez a törekvés számos vonatkozásában akadályokba ütközik.

Éberség és teljesítmény

A vigilanciakísérletekben mutatkozó teljesítménycsökkenést, mint láttuk, kapcsolatba hozták az aktivitás, az éberség csökkenésével, a korábbiakban pedig az orientációs válasz kapcsán került szóba az aktiváció időleges növekedése. De mi is az az aktiváció, az aktivitási szint? Mindennapos tapasztalat, hogy a semmittevés álmosí- tó, ha feszültek vagyunk, „túlpörögtünk”, nem tudunk a munkára figyelni, de nem tudunk akkor sem, ha ebéd után inkább szundítanánk egyet. Az éberséget, aktivációt biztosító idegrendszeri mechanizmusok felfedezése olyan fontos szerepet töltött be a kísérleti pszichológia történetében, amit talán csak a reflexelv múlt felül. Az aktivációt biztosító rendszer felfedezése (Moruzzi-Magoun 1949) meghatározóan befolyásolta a pszichológiai gondolkodást. Az aktiváló hatások egy része a külső környezetből származik, de hasonlóan befolyásolják az agykérgi aktivitást a belső környezetből származó hatások is. Az észlelőrendszer, a belső környezet állapotát jelző rendszer és a motivált viselkedést szervező (közte a mozgató-) rendszer egységes működését Grastyán (1983, 6-8.) leírása összegzi:

„Nyilvánvalóvá vált, hogy az aktiváló hatás nem korlátozódik a mesencephalikus formatio reticularisra [középagyi hálózatos állomány – Cz. I.], hanem annak a hatalmas működési komplexusnak a sajátsága, melyeta limbicus rendszer fogalma jelöl. Ezzel az aktiváló hatást mutató területek, legalábbis topológiai szempontból, fedésbe kerülnek azokkal a területekkel, melyek a korábbi évtizedek kutatásai során úgy váltak ismertté, mint a szervezet belső miliőjét szabályozó homeosztatikus rendszer és egyúttal az emóciók egyik legmagasabb idegi szubsztrátuma.

E felismerés elvi jelentősége abban rejlik, hogy alapot ad arra a feltételezésre, hogy az aktiváció elektrofi- ziológiai mechanizmusai magatartási vetületben azokat a funkciókat jelentik, amelyeket a pszichológiai szemlélet motivációs folyamatokként tart számon. Abból a tényből, hogy az aktivációs rendszer egybeesik a belső miliő állapotát tükröző, illetve azt szabályozó homeosztatikus rendszerekkel, lehetővé válik a következtetés, hogy a neocortex információprocesszáló folyamatait nem aspecifikus, indifferens ébresztő hatás hozza működésbe, hanem egyúttal egy, a szervezet aktuális állapotát tükröző információ is.”

Az idézet arra hívja fel a figyelmet, hogy az aktivációs rendszerek működése nem tekinthető a konkrét viselkedés tartalmától, jellegétől független működésnek. Az aktiváció, az éberség, a vigilancia fogalmak mint pszichológiai konstrukciók azonban éppen nemspecifikus jellegük hangsúlyozásán keresztül váltak a pszichológiában népszerűvé. A megismerési folyamatok pszichológiájában e kérdést általában el szokták hanyagolni, mégpedig abból a feltételezésből kiindulva, hogy a kísérletben a személyek az instrukciónak megfelelően, motiváltan és éberen vesznek részt, egy-egy kísérleti ülést pedig úgy szerveznek meg, hogy az éberség szintje az ülés folyamán állandó maradjon. Hogy azután ez valóban így van-e vagy sem, gyakran nem derül ki, mert a kísérletezők ezt sokkal ritkábban ellenőrzik, mint gondolnánk.

A specifikus aktiválórendszer felfedezését megelőzően már a harmincas években (Duffy 1932) felvetődött, hogy a „viselkedés intenzitása” elhelyezhető egy olyan kontinuum mentén, mely a mély alvástól a felfokozott izgalom állapotáig terjed, s a hatékony teljesítmények a kontinuum bizonyos részéhez kötődnek. A kapcsolat jellege azonban még ennél is régebben ismert. Yerkes és Dodson (1908) egerekkel végzett diszkriminációs kísérletekben úgy találta, hogy az elektromos áramütés intenzitásának növelése a teljesítményt egy szintig növeli, viszont az áramütés intenzitásának további fokozásával a teljesítmény csökken. Felismerték, hogy az optimális érték függ a diszkrimináció nehézségétől: ha a feladat nehezebb, az optimum alacsonyabb, ha a feladat könnyebb, az optimum magasabb. Ha a sokk intenzitását aktiváló tényezőnek tekintjük, és az összefüggést általánosítjuk, a 17.11. ábrának megfelelő összefüggést, a Yerkes-Dodson-törvényt kapjuk.

17.11. ábra. A Yerkes–Dodson-törvény. Az aktivációs szint függvényében az optimum egyszerű feladatok esetében magasabb, mint bonyolultabb feladatoknál

A Yerkes-Dodson-törvénynek megfelelő kísérleti eredmények száma tekintélyes. Broadbent (1971) eredményei szerint például a zaj mint éberségi szintet növelő tényező könnyű feladatokban a teljesítményt növeli, bonyolultabb feladatokban viszont rontja. Az aktivációs magyarázat szerint az előbbi esetben a zaj az aktivációt az optimum felé nyomja, az utóbbi esetben viszont már túl nagy lesz az aktiváció, nagyobb, mint az optimum, azaz az összefüggés fordított U alakú. A fordított U alakú összefüggés tesztelésének van egy gyakorlati problémája. Mint arra Eysenck (1982) felhívta a figyelmet, ha egy vizsgálatban az aktivitási szintnek nem elég széles skáláját állítják be, a legkülönbözőbb eredmények „megfelelnek” majd a feltételezésnek. Előfordulhat, hogy az aktiváció valamennyi szintje az optimum alatt, esetleg éppen az optimumot átfogva, vagy éppenséggel azon túl volt, így az eredmények széles skáláját meg lehet magyarázni egy görbe vonalú összefüggéssel. További módszertani nehézség, hogy az aktivációs szintet nem könnyű jellemezni. Az első lehetőség: elfogadhatjuk, hogy vannak olyan tényezők, melyek kapcsolata szoros az aktivációval, és e tényezőnek a nagyobb értékei nagyobb aktivációval járnak (az összefüggés monoton). Két példa: a fehér zaj intenzitásának emelésével az aktiváció nő; magasabb szorongási érték esetében magasabb az aktiváció. Egy másik lehetőség, hogy az aktivitási szintet valamilyen fiziológiai változó (bőr elektromos vezetése, EEG stb.) segítségével jellemzik, és a teljesítményt e változó függvényében értékelik.

Az első lehetőséget annak kapcsán mutatjuk be, hogy milyen magyarázatok születtek az összefüggés görbe- vonalúságára. Easterbrook (1959) vetette fel, hogy az éberségi szint és a teljesítmény viszonyát szelektív figyel- mi tényezők alakítják ki. Minél magasabb az aktivitási szint, annál szűkebb a figyelmi fókusz. A hatékony teljesítéshez sem a túl szűk, sem a túl tág szelekciós mező nem előnyös. Ezt az összefüggést árnyalja a feladat nehézsége. Bonyolultabb feladatok esetében több mozzanatra kell tekintettel lenni, ezért itt előnyösebb az alacsonyabb aktivitás esetén jelentkező szélesebb figyelmi beállítódás. Egyszerű feladatok esetében viszont a koncentráltabb figyelem lehet előnyös. E magyarázatot kísérletesen úgy lehet ellenőrizni, hogy egyszerre két feladatot adnak, és valamiképpen befolyásolják az aktivitás szintjét. Ha az instrukcióban megadják a két feladat közötti fontossági sorrendet, akkor feltételezhető, hogy az aktivitási szint emelkedésével egy ponton túl a teljesítmény a kevésbé fontos (másodlagos) feladatban csökken, mivel a figyelmi folyamatok fokozatosan az elsődleges feladatra vonatkozó információra korlátozódnak. A kettős feladat módszerének más eredményei is megfelelnek azonban az Easterbrook-féle magyarázatnak. Ha az első feladatban a teljesítmény nő, a másodlagosban pedig változatlan marad, lehetséges, hogy a másodlagos feladatban választott teljesítménymutatók nem elég érzékenyek. Az is lehet viszont, hogy az aktivitás emelkedésével nő a rendelkezésre álló mentális kapacitás (Kahneman 1973), és az elsődleges feladatban ez okozza a teljesítmény növekedését. Ha a másodlagos feladatban a teljesítmény csökken, az elsődlegesben pedig nem változik, az elsődleges feladat érzékenysége kérdőjelezhető meg, és így tovább.

Eysenck (1982) mintegy negyven olyan vizsgálat eredményét elemezte, amelyben a kettős feladat módszerét alkalmazták, és amelyben a közölt eredmények az aktivitási szint változásai szerint elemezhetőek voltak. Az eredmények többsége megfelelt a figyelmi feltételezésnek. Feltűnő volt azonban, hogy az aktivációra ható tényezők nem azonos hatással voltak a két feladat teljesítményének viszonyára. Amikor az aktivációs szint a büntetés (általában elektromos áramütés) nagysága miatt változott, az elsődleges feladatban sohasem nőtt a teljesítmény az aktivitás emelkedésével, a szorongási szint emelkedésével pedig egyetlen esetben találtak csak teljesítményjavulást az elsődleges feladatban (Kausler et al. 1959). A jutalom növelésével emelt aktiváció hatására viszont nőtt a teljesítmény az elsődleges feladatban, és az esetek tekintélyes részében ilyen hatással volt a zaj szintjének növelése is. Az eredményekből levonható egyik következtetés az lehet, hogy az „aktivitási szint” nem egységes jelenség, amennyiben az áramütés és a szorongás nem ugyanarra a rendszerre hat, mint a jutalmazás vagy akár a zaj szintje. E lehetőséget az aktivitást megalapozó idegrendszeri mechanizmusok elemzése messzemenően igazolja (pl. Claridge 1967, Robbins-Everitt 1995). Mint korábban utaltunk rá, az aktivitással együtt változó fiziológiai mutatók olyan független változóként szerepelhetnek, melyek alkalmasak lehetnek az aktivációs szint jellemzésére. Szintén az aktivitási szint mutatója az EEG-mintázat változása.

E mutatók tárgyalására e helyütt nem térünk ki (lásd Czigler 2003a), csupán alkalmazásuk egy fontos szempontjára hívjuk fel a figyelmet. Ha az aktivitás emelkedik, általában fokozódik a szimpatikus idegrendszer tónusa. A vegetatív mutatók és a viselkedéses aktivitás kapcsolata azonban közel sem egyszerű. Lacey (1967) kísérletei mutattak rá arra, hogy egyrészt személyről személyre változik, mely mutatók érzékenyek az aktivitás változására, másrészt az egyes aktivitást fokozó helyzetek is különböznek abban, hogy milyen a vegetatív mutatók változása egymáshoz képest. Vannak olyan helyzetek, amikor egyes mutatók a szimpatikus tónus fokozódását jelzik, mások viszont ennek ellenkezőjét. Ezt a jelenséget irányszéttartásnak nevezik. Példaként Davis (1957) megfigyelését idézhetjük. Mikor férfiaknak aktfotókat mutattak, a pulzusszám csökkent, egyéb mutatók viszont a szimpatikus dominancia irányában változtak. Libby, Lacey és Lacey (idézi Kahneman 1973) személyeinek az volt a feladatuk, hogy csoportosítsanak képeket annak alapján, hogy azokat érdekesnek, közepesen érdekesnek vagy érdektelennek találták. E kísérletben a szívritmus lassulása a pupilla tágulásával járt együtt, és az irányszéttartás mértéke annál nagyobb volt, minél érdekesebbnek ítélték a képeket.

A szívritmus csökkenését kiváltó helyzetek között szerepel az előkészület állapota. Tipikus példája az ilyen helyzetnek, amikor a futó az „Elkészülni!” vezényszó után várja a rajtpisztoly hangját. Kísérleti modellként közismert az előrejelzéses reakcióidő-feladat. Ilyen helyzet a klasszikus averzív kondicionálás is (ezt részletesen az Altalános pszichológia [szerk. Csépe-Győri-Ragó] 2. kötete tárgyalja), amikor a feltételes inger után elkerülhetetlen büntetés következik. A várakozási helyzetekben a vázizommozgások mértéke általában kicsi. A váz- izommozgások csökkenése és a szívritmus csökkenése nincs ok-okozati kapcsolatban: Obrist és munkatársainak

  1. adatai szerint a mozgások akkor is csökkennek, ha atropin hatásaként megakadályozzák a szívritmus csökkenését. A szívritmus csökkenése valószínűleg gátlási állapot megnyilvánulása. Egyéb olyan helyzetekben is leírták a szívritmus lassulását, ahol gátlási tényezők valószínűsíthetők. Ilyen a már bemutatott és válaszinterferenciával járó Stroop-helyzet. Elliot és munkatársai (1970) e helyzetben a szívritmus lassulását mérték. A lassulás tehát olyan helyzetek jellemzője, ahol az aktiváció időleges emelkedése a végrehajtó rendszer időleges gátlásával jár. Ugyanakkor fizikai vagy mentális erőfeszítéssel (problémamegoldás, verbális válasz előkészítése) járó helyzetekben a szívritmus a többi mutatóhoz hasonlóan a szimpatikus dominancia irányában változik (Cam- pos-Johnson 1966). A szívritmus változásainak alakulásából – általánosabb szinten – azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az aktiváció inkább mintázat, azaz több, egymástól ok-okozati értelemben nem függő tényező összessége, nem pedig valamilyen egységes reakció.

Az aktiváció napi ingadozása számos teljesítményben megmutatkozik. (Erről később más szempontból szó lesz még az Alvás és álom című fejezetben.) Itt röviden annyit említünk meg, hogy a teljesítmény közepes nehézségű feladatokban (számos vigilanciafeladat, kártyaszortírozási feladat) a reggeli óráktól kezdődően fokozatosan javul (Blake 1967, Kleitman 1973). A teljesítmény e változása kapcsolatot mutat a testhőmérséklet napi változásával, és a vegetatív idegrendszer és a hormonális rendszer több mutatója is hasonló változást mutat. Érdekes viszont, hogy az emlékezeti teljesítmények más napi ciklus szerint változnak. Folkard és munkatársai (1976) emlékezeti letapogatási kísérletben úgy találták, hogy a teljesítmény alacsony emlékezeti terhelés mellett a nap folyamán nő, magasabb terhelés mellett viszont csökken. Jobbak a reggeli értékek olyan feladatok esetében is, ahol az ingerek nagy gyakorisággal jelennek meg (Bonnet-Webb 1978). A teljesítmény napi változásai azonban jelentős egyéni eltéréseket mutatnak. A felnőtt népesség mintegy 45 százaléka kifejezetten előnyben részesíti a nap valamelyik szélső időszakát, azaz a korai vagy a késői napszakot (Horne-osterberg 1977), tehát reggeli (pacsirta-) vagy esti (bagoly-) típus, míg a többiek kevésbé érzékenyek a napszakos változásokra (bővebben lásd a 18. fejezet Napszakos aktivitásmintázatok, baglyok és pacsirtákcímű szövegdobozát). A „reggeli” és „esti” preferencia megmutatkozik a teljesítményben is, főleg az észlelési folyamatok hatékonyságában. Hor- ne és munkatársai (1980) minőségellenőrzést modellező vizsgálatukban például úgy találták, hogy a hibák felfedezése a napszakos preferencia szerint változik, a helytelenül hibásnak minősített esetek száma viszont nem mutatott hasonló napszakos eltérést.

Az aktivitás legalapvetőbb napszakos változása természetesen az alvás-ébrenléti ciklus. Ennek változásai, valamint az aktiválórendszereket befolyásoló számos farmakológiai hatás (izgató- és nyugtatószerek hatásai) már kívül esnek e fejezet témakörén. Erről majd a következő, az alvásról és álomról szóló fejezetben lesz szó.

ÖSSZEFOGLALÁS

  1. A figyelmi folyamatoknak lényeges szerepük van abban, hogy az egyes ingersajátságok a valóságnak megfelelően kapcsolódjanak össze tárgyakká. Ugyanakkor a figyelem egyes tárgyakra is irányulhat, és ekkor a tárgynak több tulajdonságát is kiemelten kezeli a figyelmi rendszer.

  2. Az információfeldolgozás folyamatában a kiértékelésnek vannak olyan részfolyamatai, melyek az ingerlés egyszerűbb, és vannak olyanok, melyek az ingerlés összetettebb vonatkozásaival foglalkoznak. Ezek nem szükségszerűen szerveződnek egymást követő szakaszokba. A feldolgozás részeredményei is befolyásolhatják a reakciók szervezésének rendszerét.

  3. Az információfeldolgozás kezdeti (főként érzékelési) folyamatai, valamint alapos gyakorlás után egyes összetettebb folyamatok nem igényelnek korlátozott kapacitású figyelmi működéseket. Ezek az automatikus folyamatok. Amikor egyszerre több eseménnyel foglalkozik a megismerőrendszer, a magas szintű teljesítményt automatikus folyamatok tehetik lehetővé.

  4. Váratlan ingerek orientációs reakciót váltanak ki. Az orientáció kapcsán időlegesen nő az aktiváció általános szintje, és az orientációt kiváltó események észlelését serkentő folyamatok működnek.

  5. A tudatosság és a figyelem viszonya összetett. Nem figyelt események befolyásolhatnak későbbi viselkedéseket, és rövid időre részleteikben is rögzülhetnek az emlékezet rendszerében.

  6. Az éberség, aktiváció szintje meghatározza a viselkedés hatékonyságát. A teljesítménynek nem kedvez sem a túl alacsony, sem pedig a túl magas aktivációs szint. Az aktiváció optimuma egyszerűbb feladatoknál magasabb, mint bonyolultabbaknál.

KULCSFOGALMAK

figyelmi blokk, figyelmi pislogás, folyamatos feldolgozási modell, habituáció, irányított keresési modell, kolla- tív változó, mentális erőfeszítés, preattentív folyamatok, sajátságintegrációs elmélet, szakaszelmélet, Yerkes- Dodson-törvény

ELLENORZO KÉRDÉSEK

  1. Hogyan függ a zavaró ingerek számától a sajátságkeresés, és hogyan a konjunkciós keresés?

  2. Mi az illuzórikus konjunkció jelensége?

  3. Hogyan érinti egy objektum különböző sajátságainak detekcióját a tárgyra irányuló figyelem?

  4. Hogyan határozható meg a szakaszelmélet?

  5. Mi a folyamatos feldolgozás elve?

  6. Mi különbözteti meg az automatikus és figyelmi folyamatokat?

  7. Hogyan vizsgálható, hogy megosztható-e két feladat között a figyelmi kapacitás?

  8. Milyen összetevőkből áll az orientációs reakció?

  9. Hogyan mutatható ki, hogy nem vesszük észre, hogy a megjelenő objektumok irányába szemmozgásokat végzünk?

  10. Milyen módszerekkel mutatható ki vizuális ingerek implicit emlékezeti reprezentációja?

  11. Milyen pszichofiziológiai eredmények utalnak környezeti szabályszerűségek regisztrációjára a szenzoros emlékezetben?

  12. Hogyan igazolható, hogy a vizuális pislogás időtartamában is megtörténik az ingerek jelentésének feldolgozása?

  13. Milyen magyarázatai vannak a vigilancia csökkenésének?

  14. Hogyan változik az optimális aktivitási szint a feladatok nehézségétől függően?

  15. Milyen érvek szólnak az aktiválórendszer egységessége ellen?