Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

1. fejezet - TANULÁS

1. fejezet - TANULÁS

„Nem értetem at ut vesszőt és egycsomo papirt elrontotunk. Akor Burt aszonta néze én mutatok magának valamit gyerünk a kisérleti laborba talán rá jön a dologra. Föl mentünk az 5ödikk emeletre egy másik szobába egycsomo ketrec vólt és álatok malymok meg egerek... Burt ki vet egy fehér egért a ketrecből és meg mutata nekem. Burt aszondta ez Algernon és ö nagyon joltuggya eszt az ut vesszőt csinálni. Montam neki mutasa meg hogy csinálja.

Hát kébzejék beletete Algernont egy ládába akora mint egynagy asztal amibe egycsomo kanyaro- do meg fordullo volt minden féle falakbol és ot volt a RAJT meg a CÉL épugy mind a papiron. Csak a nagy asztal fölöt egy drot szitta volt. és Burt kivete az oráját és föl emelt egy csapo ajtot és aszonta gyerünk Algernon és az egér 2töt 3mat szimatolt és neki iramodot. Elöbb végig szalatt egy hoszu uton és amikor láta hogy nem tud továb meni sehová visza jöt ahonan indult és csak ált ott egy percig a bajszát mozgata. Asztán elindult a másik irányba és megin neki iramodot. Épen aszt csinálta amit a Burt akart hogy én is csináljak a vonalas papiron. Nevetem mert ugygondoltam nehéz lessz esztet egy egérnek megcsinálni. De Algernon csak ment ment végig aba a valamibe mindig a jo uton amig kijöt azon a végin ahol az volt hogy CÉL és akor egyt cincogot. Burt aszongya ez aszt jelenzi hogy bolldog mer jol csinálta a dolgot. elyha montam ez asztán egy okos egér."

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. Árkádia Kiadó, Budapest, 1988, 10-11. o. (Eredeti angol kiadás: Harcourt, 1966.)

Daniel Keyes író és pszichológus. Egyik leghíresebb regénye, a Virágot Algernonnak egy olyan szellemileg visszamaradott fiatalemberről, Charlie-ról szól, akin a tudósok egy különleges műtétet hajtanak végre. Charlie, mint a könyv magyarul megjelent változatából vett idézetből is látszik, a műtétet megelőzően még helyesen írni sem tud. A műtét alapját egyébként azok a kísérleti eredmények jelentik, amelyeket az Algernonnal végzett útvesztő-kísérletekben kaptak. Charlie-nál, akárcsak Algernonnál, a műtétet követően rohamos kognitív fejlődés következik be. A hatás azonban nem tartós, a regényben bemutatott történet megrázó fordulatokkal van tele.

A tanulásról szóló fejezeteket egy olyan irodalmi idézettel indítottuk, amely egy sokak számára jól ismert kondicionálási paradigmát tett világszerte ismertté. Ebben Algernon, az okossá tett egér javuló tanulási képességeit a kutatók egy útvesztő segítségével vizsgálták. Magának a könyvnek sok és többféle mélységű üzenete van az átlagember és a pszichológus számára is. A tanulással foglalkozó fejezetekben bemutatott téma szempontjából talán az az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a tanulás alapvető folyamatait megismerve, a levonható törvényszerűségek mennyire általánosak. Az idézett regény arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a tanulás állatkísérletes modelljei ugyan segíthetik annak megértését, miként alkalmazkodik az ember a környezet jelzéseihez, eseményeihez, az emberi tanulás folyamatai azonban jóval összetettebbek.

A tanulás kifejezést sokféle értelemben használjuk, a mindennapi életben leginkább az iskolához kötődő tevékenység jut róla eszünkbe. Valóban, a tudásszerzésnek egyik leggyakoribb módja a fejlett társadalmakban a formális iskolai oktatás keretében zajlik. Hogy ez valóban figyelembe veszi-e azt is, amit a mai pszichológia tud, vagy még mindig a klasz- szikus ismeretekre támaszkodik, nem tartozik témáink közé. Mindenesetre a tanulás fogalmát a pszichológia nem kizárólag ebben az értelemben használja, sőt az úgynevezett akadémikus tudás megszerzésének pszichológiai kutatása jelenleg sajnos nem tartozik a kurrens irányok közé. A tanulás szélesebb értelemben egy olyan folyamat, amelynek során a legkülönbözőbb típusokba sorolható tapasztalatok eredményeként a viselkedés viszonylag tartós változása következik be. Sok minden tanulás eredményeként alakul ki: szokásaink, hiedelmeink, értékeink, attitűdjeink és persze tudásunk is. A tanulásnak, miként majd a következő fejezetekből, illetve ezt követően az emlékezésről szóló panelből is kiderül, sokféle formája van. Vannak közöttük olyanok, amelyek igen gyorsan, szinte csak egyszeri tapasztalat eredményeként jönnek létre, míg mások hosszú, sokáig tartó, sokszor ismételt történés eredményei. Bár ezeknek a tanulási típusoknak az alapfolyamatai, meghatározó elemei eltérőek, mindegyikük lényege, hogy valamilyen tapasztalat áll a hátterükben. Az ember esetében ez persze nem mindig a közvetlen tapasztalatot jelenti, hiszen a társas közegben felnövő ember sok dolgot anélkül tanul meg, hogy azt személyesen megtapasztalta volna.

A tanulás alapvető folyamatainak első nagy hírű kísérletezője Ivan Petrovics Pavlov, akinek a nevéhez fűződik az úgynevezett első típusú vagy klasszikus kondicionálás törvényszerűségeinek leírása. Az első fejezet bemutatja mindazt, amit Pavlov, majd követői leírtak azzal kapcsolatban, hogy miként is lehetséges az, hogy környezetünk korábban semleges ingerei jelzőértékűvé válnak. Látni fogjuk, hogy bármilyen, az állat (Pavlov esetében kutya) számára észlelhető és a többitől jól megkülönböztethető ingerhez olyan viselkedéses válaszokat kapcsolhatunk, amelyeket eredetileg csak egy bizonyos fajta, a választ minden körülmények között kiváltó inger eredményezett. Megismerkedhetünk azokkal az alapjelenségekkel, amelyek hatására a reflex alapján most már feltételes válasszá alakult viselkedés miként szolgálja az alkalmazkodást, illetve nagyon hasonló ingerek esetén miként vezethet a neurózishoz hasonló állapot kialakulásához.

Az elemi tanulási jelenségek egy nagy csokrát alkotják a második típusú, azaz az ope- ráns vagy instrumentális tanulás formái. Ezek a pszichológia egyik nagy irányzatának, a behaviorizmusnak a szülöttei, azé az irányzaté, amelynek kiemelkedő képviselői a viselkedést a környezeti ingerek és az azokra adott válaszok alapján lehetőleg úgy igyekeztek magyarázni, hogy az organizmus belső állapotait ne kelljen ebbe bevonni. Valamennyi második típusú kondicionálási elmélet szerint a viselkedés mindig következményei függvényében változik. A behaviorizmusnak ez a Burrhus Frederic Skinner tevékenységének köszönhetően ismertté és népszerűvé vált tana egyre több pszichológiai elméletben jelent meg. Mégis a legmesszebb maga Skinner ment el, amikor a Time magazinnak 1971 szeptemberében adott interjújában úgy fogalmazott, hogy minden emberi tevékenység, akár a kultúra és az emberi akarat is, magyarázható a tanulásnak az állatkísérletekben feltárt törvényszerűségeivel. Skinner abban az évben került a Time címlapjára (lásd a mellékelt fotót), amikor sok vitát kiváltó utópisztikus regénye, a Walden II is megjelent. Ebben egy olyan emberi társadalom működését mutatta be, amely kizárólag az operáns kondicionálás elvei alapján működik. A művet ért kritikákra egy újabb könyvvel válaszolt (Beyond Free-dom and Dignity), ez azonban inkább tovább korbácsolta a vitákat. Szépírói munkássága persze nem vonja kétségbe mindazt, amit tudományos munkái jelentenek. A be- haviorizmusról írt összefoglaló kötete (About Behavio- rism, 1974) ma is jól használható alapmű.

B. F. Skinner a Time magazin 1971. szeptemberi számának címlapján

Az operáns kondicionálás és a klasszikus kondicionálás kísérleti paradigmáiban feltárt törvényszerűségek azonban már az állatok esetében sem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy a természetes környezetben kialakuló valamennyi viselkedésváltozást meg tudják magyarázni. Az egymásra épülő, illetve egymással interakcióban lévő tanulási formák egy jellegzetes elméleti keret kialakulásához vezettek, ezek az úgynevezett párhuzamos vagy kétfaktoros tanulási elméletek. A leírt modellek nagy hatást gyakoroltak a pszichológia más területein is az elméletalkotók gondolkodására, így többek között a fejlődés-, a személyiség-, a szociál- és a szervezetpszichológiában. Az operáns kondicionálás „varázsfogalma”, a megerősítés, különösen ennek eltérő változatai (ezek szakkifejezéssel a megerősítési tervek) nagyon sok pszichológiai elméletbe bevonultak, a nyelvelsajátítástól egészen a szervezeti viselkedésig.

A kognitív pszichológiának a hatvanas évek végén kezdődő fellendülése azonban nem maradt hatás nélkül a tanulás értelmezésében sem. Megjelentek azok a tanuláselméletek, amelyek, szakítva a behaviorizmus hagyományaival, a megismerőfolyamatoknak, illetve a mentális állapotoknak tulajdonítottak egyre nagyobb jelentőséget. A belátásos tanulástól a behelyettesítő tanuláson át a társas tanulásig számos tanulási típus került a pszichológusok érdeklődésének homlokterébe, ezek közül a legfontosabbakat veszi sorra a Tanulás panel második fejezete. Többek között Thorndike, Köhler, Tulving, Bandura neve fémjelzi ezt a korszakot. A téri tanulás törvényszerűségeinek feltárása azonban nem a kognitív pszichológusokkal kezdődik, ezen a területen nemzetközileg is maradandót alkotott Kardos Lajos. Bandura szociális-kognitív tanuláselmélete, miszerint döntéseinket mások viselkedésének megfigyelésével alakítjuk ki, különösen nagy hatással volt a fejlődéspszichológia agressziótanulási elképzeléseire, illetve a szociálpszichológiának a modellkövető magatartással foglalkozó irányzataira. A pszichológiának valamennyi, a társas viselkedéssel foglalkozó területén Albert Bandurának Dorothea és Sheila A. Ross-szal együtt a Journal of Abnormal and Social Psychology lapjain 1961-ben közölt cikke a klasszikus kiindulópont. A szervezetpszichológiának például mind a mai napig számos elképzelése épít arra a klasszikus elméletére, amely azt vázolja fel, hogy mely tényezők hatnak a páros és társas viselkedésben, illetve adott csoport tagjai miként sajátítják el az értékeket. Ez az igen ösz- szetett tanulási folyamat, amelyet szocializációnak nevezünk, messze túlmutat az általános pszichológia vizsgálódási körén.

A tanuláspszichológia nagy klasszikusainak tanításai a legkülönbözőbb alkalmazási területeken fejtették ki hatásukat. A népszerűséggel sokszor együtt járt és ma is együtt jár az is, hogy a tudomány megállapításait időnként nem tartják eléggé szenzációsnak az azokról tudósítók, így aztán tudományosként feltüntetett anekdoták forognak közszájon, illetve az internet korában a honlapokon, blogokban. Illusztrációként vegyünk egy közismert anekdotát! Azért nevezzük anekdotának, és sok forrással ellentétben nem tudományosan megalapozott hiteles közlésnek, mivel az időnként citált Lyall Watson adatai (Wat- son, 1979, idézi Amundson, 1985) igencsak hiányosak. Jobb tehát, ha óvatosak vagyunk azzal kapcsolatban, hogy valóban tudományosnak számító megfigyeléssel van-e dolgunk. Mégis érdekes, hogy a századik majom esete hányféle értelmezést kapott és kap. A leírás szerint egy több évig tartó kísérletben egy Japánban élő majomfajt (Macaca fuscat) tanulmányoztak. Ennek során a Kosima-szigeten élő majmoknak a partra kikötő csónakokról édeskrumplit (batáta) dobáltak ki a parti fövenyre. A majmok azonban „rájöttek” (a próba-szerencse és a belátásos tanulással megismerkedve láthatjuk majd, hogy ez az állítmány mennyire antropomorf), hogy ha lemossák az édeskrumpliról a sós homokot, az ízletesebb lesz. Hamarosan egyre több majom követte viselkedésében a többieket, a megszerzett tudást pedig a nőstények adták tovább utódaiknak. A megfigyelők egyre több ilyen krumplimosó viselkedést regisztráltak 1952 és 1958 között, mígnem a Kosima-szigeten az így viselkedő majmok száma el nem ért egy kritikus értéket. A megfigyelésekről könyvében író Watson ezt a kritikus számot a száznál határozta meg, innen ered a századik majom esete kifejezés. A jelenséget sokan, sokféleképpen magyarázzák, sőt nem egy megközelítés a telepátia egyik bizonyítékaként emlegeti azt a soha meg nem erősített „tényt”, hogy a krumplimosó viselkedés a többi szigeten is megjelent, holott az ott élő majmoknak soha nem volt semmilyen kapcsolata a Kosima-szigeten élőkkel. Amundson (1985) például kifejezetten cáfolja, hogy bárki ennek a viselkedésnek a megjelenését bizonyította volna. A századik majom jelensége tehát egy hangzatos, mindenekelőtt anekdotára épülő kifejezés, mégpedig egy olyan komplex viselkedésváltozásra vonatkozóan, amely minden bizonnyal valóban megtörtént, csak éppen megnyugtató tudományos forrásokkal nem rendelkezik. Mindenesetre a pszichológia a modellkövetés és a környezeti alkalmazkodás komplex evolúciós pszichológiai keretében tud rá magyarázatot adni.

A modellkövetés alapjelenségeit feltáró vizsgálatokkal párhuzamosan jelenik meg a kognitív pszichológiában az az elképzelés is, hogy az emberi tanulási formákon belül fontos helyet foglalnak el a mentális reprezentációkon (a környezet, a külvilág gondolati, fejünkben lévő képviselete) végrehajtott műveletek. Ennek az irányzatnak kiemelkedő vizsgálódási területét a kognitív térképek jelentik. Kiindulópontját kezdetben állatkísérletek adják, kiteljesedett formájukban azonban átvezetnek az ökológiai és környezetpszichológiai modellekhez. A Tanulás panelt egy olyan integráló fejezet zárja, amely az elemi tanulási formáktól jut el a komplex emberi tanulási rendszernek a valós környezetben megjelenő rugalmas, alkalmazkodó formáiig. Számba vesszük, hogy a külső és belső tényezők hányféle összefüggésében értelmezhető maga a tanulás, és ezek a tanulási formák miként biztosítják azt a rendkívüli rugalmasságot, amellyel az élőlények, különösen pedig az ember képes környezetéhez alkalmazkodni.

Valamennyi tanulásfejezet legfőbb célja, hogy a klasszikus és a modern pszichológiai elméletek közül a legfontosabbakat foglalja össze. Megismerkedhetünk ennek során a tanulás irodalmának hazai és nemzetközi eredményeivel, és természetesen a magyar „hozzáadott értékkel” is.