Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Klasszikus kondicionálás – alapjelenségek

Klasszikus kondicionálás – alapjelenségek

Az első kísérletek és a terminológia születése

A klasszikus kondicionálás alapjelenségeinek szisztematikus tanulmányozása Ivan Petrovics Pavlov orosz fiziológus nevéhez fűződik. Történeti érdekesség, hogy a klasz- szikus kondicionálás is azok közé a tudományos felfedezések közé tartozik, amelyek egymástól függetlenül, azonos időben születtek. Egy amerikai kutató, Edwin B. Twit- meyer 1902-ben a Pennsylvania Egyetemhez benyújtott disszertációjában (lásd Twit- meyer, 1974) írta le azoknak a kísérleteknek az eredményét, amelyekben egyetemi hallgatók térdreflexét társította úgy, hogy a reflexkalapáccsal a térdre mért ütést fél másodperccel megelőzte egy csengőhang. Twitmeyer egyes hallgatók esetében azt találta, hogy több ismétlés után a csengőhang is kiváltotta a térdreflexet. Miért nem Twitmeyer a klasszikus kondicionálás atyja? Például azért, mert megfigyeléseinek újdonságát nem ismerte fel, a szokatlan jelenség feltárására nem tervezett szisztematikus vizsgálatokat, így aztán sem az élettan sem a pszichológia nem vett róla tudomást.

Pavlovnak a klasszikus kondicionálásra kiterjesztett kísérletei mintegy leágazását jelentették az emésztés folyamatát feltárni kívánó munkáknak. Pavlov, aki az emésztés tanulmányozásához olyan sebészeti eljárásokat fejlesztett ki (krónikus sipoly, fisztula), amelyeket évekig lehetett az emésztőnedvek gyűjtésére használni, a szentpétervári orvosi egyetem professzoraként sok hallgatót fogadott laboratóriumában, akiknek diplomájuk megszerzéséhez önálló kutatásokat kellett végezniük. A hallgatók és technikusok hamarosan megfigyelték, hogy bizonyos idő elteltével a kutyáknál már az étel vagy az ételt adó személy látványára is fokozódott a gyomornedv kiválasztása. Bár Pavlov technikusai ezt a fajta gyomornedv-kiválasztást elég találóan „pszichikus szekréciónak” nevezték, különösebb tudományos érdeklődést nem váltott ki.

A klasszikus kondicionálás szisztematikus vizsgálatainak kezdete Pavlov két tanítványához, Stefan Wolfsohnhoz és Anton Snarskyhoz kötődik. Wolfsohn különböző anyagokat tett a kutyák szájába (száraz, nedves étel, savas víz, homok), és az ismétlődés hatását vizsgálta, Snarsky viszont az anyagok tulajdonságait tanulmányozta (feketére színezett savas vízre kondicionált, majd semleges fekete folyadékkal ellenőrizte a nyálelválasztás tanult változását). A szaporodó kísérleti eredmények Pavlovot arra ösztönözték, hogy rendszeres vizsgálatokba kezdjen annak feltárására, hogy az ingerek, események milyen tulajdonságai befolyásolják a nyáladzás, gyomor- nedv-szekréció megváltozását.

Szinte mindenki ismeri Pavlovnak azt a klasszikus kísérletét, amelyben a kutya úgynevezett anticipációs nyáladzását figyelte meg. Az anticipációs nyáladzás folyamatának két lényeges ingerösszetevője van, ezek közül az egyik a zaj- vagy a fényinger. Ez az inger az első bemutatáskor kiválthat orientációs reakciót, nyáladzást

azonban semmiképp nem. A kísérleti helyzet másik lényeges eleme a szájba helyezett táplálék vagy savas víz. Ezt az ingert az különbözteti meg az előzőtől, hogy már az első alkalommal fokozott nyálelválasztást vált ki. A fény- vagy hangingert Pavlov feltételes ingernek nevezte el, az angol név (conditional stimulus) alapján ezt CS rövidítéssel használjuk. A conditional kifejezés már nevében hordozza, hogy egy korábban semleges inger válaszkiváltó és választ előjelző funkciója feltételhez kötött. Ettől eltérően a nyáladzást minden körülmények között kiváltó inger (étel, pl. húspor vagy savas víz) feltétlen inger (angolul: unconditional stimulus, rövidítve: UCS). Az elnevezés arra utal, hogy annak, hogy az inger kiváltsa a választ, jelen esetben a nyá- ladzást, nincs előzetes gyakorlási, tanulási feltétele. Valóban nincs, mert a feltétlen inger által kiváltott válasz biológiailag rögzített (feltétlen válasz, angolul: unconditional response, rövidítve: UCS). A biológiailag rögzített válasz – például a nyáladzás, adott esetben az anticipációs nyáladzás – csak többszöri ismétléssel kapcsolódik a korábban semleges, de a tanulás eredményeként jelző funkciójúvá váló ingerhez. Ekkor azt mondhatjuk, hogy létrejött az asszociáció a hang és az étel között, a kutya megtanulta, hogy a hangjelzést étel adása követi, azaz kondicionálás történt. A nyá- ladzás ekkor a feltételes válasz (conditional response – CR), a hang- vagy fényjelzés a feltételes inger (CS).

IVAN PETROVICS PAVLOV (1849-1936)

Ivan Petrovics Pavlov 1849. szeptember 14-én született egy ortodox pap fiaként az oroszországi Rjazanyban. Itt járt egyházi iskolába, majd tanulmányait teológiai szemináriumban folytatta. Szecsenov orosz fi- ziológus hatására Pavlov elhatározta, hogy maga is tudománnyal fog foglalkozni, és 1870-ben beiratkozott az egyetemre. Fizikát és matematikát hallgatott, jóllehet már ekkor is leginkább a fiziológia érdekelte. Fizika- és matematikatanulmányait 1875-ben kiemelkedő eredménnyel fejezte be, majd beiratkozott a Sebészeti Akadémiára. Tudományos munkáját az Orosz Akadémia Élettani Laboratóriumának vezetőjeként folytatta. 1883-ban megvédett doktori értekezésének címe A szív centrifugális beidegzése volt.

1890-ben a Kísérleti Orvostudományi Intézetben hozta létre a Fiziológiai Osztályt, amelyet mintegy 45 éven keresztül vezetett. 1891 és 1900 között itt végezte az emésztés fiziológiájának feltárására irányuló kísérleteit. Számos sebészeti eljárást dolgozott ki, ezek segítségével az emésztőszervek működését tudta tanulmányozni. Az emésztés élettanának kutatásából kiindulva jutott el a feltételes válaszok jellemzőinek vizsgálatáig.

Eredményeiért 1904-ben Nobel-díjjal tüntették ki. 1907-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává, 1912-ben pedig a Cambridge-i Egyetem tiszteletbeli doktorává választották.

1936. február 27-én halt meg Leningrádban.

Röviden: 1. azokat az ingereket és válaszokat, amelyeknek kapcsolata biológiailagrögzített, azaz tréninghez nem kötött, a feltétlen jelzővel illetjük; 2. azokat az ingereket és válaszokat, amelyek tanulás eredményeként kerülnek asszociatív kapcsolatba, feltételesnek nevezzük. (Az angol szakirodalomban egyszerre szerepel a condi- tioned és a conditional kifejezés is. Ennek a magyarázata igen egyszerű, az eredeti oroszból angolra történő első fordítás hibájaként terjedt el a conditioned-uncondi- tioned kifejezés, amely sajnos nem adja vissza olyan jól az eredeti jelentést, mint a conditional-unconditional. A magyar „feltételes-feltétlen” kifejezések viszont megegyeznek a Pavlov által használt „függő-független” dimenzióval. Az angol CS-UCS, CR-UCR általánosan használt jelölés, de jó, ha tudjuk, a feltételes-feltétlen angol megfelelője a conditional-unconditional.)

Pavlovnak a klasszikus kondicionálás törvényszerűségeit összefoglaló műve 1927-ben jelent meg az Oxford University Press kiadásában. A nagy hatású munka megjelenését követően rövid időn belül a klasszikus kondicionálás pavlovi kondicionálás néven terjedt el, jóllehet a mai tanulásirodalomban gyakran reszpondens (válaszadó) kondicionálásként szerepel. Ezt a jelzőt amiatt kapta, mert a tanulás eredménye egy biológiailag fontos ingerre adott válasz, mégpedig úgy, hogy egy korábban semleges inger előre jelzi egy biológiailag fontos inger bekövetkezését, előnyt adva ezzel az organizmusnak a felkészülésre.

Kísérleti helyzetek

Mint láthattuk, Pavlov kísérleteiben a fény- vagy hangjelzés a biológiai választ kiváltó ingerrel történő társítás előtt a válasz szempontjából semleges inger (neutral stimulus – NS) volt. A feltétlen választ (UCR) kiváltó inger (UCS) és a feltételes vagy jelzőinger (CS) ismételt társításainak eredményeként a feltételes inger úgynevezett feltételes választ (CS) vált ki. A klasszikus kondicionálás terminológiájában a feltételes inger (CS) és a feltétlen inger (UCS) minden párosítását társításnak, próbának nevezzük. A két inger közti kapcsolat elsajátításához szükséges ülések együtt adják a tanulási fázist. A tanulási fázis a kapcsolat kiépüléséig tart, ehhez több próbából álló sorozatban – szakkifejezéssel: ülésben – társítjuk az ingereket újra és újra. Ebben a fázisban a CS (pl. hangjelzés) és az UCS (pl. savas víz) ismételt társítása egyre szorosabbá teszi, azaz megszilárdítja a CS-UCS kapcsolatot.

Pavlov kísérleteinek zömét kutyákkal végezte, a CS-UCS erősségének változásához kvantitatív mérőmódszerként a nyálsipolytechnika szolgált. A klasszikus kondicionálás törvényszerűségeinek feltárására irányuló kutatások azonban nem ezt, a maga idejében drága eljárást alkalmazták, a kísérleti állatok köre pedig bővült: a kutatók leggyakrabban patkányokkal és galambokkal dolgoztak. Pavlov egyértelmű eredményeinek egyik lényeges eleme volt az is, hogy a jól megkülönböztethető biológiai válasz erősen determinált válasz, azaz reflex volt. Az ilyen választ sajátos invariabilitás jellemzi, a CS és UCS könnyen társítható. Talán ennek volt a következménye a tanulásirodalomban az a nézet, hogy klasszikus kondicionálás csak erősen reflexív válaszrendszerekre építhető. Az 1980-as évekre azonban ez a nézet eltűnik. Az újabb kísérleti munkák egytől egyig azt bizonyítják, hogy a klasszikus kondicionálásnak, azaz a CS-UCS kapcsolatok, tehát inger-inger asszociációk kialakulásának számos útja lehetséges.

Szignálkövetés

A klasszikus kondicionálás e jellegzetes tanulási formája arról a jól ismert jelenségről kapta a nevét, hogy a kísérleti állatok az étel megjelenését előjelző szignált gyakran meg is érintik, helyét követik. Ennek egyik oka, hogy a természetes környezetben a jelzés helye azonos a táplálékéval. A ragadozó számára például az áldozat látványa, szaga vagy az általa keltett zaj a táplálék lehetséges helyének jelzése. A ragadozó, ha ezeket az ingereket követi, elég nagy valószínűséggel tudja elfogni áldozatát.

A szignálkövetés (signal tracking, autoshaping) laboratóriumi helyzetben úgy vizsgálható, hogy valamilyen jól lokalizálható inger (kezdetben semleges) előzi meg a táplálék megjelenését. Az első ilyen kísérletet Brown és Jenkins (1968) végezte galambokkal. A galambokat egy olyan kísérleti ketrecbe helyezték, amelynek falán jól látható megvilágítható kör volt, ezt a galambok könnyen megérinthették csőrükkel. A galambok számára időnként a megvilágított körtől távolabb ételt helyeztek el. A táplálék megjelenését 8 másodperccel előzte meg a kör megvilágítása. A galamboknak semmit sem kellett tenniük azért, hogy ételt kapjanak; a kör megvilágítása csupán megelőzte az élelemadást, a kör érintése nem állt semmiféle kapcsolatban vele. Mivel a ketrecbe helyezett állatok éhesek voltak, azt várhatnánk, hogy a szignál jelentőségű inger megjelenését követően az etetőhöz mennek, és várnak az ételre. Nem ez történt. Ahelyett, hogy az a kapcsolat épült volna ki, hogy a megvilágítást követően mikor kell az etetőhöz menni, a galambok a kört kopogtatták a csőrükkel.

A szignálkövetés jelenségét az első leírást követően számos állatfajnál (csirke, fürj, aranyhal, gyík, patkány, rhesusmajom, mókusmajom) és embernél (felnőttek és gyerekek) is vizsgálták. Kiderült, hogy ez a módszer kiváló lehetőséget ad az inger-inger asszociációk tanulmányozására. A galambokkal végzett kísérletekben a feltételes inger (CS) a megvilágított kör, a feltétlen inger (UCS) pedig a megjelenő étel. Mint minden más kondicionálási helyzetben, az UCS-CS asszociáció kialakulása akkor a leggyorsabb, ha a későbbi CS-t megelőzi az UCS. Az UCS és CS random prezentációjánál nem alakul ki tanult kapcsolat.

A szignálkövetés egyik legérdekesebb kísérleti bizonyítása (Hearst-Jenkins, 1974) egy olyan helyzetben történt, amelyben a táplálék helye egyenlő távolságra volt a kísérleti ketrec mindkét végén elhelyezett megvilágítható körtől (a ketrec hossza kb. 180 cm [6 láb] volt). A táplálék megjelenése csak az egyik oldali kör felvillanásával korrelált, a másikéval nem. Ezenkívül a táplálék összesen 4 másodpercig volt elérhető, ennek leteltével a galambok már nem juthattak hozzá az ételhez. Nem túl sok társítást követően a galambok igen meglepően viselkedtek. Amint valamelyik kör felvillant, odaszaladtak, megérintették a csőrükkel, majd a ketrec közepén elhelyezett etetőhöz futottak. A ketrec hossza miatt azonban gyakran lekésték a táplálékot. A szignálkövető viselkedés azért meglepő, mivel teljesen felesleges, a táplálék megszerzéséhez nem volt szükség a kör megérintésére. A legegyszerűbb az lett volna, ha a galambok a ketrec közepén állnak, és várnak a szignál megjelenésére. Az, hogy nem így történt, azt bizonyítja, hogy a táplálékhoz klasszikusan kondicionált szignálnak igen erős, mégpedig magára a szignálra irányuló viselkedést kiváltó vonzása van. A szignálkövetés vizsgálataiban azt is kimutatták, hogy a táplálék megjelenésével nem korreláló fényszignált ritkábban érintették, mint a korrelálót.

A szignálkövetés olyan helyzetekben jelenik meg, amelyekben a CS jól lokalizálható, megközelíthető, azaz követhető (a követés nem feltétlenül jelenti a szignálinger helyének változását). A szignálkövetésnek egy olyan helyzetében, amelyben a szignál helyét komplex téri és kontextuális tulajdonságok jellemzik, az állatok jellegzetes viselkedése nem a szignál érintése, hanem a mozgásaktivitás emelkedése. Sőt úgy tűnik, hogy elsősorban a vizuális ingerek azok, amelyek a szignálkövető viselkedést kiváltják. Lokalizált fény- és hangingereket CS-ként alkalmazva, patkányoknál például azt találták, hogy csak a fényre jelenik meg szignálkövetés, a hangra nem (Cleland-Davey, 1983). Mindebből az a tanulság vonható le, hogy a szignálkövetés a klasszikus kondicionálásnak olyan esete, amelynek megjelenését alapvetően meghatározza, hogy milyen az ingerek modalitása és konfigurációja.

Félelemkondicionálás

A klasszikus kondicionálás több évtizeden át az érzelmi válaszok tanulását vizsgáló kutatók egyik meghatározó módszere volt. Ezen belül is kiemelkedik a félelem elsajátításának, tanulásának vizsgálata. Az úgynevezett félelemkondicionálás-vizsgálatok tipikus kísérleti állata a patkány. A vizsgálatok többségében a feltétlen averzív (kellemetlen) inger (UCSa) a ketrec rácsozatán keresztül az állatok lábát érő rövid áramütés. A kellemetlen hatás egyik legfőbb mutatója az állat megrezzenési reakciója (startle). Az ilyen kísérletekben használt feltételes inger (CS) általában fény vagy hang, a kondicionált félelem mérése pedig indirekt módon történik, vagyis azt mérik, hogy a félelem miként befolyásolja a folyamatban lévő viselkedést. A kondicionált félelem egyik indirekt mérési eljárását kondicionált emocionális válasznak (vagy kondicionált szupressziónak) nevezzük, rövidítése CER (conditioned emotional response; az elnevezés Watson és Rayner kifejezése még 1920-ból, lásd alább).

Az Estes és Skinner (1941) által kidolgozott alapeljárás a pavlovi kondicionálás egyik legelterjedtebb módszere. Az alapeljárás lényege, hogy egy kísérleti ketrecben a patkányokat először táplálékjutalomért pedálnyomási válaszra tanítják (az instrumentális kondicionálás törvényszerűségeit a vonatkozó alfejezetben tárgyaljuk). A megfelelő pedálnyomási válasz kialakulása után a patkányt arra tanítják, hogy a táplálékjutalomért meghatározott ütemben nyomkodja a pedált, a táplálékjutalmat pedig 2-3 percenként adják. A klasszikus kondicionálási fázis akkor kezdődik el, amikor ezt a válaszadási mintázatot a patkányok stabilan produkálják. Ekkor vezetik be a CS-t, amelynek időtartama általában 1-2 perc, az UCS, azaz a lábra adott áramütés pedig ennek végén következik. A klasszikus kondicionálási társítások közt általában 15-30 perc telik el. A félelemkondicionálás mérésére szolgáló indirekt mutató a táplálékjutalomra kialakított pedálnyomási válasz megszakadása, csökkenése a CS hatására. Ha naiv állatokat használunk, azaz olyanokat, amelyek a CS-sel korábban nem találkoztak, a pedálnyomás átmenetileg csökken. A válaszelnyomás megbízható CS-UCS társítás nélkül habituálódik, azaz 3-4 társítás után a hatás megszűnik. Ha azonban a CS megbízhatóan jelzi az áramütés bekövetkezését, azaz a kondicionált félelem hatására a CS megjelenésekor a pedálnyomás blokkolódik. Ez a válaszszup- resszió 4-5 társítás alatt megbízhatóan kialakul, azaz az állatok nem adnak pedálnyomási választ, ha a CS megjelenik, a válaszelnyomás azonban a CS-hez kötődik, amint a CS-adás befejeződik, a pedálnyomási válasz visszaáll (Kamin-Brimer, 1963).

A patkány természetes, azaz fajspecifikus válasza a félelmet kiváltó és averzív ingerre a mozdulatlanság vagy megfagyási reakció (freezing). A CER-eljárásban, amelyben a pakánynak aktív feladata (sorozatos pedálnyomás) van, a félem hatása igen jól mérhető a válaszleállással. Ennek kvantitatív mutatója szokásosan a CS alatt produkált válaszok és a CS alatt és előtt (azonos ideig) adott pedálnyomások összegének hányadosa. Ez az úgynevezett szupresszió vagy elnyomási arány a CER egyik gyakran használt mutatója:

CS-válaszokszáma

CS-válaszok száma + CS előtti válaszok száma

Az UCS-ként szolgáló averzív ingerrel történő társítással a félelem kondicionálódik, természetes helyzetben következménye az így létrejött feltételes inger vagy az arra utaló kellemetlen helyzetek kerülése. Emiatt szokás a félelemkondicionálást eredménye alapján defenzív kondicionálásnak is nevezni. A CS ugyanis olyan választ mediál, amely természetes elkerüléshez vezet. Az ilyen kapcsolatképzésnek sokat idézett humán példája Watsonnak és Raynernek az 1920-ban egy kisfiúval végzett kísérlete (a „little Albert” néven elhíresült kísérletsorozatban egy Albert nevű 9 hónapos csecsemő vett részt).

A „kis Albert” a kondicionálás kezdetekor nem mutatott félelmet semmilyen, a kísérletben használt tárgyra, ingerjellemzőre. A kísérletben alkalmazott averzív feltétlen inger (UCSa) egy olyan erős, kellemetlen hang (acélrúdra mért kalapácsütés hangja) volt, amely közvetlenül a kis Albert mögött szólalt meg. Az ilyen erős hang természetes megrezzenési reakciót vált ki, majd sírást, a bizalmi személyhez (előnyösen az anya) történő visszahúzódást, esetleg a helyzetből való menekülést. Az UCSa-val társított semleges, későbbi averzív minőségű szignálinger (CSa) egy fehér patkány volt. Maga a kísérleti helyzet tipikus CER-paradigma, azaz a semleges ingerre irányuló tevékenység (simogatás) közben jelenik meg az UCSa, amelyet a meg- rezzenés és az azt követő reakció (ijedtség, sírás, menekülés) követ. A CER-paradig- mában végrehajtott társítások következménye, hogy a CSa (patkány) kiváltja az UCSa-hoz kapcsolódó érzelmi reakciót, azaz a patkányhoz nemcsak a gyermek reakciói alapján megállapítható félelem kondicionálódik, hanem ennek hatása a válaszokra (patkány simogatása, megközelítése) is kiterjed, azaz a félelem indirekt mutatója lesz a válaszelnyomás.

A félelem klasszikusan kondicionálódik, jelenléte nem csupán a félelmi reakciókban (aminek megnyilvánulási formái természetes helyzetben enyhülnek) követhető, hanem a válasz szupressziójában és generalizációjában. Watsonék beszámolója szerint a kis Albert később mindenféle szőrös állatot került, még a bundát és a Mi- kulás-szakállt is (Watsonék filmarchívumában egyébként látható, hogy maga Watson is ilyet tesz magára, a generalizáció tehát erősen megkérdőjelezhető). Watson és Rayner, mint fentebb említettük, a kis Albertéhoz hasonló válaszrepertoárt (félelem és válaszszupresszió) kondicionált emocionális reakciónak nevezte el. Következtetések szerint az ilyen korai tapasztalatokból alakulhatnak ki az életünket végigkísérő félelmek, fóbiák. A mai kutatások szerint ez részben így is van, jóllehet a kérdés ennyire mégsem egyszerűsíthető le.

Watsonék kísérletét igen sok kritika érte. Az egyik etikai természetű. Ennek lényege, hogy egyetlen pszichológiai kísérletben sem végezhető olyan beavatkozás, amelynek következményei hátrányosan befolyásolják a kísérleti személyt. A félelemkondicionálás ennek a befolyásnak igen súlyos esete. Ma ilyen kísérletre egyetlen kutató sem kapna etikai engedélyt, még ha eszébe is jutna ilyesmi. A másik kritika a tanulás kialakítására vonatkozik. Nevezetesen arra, hogy a Watson-féle kísérletben a kellemetlen hanggal a patkány megérintését büntették, azaz nem a választól független ingerbemutatást alkalmaztak. A kondicionálás tehát létrejöhetett a kellemetlen hang és az érintés mint válasz között, illetve a szőrösség mint vonás és a hang között. Mindkettőnek alapja a tanulást mediáló félelem kondicionálása. Watsonék kísérletleírása a félelemkondicionálást emeli ki, a válaszszupressziót mint a félelemkondicionálás indirekt mutatóját nem értelmezi. A generalizációra utaló elemzés viszont a CS (patkány) egy adott vonását emeli ki. Ebből következően maga a generalizáció kizárólag inger-inger asszociációs magyarázatot kap, amelyben a meghatározó az adott ingersajátosság differenciálatlan kapcsolódása mindenfajta tárgyhoz. A kondicionálással kialakított félelem, amely egyenes következménye a megrezzenést (startle) kísérő fiziológiai válasznak, igen erős, tehát természetes helyzetben az egész szituációra vonatkozó elkerülést vált ki. Arra, hogy ilyesmi történhetett, komoly támpontot ad a szerzők beszámolója, amely szerint az első ülést követően a patkány bemutatását egy héttel el kellett halasztani.

Kondicionált pislogás

A reflexes pislogás ugyan kevésbé látványos reflexes válasz, mint a térdreflex, azonban annál sokkal univerzálisabb, számos állatfajnál jól demonstrálható. Nagyon köny- nyen kiváltható, csak össze kell ütnünk a tenyerünket valakinek a szeméhez közel, vagy egy szívószálon át a szeme felé kell fújnunk. Ha ezt egy rövid hanggal társítjuk, kis idő múlva azt tapasztalhatjuk, hogy a pislogás mint anticipációs válasz már a hangra is megjelenik.

A kondicionált pislogást kezdetben igen sok humán vizsgálatban használták, még csecsemőknél is (Little-Lipsitt-Rovee-Collier, 1984), a legelterjedtebbé azonban az állatkísérletekben vált. Ezek leggyakoribb kísérleti alanyai albínó nyulak, amelyek esetében a kondicionálás neurofiziológiai hátterének feltárására standard eljárásokat dolgoztak ki. Ez többek között azért alakult így, mert a laboratóriumi nyulak igen nyugodtak, kondicionálás nélkül pedig alig pislognak, így a pislogási válasz igen jól használható mutató. A tipikus kísérleti helyzetben a nyúl egy olyan speciális szerkezetben ül, amely a pislogás mérésére alkalmas eszközzel egészül ki. A pislogást kiváltó UCS a szemre adott rövid levegőfújás vagy az alsó szemhéj irritációja, például enyhe és rövid áramütéssel. A szokásosan alkalmazott CS fény, hang vagy ritkábban vibráció (például az állat hasi részén).

A pislogási válasszal kapcsolatban komoly probléma, hogy még a preferált kísérleti állatfajnál is elég nagy az elmaradó válaszok száma, több száz társítás után is csak a próbák 70-80 százalékában jelenik meg a kondicionált pislogás (Schneider- man-Fientes-Gormezano, 1962). Mégis miért említjük ezt a kondicionálási módot? Azért, mert elterjedten használt, és azért, mert a habituáció egyes elméleteinek kísérleti alapját az ebben a kondicionálási paradigmában nyert adatok jelentik.

Izaverzió-tanulás

Az ízaverzió-tanulás a klasszikus kondicionálás egyik ugyancsak népszerű paradigmája. A kondicionálás alapja egy erőteljes biológiai mechanizmuson alapuló tanulás, amelynek abban van jelentős szerepe, hogy az állatok megtanulják, mi az, ami ehető, és mi az, ami nem. A biológiai válasz ugyanis a mérgező táplálékra a rosszullét, amelyet igen kellemetlen gyomor-bél rendszeri (gasztrointesztinális) tünetek kísérnek, a felgyógyulást követően pedig az állat kerüli a rosszullétet okozó táplálékot. Nem meglepő tehát, hogy a túlélést biztosító biológiai válasz egyetlen társítás során kapcsolódik a táplálékhoz, mindenekelőtt annak ízéhez és szagához.

Az ízaverzió kondiconálásának tipikus helyzetében általában ízesített (pl. cukorral vagy édesítőszerrel) folyadékot, többnyire vizet adnak a patkányoknak. A rosz- szullét kiváltására valamilyen szert injektálnak az állat szervezetébe vagy oldanak fel az ízesített folyadékban. Ugyanígy alkalmaznak nagy dózisú röntgenbesugárzást is. Az ízaverzió alapja a CS (jelen esetben az íz) és az UCS (rosszullétet kiváltó szer vagy sugárzás) társítása, a klasszikus kondicionálás szokásos eljárásainak megfelelően (a CS és UCS idői viszonyával később foglalkozunk). Az ízaverzió első leírásai még úgy vélték, hogy az ízaverzió a tanulásnak olyan különleges esete, amely alapvetően eltér a fentiekben bemutatott pislogási, nyálelválasztási kondicionálás törvényszerűségeitől. Ma már azonban tudjuk, hogy ez nem így van, az ízaverzió különlegességét az UCR-nek a túléléssel kapcsolatos, minden másnál erősebb biológiai kapcsolata adja. Ennélfogva az ízaverzió több aspektusában is különbözik a többi klasszikus kondicionálási formától.

  1. Egyetlen társítással jön létre, márpedig ilyen a félelemkondicionálás kivételével nem vagy alig fordul elő más esetben.

  2. Az ízaverzió esetében az új íz mint CS akkor is kialakul, ha a rosszullét órákkal később következik be.

  3. Az ízaverzió akkor is kialakul, ha az UCS jelentősen később, azaz órákkal később követi a CS-t. Ez bármilyen másfajta kondicionálás esetében elképzelhetetlen.

A késleltetett ízaverzió-tanulás egyik drámai páldáját adja Smith és Roll (1967) kísérlete. A kísérlet során az állatokat előbb vízmegvonásnak vetették alá, majd egy itatóüveget tettek a ketrecükbe; az eredmény minden esetben az volt, hogy az állatok azonnal inni kezdtek. A kondicionálás vizsgálatához az egyik kísérleti napon egy új, 0,1 százalékban édesítőszert tartalmazó oldatot tettek be a ketrecbe 20 percnyi időtartamra. Az édesített víz adását követően az állatokat röntgenbesugárzásnak vetették alá; az új ízű folyadék (CS) fogyasztása és a besugárzás (UCS) közötti időt 0 és 24 óra között változtatták. Azt is igyekeztek ellenőrizni, hogy az új helyzetnek (a röntgenkészülékbe történő behelyezés) van-e a hatása: kialakítottak egy úgynevezett álkezelt csoportot, amelynek tagjai nem kaptak besugárzást. Az álkezelt állatok alcsoportjai ezt követően vizet vagy édesített vizet kaptak két napig.

A kutatók azt találták, hogy az édesített víz fogyasztását követően 6 órán belül sugárkezelt állatok averziót mutattak az édes ízre. A vízmegvonás ellenére az édesített vízből korábbi fogyasztásuk egyötödét itták meg. A 12 órán belül kezelt állatoknál enyhébb fokú volt az averzió, a 24 óra elteltével kezelteknél pedig nem mutatkozott ilyen. Az álkezelt állatok mindegyike erős preferenciát mutatott az édesített vízre.

Az ízaverzió különlegességét, erős biológiai meghatározottságát hosszú ideig rendkívüli tudományos érdeklődés követte. Humán vizsgálatokra is sor került, amelyek azt mutatták, hogy ez a kondicionálási forma az embernél is igen erős, az emberi környezet komplexitása miatt azonban módosult formákban jelentkezik. Mindenesetre érdemes megjegyeznünk, hogy a kedvenc ételünk túlzott fogyasztását követő rosszullét is hasonló eredményű ízaverzióval jár, amely a fogyasztás más jellemzőire is erősen generalizálódik. A gyomor-bél rendszeri tünetek nagyon erős biológiai kapcsolatképző faktorként működnek. Ezt mutatja például a daganatos betegeknél a sugárkezelés következtében megjelenő nagyon erős generalizáció a kezelési helyzet elemeire, illetve az azzal kapcsolatba kerülő ingerekre.

Serkentő típusú pavlovi kondicionálás

A klasszikus kondicionálás formáit eddig elsősorban aszerint osztályoztuk, hogy milyen jellegzetes paradigmákban vizsgálhatók, és azoknak milyen jellemzőik vannak. A klasszikus kondicionálási eljárások azonban úgy is rendszerezhetők, hogy azt a mechanizmust emeljük ki, amely az inger-inger asszociáció létrejöttében meghatározó szerepű. Serkentő típusú pavlovi kondicionálás esetében a kondicionált inger megjelenése olyan, tanulás nélkül a feltétlen ingerhez kapcsolódó válaszokat aktivál, amelyek az UCS jelenléte nélkül a hatásra való felkészülést segítik. Nem helyettesítik az UCR-t, a CR megjelenése anticipációs válasz: a kutya elkezd a fekete víz látványára nyáladzani; a galamb kopogtatja a felvillanó kört, amely a táplálékot jelzi; a nyúl a levegőfújást jelző hangra pislog; a patkány megdermed az áramütést jelző hangra, az ízaverzió-tanulást követően pedig elkerüli az ilyen ízű anyagokat. A kondicionálás eredményeként tehát aktív, az eredetei válaszra hasonlító, de nem azt helyettesítő, hanem a lehetséges UCR-re előkészítő válasz, CR jelenik meg.

Mint láttuk, a CS és az UCS párosítása próbák, társítások során történik. A kondicionálás alakulását két idői jellemző befolyásolja: a CS és UCS, azaz az ingerek közötti idő (interstimulus interval – ISI), illetve a társítások közötti idő (intertrial in- terval – ITI). Az ISI mindig rövidebb, mint az ITI, előbbi általában kevesebb, mint 1, utóbbi pedig kevesebb, mint 5 perc. A CS-UCS időviszonyai szerint a kondicionálá- si eljárások időjellemzői öt csoportba sorolhatók (1.1. ábra):

1.1. ábra. A klasszikus kondicionálási formák osztályozása a CS és az UCS idői viszonyai alapján. CS: feltételes inger, UCS: feltétlen inger

  1. Szimultán kondicionálás: az UCS és a CS egyidejű, ez a leggyakrabban használt kondicionálási módszer.

  2. Rövid idejű késleltetett kondicionálás: a CS rövid idővel (több, mint 5 másodperc, de mindenképpen kevesebb, mint 1 perc) megelőzi az UCS-t. Az UCS vagy azonnal követi a CS-t, vagy az UCS kezdete részben átfedi a CS-t. Ezt úgy lehet elérni, hogy a CS elég hosszú idejű, és az UCS megjelenéséig nem kapcsoljuk ki. A kondicionálás kísérleti irodalma szerint ez a leghatékonyabb kondicionálási módszer.

  3. Nyomkondicionálás: hasonló a rövid idejű késleltetett kondicionáláshoz, azzal a különbséggel, hogy a CS befejeződik, mielőtt az UCS megkezdődne, nincs köztük sem érintkezés, sem átfedés. A CS és az UCS közötti időintervallumot nyomintervallumnak nevezzük.

  4. Hosszú idejű késleltetett kondicionálás: ez a forma is a rövid idejű késleltetett kondicionáláshoz hasonlít, azaz a CS megelőzi az UCS-t. A különbség itt az, hogy a CS hosszú ideig tart (akár 5-10 perc), az UCS pedig azonnal követi a CS-t, vagy az UCS kezdete részben átfedi a CS-t.

  5. Visszafelé történő kondicionálás: valamennyi korábbi esettől különbözik, az UCS ugyanis megelőzi a CS-t. A CS röviddel az UCS után jelenik meg, s mivel kevésbé hatékony, mint az előzőek, ritkábban használják.

A serkentő kondicionálással kialakított válasz mérése és kontrollja

Ahhoz, hogy a fenti, a CS-UCS időviszonyait tekintve eltérő kondicionálási eljárások eredményét össze tudjuk hasonlítani, meg kell határoznunk, hogy mi az az eljárás, amivel a CS alakulását követni, a CR-t mérni tudjuk. Egy megfelelő mutatónak azt az elvárást is teljesítenie kell, hogy valamennyi változat esetében használható legyen. Az ezt a feltételt teljesítő egyik mutató a CS megjelenésétől a CR megjelenéséig eltelt idő, azaz a válaszerősség mérésére használt mutató, a válaszlatencia. Ez azonban akkor alkalmas mutató, ha a CS befejeződik az UCS megjelenése előtt, ez pedig a rövid és a hosszú idejű késleltetett kondicionálásra, valamint a nyomkondicionálásra nem teljesül. A szimultán és a nyomkondicionálás esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a CS alatt megfigyelhető viselkedés nem köthető kizárólagosan a CS-hez, a visz- szafelé történő kondicionálásnál pedig egybeeshet a CS-t megelőző UCS hatásával.

A probléma megoldásának egyik lehetséges útja, hogy a tanulás során a CS-t időnként önmagában, azaz az UCS nélkül mutatjuk be. Az így megjelenő CS minden más hatástól, így az UCS válaszkiváltó hatásától is mentesen tanulmányozható. A tanulás mutatójaként ezért elfogadottan használt az úgynevezett CS magában helyzet, a mérés pedig a tesztpróba. A tesztpróbákban mérhető a válaszlatencia, illetve a tanulás folyamatának sok más mutatója, például a válaszerősség vagy válasznagyság (Pavlov például a nyál mennyiségét használta ennek mutatójaként). További mutató lehet azoknak a „CS magában” ingereknek az aránya, amelyek kondicionált választ váltanak ki. Ez a CR úgynevezett valószínűségi indexe.

A klasszikus kondicionálásra vonatkozó következtetésekhez azonban nem elegendő a fenti mutatók mérése. Annak vizsgálatára, hogy valóban a klasszikus kon- dicionálási eljárás felelős-e a megfigyelt viselkedésváltozásért, kontrolleljárásokat kell alkalmazni. Ez a kísérleti pszichológia megszületése óta minden következtetésnek az elengedhetetlen feltétele. Hogyan lehet ezt megoldani? Mindenekelőtt abból érdemes kiindulnunk, amit a klasszikus kondicionálásról tudunk: abból, hogy a CS és UCS asszociációjával két esemény egymással szoros kapcsolatba kerül, azaz a kondicionálást követően a CS megjelenése egy, korábban kizárólag az UCS által kiváltott válaszhoz hasonló reakció megjelenését eredményezi. A kontrollhoz tehát arról kell meggyőződnünk, hogy a tapasztalt hatás a CS vagy UCS izolált eseteiben nem fordult korábban elő. A szenzitizációról érdemes tudnunk, hogy az arousal emelkedéséhez vezető ingerek (táplálék látványa) más ingerek észlelését erősíthetik, mégpedig anélkül, hogy előzetes inger-inger asszociációs tanulás lett volna. Ugyanígy idetartozik a diszhabituáció jelensége is. Éppen ezért a CS-UCS társítások során megnövekvő válaszhajlam lehet az UCS-sel kapcsolatos korábbi tapasztalat eredménye. Ennek megléte ellenőrizhető az úgynevezett álkondicionálás helyzetében. Az álkondicionálás legfőbb jellemzője, hogy a CS és UCS random módon, azaz nem egymással párosítva jelennek meg, a CS-sel kiváltott választ a későbbi kondicionálás eredményeként már valódi CS-sel kiváltott válasszal mérjük össze.

Itt érdemes megjegyeznünk, hogy a kondicionálás szakirodalmában évtizedeken át folyt a vita arról, hogy mi is a korrekt kontrolleljárás. Az ideális az azonos számú és azonos eloszlású CS és UCS független, illetve társított alkalmazása lenne, ez azonban kivitelezhetetlen. Ehelyett elterjedten használt kontrollhelyzet az úgynevezett random kontrolleljárás, jóllehet ennél sem kizárható, hogy CS és UCS asszociatív kapcsolata alakuljon ki. Ennél valamivel sikeresebbnek bizonyult az az eljárás, amely explicittársítás-mentes kontroll néven terjedt el, és amelynek az a lényege, hogy a random adott CS és UCS között elegendően hosszú időnek kellene eltelnie. Az elegendően hosszú idő a válaszrendszer sajátosságaitól függ, ezt a feltételt legnehezebb az ízaverzió esetében megvalósítani, de, mint korábban láttuk, nem lehetetlen.

Kontiguitás és a CS-UCS viszony

A klasszikus kondicionálást eddig a kialakítását szolgáló elrendezés és az időviszonyok szempontjai szerint írtuk le. Többször utaltunk arra is, hogy a kondicionálásnak ez formája az inger-inger asszociáció tanulásának alapesete. Az ilyen tanulás tehát a Pavlovénál jóval korábbi, Arisztotelészig visszavezethető asszociációs koncepciót (a tanulás az ideák asszociációira szerveződik) követi, jóllehet itt az asszociációk legegyszerűbb formájáról van szó. Pavlov úgy gondolta, hogy a klasszikus kondicionálás inherens tulajdonsága a CS és az UCS időbeli érintkezése. Ez az ingerkonti- guitás elve. Két esemény szigorú értelemben akkor teljesíti a kontiguitási feltételt, ha egyidejű. Ez a klasszikus kondicionálás esetében a szimultán kondicionálásnál teljesül. A serkentő típusú klasszikus kondicionálás fentebb bemutatott eseteiben azonban legkevésbé a szimultán kondicionálás vezet a CR megjelenéséhez. Mi több, a klasszikus kondicionálás CS-UCS időmintázatai közül a legsikeresebb a rövid idejű késleltetett kondicionálás. Ez önmagában ellehetetleníti az ingerkontiguitás elvének egyszerű, mechanikus alkalmazását, hiszen a szerint a két ingernek egyidejűnek, és nem egymáshoz időben közelinek kellene lennie. Az idői kontiguitás elve az idők folyamán számos finomításon, változáson ment át, ezekre a kondicionálás átfogó elméleteinél még visszatérünk.

A feltételes inger hasznosságát, jelesül pedig azt a fontos tulajdonságát, hogy a feltétlen ingert előjelzi, azzal prediktív kapcsolatban áll, a mindennapi élet számtalan példája igazolja. Ilyen például a sziréna hangja, amely jó időben jelzi, hogy gyorsan, váratlan helyzetben (akár piros lámpa ellenére) keresztezi utunkat egy mentőautó. A sziréna-CS analógia a mentőautó közeledését jelzi, egyébként pedig a rövid idejű késleltetett kondicionálás hétköznapi esete. Ha ezt az analógiát valamennyi CS-UCS időmintázatra végigvisszük, azt látjuk, hogy a kapcsolatképzés, illetve a be- jósolhatóság ennek az alapvető tanulási formának egyformán fontos tényezői. A CS nemcsak kapcsolódik az UCS-hez, hanem annak megbízható bejóslója is lesz.

Az ingerkontiguitás mellett az inger-inger kontingencia a kondicionális egyik fontos tényezője. A kontingencia az ingerek együtt előfordulásának valószínűségére, az ingerkontiguitás pedig az idői egybeesésére vonatkozó mutató. A bejósolhatóságot, azaz kontingenciát, és az idői egybeesést, azaz kontiguitást, Rescorla (1967) vizsgálta egy fontos kísérletében. A kísérlet egyes próbáiban a kutyáknak áramütést adott (UCS), és ezt időnként hangjelzés (CS) előzte meg. A két kísérleti csoportban a hangot és az áramütést ugyanannyiszor adták, az egyik csoportban viszont a CS és UCS együtt járt (kontingens csoport), a másikban viszont az UCS gyakran önmagában is előfordult. A hatás drámai volt: a kontingens csoportban volt tanulás, a másikban nem. A kísérletben további olyan csoportok is szerepeltek, ahol a CS és UCS időviszonyait és együttes előfordulását variálták. A kondicionálás erőssége attól függött, hogy a CS mennyire jelezte előre az UCS megjelenését. Ezt az eredményt később más kísérletek is megerősítették, és azt igazolták, hogy az időbeli kontiguitás szükséges, de nem elégséges feltétele az inger-inger asszociáció kialakulásának, a CS prediktív ereje erősen meghatározza a tanulás kimenetelét.

Gátlási típusú klasszikus kondicionálás

A szakmai köztudatban leginkább Pavlov serkentő típusú kondicionálási eljárásai ismertek. Ha végiggondoljuk azonban a viselkedésszabályozás egészét, rájövünk, hogy azok a folyamatok, amelyek a környezet változásaira adott válaszainkat szabályozzák, kontrollálják, magukban foglalva a válaszgátlást, legalább olyan fontosak, mint a serkentő típusú kondicionálás eredményeként létrejött aktív válaszok. Már korábban is láttuk, hogy a válaszszabályozás ellentétes folyamatokra épül, a klasszikus kondicionálás esetében ilyen a kondicionált serkentés, és természetesen ilyen a kondicionált gátlás is. Jóllehet Pavlov a két jelenséget egyszerre írta le, a gátláskondicionálás hosszú ideig elkerülte a pszichológia figyelmét. Ez azért is igen érdekes, mert a viselkedés szabályozásának egy fontos eleméről van szó.

A gátlási típusú klasszikus kondicionálás lényege a CS és az UCS negatív viszonya. A gátlási kondicionálással kialakított CS azt jelzi, hogy az UCS nagy valószínűséggel nem fog megjelenni. Amennyiben ezt a viszonyt nehezen értenénk, gondoljunk néhány hétköznapi jelzésre, olyanokra, mint például a „Zárva”, „Nincs jegy”. Nem fogjuk tehát az ajtót rángatni, vagy nem fogunk jegyet kérni. Ugyanezek a jelzések persze nem jelentenek semmit akkor, ha semmi közük a helyzethez. A zöldségüzlet ajtaján a „Nincs jegy” felirat nem értelmezhető. A gátlási kondicionálás és gátolt válasz olyan serkentési kontextusban működik, amely kapcsolatban áll a kérdéses feltétlen ingerrel. Ez a jellemző a gátlási kondicionálást igencsak eltérővé teszi a korábban leírt serkentő típusú kondicionálással történő összehasonlításban.

Standard eljárás

Pavlov a gátlási kondicionálás standard eljárásának kidolgozásakor (Pavlov, 1927) figyelt fel a serkentő kontextus fontosságára a gátló válasz kialakításában. A gátlási kondicionálás standard alapeljárása két feltételes ingert alkalmaz, és kétféle kondi- cionálási társítást használ, mégpedig random sorrendben (1.2. ábra).

A feltétlen inger (UCS) csak egyes próbákban jelenik meg, ez az ábrán az A típusú. Az UCS minden egyes megjelenését előjelzi az egyik feltételes inger, a CS+ (pl. egy hang). A másik, itt B típusú próbában a CS+ a második, a CS- ingerrel együtt jelenik meg (pl. fény). Ezekben a próbákban nincs UCS. A CS+/UCS és a CS+/CS-/ nincs UCS próbák ismételt társításával a CS- fokozatosan válaszgátló tulajdonságot nyer. A CS+/CS-/nincs UCS próbákat nevezzük gátló társításoknak. A standard gátló kondicionálási eljárás azokhoz a mindennapi helyzetekhez hasonlít, amelyekben egy adott jelzés arra utal, hogy egy egyébként nagy valószínűségű esemény nem fog bekövetkezni. A közlekedési lámpa piros jelzése tipikus CS+, jelzése a potenciális veszélynek (UCS). Ez a piros jelzés azonban nem CS+ funkciójú, ha egy rendőr áll a kereszteződésben, és áthaladásra int. A rendőr kézjelzése a CS-, amely az ártalmas UCS elmaradását jelzi. A kézmozdulat mint CS- gátolja a várakozást, blokkolja a piros lámpánál történő áthaladással kapcsolatos hezitálást.

1.2. ábra. A kondicionált gátlás standard eljárása. Az A típusú próbában a CS+ és az UCS társítása történik. A B típusú próbában a CS+ és a CS- társítása történik, UCS nincs

Differenciális gátlás

A differenciális gátlás erősen hasonlít a standard eljárásra. Az UCS itt sem jelenik meg minden próbában, és a CS+ bemutatása mindig az UCS jelzése. Mint az az 1.3. ábrán látható, ettől az X típusú próbától eltér az Y típusú, itt a CS- önmagában jelenik meg, soha nem követi UCS. A differenciális gátlás kialakításához tehát kétféle társítási próbát használunk: egy CS+/UCS és egy CS-/nincs UCS típusút. A tanulás eredménye, hogy a CS- feltételes gátló ingerré válik, azaz azt jelzi, hogy megjelenésekor nem várható UCS. A közlekedési lámpa analógia alapján könnyen megérthetjük, hogy a CS+ az UCS jelzése, azaz veszélyt jelez, a CS- pedig azt jelzi, hogy UCS nem várható. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a viselkedés más, a CS előjele ugyanis az UCS megjelenését vagy elmaradását jelzi.

1.3. ábra. A differenciális gátlás kialakítására használt eljárás. Az X típusú társításkor CS+ és UCS van jelen, az Y típusúban csak a CS- jelenik meg

Még kevésbé magától értetődő az, hogy mi is produkálja a serkentő kontextust a differenciális gátlásnál. Pedig viszonylag egyszerű, ha végiggondoljuk. Itt nincs CS+ a gátló próbákban, a serkentő kontextust a CS-/nincs UCS helyzet produkálja, mégpedig annak eredményeként, hogy a kétféle próba azonos ülésben szerepel, a CS+/ UCS társítások hatására elvárás alakul ki az UCS-re. A kontextuális jelzések kialakulásáért maga a kísérleti helyzet a felelős. A kísérleti tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez nem minden esetben működik, éppen ezért a differenciális kondicionálás nem is annyira sikeres, mint a standard eljárás (LoLordo-Fairless, 1985).

Negatív CS-UCS kontingencia

Gátló típusú kondicionálás olyan helyzetben is kialakulhat, amelyben csak egyfajta CS van jelen, ennek is feltétele azonban a CS és az UCS negatív viszonya. Az úgynevezett negatív kontingencia kialakulásához az szükséges, hogy az UCS megjelenésének nagyobb legyen a valószínűsége a CS távollétében, mint a jelenlétében. Az 1.4. ábrán jól látható, hogy az UCS többször is megjelenik, de a CS megjelenését soha nem követi az UCS. A kondicionált gátlás ebben az esetben akkor alakul ki a leg- megbízhatóbban, ha a szituációban egyetlen feltételes inger szerepel, és az negatív kontingensviszonyban áll az UCS-sel (Rescorla, 1967, 1969). Ebben az esetben is az egész kísérleti helyzet, beleértve a kondicionálóketrec jellemzőit is, a kontextuális jelzések részévé válik.

Kioltás

Az eddigiekben azokat az alapeseteket tekintettük át, amelyekben a klasszikus kondicionálás törvényszerűségei szerint kialakuló asszociatív tanulás vagy inger-inger asszociáció létrejön. Természetesen azonnal felmerül az a kérdés is, hogy az így kialakult kapcsolat mennyire tartós, mi segíti vagy gátolja a tanult kapcsolat fennmaradását. Már Pavlovot magát és követőit is izgatta ez a kérdés. A serkentő típusú klasszikus kondicionálással kialakult kapcsolatok gyengülésének és megszűnésének tipikus folyamata a kioltás. A kioltási eljárás során a feltételes ingert sokszor magában adjuk, anélkül hogy egyetlenegyszer is követné UCS. Ha például a kondicionálás során szignálfunkciójúvá vált CS a táplálék megjelenésének jelzésére szolgált, és az állat a jelzés után az etetőhöz szaladt, a kioltás során ez a válasz gyengül, majd elmarad. A kioltás során a feltételes válasz elmaradása korántsem hasonló folyamatokra épül, mint a felejtés (lásd később, az emlékezésfejezetekben). Itt ugyanis nem felejtésről van szó. Itt a feltételes válaszok száma csökken, felejtésnél viszont a feltételes válasz erőssége. A kioltás előfeltétele a feltételes ingerre vonatkozó különleges, a kondicionálás folyamatában szerzett tapasztalat.

4. ábra. Negatív CS-UCS kontingencia eljárás. Ezt a típust a CS gátló tulajdonságának kialakítására használják

Kioltás és habituáció

A kioltási eljárás erősen hasonlít ahhoz a folyamathoz, amit a habituációnál már tárgyaltunk. A hasonlóság abban ragadható meg, hogy az alkalmazott ingert ismételjük. A kritikus eltérés viszont az, hogy a habituálandó ingernek nincs az előzetes tanulás során megváltozott tulajdonsága, kondicionálási előzménye csak a kioltandó feltételes ingernek van. Mint minden hasonlóságnál, a laikus olvasó joggal várhatná, hogy a habituáció és a kioltás eredménye is bizonyos vonatkozásaiban hasonlít. Ez azonban nem így van, a habituáció és a kioltás eltérő folyamatok. A habituáció jellegzetessége, hogy a habituált inger válaszkiváltó ereje megfelelő idő elteltével visszaáll. Ez az úgynevezett spontán felújulás a kioltott választ is jellemzi, sikeres kioltási próbák után azonban ennek minimális a valószínűsége. A habituációra ez nem jellemző, megfelelő idő elteltével az inger válaszkiváltó ereje visszatér.

A habituáció és a kioltás sok hasonlóságot mutat abban is, hogy a válaszkészségre miként hatnak az újdonságingerek. Habituáció esetében az új inger megjelenése kiválthatja a habituált válasz felújulását (diszhabituáció). Hasonló jelenség a kioltást követően is megfigyelhető, az új inger a kioltott feltéteteles válasz felújulását eredményezheti, ezt diszinhibíciónak, gátlás alóli felszabadulásnak nevezzük. Mindenképpen meg kell azonban különböztetnünk a diszinhibíciót a spontán felújulástól: a diszinhibíció az újdonságinger hatására következik be, a spontán felújulás pedig a kioltási próbák között eltelt megfelelő időhöz kötött jelenség.

Kioltás mint tanulás

A kioltás aktív folyamat, megfelel a tanulás már korábban bemutatott kritériumának, azaz a tapasztalat eredményeként (a CS ismételt bemutatása) létrejött viselkedésváltozás (adott ingerre adott válasz megszűnése). Ha viszont így van, meg kell tudnunk határozni, hogy milyen tanulás történik a kioltás során. Legegyszerűbben azt mondhatnánk, hogy a kioltás nem valamifajta új tanulás, hanem egy korábbi tanult válaszról történő leszokás. Pavlov magyarázata azonban nem ilyen sematikus.

Pavlov a kioltás hátterében aktív választ feltételezett, egészen pontosan a CS-re adott feltételes válasz gátlását. Ennek értelmében a kioltás nem a CS-UCS asszociáció elvesztése, hanem egy új, a feltételes választ letiltó, megakadályozó gátlás elsajátítása. Számos kutatási adat (Konorski-Zwejkowska, 1952; Reberg, 1972) azt mutatja, hogy a kioltás háttérfolyamatai nem azonosak a gátló típusú kondicionáláséval. A kioltás során a válaszelnyomást a gátló kondicionálásétól eltérő válaszgátlási mechanizmusok közvetítik. Úgy tűnik tehát, hogy Pavlov jó úton járt, amikor azt feltételezte, hogy a kioltás új tanulás, nem pedig a tanult CS-UCS kapcsolat gyengülése.

Klasszikus kondicionálás – mechanizmusok, elméletek

Az eddigiekben megismerkedhettünk mindazokkal az alapjelenségekkel, amelyek a klasszikus vagy I. típusú kondicionálást jellemzik, kialakítását lehetővé teszik. A továbbiakban azokat az általános elveket, illetve az ezekre támaszkodó tanulási modelleket tekintjük át, amelyek az inger-inger tanulás általánosabb törvényszerűségeit foglalják össze, illetve rendszerében szemlélik. Mielőtt a legfőbb tanulási modelleket áttekintenénk, arra próbálunk választ adni, hogy mi is teszi a kondicionálás során az ingereket hatékonnyá, milyen tényezők határozzák meg a feltételes válasz természetét.

Mi teszi a feltételes és feltételen ingereket hatékonnyá?

A klasszikus kondicionálásnak talán egyik legfontosabb kérdése, hogy milyenek azok az ingerek, amelyekből hatékony feltételes inger lesz, illetve milyen feltétlen ingerek azok, amelyek a sikeres kondicionáláshoz hozzájárulnak. A vizsgált feltételes inger hatékonyságának elemzésénél Pavlov eredeti meghatározásából kell kiindulnunk, azaz abból, hogy a CS kezdetben per definitionem nem vált ki választ, az UCS viszont mindig. Erről úgy győződhetünk meg, ha ellenőrizzük a CS és UCS relatív tulajdonságát még a kondicionálás megkezdése előtt. Előfordulhat, hogy ugyanaz az inger az egyik helyzetben CS-relatív, a másikban viszont UCS-relatív. A víz édes íze CS-re- latív az ízaverziós társítás után, de UCS-relatív lehet a szignálkövető tréningben. Ha ilyen tanulás már a kondicionálás kezdetekor jelen van, új tanulást nehezen fogunk tapasztalni. Éppen ezért a kezdeti, úgynevezett iniciális válasz fontos a tanulási kísérlet eredményeinek értékelésénél.

Újdonság, intenzitás, megkülönböztethetőség

Az újdonságról a habituációval és kioltással kapcsolatban már szó volt, ott is megállapítottuk, hogy mindkét alapjelenségre hatással van. Az újdonság fontos eleme a klasszikus kondicionálás tanulási szakaszának is, vizsgálata két lépésben történik. A későbbi CS funkciójú ingert az újdonsághatás kiküszöbölésére sokszor ismételjük, mégpedig önmagában. Csak ezután társítjuk az UCS-sel. Az előzetes habituáció miatt a tanulás lassabb, mint új inger esetében, ezt a jelenséget CS-előbemutatási vagy latensgátlás-effektus néven emlegetjük. Az UCS hatásának kontrolljaként az UCS önálló bemutatása is szokásos, ez is lassítja a tanulást. Ez az UCS-előbemutatási effektus. A hatásért általában két eltérő mechanizmust szokás felelőssé tenni. Az egyik hatás összetevője az önállóan bemutatott CS, illetve az UCS összekapcsolódása a környezeti jellemzőkkel. Ez a társítások során interferenciához vezet. A másik feltételezett hatás a CS, illetve az UCS jelentőségének elvesztése. Ezt nevezzük tanult irrelevanciának. Kísérleti bizonyítékok mindkét mechanizmusra vannak, azaz az asszociatív interferenciára és a tanult irrelevanciára is.

Az ingerintenzitás a klasszikus kondicionálásnak egy fontos ingerváltozója, jóllehet abban nem különbözik bármely más helyzettől, hogy az ingerbemenet intenzitása összefüggést mutat az ingerlés biológiai, élettani hatásával. A túl intenzív ingerek (CS és UCS is) azonban megakadályozhatják a kondicionálás sikerét, többek között azért, mert a túl erős ingerek újabb feltétlen választ (pl. startle-válasz) váltanak ki, a CS asszociációja kiszámíthatatlan. Az a tény pedig, hogy a CS kiépülését facilitálja egy adott szintig az ingerintenzitás, részben az újdonságjellemzőkkel áll kapcsolatban. Az újdonság és az ingerintenzitás egyaránt azt szolgálja, hogy a kondicionálandó inger kiemelkedjék környezetéből. Az ingerkiemelkedés azonban csak egyetlen a sok tényező közül. Ez különösen a természetes környezetben fontos. A megfelelő CS-UCS kapcsolat kialakulásához több inger esetében azok megkülön- böztethetősége, azaz a diszkriminációs tanulás optimális feltételeinek teljesülése lesz az egyik legfontosabb tényező.

Pavlov a diszkrimináció fontosságát igen szellemes kísérlettel bizonyította. Kutyáknál úgynevezett kísérletes neurózist hozott létre úgy, hogy a szelektív társításhoz használt ingerek megkülönböztethetőségét változtatta. Ezzel a neurózis egyik korabeli modelljét sikerült megalkotnia. (A neurózis a mai gyakorlatban kevésbé használt fogalom, ezzel a kifejezéssel leginkább szorongásos betegségeket jelölünk.) Pavlov azt tanította meg a kutyáknak, hogy ha egy kör jelenik meg (CS), azt táplálék követi (UCS), ha viszont ellipszis, akkor nincs táplálék. Ha a kör és az ellipszis eléggé különbözött, a kutyák gyorsan megtanulták a diszkriminációt: a kör látványára produkálták a nyáladzást mint feltételes választ, az ellipszis látványára viszont nem. Ezután a két alakzatot a két átmérő értékének közelítésével egymáshoz hasonlóvá tették. Ekkor a kutyák szokatlan viselkedést produkáltak: ugattak, félelmi reakciót mutattak, rongálták a kondicionálóberendezést. Még kifejezettebb volt ez a reakció abban a kísérleti helyzetben, amelyben Pavlov és munkatársai savas vizet használtak a nyáladzás kiváltásához. Az így kiváltott viselkedés hasonlít ahhoz, mint amelyet az emberi neurózis esetén figyelhetünk meg. Pavlov az alábbi következtetéseket vonta le ebből a kísérletből: 1. A neurózis egy tanulási folyamat következménye. 2. Olyan helyzetben alakul ki, amelyben a környezet jelzései megfelelően nem elővételezhe- tők. 3. A kísérletes neurózis pavlovi helyzete nagyon hasonlít ahhoz, mint amilyenben az emberek nem képesek életük eseményeit átlátni, a történéseket megfelelően bejósolni.

Relevancia

A CS-UCS relevancia fontosságát elsőként Garcia és Koelling (1966) demonstrálta egy ma már klasszikusnak számító és az elmúlt évtizedek során sokak által megismételt kísérletben. Kétféle CS-t (íz és audiovizuális jelzés) és kétféle UCS-t (áramütés és rosszullét) alkalmaztak. A patkányoknak egy olyan itatócsövön keresztül adtak sós vagy édes vizet, amelynek minden megnyalásakor egy audiovizuális inger (kattanó hang és felvillanó fény) jelent meg. A feltételes inger tehát igen összetett, azaz íz- és audiovizuális inger. Az alkalmazott feltétlen inger vagy áramütés, vagy pedig valamilyen vegyi anyaggal vagy besugárzással kiváltott rosszullét volt. Mivel mind a kétféle UCS averzív volt, azt várták, hogy averzív tanulás jön létre a komplex CS-re, és ennek hatását külön az ízre és külön az audiovizuális komponensre is mérték. Garcia és Koelling előtt senki ilyen kísérletet még nem végzett, az uralkodó klasszikus kondicionálási modellek alapján tehát a kutatók azt várták, hogy az UCS természetének nincs eltérő hatása a komplex CS valamelyik komponensére. Az eredmények azonban nem ezt mutatták.

Ha áramütés volt az UCS, a CS audiovizuális komponensének bemutatásakor csökkent jobban a válasz, ha viszont rosszullét, akkor a CS ízösszetevője vezetett erős válaszszupresszióhoz. Az audiovizuális CS-sel erősebben kondicionálódik averzió, ha az UCS áramütés; és erősebb averzió alakult ki a komplex CS ízösszetevőjére, ha az UCS az állat kiváltott rosszulléte volt. A kísérlet a CS-UCS relevancia vagy ingermegfelelés kísérletes demonstrációja, és azt mutatja, hogy komplex ingerkörnyezetben az az inger kondicionálódik, amelyik a legszorosabb kapcsolatban van az UCS természetével. A CS-UCS relevancia azonban nem tapasztalatfüggő, ezt igazolják azok az egynapos patkányokkal végzett kísérletek (Gemberling-Domjan, 1982), amelyek szerint az íz, rosszullét, audiovizuális jelzés és periferiális fájdalom erős CS-UCS asszociációt alakít ki – ami ennek a szelektív kapcsolatképződésnek az öröklött pre- diszpozíciójára utal.

Garcia és Koelling az ingermegfelelés kísérletes bizonyításával a klasszikus kondicionálás egy univerzális, nemcsak az állatvilágra érvényes törvényszerűségét írta le. Embernél is így van, fentebb egy aspektusból erről már szó volt: a gyomor-bél rendszeri tünetek kapcsolódása az ízhez igen erős, mindenekelőtt a biológiailag behuzalozott CS-UCS relevancia miatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy kevésbé releváns ingerek kondicionálása lehetetlen lenne. Inkább arról van szó, hogy erős CS-UCS relevancia estén a kondicionálás sokkal könnyebb, mint gyenge vagy nem létező ingermegfelelésnél.

2.1. táblázat -

GYENGÉINK ES A KLASSZIKUS KONDICIONÁLÁS: KÁVÉ, ALKOHOL, DOHÁNY, DROG

Kondicionálási csapda

A klasszikus kondicionálási példáknál azt látjuk, hogy a feltételes inger által kiváltott válasz nem egyszerűen helyettesíti a feltétlen választ, hanem annak a hatására készít fel. Éppen ezért azzal akár ellentétes fiziológiai folyamatokkal járhat együtt. A különböző élvezeti cikkek (kávé, alkohol, dohány) rendszeres, akár függéssé átalakuló használata a klasszikusnál összetettebb tanulási folyamatokra épül. Mindhárom esetben eleinte az agyi folyamatokra ható drive-indukciós hatás, azaz instrumentális tanulás figyelhető meg. A függőségi szakaszban azonban már sokkal inkább a kialakított szint vagy fogyasztási ritmus, az új homeosztatikus állapot fenntartására irányuló viselkedés, drive-redució jelenik meg.

Magát a folyamatot az alapvető tanulási folyamatok összetett interakcióival tudjuk csak megfelelően leírni. Mindhárom klasszikusan kondicionálódik a fogyasztás körülményeihez, a környezeti ingerekhez, a fogyasztási rítus elemeihez. A klasszikusan kondicionált jelzőingerek azonban az anticipációs válasz megjelenéséhez vezetnek, amely például a fiziológiai hatás mellett más, esetleg ellentétes folyamatokat indít el. A kialakuló toleranciának tehát, amely együtt jár a fogyasztás emelkedésével, klasszikus kondicionálási összetevői vannak. A tolerancia klasszikusan kondicionált prediktív fiziológiai válasza a legveszélyesebb a kemény drogok esetében. Ezek közé tartoznak az olyan opiáttípusú kábítószerek, mint a morfin vagy a heroin. A heroin miatt bekövetkező halálnak sokszor nem a ténylegesen nagyobb mennyiségű szer adása az oka.

Nem véletlen, hogy az ilyen incidensek új, a szerhasználat szokásos rituáléitól eltérő helyzetben esnek meg. Mi történik valójában? A heroin esetében például a használt eszközök klasszikusan kondicionálódnak a szer hatásához, azaz feltételes ingerként működnek egy idő után. A feltételes inger azonban olyan feltételes választ vált ki, ami a feltétlen inger hatásával ellentétes, vagyis ellenirányban hat. Magának a drogtoleranciának, azaz az emelkedő dózisnak is egyik eleme ez a hatás. A rituáléhoz kötött feltételes ingerek elmaradásakor – például más helyzetben – nincs ellentétes irányú, a feltételen inger hatására előkészítő változás, ezért a szokásos dózis fiziológiai túladagolásként működik. A droghatást vizsgáló állatkísérletek mindegyike megerősítette az új környezetben megfigyelhető túladagolás fiziológiai következményeinek klasszikus kondicionálási alapját.

Kioltási trükkök

Láthattuk, hogy a klasszikus kondicionálás lényeges faktora a függés kialakulásának. Természetesen minden esetben a fiziológiai válasz a legfontosabb tényező, mégis a jelzőinger által kiváltott válasz a kioltási szakaszt követően is jelentős lehet. Vegyünk most egy egyszerűbb, egészségkárosító, de kevésbé látványosan életveszélyes fogyasztást, a dohányzást! A megvonási szakasz fiziológiai és pszichés viharainak kezelésére sokféle technika alakult ki, tekintve, hogy az egyszerű kioltás – elmarad a cigaretta és a feltétlen válasz, azaz a fiziológiai hatás is – komoly diszkomfortérzéssel jár együtt. Egyes másodlagosan vagy harmadlagosan kondicionált ingerek azonban tovább működnek, azaz megjelenésük spontán felújuláshoz vezet. Ilyen a feszültség, szorongás, rossz hangulat, de ilyenek egyes szenzoros ingerek, azaz az ízek, kombinált hatások (kávé és alkohol), társas ingerek.

Pontosan ezek miatt a hatások miatt alakultak ki azok a kioltási trükkök, amelyek az elsődlegesen és másodlagosan kondicionált ingerek széles körét vonják be a kioltási terápiába. Az 1990-es évek eleje óta széles körben elterjedt a dohányzásról történő leszoktatásban – hasonlóan az alkoholbetegek terápiájához – az averzív kondicionálás. Az averzív kondicionálás elterjedését azonban megelőzték az ellenkondicionálással történő próbálkozások. Ennek tipikus példája a Hall-Hall-Ginsberg-eljárás (1990), amelyben a dohányzást fájdalmas ingerekkel (az alkarra adott áramütés) társították. Emlékezzünk azonban arra, hogy a kondicionálásban milyen fontos az ingermegfelelés. Éppen ezért nem véletlen, hogy az ellenkondicionálásnál sokkal jobb eljárás az averzív kondicionálás. A dohányzás esetében ez a gyors inhalálásitechnika. Ez a módszer elég biztosan vezet hányingerhez, az pedig a kondicionált ízaverzióhoz hasonlóan működik. Csak hasonlóan, mert a kiváltás körülményei a résztvevő számára ismertek. Ugyanez a helyzet az alkoholról való leszoktatásnál is, ahol a gyomor-bél rendszeri tünetek kiváltása gyógyszeresen történik. Éppen ezért az averziós technikák a terápiában további segítő viselkedésmintázatokkal egészülnek ki. Ilyen például a válaszelmaradást követő jutalom. Ezek a technikák már a klasszikus és instrumentális kondicionálás összetett, de elég jól ismert interakcióira építenek.


Biológiai erősség

A kondicionálás szokásos előzménye, hogy a CS nem vagy alig vált ki választ, az UCS válaszkiváltó ereje viszont igen nagy. Pavlov éppen ezért azt a nézetet képviselte, hogy a kondicionálás kialakulásának előfeltétele, hogy a CS gyengébb biológiai inger legyen, mint az UCS. Pavlov gyengébb biológiai ingeren azt értette, hogy a CS a kondicionálás előtti, azaz az iniciális szakaszban gyengébb. Ezen kritérium alapján azonban a megfelelően erős asszociációra szert tevő CS akár UCS funkciójú is lehet. Ennek a klasszikus kondicionálásban három alapesete ismert:

  1. Másodlagos kondicionálás. Ahhoz, hogy egy CS egy újabb tanulási folyamatban UCS-ként szolgálhasson, az kell, hogy előzőleg egy biológiailag fontos UCS-sel társítsuk. Gondoljunk a klasszikus kísérleti helyzetre, amelyben a kutya a tanulás eredményeként a hangjelzésre is fokozott nyálelválasztással válaszol. Éppen ezért, ha ezt a hangot fényingerrel társítjuk, a biológiai erősség koncepciója értelmében a fény is CS-tulajdonságra tesz szert, azaz több társítást követően már a fényinger is nyáladzást vált ki. Érdemes megjegyeznünk, hogy ennél a kondicionálási formánál a hangjelzést követő táplálékadást nem hagyhatjuk el teljesen, különben az elsődleges CS-UCS kapcsolat kioltódik. A kondicionálásnak minden olyan formáját, amelyben UCS-ként egy korábbi kondicionálás eredményeként kialakult CS szolgál, magasabb rendű (angolul higher order) kondicionálásnak nevezzük. Jelen példánkban másodlagos kondicionálásról van szó, de a magasabb rendű kondicionálás lehet akár harmadlagos vagy negyedleges is. Vegyük a klasszikus táplálékkondicio- nálási helyzetet! Ebben például a hang-táplálék, majd hang-fény kapcsolat kialakítását követően harmadlagos kondicionálás végezhető a fény-szag kapcsolat kialakításában. A magasabb rendű kondicionálás mindenesetre erősen kiterjeszti a klasszikus kondicionálás jelenségkörét, ez pedig különösen embernél vezet olyan komplex asszociációkhoz, amelyeknek első CS-UCS kapcsolódási szintjét igen nehéz lehet feltárni.

  1. Ellenkondicionálás. Az eltérő biológiai erősség azonban nem minden helyzetben teljesül. Tegyük fel, hogy két olyan ingert akarunk kondicionálni, amelyeknek mindegyike nagyon erős iniciális választ vált ki. Meg fogja ez akadályozni a kapcsolat létrejöttét? Nem, azonban az eredmény eltér a korábban bemutatottól, mégpedig aszerint, hogy a két UCS (eleve az, vagy másodlagos) által kiváltott válasz miként viszonyul egymáshoz. Az egyik ingerre adott válasz például ellenirányban változik, vagy megfordul, ha olyan UCS-sel társítjuk, amely ellenkező választ vált ki. Ezt a kondicionálási formát nevezzük ellenkondicionálásnak. Vegyünk egy példát! Áramütés és táplálék, mindkettő erős UCS. Ha azonban a két UCS-t társítjuk, az áramütés averzív ingertulajdonsága csökken, a kiváltott válasz ellenkező irányban változik. Természetesen ebben az esetben nehéz arra hivatkozni, hogy az egyik UCS biológiai erőssége kisebb a másikénál. Pavlov relatív biológiai erősség elképzelése erre az esetre nehezen alkalmazható.

  2. Szenzoros előkondicionálás. Asszociáció létrejöhet olyan ingerek között is, amelyeknek mindegyike gyenge biológiai választ vált ki, például enyhe orientációs reakciót. Ez a kondicionálási helyzet a szenzoros előkondicionálás. Ennek első szakaszában két kondicionálandó ingert társítunk. Használhatunk például két vizuális ingert, mondjuk egy háromszöget (CSj) és egy négyzetet (CS2). A tanulásnak ebben a szakaszában választ nem láthatunk, hiszen válaszkondicionálás a második szakaszban történik, amikor a CS^et az UCS-sel, például táplálékkal társítjuk. A szenzoros előkondicionálás lényege és egyben érdekessége az, hogy a CS^UCS kapcsolat kialakulását követően a CS2 is kiváltja a feltételes választ. Az első szakaszban tehát kialakul a CSj és CS2 kapcsolata, ez azonban akkor válik láthatóvá, ha a CS^re CR-t építünk ki. Emlékezzünk arra, amit korábban tanultunk a tanulás definíciójáról és ezzel kapcsolatban a tanulás és teljesítmény különbözőségéről!

Mi határozza meg a feltételes válasz természetét?

Az eddigiekben a klasszikus kondicionálásnak számos létező formáját mutattuk be. Mindegyik esetben úgy határoztuk meg a kondicionálás lényegét, hogy egy semleges inger feltételes ingerré válik, és egy korábban nem létező tulajdonsága alakul ki, azaz választ, az UCS által kiváltotthoz hasonló választ vált ki. Bemutattuk azt is, hogy hányféle biológiai válasz alakítható feltételes válasszá. Azzal azonban nem foglalkoztunk, hogy miért is egy bizonyos válasz kondicionálódik az egyik helyzetben, és egy másik pedig egy ettől eltérőben. Mi határozza meg, hogy a klasszikus kondicionálás során milyen feltételes válasz alakul ki? Erre a kérdésre a kondicionálás irodalmában rengeteg válasz született, itt most csak a legfontosabbakat mutatjuk be.

Az ingerhelyettesítési modell

Talán nem meglepő, hogy a „mit tanul az állat a kondicionálás során?” kérdésre adott legrégebbi válasz Pavlovtól származik. Pavlov, mint korábban említettük, fiziológus volt, így válasza is fiziológiai természetű. Pavlov elméleti modelljében az agy különálló neurális központokból áll, az UCS és a CS feldolgozása ezeken az eltérő helyeken történik. Egy harmadik agyi központ felelős a feltétlen válaszért (UCR). Pavlov azt feltételezte, hogy mivel az UCR az UCS-re mindig megjelenik, ezek központjai között neurális kapcsolat van. Abból, hogy az UCR-t az UCS kiváltja, egyenesen következik, hogy ez a kapcsolat veleszületett. Pavlov elképzelése szerint a kondicionálás alapja a CS- és az UCS-központok között létrejövő új funkcionális kapcsolat. Ennek eredményeként a CS az új funkcionális pályán keresztül az UCS neurális központját izgatva a válasz kiváltását eredményezi. Az UCR és CR eltérése a modell szerint abból következik, hogy az új kapcsolat az UCR-központban alacsonyabb izgalmi állapotot eredményez. Valójában az történik, hogy a CS az UCS helyettesítőjévé válik, ezért nevezzük ezt az elképzelést ingerhelyettesítési modellnek.

Az ingerhelyettesítési modell azonban egy idő után nem bizonyult helytállónak. Amerikai kutatók már a harmincas években súlyos problémát láttak abban, hogy számos helyzetben a feltételes és feltétlen válasz jelentős eltérést mutat. A patkány áramütésre mint UCS-re adott válasza a légzésritmus emelkedése, az így kondicionált feltételes válasz viszont a légzésritmus csökkenése (Hilgard, 1936); az embernél a pislogás ugyancsak eltér a CS és az UCS esetében (Zener, 1937). A CR és UCR eltérő tulajdonságait magyarázandó született meg az ingerhelyettesítés módosított modellje. A modell megtartja azt az alapaxiómát, hogy a CR kiváltása az UCS-központ izgalmi állapotához kötött, ezt azonban nem agyi szerkezetként értelmezi, hanem absztrakt módon, azaz a folyamat lényegét kívánja megragadni, és nem köti fiziológiai folyamatokhoz.

Az új modell (Holland-Rescorla, 1975) szerint a klasszikus kondicionálás első szakaszában a CS és UCS közötti asszociáció jön létre, a második szakaszban pedig az UCS reprezentációja alakul ki. Vegyük észre, hogy a klasszikus kondicionálással kapcsolatban megjelenik a kognitív pszichológia alapkonstruktuma, azaz valamilyen ingeresemény absztrakt képviselete, vagyis reprezentációja. A modell értelmében a kondicionálás kimenetét ez a két tényező határozza meg. A CS a CR-t azért váltja ki, mert közte és az UCS reprezentációja között asszociáció alakul ki. Akár a CS és az UCS asszociációja, akár az UCS reprezentációja gyenge, feltételes válasz nem jelenik meg. Az UCS reprezentációjának szerepét bizonyító kísérletek arra irányultak, hogy a kialakított CS-UCS kapcsolat megjelenését variálják. Ezekben például a próbákat követően étellel telítették (szatiálták) az állatokat, ezzel csökkentve az UCS reprezentációját. A teljesítményt természetesen ételmegvonás után mérték, az UCR mégis csökkent.

A kompenzálóválasz-modell

Pavlov ingerhelyettesítési modellje tehát érvényét vesztette a későbbi kísérletek eredményeként, illetve úgy módosult, hogy a CS nem kizárólag az UCR-hez hasonló választ vált ki. Az úgynevezett feltételes kompenzáló válasz modellje az ingerhelyettesítési modellel szemben azt feltételezi, hogy a CR megjelenésében ellentétes az UCR-rel. Ez a modell alapelemeiben hasonlít a motiváció ellenfolyamat-elméletéhez (arousalkiváltó inger olyan elsődleges választ produkál, amely az inger által eredetileg kiváltott válasszal ellentétes irányban hat). A klasszikus kondicionálásnak ez a homeosztatikus (egyensúlyi állapot) modellje azt feltételezi, hogy az UCS-sel asszociatív kapcsolatba kerülő CS olyan ellenválaszt vált ki, amely anticipációs válaszként a várt UCR hatását ellensúlyozza. A kompenzálóválasz-modell egyébként főleg olyan kísérletekből származó adatokra támaszkodva alakult ki, amelyekben az UCS valamilyen drog, kémiai anyag volt. A modell ezekben az esetekben jól magyarázza az UCR és a CR eltérését. A dinitro-fenol adása – mint UCS – például nagyobb oxigénfelvételhez és megemelkedett testhőmérséklethez vezet. A CS-re adott válasz viszont az oxigénfelvétel és a testhőmérséklet csökkenése (Obál, 1966). Feltételes kompenzáló válaszhoz vezet a morfium, lítium, alkohol, amfetamin és más drogok használata (Siegel, 1977). Ez a klasszikus kondicionálási modell széles körű érdeklődést váltott ki, különösen amiatt, hogy a drogtoleranciát jól lehet vele magyarázni.

Viselkedésrendszer-modell

Az eddigi modellek mind Pavlov eredeti elképzeléséből indultak ki, még akkor is, ha aztán nagyon eltértek tőle. Holland (1984) sokak által elfogadott kritikája szerint azonban nehéz elképzelni, hogy igazán megérthetnénk a CS és a feltételes válasz viszonyát anélkül, hogy ismernénk az élőlény viselkedésrendszerének természetes, nem tanult szerveződését és ontogenezisét. Azok az ingerek, amelyeket a laboratóriumokban használunk, a kondicionálást megelőzően nem különösebben aktiválnak bármilyen választ a kondicionálási kísérletekben használt állat viselkedésében. Ennek részletesebb elemzésére kitér majd a Tanulás panel utolsó, A környezet hatása a tanulási folyamatokra című fejezete. Ezért itt most csak nagyon rövid illusztrációval szolgálunk ahhoz, hogy miért is fontos a klasszikus kondicionálás esetében is figyelembe vennünk a viselkedésrendszer-modellt.

Tegyük fel, hogy kiscsirkéket kondicionálunk, az UCS pedig hősugárzás. Ahhoz, hogy hipotézissel élhessünk a válaszra vonatkozóan, ismernünk kell a csirkék hőmérséklet-szabályozó viselkedésrendszerét. Természetes környezetben a kiscsirkék, ha fáznak, a kotlós közelségét keresik, csőrükkel a kotlós hasát csipkedik mindaddig, amíg be nem préselték magukat a tollak közé. Amint ez sikerült, nem mozognak, nem csipognak, becsukják a szemüket. A viselkedés szakaszai: megközelítés, csipkedés, mozdulatlanság. Wasserman (1973) kísérleteiben melegített pontokat használt, és azt találta, hogy a kiscsirkék esetében a válaszcsökkenés az, ami a tanulás követésére használható.

A feltételes válasz funkcionális/adaptív modellje

A feltételes válasz eddig bemutatott modelljei főként arra koncentráltak, hogy melyek azok a jellegzetes tényezők, amelyek meghatározzák a tanult viselkedést. Azt a kérdést azonban egyik sem tette fel, hogy ezek hogyan is határozzák meg a feltételes válasz formáját. A klasszikus kondicionálás funkcionális/adaptív modelljének (Hol- lis, 1982) ugyan ez áll a fókuszában, a modell azonban valójában a kondicionálásnak egy új aspektusát, nevezetesen annak adaptív funkcióját emeli ki. A klasszikus kondicionálás útján kialakult feltételes válaszról többnyire azt feltételezzük, hogy megjelenése valamiféle előnyt jelent az élőlény számára. Az anticipációs nyáladzás például serkenti az emésztést, az ízaverzió elősegíti a mérgező táplálék elkerülését, a fájdalomérzékenység kondicionált csökkentése (feltételes analgézia) mérsékli a fájdalmas inger által keltett diszkomfortérzést.

Az a nézet, hogy a feltételes válasz kialakulása az élőlény számára kifejezett előnyt jelent, a klasszikus kondicionálási irodalom egyik uralkodó felfogása. Eszerint a CS-UCS asszociáció mechanizmusainak evolúciója az állatvilágban azért lényeges fejlemény, mert a kondicionált válasz lehetővé teszi, hogy az állatok már a feltételes inger megjelenésekor felkészüljenek a kellemetlen hatásokra. Miért szükséges, hogy az állat felkészüljön a várható ingerre? Azért, hogy a felkészülés növelje a túlélés, a fennmaradás, a szaporodás esélyeit – azaz biológiai előnnyel jár. Ez azt jelenti, hogy a CS jó előre lehetővé teszi az UCS-re való felkészülést, a feltételes válasz pedig olyan lesz, amelynek adaptivitása a leginkább szolgálja az egyedek és közvetetten a faj túlélését, fennmaradását.

A funkcionális/adaptív modell nem vezet be a korábbi modellekétől lényegesen eltérő elképzelést, jóllehet a feltételes válasz funkcióját a középpontba emelve más perspektívát használ, ez maga a tanult viselkedés. Ennek az irányzatnak a képviselői számos új kondicionálási formát írtak le, amelyek adaptív tulajdonsága nyilvánvaló. Hollis (1984) kimutatta, hogy a territoriális viselkedést mutató halak hímjei (gurami) sokkal sikeresebben védik meg területüket a betolakodóktól, ha CS jelzi a betolakodást, mint amikor nincs ilyen. Ugyancsak Hollis (1989) mutatta ki, hogy a guramihí- mek gyakrabban kísérik a nőstényeket, ha CS jelzi megjelenésüket, mint ha ilyen nincs. A szexuális viselkedésnek a CS hatására történő megemelkedését más fajoknál, például patkányoknál, japán fürjeknél is megfigyelték (Domjan, 1992).

A klasszikus kondicionálás modelljei

Hogyan jön létre a CS-UCS asszociáció? Miként lehetséges, hogy a gyors tanulást produkáló kondicionálási formák igen erős aktivációt jelentenek a mechanizmusok szintjén, a kapcsolatképződésben kevésbé sikeresek pedig nem? A klasszikus kondicionálás számos formájának bemutatása után tehát még tartozunk azzal a magyarázattal, hogy miként jön létre a CS-UCS asszociáció. Áttekintjük tehát az asszociatív tanulásnak azokat a mechanizmusait, amelyek lehetővé teszik az igen gyors kapcsolatképződést, és erősen meghatározzák az élőlény viselkedését. Ezekre a kérdésekre számos provokatív válasz született, s ezek mindegyike nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hatvanas évek végén megszületett a klasszikus kondicionálás egyik nagy hatású információfeldolgozási modellje. A modellek egyik megoldandó kérdése a blokkolási hatás volt.

Blokkolási hatás

A blokkolási hatás lényegére azonnal ráérzünk, ha végiggondoljuk a következő példát: Pistikét szülei minden vasárnap elviszik a nagymamához, aki mindig gyümölcsrizst készít, amit ő megeszik ugyan, de különösebben nem szereti. Mivel Pistike nem akarja a nagymamát megbántani, mindig udvariasan megeszi a gyümölcsrizst, s ahogy múlnak a hetek, a gyümölcsrizs iránti averziója egyre nő. Egyik látogatás azonban egy családi ünnepre esik, így a nagymama teasüteményt is felszolgál, s Pistike mindenből eszik egy kicsit, majd a gyomra túlterhelése miatt rosszul lesz. Averziója lesz a teasütemény iránt is? Valószínűleg nem, hiszen a gyümölcsrizsre kialakult averzió miatt a rosszullétet könnyen ahhoz köti, s nem a teasüteményhez. Ehhez hasonló dolog történik a blokkolás során is.

A blokkolási hatást elsőként Kamin (1969) írta le, mégpedig a fentebb már bemutatott kondicionált válaszelnyomási technikát alkalmazó helyzetben. Kamin eljárásában kétféle ingert, egy fény- és egy hangingert használt. A tanult választ három kondicionálási fázisban (1.5. ábra) alakította ki. Egy kísérleti és egy kontrollcsoportot használt. Nézzük először, mi történt a kísérleti csoportban! Az első fázisban az egyik CS (A) és az UCS társítása történt, mindaddig, amíg a CS (A) megjelenése a pedálnyomási választ teljesen el nem nyomta. A második szakaszban az A és B inger bemutatása egyszerre történt, és ezt a komplexet társították az UCS-sel. A harmadik fázisban került sor a tesztpróbára, ekkor a B inger önállóan jelent meg. Meglepő módon a B ingerre nem vagy alig jelent meg válaszelnyomás.

A blokkolási effektus vizsgálatára létrehozott kontrollcsoportban az eljárás a második fázistól azonos volt, az A ingerre azonban nem történt előzetes félelemkondicionálás. A kontrollcsoportban a B inger sokkal erősebb válaszelnyomást eredményezett, mint a kísérleti csoportban. A kísérletileg igazolt blokkolási hatás egyértelműen azt igazolja, hogy a klasszikus kondicionálás nem csak azért jön létre, mert a CS-t és az UCS-t társítjuk. Az, hogy a B inger csak a kontrollcsoportban válik feltételes ingerré, azt igazolja, hogy a CS-UCS társítás nem elégséges feltétele a tanulásnak.

Kamin még számos további blokkolási kísérletet végzett. Mindegyik azt igazolta, hogy a B inger kondicionálása blokkolt, ha az redundáns, azaz a B inger megjelenése nem szolgál új információval az UCS-ről. A blokkolási hatás megjelenésének két kritikus feltétele van. Az egyik, hogy az A és B ingernek együtt kell előfordulnia. A másik, hogy az A és B együttes megjelenésekor A-nak már az UCS-re vonatkozó prediktív tulajdonságúnak kell lennie. Blokkolás nem figyelhető meg, ha B inger nem redundáns, illetve ha A inger előzetesen nem kondicionált, vagy az A-ra kialakult kondicionált válasz már korábban megszűnt, kioltásra került. Kamin modellje egy új fogalmat is bevezet, mégpedig az UCS-re vonatkozóan. Eszerint bármely ingerkombinációban igen fontos az UCS meglepő hatása. Kamin (1969) szerint, amennyiben az UCS nem meglepő, nem váratlan, nem váltja ki az állatból az asszociáció kialakításához szükséges „mentális erőfeszítést”. Vegyük észre, hogy Kamin itt elég lazán használja a mentális erőfeszítés fogalmát, jóllehet abban az értelemben, hogy a váratlan események azok, amelyek nagyobb valószínűséggel vezetnek új tanuláshoz, míg redundáns tényezőknél ezt keresni kellene. Megjelenik tehát két fontos elem: a CS bejósolhatósága, illetve az UCS-nek a CS összetevőihez viszonyított relatív meg- lepősége.

1.5. ábra. A blokkolási eljárás folyamatábrája. Az 1. fázisban a kísérleti csoportban az A ingert társítjuk az UCS-sel, a kontrollcsoportban nincsenek társítások. A 2. fázisban mindkét csoportban a szimultán adott A és B ingerrel társítjuk az UCS-t. A 3., azaz a tesztfázisban önállóan adjuk a B ingert

A Rescorla-Wagner-modell

Az az elképzelés, hogy az UCS új tanulásra vonatkozó hatékonyságát befolyásolja a meglepőség-bejósolhatóság dimenzió, a kondicionálás formális matematikai modelljének megalkotásához vezetett. Robert Rescorla és Allan Wagner 1972-ben közzétett modelljével (Rescorla-Wagner, 1972; Wagner-Rescorla, 1972) az UCS meglepősége a kondicionálási jelenségek széles körének magyarázatában szerepet kapott. A modell legalább egy évtizedig uralta a klasszikus kondicionálással kapcsolatos kutatásokat. A Rescorla-Wagner-modell matematikai formuláinak bemutatásától eltekintünk, mindenekelőtt a koncepció lényegére és az elméletből következő megállapításokra koncentrálunk.

A Rescorla-Wagner-modell szerint a tanulás nem más, mint az elvárások alkalmazása az aktuális helyzetre. Amennyiben az aktuális elvárásoknak nincs az UCS-re vonatkozó megfelelő predikciójuk, az elvárásokat újra kell alkalmazni, mintegy le kell őket futtatni. Ennek mindaddig újra és újra meg kell történnie, amíg az elvárás tökéletesen meg nem felel a kondicionálási próba kimenetének. A tanulás akkor optimális, ha nincs többé eltérés az elvárás, azaz a bejósolt és a valós kimenet között. A tanulás kezdetén a leginkább meglepő az UCS, hiszen a CS még nem jósolja be, így minden próbában jelentős a tanulás. A későbbi társítások során már van olyan CS, amely bejósolja az UCS bekövetkeztét, így az már nem meglepő, a tanulás sem jelentős ekkor már.

A Rescorla-Wagner-modell egyik alapfeltételezése az, hogy az UCS bejósolható- ságát adott helyzetben mindig a jelen lévő ingerek együttese határozza meg. Így ha több CS is jelen van, az előzetesen kondicionált CS blokkolja a másik inger kondi- cionálhatóságát. A modell tehát jól magyarázza a fentebb leírt blokkolási jelenséget; új szempontból, nevezetesen az aktuális és tanult megfeleltetése szerint elemzi a kondicionálási helyzetet. Mint láttuk, ez a blokkolási hatás esetében jól működik. Hogyan alkalmazható a kondicionált gátlás magyarázatában? A gátlási kondicionálás alaphelyzetével már korábban foglalkoztunk. Amint ott megállapítottuk, a standard eljárás kétféle próbát használ: az egyikben van UCS, ezt a CS+ jelzi, a másikban pedig nincs, ezt a kombinált CS+/CS- jelzi. A Rescorla-Wagner-modell szerint egy ilyen tanuláshoz az kell, hogy a CS+ bejósolja az UCS-t. Ez így is van. Hogyan alakul ki viszont az, hogy egy serkentési CS (CS+) és egy gátlási CS (CS-) együttesen az UCS elmaradását jelzi? A modell szerint ez akkor lehetséges, ha a CS+ és CS- asszociatív értéke zéró, ez pedig akkor fordul elő – és ez a modell magyarázata a kondicionált gátlásra -, ha a CS- negatív asszociatív értéket képvisel.

A Rescorla-Wagner-modell főbb megállapításai tehát a következők:

  1. A kondicionált serkentés és kondicionált gátlás az asszociatív értékek eltérő pontjait jelöli egy a pozitív és negatív értekek közötti egyenesen. Bármely feltételes inger saját asszociatív értéke ezen az egyenesen, a serkentési és gátlási végpontok között jelölhető ki. Ebből következik, hogy adott CS-nek nem lehet egyszerre gátlási és serkentési értéke. Ezt nevezi a modell a kizárólagos asszociatív érték feltételnek.

  2. Az egy CS-sel történő kondicionálás során az élőlénynek az ingerrel kapcsolatos tanulása attól függ, hogy mekkora a különbség a CS által kiváltott elvárás (asszociatív érték) és próba kimenete között. Az, hogy ez az asszociatív érték milyen úton (pályán), eljárással jön létre, lényegtelen. Ez a modellben a pályafüggetlenségi feltétel.

  3. Több feltételes ingert alkalmazó helyzetben mindegyik CS külön-külön elvárást vált ki az UCS-re vonatkozóan. Az az inger, amelyik erősebb elvárást vált ki, blokkolja a többi inger kondicionálhatóságát. Ebben az értelemben az adott helyzetben jelen lévő CS-ek versengenek az UCS-sel kialakuló asszociációért. Ezt nevezzük ingerversengési feltételnek.

  4. A modell erőssége, hogy olyan tanulási folyamatokat elemez, amelyekben egynél több CS van jelen. Ehhez elengedhetetlennek tartja, hogy minden CS-re meghatározzuk az UCS-sel kialakult asszociációt. Ez a modell exkluzív UCS-tanulás fel tétele.

  5. A kioltás eredménye, hogy az UCS állandó elmaradásával az ingerek pozitív és negatív asszociatív értéküket is elveszítik. Azonos kioltási folyamat hatékony tehát a serkentési és gátlási kondicionálás esetében is. Ez az univerzális kioltás feltétel.

  6. A Rescorla-Wagner-modell alapmegállapítása, hogy a kioltás a feltételes inger és válasz elsajátításának ellentéte. Amíg a kondicionálás során az inger asszociatív értéke a nullától felfelé változik, kioltás során a nullához tér vissza. Ez a kioltás mint visszatanulás feltétel.

Mint minden modell, a Rescorla-Wagner-modell sem tökéletes. Így például a „kizárólagos asszociatív érték” feltételről sokaknak sikerült bizonyítani, hogy nem érvényes, azaz lehet ugyanazon feltételes ingernek pozitív és negatív értéke is. Ugyanígy sok ellenérv és kísérleti bizonyíték látott napvilágot a pályafüggetlenségi elképzeléssel szemben. Az ingerversengési elképzelés viszont a Rescorla-Wagner-modell legerősebb eleme, szinte valamennyi kísérleti munka igazolta ennek érvényességét. Az exkluzív UCS-tanulás elképzelése az eltelt évtizedek során ugyancsak túlegyszerű- sítésnek bizonyult, hasonlóan az univerzális kioltás feltételéhez. A 6. megállapítás szintén érvényesnek bizonyult. Ennek lényege, hogy a kioltás nem egyszerűen csak a tanulással ellentétes folyamat, amint erről már korábban szó volt. Ott szintén megállapítottuk, hogy a kioltás a CS-UCS kapcsolatnak egy új tanulási folyamata, sokkal inkább, mint a tanultak egyszerű megszűnése.

CS-módosulási modellek

Míg a Rescorla-Wagner-modell a feltételes válasz szempontjából elemzi a kondicionálás törvényszerűségeit, több modell a CS módosulásával foglalkozik. Az UCS-re összpontosuló tanulási változásokat favorizáló UCS-redukciós modellek elsősorban az észak-amerikai irányzatokat uralták. A brit modellek fókuszában az állt, hogy milyen módosulások hatására alakul át úgy a CS, hogy lehetővé teszi a feltétlen válasz hatására való felkészülést. A CS hatékonyságát elemző tanulási elképzeléseket nevezzük CS-módosulási modelleknek. Ezek központi elképzelése, hogy a CS kialakulásához az szükséges, hogy a későbbi szignál funkciójú inger kiemelkedő, az élőlény figyelmét magára vonó, úgynevezett szaliens inger legyen. A kondicionálás lehetséges mértékét ez a tényező határozza meg.

Pearce és Hall (1980) szerint például az, hogy egy adott próbában az állat menynyire figyel fel az ingerre, attól függ, hogy az előzőben mennyire volt meglepő az UCS. Modelljük sok hasonlóságot mutat a klasszikus kondicionálás korábbi elméleteivel, többek között a CS-UCS kapcsolatában a meglepőség szerepét illetően. A tanulás – a CS-re irányuló figyelem közvetítésével – itt is akkor jön létre, ha az UCS predikciója tökéletes, azaz a CS már nem szaliens eleme a helyzetnek. Hasonlóan az UCS-redukciós modellekhez, itt is fontos szerepet kap az UCS meglepőségének és a CS bejósolhatóságának viszonyváltozása a tanulás során.

A klasszikus kondicionálás – a korábbiaktól eltérően inkább kognitív szemléletű – szabályalkotási modellje (Holyoak-Koh-Nisbett, 1989) szerint az élőlények tanulásának lényeges, meghatározó tényezője a szabályalkotás és ellenőrzés. A szabályalkotás alapja az, hogy a CS-t milyen valószínűséggel követi az UCS. A modell szerint valamilyen szabály reprezentációjához az szükséges, hogy két váratlan esemény egymást időben közel kövesse, illetve az, hogy a régi szabályokról bebizonyosodjék, hogy nem válnak be. A félelemkondicionálás során például a kialakuló szabály az, hogy a CS-t áramütés követi. Ezt a szabályt minden CS-UCS társítás erősíti, az UCS elmaradása vagy CS-től független megjelenése pedig gyengíti. A bejósolhatóság itt a kondicionálás szükséges feltétele, hiszen csak a CS következményére vonatkozó helyes predikciók erősítik a szabályt. A modell a blokkolás jelenségét is magyarázza, hiszen az UCS-t egy már ismert szabály képes jól előre jelezni, így felesleges az UCS-re új szabályt alkotni.

Relatív várakozási idő és komparatív asszociáció

Az eddig bemutatott modellek egyike sem foglalkozott azzal, hogy a kondicionálást miként befolyásolják az idői jellemzők. A relatív várakozási idő hipotézisének (Gib- bon-Balsam, 1981) viszont pontosan ez az aspektus áll a középpontjában. A skaláris expektancia hipotézise néven is emlegetett elképzelés kiinduló kondicionálási paradigmája az a fentebb már bemutatott szignálkövetési helyzet, amelyben a jelzőinger és az attól eltérő helyen adott táplálék megjelenése közötti időt változtatták. Valamennyi ilyen kísérletből azt a következtetést vonták le a kutatók, hogy a kondicionált válasz erősségét két tényező összevetése határozza meg: 1. mennyi ideig kell a CS jelenlétében a táplálékra várni (CS-várakozási idő), 2. adott kísérleti helyzetben a CS-től függetlenül mennyi ideig kell a táplálékra várni (helyzetvárakozási idő). A relatív várakozási idő hipotézise szerint a CS csak akkor informatív, ha a CS-várakozá- si idő lényegesen rövidebb, mint a helyzetvárakozási idő. Ezt az elképzelést igazolták azok a kísérletek, amelyek külön UCS-t adtak a társítások között, így a relatív várakozási időt csökkentve, a CS-re adott válaszkészséget is csökkentették.

Már a relatív várakozási idő hipotézise is a kondicionálás egy fontos mechanizmusát emelte ki, ez pedig a CS alatti és a CS-ek közötti történések összemérése. A kom- parátorhipotézis tulajdonképpen ezt a szempontot emeli a tanulási modell középpontjába. Miller és Matzel (1988) elmélete szerint a kondicionált válasz kialakulása nem csupán attól függ, hogy a CS és az UCS között milyen erősségű és milyen értékű az asszociatív kapcsolat, hanem attól is, hogy milyen lehetséges asszociatív kapcsolat van az UCS és más ingerek között. A relatív várakozási idő elméletétől eltérően a komparátorhipotézis az asszociáció erősségével foglalkozik, az idői jellemzőket nem vonja be az értelmezésbe. A komparátorhipotézis tesztelése legintenzívebben a kondicionált gátlás paradigmáiban történt. Gátlási válasz akkor várható, ha a CS-UCS asszociáció gyengébb, mint a kontextuális ingerek és az UCS asszociációja. A hipotézis predikciója ebben az esetben nemcsak a tanulásra vonatkozik, hanem a kioltásra is. Ennek értelmében pedig a kioltás nem akkor sikeres, ha a CS- önmagában jelenik meg, hanem akkor, ha CS+ kiiktatása történik. Ezt a szokatlan következtetést azonban a kísérleti eredmények minden esetben megerősítik.