Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

4. fejezet - 3. FEJEZET – A környezet hatása a tanulási folyamatokra: környezet és alkalmazkodás

4. fejezet - 3. FEJEZET – A környezet hatása a tanulási folyamatokra: környezet és alkalmazkodás

„A környezet a pszichológia számára megkerülhetetlen, ugyanakkor nehezen meghatározható fogalom, illetve problémakör. A pszichológia nem a környezet tudománya, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a pszichológia tárgyát képező összes emberi és állati viselkedés és pszichés funkció környezetbe ágyazódik, és nem létezhet meghatározott környezeti feltételeken kívül. A tudománytörténeti kezdetek óta kérdés, hogy hogyan ragadható meg a pszichológia számára jelentőséggel bíró környezet, és milyen módon játszik szerepet a viselkedés alakulásában.” (Szokolszky-Dúll, 2006, 9. o.)

Ennek a problémának a vizsgálatára a 20. század közepétől kezdődően több olyan pszichológiai terület alakult ki, amelyek nem egyszerűen abban a hagyományos keretben gondolkodtak, hogy a viselkedést miként határozza meg a környezet (környezeti determinizmus), hanem az egyedet és a csoportot is környezeti kontextusukban próbálták vizsgálni.

Ez az új megközelítés – az ökológiai pszichológia területei, illetve a környezetpszichológia – a környezetet és használóit (állatokat, embereket) tranzakcióban (bővebben lásd Dúll, 2001, 2006; Szokolszky-Dúll, 2006) lévőnek tekinti, azaz a viszonyukat a szoros kölcsönhatásnál (interakció) többnek tartja. Az alapkoncepció szerint nem elégséges és nem is lehetséges egymástól elszigetelten megérteni a környezet egyénre és csoportokra gyakorolt hatását, illetve azt a folyamatot, ahogyan az ember alakítja környezetét. Az ökológiai pszichológia és a környezetpszichológia az ember és a környezet tranzakciójának, kölcsönviszonyának tudománya. A környezet Ittel- son (1978) meghatározása szerint

  • minden érzékszervnek szimultán nyújt információt,

  • perifériás és központi információt is magában foglal,

  • jóval több információt jelent, mint amennyit (tudatosan) kezelni tud a használó,

  • nem rendelkezik mereven rögzített térbeli határokkal,

  • aktív cselekvéseken keresztül határozódik meg, és ugyanígy szerzünk róla tapasztalatokat,

  • szimbolikus jelentéssel bír,

  • tapasztalásának eredménye koherens és bejósolható „egész” formáját ölti.

Ezt a gondolatot tranzakcionális irányban kiterjesztve, a környezetet tranzakcio- nális szempontból is meghatározhatjuk: maga a szó etimológiailag arra utal, hogy a környezet csak arra az élőlényre vonatkoztatva értelmezhető, amit körülvesz. (vö. Szokolszky-Dúll, 2006).

A környezet és alkalmazkodás környezetpszichológiai paradigmái

A környezetpszichológia – újabban ember-környezet tudománynak (people-envi- ronment studies; lásd Bonnes-Secchiaroli, 1995) nevezzük – az 1960-as évek végén alakult ki. Ekkor gyakorlatilag egy időben kezdte meg térhódítását az új szemlélet az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is. A környzetpszichológia kialakulásának kezdetei óta multidiszciplináris terület, így képviselői (a pszichológusok mellett építészek, várostervezők, szociológusok, geográfusok, antropológusok stb.) a fizikai környezet és az ember viszonyának tanulmányozásakor sokféle módszert alkalmaznak. Egyes elméletalkotók (pl. Saegert-Winkel, 1990) olyan eltérő emberkörnyezet tudományi paradigmákról beszélnek, amelyek keretében másként értelmezhetők a környezet és alkalmazkodás kérdései. Ezek a paradigmák a következők (pl. Saegert-Winkel, 1990):

  1. Az adaptációs paradigma lényege, hogy a környezet és az élőlény (természetesen az embert is ideértve) viszonyában a kulcsfolyamat a biológiai és a pszichológiai túlélés. Ennek keretében a kutatók elsősorban olyan témákat kutatnak, mint a környezet észlelése, a tájékozódás vagy a megküzdés a stresszel.

  2. A lehetőségstruktúra-paradigma a környezetet úgy kezeli, mint a viselkedéses célok aktív kivitelezésére adott lehetőségek rendszerét. Ez a rendszer biztosítja a környezet fenyegetéseivel és követelményeivel történő szembenézést, ebből pedig az következik, hogy a környezetet úgy alakítjuk ki és használjuk, hogy azt céljainknak alárendeljük.

  3. A szociokulturális paradigma legfőbb megállapítása, hogy a környezet történelmi, kulturális, gazdasági, politikai és társadalmi kontextusba ágyazott, ezeket pedig mindenképpen számításba kell vennünk ahhoz, hogy a személy-környezet tranzakciókat megértsük.