Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Személy-környezet összeillés

Személy-környezet összeillés

Bármelyik fenti paradigmában gondolkodunk is, sarkalatos kérdés marad annak megértése, hogy a környezetek sokféleségében megjelenő pszichológiai aktivitásformák miként állnak össze a környezet és organizmus tranzakciójának egységes, összefüggő folyamatává. Az e témában született elméleteket összefoglaló néven személykörnyezet összeillés (person-environment fit; Proshansky et al., 1970) elméleteknek nevezzük. A személy-környezet összeillés azt jelöli, hogy az egyén szükségletei, motivációi, mentális tartalmai és a környezet lehetőségei, követelményei között milyen a megfelelés, kompatibilitás (Kaplan, 1983; magyar nyelvű áttekintést lásd Dúll, 2002). Az olvasónak érdemes saját tapasztalatai alapján végiggondolnia, hogy például milyen támogató, kontrollálható, pihentető (azaz kompatibilis), illetve inkompatibilis környezetek veszik körül egy napja során.

Az organizmus és környezete kölcsönkapcsolatára vonatkozó jelentősebb elméletek több alternatívát is kínálnak annak értelmezésére, hogy miként is alakul egy egész életen át a személy-környezet összeillés. Az alkalmazkodás és a környezet viszonya szempontjából legfontosabb elméletek a következők:

  1. A percepciós vagy ingeralapú elméletek (pl. Wohlwill, 1966) szerint a környezet az alkalmazkodás szempontjából lényegesnek számító szenzoros információk forrása. Az ingerlés jelenthet olyan viszonylag egyszerű, ambiens (nem tudatosuló) ingereket, mint amilyen a fény, szín, hang, zaj, hőmérséklet (ezekre később Ambiens ingerek és szokatlan környezetek cím alatt még visszatérünk), és vonatkozhat összetett struktúrákra (épületek, utcák, városok vagy akár a többi ember) is. Az ember-környezet tudományban – eltérően az általános pszichológia kísérleti területeitől – az inger nem eredeti kontextusából kiemelt, laboratóriumban létrehozott tényező, hanem a valódi, természetes inger. A környezetészlelés kifejezés ugyan nevében foglalja az észlelés szót, de tágabb értelemben használjuk a környezetpszichológiában, mint a kísérleti pszichológiában. A környezetészlelés definíció szerint együttesében ragadja meg az észlelési (percepció) és megismerő- (kognitív) funkciókat, továbbá az affektív folyamatokat, azaz minden olyan tényezőt, amely a környezet reprezentációjának kialakításában jelen van. A környezetészlelés értelmezhető mind az egyén (pszichológiai), mind pedig a társas környezet (szociokulturális) szintjén (Bonnes- Secchiaroli, 1995).

  1. A jelentősebb ingeralapú elméletekhez tartozik a környezeti adaptációs szint elmélete (Wohlwill, 1976). Ennek lényege, hogy a környezetekre adott válaszokban nem önmagukban az ingerjellemzők a legfontosabbak, hanem az, hogy az embereknek ezekre vonatkozóan milyen tapasztalataik vannak, és azokat miként értelmezik. Nincs tehát olyan általános ingerlési szint vagy típus, amely mindenkinek minden állapotában minden környezeti kontextusban optimális lenne – nem is létezhet tehát ideális, rögzített személy-környezet összeillés. Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy a modern észleléselméletek is mind a tapasztalatfüggő értelmezést tekintik az érzékelés-észlelés dimenzióban a legfontosabb eltérésnek.

  2. Az ingeralapú (stimulációs) megközelítéshez tartoznak a környezeti aktivációs elméletek, amelyek egyik csoportját a környezeti arousal elméletei jelentik (az arou- salról bővebben szó van az Általános pszichológia 1. kötetében, illetve ezzel foglalkozik az Érzelmek és megismerési folyamatok című fejezet az Általános pszichológia

  1. kötetében). Ezekben az elméletekben kiemelkedő magyarázó elv a viselkedéses tapasztalatok és élmények, illetve a környezeti ingerlés közötti kapcsolatban a pszi- chofiziológiai arousal szerepe, közvetítő (mediátor) funkciója. Kimutatták például, hogy egy adott megvilágítási szint előnyben részesítése (preferenciája) és a vizuális figyelem között az arousalnak lehet közvetítő szerepe (Biner et al., 1989).

  1. A környezeti töltés elméletei az ingerlés mennyiségének pszichológiai hatásaival foglalkoznak. A túltöltéselmélet (overload; Milgram, 1970/1980) illeszkedik a korlátozott ingerfeldolgozó kapacitást hangsúlyozó elképzelésekhez: eszerint a releváns környezeti jellemzőkre irányuló szelektív figyelem segít abban, hogy a környezetből érkező túl sok ingerrel a szervezet megküzdjön. A jelenség másik oldalát hangsúlyozza az ingermegvonás-elképzeléssel rokon korlátozott környezeti inger elmélete (Suedfeld, 1980), amely szerint például a csökkentett mennyiségű inger könnyű kognitív feladatok esetén növeli a teljesítményt (erre a Szokatlan, szélsőséges környezetek cím alatt még visszatérünk).

  1. A környezet és alkalmazkodás viszonyát magyarázó további elméletek a kontroll tranzakcionális értelmezésén alapulnak. E felfogás szerint nemcsak az organizmus gyakorol kontrollt a fizikai környezet felett, hanem fordítva is, a fizikai környezet is ellenőrzi, befolyásolja a szervezetet. Kölcsönhatásuk azt eredményezi, hogy a mindennapi cselekvések egy „kötelező-választható” aktivitási kontinuum mentén helyezhetők el (Brail-Chapin, 1973). Minél közelebb van az adott aktivitás a kötelező végponthoz, az egyén szabadsága annál kisebb.

A fenti elméletekből is jól látszik, hogy a személy-környezet összeillés konstruk- tuma nem rögzített, elérhető cél vagy entitás, hanem a környezettel való tranzakció folyamatában (azaz tulajdonképpen az élet egész időtartama alatt) folyton alakul, változik. Ennek egyik közvetítő folyamata a környezeti kompetencia.