Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Az ember téri viselkedése

Az ember téri viselkedése

A lokomóció – mint fentebb említettük – a törzsfejlődés során állandó fejlődést mutat, és egészen a főemlősökig kitüntetett jelentőségű a túlélésben. Az embernél a közvetlen helyváltoztatás jelentősége már korántsem ekkora. (Megjegyezzük ezen a ponton, hogy az ökológiai elméletek a mozgás szerepéről gyökeresen másképp vélekednek – lásd alább, az Ökológiai észleléselméletek cím alatt.) Az ember érzék- és mozgásszerveinek viszonylagos korlátai mellett is nagyon ügyesen eligazodik környezetében. Ez azt jelzi, hogy a hatékony téri orientáció nem pusztán észlelési és/ vagy mozgásteljesítmény.

Humán környezeti kompetenciának nevezzük az embereknek azt a képességét, hogy hatékonyan és célirányosan tudjanak közvetlen környezetükkel bánni (Peder- sen, 1999). Az emberi környezeti kompetencia több összetevőből áll (Steele, 1980; Pedersen, 1999): 1. A perceptuális komponens a környezet lényeges jellemzőinek azonosítását, kiemelését, fontossági sorrendbe rendezését jelenti. 2. A kognitív komponens az észlelés során kiemelt tulajdonságok értelmezését, az így jelentésre szert tevő jellemzőknek a tárolását, szervezését és visszaidézését, azaz a környezeti tudást (aminek az egyik formája például az útmegtalálást segítő kognitív térkép), továbbá a saját környezeti lét tudatosságát (erre alább visszatérünk) foglalja magában. 3. Az affektív komponens összetevői a környezet jellemzőire megjelenő pozitív és negatív érzelmi, illetve motivációs válaszok (pl. tetszés – nem tetszés, kíváncsiság, az „elveszve lenni” élménye), a viselkedéses reakciók (pl. megközelítés-elkerülés, praktikus készségek), valamint az előbbi összetevők között közvetítő személyes diszpozíciók (személyiségjellemzők, elvárások, kognitív stílus, lelkiismeretesség stb.).

A továbbiakban ennek megfelelően tárgyaljuk a környezetészlelés, a környezeti kogníció és a tájékozódásban jelentős szerepű érzelmi, attitűdalapú változókat. Mint fentebb említettük, ezek a folyamatok a környezet pszichológiai felfogásában összefonódnak. Látható, hogy ez a megközelítés igen komplex, nem véletlen tehát, hogy több elméletalkotó környezetészlelésnek kizárólag ezen mechanizmusok összességét, mintázatát tekinti, és élesen szembeállítja a laboratóriumi kísérletekben vizsgált (inger)észleléssel (Holahan, 1982a/1998).

A kutatási adatok szerint ezekben az összetevőkben számos nemi jellegzetesség (Pedersen, 1999) és egyéni különbség (Séra et al., 1993) látható. Mégis, a feltárt különbségek ellenére ritkán fordul elő, hogy az emberek teljesen elveszítenék tájékozódási képességüket. Alapvető téri támpontok alapján egy adott környezetben többnyire még akkor is el tudjuk magunkat helyezni, ha alig áll rendelkezésünkre valódi téri információ arról, hogy hol is vagyunk. Azt többnyire tudjuk, hogy hol nem lehetünk. Felismerjük például, hogy városi környezet vesz-e körül bennünket, vagy sem. Ilyenkor az emberek minden hozzáférhető környezeti és pszichológiai forrást mozgósítanak annak érdekében, hogy egyre pontosabban lokalizálják magukat a térben. Az emberi térkoncepciókban „a dolgok a térben helyezkednek el” alapállás tűnik meghatározónak, ez adja a mentális terek vázát – ez alapján dönti el az ember, hogy mit tart a térhez tartozónak, mit választ ki a téri viszonyok közül az adott viselkedés kontextusaként.

Tversky (2003) többféle mentális téri referenciakeretet tárgyal, amelyek alapján saját magunkat elhelyezzük a térben. Az összetett, sokrétű mentális tér mindegyik kognitív alrendszere más működést szolgál, más téri elemeket és referenciakereteket foglal magában. Így bár feltehető, hogy mindegyiknek más a mentális struktúrája, valamennyit jellemzi a sematizáció. Ez csökkenti a memória terhelését, serkenti az információfeldolgozást, és lehetővé teszi a sokféle információ integrációját, igaz, némi hibázás és torzítás árán.

A mentálisan reprezentált terek közül az egyik legjelentősebb a test körüli tér – az a tér, amelyből a környezeti dolgok, tárgyak, jelenségek láthatók, és az aktuális pozícióból elérhetők. Tversky vizsgálatai azt mutatják, hogy a test körüli környezeti mozzanatok távolságának és irányának megítélése nagyon pontos, tehát az emberek könnyedén pozicionálják a testükhöz képest (ez ennek a térnek a referenciája) a tárgyakat. Tversky szerint a sajáttest-referenciájú feladatokban nyújtott teljesítmények arra utalnak, hogy egocentrikus referenciaként ezt a teret jól megtanultuk.

A navigáció tere a statikus helyzetben érzékszervekkel közvetlenül nem befogadható tér, ahol jellemzően helyek között explorálva mozog az egyén. Az erről az allocentrikus térről kialakuló mentális reprezentációkat – amelyeknek alapelemei a tereptárgyak, az utak, a kapcsolatok és a csomópontok (ezekre alább visszatérünk) – tárgyalja kognitív térképként a pszichológia. Számos kutatás foglalkozik ezen a témakörön belül azzal, hogy egy környezet mentális leképeződése közben annak metrikus információi – irányok, távolságok, tengelyek, lépték, méretek – jellegzetesen torzulnak (rövidítés, érzelmi jelentőség szerinti méretváltozás, pozícióeltolódás stb. jelentkezik).

A tér tehát nem az eredeti metrikus adatokkal analóg módon, hanem inkább kategóriákba szerveződve, sémaalapú folyamatok útján reprezentálódik (részletesen lásd az Útvonal- és áttekintő tudás cím alatt), elveszítve eredeti térképszerű jellegzetességeit. Pontosan ezek miatt az eltérések miatt vezette be Tversky (1993) a kognitív térkép kifejezés helyett a kognitív kollázs elnevezést.