Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

A téri eligazodás perceptuális problémái: a környezetészlelés

A téri eligazodás perceptuális problémái: a környezetészlelés

A környezet észlelése az a folyamat, amely segítségével a közvetlenül jelen lévő környezetből érkező szenzoros bemenetet (input) felfogjuk és értelmezzük, megértjük (Holahan, 1982a/1998). Ez a környezetben zajló hatékony viselkedés, vagyis a fent tárgyalt környezeti kompetencia alapja. Annak ellenére, hogy a környezet észlelése kitüntetett jelentőségű, az emberek a mindennapi életben hajlamosak ezt a folyamatot magától értetődőnek tekinteni. A téri kompetencia érdekes problémája ugyanis a környezeti tudatosság (vö. Leff et al., 1974). A környezet használata közben jellemzően nem tudatosulnak a terek, tárgyak tulajdonságai, és ahogyan korábban említettük, a környezeti kompetencia leginkább implicit módon fejlődik. Ennek oka legfőképpen a környezet a jelen fejezetben korábban már tárgyalt nagyon összetett, organizmust „körülvevő”, magába záró természetében rejlik.

A percepció pszichológiai tanulmányozásában hagyományosan elsősorban az egymástól elkülönült tárgyak észlelésének szenteltek nagyobb figyelmet a kutatók; kevésbé vizsgálták azt, ahogyan az emberek a sok tárgyból és az ezek viszonylataiból szerveződő összetett környezetet észlelik, például egy szobát, egy parkot vagy akár egy városrészt. A környezetpercepció kutatása minőségileg tér el a pszichológia hagyományos percepciókutatásától. Mint korábban említettük, az ember-környezet tudomány szerint a környezetpercepció magában foglalja a környezet felfogásának (környezeti kogníció) olyan területeit is, mint a környezet jelentése vagy értékelése (érzelmek, preferenciák, attitűdök – lásd alább, az Affektus és környezet című alfeje- zetben). Az észlelés környezetpszichológiája ugyanakkor fontos forrásnak tekinti a tárgyészlelésről és az egyéb alapvető perceptuális jelenségekről szóló korábbi kutatásokat, és ezeket továbbgondolva igyekszik megérteni a perceptuális folyamatot az egészlegesen felfogott (moláris) fizikai környezet kontextusában.

Egy korai példa az észlelési folyamatok kontextuális hatásának vizsgálatára Irving Biederman (1972) érdekes kísérlete. A résztvevőknek rövid ideig diákat vetítettek különböző környezetekről (pl. utca, konyha). Minden képet két változatban mutattak be: egyszer egészben (koherens változat), máskor pedig darabokra vágva és a részeket összekeverve (kevert változat). A vizsgálati személyek feladata különböző tárgyak (pl. egy tűzcsap) azonosítása volt a kétfajta képeken. Fontos, hogy a felismerendő tárgyak ugyanazok voltak mind a koherens, mind a kevert változaton, és az azonosítandó tárgyat tartalmazó képrészlet mindig az eredeti helyén maradt. Bie- derman eredményei szerint a résztvevők sokkal pontosabban tudták azonosítani a tárgyakat a koherens képeken, mint a kevert képeken, még akkor is, ha megmondták nekik, hogy pontosan hova nézzenek a dián. Ebből az a következtetés adódik, hogy a jelentésteli kontextus elősegíti a tárgyak perceptuális felismerését. Ez különösen fontos a valóságos környezetben lévő tárgyak észlelésének megértéséhez, mivel – ellentétben a hagyományos laboratóriumi kísérletekben használt, tényleges téri viszonyaikból kiemelt, izolált tárgyakkal – valós környezetben a tárgyakat mindig jelentésteli környezetben, kontextusban észleljük.

Ittelson (1978) ráadásul rámutatott, hogy a környezetészlelést inkább tekinthetjük aktív explorációnak (E. Gibson, 1988), mintsem egyszerű megfigyelésnek vagy ingerek befogadásának. Az exploráció valódi környezeti kontextusban, például a városi mindennapi életben, a lét állandó velejárójának tekinthető. Ez főként az új beköltözők jellemzője, de a régi városlakók is folyamatosan felfedezéseket tesznek, hiszen egyetlen környezetet sem lehet teljesen megismerni, és ez a városra fokozottan igaz (Chapin-Brail, 1969). A helyek folyamatos felfedezése, feltérképezése állandó feltétele a hatékonyan alkalmazkodó életvitelnek. Az exploráció aktív, vagyis az egyén nem passzívan szerez tapasztalatokat a környezetéről, hanem cselekvő részese a helyzeteknek, amelyekben céljai elérésére törekszik. Maga az exploráció is hat az akciókra, amelyekbe belekezd a személy, és a folyamat során az akciók maguk is módosítják mind a személyes és a csoportos jellemzőket, mind a környezeti jellegzetességeket – mindezen keresztül az egyén a környezetével való kölcsönkapcsolat- ban, tranzakcióban aktívan megteremti magának a helyzetet, amelyben a tapasztalatait szerzi.

A környezetészlelés kutatása során tehát a kutatók a percepció fogalmát úgy definiálják, mint ami a perceptuális összetevőn kívül kognitív, képzeleti, érzelmi és értékaspektusokat foglal magában, és az egyén állapotán (szükségletek, viselkedés, motiváció, kognitív folyamatok stb.) kívül függ a környezet fizikai, interperszonális és kulturális aspektusaitól is. A környezetészlelés elemzésének – magának a per- ceptuális folyamatnak a lezajlásához hasonlóan – a személy-környezet rendszeren belül kell történnie. Ez a gondolatsor az ökológiai észleléselméletekhez vezet el bennünket.

Ökológiai észleléselméletek

Az ökológia kifejezést a 19. század közepén Ernst Haeckel német biológus alkotta. Az új fogalommal az élőlények és az őket körülvevő élő és élettelen környezet között fennálló rendszerszerű kölcsönhatások vizsgálatára utalt. Haeckelre és az őt követő német biológusok ökológiai szemléletére is erősen hatott a darwini evolúció tana. Az evolúciós és ökológiai gondolkodás a mai napig sok tekintetben átfednek, de az ökológiai problémafelvetés középpontjában nem a szelekció-adaptáció kérdései, hanem az élőlény és az őt körülvevő környezet rendszerjellegű egymásrautaltsága áll.

Az ökológiai pszichológiai elméletek szerint az adott élőlényt annak természetes környezetében kell szemlélni. Az ökológiai szemlélet egyik legnagyobb hatású úttörő képviselője James J. Gibson volt, aki pályafutása során fokozatosan építette fel ökológiai pszichológiáját. Az ökológiai észleléselmélet percepciós szempontból az észleléssel foglalkozó kurzusok tárgya, itt ezért a környezet észlelésére térünk ki részletesebben. James Gibson (1979) és követői ökológiai nézetének lényege, hogy az észlelés nem az élőlényben zajló folyamat – vagyis nem belső, kognitív folyamatként kell megközelíteni -, hanem az állat-környezet rendszerben történik. Így a vizuálisan és a többi észlelési modalitáson keresztül felvehető információt kell azonosítani az észlelő-környezet rendszer szintjén. Ennek megfelelően a percepció nem más, mint a környezeti információ aktív felvétele. Ez a közvetlen percepció elmélete.

Gibson munkái a pszichológiában egyedülállóak abban a tekintetben, hogy gyakran mélyebben tárgyalják az élőlény (ember, állat) számára látható ökológiai környezetet, mint például a látás fiziológiáját. A klasszikus pszichológia dualista álláspontja szerint az élőlény és környezete logikailag teljesen különálló.

Fentebb utaltunk rá, hogy a mozgás és aktivitás kérdésében (is) eltérés van a közvetett és a közvetlen észleléselméletek között. Első ránézésre mindkét megközelítés aktívnak tételezi a megfigyelőt, ám lényegesen különböznek abban, hogy ezt hogyan értik. A kognitív teóriák szerint az észlelő aktivitása mentális konstruktivitást (gondolkodási, emlékezési stb.) takar: vagyis az organizmus mentálisan aktív megalkotója a perceptuális tartalmaknak. A közvetlen észleléselmélet képviselői viszont azt tartják, hogy az észlelő a környezete tényleges explorálásában (látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás) aktív, és mindez mozgás közben történik. Az egyén eszerint aktív megszerzője az információnak, sőt, ha például az információ nem elégséges az adekvát viselkedéshez, az egészséges, aktív észlelő olyan aktivitásokba, aktív explo- rációba fog bocsátkozni, ami (még) több információhoz való hozzájutást biztosít a számára (Michels-Carello, 1981). Az aktív explorálás, a „lábon gondolkodás” (thin- king on feet; Braddon, 1986) során az egyed a környezeti tárgyak változatlan fizikai tulajdonságait, úgynevezett állandó (invariáns) funkcionális jellegzetességeit – például egy kő keménysége és szilárdsága – térképezi fel, azaz tanul. Többek között ezért szolgál az észlelésben lényeges adaptív funkciókat az aktív exploráció, a környezet felderítése: a tárgyak funkcionális tulajdonságait, az affordanciákat (affor- dance, 'megengedés’; J. Gibson, 1977) észlelve az egyed képes lesz meghatározni azt, hogy mire valók a környezet különböző alkotórészei: egy vízszintes felület például megfelel a járás, az ülés vagy a rápakolás számára, azaz „járható”, „ülhető” és „pakolható”.

Mivel – az ökológiai pszichológusok szerint – a jelentést közvetlenül a környezetből észleljük, így a környezeti észlelésnek számos olyan nem tanult jellemzője van, ami csecsemőkortól a szervezet válaszrepertoárjának része. Ezt igazolja például a vizuális szakadék helyzet (E. Gibson-Walk, 1960). A vizuális szakadék (3.4. ábra) egy lapos felszín, ami üveglapban folytatódik, és így az üveglap kezdetéhez érve – mivel úgy tűnik, mintha ott vége lenne a felszínnek – a hirtelen esés illúziója keltődik. A vizsgálatok eredményei szerint a születésük után rögtön lábra álló állatok (pl. kecske) azonnal elkerülik a „szakadék” szélét. A csecsemők – amint képesek a mászásra – szintén elkerülik a szakadékot. Az ökológiai elmélet szerint ez úgy értelmezhető, hogy addig, amíg a gyerek nem képes a helyváltoztatásra, nincs szüksége erre a per- ceptuális információra. Amint azonban a lokomóció képessége megjelenik, felszínre kerül a mélység közvetlen észlelésének képessége is, ami bizonyos fajoknál (pl. az embernél is) a veleszületett környezeti viselkedésrepertoár része.

Mindebből egyáltalán nem következik, hogy az ökológiai pszichológusok tagadnák a tanulás szerepét a környezetészlelésben. James és Eleanor Gibson (1955/1975) szerint a perceptuális tanulás úgy zajlik, hogy a környezettel való kölcsönhatás során az észlelő egyre több információt tud megkülönböztetni és felvenni.

3.4. ábra. Vizuális szakadék (Gibson-Walk, 1960 nyomán)

A perceptuális tapasztalatnak tehát nem az ingerek jelentéssel való ellátásában, konstruálásában van szerepe (mint azt a kognitív észleléselméletek tételezik), hanem egyszerűen a környezetben elérhető információk jobb felhasználásához szükséges.

Az ökológiai szemlélet képviselői kezdetben heves vitában álltak a kognitív pszichológia képviselőivel (Mace, 1977; Fodor-Pylyshyn,

1981). A későbbiekben – az alternatív fizikai, biológiai szemléletmódok (lásd Reed et al., 1985) megjelenésével párhuzamosan – a két nézetrendszer közeledni kezdett (pl. Baron, 1981). Az ökológiai pszichológusok közül Cutting (1987) például már megengedi bizonyos mentális struktúrák működését a percepcióban. A kognitív pszichológia változását pedig jól tükrözi alapítója, Ulric Neisser véleménye, aki szerint a modern agykutatás előretörése idejét múlttá teheti a kognitív tudomány eddig megszokott formáit (idézi Szokolszky, 1997/1998). Neis- sernek igaza lett: a szigorú, tisztán mentális konstrukcióra építő kognitivista pszichológiát egyre inkább felváltja egy alternatív kognitivista szemlélet, ami szerint a kognitív működés egy időhöz és anyaghoz (testhez, fizikai és biológiai szubsztrá- tumhoz) kötött dinamikus rendszer folytonos, környezettel összehangolt, dinamikus és önszerveződő jellegű állapotváltozása. Rövidebben megfogalmazva: a kogníció észleléshez és környezethez kötött, a kognitív tevékenység a globális agy-test-környe- zet rendszer produktuma.

Ökológiai validitás

Bármilyen kutatási módszerrel is vizsgálják a környezetészlelés folyamatait a kutatók, az egyik legfontosabb – a környezet ökológiai szemléletű kutatásait általában érintő – módszertani probléma az ökológiai validitás (hétköznapi érvényesség) kérdése (Brunswik, 1956). Az ökológiai érvényesség eredeti formájában a valós és az észlelt helyzet korrelációjára vonatkozott, ami a kísérletekkel kapcsolatban olyan problémaként merül fel, hogy a laboratóriumi eredmény megfelelően általánosítható-e nem kísérleti, azaz a való életben kialakuló helyzetekre. Sokak szerint a laboratóriumban végzett pszichológiai kutatás ökológiai érvényessége általánosságban sem túl nagy, de ez a probléma különösen izgalmas a környezetpszichológiai vizsgálatokban.

Mivel a környezetpszichológiát a valódi környezetből származó tényleges problémák hívták életre, így képviselői között általában elfogadott az a nézet, hogy a kísérletes laboratóriumi eredmények gyakorlatilag nem általánosíthatók közvetlenül a tényleges személy-környezet tranzakciós folyamatokra (Proshansky, 1981). Emiatt a környezetpszichológusok inkább csak akkor kísérleteznek laboratóriumban, ha egy elméletet tesztelnek. Gyakrabban zajlanak terepmegfigyelések, terepkísérletek, kvázi-kísérletek, illetve – speciális feltételek mellett – szimulációk.

Az ökológiai validitás problémáját egy érdekes és gyakran vizsgált környezetészlelési hatás kísérleti vizsgálatain szemléltetjük: az úgynevezett fordulóhatás (angu- laritás) lényege, hogy egy megtett út hosszának észlelését befolyásolja az útközben felbukkanó fordulók észlelt száma – a több jobbra fordulást tartalmazó utakat általában hosszabbnak észleljük (Sadalla-Magel, 1980). A jelenséget sokan vizsgálták, és sokféle magyarázatot adtak rá. Néhányan (pl. Sadalla-Magel, 1980) a térbeli irányváltoztatások számának növekedésével magyarázzák a hatást, és összefüggésbe hozzák az agyféltekékkel. Mások (pl. Thiel, 1970) szerint a több forduló több ökológiai értelemben vett „eseményt” jelent. Az ökológiai események három kategóriája Thiel szerint: az „ösvényesemények” (az út során megjelenő fordulók után más útjellemzők állnak elő), a „helyesemények” (a környezet változásai minőségileg különböző területeket jeleznek) és a „látószögesemények” (változó perspektívák tárulnak fel útszakaszokról, helyekről). Eszerint a megnövekedett eseményszám feldolgozása miatt észleljük hosszabbnak a kanyargós útvonalat. A probléma még nem megoldott, és a jelenség részletes tárgyalása itt messzire vezetne, viszont érdekes jelenség, hogy – míg felnőttekkel a hatást többnyire igazolják – gyerekekkel végzett vizsgálatokban gyakran nem mutatkozik meg a fordulóhatás (Herman et al., 1986). Itt érkezünk el a módszertani megfontolásokig, pontosabban az ökológiai validitás kérdéséig.

A gyerekek mindennapi környezetészlelését vizsgáló kutatásokban jellemzően különböző léptékű téri modelleket alkalmaznak. Nagyon alaposan vizsgálni kell ezekben az esetekben, hogy a környezetmodellek észlelése ugyanolyan percepciós készségeket követel-e, mint a hétköznapi környezetekben való exploráció. Ez jellegzetesen ökológiai validitási probléma. Lényegében ugyanezzel a kérdéssel szembesülünk a szimulált és/vagy virtuális környezetek észlelésének vizsgálata kapcsán. A környezetpszichológiában ugyanis a kísérleti kontroll hiányának ellensúlyozására alkalmazott gyakori kutatási stratégia a valós környezetek szimulálása (Bosselmann-Craik, 1987) vagy virtuális környezetek használata (Belingard-Péruch, 2000). Ezek a technikák nagyon kedveltek az ember-környezet tudományban, mivel kiváltják a kísérleti technikát úgy, hogy közben lehetővé válik a környezet változóinak jól tervezhető és rugalmas kontrollja, és megfelelő a statisztikai elemzés megbízhatósága (ugyanis a szimulált terekben végzett méréseknek a valós környezeti helyzeteknél nagyobb lehet a belső validitása; lásd Holahan, 1982a/1998). Ugyanakkor viszont markánsan jelentkezik az ökológiai érvényesség problémája.

A kutatások egy csoportja szerint a virtuális környezetek értékes kutatási eszközök mind az elméleti, mind az alkalmazott kutatásban, mivel a szimulált környezetekben szerzett téri tudás átvihető a valódi környezetekre. Egy vizsgálatban (Tlauka et al., 2005) például kimutatták, hogy amennyiben virtuális környezet (számítógép útján szimulált áruház) virtuális bejárásával zajlik a téri információk megszerzése, akkor a férfiak jellemzően jobban teljesítenek a nőknél. A konkrét kutatás érvényes- ségkontrollja lehet, hogy egyéb kutatások is azt mutatják: a férfiak általában is felülmúlják a nőket a téri teljesítményt mérő tesztekben (lásd pl. Coluccia-Louse, 2004; a tájékozódásban mutatott nemi különbségekre A környezeti megismerésben mutatkozó nemi különbségek című szövegdobozban is kitérünk). Mások viszont (pl. Ros- sano-Moak, 1998) nem találtak ilyen hatást.

Az ellentmondások feloldására a természetes és a mesterséges feltételek összehasonlítása céljából több módszertani vizsgálat (pl. Liben et al., 1982) irányult. Fontos különbség a modellek, szimulációk és a valódi környezet észlelése között, hogy mivel a modell a környezet külső reprezentációja, így észlelése számos olyan szimbolikus folyamatot igényel, amelyre nincs szükség a mindennapi környezetek észlelésekor, és fordítva: a valós környezetek explorációja során a közvetlen észlelés mechanizmusai nagyon eltérnek a szimulált modellekben szükséges percepciós tevékenységtől. Egy további különbség, hogy a modellek és a hétköznapi környezet eltérő elvárásokat támaszt az alanyok – főleg a kisgyermekek – felé, és ennek eredményeképpen nem zárható ki, hogy a különböző feltételek különböző cselekvéseket eredményeznek (Heft, 1988).

Mindezeket figyelembe véve, a szimulációs kutatások (például a korábban idézett, gyerekekkel végzett angularitásvizsgálatok) eredményeiből legfeljebb azt a következtetést lehet levonni, hogy az eredmények (az idézett példában a fordulóhatás-helyzet a gyerekekkel kapcsolatban; Herman, 1988) bizonytalanok, és a hipotézis megfelelő ellenőrzésekor figyelni kell az ökológiai validitás kérdésére.

Bizonytalan, szokatlan, szélsőséges környezetek

A környezetpszichológia tranzakcionális alapvetése szerint – mint minden más ember-környezet rendszer működése esetén – a környezetészlelés vizsgálatakor is egyszerre kell figyelemmel lenni a személy és a környező világ sajátságaira. Az emberek annak megfelelően reagálnak környezetükre, ahogyan azt korábbi tapasztalataik és tudásuk alapján észlelik és értelmezik. Mindezek implicit és explicit tanulási formák keretében alakulnak ki. A környezetpercepció megértéséhez azonban azt is tudnunk kellene, hogy vannak-e olyan környezeti információk, amelyeket valószínűbben fogunk fel érzékszerveinkkel, milyen tulajdonságok mentén írhatók le ezek, miként férünk hozzájuk, hogyan használjuk és hogyan tároljuk őket, illetve miként repre- zentálódnak ezek az információk. Legtágabban azt kérdezzük, hogy milyen ember-környezet kölcsönfolyamatok útján alakítjuk, választjuk ki és tartjuk fenn a viselkedésünkkel az olyan környezeteket, amelyek összhangban vannak kognitív, motivációs és viselkedéses állapotunkkal (Altman, 1975).

Abból indulunk ki, hogy a környezetből kiszűrt információ bizonyos szempontból megfelel a benne lévő személy céljainak és szándékainak, azaz fennáll a személy-környezet összeillés. Az ilyen széles értelemben vett, ökológiai-tranzakcionális környezetészlelési folyamatok empirikus kutatásának egyik típusa éppen ezért a sajátos, nem hétköznapi jellemzőkkel leírható bizonytalan, szokatlan, szélsőséges személykörnyezet rendszereket kutatja.

Bizonytalan környezetek

A környezeti bizonytalanság más tranzakcionális jellemzőkhöz (lásd alább, Evolúciós tájpreferencia-elméletek) hasonlóan egyaránt személyi és környezeti dimenzió is, azaz egyszerre tekinthetjük a környezeti tudás különböző mértékű hiányának és alacsony környezeti bejósolhatóságnak és kontrollálhatóságnak is (Garling et al., 1998). A környezet arousalkeltő, kollatív tulajdonságai (Berlyne, 1960, 1971/1997) közé tartozik a bizonytalanság is. Ezekre az úgynevezett kollatív változókra vonatkozó kutatások adatai szerint a bizonytalanság adott feltételek mellett pozitív hatású lehet. Ennek oka, hogy az emberek igénylik, hogy értelmet adjanak az őket körülvevő dolgoknak, hogy értsék az őket körülvevő világot, de közben szükségük van környezeti kihívásokra is.

Számos vizsgálat igazolja, hogy a legkedvezőbb helyzet az, amikor a környezet sem nem túl bizonytalan, sem nem túl egyértelmű. Bizonyos magyarázatok szerint ennek hátterében az optimális arousalállapot állhat (lásd Küller, 1991/1998). Berly- ne elmélete a pszichológia több területén tovább él, így kiterjesztették a természetes környezetek preferenciájának magyarázatára is (erre később, az Evolúciós tájprefe- rencia-elméletek cím alatt visszatérünk).

Szokatlan, szélsőséges környezetek

A szokatlan és/vagy szélsőséges környezetek vizsgálatát a Hebb és munkatársai által az 1960-as évek elején elindított szenzoros deprivációs kutatások inspirálták. A klasz- szikus szenzoros deprivációs kísérletekben (lásd pl. Hebb, 1978/1983) a résztvevőket tartós ingermegvonásnak teszik ki: a személy egy-két napon át sötét, csöndes helyiségben mozdulatlanul fekszik, esetleg folyadékban lebeg, az érzékszerveit elszigetelik a külvilágtól (szemét bekötik, fülét bedugják, stb.), így semmilyen külső behatás nem éri.

A vizsgálatokban kezdettől ellentmondásos eredményeket kaptak: számos kutatásban az alanyok nyugtalanságot, túlzó érzelmi reakciókat mutattak, nehezükre esett, hogy tisztán gondolkodjanak, nem tudtak megfelelően koncentrálni; zavart volt az észlelésük, EEG-aktivitásuk megváltozott (megnőtt az alfa-tevékenység), GBR-adataik és egyéb fiziológiai mutatóik erős stresszreakciót jeleztek, torzult a saját test észlelése, és számos esetben hallucinációik voltak. Állatok (felnőtt patkányok) esetében a depriváció még fokozottabb hatásait mutatták ki: néhány hónapig unalmas, ingerszegény környezetben tartva őket, a patkányok teljes agytömege, elsősorban az okcipitális lebenyben mutatkozó csökkenésből eredően, számottevően kisebb lett. Ismét ingerdúsabb környezetbe kerülve, a változások helyreálltak (lásd Küller, 1991/1998). Néhány fiziológus – mint később kiderült, túlzóan – azt állította, hogy a nagyvárosok monoton hatásokat közvetítő lakótelepein élő emberek esetében hasonló deprivációs hatások lesznek várhatók (pl. Ingvar, 1974, idézi Küller, 1991/1998).

A korai laboratóriumi eredményeket nem erősítették meg teljes mértékben a későbbi vizsgálatok: például néhányan pozitív kapcsolatot találtak a szenzoros ingermegvonás és a kreativitás fokozódása között (Forgays-Forgays, 1992), nem mutattak ki élénk fiziológiai stresszreakciókat (Barabasz-Barabasz, 1985), sőt – bizonyos egyéni különbségekkel – relaxációt, ellazulást éltek meg a résztvevők (Forgays-Belinson, 1986). Abban azonban a kutatók egyetértenek, hogy a formáció retikuláris által közvetített háttéringerlés (arousal) optimális szintje kiemelten fontos az egyén normális működésének biztosításában (Suedfeld, 1987): sem a környezeti alulingerlés, sem – későbbi kutatásokban ezt is vizsgálták – a túlzott stimuláció nem biztosít megfelelő hátteret az adaptív viselkedéshez.

A szenzoros ingerdepriváció laboratóriumi vizsgálatai környezetpszichológiai szempontból azért jelentősek, mert számos, a mindennapi életben is előforduló ingermegvonásos helyzetben (pl. hosszú vonatozás vagy hajóút, autópályán történő vezetés, monoton munkahelyi környezet stb.) előforduló jelenségre is magyarázatot kínálnak (lásd alább).

Ambiens ingerek és szokatlan környezetek: ambiens stressz

Az ambiens ingerek a környezet nem vagy nehezen tudatosuló jellemzői, például a fényviszonyok, zaj, levegőszennyeződés, hőhatások stb. Ezekkel kapcsolatban számos laboratóriumi és terepkísérletet végeztek a kutatók, ugyanis ezen a területen viszonylag jól operacionalizálhatók a független és függő változók, és világos ok-okozati mintázatok mutathatók ki. Sok kutatás igazolta például, hogy a zajos környezet rontja az olvasási vagy egyéb iskolai teljesítményt (Bronzaft-McCarthy, 1975), ilyen helyzetben romlik a társas ingerekre való emlékezés (Cohen-Lezak, 1977), csökken a másokkal szembeni segítőkészség (Page, 1977). Terepkutatások szerint a közlekedési zaj fokozódásával csökken a gyalogosok ébersége (Korte-Grant, 1980), és így nőhet a balesetveszély. Az unalmas, figyelemelterelő vagy nem biztonságos környezetek az irányított figyelem fokozott és így kimerítő használatát igénylik, így végül mentális kimerültséghez vezetnek (ami például az agresszió fokozódásának hátterében állhat – Kuo-Sullivan, 2001), míg a változatos, optimális kollatív ingerlést jelentő környezetek – elsősorban a természeti környezet – pihentető, feltöltő, rekreációs jellegűek (Kaplan, 1987a; lásd alább, Evolúciós tájpreferencia-elméletek).

Fontos, hogy az ambiens ingerek, így a zajok (vagy a látvány) fontos környezetalkotó elemek is, például a nagyobb városokban kialakul az emberek városi „hangidentitása” (sonic identity; Southworth, 1969), illetve a városi zaj a környezet egységességéről, kongruenciájáról is információt ad a városlakók számára (Ge-Hokao, 2005). A zaj és általában az ambiens ingerek természetesen nem elszigetelten ható környezeti tényezők. Egy vizsgálat (Hygge-Knez, 2001) például a zaj, a hőmérséklet és a megvilágítás interakcióját vizsgálta a kognitív teljesítményre, és azt a mintázatot találták, hogy a figyelmi folyamatok a zaj által kiváltott arousalnövekedés nyomán gyorsabbak voltak, a zaj és a hőmérsékleti hatások interakcióban befolyásolták szövegek hosszú távú felidézését, a zaj és a megvilágítás mértéke pedig interakcióban hatott érzelmi jelentésű szavak kötetlen felidézésére. Ez az eredmény nem illeszkedik a teljesítmény hagyományos arousalmodelljével és a fordított U alakú görbével (lásd Urbán-Dúll, az Általános pszichológia 3. kötetében). Ezek a vizsgálati eredmények felhívják a figyelmet a bonyolult környezeti ingermintázatok és az ambiens stressz (Campbell, 1983) összetett, kontextuális elemzésének szükségességére.

Az ambiens stressz fokozottan nyilvánul meg a szélsőséges környezetekben (sarkkutató állomásokon, tengeralattjárókon stb.). Első látásra talán nem világos, hogy miért érdemes ezeket a környezeteket vizsgálni, hiszen nem gyakori, hogy a hétköznapi emberek ilyen helyekre kerülnek, vagyis úgy tűnhet, hogy az extrém környezetekben szerzett adatok nem sokat mondanak a hétköznapi környezetészlelésről. Azonban tudnunk kell, hogy amellett, hogy a szélsőséges környezeti ingerlés és a személy tranzakciója terepfeltételek között ezekben a terekben jól vizsgálható, a szélsőséges környezeti és szociális feltételek esetén megjelenő észlelési folyamatokból számos dologra lehet következtetni az átlagos percepciós folyamatokra vonatkozóan is (vö. Suedfeld, 1998). Mindennapi helyzetnek számíthat például egy hosszú vonatozás, ahol – enyhébb formában – számos jelenség (módosult tudatállapot, időélmény-torzulás, emlékezeti torzítás stb.) megmutatkozhat, ami például egy mélytengeri expedíció során szélsőséges módon jelentkezik.

A sarki és sark körüli területeken végzett kutatások két fő iránya: 1. az állandó kutatóbázisok épített környezete kialakításának értékelése, és 2. a szélsőséges, zord sarki környezetekben hosszú távon zajló emberi alkalmazkodáshoz kapcsolódó pszichológiai és élettani stressz tanulmányozása. Egy példa: 1997-ben Grönland legmagasabb pontján létesült új kutatóállomáson folytatott longitudinális vizsgálatról számol be Yan és England (2001). A kutatóállomás megfelel az „elszigetelt és zárt környezet” (isolated and confined environment – ICE) kritériumainak: a környezetből nem érkezik változatos érzékszervi stimuláció, jellemző az éjszakák és nappalok szélsőséges váltakozása, sajátos ambiens környezeti feltételek (pl. zaj, akromatikus színélmény dominanciája) vannak jelen, azonos és monoton a szociális ingerlés, a magánszféra szabályozása nehezített, stb. (lásd Suedfeld, 1987). Ennek következtében számos markáns pszichológiai jelenség (alvászavar, emésztési problémák, tudatállapot-változások, társas konfliktusok stb.) lépnek fel a szélsőséges körülmények között huzamosabb ideig tartózkodók körében. Az ilyen környezetekhez történő alkalmazkodás több hónapot is igénybe vehet (lásd pl. Suedfeld-Mocellin, 1987). Az említett vizsgálatban (Yan-England, 2001) a kutatóállomás épített környezetének számos fizikai sajátosságát (térkialakítás, térszerkezet, a visszavonulási lehetőségek, a környezet egyedivé tételének lehetősége, rugalmasság) és a belső ambiens környezeti feltételeket (színek, megvilágítás, zaj, hőmérséklet, páratartalom) is felmérték, és olyan függő változókkal hozták kapcsolatba, mint a percepció, motiváció, érzelmek, elvárások és a depresszió. A környezeti feltételekhez és a populációhoz megfelelően módosított önjellemzéses mérőeszközöket alkalmaztak.

Néhány érdekesebb eredmény: a sarkvidéken és sark körüli területeken huzamosabban zajló élet elkerülhetetlen kihívásainak egyikét jelentik a színek, pontosabban azok hiánya, vagyis hogy a táj minden eleme akromatikus színezetű (fehér, szürke). Az emberek ilyen környezetben nagyon hiányolják a természeti körülmények között gyakran előforduló színeket, leginkább a zöldet. Így a kutatóállomás külső-belső falainak kékeszöld színe egyöntetű tetszést aratott a használók között. A másik kritikus környezeti jellemző a sarki és sark körüli területeken a nappalok és az éjszakák szélsőséges váltakozása, valamint az, hogy november közepétől február közepéig nincs természetes megvilágítás, napfény a helyszínen, ami az épített környezeten belül a világítás kialakítását az egyik legfontosabb kérdéssé emeli. Ezért erre különös hangsúlyt kell fektetni az ilyen környezetek tervezésekor. A sarki és sarkvidéki területeken a zaj is komoly probléma, olyannyira, hogy alvászavart okozhat, és a magánszféra szabályozását is megnehezítheti. A legfontosabb zajforrások a kinti nagy sebességű szél, az emberi neszek és a gépek zaja. Az eredmények azt mutatták, hogy a kint-bent közötti zajszigetelés (vagyis a külső zaj házba való bejutásának megakadályozása) mellett a belső, szobák közötti hangszigetelésre nagy gondot kell fordítani, ugyanis hosszú időn át teljesen elszigetelten és bezártan élni csökkent toleranciát eredményezhet a nemkívánatos külső és belső ingerekkel szemben, tehát akár a szomszédos szobákból beszűrődő nemkívánatos hangok és a gépi berendezés zaja is komoly stresszhez vezethetnek.

A környezetészlelés kutatói a módszertani nehézségek ellenére számos kérdésre keresik a választ (Golledge, 1987): Melyek azok az információk, amelyeket észlelünk, azaz kiemelünk a környezetből? Ez a probléma úgy is megfogalmazható, hogy a külső környezet mely téri jellemzőit fogjuk fel? Ökológiai szempontból hogyan történik az információk észlelése, tárolása, előhívása és használata? Milyen perceptuális kapcsolat van a környezet megismerése (téri kogníció) és a tényleges téri viselkedés között? Hogyan alkalmazhatók a környezetészlelés és -megismerés kutatásának ered-ményei a gyakorlati tervezéshez és az épített környezet kialakításához, fenntartásához? Az említetteken kívül természetesen még rengeteg további kérdés ösztönzi a környezetpszichológusokat arra, hogy a környezetészlelés (valamint a környezeti kogníció és környezeti érzelmek – lásd alább) interdiszciplináris területeit kutassák.

4.1. táblázat -

A KÖRNYEZETÉSZLELÉS NEHEZÍTETTSÉGE: ÉRZÉKSZERVI PROBLÉMÁK

Az érzékszervi problémákkal élő emberek számára az élet átlagos színhelyei bizonytalan, szokatlan, sőt extrém környezetnek számíthatnak. A környezetpszichológiában ezért számos kutatás foglalkozik a csökkentlátók, vakok, siketek és egyéb fogyatékkal élők környezetészlelésével. A látás modalitásában az átlagtól mutatkozó eltérések esetén az életminőség erősen függ attól, hogy hogyan képes a csökkentlátó vagy vak ember informált téri döntést hozni: a vizualitás deficitje esetén hogyan veszi fel a téri információt, azt hogyan dolgozza fel, hogyan szintetizálja, és hogyan alkalmazza sokféle helyzetben és környezeti léptékben (Jacobson, 1998), ami tágabb értelemben a kognitív térképezés problémájához is elvezet bennünket.

Maradva azonban egyelőre a környezetészlelésnél: a környezet megismerésének – akár közvetlen (érzékleti), akár közvetett forrásból (pl. könyv, média) – leghatékonyabb eszköze a látás, olyannyira, hogy a látást gyakran tartják a legszorosabb értelemben vett, igazi, par excellence érzékszervnek. így a vakok számára az önálló közlekedéstől a munkahelyi munkavégzésig minden személy-környezet interakció kihívást jelent, hiszen gyakorlatilag állandó szenzoros deprivációs helyzetben vannak. A térhasználat során a vakok gyakran számolnak be arról, hogy inkább előnyben részesítik az ismerős, jól bejáratott utakat, ugyanis az exploráció – mivel dezorientációt okozhat, és ezzel szorongás jár – gyakran stresszteli számukra (Passini-Proulx, 1988; Passini et al., 1990).

A kutatók véleménye megoszlik arról, hogy van-e a született vakoknak egyáltalán térfogalmuk? Az egyik álláspont szerint nincs, ugyanis látás hiányában a tapintás és hallás csak időben szekven- ciálisan szerveződött információt nyújt az észlelő számára. így adott tárgy távolsága nem három dimenzióban, hanem például az odaéréshez szükséges lépések számában vagy a kar kinyújtásának taktilis-kinesztetikus észleletében reprezentálódik. Az alternatív elképzelés szerint viszont van a vakoknak valódi térreprezentációja, mivel az észlelés szintjén a tapintásból és hallásból is kialakulhat a téri viszonyokról való ismeret, például erős vibrációs ingerek segítségével. Ugyanakkor ez a nézet is kiemeli, hogy vannak lényeges különbségek a vakok és a látók téri reprezentációi között: a perspektíva hiánya (mivel a vakok nem optikai kétdimenziós vetületekből rekonstruálják a háromdimenziós téri alakzatokat), illetve sok esetben a színek hiánya, ami nem annyira magát a térészlelést, inkább környezeti tárgyak jelentését módosíthatja a látókhoz képest.

A téri készségek fejlődésében az auditoros információ is alapvető – a hangok ugyanis a disztális információ fontos jelzői (Abend-Chen, 1985). A nem látók számára azért is kitüntetett modalitás, mert észleléséhez nem szükséges közvetlen érintkezés a hangforrással, bármely (belső, külső) környezetben aktív és passzív módon is működik, érkezhet verbális információként, de jöhet környezeti tárgyról vagy tárgyból is, például közlekedési zaj formájában (Jacobson, 1998). Számos környezetpszichológiai kutatás irányult a siketek környezetészlelésére (Abend-Chen, 1985), azonban a nehézségek esetükben vizuális kiegészítő információk segítségével jelentősen csökkenthetők.

A fogyatékkal élők személy-környezet tranzakcióinak vizsgálatában is kulcsfontosságú az ökológiai validitás. Egy egyszerű példa a kontextus hatására (Jacobson, 1998): annak megértésekor, hogy például bizonyos utak miért nem épülnek be a vakok kognitív térképébe, figyelembe kell vennünk, hogy például egy fehér bottal közlekedő ember, tudván, hogy a város bizonyos területein áldozattá válhat, ezeket a területeket kihagyhatja a mozgásteréből. Emiatt (és nem a látásproblémák vagy a környezet vizuális jellemzői miatt!) ezek a terek persze kimaradnak a kognitív térképéből is. A környezetészlelést és a környezeti kogníciót tehát a tágabb kontextusba ágyazva kell kutatni.