Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Humán környezeti kogníció: eligazodás, úttalálás a térben

Humán környezeti kogníció: eligazodás, úttalálás a térben

Az emberek térben való eligazodásának alapját annak a világnak a belső modellje adja, amelyben élünk (Golledge-Stimpson, 1997). A humán téri orientáció (tájékozódás) az a képesség, amely alapján az emberek észlelik a környezethez viszonyított elhelyezkedésüket (Evans-Garling, 1991), azaz felismerik magukat, és azonosítják helyzetüket egy terület kognitív térképén szereplő pontok vagy referencia-rendszerek viszonylatában (Golledge, 1987). Az emberi tájékozódás alapja a humán kognitív térképezés, amely „egy pszichológiai átalakítások sorozatából álló folyamat, amely útján az egyén megszerzi, tárolja, felidézi és dekódolja az információt a jelenségek viszonylagos elhelyezkedéséről és tulajdonságairól a mindennapi téri környezetében” (Downs-Stea, 1973. 7. o.).

Az összetett humán téri viselkedés alapját képező kognitív térkép egyszerre szolgálja az állatoknál is meglévő téri kogníciót (spatial cognition – ezt fentebb már tárgyaltuk) és a csak emberre jellemző környezetkogníciót (environment cognition; Kitchin, 1994), vagyis egyaránt magában foglalja a hely struktúráját, jelentésteli alkotóelemei viszonyait, jellemzőinek emlékezeti tárolását, szervezését, (re)konstru- álását, az ezekhez való hozzáférést, valamint a környezettel kapcsolatos viszonyulásokat (Holahan, 1982b/1998). A kognitív térképezés az emberi viselkedésben mindennapos: jelen van minden téri választásban és útmegtalálásban, például a közlekedési útvonalakkal vagy módokkal kapcsolatos környezeti döntések során (Bronzaft et al., 1976), vásárláskor, amikor egy árut keresünk a boltban (Dogu-Erkip, 2000), vagy az új környezetek kiválasztása és az azokhoz való alkalmazkodás kapcsán költözéskor vagy bevándorlás esetén (Horvát et al., 2006).

A környezeti megismerés vizsgálata mára a környezetpszichológia egyik legfontosabb kutatási területévé nőtte ki magát, de intenzíven érdeklődnek a téma iránt a földrajztudósok, az építészetek, várostervezők, szociológusok is (Letenyei, 2005a, b; 3.5. ábra). A kutatások hagyományosan két irányban folytak és folynak ma is. Az egyik irány a mentális térképek fizikai, strukturális összefüggéseivel foglalkozik – ezt a kutatási tradíciót Lynch (1960) indította el klasszikus vizsgálatával. A másik, a Downs és Stea (1973), valamint Hart és Moore (1973) nevével fémjelzett hagyomány közvetlenül a kognitív térképek működését tanulmányozza, vagyis azt, hogy a kognitív térkép hogyan tükrözi azt, ahogyan az egyén észleli és értelmezi a környezetét.

3.5. ábra. Ököritófülpös (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) mentális térképe (Letenyei, 2001, 11. o.)

A kognitív térképek struktúrája: a város mentális képe

A kognitív térkép fogalma eleinte annak magyarázatára szolgált, hogy az emberek és az állatok hogyan találják meg az útvonalakat közvetlen környezetükben (Tolman, 1948). A későbbiekben – elsősorban Lynch alább bemutatásra kerülő gondolatai nyomán – a konstruktum minden értelemben kiterjedt: léptékben (pl. városokra, földrészekre, a Földre is értelmezik) és a magában foglalt információ (pl. szimbolikusság, kulturális kommunikáció stb.) tekintetében is (Pinhero, 1998). A kognitív térkép kifejezést emberi vonatkozásban ma már inkább ebben a tágabb, lynchi értelemben használjuk.

A környezet emberi megismerésének vizsgálatát Kevin Lynch úttörő kutatásai alapozták meg, amelyeket A város képe (The Image of The City, 1960) című klasszikus könyvében publikált. Lynch három amerikai város – Boston, Los Angeles és Jersey City – lakosságának körében végzett kutatásában a lakók városképzeteit vizsgálta többféle kutatási módszerrel, például képzett megfigyelők rendszeres terepfelderítést végeztek, és rögzítették a lehetséges jellegzetes tájékozódási pontokat (pl. jellegzetes épületek), valamint részletes interjút készítettek a városlakókkal a környezet használatáról. Lynch vizsgálatának eredményei azt mutatták, hogy az emberek fejében kialakul egy kép a városukról, ami a tényleges környezetben való eligazodás tájékozódási bázisaként szolgál konkrét orientációs (hogy jutok el a pályaudvarra), identitási és kulturális értelemben (városi vagyok) egyaránt (Lippai-Dúll, 2003).

Lynch mentálisvároskép-elemzésének központi fogalma a környezetek relatív olvashatósága vagy elképzelhetősége (legibilitás vagy imagibilitás). A legibilitás annak a könnyedségnek a mértéke, amellyel a környezet/város jellegzetességei felismerhetők, illetve világos és egységes mintázatba szervezhetők: a város, mint „egy jól nyomtatott oldal”, áttekinthető, ha alkotóelemei „könnyen felismerhetők és jól beilleszthetők egy globális szerkezeti sémába” (Lynch, 1960/1979, 539. o.). Ennek az elképzelésnek az az alapja, hogy a térbeli reprezentáció hasonló a fizikai struktúrához (Kosslyn, 1975, lásd a Tudós-fejezetekben később). A legibilitás ilyen értelemben alapvetően a környezet fizikai és térbeli jellemzője (Ramadier-Moser, 1998). Igazolódott például, hogy az alkotóelemek megkülönböztethetősége szoros kapcsolatban áll az olvashatósággal (Kitchin, 1994). Azonban alább látni fogjuk, hogy a mentális térképek nemcsak euklideszi információkon (pl. távolságon) alapulnak, hanem ka- tegorizációs ismereteket is tartalmaznak (Kuipers, 1982).

Visszatérve Lynch (1960) vizsgálatához: a három vizsgált város mentális térképeit összehasonlítva Lynch felfedezte, hogy bizonyos környezeti elemek általános térkép-jellegzetességnek tekinthetők. Ezeket Lynch (1960) a következő rendszerbe foglalta (lásd 3.6. ábra):

- Utak (paths): útvonalak, utcák, járdák, sétányok, csatornák – ezek mentén történik a haladás, a közlekedés a városban, és a városképet tulajdonképpen ezek „rendezik” össze a fejben, vagyis ezek a városkép keretelemei. Az utak a legtöbb lakó mentális térképében a leginkább domináns elemek.

3.6. ábra. A mentális várostérkép elemei Lynch nyomán (Krupat, 1985, 74. o. nyomán)

  • Határok (edges): élek, szegélyek, peremek, például folyók, tópart, falak, új építkezések határai. Ezek lineáris, de nem útként működő alkotórészek; inkább a városelemek közötti, azok találkozási helyét szegélyező elválasztó elemek, határt képeznek két szektor (lásd alább) között. Kevésbé szerepelnek koordinációs tengelyként, mint az utak, mégis orientálnak, és az elemek közötti kohézió megteremtői.

  • Szektorok (districts): körzetek, kerületek, városrészek – ezek képezik a városkép alapanyagát. Megkülönböztethető, felismerhető jellegű közepes, illetve nagyméretű városterületek.

  • Csomópontok (nodes): elágazódások, kereszteződések, terek – a város stratégiai központjai, a struktúrák (pl. az utak) itt kereszteződnek, illetve itt váltanak át egymásba. Többnyire sok és sokféle funkció összpontosul itt, amelyek innen sugároznak szét. Ezek a csomópontok jelképekké vagy központokká válhatnak.

  • Iránypontok (landmarks): tereptárgyak, épületek, grafikai jelzések. Egy városon belül sok iránypont van, amelyek fontosak a város azonosításában, de magában a városképben is. Egy részük már messziről észrevehető, például tornyok, templomok, hegycsúcsok – ezek könnyen eligazítanak bennünket a városon belül; és sokuk vált egy-egy város szimbólumává (pl. Eiffel-torony). Iránypont lehet azonban csak közelről észlelhető jellegzetes kirakat, ajtókilincs, cégtábla stb. is – olyan környezeti elemek tehát, amelyekhez nem könnyű közel férkőzni. Ezekről a tapasztalat a döntő, hiszen méretüknél és nem kiugró jellegüknél fogva nem segítik automatikusan és egyértelműen a tájékozódást.

Lynch (1960) hangsúlyozza, hogy ezek az elemek viszonyaikkal együtt reprezen- tálódnak a város kognitív térképében, amely „olyan általános mentális megjelenítés, amely nagyszámú városlakó fejében megtalálható” (Lynch, 1960, 7. o.). Mivel a város áttekinthetőségének érzetét biztosítják, hozzájárulnak az emberek érzelmi biztonságérzéséhez is.

Útvonal- és áttekintő tudás

A nézet, miszerint a téri tudás fejlődés révén jön létre, általánosan elfogadott. A konkrét fejlődésmenet tekintetében azonban vita van a kutatók között. Lynch (1960) korábban említett vizsgálatai azt bizonyították, hogy a városukat ismerők a navigáció során elsődlegesen a tereptárgyakra (iránypontokra) támaszkodnak, és csak másodlagosan a korai tanulási keretként működő utakra, illetve szektorokra. Azt, hogy a környezeti megismerés során elsőként a tájékozódási pontok (iránypontok) használatát tanuljuk meg, azután az útvonalakat, és legutoljára alakulnak ki a konfigurációk (a viszonylatokat is tartalmazó elrendeződések), számos korai kutatás (pl. Evans et al., 1981) támogatta: adataik szerint a környezeti tudásmegszerzés során másodlagos úttanulás a kezdeti iránypont-konfigurációs mintázat keretein belül zajlik. A téri kogníció korai fázisában alakul ki az iránypontokat és útvonalakat tartalmazó sorrendtérkép (útvonaltudás), és ahogy a használó egyre jobban megismeri a teret, a tér reprezentációja fokozatosan viszonylatokat is tartalmazó áttekintő térképpé (téri tudás) alakul (Appleyard, 1970).

Az útvonaltudás procedurális leírások sorozatából áll, amelyben egymás után, sorrendben szerepelnek az adott útvonalhoz kapcsolódó iránypontok, az érintett tájékozódási pontok és a célpontok. A mentális sorrendtérkép alapján a személy tudja, hogyan juthat el egyik ponttól egy másikig a kettő közötti térben, és közben képes arra, hogy hasznosítsa a környezetben rendelkezésre álló jelingereket annak megállapításához, hogy jó irányban halad-e a navigációs feladat végrehajtásában. Az útvonaltudás alapvető összetevői a következők: 1. annak a képessége, hogy felismerjük az olyan döntési pontokat, ahol orientáció- és irányváltásra van szükség, 2. a különböző közlekedési utak közötti átmeneti pontok felismerésének képessége, 3. annak a megállapítására való képesség, hogy a személy a kiválasztott útvonalon vagy azon kívül helyezkedik el (Golledge, 1987). Ez a tudás a bejáratott, kipróbált, ismert útvonalakon való haladást egy jól működő algoritmushoz hasonlóan biztosítja. Ezt Kuipers (1982) a józan ész tudásstruktúrájának nevezi. Ez a struktúra korlátozott számú asszociációból áll, amelyek a haladás során hozzáférhető látványokat kapcsolnak össze olyan cselekedetekkel, amelyeket a látványban foglalt helyeken kell elvégezni. Ahogy egyre jobban megismerjük az útvonalat, az arról szóló tudás nemcsak egyre teljesebbé és hatékonyabbá, hanem lényegre törőbbé is válik, ami abban nyilvánul meg, hogy minden problémahelyzetben csak az odavágó tudástartalmak aktiválódnak.

4.2. táblázat -

KÖRNYEZETI KOGNÍCIÓ A VÁLTOZÓ VILÁGBAN

A kognitív térképek lynchi összetevők szerinti strukturális elemzése az állandóan változó környezet kulcselemeinek (horgonypontjainak) viszonylagos stabilitására összpontosít. Amikor viszont mozgást végzünk a térben, a környezet minden elemének hozzánk viszonyított iránya és távolsága folyamatosan változik. Fel kell tehát tételeznünk olyan mechanizmusok létezését is, amelyek a haladás, elforgatás és egyéb mozgás nyomán bekövetkező környezeti változásokat kompenzálva, folyamatosan frissítik a környezeti elemek elhelyezkedésének belső reprezentációját (Evans et al., 1981). A környezeti megismerés kutatásának másik iránya így azokkal a kérdésekkel foglalkozik, hogy hogyan mú'ködik a kognitív térkép, vagyis hogyan vagyunk képesek számon tartani környezetünk elemeinek helyét úgy, hogy közben a saját koordinátáink folyamatosan változnak, illetve hogyan tudunk a mentális térképek segítségével következtetni az aktuális látótéren kívül eső referencia- vagy tájékozódási pontok elhelyezkedésére.

A kognitív térképnek ez a változáskövető funkciója fejlődés eredménye. A vonatkozó elméletek általában Piaget (1968/1978) elméletét terjesztik ki a mentális térképek fejlődésének magyarázatára. Piaget teóriájának lényege, hogy a tudás fejlődése szakaszokon keresztül zajlik. A téri tudás fejlődése is jól leírható szakaszok mentén: az egocentrikus (szenzomotoros) téri szakaszban a gyerek számára minden téri tudáshoz az én nyújt referenciát: a tér elemeinek viszonylagos pozíciója a testre vonatkoztatva reprezentált. A közeli tárgyak reprezentációja helyesen feldolgozott, nincs perspektívaváltás. Az allocentrikus (más néven: rögzített, de csak részben koordinált referenciájú műveleti téri) szakaszban rögzített téri referenciakeret alakul ki: a gyerek képes megérteni a tér elemeinek helyzetét rögzített horgonypontokhoz képest, vagyis reprezentálódni kezd a tereptárgyak egymáshoz való viszonya is az éntől független térben (amely már sorrendiséggel, iránnyal és hasonló relációkkal leképezett). Végül a geocentrikus szakaszban kialakul az éntől és a specifikus tárgyaktól független abszolút tér (azaz a hierarchikus koordinációval bíró formális tér), amelyben a személyek, helyek és tárgyak olyan általános euklideszi elvek mentén viszonyíthatók egymáshoz, mint a közelség, elkülönültség stb., és így lehetővé válik a tér tárgyakat és viszonylataikat tartalmazó háromdimenziós rendszerként való kezelése (Hart-Moore, 1973). Ez az elképzelés Hart és Moore szerint a felnőttekkel végzett kutatásokra nézve is releváns: a felnőtt emberek környezeti tudásának fejlődése a gyermeki ontogenezissel párhuzamba állítható.


Hart és Moore (1973) fent ismertetett elméletében vitatkozik „a sorrendtudásból alakul ki az áttekintő térkép” klasszikus nézeteivel, ugyanis – mivel szerintük a felnőtt tanulási szekvenciák párhuzamba állíthatók az ontogenetikus téri fejlődéssel – a tanulás első lépéseként a tér egocentrikus módon strukturálódik, majd ezt követi egy stabil, iránypontalapú reprezentáció kialakulása. Eszerint a tereptárgytanulást megelőzi egy korai útvonal-feldolgozás.

Érdekes eredményre derült azonban fény egy párizsi taxisofőröket vizsgáló korai kutatásból (Pailhous, 1970, idézi Golledge, 1987). A kutatás megállapította, hogy a

sofőrök tudásstruktúrája két, egymást kiegészítő struktúrából áll: egy alaphálózatból és több másodlagos hálózatból. A kognitív térkép vázszerkezetét képező alaphálózat csak az utcák mintegy 10 százalékát tartalmazza, ám ezek jól ismertek, és viszonyaik jól szervezettek. A másodlagos hálózatok az alaphálózat egyes pontjaiból érhetők el. Az alaphálózat által reprezentált helyeken közlekedve a sofőrök gyakran választják az optimális vagy majdnem optimális útvonalat.

A tipikus útvonalválasztás menete a következő: az útvonal kiválasztása az utas felvételének helyétől a legközelebbi olyan helyig, amely az alaphálózat részét képezi, az alaphálózat használata a célponthoz közeli hely eléréséig, és végül a célpont elérése a másodlagos hálózat lokális információinak segítségével. Az újabb kutatások (pl. Peponis et al., 1990) már egyértelműen inkább abba az irányba mutatnak, hogy a téri reprezentáció kialakulásában bármiféle egyértelmű sorrend feltételezése túl- egyszerűsítés, ugyanis a tájékozódási feladatok során a vizsgálatokban részt vevők általában akkor is képesek téri viszonyokon alapuló szabályok kialakítására, ha semmiféle útvonaltudásuk nincs.

A kutatások jelenlegi állása alapján azt feltételezhetjük, hogy valamiféle konfigurációs tudás a specifikus útvonaltudástól függetlenül is kialakul, és nemcsak annak származéka lehet. Többek között erre alapoz Kuipers (1982) akkor, amikor kijelenti, hogy a „térkép a fejben” metafora nem írja le a téri tudás jó néhány alapvető jellemzőjét, ugyanis a kognitív téri információ sokkal inkább hasonlíthat atlaszhoz, mint térképhez. Komputációs modelljében feltételezi, hogy a mentális atlaszban minden léptéken és referenciakereten belül más és más metrikus információt tárolunk. Így előfordulhat az is, hogy a különböző szinteken a torzítások típusai is eltérőek, amelyek közül némelyik olyan hagyományos mértékekkel jellemezhető, mint a távolság és az irány, mások topológiai jellemzőkkel definiálhatók, megint mások pedig alapos transzformációkat igényelnek, mire összehasonlíthatóak és illeszthetőek lesznek más reprezentációkkal.

Torzítások a mentális térképekben

A kognitív térképezés kutatásában egységesen elfogadott, hogy a téri tudás rendszerint hiányos és töredékes, torzítások mutatkoznak érzelmi, tudás-, kulturális és egyéb hatások nyomán. Érdemes az olvasónak tanulmányozni a 3.7. ábrát, és megkeresni a torzításokat az ott bemutatott mentális világtérképen.

Minél kisebb területet reprezentál a kognitív térkép, annál közvetlenebb az alapjául szolgáló tapasztalat. Ahogy nő a reprezentált terület, úgy nő meg a másodlagos információk és a közvetett tanulás szerepe (Evans-Garling, 1991). Előtérbe kerülnek a téri megismerésben a külső reprezentációk: képek, térképek, szövegek, médiainformációk, amelyek szintén beépülnek a kognitív térképbe. Ezek reprezentációba fordításhoz azonban fordító/dekódoló mentális folyamatok kellenek, amelyek szintén torzítások forrásai lehetnek. A másodlagos információ beépülése miatt tekintjük a kognitív térképeket olyan mentális reprezentációformának, amelyek elsődleges működése ugyan az útmegtalálás és tájékozódás, de másodlagosan fontos kognitív és szimbolikus információkat is tartalmaznak a környezetről. A mentális térképeknek ezt a funkcióját már Lynch is említette – így tulajdonképpen ezen a ponton a kognitív térképezés strukturális és működési kutatási iránya összefonódik. Személyes tapasztalat szerzésére nyilván kevés lehetőség nyílik például a kognitív világtérképek (lásd 3.7. ábra) esetén, amelyek így főleg a kartográfiai információkból építkeznek, ezért tükrözik a mentális térképezés összes torzítását – ennek következtében szerepük elsősorban nem a tényleges navigálásban mutatkozik meg, hanem kognitív és szimbolikus jelentőségük az elsődleges.

Nem szabad elfelejteni ugyanakkor – és ezt alább részletezzük -, hogy a torzítások adódhatnak abból is, hogy a kutatók olyan információt próbálnak metrikus formában reprezentálni, amelyet nem lehet így ábrázolni (Penn, 2003). Kuipers (1982) fent említett modelljéhez hasonlóan Garling és munkatársai (1986) a kognitív térképek három, egymással összekapcsolódó elemét mutatták ki: helyek, téri viszonyok, útitervek. A helyeknek vannak kézenfekvő környezeti jellemzői, mint lépték, perceptu- ális tulajdonságok, funkció; vannak pszichológiai sajátosságai, mint vonzóság, érze- lemteliség stb.; viszonytulajdonságai, mint a többi helyhez viszonyított elhelyezkedésük, távolságuk, irányuk; valamint a helyeket nevek vagy verbális címkék teszik azonosíthatóvá. A téri viszony két vagy több helyet érintő tulajdonság. Tartalmazhat közelségi viszonyokat (pl. két hely között), távolságot és irányt kifejező metrikus viszonyokat (több hely között) és topológiai viszonyokat (pl. bennfoglaltsági és egyéb nem metrikus jellemzőket). Az útitervek viszont metrikusan egyáltalán nem kifejezhető anticipációk, választások a helyekre és téri viszonyokra vonatkozóan. A kognitív térképen belül tehát tényleg léteznek metrikus viszonyok a legismertebb csomópontok, útvonalak és szektorok között, de nem minden viszonylat ábrázolható ilyen módon. Ezen a ponton érdemes megemlíteni néhány, a kognitív térképezéssel kapcsolatos módszertani szempontot.

3.7. ábra. Világtérkép egy afrikai diák rajzán (Saarinen, 1973, 155. o. nyomán)

A környezet tulajdonságai és a kognitív térképezés

A kognitív térképezéssel kapcsolatban számos intrapszichés folyamatot jártunk körül a fentiekben, vagyis megvizsgáltuk, hogyan ismeri meg az ember a környezetét, ám a tranzakcionális szemlélet alapján azt a kérdést is tisztázni kell, hogy mi az, amit a környezetben tudni kell (Peponis et al., 1990), vagyis hogyan befolyásolja maga a környezet a jelingerek kiválasztásál és a környezeti információk tárolását (Wohlwill, 1973). Lehetséges-e például, hogy egyes környezetek másoknál könnyebben kódolhatók képpé? Hogyan befolyásolják a kognitív térképeket a fizikai környezet fajtái vagy a területek használati mintáinak változásai (Golledge, 1987)? Az például, hogy az emberek mennyire képesek emlékezni egy épületre és a helyére, számos tényezőtől függ, például ilyen az épület formája, fizikai karbantartottsága, tömege vagy az épületben lévő emberek száma – ezek a tulajdonságok mind összerendezhetők a megkülönböztethetőség mentén (Evans et al., 1982). A megkülönböztethetőség mellett a konfiguráció, illetve az összetettség lehet informatív útmegtalálás-könnyítő környezeti jellemző. Viszonylag új, idekapcsolódó fogalom a környezet intelligibilitása (intelligibility; Peponis et al., 1990) is, vagyis az a jellemző, hogy egy épület egésze mennyire elérhető a keresés számára.

Az intelligibilitás és az útmegtalálási folyamat együtt alkot egy tranzakcionális „keresési struktúrát”, személy-környezet tájékozódási rendszert. Ha például egy múzeum téri szerkezete labirintusszerű, akkor a kiállítást úgy kell elrendezni, hogy nagyon egyértelműen „végigvezesse magán” az embereket – ekkor viszont az épület teljes szerkezetéről feltételezhetően fogalma sem lesz a látogatónak. Ha tehát az út- megtalálás „kényszerek” útján könnyített, a használó nem fogja megérteni az egész épületet. Egy áttekinthető múzeumépület esetében viszont az emberek tudnak tájékozódni, és spontán módon kerülnek tisztába a teljes téri struktúrával.

Alapvető vizsgálati megfigyelés (ami mellesleg az Útvonal- és áttekintő tudás című alfejezetben írtakkal egybecseng), hogy az emberek – egy épület viszonylag rövid bemutatása után – a tájékozódás során következetesen az épület könnyebben elérhető terei felé orientálódnak, vagyis inkább a konfigurációs tulajdonságokra támaszkodnak, mint a tereptárgyakra, jelekre vagy egyéb kulcsingerekre (Peponis et al., 1990). Ez azt jelenti, hogy a fizikai elrendezés és az útmegtaláló viselkedés tranzak- cionális rendszert képez.

Térszintaxis-elmélet

A térszintaxis-elmélet (Hillier, 1996) lényege, hogy az összetett épületek és városi területek téri struktúrái feltárható módon részei a kognitív térképezésnek, mivel egyaránt tükrözik és létrehozzák a személy-környezet tranzakciók mintázatait (Peponis et al., 1990). A térszintaxis a térkapcsolatok analízise úgy, hogy az elemzés egysé geinek (pl. helyiségek) azonosítása után felmérik, hogy az egyes terek közvetlenül vagy közvetve kapcsolódnak-e egymáshoz. A kapcsolat szintaktikailag közvetlen, felszínes, ha kisszámú egymást keresztező téren kell áthaladni az egyik helyről a célhely eléréséhez. A kapcsolat közvetett vagy szintaktikailag mély, ha nagyszámú közbeiktatott tér van a két egység között. Egy tér integrált, ha minden más térrel felszínes kapcsolata van az épületen belül, és szegregált, ha minden más térrel mély kapcsolata van. Fontos, hogy az integráltság nem feleltethető meg egyértelműen metrikus távolságoknak, és nemcsak az egyes tereket lehet jellemezni integrációs értékkel, hanem adható átlagos integrációs érték az egész épületre vagy nagyobb környezetre, például városrészre is.

4.3. táblázat -

A KÖRNYEZETI MEGISMERÉSBEN MUTATKOZÓ NEMI KÜLÖNBSÉGEK

A környezeti megismerés folyamata nyilvánvalóan nem mutatható be egyetlen szűk perspektívából. Bár a környezeti kogníció kutatásának java részét átlagos felnőttekkel és gyerekekkel végezték, számos olyan vizsgálat is lezajlott, amelyben bizonyos szempontból speciális csoportok kognitív térképezési folyamatait vizsgálták, például nemi különbségeket kerestek, vakok (Jacobson, 1998), idős emberek (Kirasic-Mathes, 1990) vagy agysérültek (Antonakos, 2004) téri tájékozódását vizsgálták. Alább a nemek között a téri folyamatokban mutatkozó különbségeket tárgyaljuk részletesen, elsősorban Coluccia és Louse (2004) tanulmánya alapján, akik áttekintették az 1983 és 2003 között a témában publikált kutatások szakirodalmát.

Kezdetként érdemes elkülöníteni a téri képesség és a téri tájékozódás fogalmát. A téri képesség a téri ábrázolásra, alkotásra, átalakításra és a téri információ visszaidézésére vonatkozik. A téri képességek terén következetesen szignifikáns nemi különbség jelentkezik a férfiak javára. A téri orientáció (tájékozódás) azon képességek összessége, amelyeket arra használunk, hogy egy referenciaponthoz vagy egy abszolút koordináta-rendszerhez képest elhelyezzük önmagunkat (Lawton-Morrin, 1999). A téri tájékozódás esetében az eredmények vegyesek: hol a férfiak (Malinowski-Gillespie, 2001), hol a nők fölénye mutatkozik (utóbbi ritkábban), a kutatások jelentős részében pedig nem találnak nemi eltéréseket (Sadalla-Montello, 1989).

Coluccia és Louse (2004) tanulmányukban megjegyzik, hogy egységes eredménynek a módszertani sokféleség is gátja: a téri tájékozódás igen összetett folyamat, amely számos alapvető kognitív funkciót foglal magában, s ezeket sokféle módszerrel kutatják (pl. iránypontra vagy útvonalra való visszaemlékezés, térképrajzolás, távolságbecslés, útvonal verbális leírása, útvonaltanulás, tájfutás, labirintus megtanulása, önbeszámoló kérdőívek stb.). A vizsgálatok különböző környezetekben (valós kültéri vagy beltéri környezetek) vagy térreprezentációkkal (térképek, virtuális utak) zajlanak. Az alábbiakban néhány alkalmazott feladattípus kapcsán áttekintjük a főbb nemi téri eltéréseket.

Tájékozódási feladatok

A téri tájékozódás vizsgálatában kapott eredmények nagyon változatosak. Az esetek kb. felében (49 százalék) a férfiak előnye mutatkozik, míg az esetek 41 százalékában nem kaptak semmiféle nemi eltérésre utaló eredményt (Coluccia-Louse, 2004). A nők ezekben a feladatokban nagyon ritkán teljesítenek jobban, mint a férfiak (Pedersen, 1999).

Szimbolikus versus valódi környezetek

Ökológiai értelemben nem valid, szimbolikus környezetekben (pl. térképek, diasorozatok, videófelvételek, modellek, virtuális terek, szimulált környezetek) a vizsgálatok eredményei szerint a férfiak általában jobban teljesítenek (talán az euklideszi téri jellemzők hatékonyabb használata miatt), mint a nők (Sandst- rom et al., 1998). Számítógépes szimulált környezetekben az esetek több mint felében (57 százalék) a férfiak jobban teljesítettek, mint a nők, és közel 43 százalékban nem mutatkozott nemi különbség, ám a nők egyetlen vizsgálatban sem teljesítettek jobban a férfiaknál (Coluccia-Louse, 2004).

A szimulált környezetek két fajtája használatos ezekben a vizsgálatokban: 1. a környezettel való interakciót lehetővé tevő (pl. háromdimenziós) szimulációk, ahol a résztvevők virtuálisan „ott vannak" a térben, mozogni tudnak, és aktívan dönthetnek, hogy hová mennek, illetve 2. nem interaktív szimulációk (statikus diasorozatok, dinamikus videófelvételek). Az interaktív helyzetekben az esetek 86 száza-

lékában a férfiak teljesítettek jobban, az esetek maradékában pedig a két nem teljesítménye egyenlőnek mutatkozott. A nem interaktív helyzetekben 29 százalékban volt jobb a férfiak teljesítménye, az esetek 71 százalékában pedig nem volt különbség (Coluccia-Louse, 2004). Elképzelhető, hogy a férfiak jobb eredményei a számítógépes játékokkal való nagyobb tapasztalataikra vezethető vissza (Barnett et al., 1997), de más magyarázat is lehetséges.

Valódi környezetekben jellemzően vagy jobbak a férfiak, vagy a két nem teljesítménye egyenlő (Mon- tello-Pick, 1993), de a nők egyetlen esetben sem teljesítettek jobban a férfiaknál.

Eligazodás térképen és térképrajzolás

Ha térképen kell tájékozódni, akkor az elemzett vizsgálatokban a férfiak kissé gyakrabban teljesítettek jobban a nőknél (42 százalék), az esetek 39 százalékában nem mutatkozott nemi különbség, sőt mintegy 19 százalékban a nők mutattak jobb teljesítményt (Coluccia-Louse, 2004).

Térképrajzolási helyzetekben az esetek mintegy 22 százalékában a nők felülmúlták a férfiakat, az esetek több mint felében (56 százalék) nem mutatkozott nemi különbség, és csak az esetek 22 százalékában teljesítettek a férfiak jobban a nőknél (Coluccia-Louse, 2004). Érdemes megjegyezni, hogy ezekben a feladatokban a férfiak különösen nagy figyelmet fordítanak az útvonalakra és a kereszteződésekre, míg a nők, úgy tűnik, inkább az iránypontokra érzékenyebbek (McGuinness-Sparks, 1983). Egyéb, a tájékozódási feladatokban használt stratégiákra vonatkozó vizsgálatok (pl. Ward et al., 1986) is alátámasztják ezt az eredményt: például egy útvonal szóbeli leírása kapcsán a férfiak általában több figyelmet szentelnek a konfigurációs tényezőknek, jellemzően utalnak például a világtájakra (pl. „Egyenesen, észak felé kell menni") és a távolságokra (pl. „300 méter után jobbra kell fordulni"). Ezzel szemben a nők sokkal rendszeresebben használtak olyan leírásokat, amelyek iránypontokra utaltak (pl. „Az étterem közelében jobbra kell fordulni").


A térszintaxis elméletének alapgondolata, hogy a térhasználat mind a téri konfigurációhoz, mind a szerveződési szabályokhoz és gyakorlatokhoz kapcsolódik, vagyis mindez együtt határozza meg a cselekvéseket, találkozásokat a térben: integrált térben például nagyobb a találkozások valószínűsége, amennyiben a környezethasználati szabályok ezt nem írják felül. Egy munkahelyi folyosó például lehet felszínes az ott dolgozó emberek számára, de mély a megrendelőknek, vagy a lakásban a hálószoba felszínes az ott lakók térhasználata szerint, ám mély a látogatók számára.

4.4. táblázat -

A TERI KÉPESSEGEKBEN MUTATKOZÓ NEMI KÜLÖNBSÉGEK MAGYARÁZATAI

A biológiai elméletek részben a nemi hormonok eltérő hatásán, részben pedig a nemek között mutatkozó féltekei különbségeken alapulnak. Bizonyított, hogy a nemi hormonok befolyásolják a kognitív fejlődést is, különösképpen a téri memóriát. Egy vizsgálat (Kimura-Hampson, 1994, idézi Coluccia-Louse, 2004) például kimutatta, hogy a nők téri képességeket mérő tesztekben akkor teljesítenek jól, amikor az öszt- rogén hormonszint alacsony, például a menstruációs ciklus kezdetén. Mások (Bell-Saucier, 2004) igazolták, hogy a férfiak téri feladatokban nyújtott teljesítménye a tesztoszteronszint természetes változásának megfelelően ingadozik: a férfihormon megnövekedett koncentrációja a téri teljesítmény javulásával jár együtt. A féltekei hipotézis (Annett, 1992) szerint a nők – bal agyféltekei dominanciájuk miatt – rosszabb téri képességekkel rendelkeznek.

Számos eredmény mutat tehát arra, hogy a téri nemi eltéréseknek van biológiai alapja, ám a társadalmi, kulturális és egyéb tényezők is erősen meghatározhatják a férfiak és nők közti különbségeket. A téri képességek tanuláselméletei szerint elképzelhető, hogy a téri nemi eltérések arra vezethetők visz- sza, hogy a férfiak és a nők gyerekkoruktól eltérő időt töltenek téri tevékenységekkel (Lawton-Morrin, 1999), a fiúk például kiskoruktól kezdve szívesen játszanak felfedező vagy konstrukciós játékokat, és a szüleik korábban és gyakrabban engedik meg számukra, hogy új helyeket fedezzenek fel (Sebba, 1994).

A téri nemi eltéréseknek evolúciós okait is feltételezik (pl. Silverman-Eals, 1992): eszerint az alkalmazkodásban a nők számára fontosabb volt az iránypontok helyzetére vonatkozó tudás, mivel ők a gyerekekre vigyázva jellemzően barlangokban töltöttek sok időt, míg a férfiaknak a táplálékot keresve ismeretlen és nagy kiterjedésű területeket kellett felfedezniük, vagyis a túléléshez a vadászterületek euklideszi és konfigurációs tulajdonságait kellett jól ismerniük. Ezt az elképzelést jelentősen alátámasztják a téri feladatokban a nők és a férfiak által használt eltérő stratégiák, amelyekről az előző szövegdobozban már szóltunk. Ha a helyzetben elsősorban geometriai, konfigurációs kulcsingerek (égtájak, távolságok) állnak rendelkezésre, akkor a férfiak jobb téri teljesítményt mutatnak, míg ha az iránypontok (pl. lila ajtó) dominálnak, akkor a teljesítményben nem mutatkozik nemi különbség (Coluccia-Louse, 2004). Úgy tűnik, hogy a férfiak azért jobbak a téri teljesítményekben, mert ugyan előnyben részesítik a konfigurációs stratégiákat, de ha a szükség úgy kívánja, képesek az iránypontokra is támaszkodni – vagyis szükség esetén váltogatni tudják a stratégiáikat, és képesek ezeket gyorsan illeszteni a környezetből érkező információhoz. A nők viszont inkább iránypont központúak, és több nehézségük mutatkozik a stratégiák váltogatásában (Sandstrom et al., 1998).

A személyiségpszichológiai elképzelések szerint a „félelem az eltévedéstől", azaz a téri szorongás (Lawton, 1994) rontja a téri memóriát és az egyéb téri teljesítményeket. Elképzelhető, hogy a nőknek – például kevesebb környezeti tapasztalatukból adódóan -nagyobb a téri szorongásuk, és ez állhat a kisebb téri teljesítmény mögött (Schmitz, 1997; vö. Kállai et al., 2001, 2003).

A környezeti és a biológiai tényezők kölcsönhatását hangsúlyozó interakcionista elméletek (pl. Casey, 1996) szerint a kevésbé kifejezett féltekei lateralizáció gyakrabban fordul elő férfiak esetében. Ehhez járul hozzá gyermekkortól kezdve a sok és sokféle téri tapasztalat. Ez a kétfajta feltétel együttesen eredményezi, hogy a férfiak jobban teljesítenek a téri képességeket mérő feladatokban.

A téri képességekben mutatkozó különbségekkel foglalkozó kutatások eredményeivel kapcsolatban a jelenlegi helyzet alapján annyit jelenthetünk ki egyértelműen, hogy ha nemi különbségek megjelennek a téri teljesítményekben, akkor ez a férfiak téri fölényét mutatja. A jelenség egységes elméleti magyarázata azonban még várat magára.


A térszintaxis módszerével igazolható az a hétköznapi tapasztalat, hogy az emberek mozgása a térben bejósolható mintázatokat követ, amiből persze nem következtethetünk közvetlenül a mentális reprezentációik szerveződési elveire – de a térszintaxis jó módszer a rendszeres, metrikusan nem jellemezhető morfológiai mintázatok megfigyelésére. Említettük már, hogy az emberek a mindennapi életben a kulturális és egyéb környezethasználati szabályok miatt nem explorálhatnak teljesen szabadon a terekben, így nem tárhatják fel tapasztalati úton az összes térszekvenciát és mintázatot, így még a gyakorlott és kompetens útmegtaláló sem érti meg a teljes épületet vagy várost (Peponis et al., 1990). Így lehetséges, hogy bizonyos szintaktikai szabályok alapján tényleges útvonaltudás nélkül is egész jól eligazodhat a környezeti konfigurációban. Néhány példa az emberek által gyakran használt implicit szintaktikai szabályokra:

  • Kerülik a felesleges visszajutásokat, hurkokat.

  • Képesek a közvetlenül észlelhető ingerek alapján elérhető információ maximalizálására, például: Ha minden más egyforma, haladj tovább ugyanazon a vonalon! Térj el a mozgásvonaltól, ha egy másik nézetből többet vagy messzebb látsz!

  • A még nem explorált, illetve az összetettebb tereket ellenőrzik előbb.

Így már világos, hogy a kognitív térkép emlékezeti struktúrája nemcsak a tényleges tapasztalatok talaján, hanem szintaktikai szabályok alapján is épül.