Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Affektus és környezet

Affektus és környezet

A környezetpercepció tárgyalásakor említettük, hogy a terekhez, helyekhez való érzelmi viszonyulások, preferenciák és esztétikai vonatkozások szintén a környezetészlelés jelenségkörébe tartoznak. Ezen a területen három jellegzetes kutatási irány működik: az egyik a környezet (főleg a természet) jelentésének történeti és kulturális különbségeivel foglalkozó tájkutatás, amely elsősorban a viszonyulások, értékek által idealizált környezetet kutatja (pl. Herzog et al., 2000). Ehhez szorosan kapcsolódik a gyakorlatorientáltabb rövid és hosszú távú tájpreferencia-kutatás, amely az emberek által előnyben részesített, kedvelt környezetek pszichológiai jellemzőit és rekreációs hasznát vizsgálja (Calvin et al., 1972). A legfrissebb kutatási irány a környezetesztétika (Nasar, 1992), amely egyre inkább önálló területté válik.

Mindhárom kutatási irány közös alapfeltevése, hogy a környezet értékelése nélkülözhetetlen része a környezetpercepció folyamatának és így vizsgálatának is (Taylor et al., 1990). Ezen a területen számos alkalmazott kutatás folyik, és ezeknek az eredményeit gyakran hasznosítják a környezettervezésben is (Dúll, 2006). Az alábbiakban elsősorban a mindennapok szempontjából leginkább releváns rövid és hosszú távú tájpreferencia-vizsgálatokba tekintünk be, ehhez azonban szükség van néhány elméleti és módszertani szempont tisztázására.

A természeti és az épített környezet elkülönítése

A természeti és a mesterséges környezet elkülönítése a környezetpszichológia egyik érdekes problémája. Első ránézésre a kérdés közhelyes, hiszen mindenki „tudja”, hogy természeti vagy mesterséges környezet veszi körül. Módszertanilag azonban mégsem ilyen egyszerű a probléma (vö. Hartig-Evans, 1993/1998), hiszen környe- zetpercepciós probléma is, hogy például egy mesterségesen kialakított franciakert a maga labirintusaival, formára nyírott fáival, bokraival egyszerre kelti a természeti és a mesterséges vegyes érzését. Egy környezet természetes-épített jellegének meghatározása tranzakcionálisan úgy történik, hogy egyszerre veszik figyelembe a tér fizikai tulajdonságait és az észlelő tényleges élménybeli változóit is. Ebben az értelemben akkor természetes egy környezet, ha az egyén élményének fókuszában az építetthez képest a természetes túlsúlyban van – ez a természetélmény (Hartig-Evans, 1993/1998).

A tájkutatás módszertani irányai

A tájkutatásban (amely a természeti környezet pszichológiai leírásával foglalkozik) három elméleti-módszertani irányt szokás megkülönböztetni: a szakértői, a pszichofizikai és a tapasztalati (fenomenológiai) paradigmát. Az alábbiakban ezeket tekintjük át.

A szakértői megközelítés területén ökológusok, biológusok, tájtervezők dolgoznak együtt a környezetpszichológusokkal a valószínűsíthetően preferált tájak kialakításán. Ez a megközelítés azon az erős feltételezésen alapul, hogy a természetes, háborítatlan ökoszisztémák rendelkeznek a legnagyobb intrinsic esztétikai-pszichológiai értékkel (Taylor et al., 1990).

A pszichofizikai megközelítés a hagyományos kísérleti pszichológián alapul; a kutatók gondosan kontrollált, gyakran szimulációs kísérleteket végeznek az ember-táj tranzakció változóinak kapcsolatát vizsgálva. A pszichofizikai tájkutatási szemléletben – amennyiben az ember-környezet tranzakció modelljének keretei között értelmezzük – a táj szerepe hangsúlyosabb: a táj vagy annak elemei ingerként működnek, amelyre az emberek automatikus észlelési és értékelési folyamatok útján reagálnak. A környezet ingertulajdonságai tehát az észlelőn kívül esnek, invariánsak, és tudatos gondolkodás nélkül észlelhetők. A vizsgálatokban átlagemberek bizonyos szempontból válogatott csoportjai vesznek részt, ugyanis ennek a megközelítésnek az a célja, hogy – azonosítva a közkedvelt tájelemeket – a kutatások nyomán a közízlés számára tetszetős környezetek jöjjenek létre (Taylor et al., 1990).

A tapasztalati (fenomenológiai) megközelítés az ember-táj tranzakcióra összpontosít, így – szemben mind a pszichofizikai, mind az alább tárgyalt kognitív megközelítéssel – egyszerre, azonos hangsúllyal igyekszik vizsgálni a kölcsönhatás mindkét tényezőjét. A kutatók főleg a személy-környezet kölcsönkapcsolat természetének feltárására törekszenek, és nem pusztán a különböző tájak sajátosságainak azonosítását (pszichofizikai megközelítés) vagy a preferenciákhoz kapcsolódó intrapszi- chés folyamatok megértését (kognitív megközelítés) tűzik ki célul. Hangsúlyozzák, hogy a tranzakció aktív természetű: az emberek nem pusztán megfigyelői a tájnak, hanem résztvevők a tájban, és részvételük befolyásolja a tájértékelést (Taylor et al., 1990).

Az áttekintett tájkutatási módszertani irányok alternatívájaként kínálkoznak azok az elméletek, amelyek a természeti tájak kedvelését evolúciós megközelítésben értelmezik.

Evolúciós tájpreferencia-elméletek

Az evolúciós környezetkedvelési elméletek két csoportja eltér abban, hogy milyen pszichológiai folyamatokat tételeznek a tájpreferenciák hátterében: az egyik elméletcsoportban (pl. Appleton, 1975) az érzelemalapú folyamatokat hangsúlyozzák, míg a kognitív tájpreferencia-teóriák (pl. Wohlwill, 1976; Kaplan-Kaplan, 1982) az ingersajátságok mentális feldolgozására helyezik a hangsúlyt.

Erzelmi válasz alapú evolúciós tájpreferencia-elmélet

Appleton (1975) elképzelése szerint a tájélményt alapjaiban evolúciós örökségünk határozza meg. A tájakat az emberek ösztönösen a túlélés szempontjából, élőhelyként értékelik: az a környezet adaptív, és ebből eredően vonzó, ahol érvényesül a túléléshez szükséges „látni, de nem látszani” alapelv. Ez azt jelenti, hogy minden környezetet két jellemző mentén értékelünk ösztönösen és automatikusan: mennyire felel meg menedékhelynek/búvóhelynek, és a mennyire megfelelőek a kilátási tulajdonságai (azaz mennyire tisztán látni rá a területre). Appleton szerint az emberi tájpreferenciák adaptivitásuk miatt maradtak fenn, és a jelentősen módosult környezeti feltételek között ma is a túlélést segítik: az a funkciójuk, hogy adott környezeti feltételekhez gyorsan és tudattalanul képesek legyünk hozzárendelni a megfelelő alkalmazkodási értéket (Dúll-Dósa, 2005).

Számos empirikus kutatás igazolta Appleton elméletének érvényességét: a tájak bizonyos tulajdonságai gyakorlatilag mindenki számára vonzóvá teszik a természeti környezeteket (3.8. ábra). Ilyen, adaptációs szempontból kitüntetett tulajdonságok például a természetes víz jelenléte, fákkal övezett tisztás egy kevés cserjével és bő aljnövényzettel, optimális arousalszinttel társuló akusztikai ingerek, például vízcsobogás (Anderson et al., 1983).

3.8. ábra. Egy Appleton (1975) elmélete szerint preferált tájkép: a táj búvóhelyet és kilátást egyaránt kínál

A tájpreferencia információfeldolgozás-alapú elméletei

A kognitív megközelítés alapfeltételezése, hogy a tájak érzelmi minőségét, affektív jelentését az elme konstruálja, többnyire a vizuális információ által keltett arousal alapján. Egy jellemző kognitív megközelítés Wohlwill (1966, 1976) elmélete, amely részben Berlyne (1960, 1971/1997) optimum arousal elméletének a tájészlelésre való alkalmazása, részben pedig James Gibson (1979) ökológiai pszichológiájának kiterjesztése a természeti tájakra.

Wohlwill szerint a tájból származó ingerlés természetes struktúrája tartalmazza a környezetészleléshez szükséges összes információt, és ezt az információt közvetlenül képesek vagyunk észlelni (vö. Hartig-Evans, 1993/1998). Wohlwill empirikus úton megpróbált ilyen információstruktúrákat azonosítani, és ennek során szoros összefüggést talált többek között a tájak összetettsége, részeinek összeillése (kongruencia) és a környezet kedveltsége között: a táj preferenciája optimális szintű (közepes) információs ingerlés esetén volt a legmagasabb, míg a túlzott ingergazdagság stresszkeltőnek, a túlzott ingerszegénység viszont unalmasnak bizonyult. Wohlwill teóriája – amire korábban már utaltunk a környezeti adaptációs szint elmélete néven – magyarázatot kínál arra is, hogy az emberek általában miért kedvelik jobban a természetes tájakat az épített környezeteknél: utóbbiak többnyire túlzottan összetettek, ám kicsi a változatosságértékük, míg a természetes helyek általában mind a komplexitás, mind a változatosság tekintetében az optimális, közepes tartományba esnek (kivéve természetesen a szélsőséges tájakat, pl. sarkvidék, sivatag). A tájpreferencia az elmélet alapján empirikusan alátámasztott posztulátumokkal jellemezhető (Wohlwill, 1976):

  1. A tájpreferencia fordítottan viszonyul a táj által nyújtott bizonytalansághoz vagy konfliktushoz.

  2. A túl kevés vagy túl sok ingerléssel szemben a legkedveltebb a közepes inge- reltségi szint. Ez a tendencia a tájakkal kapcsolatban is leírható a klasszikus fordított U alakú görbével, ahol a komplexitás közepes szintjei a leginkább preferáltak, és a maximális és minimális komplexitás a legkevésbé kedvelt.

  3. Egy adott táj értékelését a múltbeli élményeken alapuló adaptációs tapasztalatok jelentősen meghatározzák.

Wohlwill munkássága azért is kiemelten fontos, mert elsőként hangsúlyozza az adaptáció fontosságát a környezetészlelésben.

A másik sokat idézett kognitív tájpreferencia-elmélet (Kaplan- Kaplan, 1989) szerint a környezetértékelés evolúciós gyökerű, ám az adaptációban elsősorban a gyors információszerzés és -feldolgozás az elsődleges. Részben ugyancsak Gibson ökológiai észleléselméletére támaszkodva, az információfeldolgozás funkcionális természetét hangsúlyozza: az emberek azokat a tájakat kedvelik és részesítik előnyben, amelyek vizuális struktúrája támogatja az exploráció és a megértés iránti szükségletet.

„A környezeti preferencia valamely hihetetlenül gyorsan egymásra következő kognitív folyamatok kimenete, amely folyamatok integrálnak olyan tényezőket, mint a biztonság, hozzáférés és az egyszerű affektív ítélet irányába történő tanulás lehetősége... Az evolúció összefüggésébe helyezve..., a preferenciák vezérelik a viselkedést és a tanulást. Preferenciák segítik elő a kognitív térképek felépítését és használatát. Az organizmus pillanatról pillanatra alakuló viselkedésének vezérlését alapvetően befolyásolják az érzelmek. A mozgás irányát, az étel kiválasztását, a szexuális partner kiválasztását alapvetően befolyásolja az ingermintázatok vonzó volta. Megfordítva, a vonzalmat elemezhetjük az adott mintázat által kiváltott érdeklődés és élvezet alapján.” (Kaplan, 1982, idézi Küller, 1991/1998, 213-214. o. Szűcs Dénes ford.)

S.Kaplan és R. Kaplan (1982; S. Kaplan, 1987b) szerint az ember szavannás környezetben kifejlődött vadászó-gyűjtögető életmódjának kialakulása óta a túlélés egyik feltétele a nagy kiterjedésű terek észlelése, felfogása és a tervezés ezekben a környezetekben, aminek alapja a pontos és gyors tárgyfelismerés, elvonatkoztatási és gene- ralizációs képesség, a korábbi tapasztalatok jó mozgósíthatósága és a későbbi események anticipációja. Így alakult ki az emberi agy hihetetlenül hatékony kognitív térképező képessége és sok más, környezetben való eligazodást segítő funkció. Kap- lanék (1989) a természetes tájak magas kedveltségét és rekreációs hatását azzal is magyarázzák, hogy – mivel a természeti környezetek jellemzőit evolúciós felkészítettsége alapján az ember elhanyagolhatóan alacsony figyelmi erőfeszítéssel képes kezelni – a természetben a nem szándékos, erőfeszítéstől mentes figyelem kerül túlsúlyba, ami elősegíti az ember mentális feltöltődését.

A környezetekbe kerülve azok ingersajátosságait az információ elérhetősége (azonnal vagy közvetett módon hozzáférhető) szempontjából kognitív módon feldolgozzuk. A feldolgozás célja információs kimenet tekintetében a táj megértése és a környezeti viselkedéses tendenciák, azaz a megközelítés-távolódás stratégiáinak kidolgozása, vagyis a bevonódás. Így összegezve a fenti dimenziókat, megkapjuk az úgynevezett tájkedvelést bejósló változókat: a koherenciát, a komplexitást, a legibili- tást, és a rejtélyességet. Ezeket a táblázatban foglaltuk össze.

4.5. táblázat - A tájkedvelés bejósló változói (preferenciaprediktorok)

Információ elérhetősége

Információs kimenet

Megértés (értelemadás a helyszínnek)

Bevonódás (információforrás vonz/taszít)

Azonnal elérhető (jelen van, közvetlen)

KOHERENCIA (elemek összetartozása)

KOMPLEXITÁS (összetettség)

Következtetett, bejósolt (jövőbeli vagy ígérkező)

LEGIBILITÁS (áttekinthetőség)

REJTELYESSEG


A koherencia a környezeti elemek összetartozására, egységbe szervezési könnyedségére utal. A koherenciát növeli például a szimmetria, az elemek ritmusos ismétlődése stb. A komplexitás a környezet bonyolultságát, vizuális gazdagságát, figyelemlekötő kapacitását jelenti. A legibilitás az áttekinthetőség, az olvashatóság mértékét fedi (hasonlóan a fogalom korábban már bemutatott lynchi jelentéséhez), vagyis hogy a táj mennyire segíti az embert a térben való eligazodásban. A rejtélyesség azt jelenti, hogy mennyire rejt a helyszín több információt, mint amennyi aktuálisan hozzáférhető az észlelő számára.

A fenti tájpreferencia-bejósló információs tulajdonságok működését számos kutatás empirikusan is igazolta (lásd Stamps, 2004 áttekintését), bár a négy változó eltérő mértékben hatékony a tényleges tájkedvelés bejóslásában. A preferenciakutatásokat az épített környezetekre kiterjesztve megállapítják, hogy az emberek legjobban azokat a tereket kedvelik, ahol a természetes és az ember által épített környezet egyensúlyban van jelen (Stamps-Smith, 2002).