Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

6. fejezet - 4. FEJEZET – Kódolás és előhívás az emberi emlékezetben

6. fejezet - 4. FEJEZET – Kódolás és előhívás az emberi emlékezetben

Emlékezeti kódok

Percenként több millió információegység bombázza érzékszerveinket, hangokat hallunk, arcok tűnnek fel előttünk, kellemes és viszolyogtató illatok borzolják szag- lószervünket, de mitől függ az, hogy ebből a zuhogó információáradatból később mire fogunk emlékezni? Ahhoz, hogy egy érzékleti benyomás később kereshetővé váljon a visszaemlékezés folyamatában, először emléknyommá kell alakulnia. A pszichológusok kódolásnak nevezik azt a folyamatot, amely révén egy érzékletből emléknyom alakul ki. A kódolás működésével természetesen számos különböző leírási szinten lehet foglalkozni, lehet elemezni azokat az idegrendszeri változásokat, amelyek a tartós emlékek kialakulásához elengedhetetlenek, de azokat a pszichológiai folyamatokat is, amelyek megismerőrendszerünkben zajlanak, miközben emlékeket sajátítunk el. Ebben a fejezetben ez utóbbi leírási szinttel foglalkozunk (ennek idegrendszeri hátterét részletesen tárgyalja a konszolidációról szóló fejezet).

Az emlékezet működését tárgyaló kísérleti irodalomban többnyire eseménynek nevezik a feldolgozott információk azon csoportját, amelyet emlékezeti rendszerünk emlékezeti kóddá igyekszik transzformálni. Ez az esemény lehet egy megfigyelt cselekvéssor, szavak vagy hangok sorozata, esetleg arcokat vagy tárgyakat ábrázoló képek. Az esemény mindig valamilyen téri-idői kontextusban lesz elsajátítva.

A laboratóriumban végzett emlékezeti kísérletek általában betűk, szavak vagy számok sorozatait szokták alkalmazni, ezért is nevezik ezt a megközelítést verbális tanulási irodalomnak. Az emlékezeti kódolás különböző típusú és jellegű kódokat alkalmazhat. Standing (1973) például igazolta azt, hogy a vizuális kódok használata igen magas felismerési teljesítményhez vezet. Világos, hogy komplex események emlékezeti rögzítésénél az információ különböző aspektusaira fókuszálhatunk, ez pedig meghatározza a kialakuló emlékezeti reprezentáció jellegét. Az emlékezeti kódok típusánál azonban lényegesebb tényezőnek számít a kódolás jellege. Egy adott információt különböző „mélységben” dolgozhatunk fel. A feldolgozás fókuszálhat az ingerek fonológiai vagy vizuális jellemzőire, de szemantikai aspektusaira is, például hogy a korábban bemutatott szavak milyen kategóriába tartoznak, vagy hogy milyen más hasonló jelentésű szavak jutnak róluk eszünkbe. A klasszikus kognitív pszichológiai modellek az emberi elmét információfeldolgozó rendszerként képzelik el, amelyben a beérkező inger egyre összetettebb, egymásra épülő analízisnek lesz kitéve, eljutva az inger fizikai jellemzőinek feldolgozásától a jelentés megállapításáig. Az emlékezeti kódolás egyik legnagyobb figyelmet kiváltó pszichológiai modellje ezt az általános információfeldolgozási elvet tette az emlékezeti kódolás alapmechanizmusává.

Craik és Lokchart (1972) feldolgozási szintek elméletének keresztelt kódolási modelljében a beérkező információt a megismerőrendszer különböző mélységekben dolgozhatja fel. Ebben a modellben a „felszínes” feldolgozási folyamatokat a szenzoros jellemzők figyelembevétele, míg a „mély” feldolgozást a szemantikai információk feldolgozása jelentette. Craik és Lockhart (1972) elképzelése szerint a feldolgozás mélysége fogja meghatározni a későbbi emlékezeti teljesítményt, vagyis minél mélyebb a feldolgozás, annál tartósabb lesz az emlékezeti megtartás. Ezt az elvet támasztotta alá Craik és Tulving (1975) kísérlete is, amelynek során a kísérleti személyeknek számos szóval kapcsolatban tettek fel mély vagy felszínes feldolgozást elősegítő kérdéseket. A felszínes feldolgozást valószínűsítették a szavak fonológiai vagy ortográfiai struktúrájára vonatkozó kérdések, például hogy „k betűvel kezdődik-e a park szó?”, vagy hogy „rímel-e a kerék az ebéd szóval?”. A mély feldolgozást pedig szemantikai osztályozási feladatokkal, például „a bálna az egy hal?” típusú kérdésekkel érték el. Később meglepetésszerűen kikérdezték a személyeket az ösz- szes korábban említett szóval kapcsolatban. Az eredmények a feldolgozási szintek elméletét támasztották alá: mint a 4.1. ábrán látható, azokra a szavakra szignifikánsan jobban emlékeztek a kísérleti személyek, amelyekkel korábban mély, szemantikai feldolgozást végeztek.

4.1 ábra. Craik és Tulving (1975) első kísérletének eredményei. A kísérleti személyek először két szótagú szavakat láttak, amelyekkel különféle mélységű feldolgozást igénylő feladatokat kellett végezniük. A feldolgozás mélységét ezek a feladatok jelölték ki. A feldolgozás mélysége szempontjából öt fokozat volt: 1. A legfelszínesebb feldolgozást kiváltó instrukció arra kérte a kísérleti személyeket, hogy jelezzék, ha egy szó megjelenik. 2. A következő instrukció az volt, hogy jelezzék, ha a szó nagybetűkkel van írva. 3. Adjanak meg olyan szót, amely rímel a látott szóra. 4. Adják meg a látott szó kategóriáját. 5. Döntsék el, hogy a szó beilleszthető-e egy megadott összetett mondatba. Rövid pihenőt követően a kísérleti személyeknek bemutatták a korábban látott szavakat új, eddig nem mutatott szavakkal összekeverve, és kérték, hogy jelezzék, ha egy olyan szó jelenik meg, amely korábban is látható volt. Az ábrából megállapítható, hogy a mély feldolgozást igénylő feladatok jobb felismerési teljesítményhez vezettek

A feldolgozási szintek elmélete még egy további lényeges kódolási szempontot is tartalmaz, eszerint nemcsak a feldolgozás mélysége gyakorol hatást az emlékezeti megtartásra, hanem a megjegyzés közben végzett ismétlés (rehearsal) módja is. Eszerint az ismétlés módjában kell keresni a különbséget akkor, amikor két mély kódolási folyamat eltérő emlékezeti teljesítményhez vezet. A kísérleti kutatások több különböző típusú ismétlési stratégiát állapítottak meg. Az egyik leglényegesebb különbség az úgynevezett fenntartó és elaboratív kódolási eljárások között van. Ennek a különbségnek a szemléltetésére vegyünk egy egyszerű példát: egy zsúfolt buszon összefutunk egy régi, kedves ismerősünkkel, aki, mielőtt leszállna a buszról, gyorsan lediktálja a telefonszámát. Sajnos nincs nálunk íróeszköz, így nem tudjuk lejegyezni a számokat, a kérdés az, hogyan tudjuk elérni, hogy egy óra múlva, mikor beértünk a munkahelyünkre, emlékezzünk ismerősünk számára? Kétféle stratégiát alkalmazhatunk, az egyik, hogy folyamatosan mondogatjuk magunkban a számot, és bízunk abban, hogy nem fog kihullani a fejünkből; a másik, hogy egy olyan számsorozattá (pl. ismert évszámokká) alakítjuk, amely korábbi ismereteink alapján számos más ismerethez kapcsolódik, így bízhatunk benne, hogy ennek a tudásnak a mozgósításával bármikor fel tudjuk idézni a számot. Az első stratégia a fenntartó ismétlés egyik példája, a második pedig az elaboratív kódolási eljárás egyik legismertebb trükkje.

Craik és Tulving (1975) egy további kísérletükben pontosan ezt a kódolási különbséget próbálták tesztelni. Kísérleti személyeiktől az kérték, hogy döntsék el, az általuk bemutatott szavak beleilleszthetőek-e egy adott célmondatba. A mondatok az egyszerűtől a komplex, összetett mondatokig változtak. Craik és Tulving (1975) eredményei szerint minél komplexebb mondatba kellett a szavakat beágyazni, annál jobban emlékeztek később rájuk a kísérleti személyek. A feldolgozási szintek elmélete szerint azért, mert a komplex mondatok elaboratívabb kódolási stratégiához vezettek, mint az egyszerűek. Van azonban néhány probléma a feldolgozási szintek elméletével: jóllehet az emlékezeti kódolás elemzésével jelentős kutatási programot indítottak el, az elmélet sokszor nem ad helyes előrejelzést. A fenntartó/elaboratív kódolási stratégiák mellett számos különböző stratégia létezik még, ilyenek például a megkülön- böztető/integratív kódolási eljárások.

A megkülönböztető/integratív kódolási stratégia kifejezés arra a különbségre utal, amely akkor jelenik meg, amikor például egy kísérleti személy a megtanulandó, egymás után megjelenő szavaknál külön-külön foglalkozik minden egyes szóval (megkülönböztető stratégia), vagy pedig megpróbálja valamilyen módon integrálni, összekapcsolni őket (integrartív kódolási stratégia). A feldolgozási szintek elméletének logikáját követve, az integratív stratégia elaboratívabb eljárásnak számít, így tehát jobb emlékezeti teljesítményt várnánk a használatától. Mint azt azonban Einstein és Hunt (1980) kimutatta, mindkét kódolási eljárás vezethet jobb teljesítményhez, mégpedig annak függvényében, hogy milyenek lesznek a tesztelési, tehát az előhívási körülmények.