Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

A kódolás specifikussága

A kódolás specifikussága

A feldolgozási szintek elméletének talán legnagyobb hiányossága, hogy a kódolási folyamatok hatását az előhívási folyamatoktól függetlenül elemzi. Tulving és Osler (1968) nagy figyelmet kiváltó tanulmányukban pontosan ezt a kölcsönhatást próbálták meg feltárni. Kísérletükben a vizsgálati személyek három különböző tanulási helyzetben vettek rész. Valamennyi kísérleti személynek az volt a feladata, hogy a lehető legjobban jegyezzen meg egy 24 szóból álló listát. Az első csoport tagjai csak a célszavakat látták (pl. GOMBA), a második csoport tagjai számára minden egyes célszó egy másik szó (pl. kerék – GOMBA) társaságában jelent meg, a harmadik csoport minden egyes célszót két másik szó társaságában látott (kerék, energia – GOMBA). Az előhívás is háromféleképpen mehetett végbe: a kísérleti személyeknek vagy mindenféle segítség nélkül fel kellett idézniük az összes látott szót, vagy segítségül megkapták a célszóval korábban együtt bemutatott egyik vagy mindkét segítőszót. Az eredmények a 4.2. ábrán láthatóak. Amennyiben a tanulás és az előhívás alatt prezentált segédingerek megegyeztek, jobb lett a felidézési teljesítmény. Tulving és Osler (1968) kísérletük eredményeképpen fogalmazták meg híressé vált kódolás- specifikussági hipotézisüket, amely a következőképpen hangzik: az előhívásnál csak azok a hívóingerek segítik a felidézést, amelyek specifikusan a tanulási epizód alatt kapcsolódtak össze a célingerekkel.

4.2. ábra. Tulving és Osler (1968) első kísérlete. Az ábrán látható, hogy a tanuláskor jelen lévő hívóingerek hogyan befolyásolták a felidézési teljesítményt, annak függvényében, hogy az előhíváskor milyen hívóingerek voltak adottak

Ezt az elvet tesztelte Thomson és Tulving (1970) egy később klasszikussá vált kísérletsorozatukban. A sorozat második kísérletében a tanulás alatt a célingerekkel együtt „gyenge” vagy „erős” hívóingereket mutattak a kísérleti személyeknek. A „gyenge” hívóingerek olyan szavak voltak, amelyek szinte egyáltalán nem asszociálódtak a célszavakhoz (szabad asszociációs helyzetben kevesebb mint egy százalék volt az együttes előfordulásuk), az „erős” hívóingerek ezzel szemben a célszavakhoz szorosan kapcsolódó szavak voltak. Később az előhívásnál – hasonlóan a korábbi Tul- ving-Osler-kísérlethez (1968) – vagy valamelyik korábban látott hívóingert adták meg a személyeknek, vagy egyáltalán nem adtak semmilyen hívóingert. A kérdés egyértelmű. Vajon mi fogja jobban segíteni a felidézést: egy a célszóhoz erősen asszociálódó, de a tanulás alatt nem látott hívóinger, vagy egy a korábbi ismeretek alapján szinte egyáltalán nem kapcsolódó, de a célingerrel együtt bemutatott, gyenge hívóinger? Az eredmények a 4.3. ábrán láthatóak, és egyértelműen a kódolásspecifikus- sági hipotézist támasztották alá. Az erős hívóinger csak akkor hatékonyabb a gyengénél, ha a kódolás alatt együttesen jelent meg a célingerrel. Egy gyengén asszociálódó, de a célingerrel közösen kódolt hívóinger hatékonyabb emlékezést eredményezett, mint egy erősen asszociálódó, de a tanulási epizódban nem szereplő hívóinger.

4.3. ábra. Thomson és Tulving (1970) második kísérletének eredményei. A kísérlet egymástól függetlenül manipulálta a tanulás és az előhívás alatt jelen lévő hívóingerek jellemzőit, amelyek gyengén vagy erősen asszoci- álódhattak a megtanulandó célszavakhoz. Amennyiben a tanulásnál is jelen voltak, úgy a gyenge hívóinger hatékonyabbnak bizonyult az erősen asszociálódó hívóingereknél