Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Kódolási/előhívási kongruencia

Kódolási/előhívási kongruencia

Tulving és munkatársai kísérleteikkel arra hívták fel a figyelmet, hogy a kódolás hatása többnyire csak az előhívásnál rendelkezésre álló hívóingerekkel interakcióban fejti ki hatását. A kódolás és előhívás interakciója számos különböző formában megvalósulhat. Az úgynevezett kódolási/előhívási paradigma keretein belül elvégzett kísérletek jelentős mennyiségű információt halmoztak fel ennek az interakciónak a jellemzőivel kapcsolatban. Mint az a 4.4. ábrán látható, a paradigma alapvető jellemzője, hogy mind a kódolási, mind pedig az előhívási körülmények függetlenül vannak manipulálva (lásd Tulving, 1983).

Dong (1972) kategorizált listákat adott kísérleti személyeinek, kétféle tanulási kontextust használva. Az első feltételnél randomizálva adta a szavakat, és nem hívta fel a kísérleti személyek figyelmét arra, hogy bizonyos szavak ugyanabba a kategóriába tartoznak; a második feltételnél kategóriákba csoportosítva mutatta meg a szavakat. Az előhívás is kétféleképpen mehetett végbe: vagy szabadfelidézés-szerűen, tehát a személyek kötetlen sorrendben próbálták felidézni a szavakat, vagy pedig a kategóriacímkét hívóingerként használva, csoportonként. Mint a 4.5. ábrán látható, a kategóriacímke csak akkor volt hatékony hívóinger, ha a kategóriát mint szervező elvet már a tanulás alatt is használták a vizsgálati személyek.

Ennél is érdekesebbek azok a kísérletek, ahol a kontextust különbözőképpen manipulálták a kísérletezők mind a kódolási, mind pedig az előhívási feladatok közben. Godden és Baddeley (1975) azt a fizikai környezetet manipulálta, amelyben a célemlékek kódolásra, illetve előhívásra kerültek. Kissé bizarr kísérletükben könnyűbúvároknak kellett egy 36 szóból álló listát megtanulniuk vagy a víz alatt, vagy a szárazföldön, majd a kódolási/előhívási paradigmának megfelelően az előhívás is megvalósulhatott a kétféle helyszínen. Eredményeik szerint a kongruens előhívási-kó- dolási körülmények, tehát amikor a kódolási és előhívási körülmények megegyeztek, szignifikánsan jobb felidézési teljesítményhez vezettek, mint az inkongruens helyzetek. Schab (1990) a tanulás alatti illatkontextust manipulálta. Eredményei szerint, ha a tanulás és előhívás alatt ugyanazok az illatok voltak jelen, jobb volt az emlékezeti felidézés.

4.4. ábra. A kódolási/előhívási paradigma logikája. A paradigma legegyszerűbb formája, amikor két kódolási és két előhívási feltételt változtatnak egymástól függetlenül a kísérletezők. A legjobb teljesítményt azokban a helyzetekben várhatjuk, ahol a kódolási és előhívási körülmények megegyeznek (A-A', illetve B-B' helyzetek) (Tulving, 1983

Számos különböző kísérletben használták a kódolási/előhívási paradigmát, manipulálva a fizikai környezetet (ugyanaz vagy különböző terem), a tanuló személy állapotát (kábítószer vagy palcebo) stb. A legtöbb kísérlet a kongruens kódolási/előhívási helyzet fölényét mutatta ki az emlékezeti felidézési feladatokban (Smith et al., 1978; Eich, 1985; Eich et al., 1975).

4.5. ábra. Dong (1972) második kísérleténe eredményei

Felmerül a kérdés, hogy miért is ilyen fontos az emlékezeti teljesítmény szempontjából, hogy a kódolási és előhívási helyzetek nagymértékben hasonlóak legyenek? Tulving (1983) ezt a jelenséget nevezi a kognitív környezet hatásának, és ez az a jelenség, amely fényt deríthet a kódolás és az előhívás interakciójára. Egy adott tanulási helyzetben, például amikor az a feladatunk, hogy szavakat jegyezzünk meg, a létrejövő emlékezeti reprezentáció – Semon (1904) kifejezését használva, az eng- ram – nemcsak az adott szó ortográfiai, lexikális, szemantikai jegyeit fogja tartalmazni, hanem a teljes tanulási epizód kontextuális jegyeit is. Az adott tanulási esemény mint emlékezeti epizód tehát tartalmazni fogja a környezet fizikai jegyeit, de az emlékező személynek a tanulás pillanatában megjelenő belső, érzelmi és kognitív környezetét is. A felidézés akkor lesz hatékony, ha a felidézésnél rendelkezésre álló hívóingerek alkalmasak arra, hogy az eredeti tanulási epizód emlékezeti reprezentációját újraaktiválják.

Térjünk vissza egy pillanatra a Craik és Lockhart (1972) által megfogalmazott feldolgozási szintek elméletére. E szerint minél mélyebb, elaboratívabb az információ feldolgozása, annál jobb lesz a későbbi emlékezeti teljesítmény. Mi történik, ha ezt az elképzelést a kódolási/előhívási paradigma keretein belül próbáljuk meg tesztelni? Ozier (1978) pontosan ezt tette: a tanulás alatt a kísérleti személyek 20 főnevet láthattak, mindegyik főnév különböző betűvel kezdődött és más kategóriába tartozott. A kódolási helyzetben a kísérleti személyeknek vagy a kezdőbetűkkel, vagy a szavak kategóriatagságával kellett foglalkozniuk, ezáltal felszínesen vagy mélyen kódolták az információt. A felidézés kétféleképpen mehetett végbe: vagy a kezdőbetűket prezentálták a kísérleti személyeknek, vagy a kategóriacímkéket, és a feladat az volt, hogy minél több szót idézzenek fel a listáról.

4.6. ábra. Ozier (1978) kísérletének eredményei

Mint az a 4.6. ábrán látható, a felidézési teljesítményt a kódolás/előhívás kongruenciája, és nem a feldolgozás mélysége határozza meg. Úgy tűnik tehát, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a felszínes kódolás vezet később jobb emlékezéshez, ezek pedig olyan helyzetek, amikor a felidézésnél a felszínes feldolgozás által létrehozott jegyek állnak rendelkezésre hívóingerekként. Világos tehát, hogy a kódolási folyamatok csakis az előhívási módon keresztül befolyásolják az emlékezeti hatékonyságot. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bármennyire is kongruens a tanulási és az előhívási helyzet, mindenképpen jelentős felejtés következik be. Azok a kutatók, akik a felejtés mechanizmusát kívánták megérteni, az előhívási folyamatokban vélték megtalálni a kulcsot.