Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

8. fejezet - 6. FEJEZET – A tapasztalat tartós fennmaradása – emlékezeti konszolidáció

8. fejezet - 6. FEJEZET – A tapasztalat tartós fennmaradása – emlékezeti konszolidáció

f

Átmenet a tartós emlékezeti formába

A tapasztalás azonnali következményeit követően normális körülmények között tanulás következik be; mindeközben a közvetlen tapasztalat hosszú idejű, tartós emlékezeti formává alakul. Ennek az időbeli folyamatnak a neve emlékezeti konszolidáció. A fogalom azt jelenti, hogy az emlék megszilárdul, a közvetlen tapasztalásból tartós formába történő átmenet során emlékek jönnek létre. Ez a folyamat az emlékezet tudatosan és nem tudatosan átélt formái mögött egyaránt jelen van. (Az emlékezet osztályozását lásd a Memóriarendszerek című szövegdobozban.)

A konszolidációs elmélet több mint százéves múltra tekinthet vissza. A konszolidáció fogalmának bevezetése kezdettől fogva azt a célt szolgálta, hogy szemléletesen magyarázza a gyors felejtést, amely a tapasztalást követő időszakban bekövetkezik. Ezt a folyamatot az emlékezeti nyom fennmaradásának és megszilárdulásának feltételezése segített értelmezni. Ribot, aki a francia kísérleti és klinikai pszichológia korai képviselője, 1882-ben megfogalmazott egy a felejtésre vonatkozó törvényt. Eszerint egészséges embereknél az emlékezet fokozatosan romlik, az emlékezet sérülése esetén azonban egészen más dinamika jellemzi a felejtést: az agysérülést követően nagymértékű, majd az idő előrehaladtával egyre inkább csökken az emlékezet vesztesége. Ezt az összefüggést az amnézia idői gradiensének vagy Ribot-törvénynek nevezzük.

A korabeli klinikai leírások óta nagyszámú megfigyelés született arról, hogy agyi traumát okozó sérüléseknél (tipikusan agyrázkódás) az eseményt közvetlenül megelőző percekből származó, úgynevezett recens tapasztalatról a sérült személy nem képes beszámolni. Minthogy nyilvánvaló, hogy a traumát átélő személy felfogta az eseményeket, kézenfekvő magyarázatként kínálkozik, hogy az emléknyom a trauma következtében nem tudott megszilárdulni. A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy az emlékek esetenként – legalábbis részlegesen – kitisztulnak, így az is feltételezhető, hogy az emlékek kikeresése, előhívása okozhat gondot. Az ilyenfajta kérdésfeltevésekre a leíró megfigyelések nem igazán tudnak választ adni, csak a rendszeres neurológiai és pszichológiai vizsgálatok vihetnek közelebb a megoldáshoz. Gyarapodtak és rendszereződtek azok a klinikai leírások is, amelyek a különböző okokból (oxigénhiány, különböző mérgezések, vírusos agybetegségek, illetve olyan, klinikailag jól ismert kórképek, mint például a temporálislebeny-epilepszia vagy a Korsza- kov-szindróma) fellépő agysérülésekkel összefüggésben kialakuló retrográd (visszafelé ható) amnézia magyarázatát segítették. (Az amnézia tárgyalására e fejezetben visszatérünk.) Ezekben az esetekben ugyanis már nem csupán egy rövid emlékezetkiesés vár magyarázatra, hanem az is, hogy miként alakul ki a távolabbi múltra való emlékezés különböző mértékű romlása. A retrográd amnézia vizsgálata mind a mai napig a konszolidációs hipotézis ellenőrzésének egyik legfőbb területe. Az amnézia ezen formájának értelmezése a tapasztalat elsajátításának, fennmaradásának és előhívásának tágabb összefüggésében történik.

8.1. táblázat -

MEMORIARENDSZEREK

Emlékezetünk többféle szerepet tölt be életünkben. Amellett, hogy a személyesen átélt eseményekre visszaemlékezünk, tényekre és fogalmakra is kiterjed emlékezetünk. Emlékezetünk lebontható aszerint, hogy arcokra vagy tárgyakra, vagy ezek nevére emlékezünk vissza. Az is az emlékezés egyik formája, hogy nem veszítjük el korábban szerzett készségeinket, évtizedek múltán sem felejtünk el például varrni, biciklizni, írógéppel, számítógéppel írni. Az előbbi példák egyben azt is megvilágítják, hogy emlékezetünk nem fogható fel egységes rendszerként.

Az emberi emlékezetről alkotott pszichológiai elméletek számos különböző szempont alapján osztják fel az emlékezetet (lásd például Schacter-Tulving, 1994; Schacter-Wagner-Buckner, 2000). Elsőként említhetjük azokat a modelleket, amelyeknek középpontjában az emlékek fennmaradásának idői aspektusa áll. A hosszú távú emlékezet időtartama percekben, órákban, hetekben, sőt években mérhető. Ettől különbözik a rövid távú emlékezet, amelynek fennmaradási ideje másodpercekben fejezhető ki. A rövid távú emlékezet fenntartja az információt az olyan összetett kognitív műveletek számára, mint amilyen az olvasás, a szövegmegértés, a képzelet (lásd Az „elsődleges emlékezet" című fejezetet).

A hosszú távú emlékezeten belüli megkülönböztetést további rendszerezések szolgálják. Tulving nyomán terjedt el az emlékezeti formák szerveződésére vonatkozóan az a dichotómia, amely szembeállítja a múltbeli élmények téri, idői kontextusban való felidézését a nyelvi közlések hátterében álló általános tudástól. E két eltérő emlékezeti formát epizodikus, illetve szemantikus emlékezetnek nevezzük.

Az emlékezet egy másik tulajdonsága az alapja annak a felosztási rendszernek, amelyben megkülönböztetünk explicit emlékezetet és implicit emlékezetet. Az explicit-implicit megkülönböztetés alapja a névadó Schacter azon felfogása, amely az emlékezés tudatosságát állítja előtérbe. Az epizodikus és a szemantikus emlékezet egyaránt explicit emlékezet: nyíltan kifejeződő, az emlékezés szándékával kísért emlékezeti forma. Ezzel szemben az implicit emlékezet rejtett módon hat a teljesítményre.

A kísérleti pszichológia epizodikus-szemantikus és explicit-implicit felosztási rendszerei, összetalálkozva a neuropszichológia szemléletmódjával és kifejezéseivel, komplexebb emlékezetmodellek kialakulásához vezettek. Az explicit emlékek egyik fő jellegzetessége, hogy képesek vagyunk beszámolni róluk. Ezt a jellemző tulajdonságot fejezi ki a klinikai leírásokból származó deklaratív emlékezet megjelölés. Az emlékezet szerzett zavarában, az amnéziában éppen ez a képesség sérülhet. A deklaratív megjelölés egyaránt vonatkozik az esemény- és a tényemlékekre, azaz a deklaratív emlékezet formáihoz tartozik az epizodikus és a szemantikus emlékezet is. Az amnéziás sérülések egyik jellegzetessége a deklaratív és a nem deklaratív emlékezeti képességeknek (perceptuális természetű és emocionális tapasztalatok, egyszerű kondicionálás, szokások, készségek, szabályok tanulása) az az eltérése (disszociációja), amely abban fejeződik ki, hogy sérült deklaratív emlékezet mellett a nem deklaratív emlékezet ép marad. A neurológus Squire nyomán vált elfogadottá az emlékezeti formáknak az a kettős rendszere, amelyben elkülönül a deklaratív és a nem deklaratív emlékezet.

Minden olyan esetben, amikor a nem deklaratív emlékezetre procedurális emlékezet néven történik hivatkozás, a hangsúly a készségszerű műveleteken van, legyenek azok elemibb vagy magasabb szintű kognitív műveletek. Minthogy a nem deklaratív (illetve procedurális) emlékek az éppen folyó

viselkedésben, illetve a kognitív műveletek automatizmusában jelennek meg, nem szükséges az emlékezés szándéka, ezért ezek egyben megfelelnek az implicit besorolásnak.

Az implicit vagy nem deklaratív emlékezetet annak alapján is szembe szokták állítani az explicit vagy deklaratív emlékezettel, hogy az előző nem mozgósítja a jelentést, az utóbbi viszont igen. Az implicit formáknál az emlék reprezentációja fizikai, strukturális természetű, illetve elsajátított automatikus viselkedéses szabályokon alapul, az explicit formáknál a jelentésreprezentáció és az erre támaszkodó megismerőfolyamatok az alapvetőek. A modern képalkotó eljárásokkal végzett kutatások eredményei szerint az egyes emlékezeti rendszerek eltérő agyterületek működéséhez köthetőek. Az emlékezeti funkciók idegtudományi feltárása és a jól elkülönült sérülések neuropszichológiai vizsgálatai alapján igazolást nyerhetnek az emlékezeti rendszer felépítésére vonatkozó pszichológiai elméletek. Az emlékezeti formák pszichológiai felosztása szempontjából így lényeges például annak feltárása, hogy mikor vesznek részt az emlékezésben a halántéklebeny középső, a hippokampuszt is magukban foglaló területei.

Az ábra Squire és munkatársainak (2004) osztályozását alapul véve összegzi az emlékezésnek a különböző elméleti irányzatok által meghatározott formáit. Az ábrára tekintve azonnal feltűnik, hogy az emlékezés nem véletlenül oly sokféle, hiszen a tapasztalatszerzésnek igen változó formái vannak.

Az eddigiekben azt mutattuk be, hogy miként rendelhetők egymáshoz az emlékezetre vonatkozó pszichológiai szakirodalomban alkalmazott felosztások. Láttuk, hogy a sokszoros emlékezetre vonatkozó szemlélet lényeges, elválaszthatatlan eleme a tapasztalatoknak az az együttese, amelyet hagyományosan tanulásnak és tudásnak nevezünk. A fogalomhasználat sokszínűsége ráirányítja figyelmünket arra, hogy az emlékezet megjelenése mennyire változó, az elnevezéseknek ez a gazdagsága ugyanakkor zavaró is lehet. Ezért Baddeley (1997/2001) a pszichológiai elméletek számára kezelhetőbbnek tartja.

A tartós emlékezeti rendszerek osztályozása. Az ábra az emlékezeti rendszereket és a hozzájuk rendelhető agyi képleteket mutatja be, mégpedig úgy, hogy az emlékezet pszichológiai elméleteiben használt eltérő kifejezéseket egymásnak megfelelteti. Az osztályozás alapjául Squire és munkatársainak (2004) többször átdolgozott rendszerező modellje szolgált azt a megkülönböztetést, ha csak az élményszerű tapasztalat esetén beszélünk emlékezetről, a tudást és az implicit emlékezést pedig a tanulás formáinak tekintjük. Ebben a szűkebb értelemben az élményszerű visszaemlékezés képessége felel meg az emlékezés hagyományos szóhasználatának. Mindennapi, a múltra történő visszaemlékezésünk a fent követett rendszerezésben az epizodikus eseményemléket jelenti, ez pedig egyúttal azt is, hogy személyes emlékeinket explicitként és deklaratívként sorolhatjuk be. Ebben a fejezetben és később az önéletrajzi emlékezettel foglalkozó fejezetben is látni fogjuk, hogy az emlékezetnek ez az élményszerű formája, az epizodikus, tágabb értelemben pedig az önéletrajzi vagy autobiografikus emlékezet alapozza meg azt a sajátosan emberi emlékezeti folyamatot, amelynek köszönhetően az emlékezet visszaemlékezéssé válik.


Az emléknyom megszilárdulása a tanulás kondicionáláselméleteiben is megfogalmazódott, hiszen a társításból fennmaradó emlékezeti nyom változásával lehetett magyarázni a tanult válasznak az idő előrehaladtával történő módosulását (Hebb, 1949). Állatokkal, főként fehér patkányokkal végzett kísérletekben mérhetővé vált, hogy olyan fiziológiai hatások, mint az agy működését megzavaró elektromos sokk vagy szelektíven ható gyógyszerek, mennyiben akadályozzák a tapasztalatok, a tanultak megszilárdulását. Ezek az eljárások az amnézia kísérletes modelljeihez vezettek. Ennek egyik tipikus helyzete például az egypróbás averzív kondicionálás. Ebben az állatok egyetlen tanulási próbával elsajátítják, hogy egy kétrészes ketrecben (shuttle- box) a feltétlen ingert (UCS: a rácsos padlóból fájdalmas elektromos ütést kapnak) követően a büntetett fülkéből a semleges fülkébe meneküljenek. Azért fontos hangsúlyoznunk, hogy ehhez egyetlen próba szükséges, mert ezáltal kizárható az ismétléseknek tulajdonítható tartós emlékezeti hatás. A tanulási próbát változó idővel követi az a beavatkozás, amelynek célja, hogy az esemény megjegyzését, azaz az emlékezeti konszolidációt megakadályozza. Az eredmények szerint a beavatkozás időarányosan hat a teljesítményre, kezdetben erősen visszaveti azt, majd hatása enyhül. A következtetés szerint a viselkedéses mutató követi a kondicionálás során szerzett emlék megszilárdulásának időbeli lefutását, és mindennek alapján feltételezhető, hogy az emlékezeti nyom kezdetben igen törékeny, sérülékeny.