Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Az epizodikus emlékezet helye az emberi emlékezet rendszerszemléletű megközelítésében

Az epizodikus emlékezet helye az emberi emlékezet rendszerszemléletű megközelítésében

A deklaratív emlékezet fedi mindazt, amiről a hétköznapokban azt gondoljuk, hogy „emlékezet”. Az emlékezet rendszerszemléletű felosztásának egyik fő szempontja, szervező eleme a tudatosság. Tulving (1985), mint más fejezetekben is megemlítettük már, éppen e tudatosság szempontjából mutatott rá arra a különbségre, ami a deklaratív emlékezeten belül is további elkülönítést tesz lehetővé az úgynevezett epizodikus és szemantikus emlékezeti rendszerek között. Amikor az jár a fejünkben, hogy szombat délután mit csináltunk, epizodikus emlékeinkre hagyatkozunk, amikor pedig arra a kérdésre válaszolunk, hogy mi Anglia fővárosa, szemantikus emlékekre támaszkodunk. Tulving (1985) a következő módszert alkalmazta a két emlékezeti rendszer elválasztására: kísérleti személyeinek szavakat kellett megtanulniuk, ezt követően pedig vagy szabad felidézési helyzetben, vagy jelentésteli kulcsszavak segítségével kellett ezeket előhívniuk. A felidézés során azt is meg kellett határozniuk, hogy az előhívott szavakra „emlékeznek”, vagy valahonnan „tudják” azokat. A kísérleti személyek könnyedén el tudták ezt dönteni, továbbá a szabadon felidézett szavak többségére „emlékeztek”, míg a kulcsszavak segítségével előhívott szavak jó részét „tudták”. Azaz, az emlékező válaszadás esetén a személyek képesek felidézni a tartalom mellett azt is, honnan származik az emlék, felidézik az elsajátítás kontextusát.

9.1. táblázat -

ENDEL TULVING

Endel Tulving Észtországban született 1927 májusában. 17 éves korában hagyta el Észtországot; Németországban, majd Kanadában tanult tovább. Egyetemi tanulmányait a Torontói Egyetemen végezte, 1954-ben diplomázott, ezt követően 1957-ben a Harvard Egyetemen kísérleti pszichológiából szerezte PhD-fokozatát. Akadémiai pályafutása legnagyobbrészt a Torontói Egyetemhez köthető. A tudományos fokozat megszerzését követően oktatóként ide tért vissza. Noha alapvetően a látás pszichológiája érdekelte, ez irányú kutatásait a Torontói Egyetemen felszerelés hiányában nem tudta folytatni, ezért vágott bele az emlékezetkutatásba, papír-ceruza tesztek segítségével. Egész kutatói munkásságát ez a döntés határozta meg: az epizodikus emlékezet fogalmának atyja, inventív kutatója, és a mai napig az ő nevéhez fűződnek a terület legforradalmibb újításai. Legismertebb munkája, Az epizodikus emlékezet elemei (1983) hozta meg számára a teljes körű elismerést.

Nyugdíjba vonulása óta is aktív kutató, a Torontói Egyetem professor emeritusa, a Rotman Re- search Institute munkatársa.


Tulving ezen eredmények nyomán a deklaratív emlékezeti rendszeren belül két emlékezeti formát feltételezett, a szemantikus (tudom típusú) és az epizodikus (emlékszem típusú) emlékezetet, amelyek között a különbség leginkább az előhívott tudás típusában ragadható meg. Mindkét alrendszer hozzáférhető a tudat számára, ám míg a noetikus tudás esetében az emlékező tudatossága a tudás tárgyára korlátozódik, addig az autonoetikus tudás esetében az emlékező tudatossága önmagára is kiterjed. (Tulving a humán emlékezet teljes rendszerét a tudatosság dimenziójához illesztette, az itt nem tárgyalt procedurális emlékezet anoetikus, azaz nélkülözi a tudatosságot felosztásában; lásd később, a perceptuális rendszer bemutatásánál.) Amíg a noetikus tudás esetében úgy emlékszünk valamire, hogy e tudás forrásáról, arról, hogy hogyan került a birtokunkba, semmit sem tudunk, addig az autonoetikus tudás alapvető jellemzője az éntudatosság, azaz az ismeretek előhívása során egy múltbeli esemény mentális újraélését tapasztaljuk. Felismerjük, hogy az előhívás tárgya olyan, amit már korábban megéltünk (Wheeler, 2000). A következő példák világossá teszik a két tudástípus különbségét. Amikor a szavakat használjuk, nem tudjuk megmondani, hol és mikor hallottuk őket először, ennek ellenére biztonsággal fel tudjuk idézni jelentésüket. Ahhoz, hogy személyes emlékeinket hívjuk elő, ennél többre van szükségünk; elég, ha megpróbáljuk elmesélni, hogyan zajlott a múlt vasárnapi ebéd, el kell helyeznünk a tapasztalatainkat térben és időben, ami csak úgy lehetséges, ha emlékszünk önmagunk és tapasztalataink kapcsolatára is.

Így tehát az epizodikus emlékezet olyan emlékek „tárháza”, amelyek az ismeretek elsajátításának kontextusát (személyes aspektusait) is megőrzik, s az emlékek előhívása során egy-egy egyedi emlék, a múlt egyszeri, megkülönböztetett darabjának előkeresése történik. Ez az emlékezet őrzi meg az „idő” aspektusát a számunkra. A szemantikus emlékezet ezzel szemben nem „emlékezés”, hanem „tudás”; nem jár azzal, hogy „újraélünk” egy múltbeli eseményt, hanem könnyedén támaszkodunk alkalmazása során tényszerű ismeretekre. Bizonyos megközelítésben külön terület, a fogalmak, kategóriák elsajátítását szolgálja, azonban, még ha nem is tudjuk ezeknél az eseményeknél, hogy mikor sajátítottuk el őket, azt biztosan tudjuk, hogy a múlt valamelyik pontja az, amikor ez történt, így mégis az explicit emlékezethez tartozónak tekintjük. (Erről a tudással foglalkozó fejezetekben bővebben lesz még szó.)

Könnyű lenne úgy definiálnunk a különbséget, hogy az epizodikus emlékezet az események, a szemantikus emlékezet pedig a tények emlékezete. Ez azonban igen félrevezető lehet, hiszen tulajdonképpen minden tényt eseményekbe burkolva tanulunk meg, minden egyes szót egy bizonyos szituációban hallunk először életünkben, erre azonban ritkán emlékszünk (ezzel a problémával részletesebben a Kategorizáció és fogalmi reprezentáció című fejezetben foglalkozunk). Még ennél is fontosabb az érem másik oldala: eseményekre sem csak úgy emlékszünk, hogy egyszeri előfordulásaikra támaszkodunk, hanem tudjuk azt is, mi jellemző egy-egy cselekvésre, aktivitásra, történésre. Ez azt jelenti, hogy egy eseményre emlékezhetünk úgy, hogy azt az újraélés élménye kíséri (legtöbbször képzeleti képek jelenlétére hivatkozunk, például élénken megjelenik gondolatainkban a helyszín vagy a személyek arca, akikkel az eseményt átéltük), amely révén úgy érezzük, hogy az esemény autentikus és egyedi. Egy esemény emlékéhez azonban anélkül is hozzáférhetünk, hogy újraélnénk azt, így ez az emléktípus a szemantikus emlékezet révén jelenik meg. Ez az emlék önmagunkra vonatkozó tudást is tartalmaz – következésképp ilyenkor az egyének tisztában vannak azzal, hogy egy esemény velük történt meg -, de ugyanakkor ehhez nem társul magának az eseménynek a tudatos tapasztalata (Parkin, 1997). Gondoljunk arra, hogy egy-egy esemény fogalma, mint például a születésnap, egyből magával hozza annak a ténynek is a felidézését, hogy nekünk mikor van a születésnapunk, s nem feltétlenül idézzük fel rögtön az egyedi, megkülönböztethető szülinapi ünnepségeket.

A tudásformák különbségei már Tulving (1985) szerint is a személyes élményben gyökereznek. Ezek jellemzik jól a deklaratív emlékezet két alrendszerének kifejezésmódjait. Így számunkra kiemelhetően, az epizodikus emlékezet nem korlátozódik az események emlékezetére; események előhívását mindkét emlékezeti rendszer szolgálhatja. Bizonyos múltbeli esemény előhívásának a hátterében is állhat mind az epizodikus, mind pedig a szemantikus emlékezeti mód; ez utóbbi esetében az esemény egyediségének (és hitelességének) az élménye nélkül.

A deklaratív emlékezeten belül a szemantikus és az epizodikus emlékezet különállóságát, disszociációját is alátámasztották neuropszichológiai bizonyítékok, legalábbis első megközelítésben. Amnéziás betegek általában jelentős epizodikus emlékezeti deficittel rendelkeznek, míg hasonló problémát nem tapasztalunk a szemantikus emlékezetük terén: jól használják nyelvi készségeiket, helyesen válaszolnak a világ dolgait feszegető általános kérdésekre, míg életük személyes történéseiről nem formálnak új emlékeket. Ez az összevetés ugyanakkor nagyon megtévesztő, mivel új epizodikus emlékeket vet össze a régmúltban elsajátított szemantikus emlékekkel. Ha az összehasonlítás alapjait tisztázni kívánjuk, tudnunk kell azt is, hogy súlyos amnéziában szenvedőknél milyen teljesítménnyel találkozunk régi epizodikus tapasztalatok, illetve újonnan formált szemantikus tartalmak esetén. Wilson és Badde- ley (1988) kimutatta, hogy amnéziában szenvedők is képesek a régmúltjukból korábbi életük egy-egy epizódját felidézni, miközben nem tudják, ki éppen a miniszterelnök, illetve nem sajátítják el a nyelvbe újonnan bekerülő szavakat, azaz nehezen sajátítanak el új szemantikus ismereteket. Ezen eredmények alapján fennmaradt annak a lehetősége, hogy a két emlékezeti rendszer különálló, feltételezhetően az epizodikus rendszeren keresztül közös bemenettel. Ennél egyszerűbb feltevés azonban, hogy a szemantikus emlékek sok-sok epizód közös elemei. Azokat a jegyeket, amelyek közösek több epizódban, kiemeljük és jól megtanuljuk, míg az egyedi elemek a specifikus kontextus részeként maradnak fenn (erről lásd részletesebben a Fogalmi rendszer című fejezetet).