Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Az epizodikus emlékezet és az önéletrajzi tudásbázis

Az epizodikus emlékezet és az önéletrajzi tudásbázis

A bemutatott epizodikus emlékezetet sokan azonosítják az önéletrajzi emlékezettel, mintha a fogalmak felcserélhetőek lennének. A két fogalom azonban nem fedi egymást, elsősorban azért, mert az autobiografikus emlékezet nem egységes emlékezeti forma: a szemantikus és az epizodikus emlékezet egyaránt a bonyolult önéletrajzi visszaemlékezés része. Noha kézenfekvő, hogy az epizodikus emlékezet teszi lehetővé a személyes, egyedi emlékek előhívását, a felnőttek önéletrajzi emlékezete szervezett tudásbázis, amely több emlékezeti rendszer integrációjából emelkedik ki, s amelyben több reprezentációs forma képviseli ismereteinket. Azaz mind a szemantikus, mind pedig az epizodikus emlékezet elemei részt vesznek egy-egy önéletrajzi emlék megformálásában, amelyet az alább bemutatásra kerülő tudásbázis rendszerez.

A tudásbázis reprezentációs formáinak típusai hierarchiába rendeződnek: a kiterjedt emlékek hosszabb időre vonatkozó reprezentációk, amelyek egységes formába sűrítik életperiódusok történéseit; az összegzett vagy általános emlékek több esemény gyakran előforduló verzióinak általánosított, összegzett reprezentációját nyújtják; az egyedi emlékek pedig az egyszeri, személyes tapasztalatokat őrzik meg számunkra (Barsalou, 1988; Conway-Rubin, 1993, Conway-Pleydell-Pearce, 2000). A konszenzus mögött több kutató alaposan kidolgozott modellje áll, amelyek közül két irányadó megközelítést érdemes kiemelni.

Történetileg korábbi Barsalou (1988) elgondolása, aki úgy véli, hogy a kiterjedt emlékek idői láncolata képezi az önéletrajzi emlékezet gerincét, erre a vezérfonalra fűződnek fel a gyakoribb, általános emlékeink, amelyek megkülönböztető jegyek, indexek segítségével biztosítják a hozzáférést egyedi életeseményeinkhez. Amikor verbálisan idézzük fel emlékeinket, az egyedi emlékek azok, amelyekben a megélt események téri és idői viszonyai megjelennek (ezek valódi epizodikus emlékek). Csakhogy az egyedi emlékek előhívását többnyire megelőzi az általános emlékek felelevenítése – az egyedi emlékek részleteihez összegzett emlékfogalmak révén jutunk el. Barsalou (1988) vizsgálatában arra kérte a kísérleti személyeket, hogy idézzék fel egy bizonyos nyári élményüket. A vizsgálat egyedi eseményeket célzott meg. A kutatók meglepődve tapasztalták, hogy az egyedi esemény előhívását mindig megelőzte az, hogy egy szélesebb periódust vagy egy általános eseményfogalmat írtak le a megkérdezettek. Az egyedi eseményekről szóló tudásunkhoz tehát úgy férhetünk hozzá, ha meghatározzuk annak lehetséges kontextusát, általános keretét. E vizsgálat nyomán vált széles körben elfogadottá, hogy az önéletrajzi emlékezet több emlékezeti rendszer integrációját takarja, amelyben az epizodikus rekollekció felelős az egyedi eseményemlékek életszerű visszahívásáért (a fogalom tisztázását részletesebben lásd Kónya, 2006).

Barsalou nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minden reprezentációs szinten tematikus egységek szervezik az emlékelemeket. Meghatároz hat alapvető ontológiai kategóriát, amelyekre az események felbonthatóak; ezek a cselekvésben részt vevő személyek, a használt vagy jelen lévő tárgyak, a helyszín, az idő, maga a cselekvés és a cselekvést övező gondolatok kategóriái (lásd a 7.1. ábrát). Ez a hat alapvető kategória szervezi éppúgy az általános emlékeket, mint az ezeken keresztül elérhető egyedi példákat. Amikor arra kérünk valakit, hogy az elmúlt nyár egyik emlékezetes mozzanatát idézze fel, Barsalou tapasztalatai nyomán e személy azzal indít, hogy megkeresi, mit is szokott csinálni („Minden évben meglátogatom a nagymamámat”), vagy egy nagyobb periódust felölelő kiterjedt emléket említ („Egy hetet töltöttem Rómában”). Az egyedi emlékelemek felidézéséhez ezen általános emlékek ontológiai kategóriáit felhasználva jut el a felidéző, előkeresve például, hogy legutóbb egy közeli barát is elkísérte a nagymamához, biciklit is vittek, a korábbi évekhez képest a nyár második felére esett az utazás, s kicsit félt attól, hogy hogyan jön ki majd a nagymama a barátjával.

Ehhez a modellhez nagyon hasonló Conway és Pleydell-Pearce (2000) elképzelése, amelynek erőssége, hogy az autobiografikus tudás strukturálódásán túl magyarázatot kínál az önéletrajzi emlékek rekonstrukciójára, illetve összekapcsolja ezt a rekonstrukciós folyamatot a mindennapi élet célirányos viselkedéseivel. Az elmélet szerint önéletrajzi emlékeink olyan múló, dinamikus konstrukciók, amelyek auto- biografikus tudásbázisunkon alapulnak. Ennek a tudásbázisnak három szintje különíthető el: az életperiódusok, az általános események, illetve az eseményspecifikus tudás szintje (lásd a 7.2. ábrát). Az életperiódusok kiterjedt időszakokra utalnak életünkben, amely kiterjedt időszakoknak határozott kezdetük és végük van (pl. „egyetemi éveim”). A következő – kevésbé absztrakt – szint az általános eseményeké, amelyek ismétlődő cselekvések, tematikus kapcsolattal (pl. „nyaranta nagymamánál”), illetve a kiterjedt események, amelyeket azonos célok kötnek össze (pl. „amikor tangózni jártam”). A legspecifikusabb szinten az a szenzoros-perceptuális tudás kap helyet, amely megőrzi számunkra azt az élénk, perceptuális információsort, ami minden egyedi önéletrajzi emlék jellemzője (mi több, kritériuma).

7.1. ábra. Az emlékszerveződést támogató tematikus kategóriák (Barsalou, 1988 nyomán)

A 7.2. ábra illusztrálja az emlékezeti előhívás során felmerülő tudásbázisszinteket és az emlék kiépítésének folyamatát: példának okáért valakivel a kapcsolatainkról beszélgetünk, ez meghatározza azt a nagy témakört, amelyből válogatva eszünkbe jut életünknek az az időszaka, amikor T.-vel éltünk. Hogyan is ismerkedtünk meg? Milyen volt az első randevúnk? Ezekre a kérdésekre általános emlékeink révén találunk rá, eljutva a megkülönböztetett, egyedi tapasztalatig, rátalálva az élénk emlékre, hogy az első randevú egy meleg nyári nap délutánján, egy parkban zajlott. Ezekre az eseményekkel kapcsolatos szenzoros-perceptuális tudáselemekre jellemző, hogy összegyűjtött „felvételei” azoknak a szenzoros-perceptuális folyamatoknak, amelyek egy élmény megtapasztalásakor mennek végbe, élénk tapasztalatközeli információk. Ellenben hamar eltűnnek, hacsak nem kapcsolódnak hozzá egy általános élményhez, vagy esetleg speciálisabb körülmények között nem lesz hozzáférésük a szelf aktuális céljaihoz, amely tovább vezet bennünket az emlékformálás konstruktív folyamatának elképzeléséhez (ehhez később még visszatérünk).

7.2. ábra. Az önéletrajzi tudásbázis szerveződése Conway és Pleydell-Pearce (2000) nyomán

E modell kapcsán fontos kiemelni, hogy az emlékformálás, a konstrukció a fenomenológiai felvételek összeválogatása, azaz az egyedi emlék szintjén zajlik, és e dinamikus folyamatot az előhívás célja (amely magasabb célokhoz illeszkedik) vezérli.

9.2. táblázat -

A GYERMEKKORI AMNÉZIA JELENSÉGE

A gyermekkori amnézia az emberi emlékezet egyik titokzatos, egyben mindannyiunkat érintő jelensége. Arra utal, hogy szokatlan és rendkívül ritka, hogy nagyobb gyerekek és felnőttek képesek három-négy éves koruk előtt történt eseményekre visszaemlékezni. A jelenséget legelőször Henri és Henri írta le 1897-ben (idézi Gathercole 1999), első magyarázó elmélete azonban Freud nevéhez fűződik (lásd Freud, 1905/1923), aki klinikai tapasztalatai nyomán a jelenség mögött a korai emlékek későbbi tapasztalatokkal való elfedését mint a konstruktív emlékezés eredményét feltételezte.

A jelenség vizsgálata nagy kihívást jelent, hiszen a korai emlékek szórványossága nem magyarázható meg egyszerű fogalmakkal: az emlékek hiánya nem áll arányban a múló idővel, így nem tudható be egyszerűen felejtési folyamatoknak. Mindegy, milyen idős felnőttet (legyen 18 vagy 70 éves) kérdezünk ki, az első emlékeit valahonnan három- és nyolcéves kora közül fogja felidézni (Ea- cott, 1999). Noha szélesnek tűnik ez az időintervallum, az átlagot tekintve a legkorábbi, úgynevezett „első emlékek" három és fél, négyéves korból származnak. Természetesen a korai emlékek kikérdezése problematikus, hiszen egyrészt nehéz megállapítani, mikori is valójában az emlék, másrészt azt sem könnyű ellenőrizni, hogy milyen forrásból táplálkozik a beszámoló. Lehetséges, hogy valótlan dologra „emlékszik" valaki, vagy éppen nem saját, egyedi tapasztalataira támaszkodik, hanem hallomásból tudja az esemény részleteit. Szerencsés esetben vannak szemtanúink, akik megerősíthetik a dátumot és a részletek hitelességét is.

A jelenség újra és újra gondolkodóba ejti a kutatókat. Sokáig az a nézet tartotta magát, hogy a kisgyermekek nem képesek tudatosan emlékezni, hosszú távú emlékeik igen gyengék, ráadásul korai tapasztalataik nem deklaratív jellegűek, s ebből adódóan a tudatos előhívás számára (hosszú idő elteltével) nem hozzáférhetőek. Ez az okfejtés az alapja azoknak az elképzeléseknek, amelyek a gyermekkori amnézia háttereként a deklaratív emlékezeti rendszer késői érését jelölték meg (Bache- valier-Mishkin, 1984), s a hippokampusz érésének késedelmét feltételezték, mint neurobiológiai korrelátumot (LeDoux, 1998). A korai emlékek érzelemtelisége LeDoux szerint arra utal, hogy a hip- pokampusz érését megelőzően az amygdala és kapcsolatai lehetnek felelősek az emocionális emlékek megőrzéséért – természetesen legtöbbször nem is tudatos formában -, hiszen ezek a struktúrák játszanak fontos szerepet a tapasztalatok érzelmi színezetének kialakításában.

Az érési hipotézissel szemben több felfogást kapcsol össze az a központi gondolat, mely a személyes emlékek előhívását aktív felidézésként határozza meg. Az emlék rekonstrukciójának folya- matában több típusú tudást és különböző ismeretrendszert alkalmazunk, hogy kialakítsuk egy esemény reprezentációját. Pillemer (1998) úgy véli, hogy a felnőttek jól meghatározott téri-idői kontextusokban és határolópontokban gondolkodnak életükről, és ez utóbbi teszi lehetővé a szóbeli visszaemlékezést. A kisgyerekek számára még csak a szituatív-emocionális emlékezet áll rendelkezésre, ezért nem képesek a téri és idő viszonylatokban elhelyezni emlékeiket.

Az az álláspont is érdekes, amely szerint a felnőttek előhíváskor alkalmazott sémái eltérnek a gyermekekéitől, és a sémáknak ez az össze nem illése az oka annak, hogy nem képesek felidézni a gyermekkori életesemények fragmentumait. Hasonlóképpen Conway (2005) szelfemlékezeti rendszer modellje fényében a gyermekkori amnézia jelensége a szelfcélok hierarchiájában lezajló változásoknak köszönhető: a kisgyermekek céljai nagymértékben különböznek a felnőttek céljaitól, így a felnőtt célhierachia fogalmai, keretei számára elérhetetlenek.

A társas interakcionista megközelítés azt tételezi fel, hogy az önéletrajzi elem az emlékezetben az elbeszélés használatával alakul ki. Nelson, Fivush és munkatársaik éppen abban látják az önéletrajzi emlékezet kiemelkedésének alapját, hogy a gyermek a társas interakciók segítségével megtanulja azt az egyezményes emlékezeti formát, amely révén élményeit másokkal megoszthatja. Ez az egyezményes nyelvi alakzat a narratívum. A narratívum konvencionális elemeinek elsajátítását a szülőkkel folytatott emlékező beszélgetések közvetítik. A gyermekkori amnézia oka, hogy a négyéves kor előtt tapasztalt emlékek nem jól formált narratívumok, s nem elérhetőek az elbeszélőszerkezetre érzékeny előhívás számára az önéletrajzi emlékezet kialakulását követően. Az önéletrajzi emlékezet kibontakozása lényegében annak köszönhető, hogy a gyerekek megtanulják elmondani és egyben elbeszéléssé formálni emlékeiket (lásd erről Nelson és Fivush [2004] írását).

A gyermekkori amnézia magyarázatára sok elképzelés született, még sincs uralkodó megközelítés, amelyet egyöntetűen elfogadhatunk. Az irányadó elméletekből azonban kirajzolódik három alapvető jellemző, amely az önéletrajzi emlékezet kialakulásához, s egyben a gyermekkori amnézia lezárulásához vezethet. Az első ilyen tényező a kognitív szelf fogalma, vagyis az események személyes aspektusának megőrzéséhez a szelf fogalmának birtoklása szükségeltetik. A második fontos összetevő a kauzalitás megértése, ami nemcsak az események szervezését és az élettörténet kialakulását segíti, hanem események egyedi, elkülönült megőrzését is, azon keresztül, hogy koherens, belső struktúrával rendelkező egységgé szervezi azokat. A harmadik tényező pedig az emléktípusok (tudásformák) integrációja: az önéletrajzi emlékezet kibontakozása azt is jelenti egyben, hogy az eseményleírásokhoz (általános esemény vagy noetikus tudás) hozzákapcsolhatóak az egyedi jegyek az első személyű perspektíva révén.


Noha az előhívás alapvető reprezentációs szintjei azonosak a két modellben, Barsa- lou elgondolásában a felidézés több szinten szervezett, hiszen az ontológiai kategóriákban tárolt információ irányított rekollekciójának az eredménye.

Haque és Conway (2001) egy úgynevezett szondázó előhívási eljárást alkalmazva megerősítette a fenti eredményeket. Ennek az eljárásnak a során a kísérleti személyeknek az a feladatuk, hogy kulcsszavak segítségével egyedi emlékeket idézzenek fel, a kulcsszavak bemutatását követően pedig meghatározott időpillanatokban (2 sec, 5 sec, illetve az előhívás befejeztével [30 sec]) egy hangjelzésre (illetve ha már ezt megelőzően sikerült felidézniük egy emléket) válaszként hangosan be kell számolniuk arról, ami éppen a tudatukban van. Az eredmények osztályozása nyomán

kialakított kódolási szisztéma kategóriái a következők voltak: specifikus emlék, önéletrajzi tudás (általános emlék és életperiódus), illetve nincs semmi a tudatban. Ezek a kategóriák megfelelnek az önéletrajzi tudásbázis kategóriáinak. Az első, 2 másodpercnél történő szondázás alkalmával az emlékek 44 százaléka volt egyedi emlék, miközben 38 százaléka önéletrajzi tudásként volt osztályozható; az 5 másodperces mintavétel alkalmával már emelkedett az egyedi események aránya, miközben az általános tudásra vonatkozó válaszok aránya csökkent, a 30 másodpercnél (illetve a sikeres felidézés befejeztével) majdhogynem az összes válasz egyedi emléket takart (csak néhány válasz vonatkozott az előhívás sikertelenségére). A vizsgálat alátámasztotta, hogy noha néhány esetben gyorsan eljutunk az egyedi emlékig, az emlék felidézése többnyire keresőfolyamat eredménye, amely az önéletrajzi tudásbázisra támaszkodik. Az önéletrajzi emlékezet bonyolult, sokféle feladat egyidejű működtetését igénylő szisztéma.

Spontán és szándékos emlékelőhívás

A három emlékforma (kiterjedt, összegzett, egyedi) és feltételezett kapcsolatuk önmagában nem magyarázza élettörténeteink gazdagságát, s azt sem, hogy hogyan zajlik egy-egy emléktörténetünk konstrukciója. Saját tapasztalataink példázzák, hogy sokszor mentális munka, tudatos erőfeszítés eredménye emlékeink felidézése. Mára széles körben elfogadottá vált, hogy a tudatos előhívási szándékunk mögött körkörös visszahívási folyamatot kell feltételeznünk (Conway, 2005; az egyik korai megfogalmazó Williams-Hollan, 1981, idézi Conway, 1992). Conway (2005) e folyamat kivitelezését a munkamemória központi végrehajtójának feladataként fogja fel, amely így az előhívás s egyben az önéletrajzi emlék konstrukciójának a tere. Szelektíven emel ki elemeket a tematikus tudásbázisokból, lehetővé teszi ezek „egybetapasztá- sát”: az élénk emlékelemek kontextuális elhelyezését, kombinálva a reprezentációk különböző típusait. A nyelv, a narratív konvenció, az elbeszélés maga visszaidézést segítő vezérfonal, amely a fent említett tudásbázisok közötti kapcsolatok rögzítésével vesz részt a szerkesztésben (Király, 1999).

Az önéletrajzi emlékek felidézésének stratégiáját feltáró vizsgálatok (amelyek a felidézés folyamatára, és nem tartalmi egységeire, reprezentációs szintjeire helyezik a hangsúlyt) azt igazolják, hogy az emlékezeti keresés alkalmával olyan folyamatos szűkítést végzünk, amely során akár emlékeztető kérdéseket is tehetünk fel magunknak (pl. Hol szoktam akkortájt lenni? Ki lehetett velem? Miért is voltam ott? stb.). Rieser és munkatársai (2001) kontextus-plusz-index modellje szerint a keresés az emlékezet szerveződésén alapul. A modell egy igen gazdag jelölő és szervező sémát feltételez az önéletrajzi emlékezet élményeivel kapcsolatban. Eszerint először az általános kontextust keressük meg, majd megtaláljuk benne azokat a sajátos jegyeket, amelyek azonosítják és megkülönböztetik az emléket más eseményektől. Ezek a mutatók segíthetnek, hogy hozzákapcsoljuk az eseményt egyedibb ismeretstruktúrákhoz. Az emlékezés tehát gondolkodás és következtetések sorozata is egyben. Ahhoz, hogy részletekben gazdag emléket nyerjünk, mindenekelőtt olyan különböző alapokon (mint például cselekvés, személy, időpont) történő irányított keresést kell használnunk, amely a megfelelő kontextus kiválasztására irányul. Magunk elé képzeljük a jelenetet, felidézzük személyes motívumainkat, cselekedeteinket, céljainkat, az események sorrendjét és kimenetét, és olyan részletek után kutatunk, amelyek hatékonyan tovább vezethetik a gyakran számos köztes lépést tartalmazó emlékezeti keresés folyamatát (Kónya, 2006).

A szándékos előhívás leírásakor Conway (2005) nagyon hasonló elképzelést tár elénk. Szerinte önéletrajzi tudásbázisunk a legkülönbözőbb ingerek hatására aktiválódhat, az emlék megformálását, sikeres esetben a tudatos felidézését a bemutatott elkülönült reprezentációs szinteken tovaterjedő aktiváció eredményezi. Ezt jól szemlélteti az önéletrajzi tudásbázis szerkezetét a konceptuális szelf szempontjából bemutató ábra. Amikor például az „egyetem” kulcsszóra keresünk egy emléket, ez akár a tanulmányok, akár a munka az egyetemen életperiódusa felé elindítja a keresést. Az aktiváció az érintett témákban kiemel általános eseményeket, mint például az egyetemi munkához tartozó tevékenységeket, célokat, úgymint előadások megtartása, tanszéki értekezletek, amelyek felidézése elvezet az epizodikus elemek szelektált aktivációjához és az egyedi emlék dinamikus kiépüléséhez (lásd a 7.2. ábrát). Az emlék tudatba kerülésének ezen túlmenően további irányító feltételei és kritériumai vannak, amely kritériumok két, az autobiografikus tudásbázissal szoros kapcsolatban álló szisztéma fogalmi bevezetése nyomán érhetőek meg. Az egyik a szelfemlé- kezeti rendszer, a másik pedig a működő szelf.

9.3. táblázat -

MARTIN A. CONWAY

Martin Conway napjaink egyik vezető kísérleti emlékezetkutatója, mind elméleti, mind pedig empirikus munkássága jelentősnek számít a kísérleti pszichológia és a kognitív idegtudomány területén.

A University College-ban szerezte pszichológusi végzettségét, majd Cambridge-ben, az alkalmazott pszichológiai kutatások fellegvárának számító MRC Applied Psychology Unitban kezdte meg kutatómunkáját. Érdeklődése hamar az önéletrajzi emlékezet kutatása felé fordult. A nyolcvanas években dolgozta ki nagy hatású modelljét az önéletrajzi emlékezet szerveződésével kapcsolatban, amely azóta is az egyik legfontosabb elméleti keret az élettörténeti kutatások számára. Számos nagy visszhangot kiváltó vizsgálatot végzett az önéletrajzi emlékezet sérülése és idegrendszeri háttere témakörben. A kilencvenes években az angliai Bristoli Egyetem tanszékvezetőjeként alapította meg a Centre for Memory and Learninget, amely napjainkban is az európai memóriakutatás egyik meghatározó központja. A Memory című befolyásos folyóirat alapító főszerkesztője.

Jelenleg Angliában, Leedsben dolgozik, a Pszichológiai Intézet igazgatójaként.


A működő szelf alapvetően a személy célrendszerének a központja, fontos szerepet kap mindennapi életünk alapvető céljainak szervezésében és kontrolljában. Az ember felmerülő céljait szervezi, és aktuális teendőinek idői rendezéséért, illetve hierarchiájának megtervezéséért felelős. A célrendszer működésébe beépül az önéletrajzi emlékezet tudásbázisának szelfhez kötődő fogalmi tapasztalata. A működő szelf tervezési vonalait befolyásolja és támogatja az, amit korábbi emlékeink nyomán a tudásbázis összegző jellegű reprezentációs szintjein „raktározunk el”. Hétköznapi példával élve, ha valakivel többször előfordult már, hogy rendszeresen elkésett korábban, s egy rendkívül fontos találkozóra készül, ezek a korábbi tapasztalatok befolyásolják, hogy milyen döntést hoz az indulás idejének meghatározásakor. E folyamat komplementereként, kiegészítőjeként önéletrajzi tudásunk a működő szelf célstruktúráján keresztül kódolódik, és ez a célstruktúra irányító szerepet játszik egy-egy emlék rekonstrukciójában. Az előző példát ebből a szempontból idézve, sokszor a fontos találkozókról való elkésések felidézését értékelő gondolatok kísérik, szerencsés esetben például, hogy ez már a „múlté”, a szelf jelen idejű fogalmára nem érvényes. A működő szelf felügyeli, hogy mikor milyen tudás hozzáférhető az emlékezőrendszer számára, s hogy ez milyen módon jelenik meg az emlékben. Az, hogy mi foglalkoztat egy személyt éppen, olyan alapvető előfeszítést jelent, amely segíti bizonyos emlékelemek előtérbe kerülését. A kontrollfolyamatok a mindennapi célirányos viselkedés zökkenőmentes fenntartását szolgálják, az éppen aktuális céljainkkal megegyező, támogató vagy éppen segítő emlékek felidézésének formájában. Ezzel egy időben, az érem másik oldalaként ez a dinamikus korlátozás azt is jelenti, hogy a cél szempontjaitól eltérő, ám hasonló emlékek gátlás alá kerülnek, így ezek az emlékek nem válnak tudatossá (lásd Az epizodikus gátlás hipotézise című szövegdobozt a 174. oldalon).

A modell a nevét a lényegét képező magas szintű integrálórendszerről kapta. A szelfemlékezeti rendszer tulajdonképpen ellenőrzi és felügyeli (kontrollálja) az alatta elhelyezkedő rendszerek végeredményét, kimenetelét. Hétköznapokban is elképzelhető példára lefordítva, egy baráti beszélgetés során előfordulhat, hogy egy régi saját élménnyel próbáljuk meg illusztrálni véleményünket egy élethelyzetről, ez a cél segíti azt, hogy milyen kulcsszó mentén keressük elő emlékünket. Ez azt jelenti, hogy az aktuális célstruktúra alapján választjuk ki és dolgozzuk fel azokat az ingereket, amelyek hozzáférést biztosítanak az önéletrajzi tudáshoz. A szelfemlékeze- ti rendszer így irányítja egy-egy személyes emlék megformálását. Ugyanakkor fontos feladata annak biztosítása is, hogy ne árasszanak el bennünket a ránk törő emlékek nagy számban, így lecsökkentve annak az esélyét, hogy a folyamatban lévő cselekvést félbeszakítsa, megakassza egy emlék felidézése, például egy olyan emléké, amely hasonló cél eléréséhez a múltban intenzív érzelmi tartalommal kapcsolódott.

A két rendszer meghatározása segít bennünket annak megértésében, hogy Con- way hogyan is képzeli el részleteiben az önéletrajzi emlékek megformálásának, felidézésének folyamatát. Felhívja a figyelmet arra a problémára, hogy a felidézés két úton mehet végbe; ezeket az utakat irányított előhívásnak, illetve közvetlen előhívásnak nevezte el. E kérdéskör jelentősége abban rejlik, hogy e két előhívási folyamat meghatározásával megoldja az emlékezetkutatásnak egy régi rejtélyes kérdését, amely a hétköznapokban megjelenő, spontán emlékek megragadásának nehézségét és a kutatásokban vizsgált, szándékosan „előkeresett” emlékekhez fűződő viszonyának meghatározását jelenti.

Ez idáig a szándékos, irányított felidézés folyamatait tárgyaltuk, hangsúlyozva a vele járó mentális erőfeszítés, keresés mozzanatait, s nem fordítottunk figyelmet arra az egyébként intuitíven az emlékezés lényegét adó jelenségre, mint a hirtelen, látszólag előzmények nélkül ránk törő élményteli emlékek megjelenése. Proust (1969) szemléletesen fogalmazta meg, hogyan hozta számára vissza váratlanul a teába mártott madelaine sütemény az életének egy már elveszettnek vélt időszakát, gazdag élményekkel teli képek, ízek és egyéb tapasztalatok újraélésének segítségével. Kónya Anikó (2004) részletesen elemzi ezt az emlékezeti jelenséget, hangsúlyozva, hogy az élénk, előtörő emlék a gondolatsor töredéke, amely gazdagon beágyazott az értékelő, visszatekintő elbeszélésben. Ez az elemzés is elvezet bennünket ahhoz az érdekes megkülönböztetéshez, hogy a spontán emlékeknek csak egy része az, amely valamely érzékleti kulcsinger (mint itt a madelaine-zamat) nyomán, alulról felfelé ható folyamat eredményeként jelenik meg, miközben az emlékfelidézés folyamatában sokszor a fogalmi asszociáció is gyakori szerepet kap. Az emlékezeti „átcsapás” jelensége jól szemlélteti a fogalmi asszociáció szerepét: miközben elmélázunk azon, hogy milyen kellemes kirándulást tettünk ősszel az Őrségben, gondolatban újraélve a sétát Pityerszeren, hirtelen eszünkbe juthat egy szép parasztház, amelynek képe kapcsán eszünkbe jut, hogy ezt a Mátrában láttuk. A falusi ház képe kapcsán megjelenő fogalmi asszociáció egy másik emlék spontán felidézéséhez vezet (Barsalou, 1988). (Érdemes itt megjegyezni, hogy a fent bemutatott szelfemlékezeti gátló funkciók éppen ennek a természetes asszociatív emlékburjánzásnak szabnak gátat.)

A laboratóriumi emlékezetvizsgálatokkal szembeni alapvető kritika éppen azt hangsúlyozta, hogy esetükben az emlékezés nélkülözi a spontaneitást, így a kutatás az emlékezés egyik alapvető területére nem enged betekintést. Conway (2005) bemutatásra kerülő előhívási modellje (lásd a 7.3. ábrát) újrafogalmazza ezt a problémát, arra támaszkodva, hogy a spontán emlékezésre is igaz, hogy a folyamat beindítása tulajdonképpen valamilyen környezeti kulcsingernek köszönhető (mint a ma- delaine sütemény Proust példájában). Ennyiben nem különbözik a laboratóriumi vizsgálatoktól, amelyek során többnyire kulcsszavak irányítják a felidézést. A különbség az előhívás sebességében és a keresésre fordított erőfeszítés mértékében mutatkozik.

Az irányított előhívás esetében a bemenetet a feldolgozott kulcsinger adja, amit a rendszer különböző felülvizsgálati folyamatoknak vet alá, és ennek alapján adja meg számunkra a kimenetet, ami nem más, mint a hosszú távú memóriánkban tárolt önéletrajzi tudásanyag. Ez a kimenet azonban további visszacsatoláson vagy felülvizsgálati folyamaton megy keresztül (a mindenkori célstruktúra alapján), és az önéletrajzi tudás csak abban az esetben aktiválódik, ha a rendszer megegyezést mutat a felülvizsgálati kritériumokkal. Ez az aktiváció általában az önéletrajzi tudás hierarchiájának középső szintjéről, azaz az általános esemény szintjéről indul, és terjed egyidejűleg a hierarchiában felfelé, az életperiódusok felé, valamint lefelé, az eseményspecifikus tudás szintje felé. Amennyiben így az aktiváció tovaterjed (az önéletrajzi tudás különböző szintjein végigfut), megformálódik az egyedi önéletrajzi emlék. Ezek alapján tehát az önéletrajzi emlék egy olyan aktivációs mintázat, amely a tudásbázishoz kapcsolódó felvételek és indexek éppen aktív „rétegét”, elemeit jelenti, amely aktiváció, amilyen gyorsan megformálódik, olyan gyorsan tova is tűnik, tehát – akárcsak egy képet – folyamatosan frissíteni kell, különben az emlék nem juthat el a tudatosulás küszöbéig.

7.3. ábra. Az előhívás modelljei (Conway, 2005 nyomán)

Ezzel szemben közvetlen, direkt előhívásról akkor beszélünk, ha valamilyen inger (kulcsinger) közvetlenül a legalsó szintet, azaz a speciális eseménnyel kapcsolatos tudásunkat aktiválja, és ekkor az aktivációs mintázat csak később fogja elérni a felsőbb szinteket. Ilyen esetekben az emlék spontán módon, hirtelen jelenik meg.

Tulving és Osler (1968) talán leghíresebb elmélete, a kódolásspecifikussági hipotézise nagyszerű példája annak, hogy az emlékezet szerveződésében fontos szerepet kapó kulcsszavak hogyan befolyásolják az előhívás sebességét és egyben sikerét. A kódolási specificitás hipotézise arra kínál magyarázatot, hogy az elmékben tárolt gazdag emlékhalmazból akár egy-egy szóra – mint például „Disneyland” – miért ugrik be azonnal egy színes élményteli emlék arról, hogyan szórakoztunk a csodás vidámparkban. Az elmélet azt állítja, hogy a leghatékonyabb előhívási támpontok nagyon pontosan utalnak az emlék kontextuális elemeire, „megfeleltethetőek” a kódolás során kiemelt jegyeknek. Így tehát a „szórakoztatópark” például nem kellően hatékony kulcsszó, hiszen a hallatán erőfeszítést kell tennünk, hogy egy illeszkedő emlékre bukkanjuk, ugyanakkor a Disneyland kifejezés közvetlenül az emléknek megfelelve az emlék azonnali aktivációját eredményezi.

A kódolási specificitás hipotézise újra arra hívja fel a figyelmet, hogy fogadjuk el, az előhívási folyamatok alapvető jellemzője az, hogy támpontérzékenyek. Ez a támpontokra való kiemelt érzékenység teszi lehetővé, hogy a spontán és szándékos emlékezés problémáit, elkülönülését és vizsgálatának nehézségeit áthidaljuk, és az irányított versus direkt előhívás fogalmaival helyettesítsük.

Kódolási és keresési támpontok: a cselekvések elsődlegességének kérdése

Az emlékfelidézés bemutatott folyamatmodelljei mind utalnak arra, hogy az előhí- vási mechanizmusok az emlékezet szerveződésére támaszkodnak, a keresési kritériumok megfelelése és illesztése, történjék akár a kontextushoz (gondoljunk Rieser és kollégái kontextus-plussz-index modelljére), akár a célhierarchiához (gondoljunk Conway szelfemlékezeti modelljére), szükségképpen követi a szerveződés csomópontjait, interpretatív keretét.

Rieser és kollégái (Rieser-Black-Kalamarides, 2001) a stratégiai emlékkeresés hátterében elsősorban olyan (eseményekkel kapcsolatos) szociális tudást feltételeznek, amelyet mások viselkedésének értelmezésére is használunk. A cselekvésdominan- cia-hipotézis szerint, ahogyan a nyelv értelmezéséhez is felhasználjuk a világgal kapcsolatos tudásunkat (sémáinkat, forgatókönyveinket), úgy az események értelmezésekor is arra van szükségünk, hogy általánosabb tudásstruktúráinkat vegyük igénybe. Emlékeink kódolásakor a cselekvések hozzák létre azt a fő kontextust, amelyben élményeink tárolódnak. A viselkedésértelmezés alapvető elemei pedig, amelyekre az emlékek szervezésekor és előkeresésekor is támaszkodunk, az eseményben szereplő cselekvések okai, motívumai vagy az adott viselkedés eredményei.

Ezt a feltételezést igazolandó, a szerzők egy hívószavakkal kapcsolatos felidézési helyzetben arra kérték meg a résztvevőket, hogy „gondolkodjanak hangosan”, miközben a hívószóval kapcsolatos emléküket keresik. Az így kapott beszámolók elemzéséből az derült ki, hogy mind az emlék kontextusának megtalálásában, mind pedig a továbbiakban alkalmazott keresési stratégiákban a személyek elsősorban cselekvésekkel kapcsolatos információkra támaszkodtak, mivel többnyire a cselekvésekkel összefüggő idői jegyekre, oksági következtetésekre, illetve a cselekvéshez kapcsolódó motívumokra utaló információkat próbáltak meg felidézni (Rieser-Black-Kalamarides, 2001). Ez az elképzelés alapjaiban megegyezik azzal a felvetéssel, miszerint a szelf aktuális célstruktúrája, amely értelemszerűen a célra vezető cselekvések irányítását is magában foglalja, vezérli az emlékkeresést, közös irányító kritériumokkal (lásd Conway, 2005 szelfemlékezeti rendszer modelljét). Ezek alapján feltételezhető, hogy az emlékszerveződésben, mind a kódolás, mind pedig az előhívás esetén, a cselekvések elsődleges támpontok.

Ugyanakkor Barsalou vizsgálatai (1988) alternatívát kínálnak azzal a nézettel szemben, amely szerint az önéletrajzi emlékezet szerveződése kizárólag cselekvésalapú kategóriák mentén történhet. Vizsgálatában, kiterjesztve Rieser és kollégái kutatását (Rieser-Black-Abelson, 1985), a részt vevő személyeknek cselekvésekkel, szereplőkkel, helyekkel, illetve időpontokkal kapcsolatos hívószópárok segítségével kellett emlékeket felidézniük. Az eredmények egyértelműen megcáfolták azt a feltételezést, hogy a felidézés akkor a leggyorsabb, ha a hívószó cselekvésekkel kapcsolatos kategóriákra utal. Egy következő vizsgálatában a felidézés során történő kategorizációt vizsgálta, és az eredmények szintén azt bizonyították, hogy az emlékkeresés folyamatában a különböző (szereplőkkel, időponttal, helyszínekkel kapcsolatos) kategóriák egyaránt részt vesznek (Barsalou, 1988).

Ahogyan ezt fentebb, az önéletrajzi tudásbázis szerveződésével kapcsolatban már tömören felvetettük, Barsalou alapvető elképzelése szerint egy esemény több ontológiai elemet is tartalmazhat. Ezek lehetnek tárgyakat, szereplők, cselekvések, helyszínek, gondolatok stb. Amikor egy eseményt megtapasztalunk, egy példa közvetítésével minden ontológiai elemről információ kerül a hierarchikusan szervezett tudásbázisunkba, majd pedig minden példa összekapcsolódik a legrelevánsabb általános fogalommal. Ez természetszerűleg abban a hierarchikusan szervezett tudásbázisban jön létre, amely magukat az ontológiai kategóriákat tartalmazza. Ebből következik, hogy a különböző események tulajdonképpen integrált példák gyűjteményei. Ez a megközelítés egyben magyarázati lehetőség arra, hogy a különböző ontológiai kategóriákkal kapcsolatos tudásunk hogyan fejlődik tapasztalataink hatására (erről a tudással foglalkozó fejezetekben még szó lesz). Barsalou elképzelésének kiemelést érdemlő hozadéka az önéletrajzi emlékezet területén az, hogy egy eseményt számos kulcsingerrel (bármelyik ontológiai kategóriával) elő lehet hívni, mivel a kulcsinger tudásbázisunkban aktiválhat egy releváns példát, képes lesz arra, hogy aktiválja a kulcsingernek megfelelő eseményt (lásd a 7.1. ábrát).

A szerző szerint az egyedi eseményeknek elég egyszeri átélése is ahhoz, hogy „összegzett”, azaz általános emlék keletkezzen belőlük. Ezt a szempontot azért fontos hangsúlyoznunk, mert az epizodikus és általános emlékek kapcsolatáról szóló klasszikus elképzelés az általános emlékek megjelenését az esemény többszöri megjelenéséből kikristályosodó tapasztalatként azonosítja. Mint később látni fogjuk („Kihívások az epizodikus emlékezet klasszikus modelljével szemben” cím alatt), ez az elgondolás az újabb kutatások eredményei nyomán hasonló kihívásokkal, újraértelmezéssel néz szembe. Visszatérve Barsalou úttörő feltételezéséhez, a tapasztalás következtében azonnal aktívvá válnak munkamemóriánkban azok az általános fogalmak, amelyek az esemény részeit képezik, majd pedig összekapcsolódva létrehozzák azt az összegzett eseményt, ami már a hosszú távú memóriában kerül tárolásra. Így tehát egy egyszeri eseménynek két hierarchikus csomópontja lesz az ontológiai tudásbázisban: az egyik azokon a példákon keresztül, amelyek tartalmazzák az eseményt, a másik pedig azokon az általános fogalmakon keresztül, amelyek segítségével kódoltuk az eseményt. Ugyanakkor Barsalou fontosnak tartja kiemelni, hogy új összegzett esemény csak akkor fog létrejönni a hosszú távú memóriában, ha az általános fogalmaknak egy újszerű kombinációját (azaz egy új élményt) tapasztalunk meg.