Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

A klasszikus epizodikus emlékezeti modell kérdéseinek elmélyítése napjainkban

A klasszikus epizodikus emlékezeti modell kérdéseinek elmélyítése napjainkban

Az epizodikus emlékezet megkülönböztetésének alapja a Tulving által is hangsúlyozott fenomenológiai jellegen alapul, miszerint az epizodikus emlékezet „emlékezés”. Tulving szerint az epizodikus emlékezet alapvető jellege abban ragadható meg, hogy „újraélünk” az emlékezés során egy múltbeli eseményt, amely nemcsak a múlt újrafelfedezését teszi lehetővé, hanem támogatja a jövőbeli következmények bejóslását is. Tulving (1983) kiemeli, hogy az „emlékezésben” összehangolódó emlékezet, szelf és tudatosság (és az ennek eredményeképpen megjelenő autonoetikus tudás) egy speciális tudati állapotnak köszönhető, amelyet előhívási módnak nevez. Az elő- hívási módot befelé fordulás, a cselekvés felől a belső mentális reprezentációkra való figyelmi fókuszváltás jellemzi. Conway (2002) újrafogalmazásában olyan állapot, amelyben a kognitív rendszer elvárja egy emlék vagy rekollekció megjelenését: célja, hogy az „önéletrajzi én” (az objektív én – „me”) a működő én (a cselekvő én – „I”) szerepében jelenjen meg. Funkciója pedig az, hogy jelezze a kognitív rendszer számára, hogy az éppen előkerülő mentális reprezentáció az ént jeleníti meg a múltban, és így nem fantázia vagy álmodozás eredménye. Ebből nem következik az, hogy a rekollektív tapasztalat mindig valóban megélt, igazi emléket takar, ugyanakkor annak a valószínűsége magas, hogy az előhívott esemény olyan, amit korábban megtapasztaltunk (lásd erről bővebben Roediger-McDermott, 1995).

Az emlékezés önreflektív, autonoetikus formájára való rákérdezés, noha fenomenológiai természetű, mégis napjainkban is gazdag empirikus eredményekre vezetett. Tulving (1985) eredeti munkájában rámutatott arra, hogy a vizsgálati személyek pontosan megértik a noetikus és autonoetikus tudás közötti különbséget, és szubjektív válaszaikban a tudás, illetve az emlékezés válaszokkal kapcsolják ezeket össze. Az emlékező válasz azt takarta, hogy a személy tudatosan elő tudja hívni tapasztalatainak téri és idői kontextusát, míg a tudás típusú válaszok azt jelentették, hogy a személy erre nem képes, ám „valamilyen más okból” felismeri, hogy tudja az adott szót vagy elemet. A későbbi kutatásokban a tudás típusú válaszok hátterében álló előhívási folyamatok beazonosítására pontosabb próbálkozások történtek. Például sok esetben a vizsgálati személyek azt az instrukciót kapták, hogy tudás választ akkor adjanak, ha az ismerőssége okán biztosak abban, hogy a szó a tanulmányozott listán volt. Ebben az esetben a familiaritás érzése kapcsolódik a tudás válaszhoz, jól megkülönböztethetően a „csak tudom” jellegű válaszoktól.

Ez utóbbi megkülönböztetési igény arra a konvencionális álláspontra irányítja a figyelmet, hogy a felismerési (igen-nem) válaszok harmadik személyű, objektívnek tekinthető válaszok, ám az emlékszem-tudom értékelés első személyű, szubjektívnek tekinthető válaszcsoport. Gardiner és munkatársai (lásd erről Gardiner, 2002 összefoglalóját) vizsgálatainak köszönhetően ezen szubjektív első személyű válaszok va- liditása ma már tudományosan elfogadott. A forrásemlékezet területéről származó megbízható bizonyíték erre, hogy amikor vizsgálati személyeket arra kérnek, hogy ítéljék meg az egyértelmű téri helyét vagy a relatív pozícióját egy korábban tanulmányozott elemnek, ezt pontosabban teszik az emlékező válaszok esetében, mint a tudásra vonatkozó válaszoknál.

A tudom-emlékszem megkülönböztetés egy alternatív feldolgozási megközelítése Suparna Rajaram (1993, 1996) nevéhez fűződik. Rajaram (1993) első megközelítésének fényében a két tudatossági forma rávetíthető a konceptuális és a perceptuá- lis feldolgozás különbségeire. A korai evidenciák ezt az elképzelést alátámasztották: a konceptuális változók, mint a feldolgozás mélysége, az emlékezést befolyásolta, a perceptuális változók, mint az azonos versus különböző tanulási/tesztelési modalitás, a tudás típusú válaszokat befolyásolták. Későbbi kutatások azonban példákkal illusztrálták, hogy vannak perceptuális változók, amelyek az emlékezést befolyásolják, és vannak konceptuális változók, amelyek hatással vannak a tudáselőhívásra. Ezeknek az eredményeknek a nyomán Rajaram (1996) átdolgozta elméletét, és amellett érvel, hogy az emlékezés a feldolgozás megkülönböztethetőségétől függ leginkább. Ez a megkülönböztethetőség vonatkozhat mind a perceptuális, mind pedig a konceptuális változókra; a tudás pedig a feldolgozás fluenciájától függ, és ebben az esetben is érvényes ez a fluencia mind a perceptuális, mind pedig a konceptuális változókra. Ebben az elképzelésben a mélyebb feldolgozás nemcsak alaposabb konceptuális feldolgozást, hanem jobban elkülöníthető, megkülönböztethető feldolgozást is jelent. Ez a megközelítés nem mond ellent a rendszerszemléletű megközelítésnek, hanem inkább szélesíti azokat a tudományos magyarázó kereteket, amelyek a sokrétű kísérleti eredmények integrációjára képesek.

Az emlékezés-tudás megkülönböztetés csak egy azon technikák közül, amelyek azt sugallják, hogy az előhívás különböző formáinak, a felismerésnek és a felidézésnek a hátterében is különböző emlékezeti rendszerek állnak, és nem egy egységes előhívási folyamatról beszélhetünk. Mandler (1980) hívta fel arra a figyelmet, hogy a felismerés két különböző folyamat formájában is megvalósulhat. Az egyszerűbb forma esetén az ismerősség érzése, a familiaritás vezet el a felismeréshez; míg a felismeréshez társulhat az eredeti élmény újraélése, rekollekciója is, ez a felismerés másik módja.

Ezt a két folyamatot feltételező hagyományt éleszti újra napjainkban Yonelinas (2002) munkája. A két folyamatra épülő egyszerű kvantitatív szignáldetekciós elképzelés lényege, hogy a felismerés folyamata pontosan leírható a szignáldetekcióval, hiszen arra épül, hogy az ismerősség érzése meghalad egy válaszkritériumot, amely nyomán a személy „felismerő” választ ad, egyébként nem. (Természetesen a téves riasztások esetében az ismerősség érzése tévesen haladja meg a válaszkritériumot.) Ezzel szemben a rekollekcióval együtt megjelenő felismerés küszöbfolyamatnak felel meg inkább. Itt ez azt jelenti, hogy minden tanulmányozott elem esetében a személynek vagy sikerül kvalitatív információt is előhívnia, vagy nem: vagy fel tudja idézni, hol és mikor látta például a bemutatott szót a listán, vagy pedig nem, ilyenkor nem éri el a rekollekcióhoz szükséges tudatosssági küszöböt az előhívási folyamat.

Conway (2002, 2005) szerint az epizodikus emlékezet fogalma több szempontból is újragondolást igényel. Az itt bemutatott szerzőkhöz hasonlóan a rekollekciót az epizodikus emlékezet alapvető jellemzőjének tekinti. Azonban meglátásában ennek az emlékezeti formának a funkciója a körülöttünk zajló történések rögzítése, fenntartása viszonylag rövid távon, ami lehetővé teszi az adaptív, hatékony célirányos cselekvést. A szenzoros perceptuális epizodikus emlékezet – ahogyan ő nevezi – jellemzői és funkciói:

  • A munkaemlékezet segítségével fenntartja a szenzoros perceptuális feldolgozás eredményét.

  • Absztrakt szervező elemeket tartalmaz, amelyek a tapasztalás során aktív célokból származnak.

  • Rövid időperiódusokat reprezentál, amelyek határait a változó célállapotok jelölik ki.

  • A megjelenés sorrendjében reprezentál.

  • Előhívása alkalmával rekollekció, azaz mentális újraélés tapasztalható.

  • Ha az önéletrajzi emlékezettel integrálódik, akkor válik csak hosszú távon fennmaradó emlékké.

  • Az önéletrajzi emlékezethez kapcsolódóan az egyediség hordozója.

  • Neuroanatómiailag az önéletrajzi emlékezetért felelős területektől elkülönült régiókhoz kapcsolható.

  • A szervezés megkülönböztető formáival rendelkezhet.

  • Sajátos epizodikus előhívási folyamatok kapcsolódhatnak hozzá az általánosabb előhívási folyamatok mellett.

Az epizodikus emlékezet tehát a közelmúlt tapasztalatait őrzi meg a számunkra, gazdag perceptuális és érzékleti részletekkel, ám mindössze percekben és órákban mérhető időintervallumot átívelően. Ebben a formájában még nem kapcsolódik az önéletrajzi emlékezethez, hanem a cselekvő én (a működő szelf) számára biztosítja a folyamatosság élményét a közvetlen múlt fenntartása révén. Az önéletrajzi emlékezettel való integráció, egyes epizódok lehorgonyzása a múlt tematikus tudásbázisához eredményezi az egyedi emlékek megtestesülését: a rekollektív fenomenológiai tapasztalat az eredeti epizodikus emléknek köszönhető. A munkaemlékezet epizodikus puffere pedig az az átmeneti tár, amely felelős az események temporálisan kötött rendezéséért és az aktuális (téri-vizuális vázlattömbben és fonológiai hurokban fenntartott) információ és a hosszú távú emlékezet elemeinek egybetapasztásá- ért, integrációjáért (Baddeley, 2000; lásd erről még Az epizodikus puffer című szövegdobozt a 204-205. oldalon).