Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Kihívások az epizodikus emlékezet klasszikus modelljével szemben

Kihívások az epizodikus emlékezet klasszikus modelljével szemben

Az epizodikus és szemantikus emlékezet kapcsolata: Tulving SPI-modellje

Az emlékezet kapcsán a mindennapokban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindent a közvetlen tapasztalat útján tanulunk meg: megfigyeljük a körülöttünk zajló eseményeket, tényeket hallunk a világ dolgairól (például tanárainktól), vagy éppen mi magunk jutunk tényszerű következtetésekre saját tapasztalataink nyomán. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha azon merengünk, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a szemantikus és az epizodikus emlékezet, a józan paraszti ész szerint az epizodikus emlékezet az elsődleges: a szemantikus tudás az epizodikus emlékezeten keresztül sajátítható el, oly módon, hogy először mindig egy bizonyos egyedi tapasztalat formájában találkozunk az ismeretekkel, később persze a tényeket az elsajátítás kontextusának felidézése nélkül is képesek vagyunk használni. Ahogyan már korábban is bemutattuk, sokan vélekednek így az emlékezet tudományos kutatói közül is, azt a klasszikus nézetet képviselve, hogy noha a szemantikus és az epizodikus emlékezet két jól elváló emlékezeti alrendszer, a két szisztéma közös epizodikus bemenettel rendelkezik (erről szóltunk a 240. oldalon, ha nem emlékszünk rá, érdemes visszalapoznunk).

Endel Tulving, a dichotómia alapjainak megfogalmazója, maga a klasszikus nézettel ellentétes álláspontot képviselt, hiszen szerinte az epizodikus emlékezeti alrendszerbe éppen a szemantikus emlékezeten keresztül „jut be” az információ. Ezt az elképzelést egy egyszerű modellben foglalta össze, amelyet SPI néven vezetett be a szakirodalomba. A modell neve az emlékezeti folyamatok (a modellben összefoglalt) jellegére utaló anagramma, ahhoz a központi gondolathoz híven, hogy a különböző emlékezeti alrendszerek közötti kapcsolatok folyamatspecifikusan értelmezhetőek: a kódolás folyamata szeriális (S – serial), a tárolás folyamata párhuzamos (P – parallel), az előhívás folyamata pedig független (I – independent) (Tulving-Marko- witsch, 1998; Tulving, 2002).

Mint az a 7.4. ábrán jól látható, a modell három emlékezeti alrendszert és azoknak a kapcsolatait vázolja fel. Ezek a perceptuális, a szemantikus és az epizodikus alrendszerek. E három szisztéma hierarchikusan rendezett (Tulving szavaival élve „monohierarchikusan”): a perceptuális emlékezet képviseli a legalacsonyabb, az epizodikus pedig a legmagasabb szintet. A perceptuális rendszer (más néven perceptu- ális reprezentációs szisztéma, amely szint révén az implicit emlékezetet is magában foglalja ez az elgondolás) fogadja, tárolja és elérhetővé teszi más szisztémák számára a fizikai tárgyak perceptuális tulajdonságairól szóló információt. Ez a rendszer támogatja az inger-válasz jellegű asszociatív tanulást a tárgyak egy-egy kiemelt tulajdonságának (stimulus) jelölésén keresztül. A perceptuális előfeszítés jelensége mögött is ez a rendszer áll, hiszen a tapasztalatalapú változások ebben az esetben csupán a tárgyak gyorsabb beazonosításában érhetőek tetten.

7.4. ábra. Az SPI vázlatos modellje (Tulving, 2002 nyomán)

A másik két alrendszer alapvető jellemzőjeként már bemutattuk, hogy eltérő tudatossági formák kapcsolódnak hozzájuk. A szemantikus alrendszer a tények tudása, mely a tartalom tudatosságát (noetikus tudásforma) jelenti, míg az epizodikus alrendszer tulajdonképpen azt takarja, hogy a fizikai tárgyakon és a tényeken túl a tudatosság már a megismerőre, a szelfre is kiterjed. Megjelenik a szubjektív idő (au- tonoetikus tudatosság). Érdemes itt megjegyezni, hogy a szemantikus emlékezet általában a világra vonatkozó tudásra utal, elnevezése ellenére nem szükséges nyelv a működéséhez. Ebben az értelemben hangsúlyozni kell, hogy egy hagyományosabb szemantikus fogalommal szemben, amely a letisztult, összegzett fogalmi tudást takarja, Tulving ezt a szemantikus emlékezetet eleminek, a tartalomra koncentráló, ebből a szempontból „ténytudáscentrikus” információfelvételi formának tartja. Az implicit, perceptuális emlékezettel szemben finomabb, összetettebb fogalmi ismereteket foglal magában, ugyanakkor az epizodikus emlékezettel szemben nem őriz meg kontextuális információt.

A kódolás az alrendszerek hierarchiájában szeriálisan történik. A hierarchia minden egyes szintje alkalmas arra, hogy tároljon információt, vagy éppen továbbítsa azt a hierarchia következő szintjére (vagy éppen mindkét folyamat lezajlik). Az az információ, amit egy bizonyos szinten tárol a rendszer, e szinten elő is hívható, ha az előhívás egyéb feltételei teljesülnek. Nem minden perceptuálisan feldolgozott információ jut el szükségképpen a szemantikus szintre, és nem minden szemantikusan feldogozott információ éri el az epizodikus szintet: ezt a kódolás egyéb tényezői be- folyásolják, mint például az információ újdonságának alulról felfelé ható faktora, illetve a feldolgozás mélységének felülről lefelé ható faktora.

KÉTÉVESEK ESEMÉNYEMLÉKEZETE: EPIZODIKUS?

Még nem beszélő kisgyermekek emlékezeti teljesítményének kutatásában a késleltetett és kiváltott utánzási paradigmák alkalmazása bizonyult inspiráló módszernek (Meltzoff, 1995; Bauer, 2002). Az eljárás nagy előnye, hogy az az emlékeket nem verbálisan, hanem cselekvésesen, az utánzás által jeleníti meg. Az így kapott eredmények értékes információval szolgálnak a nem nyelvi emlékezeti teljesítményről. A paradigmában a kísérletvezető bemutat – narrációval vagy a nélkül – egy akciósort, amelyet a gyerekek azonnal vagy késleltetéssel mutathatnak be az adott tárgyakon. Késleltetett utánzáskor a gyerekek csak a megfigyelésükre hagyatkozhatnak, nincs lehetőségük saját cselekvésüket reprezentálni, így felidézéskor kizárólag a múltbeli esemény reprezentációjára támaszkodhatnak. Meltzoff szerint a gyerekek a késleltetett utánzásos helyzetben a múltbeli eseményt reprezentálják, azaz felidézéskor a deklaratív emlékezet nyilvánul meg (Meltzoff-Moore, 1999).

Az elmúlt évek kísérleti eredményei azt mutatták, hogy már két és fél évesek megbízhatóan idéznek fel új, több lépésből álló eseményeket akár egyszeri bemutatást követően is (Bauer, 2002; Király, 2002). Ezekben a helyzetekben az utánzással megragadható emlékezet az epizodikus emlékezeti teljesítményhez áll legközelebb, azonban valószínűleg mégsem azonos azzal.

Az alábbi kísérletek eredményei azt illusztrálják, hogy két és fél évesek események megjegyzésekor nem az esemény egyedi jellegére fókuszálnak, hanem az esemény vázát emelik ki. Azokat a lépéseket utánozzák, amelyek hatékonyak az esemény céljának elérésében, és az egyedi, szaliens (kiugró), viszont a cél elérése szempontjából irreleváns lépéseket elhagyják. Az egyedi jelleg felidézésének hiánya azt sugallja, hogy a kicsik emlékezeti teljesítménye ebben a korban nélkülözi az autonoetikus tudatosságot, a rekollektív élményt.

Király Ildikó és Szedlák Nóra kísérletsorozatában hetvenhét 29 hónapos (átlag: 28,9, szórás: 2,67) kisgyerek vett részt, amelyben a kiváltott utánzás módszerével négy lépésből álló események visz- szaidézését vizsgálták. A kísérletekben két különböző szerkezetű eseményt mutattak be a gyerekeknek. Az egyikben az eseménylépések sorrendje tetszőleges volt (egy játék teknős összerakása), a másikban egymásra épülő (virágültetés). Az eseményekbe beillesztettek egy szaliens, ám az esemény célja szempontjából irreleváns lépést (lásd a táblázatot), és verbális címkékkel változtatták az események célját. A forgatókönyvhelyzetben a verbális címke az esemény célszerűségét emelte ki, azaz megnevezték az esemény célját: „Nézd, elültetjük a virágot / csinálok egy teknőst!" A pragmatikus helyzetben az esemény újszerűségére hívták fel a figyelmet: „Nézd, mutatok valamit!"

A két esemény lépései

9.4. táblázat -

Virágültetés

Teknős

1. Fogjuk a cserepet,

1. Berakjuk az egyik lábát,

2. teszünk bele földet,

2. beledobunk egy kockát a hátába (irreleváns lépés),

3. lefújjuk a port a virágról (irreleváns lépés),

3. rárakjuk a hátát,

4. elültetjük!

4. berakjuk a másik lábát.


Az eredmények tanúsága szerint a kicsik megbízhatóan felidézték az eseményeket, az alapszinthez képest mindkét helyzetben szignifikánsan több eseménylépést utánoztak. Nem volt különbség a két eseménytípus között az utánzás mértékében. Szignifikáns különbség volt azonban az irreleváns eseménylépések utánzásának mértékében mindkét eseménytípusnál. A pragmatikus helyzetben mindkét eseménynél többen utánozták a beillesztett lépést, mint a forgatókönyvhelyzetben (lásd az ábrát).

Ez a különbség mindkét helyzetben szignifikáns (a „Virágot ültetünk" eseménynél p < 0,01, a „Teknőst építünk" eseményben p < 0,05). További különbség az eseménylépések sorrendjének utánzásában volt. A két eseménytípusnál különböző sorrendben utánozták a gyerekek a bemutatott események lépéseit. Míg a virágültetés lépéseit inkább utánozták a bemutatás sorrendjében, addig a teknős összeszerelésének utánzásában eltértek a bemutatott sorrendtől.

Az eredmények alapján azt mondhatjuk, hogy az események szervezésénél a kicsik a célok szempontjából lényeges lépésekre koncentrálnak, azaz az események vázát emelik ki és őrzik meg emlékezetükben. Az egyedi, irreleváns lépéseket az esemény céljának függvényében utánozták vagy hagyták el. Mindebből arra következtethetünk, hogy az egyedi elem, az irreleváns lépés utánzása vagy elhagyása nem rekollektív élmény meglétéről tanúskodik, hanem az esemény vázához kapcsolódó elemként tárolódik vagy marad el. Az emlékek egyedi aspektusának megőrzéséről tehát nem sikerült bizonyító erejű adatot bemutatni. A rekollektív újraélés, autonoetikus tudatosság nem feltétlenül jellemzi a kétévesek epizodikus emlékeit (Király, 2002; Povinelli et al., 1996).

Az egyes eseménylépések utánzása a „Virágot ültetünk", illetve „Teknőst építünk" helyzetekben, pragmatikus és forgatókönyv-feltételekben. Az irreleváns eseménylépés a „Virágot ültetünk" eseménynél a harmadik, a „Teknőst építünk" eseményben pedig a második lépés

A tárolás párhuzamosságának elképzelése az SPI-modellben azt tartja, hogy a beérkező információ különböző aspektusai külön-külön tárolódnak a különböző alrendszerekben. A perceptuális jellegzetességekre vonatkozó információt a perceptuá- lis rendszer őrzi meg, a konceptuális és szemantikus aspektusokat a szemantikus rendszer tárolja, a beérkező információ szelfre vonatkozó tapasztalatait pedig az epizodikus rendszer tartja fenn. Ez a nézet is szemben áll a hétköznapi gondolkodással és a klasszikus emlékezetfelfogással, hiszen nem azzal az elgondolással dolgozik, hogy egy esemény „egyetlen” emléknyomot hagy az emlékezeti rendszerben. Az SPI-modell lényegi gondolata éppen az, hogy az emléknyom tulajdonképpen a szisztematikusan elváló jellegzetességek hierarchikusan rendezett, ám laza csokra.

A harmadik folyamatról, az előhívásról az SPI-modell azt feltételezi, hogy az a rendszerek között függetlenül zajlik. Ez az elképzelés tulajdonképpen a párhuzamos tárolás gondolatából következik. Amit az egyik rendszerből előhívunk, azt nem kell szükségképpen a másik rendszerben is aktiválni, előhívni. Persze leggyakrabban a különböző alrendszerekből előhívott információ együttese az emlékezeti keresés eredménye, de az is előfordul, hogy a különböző rendszerekből előhívott elemek egy feladat eltérő aspektusára külön-külön adnak választ. A párhuzamos tárolás eredményeképp az eredeti tapasztalat különböző aspektusai együttesen is előhívhatóak, de ez a modell szerint nem szükségszerű, hiszen előfordulhat az is, hogy csak egy alrendszerből történik előhívás. A „tudom” és „emlékszem” feladatra vetítve, ez azt jelenti, hogy egyes események elemei bizonyos esetekben akár „tudom” válaszként, akár „emlékszem” válaszként is előhívhatók. Az előhívás folyamatát idői nyomással korlátozó feladatok egyik érdekes eredménye például, hogy ha több idő van az emlékezeti keresésre, ezzel nem jár együtt a nagyobb információtartalmúnak vélt epizodikus emlékek, az „emlékszem” válaszok számának növekedése, az időablak növekedésével nem csökken a „tudom” válaszok aránya (Gardiner, 2002); megerősítve, hogy a két emlékezeti rendszerből egymástól függetlenül is történhet előhívás.

E rövid bemutatásból is kitűnik, hogy az SPI-modell több szempontból is kihívást jelent a klasszikus emlékezetfelfogások számára; az alábbiakban áttekintjük a legfontosabb ellentmondásokat.

Az SPI és a klasszikus nézet

Az SPI-modell szerkezeti felépítése nyilvánvalóan képviseli, hogy az emlékezet nagyon jól működik a hierarchia alacsonyabb szintjein is, függetlenül a magasabb rendű szintektől. Ebből következik, hogy lehetséges, hogy tanulás és emlékezet csak a perceptuális szinten valósul meg, a szemantikus és az epizodikus emlékezet közbenjárása nélkül. Ezt a megállapítást érvényesnek kell tekintenünk azokra az esetekre, amikor nem is feltételezhetünk magasabb szinteket, például agykárosodás következtében. Hasonló evidenciákat találunk a fejlődő emlékezet tanulmányozása területén, ahol a korai emlékezeti teljesítmények hátterében a perceptuális (felismerő) emlékezet jelenlétét feltételezhetjük. Ilyen példa Rovee-Collier és munkatársai mo- bilrugdosási paradigmája, amely során csecsemők a föléjük helyezett játékot képesek aktívan mozgatni, mivel az össze van kötve a lábukkal. E kreatív paradigmát alkalmazva arról számoltak be, hogy már két hónaposok is három nap elteltével a céltárgyak látványára felidézik válaszaikat (ugyanolyan intenzitással rugdossák a mobilt, mint az eredeti tréning alkalmával), ha ugyanazt a mobilt helyezzük föléjük (ha eltérő a mobil látványa, akkor ezt a választ nem mutatják) (Rovee-Collier et al., 2001). A függetlenül is tanulmányozható alacsonyabb szintű emlékezeti teljesítmények teszik lehetővé, hogy a fajok közötti vagy éppen a fejlődés különböző stádiumai közötti összehasonlítás területére merészkedjünk, hiszen így kikerülhető az a probléma, hogy a gazdagabb, több szinten is operáló emlékezeti rendszer kapcsán nem pontosan interpretálható, milyen mechanizmus áll a megjelenő emlékezeti teljesítmény hátterében.

A korai emlékezetfejlődés irodalmát közelebbről szemlélve alapvető bizonyítékot találunk arra, hogy jelentős mértékű általános tudás elsajátítása történik a szemantikus emlékezet szintjén, anélkül hogy az epizodikus emlékezet jelenlétét egyáltalán feltételezhetnénk. Az első év perceptuális emlékezeti teljesítményeit követően fiatal, még nem beszélő gyermekek hatékonyan és gyorsan gyűjtik be a világról a tényszerű ismereteket, anélkül hogy személyes, egyedi emlékeik rekollekciójára képesek lennének (lásd a Kétévesek eseményemlékezete: epizodikus? című szövegdobozt a 258-259. oldalon, illetve Perner és Ruffman [1995] írását).

A bizonyítékok másik csokra a neuropszichológia területéről származik. A legerősebb evidencia a masszív szemantikus információfelvételre epizodikus emlékezet hiányában is az úgynevezett fejlődési amnézia jelensége. Vargha-Khadem és munkatársai (1997) kimutatták, hogy az élet korai időszakában (kora gyerekkorban) szerzett hippokampális sérülést követően (amely a mediális temporális lebenyhez köthető rendszert érinti) kimutatható az epizodikus emlékezet alulműködése, megtartott szemantikus emlékezeti teljesítmény mellett. Gyermekkorban a hipoxia miatt hip- pokampuszsérülést szenvedett gyermekek nyelvi és fogalmi fejlődése nem mutat elmaradást a normál tartománytól, ugyanakkor epizodikus emlékeik nincsenek, illetve nem érhető tetten esetükben az emlékezés tisztán felidézésen alapuló folyamata. Érdekes további tény, hogy ezek a problémák a gyermek páciensek körülbelül négy-öt éves korában kerülnek felszínre, amely kor egybeesik az önéletrajzi emlékezet kialakulásának időszakával, azt a feltételezést támogatva, hogy az epizodikus emlékezet később kibomló, a hierarchiában magasabb rendű alrendszer (lásd még A gyermekkori amnézia jelensége című szövegdobozt a 244-245. oldalon).

Ezek az esetek és példák alapvető kihívást jelentenek a klasszikus nézet számára, hiszen ellentmondanak annak a tételnek, hogy az epizodikus emlékezet elsődleges szerepet játszik az információfelvétel során, minthogy igazolják a szemantikus emlékezet sikeres működését epizodikus emlékezet hiányában is.

Ha ezt a kérdést mélyebben feszegetjük, az is a felszínre kerül, mint probléma a klasszikus nézet számára, hogy a józan paraszti ésszel oly természetesnek tűnő elsődleges tapasztalás, a közvetlen, direkt epizodikus információfelvétel megkérdőjelezhető: az SPI-modell szerint az információnak „át kell haladnia” a szemantikus rendszeren, hogy epizodikus aspektusait is meg tudjuk őrizni.

Az SPI-modell az epizodikus és a szemantikus emlékezet között kettős disszociációt jósol be a retrográd amnézia esetében. Ha valaki olyan agykárosodást szenved, amely következtében retrográd amnézia lép fel nála, ez érintheti az epizodikus emlékezetet vagy a szemantikus emlékezetet, illetve egymástól függetlenül érintheti elsősorban az egyiket vagy a másikat (Wheeler-McMillan, 2001). A klasszikus amnéziaelméletek ezt a kettős disszociációt nem tételezik fel, többnyire mindkét alrendszer sérülését elvárják (lásd pl. Squire-Zola, 1998).

A kódolás terén az epizodikus és a szemantikus emlékezet egyirányú hierarchikus szerveződését feltételezi az SPI-modell, épp ezért az anterográd amnézia terén más jellegű predikciókat eredményez, mint a retrográd amnézia terén. Amikor agykárosodás következtében anterográd amnézia lép fel valakinél, akkor vagy mindkét emlékezeti alrendszer, vagy pedig csak az epizodikus emlékezet sérülése várható; az SPI-modell tükrében a szemantikus emlékezet különálló sérülése nem fordulhat elő anterográd amnézia során. A klasszikus nézet az anterográd amnézia terén is egyaránt elvárja mindkét alrendszer sérülését.