Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Az emlékezés konstruktív természete

Az emlékezés konstruktív természete

Az emlékezet folyamatai (kódolás, tárolás, előhívás) és ezek metaforái azt az illúziót keltik, hogy emlékeink hűen képezik le az objektív valóságot, mi több, autentikus másolatai annak. Mindenképpen egyet kell értenünk azzal, hogy az emlékezéssel járó sajátos tudati állapot, az előhívási mód fontos szerepet kap abban, hogy valóban hiteles emlékeink legyenek, amelyek jól elkülönülnek a képzeleti képektől és fantáziáktól, így biztosítva azt a fenomenológiai élményt, hogy közvetlen tapasztalataink megbízhatóan megőrizhetőek. Mégis előfordul, hogy az igaznak vélt emlékben csalatkozunk, mert az nem felel meg a valóságnak, példának okáért, mert ráébredünk, hogy részleteiben különböző alkalmakból ered. Sok klinikai példa ennél markánsabb tévedéseket tár fel, erre a konfabuláció a legjobb példa. A téves emlékek keletkezésére az emlékezés konstruktív természetének megértése ad választ.

Az emlékezeti konstrukció jelenségét érdemes először az emlékezeti folyamatokra vetíteni, éppen azért, hogy megértsük a téves emlékek keletkezésének sokrétűségét. Már az információ felvételénél, a tapasztalatok kódolása során megjelenhet az eltérés az objektív valóság és az észlelet között, hiszen az észlelést sem csak az ér- zékleti tapasztalatok alulról felfelé ható folyamatai, hanem a korábbi tudás felülről lefelé irányuló folyamatai is irányítják. Így például egy távoli tárgy pontatlan észlelését elvárásainkkal kiegészítve kódoljuk, teret engedve a tévedés lehetőségének; vagy egyszerű érzékleti tapasztalatainkat következtetéseink segítségével fűzzük össze jelentésteli egységgé, amelyek nem szükségszerűen részei az eredeti helyzetnek.

Az információ előhívása során újra teret kap a konstrukció (rekonstrukció). Emlékeink előkeresésekor azok mindenképpen változnak, annak köszönhetően, hogy az előhívás alkalmával levont gondolatainkat, értékeléseinket is az emlékhez kötjük. Ezt a lehetőséget bővíti, hogy az előhívás maga az ismereteink rendszerezett tudásbázisából összegzett tapasztalatok, sémák mentén történik. Bartlett (1932/1985) klasszikus munkája alátámasztja, hogy a megértést segítő, a lényegi információ kiemelését szolgáló szervezett ismeretegységeink, a sémák alkalmazása révén elveszítjük az eredeti tapasztalat sémába nem illő elemeit, így emlékezeti torzításoknak esünk áldozatul. Az eseményemlékek előhívásának pontosságát emellett másoktól származó, külső információk is befolyásolhatják.

A kívülről jövő sugallatok hatását jól illusztrálja Loftus és Palmer (1974) kísérlete, amelyben a kísérleti személyeknek egy balesetről szóló filmet vetítettek, és a felidézés pontosságát mérték. Két kísérleti csoportot alakítottak ki, amelyekkel teljesen megegyezően bántak, mindössze egy kérdést tettek fel számukra különbözőképpen. Az egyik csoportban azt kérdezték, hogy „Milyen gyorsan ment az autó, amikor a másiknak koccant?”, a másik csoportban ugyanez így hangzott: „Milyen gyorsan ment az autó, amikor a másiknak ütközött?” A két csoport között szignifikáns különbség mutatkozott, az ütközésről hallók gyorsabbnak ítélték a látott mozgást. Ez a példa arra hívja fel a figyelmet, hogy az emlékezeti előhívás aktuális kontextusában jelen lévő információk is szerepet kapnak az emlékezeti rekonstrukció folyamatában.

Az önéletrajzi emlékezet területén a már bemutatott előhívási folyamatok sokrétűsége újabb evidenciákkal támasztja alá a konstruktív szemléletet. Barclay (1996) szerint az önéletrajzi rekonstrukció során az is a célunk, hogy az emlékeket a jelenhez illesszük, mégpedig az élettörténeti koherencia megteremtése érdekében. Ez lehetővé teszi egyben intim társas kapcsolatok fenntartását, a szelf képének kifejezését a világ, a társas környezet felé, másfelől a kultúra beépülését, hatását (szub- jektifikálódását) a belső világunkba. A személyes emlékek felidézése is sémáinkra (közöttük szelfsémáinkra) hagyatkozik, a felidézés összefonódik a történetek formálásával. Minél többször mondjuk el egyre távolodó emlékeinket, annál inkább hajlunk az események, helyzetek általánosítására a pontosság ellenében.

Barclay (1986, idézi Kónya, 2006) kísérlete híven szemlélteti ezt a jelenséget. Egyetemistákat arra kért, hogy a számukra fontos eseményekről vezessenek naplót. Később saját feljegyzéseik alapján emlékeztette őket, ám számos helyen változtatásokkal élt a történetekben. Minthogy ezek a változtatások nem voltak meglepőek, az idő múlásával egyre kevésbé akadtak fenn rajta a diákok, azaz a módosított szöveget magukénak tudták be. Nem a részletek alapján, hanem a körvonalazódott történetnek az életrajzi történetbe való illeszkedése alapján ítélték sajátjuknak a történetet.

Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy az emlék megalkotása és értelmezése összefonódik. Legtöbb emlékünkben nem hagyatkozunk arra, hogy csak az eredeti helyzetben megélt belső állapotainkat, gondolatainkat mutassuk be az emlék részeként, hanem a felidézéskor eszünkbe jutó gondolatok és érzések is beépülnek az emlékbe. A jelen és a múlt viszonyának értékelése kulcsszerepet kap az emlékezeti konstrukcióban.

A szándékos előhívás keresési folyamatai is a konstruktív emlékezeti felfogást támogatják: az általános tudás szintje az, ahonnan a keresés alapszinten indul, amelyhez a tudás szerveződésének megfelelően kapcsolhatók az egyedi részletek. A korábban bemutatott kontextus-plussz-index hipotézis (Rieser et al., 2001) vagy a szelfemlékezeti rendszer modellje (Conway, 2005) is az egyedi emlékben az aktuális keresési elvárással összefonódó aktivációs mintázat eredményét látja. Az önéletrajzi visszaemlékezés tartalomirányítottan történik, szándékunknak megfelelően irányítjuk és ellenőrizzük, időnként gátoljuk is emlékezeti gondolatainkat (Kónya, 2006).

A villanófényemlékek jelensége az, ami az alapvetően konstruktív természetű emberi emlékezet mellett arra hívja fel a figyelmet, hogy képesek vagyunk a múlt érzelmileg megrázó elemeiről „pontos felvételt” készíteni és emlékként megőrizni. Ugyanakkor sok kritika szerint a jelenség alapos vizsgálata nyomán kiderül, hogy a villanófényemlékek esetében sem egyszerűen arról van szó, hogy a fenomenológiai tapasztalat másolata az, amit fenntartunk, hanem az érzelmileg telített esemény nyelvi elaborációja, mintegy nyelvi visszaállítása vezet el a részletekben gazdag emlékek fennmaradásához (Rubin-Kozin, 1984).