Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Nyelv és emlékezet

Nyelv és emlékezet

A hétköznapokban az emlékezés megjelenése elválaszthatatlan a múlt megosztásának diskurzív megjelenésétől. Egyúttal a múlt elemeinek visszaidézése és kommunikációja átszövi társalgásainkat: Miller (1994) tapasztalatai szerint a családi asztal körül óránként mintegy öt-hét alkalommal emlékező beszélgetésbe kezdenek a résztvevők. Az emlékező beszélgetés nyelvi természetű. A közös emlékezés lényege, hogy a nyelv segítségével megjelenítjük egymás számára a tapasztalatainkat, megosztjuk azokat. A nyelvelsajátítással megnyílik az út afelé, hogy új formában szerkesszük meg élményeinket. Bruner (1999) az elbeszélésről mint a kognitív működés egyik módjáról értekezik. A „gondolat” két formája közül az egyik az elbeszélés, komplementere pedig az érvelés. A szerző szerint a két módusz közül egyik sem vezethető vissza a másikra. Mindkettő saját kritériumrendszerrel rendelkezik a jólformáltság- ra vonatkozóan, s mindkettő lehet a meggyőzés eszköze: a logikus érvelés az igazságával, az elbeszélés pedig az életszerűségével operál. Mindkettő a kauzalitás birtokában építkezik, de a kauzalitás eltérő típusaival. Míg nagyon sokat tudunk arról, hogy a logikus érvelés hogyan működik, ezt nem mondhatjuk el az elbeszéléssel kapcsolatban.

A narratív mód arra szolgál, hogy az emberi szándékot és cselekvést, ezek forgan- dóságát és következményeit kezelni tudjuk; alkalmasint a fenti „változók” élményszerű megjelenítése és ezen élmények időbeli és térbeli lokalizációja az elbeszélés feladata. Ebből fakad az elbeszélésre oly jellemző kettős kép: az egyik színtér a cselekmény (cselekvés) színtere, a főszereplő, a cél és a szituáció szintje; a másik színtér a tudatosságé: mit tudnak a cselekményben részt vevők, mit éreznek, mit gondolnak, vagy éppen mit nem gondolnak. A narratívum az intenciók (a pszichikus realitás) világában kalauzol el bennünket; Bruner szemléletében a szociális világ és belső világunk között teremt kapcsolatot. Így elfogadhatjuk, hogy az elbeszélés kereteinek elsajátítása lehetővé teszi az élmény megosztását: a történetek kötött szerkezete nem az igényelt részletek felsorolását eredményezi, sokkal inkább azt, hogy újrateremtjük az eseményt, amit a hallgató a mesélővel együtt átélhet.

Az emlékezés esetében a nyelvhasználat lehetőséget ad arra, hogy emlékeinket a kanonikus elbeszélés formáiba szervezzük. Az emlékező elbeszélés vagy beszélgetés során valakinek közvetítjük vagy valakivel megosztjuk múltbeli események élményét. Halbwachs (1925) elképzelésének egyik kulcsmozzanata éppen az, hogy a kimondott szavak mögött az emberek értik, amit mondanak. A megértett szót kísérik az emlékek, és nincsen olyan emlék, amit ne tudnánk szavaknak megfeleltetni. Úgy véli, hogy a nyelv és a vele rokon szabályrendszerek teszik lehetővé számunkra, hogy bármely pillanatban rekonstruáljuk a múltunkat. E konvenciórendszerekben nemcsak az emlékezés keretei származnak a társasság tényéből, hanem a szavak értelmezésén (a jelentés egyezményességén) keresztül az emlékezet tartalma is.

A nyelv kommunikációs használata révén önálló reprezentációs rendszerré válik (Nelson, 1996; Bruner, 1999). Azt mondhatjuk tehát, hogy a nyelv egyszerre reprezentációs eszköze és közvetítője is emlékeinknek. Míg a halbwachsi értelmezés szerint nem is válik el egymástól nyelv és emlékezet, a nyelvi megformálás maga a múlt rekonstrukciója (ez a felfogás reneszánszát éli, lásd pl. Hirst-Manier, 1994), létezik egy kevésbé szigorú megközelítés, miszerint az emlékező beszélgetésben újraépítjük emlékeinket, eredeti tapasztalatainkra alapozva, a nyelvi hagyományok formáló erejével.

Az önéletrajzi emlékezet kialakulásában a nyelvi szocializáció kulcsszerepe éppen abban áll, hogy szülői vezetéssel a gyermek elsajátítja a narratívumok kulturálisan közvetített konvencióit (lásd még A gyermekkori amnézia jelensége című szövegdobozt). Ezek a szabályok nyújtják az emlékezés egyezményes keretét, sőt a nyelv mint reprezentációs rendszer segítségével az emlékreprezentációk új formáit is.

ÖSSZEFOGLALÁS

  1. Az epizodikus emlékezet az emberi megismerés egyik kiemelt szerepű, összetett képessége. Lehetővé teszi a jelen viszonyainak leképezésén túl, hogy a múlt eseményeit mentálisan újraéljük, illetve azt is, hogy a leszűrt, általános tapasztalatok révén a jövőről képzeletben gondolkodjunk. Az epizodikus emlékezet és az ember élettörténetét, személyes tapasztalatait felölelő önéletrajzi emlékezet, noha összefonódó emlékezeti rendszerek, nem azonosíthatóak egymással.

  2. Az epizodikus emlékezet alapvető jellemzője, hogy sajátos felidézési mód, elő- hívási stratégia kíséri, amely az egyszeri, megkülönböztetett múltbeli esemény felidézését célozza meg. Eredménye egy-egy egyedi emlék, amely egyértelműen az önéletrajzi emlékezet alapvető egysége.

  3. Az önéletrajzi emlékezet gazdag, szervezett reprezentációs hálózat, olyan tudásbázis, amely az epizodikus emlékezet és a szemantikus emlékezet integrációját, együttműködését feltételezi. A két rendszer viszonyát újragondoló elképzelések közül kiemelést érdemel a szenzoros-perceptuális epizodikus emlékezet fogalmát bevezető modell, amely szerint az epizodikus emlékezet viszonylag rövid, egy napon belül történt eseményeket őriz meg.

  4. Több esemény – személyes jelentősége és a működő szelf révén – átkerül a hosszú távú emlékezetbe, így önéletrajzi emlékké alakul. Ez az elképzelés nagyon közel áll a hagyományos emlékezeti felfogáshoz, miszerint minden tapasztalatunk elsőként epizodikus.

  5. Az SPI-modell kihívást jelent ezzel a felfogással szemben, hiszen az epizodikus emlékezetről mint a legmagasabb rendű, így az emlékezeti hierarchia csúcsán álló rendszerről gondolkodik. Tulving szerint a lényegi, általános tapasztalat egyszerűbb reprezentációs formát jelent, és alapvetőbb, mint az epizodikus emlék, amely tulajdonképpen a szemantikus ténytudás gazdagítása téri-idői elemekkel. Az emberi megismerés egyik vívmánya az epizodikus emlék, amely képes megőrizni az elsajátítás kontextusát és a megismerő önreflexív ismereteit egy-egy eseményre vonatkozóan.

KULCSFOGALMAK

autonoetikus tudás, előhívási mód, emlékező válasz, epizodikus rekollekció, fami- liaritás, irányított előhívás, kódolásspecifikussági hipotézis, közvetlen előhívás, működő szelf, narratívum, noetikus tudás, önéletrajzi emlékezet, rekollekció, szelfem- lékezeti rendszer, tudás típusú válasz

ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

  1. Hogyan ragadható meg az önéletrajzi és az epizodikus emlékezet fogalmi elkülönítése?

  2. Hogyan oldja fel a spontán emlékezés problémáját az, ha az előhívásnak több modelljét különböztetjük meg?

  3. Mi a jelentősége annak, hogy Conway az emlékezet rendszereihez kapcsolja a működő szelfet?

  4. Milyen eltérések és ellentmondások lelhetők fel Tulving legújabb „epizodikus emlékezet” modellje és Conway „szenzoros-epizodikus emlékezet” modellje között?

  5. Az epizodikus emlékezet vizsgálatának egyik leghíresebb módszere a „tudom vagy emlékszem” feladat. Hogyan kapcsolható össze ez a feladat a feldolgozási mélység kérdésével?

AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK

Baddeley, A. 2001. Az emberi emlékezet. Osiris, Budapest.

Király Ildikó 2002. Az emlékezet fejlődése kisgyermekkorban. Gondolat, Budapest.

Kónya Anikó 2006. Az emlékezés szemlélete. In: Oláh Attila – Bugán Antal (szerk.): Fejezetek apszi- chológia alapterületeiből. Eötvös Kiadó, Budapest.

Schacter, D. L. 1998. Emlékeink nyomában. Háttér Kiadó, Budapest.

AJÁNLOTT HONLAPOK

Emlékezeti előhívás és gátlás: http://www.cogsci.bme.hu/~racsmany/kutatas.html Emlékezetfejlődés: http://www.mtapi.hu/index.php?mi=345&lang=hu&