Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

10. fejezet - TUDÁS

10. fejezet - TUDÁS

„A takaros házban Funes anyja fogadott.

Azt mondta, hogy Ireneo a hátsó szobában van, és ne lepődjek meg, ha odabenn sötétet találok, mert Ireneo világosság nélkül is jól elvan a tétlenség óráiban. Átmentem a kövezett udvaron és a kis folyosón; bejutottam a belső udvarra. Egy lugast találtam; a sötétséget teljesnek tekinthettem. Egyszer csak meghallottam Ireneo éles és csúfondáros hangját. Ez a hang latinul beszélt; ez a hang (mely a homályból szólt) komor gyönyörűséggel mondogatta beszédét vagy imáját vagy bűvigéit. Római szavak csengtek a földes udvaron; félelemmel gondoltam rá, hogy sose érnek véget, és megfejthetet- lenek maradnak; azután abban a hatalmas éjszakai párbeszédben megtudtam, hogy ezek a szavak a Naturalis história hetedik könyve huszonnegyedik fejezetének első bekezdését alkotják. Ez a fejezet az emlékezőtehetséget tárgyalja; utolsó szavai ezek voltak: ut nihil non iisdem verbis redderetur au- ditum.

Ireneo pontosan ugyanolyan hangon azt mondta, hogy menjek be. Ágyban volt, cigarettázott. Azt hiszem, hajnalig nem láttam az arcát. Mintha most is előttem volna cigarettájának pillanatokra felizzó parázsa. Valami nyirkos szag volt a szobában. Leültem; megint elmondtam a táviratnak és apám betegségének történetét.

Most jutok az elbeszélésem nehezéhez. írásom ugyanis (ideje, hogy megtudja már az olvasó) nem másról szól, mint erről az immár fél évszázados párbeszédről. Nem próbálom meg felidézni Ireneo szavait, azok már elszálltak örökre. Inkább híven összefoglalom azt a sok mindent, amit mondott. A közvetett beszámoló csak tapogatódzó és erőtlen; tudom, hogy lerontom elbeszélésem hatását; képzeljék el, olvasóim, hogy mennyi hevenyészett mondat zúdult rám akkor éjszaka.

Ireneo először is elsorolta latinul és spanyolul a bámulatos emlékezőtehetségnek a Naturalis históriában található eseteit: Kürosz perzsa király név szerint ismerte hadainak minden katonáját; Mithrida- tész Eupator a birodalmának mind a huszonkét nyelvén gyakorolta az igazságszolgáltatást; Szimonidész feltalálta a mnemotechnikát; Metrodórosz azzal virtuskodott, hogy amit egyszer hallott, híven elismételte. Látható őszinteséggel csodálkozott rajta, hogy ilyesmik csodálatba ejtették az embereket. Kijelentette, hogy egész addig az esős délutánig, míg le nem dobta a szürke, ő is olyan volt, mint a többi közönséges halandó: süket és vak, gyorsan felejtő golyhó. (Próbáltam eszébe juttatni, hogy milyen pontosan érzékelte az időt, milyen jól emlékezett a nevekre; de ügyet se vetett rám.) Tizenkilenc évig mintegy álomban élt; csak nézett, de nem látott, csak hallgatott, de nem hallott, és elfelejtett mindent, majdnem mindent. Amikor leesett, elvesztette az eszméletét; amint magához tért, szinte elviselhetetlenül gazdagnak és szemléletesnek érezte a jelen világát, s benne ott éltek a legrégibb és legköznapibb emlékek is. Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.

Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Río Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. »Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ« – mondta. Meg ezt is: »Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte.« Meg hajnal felé ezt is: »Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló.« Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen."

Jorge Luis Borges: Funes, az emlékező (1944). Benyhe János ford. In: A titkos csoda. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 132-134.

„Semmi sem konkrét” – írja egy tanulmányának címében Hernád István (Harnad, 2003), a kognitív tudomány jeles tudósa. Vagyis minden kognitív művelet lényege az elvonatkoztatás, hiszen nincs tapasztalatszerzés általánosítás, azaz kategorizáció nélkül. Észlelésünk és gondolkodásunk feltétele az elvonatkoztatás képessége. Bizonyos részletek figyelmen kívül hagyása, mások megtartása, ez a felismerés feltétele. Azonban éppen ez a pontatlanság teszi lehetővé a gondolkodást. Funes világa nélkülözi a koherenciát, hiányzik belőle az ismerősség, vagyis a biztonság érzete. Éppen ezért számára értelme sincs semminek.

A Tudás panel a mentális reprezentáció tartalmával és a tárolt ismeretek alkalmazásának mechanizmusaival foglalkozik. Legfőbb kérdése: hogyan képzelhetjük el ismereteink rendszerét, milyen struktúrákba rendezzük a világban tapasztalható tárgyakkal kapcsolatos tudásunkat. A látszólag magas szintű, igazán elvont és filozófiai ihletésű kérdéseknek azonban van egy igen konkrét ellenpontja. A mindennapokban ezek a folyamatok gyorsan, automatikusan és sikeresen zajlanak. Általában jól elboldogulunk a minket körülvevő tárgyak rendszerében. A filozófiai, majd később pszichológiai elméletek legnagyobb feladata, hogy egyszerre írják le az absztrakció folyamatát, ugyanakkor helyesen jósolják be az egyedi helyzetekben megjelenő viselkedést. A pszichológiai elméletek célja olyan modellek kialakítása, amelyek leírják, hogyan szerezzük meg a világról alkotott ismereteinket, hogyan alkalmazzuk ezeket az aktuális helyzet értelmezésében, majd hogyan módosítjuk az új ismeretek hatására. Míg a korábbi elméletek célja főként a struktúra megragadása, addig a mai modelleké a tudásrendszer dinamikájának ábrázolása. A világ belső reprezentációja az aktuális feladatok és lehetőségek függvényében folyton változik. Éppen ez a megújulás teszi lehetővé a tanulást, a világ pontosabb meg- és kiismerését.

(A bevezető kép – Philippe Fassier: La Bibliotheque de Babel – Borges egy másik novellájához készült. A labirintus jól illusztrálja az emberi tudás modellezésének problémáját. Az egymással több szinten is összefüggő ismeretek rendszere kibogozhatatlan egységet alkot. Az emberi gondolkodás azonban éppen ennek köszönheti rugalmasságát és egyediségét.)