Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

Kategóriareprezentáció és feldolgozás

Kategóriareprezentáció és feldolgozás

Ebben az alfejezetben azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy a világgal való találkozás során hogyan alakítjuk ki kategóriáinkat. Ez a probléma két részre osztható. Ha az egyedfejlődés menetét tekintjük, az elsődleges kérdés az, hogy milyen tudással, érzékenységgel indulunk, vajon mikor és hogyan alakul ki a felnőttekre jellemző kategorizációs képesség. Ezzel a problémával külön nem foglalkozunk, hiszen a kérdés tárgyalása során számos fejlődési adatot és elképzelést is megemlítünk majd. Ameny- nyiben a kategorizáció folyamatának általános jellemzőire vagyunk kíváncsiak, akkor arra kell válaszolnunk, hogy az észlelt tárgy mely jellemzőit vesszük figyelembe, hogyan dolgozzuk fel a tárggyal kapcsolatos információt, ezt hogyan illesztjük hozzá meglévő ismeretrendszerünkhöz, továbbá, hogy hogyan alkalmazzuk ezt a tudást a következő alkalommal, amikor ez a folyamat újra lejátszódik.

A 8.1. ábra e folyamat lépéseit írja le (Barsalou, 1992a nyomán). Az első lépés egy strukturális leírás készítése. Ennek fontos eleme, hogy az adott tárggyal kapcsolatosan milyen információkat veszünk figyelembe, milyen felszíni jegyeket emelünk ki, és mindebből milyen belső tulajdonságokra következtetünk. A kategorizáció itt tárgyalt modelljei leginkább ebben a kérdésben vitáznak, hiszen ettől a folyamattól függ, hogyan képzeljük el a strukturális leírásokat (egyáltalán elképzelünk-e egy strukturális leírást), vagyis mit gondolunk a fogalmak szerkezetéről és struktúrájáról. A modellek különböznek rugalmasságukban is – nevezetesen abban, hogy tudják-e kezelni a tudás állandó gyarapodásának problémáját, illetve mennyiben tekintik élesnek a kategóriahatárokat. A folyamat második lépésében a rendszer válogat a strukturális leíráshoz hasonló reprezentációk között, harmadik lépésében pedig a rendszer kiválasztja az adott ingerhez legjobban illeszkedő reprezentációt. Ennek alapján megtörténik a kategorizáció, amelynek az a lényege, hogy a fogalmi tudás alapján következtetéseket alakítunk ki az adott tárggyal kapcsolatban – az azonosítás hatására a tárgy további tulajdonságaira, használati módjára stb. következtetünk. Meg kell jegyeznünk, hogy a kategorizáció nem önmagáért való folyamat – azért van rá szükség, hogy a céljaink elérésével kapcsolatban információt szerezzünk a tárgyakról. A kategorizáció a mindennapi helyzetekben általában nem a vége a megismerőfolyamatnak, hanem a magasabb szintű mechanizmusok kiszolgálója. A kate- gorizációs folyamat utolsó állomása a folyamat eredményének emlékezeti megőrzése, ami lehetővé teszi a fogalmi reprezentáció frissítését. A kategorizációs folyamatok eredményének megőrzése teszi lehetővé, hogy megfelelő mennyiségű osztályozási feladat után szakértői tudásra tegyünk szert egy adott területen.

8.1. ábra. A kategorizációs folyamat lépései. A kategorizáló rendszer első feladata egy mentális reprezentáció készítése, majd annak illesztése a korábbi esetekhez. Végül a meglévő tudásrendszer bővítése, átszervezése a feladat

A fogalmi tudás természetére vonatkozóan három fő elméleti megközelítést tárgyalunk: 1. a klasszikus filozófiai szemléletet, 2. a hasonlóságalapú feltevéseket (ezen belül külön kitérünk a prototípus- vagy „fokozatos [graded] struktúra” modellre és a mintapéldány-elméletre) és 3. az elméletalapú megközelítéseket.

A fogalmak klasszikus szemlélete

Ez a szemlélet a nyugati filozófiatörténeti hagyományban gyökerezik. Amikor az ókori görög filozófia a tapasztalatot az ésszerűség szempontjai szerint vizsgálta, azonnal felmerült az érzékletek megbízhatóságának vagy a tudás eredetének kérdése, és persze az is, hogy hogyan alakíthatunk ki általános fogalmakat, hogyan alakul ki a jelentés, vagy hogy mentális fogalmaink hogyan kapcsolódnak a világban fellelhető kategóriákhoz. Mivel ebben (és a legtöbb mai) felfogásban az egyedi tapasztalat változékony, és ki van szolgáltatva az érzékszervek aktuális működésének, a világról kialakult tudás és a szavak jelentésének referenciája természeténél fogva nem tükrözheti ezt a megbízhatatlanságot és változékonyságot. A fogalmaknak (univerzáli- áknak), hogy a megismerést segítsék, állandónak, absztraktnak, logikusnak és egyetemesnek kell lenniük.

„Nemde azt is rég megállapítottuk, hogy a lélek, amikor a testet használja fel valaminek a megvizsgálására, akár a látás által, akár a hallás által, akár valamelyik más érzékszervével – mert ez az, ami a test közvetítésével történik: az érzékszervek segítségével vizsgálni meg valamit-, akkor a test azok felé a dolgok felé vonzza, amelyek sohasem ugyanazok, és a lélek bolyong és nyugtalankodik és szédül, mintha részeg volna, miután ezekkel érintkezett? [...] Amikor pedig saját maga szerint vizsgálódik [ti. a lélek], a tisztát keresi meg, és az örökkévalót és a halhatatlant és az ugyanolyant, és mintegy rokonaként vele marad mindig, amikor önmagáért való és megteheti, és abbahagyja a bolyongást, és ezekkel kapcsolatban mindig ugyanolyan a magatartása, miután érintkezett velük; és amikor ez megy végbe, azt nevezik eszméletnek.” (Platón: Phaidón. 1059. o. Kerényi G. ford.)

Platón szerint csupán az értelmünkkel vagyunk képesek belátni az ideákat, azokat a téren és időn kívül álló, örök létezőket, amelyek a dolgok lényegét jelentik. Ideája van például a geometriai idomoknak (háromszög, kör, ...), az értékeknek (szép, jó, ...) vagy a fajtáknak (ember, ló, ...). Az idea (alak, jelleg) vagy eidosz (forma, fajta) adja meg a dolgok lényegét – azok azért olyanok, amilyenek, mert részesülnek az ideában (formát nyernek). A szép ember nem egyenlő magával a széppel, mert az ember más is, mint szép, illetve egy idő után elveszíti szépségét, míg a szép maga örök, és kizárólag önmagával egyenlő, nem tartalmazza a rútságot. Korai elméletében Platón úgy képzeli, hogy az ideákat a születésünk előtt a lelkünk ismeri meg; születésünk után, az egyedi tapasztalaton felülemelkedve képesek lehetünk visszaemlékezni rájuk (ezt nevezi tanulásnak, hiszen csak azt lehet megtanulni, amit már tudunk). Későbbi írásaiban eltűnik a visszaemlékezés gondolata, itt azt feltételezi, hogy az ideák benne vannak a dolgokban.

Platón tanítványa, Arisztotelész már használja a kategória kifejezést: a „dolgokról mondható állítások fajtái”, vagyis a „dolgok fajtái” értelemben. A kategóriák nála a létező dolgokra vonatkozó nyelvi kifejezések fajtáit jelentik. Tíz kategóriát (a görög szó eredeti jelentése ’vád, állítás’) sorol fel, melyek közül az első a szubsztancia, vagyis az egyedek (Szókratész) és a fajok (ember, állat stb.) csoportja, az önálló létezők kategóriája – ma úgy mondhatnánk, hogy a létező dolgok világa. A metafizikát nevezi ki a szubsztancia általános tudományának, amely olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy melyek a szubsztancia alkotórészei, és melyek azok a legáltalánosabb okok, amelyekkel a szubsztancia keletkezése és létezése magyarázható. A szubsztancia természetét vizsgálva Arisztotelész arra a következtetésre jut, hogy a forma adja a szubsztancia lényegét, azt az állandó „mozzanatot”, amely meghatározza a lényt: ez teszi őt azzá, ami. Mivel a fogalmi ismeret ezeknek az egyetemes, szükségszerű mozzanatoknak az értelmi bírása, azért – mondja Arisztotelész – a tudomány tárgya nem az egyed, hanem az, ami abban egyetemes.

Az arisztotelészi forma tehát valamely dolog örök és változatlan érvényű lényege, ami létezett a dolog megjelenése előtt is, és ami van, és megmarad rajta, noha esetleges tulajdonságai megváltozhatnak. Az esszencia egy szubsztancia természete, lényege, funkciója, metafizikai formája. Az univerzálé az az egyetemes fogalom, amely alá egy szubsztancia mint fajta besorolható; például az ember univerzáléja az élőlény. Az univerzálé a közös elem, ami összekapcsolja az egyedit. Az élőlénység jellemző minden emberre, és valaki attól lesz ember, hogy élőlény. A genusz az a legközelebbi nem, amely alá a szubsztancia mint fajta besorolható, vagyis itt azok a tulajdonságok érvényesülnek, amelyek megkülönböztetik az adott univerzálé alapján összekapcsolódó fajtákat; így például Arisztotelész osztályozása szerint az ember genusza: kétlábú szárazföldi élőlény. Feltehetően ismerős ez a rendszer – a fogalmi hierarchia gondolatát fedezhetjük fel itt, és mellesleg a szótáraink is ebben a szellemben rendszereződnek. Az univerzálék a dolgok részei és a dolgokkal kapcsolatos tapasztalat által ismerhetők meg.

Nem sokban különbözik ez a nézet a brit empirizmus ezerkétszáz évvel későbbi, konceptualista felfogásától. Alapvetően az sem áll szemben a platóni hagyománnyal, csupán a fogalmak más aspektusát hangsúlyozza, nevezetesen azt a módot keresi, ahogyan az elme megalkotja általános fogalmait. John Locke (1690/1964) felfogása szerint az egyszerű ideák minden tudásunk nyersanyagai; két forrásból eredhetnek: az érzékelésből és a saját ideáinkra, azok összetételére, vonulására, a rajtuk végzett műveletekre vonatkozó tapasztalásból, az eszmélődésből (reflexion). Kétféle idea létezik: egyszerű és összetett. Az egyszerű ideákat az elme úgy fogadja el az érzékektől, ahogyan azok számára megjelennek, nem változtathat rajtuk, nem tehet hozzájuk, és nem is vehet el belőlük semmit, és teremteni sem képes új egyszerű ideákat. Befogadásukkor az elme passzív. Az érzékelésből ugyanazzal a tárggyal kapcsolatban külön felvett ideák ezen a szinten nem kapcsolódnak össze egymással (keveret- len állapotban lépnek az elmébe).

Az elme azonban képes arra, hogy az egyszerű ideákat megismételje, összehasonlítsa, egyesítse, egészen a végtelen változatosságig, és kedve szerint alkothat új, összetett ideákat. Ezek az elme aktív közreműködésével jönnek létre. Tudatosan alkotja őket egyszerű ideák egybeszerkesztésével, egymás mellé állításával vagy elkülönítésével. Ilyen az összes általános idea (például a háromszög ideája) – ezek elvonatkoztatás útján jönnek létre. A kategóriák egyedi tagjaival való találkozás során átalakítjuk a kategóriajegyekkel kapcsolatos ideánkat úgy, hogy kivesszük belőle azokat az elemeket, amelyekben nem osztozik minden kategóriatag, és benne hagyjuk azokat, amelyek közösek. Locke és követői főként az így keletkezett mentális absztrakció formájáról vitatkoztak – míg Locke amellett érvelt, hogy ezek általános, elvont ideák vagy képek, addig Berkeley úgy vélte, hogy az egy egyedi reprezentáció, ami azáltal lett általános, hogy reprezentálja az egyedieket. Hume ezzel szemben tagadta, hogy ezek ideák lennének – szokások inkább. (Ne lepődjünk meg, ha a későbbi elméletekben felfedezzük ezeket a gondolatokat.)

E filozófiai nézetek jelennek meg a pszichológia korai, úgynevezett arisztotelészi fogalomalkotási alapelveiben. Eszerint a kategóriák valamiféle lényegi tudást képviselnek, amely megfelelő ahhoz, hogy egyértelműen meg tudjuk határozni: egy dolog az adott kategóriába tartozik-e vagy sem. 1. A kategóriahatárok világosak, minden-vagy-semmi elven szerveződnek (valami vagy madár, vagy nem). 2. Meghatározható, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyek önmagukban szükségesek, összességükben pedig elégségesek a kategóriatagsághoz. Ebből az is következik, hogy 3. egy kategória minden tagja egyformán jó példája a kategóriának.

Pléh Csaba (1997) hívja fel a figyelmet arra, hogy az absztrakciós felfogásra (Locke) illik a Galton-féle fényképmetafora. Sir Fancis Galton, az evolúciós pszichológia jeles képviselője a pszichometria úttörője is volt. Számos eljárást dolgozott ki, amelyek segítségével mérni, osztályozni lehetett az embereket, jellemezni egy adott csoportot. Összetett fénykép (composite portraiture) nevű eljárása inkább technikai, mint elméleti bravúrnak tekinthető, viszont jól szemlélteti a fogalmakkal kapcsolatos klasz- szikus nézetet. Különböző személyek képeit exponálta egybe – az eredmény egy keverék lett. Az így keletkezett képeken a közös vonások felerősödtek, míg az egyediek eltűntek – vagyis Galton eljárása az állandó jegyek kiemelkedését eredményezte. Eljárását bűnözők és betegek fotóin alkalmazta, amivel az volt a célja, hogy azonosítsa az adott bűnöző- és betegségtípust: azokat a jellegzetes jegyeket, amelyek minden adott bűnelkövető/beteg arcán fölfedezhetők. Így végül a pszichológiai vonások összekapcsolhatók lettek a fizikai megjelenés jellegzetességeivel (a 8.2. ábra egy ilyen képsorozatot mutat be). Eredményei nem vezettek sikerre, ám az eljárás az általános, közös lényeg kiemelésére való elméleti törekvés metaforájává vált.

8.2. ábra. A Francis Galton által feltalált és embertanának fontos elemét alkotó összetett fénykép egy példája. A kép Galton egyik szemléltető ábrája a családtagok hasonlóságának bemutatására. A bal oldali kép az apa, fia, lánya képének egyvelege, középen egy koponya-összetétel látható, a kép jobb szélén pedig a testvérek arcképeinek összege (Forrás: )

A klasszikus filozófiai elméleti hagyomány kísérleti megvalósítása a múlt század ötvenes éveire tehető. Jerome Bruner és munkatársai (Bruner-Goodnow-Austin, 1989) a diszkriminációs tanulás elveinek felhasználásával alakították ki kísérleti eljárásukat. Ennek lényege az volt, hogy adott ingerdimenzió diszkrét jegyeit változtatva egy adott szabály szerint alakítottak ki kategóriákat (tehát definiálták a kategóriatagság feltételét), a vizsgálati személyeknek pedig a visszajelzések alapján rá kellett jönniük a szabályra, vagyis ki kellett alakítaniuk a fogalmat. Bruner és munkatársai kártyalapokat használtak ingeranyagként (az ingeranyag egy részletét lásd a 8.3. ábrán), amelyek hat dimenzió (jellemző volt a keretek száma, színe és alakja, valamint a kártyalapokra festett formák alakja, színe és száma) három-három értéke szerint különböztek egymástól (a keret például lehetett piros, fekete vagy zöld, illetve három, kettő vagy egy, stb. az összes ingerdimenzió esetén). A személyeknek visszajelzés segítségével tanították meg az aktuális kategóriákat – ők eleinte találgattak, majd a visszajelzések alapján vagy rájöttek a szabályra, vagy nem. Az egyes tulajdonságokat különböző szabályok szerint kombinálták, és arra voltak kíváncsiak, mennyiben változtatja ez a fogalom kialakításának sebességét. Annak ellenére, hogy eredményeik sokat elárultak a szabályalkotás mikéntjéről (például rájöttek, hogy a személyek különböző stratégiákat alkalmaztak, vagy hogy jobban figyelnek a hipotézisüket megerősítő, mint cáfoló bizonyítékokra, stb.), illetve a logikai szabályokkal leírható kategóriák azonosításának szabályszerűségeiről, az is világos volt, hogy ez a laboratóriumban kiprovokált kategorizációs viselkedés igen távol áll a mindennapi helyzetektől.

Számos kritika fogalmazható meg azonban a klasszikus fogalmi szemlélettel kapcsolatban. Ezek közül az egyik legfontosabb Rosch (1989) kritikája. Eszerint a klasz- szikus filozófiai felfogás idealista álláspontot képvisel a kategóriák és a külvilág kapcsolata tekintetében (lásd erről részletesen A kategóriák és a külvilág viszonya című szövegdobozt), vagyis a természeti világot eredendően strukturálatlannak fogja fel, mégpedig amiatt, hogy a jegyek tetszőlegesen kombinálhatók egymással. Ezzel szemben, érvel Rosch, a valóságban nem ez történik, ott az egyes jegyek nem függetlenek egymástól. Bizonyos tulajdonságok együtt járnak, azaz nagyobb valószínűséggel kapcsolódnak össze, mint mások (például a tollas lényeknek nagyobb az esélyük arra, hogy szárnyuk legyen, mint a szőröseknek).

8.3. ábra. A Bruner-Goodnow-Austin-féle vizsgálat (1989) ingeranyagának egy része. Itt „csupán" négy ingerdimenzió (keretek száma, a formák alakja, színe és száma) kombinációjának elrendezését láthatjuk. Az eredeti vizsgálatban ezeken kívül még a keretek típusát és színét is változtatták

A klasszikus elméletek további kritikája, hogy a mindennapi, valós ingerek komplexek, vagyis nem írthatók le néhány diszkrét dimenzió segítségével. A kutyák mérete például egy folytonos dimenzió, és adott esetben a négy láb sem feltétele a ku- tyaságnak. Ráadásul egy kutya nagyon sokféleképpen leírható – az adott kontextus határozza meg, éppen mely jellemzőket vesszük figyelembe. A kategóriatagokkal való találkozás sem ilyen szisztematikus – a mindennapi életben nem áll mellettem valaki, aki megmondja, jól döntöttem-e vagy sem az adott tárgy kategóriatagságáról (valójában a szülő éppen ilyen szerepet tölt be, de természetesen nem ilyen szisztematikusan). Az egyes kategóriák tagjaival sem ilyen formában szoktunk találkozni (senki sem ül le velünk „megtanulni” a kutya fogalmát).

Általában több idő telik el az egyes példányok megjelenése között, amelyek a legtöbbször nincsenek felcímkézve.

A klasszikus szemlélet legfontosabb problémája azonban a kategóriatagságot meghatározó „minden vagy semmi” elv, vagyis az a definíció, amely alapján egyértelműen és kizárólagosan eldönthető egy dologról, hogy az adott kategóriába tartozik-e. A kritika számtalan példát hozott fel olyan fogalmakra, amelyeket nem lehet definiálni, vagy nem lehet megfelelően. A sokat emlegetett klasszikus példa az agglegény fogalma. Ha definícióként azt mondom, hogy nőtlen férfi, akkor felmerül, hogy mit kezdjünk a katolikus papokkal, a 18 éves fiatalokkal vagy a homoszexuálisokkal. De még ennél is meggyőzőbb, ha belátjuk, milyen nehéz ebben az esetben a fontosnak tűnő tulajdonságok felsorolása. Még ha meg is tudom fogalmazni egy kategória lényegi elveit, bizonyosan vannak olyan esetek, amelyekkel kapcsolatban nem tudok egyértelmű döntést hozni a kategóriatagságról. A könyvtámasz például bizonyos szempontból bútor, és mégsem az.

A kritikák ellenére sem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy az állandóság keresése igen fontos jellemzője valamennyi megismerő- (kognitív) tevékenységünknek (gondoljunk csak az észlelésnél megismert konstancia fogalmára). Megismerőrendszerünk egyik jellegzetessége, hogy rendelkezünk az állandóságok kivonásának ké pességével, azaz a külvilág eseményeinek bejóslása érdekében hajlamosak vagyunk arra, hogy a folytonos ingerkörnyezetből kiemeljük a lényegi mozzanatokat. Valójában több elmélet is feltételezi, hogy létezik és a megismerőfunkciókat jól szolgálja az éles kategóriahatárok kialakítása, vagy legalábbis az arra való törekvés. A klasszikus szemlélet tehát nem vethető el teljesen, ám önmagában nem magyarázza megfelelően a kategorizációs viselkedést.

11.2. táblázat -

A KATEGÓRIÁK ES A KÜLVILÁG VISZONYA

Kategóriáink struktúrája megfelel a külvilág elrendezésének, nem egyértelmű azonban, hogy egyszerűen csak észleljük és rögzítjük a meglévő osztályokat (carving nature at its joints), vagy mentális kategóriáink saját, önkényes rendszerezésünk eredményei-e inkább. A kategorizációval foglalkozó mai elméletek legtöbbje a realista álláspontot fogadja el, amely szerint fogalmaink a világban meglévő kategóriákra utalnak, a kategóriák határai pedig természettől adottak. Ezzel szemben áll az idealista felfogás, amelynek lényege, hogy a világot a mi kategorizációs tevékenységünk osztja jelentésteli egységekre. Bizonyos értelemben valódiak ezek a kategóriák, de létük az emberi kognitív képességek, célok, a kulturális gyakorlat függvénye. E felfogás radikális változata szolipszizmushoz vezet – kategóriáimat a saját tapasztalatom alapján magam töltöm fel tartalommal, függetlenül mások kategóriáitól, így valójában egyedül vagyok saját gondolati világomban.

Mivel az emberi fogalmak egyik fontos jellemzője – így minden releváns kategorizációs elmélet eleme – a nyilvánosság (publicity) feltétele, vagyis hogy a fogalmainknak megoszthatóknak kell lenniük a többi ember fogalmaival, illetve saját korábbi fogalmainkkal, a kategorizációs modellek nem fogadnak el a szolipszizmus veszélyével fenyegető elképzelést. A tudósok többsége általában realista, ám abban nincs konszenzus, hogy a tapasztalat, a nyelv vagy a kultúra pontosan mikor és milyen mértékben módosítja kezdeti kategóriáinkat.

A mai kategorizációs szakirodalomban ez az újabb keletű probléma is két táborra osztja a kutatókat. Az alábbiakban bemutatjuk azt a két eltérő kutatási vonalat, amelyek ehhez a megosztottsághoz vezetnek, ám azt is, hogy ez csupán látszólagos ellentmondás – nem valódi szembenállásról, inkább ugyanannak a mechanizmusnak eltérő megközelítéseiről van szó.

Egyesek – az észlelési modalitások érzékenységéből kiindulva – általában arra a következtetésre jutnak, hogy a kategorizáció automatikus, gyors, kategóriáink a megfelelő ingerlés esetén az életkor korai szakaszában kialakulnak, és ehhez nincs szükség magasabb szintű, absztrakt elemzésre. Ezek az elméletek a környezeti ingerlés szerepét hangsúlyozzák, a kategorizációt, legalábbis annak elemi szintjén, nem tartják magas szintű, absztrakt mechanizmusnak, hiszen csupán a perceptuális rendszerünk működésére jellemző törvények irányítják. Sok esetben egyszerű (néhány, diszkrét dimenzióval leírható, mesterséges) ingeranyagot alkalmaznak, illetve olyan vizsgálati módszert, ahol kevés kategória néhány példányát mutatják szisztematikusan a vizsgálati személyeknek, akiknek a feladata a kategóriatagok diszkriminációja. Eredményeik arra utalnak, hogy a különböző ontológiai területeknek (hely, idő, cselekvés, állat, növény, műtermék, gondolat) megfelelő mentális kategóriák kialakulását a kategóriatagok eltérő megjelenése, viselkedése eredményezi.

A „másik oldalon" főleg olyan vizsgálatokat találunk, melyek „valódi" – több, diszkréten el nem különülő ingerdimenzióval leírható, mindennapi tárgyak vagy azok képei -, általában már ismert kategóriák tagjait mutatják a személyeknek, akiknek a feladata a tagok azonosítása vagy a kategóriaalkotás. Ezek az elméletek az absztrakciós folyamatot hangsúlyozzák a kategorizációban. Azokat a mechanizmusokat keresik, amelyek segítségével a személyek az észlelt tárgyjellemzőket súlyozzák, figyelembe véve a kategorizáció kontextusát és/vagy a személy célját. Arra kíváncsiak, hogy a tapasztalat, a kultúra vagy a nyelv hogyan módosítja, írja felül a felszíni, perceptuális jegyek hatását. Gyakori feltevés, hogy eredendően eltérő kategorizációs stratégia figyelhető meg a különböző ontológia területek esetén, ennek köszönhető a főbb kategóriák korai és gyors szétválása.

E látszólagos szembenállás ihlette Jean Mandlert (2004), aki a két felfogást integrálva alkotta meg kategóriafejlődési elméletét. Feltevése szerint születéskor két alapvető tudásrendszerrel – a perceptu- ális és a konceptuális kategóriarendszerrel – rendelkezünk, melyek egymástól függetlenül fejlődnek. A perceptuális rendszer működése automatikus, nem tudatos, nem analitikus. Működése során, a külvilág monitorozása következtében, perceptuális sémák kialakításával képes a látott tárgyak elkülönítésére, az entitások azonosítására. Jelentés kialakítására – azaz valódi kategorizációra – azonban nem. Ezt a másik, a konceptuális rendszer végzi, amely a perceptuális input elemzésével képi sémákat hoz létre, amelyek az első életév második felétől (vagy esetleg korábbtól) lehetővé teszik a mozgásos események reprezentálását. Ezeknek a primitív tudásegységeknek – ilyen például a „saját mozgás" vagy a „kapcsolat" – a kiterjesztése (konceptualizálása) a konceptuális rendszer aktivitásának köszönhetően elvezet az olyan globális kategóriák kialakításához, mint például az „állatok", amelyek már a tudat számára is hozzáférhetőek, majd a nyelvben is megjelennek.

Az elmélet célja annak igazolása, hogy a kora csecsemőkori (5-9 hónapos korban megfigyelhető) kategóriák egy kezdeti, nagy léptékű ontológiai differenciálódás következtében globálisak, vagyis a taxonómia szerint felső szintűek, miközben azokat a vizsgálati eredményeket is megmagyarázza (lásd pl. Quinn-Eimas, 1996), amelyek 2-4 hónapos csecsemők esetén is kimutatják ezt a jelenséget, feltehetően pusztán az ingerek perceptuális elemzésének eredményeképpen.

Nehéz elképzelni azonban, hogy a kognitív rendszer egy ilyen gazdaságtalan mechanizmust tartana fenn, nem beszélve arról, hogy igen bonyolult folyamatok lennének szükségesek a két rendszer kommunikációjának, illetve differenciálódásának fenntartására a tapasztalat és a nyelv megjelenésével. Mand- ler felfogása számos kritikát kapott már korábban is, annak ellenére, hogy a globális kategória fejlődési elsőbbségét mutató (global first) kísérleti eredményeit mindenki megerősíti. (A téma fontosságát mutatja, hogy az Infancy című folyóirat, amely 2000-ben indult, ennek a témának szentelte első számát.)

A kritikákat inspiráló elméletek elemzésével arra a következtetésre juthatunk, hogy valójában nem is ellentmondásról van itt szó. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a kísérletek eredményeit, a vizsgálati módszereket és az ingeranyagot, megfigyelhetjük, hogy itt nem a perceptuális-konceptuális rendszer (vagyis a külvilág és az elme) szembenállásáról van szó, csupán a vizsgált kategorizációs folyamatok absztraktsági szintjének változásáról. Az egyik esetben a kutatók a kevésbé komplex ingerek segítségével olyan alapvető kategorizációs mechanizmusokat tárnak fel, amelyek jelen vannak minden kategória kialakulásánál, míg mások – a világban található tárgyak és a hozzájuk való viszonyunk komplexitását figyelembe véve – megpróbálják magyarázni és bejósolni a különböző ontológiai területek elkülönítését (a kategorizáció eltérő absztrakciós szintjeivel kapcsolatban lásd Harnad, 2003). Demonstrációképpen két példát mutatunk be, amelyek talán jobban rávilágítanak a két eltérő hozzáállás lényegére. Az első esetben a kategorikus percepció fogalmát elevenítjük fel, utána pedig egy ma igen népszerű kutatási terület (a műtermékek természete) főbb kérdéseit és témáját ismertetjük.

A kategorikus percepció (vagy kategoriális észlelés; categorical perception – a továbbiakban CP rövidítéssel) fogalmát már az Általános pszichológia 1. kötetében, a beszédhangok észlelésének jelenségeiről olvasva megismerhette az olvasó. Itt csupán felidézzük főbb jellegzetességeit, és egy másik modalitás, a látás területén mutatjuk be, hogy kategorizációs szempontból egy univerzális jelenségről van szó, amely alapja lehet a legtöbb kategorizációs folyamatnak (részletesen lásd Harnad, 1987). Az úgynevezett konkrét szenzomotoros – tehát az érzékszervek és a mozgásos tapasztalat hatására kialakult – kategóriák esetén figyelhető meg ez a jelenség, mikor egy folytonos ingerdimenzión az észlelő számára minőségileg különböző egységek különböztethetők meg. Ugyanakkora frekvenciakülönbség az észlelőrendszer számára kisebbnek tűnik, és nehezebb észrevenni akkor, ha egy kategórián belül jelöljük ki, mint akkor, ha két kategória határán. Vagyis a kategórián belül a különbségek minimálisra csökkennek, míg a kategóriák között megnőnek. A színészlelés esetében enélkül a látható fény tartománya jelentés nélküli árnyalatokból állna (mint a szürke, amelyre nincs CP).

Minden olyan esetben CP-ről beszélünk, amikor egy alapszintű összehasonlításhoz képest egy ingerdimenzióban a kategórián belüli különbségek csökkennek és/vagy a kategóriák között elkülönülnek. Ez az alapszint lehet az aktuális fizikai különbségek mérete vagy, ha kategóriát tanítunk, a tanulás előtt észlelt hasonlóságok/különbözőségek mértéke a kategóriákon belül és azok között. A CP megfigyelhető a tapintás, a színészlelés, a beszédhangok észlelése esetén – a legtöbb esetben veleszületett diszkriminációs mechanizmusról van szó, és egyes formái más emlősállatoknál is megfigyelhetők. Az ember esetén azonban a korai kategóriahatárok tanulás hatására módosulnak vagy megszűnnek.

A CP haszna a veleszületett kategóriák esetén egyértelmű: a kategóriákra érzékeny szenzoros detektorok könnyebben és megbízhatóbban észlelik a kategóriákat. A CP konkrét mechanizmusa még nem ismert, ám a számítógépes tanulórendszerek is alkalmazzák – azokat az amúgy különböző inputokat rendelik ugyanazon reprezentációs egység alá, amelyek ugyanazt az outputot eredményezik. És ha ez történik, a közöttük felfedezett különbség még nagyobbra nő.

Annak ellenére azonban, hogy itt kategorizációs szempontból egy fontos és feltehetően univerzális alapjelenségről van szó, mégsem képes bejósolni az emberre jellemző kategorizációs viselkedést, önmagában nem magyarázza a komplex kategória-rendszerünk kialakulását.

A másik kutatási szemlélet bemutatásához a műtermékek (emberi kéz által alkotott tárgyak, artefaktumok) természetével kapcsolatos problémákat mutatjuk be. A műtermékek esete jól mutatja, hogyan lehet valami konkrét, fizikai tárgy és szimbólum – kulturálisan meghatározott dolog – is egyben. A műtermékek valós fizikai jellemzőkkel leírható, látható, tapintható tárgyak, amelyeket bizonyos célok elérése érdekében gyártottak. Műterméknek nevezzük az emberi fajfejlődés állomásain készült kezdetleges szerszámokat és a konkrét célt nem szolgáló műalkotásokat, de idetartoznak a receptek vagy a használati utasítások is. A műtermékekkel kapcsolatban figyelembe kell vennünk, hogy fizikai ingerjellemzőiken kívül kategóriatagságukat meghatározza a tervező eredeti szándéka, az aktuális használó célja, a tárgy története vagy ezek kombinációja. Az aktuális helyzet ismerete nélkül nem tudunk egységes szabályt adni arról, hogy mikor melyik a fontos. A kutatások valódi használati tárgyak segítségével próbálják pontosabban megismerni és bejósolni a vizsgálati személyek kategorizációs viselkedését. Általános kísérleti technika, hogy a tárgyakat eltérő kontextusban vagy instrukcióval prezentálják, azt vizsgálva, hogy hogyan változik ezek hatására a kategorizációs viselkedés (a téma részletesebb ismertetését lásd Bloom, 1996, 2004).

Látható, hogy a két, látszólag összeegyeztethetetlen kutatási terület valójában ugyanazt a kategorizációs mechanizmust írja le, annak más-más aspektusát ragadva meg. Nincs tehát kibékíthetetlen ellentét az elméletek között, csupán az elméletalkotók célja különbözik – a kategorizációs mechanizmus eltérő szintjét kutatják. Abban azonban mindenki egyetért, hogy mivel a mindennapi helyzetekben megfigyelhető kategorizáció folyamata általában nem kizárólag az egyik vagy másik absztrakciós szinten jelenik meg, egy átfogó kategorizációs modellnek mindkét aspektust figyelembe kell vennie – ismertetnie kell az univerzális folyamatokat, amelyek alapvetően meghatározzák az összes kategorizációs folyamatot, de azt is meg kell határoznia, mikor és mennyiben módosítja a tapasztalat e folyamat eredményét.


Hasonlóságalapú feltevések

A klasszikus szemlélet definícióalapú felfogásának ellenőrzésére sok kísérlet született, amelyek legtöbbje azt az eredményt hozta, hogy a személyek a kategorizációs viselkedésük során nem alkotnak/használnak definíciókat. Sok kategóriánk esetén nem is tudjuk megfogalmazni a tagság feltételének szabályát, inkább intuitíve, hasonlósági döntések alapján végezzük az osztályozást.

Két tárgy hasonlóságának meghatározása azonban többféle szempont szerint is megtörténhet. Előfordulhat, hogy egyfajta globális hasonlósági elvet követünk (ösz- szességében mennyi tulajdonság mentén hasonlítanak), de az is lehet, hogy bizonyos, számunkra lényeges tulajdonságokat emelünk ki, és azok hasonlósága alapján hozzuk meg a kategorizációs döntést. A hasonlóságalapú osztályozás versengő elméletei a fogalom – és a kategorizációs viselkedés – különböző aspektusait emelik ki.

Fokozatos struktúra és/vagy prototípus

A hatvanas évek végén jellegzetes paradigmaváltás tanúja lehetett a kialakulóban lévő kognitív pszichológia. Ennek empirikus mérföldkövét Michael Posner és Steven Keele (1968) kísérletsorozata jelentette. Posner és Keele pontmintázatokat mutatott be vizsgálati személyeinek (a vizsgálat ingeranyagának részletét lásd a 8.4. ábrán). A tanulási fázisban a személyek egy adott ponthalmazsorozaton gyakorolták, hogyan sorolhatók be az egyes mintázatok négy kategória valamelyikébe. A tesztszakaszban egy új ponthalmazsorozat elemeit kellett kategorizálniuk. Az új halmaz olyan elemeket is tartalmazott, amelyek korábban, a gyakorló szakaszban már szerepeltek, de voltak teljesen újak is közöttük. Az eredmények azt mutatták, hogy a személyek általában rosszabbul teljesítettek az új mintázatok esetén, ám az új átlagos mintázatokat ugyanolyan jól be tudták sorolni, mint a régieket (az egyik kategória prototípusa és néhány példánya látható a 8.3. ábrán). Az eredményekből arra lehetett következtetni, hogy a személyek már a tanulási szakaszban, a különböző mértékben torzított példányok alapján kiszámították és reprezentálták az átlagos pontmintázatot (pedig azt csak a tesztszakaszban láthatták), majd meg is őrizték, hiszen később, a tesztszakaszban ehhez hasonlították a példányokat.

Ezzel nagyjából egy időben néhány antropológiai érdeklődésű pszichológus a színészlelés kultúrközi vizsgálatait végezte. Céljuk a Sapir-Whorf-féle nyelvi relati-vitás hipotézisének tesztelése volt (a problémával kapcsolatban lásd A fogalmak és a nyelv című szövegdobozt). Eredményeik ellentmondtak annak a feltevésnek, miszerint a nyelvi különbségek lennének felelősek a mentális különbségekért. Kimutatták, hogy az emberek kultúrától függően ugyanazok köré a fokális ingerdimenziók köré szervezik a színfogalmaikat (Berlin-Kay, 1969). Ezek az eredmények azért voltak érdekesek, mert a különböző kultúrák jelentősen eltérnek abban, hogy hány színelnevezést használnak. Ennek ellenére az emberek mindenütt nagyjából hasonlóképpen jelölik meg a színhatárokat és az alapszínek legjobb példányait.

8.4. ábra. Posner és Keele (1968) vizsgálatának egyik eleme. Az ábra közepén a kategória prototípusa (vagyis az átlagos, a központi tendencia) látható, körülötte pedig az egyes, különböző mértékben torzított példányok. A példányok melletti szám a torzítás mértékét mutatja, vagyis hogy mennyi egység/pont módosult a prototípushoz képest. Az eredmények azt mutatták, hogy minél hasonlóbb az új elem a prototípushoz, annál könnyebb kategorizálni

Eleanor Rosch (1973; munkásságáról bővebben lásd az arcképcsarnokot) első támadását a klasszikus fogalmi elmélettel szemben a színkategóriák vizsgálata alapján indította – eredményei szerint a színkategóriák meghatározásához nem áll rendelkezésre semmilyen kritériumrendszer, nincs formális keretük, sem éles határaik, sőt inkább egy belső strukturáltság jellemzi őket: fokozatok vannak a tekintetben, hogy az egyes egyedek milyen mértékben reprezentálják az adott színkategóriát. Léteznek legjobb példányok, amelyek a színek esetén megfelelnek a kultúrközi vizsgálatokban talált, univerzális alapszíneknek. Ezek a vizsgálatok indították el azt a kutatássorozatot, amely egy új szemléletű elmélet megszületéséhez és a kategorizáció kutatásának megújulásához vezetett.

Rosch arra volt kíváncsi, vajon az összes kategória esetén kimutatható-e ez a belső fokozatossági szerkezet. Az eredmények arra utaltak, hogy a válasz igen: a személyek megértik és könnyen, gyorsan megválaszolják azt a kérdést, hogy milyen mértékben illik a kérdéses példány az adott kategóriába (vagyis mennyire illeszkedik a fogalom mentális reprezentációjához) (Rosch, 1973). Ezek nem valószínűségi, hanem a kategóriatagság erősségére vonatkozó becslések (például milyen jó tagja a veréb a madár kategóriájának).

Ezek alapján dolgozta ki Eleanor Rosch és Carolyn Mervis kategorizációs elméletét a hetvenes években (Rosch-Mervis, 1975). A legjobb példányt prototípusnak nevezték. Eszerint a kategóriatagság becslése néhány diagnosztikus, kiemelkedő vagy gyakori, azaz tipikus jegy alapján történik. A definitív jegyekkel ellentétben ezek nem feltételei a kategóriatagságnak. A kategóriák prototípusa általában az a tag, amelyik a legtöbb tipikus jeggyel rendelkezik.

A prototípus fogalmának meghatározásához Rosch az analitikus filozófia egyik alapítója, Ludwig Wittgenstein (1953/1992) filozófiáját, nevezetesen a családi hasonlóság fogalmát hívta segítségül. Wittgenstein a játék példáján mutatja be felfogását, miszerint egy kategória esetén nem határozhatunk meg olyan tulajdonságokat, amelyekkel a kategória minden példánya egységesen rendelkezne. Inkább arról van szó, hogy a tagok egyedi tulajdonságai együttesen adják ki a kategóriát. Ha a klasz- szikus filozófiai szemlélet felfogását a Galton-fénykép keletkezési elvéhez hasonlíthatjuk, úgy a családi hasonlóság elvének is megvan a metaforája: ahogyan azt a neve is mutatja, a családi vonások öröklődésének elvéhez hasonlítható. A Kovács családban az egyik a fület örökli, a másik a jellegzetes szájat – minden tag magában hordozza a „Kovácsság” valamely jegyét, de nem az összest. Wittgenstein a kötél fonásához hasonlítja a kategóriák szerveződését – egyik szálat összesodorjuk a másikkal, de nincs olyan szál, amelyik végigfut az egész kötélen. A kötél tartósságát a szálak mennyisége és nem a hossza adja.

„A táblajátékokra, kártyajátékokra, küzdősportokra stb. gondolok. Mi a közös mindezekben? ...ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Minden játék »szórakoztató«? Hasonlítsd össze a sakkot a malommal. Vagy tán mindenütt van nyerés és vesztés, és mindenütt versengenek a játékosok? Gondolj a pasziánszokra... És így mehetünk végig a játékok sok-sok más csoportján, s láthatjuk, amint hasonlóságok tűnnek fel és el. E vizsgálódás eredménye pedig így hangzik: az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját látjuk. Hasonlóságokat nagyban és kicsiben. Ezeket a hasonlóságokat nem tudom jobb szóval nevezni, mint hogy »családi hasonlóságok«; mert így fedik át és keresztezik egymást azok a különböző hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum stb. stb.” (Wittgenstein, 1953/1992, 57-58. Neumer Katalin ford.)

A Galton-fénykép korábbi példáját felidézve láthatjuk, hogy Kovácsék ilyen bemutatása lényegében különbözik a klasszikus szemlélet által elképzelt absztrakciós módtól.

11.3. táblázat -

A FOGALMAK ES A NYELV

A fogalmakat intuitív módon legtöbbször a nyelv szavaival, illetve azok jelentésével azonosítjuk, ám bizonyára rögtön érezzük, hogy teljes nyugalommal nem tehetünk egyenlőségjelet a két kifejezés közé. A viszony egyértelműen aszimmetrikus, hiszen vannak olyan fogalmak, amelyekre nincsenek szavak (ilyeneket gyűjtött össze Douglas Adams és John Lloyd The meaning of liff című humoros könyvében). Reprezentációs jellegükben is különböznek: míg a szavak önkényes, strukturálatlan szimbólumok, addig a fogalmak (legalábbis a legtöbb kategorizációs elmélet szerint) a tárgyak jellemzőinek megfelelően strukturált reprezentációk. Ennek ellenére nehéz az egyik nélkül elképzelni a másikat: míg igaz az, hogy fogalmainkat csak a nyelv segítségével jeleníthetjük meg, addig az is igaz, hogy szavaink jelentését nem értenénk meg fogalmak nélkül. Körben forgó rendszer lenne ez?

A két fogalom elkülönítése érdekében először arra keressük a választ, hogyan viszonyulnak a fogalmak a nyelvi jelentéshez, másodszor pedig azt a kérdést elemezzük, hogy létezhetnek-e a fogalmak a nyelv nélkül. Ennek kapcsán a nyelv és gondolkodás, valamint a fogalmi fejlődés területét is érintjük. Itt azonban csupán a fogalmi tisztázás a cél, a probléma kapcsán felmerülő kérdések részletesebb ismertetését az Általános pszichológia 3. kötetének nyelvi fejezeteiben találhatja meg az olvasó.

Az első probléma tárgyalásához azt kell kissé körüljárnunk, hogy mi is a jelentés szó értelme. A szó meghatározása kapcsán a mentális tartalom és a referencia problémája kerül elő. A jelentés első meghatározója, Arisztotelész elmélete szerint egy szó jelentése az, ami meghatározza, hogy a külvilágban mire utal a szó. A szavakat kétféleképpen szemlélhetjük: összefoglalhatók azok a tulajdonságok, amelyek megtalálhatók az összes adott nevű létezőben (intenzió vagy tartalom), valamint meghatározható maguknak a létezőknek az összessége, amelyekre az adott szó vonatkozik (extenzió vagy terjedelem). A kutya szó intenziója például az a tulajdonság, ami minden kutyában megvan, vagyis ez a kutyaság lényege, míg az extenziója minden lény, amelyre illik a kutya elnevezés, vagyis azok a dolgok, amelyekre a szó referál. A jelentés a szavak intenziója lenne. Ebben az értelemben Arisztotelész felfogása összekapcsolja a nyelvi jelentést a fogalmakkal (vagyis a mentális reprezentációval), mivel szerinte a mentális tartalom határozza meg egy szó jelentését és jelöli ki a szavak referenciáját.

Ebből két állítás következik: egyrészt, két szónak akkor azonos a jelentése, ha ugyanahhoz a mentális reprezentációhoz társulnak (vagy fordítva: két szó jelentése akkor tér el, ha különböző mentális reprezentációkhoz kapcsolódnak); másrészt, a mentális reprezentáció azonossága határozza meg, hogy egy szó lényegileg ugyanazokra a dolgokra referál-e vagy sem. Amikor a kutatók a szavak referenciáját korlátozó tényezőket, a szavak jelentésére történő következtetést vagy a szavak jelentésére utaló jegyek természetét vizsgálják, akkor abból indulnak ki, hogy a jelentés a kategorizációs tevékenységben nyilvánul meg. A jelentés meghatározása szempontjából a mentális reprezentációhoz (vagyis a fogalmi tudáshoz) való kötöttség azonban problematikus. Számos eset létezik, amikor a mentális reprezentációk nem határozzák meg a referenciát, ezért a mentális reprezentáció nem lehet a jelentés elsődleges meghatározója. Gondoljunk csak arra, hogy ha az én mentális reprezentációmban nincs különbség a szilfa és a bükkfa között, abból az következne, hogy számomra nincs is értelme elkülöníteni e két szót. Egy szakértő számára azonban teljesen világos, hogy mi a különbség közöttük, és meg is tudja mutatni azt a két különböző fatípust, amelyekre a két szó referál.

A szakértők és laikusok eltérő fogalmi tudása jól mutatja, milyen különbségek lehetnek a mentális reprezentáció tekintetében az egyes elmékben (ezt nevezi Hilary Putnam nyelvi munkamegosztásnak;

Putnam, 2000). Kissé mesterségesnek tűnhet, ám valós helyzetet ír le Putnam „vörösbegyes" példája. A vörösbegy szó a brit és amerikai angolban valójában más-más – de valóban vörös beggyel rendelkező – madárfajt jelöl. Mentális reprezentációja tekintetében azonban az a brit és amerikai személy, aki nincs tudatában ennek a ténynek, nem különbözik egymástól (mindkettő ugyanazt gondolja a vörösbegyről: nevezetesen, hogy vörös a begye). Az általuk használt szó referenciája viszont igen (hiszen más fajt jelölnek meg). A mentális reprezentációk tehát, mivel az egyes emberek fejében vannak, nem alkalmasak egy általános jelentés meghatározására. „A referencia társadalmilag rögzített, és nem az egyéni agyakban/fejekben lévő feltételek vagy tárgyak határozzák meg. Ha szavaink referenciáját az agyban keressük, akkor – legalábbis az általunk tárgyalt esetekben – rossz helyen keressük." (Putnam, 2000, 58. o.) A mentális reprezentációból kiinduló jelentésnek tehát az a baja – véli Putnam, hogy egyidejűleg kell mentálisnak is lennie és a világhoz is kapcsolódnia. Ez pedig sok esetben nem teljesül.

A jelentés meghatározása szempontjából a másik lehetséges megoldás a referenciaalapú meghatározás (emellett érvel Putnam). Eszerint a referencia (vagy Putnamnél a szó oksági története) elegendő lenne a jelentés meghatározásához. Ez sem teljesen problémamentes, hiszen nem ad magyarázatot a valóságban nem létező dolgok diszkriminációjára, például a kentaur versus unikornis szavak jelentésének elkülönítése. A referencia tekintetében egyformák, hiszen ugyanarra a dologra utalnak – nevezetesen semmire -, mégis különböző jelentést tulajdonítunk nekik.

A jelentés meghatározásának problémája a továbbiakban nem lényeges a számunkra. Az kiderült, hogy a jelentés meghatározása szempontjából kétséges kizárólag a mentális reprezentációból (vagyis a fogalmi tudásból) kiindulni, tehát nem lehet egyenlőségjelet tenni a két fogalom közé. A pszichológusokat inkább az érdekli, hogy mi a helyzet fordított esetben.

Azt a kérdést illetően, hogy a nyelvi jelentés határozza-e meg (önti formába) a fogalmakat, a gondolkodás és nyelv kapcsolatát érdemes megvizsgálni. Azt, hogy vajon létezhet-e gondolkodás a nyelv megléte nélkül. A tagadó válasz legszélsőségesebb képviselői az Edward Sapir és Benjamin Lee Whorf-fé- le nyelvi relativizmus felfogásának követői. A múlt század harmincas éveiben megszületett Sapir- Whorf-hipotézis kiindulópontja, hogy a nyelvi rendszer mentális reprezentációja befolyásolja a megismerést (a nyelvi relativizmus hipotéziséről, illetve annak tudományos kontextusáról és magyar képviselőiről lásd Pléh, 2000). Nyelv nélkül a gondolkodás egy strukturálatlan massza. A különböző nyelvek különböző gondolkodást is eredményeznek – csak azok között a dolgok között leszünk képesek különbséget tenni, amelyek között a nyelv szavai is diszkriminálnak. A nyelvünk szerkezetétől függően különböző világokban élünk tehát.

A tétel kísérleti tesztelése ellentmondott az elméleti feltevésnek. A színnevek kategóriáinak vizsgálata azt az eredményt hozta, hogy bár a nyelvek nagyon különböznek abban, hogy hány színnevet tartalmaznak (van, amelyik csak kettőt), az úgynevezett alapszínnevek minden nyelvben 11 szín (fekete, fehér, vörös, sárga, zöld, kék, barna, rózsaszín, lila, narancs, szürke) közül kerülnek ki, méghozzá megadott szabály szerint (Berlin-Kay, 1969). A szabály a következő: {fekete, fehér} < vörös <{sárga, zöld, kék} < barna < {lila, rózsaszín, narancs, szürke}. A sorban jobbra lévő színnév csak akkor van jelen az adott nyelvben, ha az összes tőle balra található megvan. Hasonló tendenciák figyelhetők meg a mértani alakzatok és a mondatszerkesztés nyelvtani szabályai esetén is.

A nyelvi relativizmus felfogása körben forgó érvelésen alapul: a nyelvek közötti különbségekből kiindulva tételezik fel a gondolkodási különbségeket a különböző nyelvek beszélői esetén. Kísérleti ellenőrzése nem is olyan egyszerű ennek a feltevésnek, hiszen nagyon könnyű kimutatni ezeket a gondolkodásbeli különbségeket. A kutatók ezért különbséget tesznek a kódolhatóság és a kommunikálhatóság között. Abban az esetben, ha olyan kísérletet tervezünk, amely az adott nyelvi forma használatára ösztönöz (pl. nyelvi választ kérek egy téri feladatban), akkor általában a relativizmust igazoló eredményt kapunk (vagyis kimutathatjuk a gondolkodásbeli különbséget), míg ha a vizsgálat módszerével sikerül kikerülni a nyelvhasználatot, akkor a különbségek eltűnnek (e tekintetben jó kutatási terület a téri nyelv versus gondolkodás különbségeinek vizsgálata az egyes nyelvek esetén – az ehhez kapcsolódó irodalmat lásd Lukács et al., 2003). Ez már önmagában ellentmond az erős nyelvi relativista nézetnek (hiszen létezik a nyelvtől független gondolkodás), vagyis a pszichológia egy enyhe relativista álláspont elfogadására ösztönöz (a nyelv és gondolkodás kérdéséről, valamint ennek kísérleti pszichológiai aspektusairól lásd Pléh, 1997).

Azt tehát senki sem tagadja, hogy léteznek fogalmak a nyelv megjelenése előtt. Az újabb – kognitív fejlődési – kutatások arra keresik a választ, hogy mikor jelenik meg a nyelvi tapasztalat hatása, és menynyiben alakítja át a nyelv a meglévő fogalmi rendszert. E tekintetben egyrészt finomodtak, másrészt erősödtek a különbségek a vetélkedő elméletek között. A korai modellek relativista vagy univerzalista álláspontot képviseltek a nyelv hatását illetően (vagy azt gondolták, hogy a nyelv megváltoztatja az addigi gondolkodást, vagy azt, hogy maga a gondolkodás változása teszi lehetővé a nyelv elsajátítását), a korai fogalmi tudás természetét illetően azonban szinte teljesen egyetértettek. A mai modellek ezzel szemben inkább az enyhe relativista felfogást vallják, abban azonban nagy a különbség, hogy hogyan gondolkodnak a korai fogalmi struktúrákról.

A fogalmi fejlődés korai modelljei nagyjából egyetértenek abban, hogy a csecsemők kezdeti fogalmai konkrét, közvetlen tapasztalat helyzeti aspektusait, a tárgyak funkcionális jegyeit rögzítik, szemben a felnőttek absztraktabb, a nyelv által strukturált, analitikus, logikailag meghatározható fogalmaival. Szakaszos modelljeik minőségi ugrást feltételeztek, főként a nyelv megjelenésének köszönhetően. A nyelvi hatás szempontjából relativista felfogást képviselő Lev Vigotszkij (1934/1967) egy háromszakaszos fejlődést képzelt el, amely az egyedi példányok és a közvetlen tapasztalat reprezentálásától a definitív gondolkodás „igazi" fogalmaiig terjed. Ezen a legfejlettebb szinten az absztrakt és logikus gondolkodásnak köszönhetően a fogalmi rendszert egyetlen elv szerint szerveződő vagy több elv logikailag koherens halmazán alapuló kategóriák alkotják. Ezt a globális változást a nyelvinternalizációja okozza. Csak a nyelv segítségével lesz képes a gyerek absztrakt, elvi alapú reprezentáció kialakítására, ekkor tud felülemelkedni az egyedi példányok emlékén. A fogalmi változást illetően ezzel szinte teljesen egyező felfogást vall az alaklélektanos Heinz Werner, aki organizmikus-holisztikus elméletében egyetlen általános, gyökeres váltást feltételez, amelynek során a kisgyerek a nyelvi tapasztalat hatására globális és differenciálatlan világából a felnőtt gondolkodás differenciáltabb, hierarchikusabb szintjére jut.

A Vigotszkij felfogásával szemben álló Jean Piaget (1952) univerzalista felfogásában nem hagy teret a nyelvi hatásnak. Elmélete, miközben a kognitív fejlődés alapvető meghatározójaként a környezettel való interakciót emeli ki, a nyelvnek szinte semmi szerepet nem hagy a gondolkodás fejlődésében. Szerinte a nyelv által adott rendszer alapvetően nem befolyásolja a gondolkodást. A fogalmi fejlődés tekintetében azonban gyökeres változásokat feltételez, melyek nem különböznek olyan nagyon Vigotszkij felfogásától. A tematikus, komplexív osztályozást a fejlődés során a taxonomikus, osztályozó kategóriák váltják fel. Kezdetben a gyerek nem látja be, hogy a kategóriák közötti hasonlóságok és különbségek által kijelölt intenzió hogyan jelöli ki a kategóriába tartozó példányok halmazát (vagyis hogyan határozza meg az extenziót). A korai hasonlóságok esetlegesek és nem lényegiek, mint azt a kognitív fejlődés legmagasabb szintjén megfigyelhetjük.

A mai fogalmi fejlődési elméletek általában azt feltételezik, hogy a nyelv felhívja a figyelmet arra, hogy az adott kontextusban mely különbségek fontosak. Rámutat arra, mely tulajdonságokat érdemes figyelembe venni az adott osztályozás esetén. A nyelv tehát a konvencionális használatra vezet rá. Abban azért vita van, hogy a nyelv hatására csupán átíródik, súlyozódik a meglévő kategóriarendszer, vagy új kategóriákat hoz létre az elmében. Az azonban módszertanilag is lényeges és egységes ezekben az elméletekben, hogy noha egyszer fogalmi fejlődésről, máskor jelentéstanulásról van szó, azzal mindenki tisztában van, hogy a jelentésdefiníció problémájától függetlenül csupán a gyerek viselkedése (vagyis a referencia kijelölése, illetve a kategorizációs viselkedés) adhat képet a mentális reprezentáció (jelentés vagy fogalom) természetéről (a témáról részletesen lásd Bloom, 2000).

Összességében elmondható, hogy létezhet fogalmi tudás nyelv nélkül, de ez nem jelenti azt, hogy a nyelv nem játszik szerepet a kategorizációs viselkedésben. A nyelv például a legfontosabb eszköze az új fogalmak elsajátításának. Az emberek új fogalmakat adnak át egymásnak leírás, explicit definíció, verbális rámutatás stb. segítségével. Ráadásul a lexikalizált fogalmak szembeötlőbbek, és megtanulni is könnyebb őket. A nyelv a fogalmak használatát is megkönnyíti. Komplex fogalmakat lehet kifejezni egyetlen szóval. De előfordulhat az is, hogy maga a fogalom egyesek reprezentációjában csupán egy szóból áll. Ez gyakran megesik a szakértői fogalmakkal (mint láthattuk ezt a bükkfa-szilfa példában, de igaz a Putnam által citált másik dolog, az arany esetén is – laikusként nem tudok szabatos definíciót adni az arany lényegére, mégsem mondhatjuk, hogy nem vagyok tisztában az arany fogalmával, hiszen adott esetben adekvátan használom a szót).

A kategorizációval foglalkozó elméletek általában azzal értenek egyet, hogy létezhet fogalmi tudás a nyelv nélkül (egyesek azt is felteszik – lásd pl. Fodor, 1975 -, hogy a fogalmi tudás a feltétele a nyelv elsajátításának). Ez nem jelenti azt, hogy elképzelhető olyan komplex kategorizációs elmélet, amely nem tesz említést a nyelvről, de azt igen, hogy a fogalmak természetének lényege leírható a nyelv említése nélkül.


A prototípus-elmélet több fronton is szembeszállt a klasszikus fogalmi nézettel: Egyrészt tagadta a definitív jegyek (így a definíció) szükségességét és elégségességét a kategóriák meghatározásához (általában kétségesnek tartotta a tulajdonságlista meghatározását). 2. Elvetette azt a feltevést, hogy a kategóriahatárok egyértelműek – laza kategóriahatárokat képzelt el. 3. A kategóriák belső heterogenitását feltételezte – az egyes kategóriatagok nem egyenlők, egyesek jobban, mások kevésbé jól reprezentálják a kategóriát. Pozitív állítása az volt, hogy minden fogalmi szerveződés eredendően a fokozatossági elvet követi, illetve hogy a fogalmi alapszint kategóriáinak megkülönböztetése az elsődleges a kategóriák kialakulása során. Úgy tűnik – feltételezte -, a tipikussági szerveződés inherens része a fogalmi reprezentációnak.

Rosch elképzelését igazolja, hogy a tipikusság szerinti szerveződés, vagyis a kategóriák belső differenciáltsága több különböző kísérleti paradigmában is kimutatható.

Tanulás: a jó kategóriatagok gyorsabban tanulhatók, mint a rosszak – a fejlődés során a gyerekek is könnyebben azonosítják őket a kategóriák tagjaiként.

A feldolgozás sebessége: reakcióidő-kísérletekben stabilan kimutatható, hogy minél jobb példánya valami a kategóriájának, annál könnyebb döntést hozni a tagságáról.

Elvárás: előfeszítéses vizsgálatokban a kategória nevének előzetes bemutatása javította a példányok felismerését, amennyiben azok jó tagjai voltak a kategóriának, és rontotta, ha rosszak.

11.4. táblázat -

ELEANOR ROSCH

Amerikai pszichológus, a Berkeley Egyetem professzora (korábbi neve Eleanor Heider Rosch). 1938-ban született New Yorkban. Húszas éveiben családja Kaliforniába költözött. Az itteni főiskolai évei alatt Witt- genstein filozófiájával foglalkozott. 1969-ben szerzett PhD-fokozatot a Harvard Egyetemen. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, aki antropológusként dolgozott. Vele utazott Új-Guineába, ahol a dani törzs szín- és formakategóriáit, valamint gyereknevelési szokásait kutatta. A danik színkategóriáival kapcsolatos eredményei vezették el prototípus-elméletéhez, amely radikálisan szakított az addigi fogalmi felfogással, és utat nyitott a kategorizáció kísérleti kutatásaihoz. Elmélete és kategorizációs felfogása a hetvenes években hatalmas vitát generált, ami e tudományterület dinamikus fejlődéséhez vezetett. Emlékezetkutatók, nyelvészek kezdtek újra foglalkozni a kategorizáció problémájával.

A buddhizmus tanításainak hatására a meditáció, valamint a test-lélek kapcsolata kezdte érdekelni – újabban a tudatosság, a test-lélek egységének kérdései foglalkoztatják. Egyik újabb tanulmányában felülvizsgálja a kategorizációs elméletek mondanivalóját is – egy dinamikus felfogást képviselve kéri számon a kognitív szemlélettől az egyén-környezet kapcsolat hangsúlyozását.

Fontosabb munkái:

Natural categories. Cognitive Psychology, 1973, 4, 328-350.

Basic objects in natural categories. Cognitive Psychology, 1976, 8, 382-439. – Munkatársak: Mer- vis, C. B. – Gray, W. D. – Johnson, D. M. – Boyes-Braem, P.

Cognition andcategorization. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, N. J., 1978 – Eds. B. B. Lloyddal.

What are concepts? Contemporary Psychology, 1999, 44, 416-417.

Reclaiming Concepts. In: Nunez, R. – Freeman, W. J. (Eds.): Reclaiming cognition: The primacy of action, intention and emotion. Imprint Academic, Thorverton, Eng., 1999.


Asszociáció: amikor arra kérik a személyeket, hogy sorolják fel az adott kategória tagjait, akkor konzekvensen a legjobb példányokat említik először és gyakrabban. Rosch eredményei alapján azt is feltételezi, hogy a prototípus egy kultúrán belül nagyjából állandó. A tipikus madár magyar vizsgálati személyek esetén bizonyosan a veréb lesz, legalábbis mindenkinél az első helyek valamelyikén szerepel majd (a magyar személyek várható tipikussági ítéleteire lehet következtetni a gyakorisági ítéletekből, amelynek vizsgálatát lásd Kónya-Pintér, 1985).

Következtetés: ha a kategóriatagok rejtett tulajdonságaira kell következtetni az ismert tagok jellemzői alapján, akkor a reprezentatív tagok jellemzőit hajlamosabbak vagyunk a többi példányra is kiterjeszteni, míg a nem tipikus tagok esetén ez kisebb valószínűséggel történik meg.

A nyelvhasználat során is megjelenik a tipikussági hatás. A nyelvi helyettesíthetőség olyan helyzetekre utal, amikor egy mondatban szereplő általános kategóriaelnevezést egy konkrét tag nevével kell felcserélnünk. Például ha azt halljuk, hogy „A madarak a magokat csipegetik”, akkor a „madár” szót inkább egy tipikus kategóriataggal cseréljük fel (pl. veréb), mint egy kevésbé tipikussal (pl. strucc). Ez a jelenség arra hívja fel a figyelmet, hogy a tipikus tagok tényleg jobban reprezentálják az adott kategóriát, azaz inkább megragadják annak lényegét. A széli kifejezések megjelenése is utal arra, hogy az adott mondatban egy nem tipikus kategóriatagról beszélünk, vagy nem jellegzetes tulajdonságot emelünk ki. (Például: Végeredményben a pingvinnek is van szárnya. Itt az „is” megjelenése utal arra, hogy valami kevésbé evidensre hívjuk fel a figyelmet.) Még a siketek jelnyelvében is megfigyelték a tipikussági hatást. Az amerikai jelnyelvben (ASL) figyelhető meg az a tendencia, hogy ha egy felső szintű kategóriáról van szó, akkor azt néhány kategóriatag „említésével” jelölik. Nincs pontosan meghatározva, hogy melyeket kell említeni az egyes esetekben, a kutatók mégis megfigyelték, hogy a jelnyelv használói ilyenkor inkább a tipikus tagokat mutatják.

A fokozatos szerveződés kimutatható a perceptuális kategóriák (pl. az alapszínek), a szemantikus kategóriák (pl. a bútor), a biológiai kategóriák (pl. nő, amelynek a balerina jobb példája, mint a rendőrnő), az absztrakt fogalmak (pl. tudomány, ahol a biológia jobb példa, mint az asztrológia) a társas kategóriák (pl. foglalkozások), a politikai kategóriák (pl. demokrácia), de még a klasszikus definícióval meghatározható formális kategóriák (pl. páros számok – a 4 jobb páros szám, mint a 10) és az ad-hoc, vagyis az egy cél köré szervezett kategóriák (pl. fogyókúrás ételek) esetén is. A prototípus mint szervező elv a művészetpszichológiában is megjelent: egyes elméletek szerint a tetszésítéletek is bejósolhatók a tipikusságítéletek alapján (erről részletesebben lásd a Tetszés és prototípus című szövegdobozt).

Úgy tűnik, intuitíve is igen könnyen belátható a tipikusság szerinti szerveződés elvének általánossága, hiszen az olvasó feltehetően az összes itt felsorolt kategóriatípus esetén könnyen elképzelt egy tipikus tagot. Nem könnyű azonban egzakt módon meghatározni a prototípus kialakulásának folyamatát, vagyis a hasonlósági kritériumokat. Rosch úgy vélte, nem vehetjük egy kalap alá az úgynevezett biológiai alapú, illetve a szemantikai prototípusokat, hiszen teljesen más szerveződési és funkcionális elvek határozzák meg őket (Rosch, 1989). Elképzelése szerint a biológiai alapú prototípusok kialakulása univerzálisan adott, automatikus folyamat, és a kategóriák tartalma is egyetemes (lásd a színek vagy a geometriai formák esetén). Ezzel ellentétben a szemantikai kategóriák inkább a társas konvenció termékei, így ezekben az esetekben több, nehezen meghatározható elv együttese határozza meg a kategóriastruktúrát (feltehetően eszünkbe jut a korábban már említett műtermékek vagy a játékok kategóriája). Néhány tipikussági elv azonban megadható: 1. Ha van metrika, akkor a prototípus az esetek átlaga (több releváns ingerdimenzió esetén a prototípus az origó közelében helyezkedik el). 2. A korreláló jegyek nagy valószínűséggel válnak a tipikussági ítélet meghatározójává. 3. A gyakoriság összefügg a tipikussággal. 4. A cselekvő érdeke/célja – a biológiailag fontosabb elemek nagyobb valószínűséggel lesznek meghatározói a prototípusnak. 5. Az emlékezet szerepe – a megjegyezhető dolgokat tipikusabbnak tartjuk. 6. Kontrasztra törekvés – azok a jegyek a meghatározók, amelyek segítenek az egyes kategóriák elkülönítésében (a zöldség jó fogyókúrás étel, mert az tér el leginkább a csokitól). 7. Elsőbbségi hatás – az először észlelt jellegzetességek nagyobb valószínűséggel tartoznak majd a prototípushoz.

11.5. táblázat -

TETSZÉS ES PROTOTÍPUS

Vajon mi ragadja meg a figyelmünket egy képzőművészeti alkotásban? Egy festmény mely jellemzői játszanak fontos szerepet a tetszési ítéletekben? Mitől látjuk az egyik művet szebbnek és értékesebbnek, mint a másikat? Ezekre a kérdésekre nem csupán az esztétika, hanem a pszichológia is keresi a választ. A befogadásban, egy műalkotás szépségének értékelésében ugyanis fontos szerep jut az észlelésnek és a gondolkodásnak is. A pszichológia már a kezdetekben körvonalazta a maga szerepét a műbefogadás mechanizmusainak feltárásában.

A kísérleti esztétika fogalmát Fechner alkotta meg. 1876-ban jelent meg Vorschule der Estetiks című műve, melyben a tetszés vizsgálatának főbb elemeit határozta meg. Felvetette például, hogy az aranymetszés szabályának alkalmazása összefüggésben van a tetszéssel. Kutatási programjában az esztétika „alulról" történő vizsgálatát célozza meg. A műalkotások „formális" elemei és a befogadó válaszai közötti viszony törvényszerűségeit kutatta.

Ezt az alulról építkező kísérleti esztétikai vonalat követte a múlt század hatvanas éveiben a kanadai Daniel Berlyne (1970) is, aki az explorációs viselkedést meghatározó tényezőket kutatva fogalmazta meg a modern kísérleti esztétika alaptételeit (elméletükről lásd még az 1. fejezetet). Ennek középpontjában az újdonságkeresés, illetve az arousalszint optimális szinten tartásának törekvése áll. Az adott inger élvezeti értéke az általa kiváltott általános arousalszint függvénye. Mivel az optimális arousalszint az ideális, ezért ennek a szintnek az elérése vezet a legmagasabb tetszési ítélethez. A szervezet általános aktivitási szintje és a tetszés között fordított U alakú összefüggés van, vagyis egy tárgy akkor rendelkezik a legmagasabb élvezeti értékkel, ha hatására a befogadóban optimális arousalszint keletkezik. Az elmélet szerint ezt négy tényező befolyásolhatja: a kérdéses inger pszichofizikai, ökológiai és kollatív jellemzői, illetve a többi, nem fókuszban lévő ingerek hatása. A modellben pszichofizikai jellemzőnek számítanak az inger fizikai jellemzői, mint az intenzitás, a világosság, a telítettség stb. Ökológiai jellemző az inger jelentése és a hozzá kapcsolódó asszociációk. Kollatív változó az inger egyes jellemzőinek és a korábbi elvárásoknak az összeegyeztetése, ami a komplexitás-, újdonsági, meglepőségi ítéletekben nyilvánul meg.

Berlyne meglehetősen komplex modellje a befogadás számos aspektusára kiterjed, ám a tetszési ítéleteket jósolni hivatott fordított U alakú összefüggés a legtöbb változó esetén nem mutatható ki.

Berlyne legfőbb kritikusa, Colin Martindale (1988) a múlt század nyolcvanas éveiben alkotott kognitív modellje segítségével magyarázza a tetszést. Szemantikusháló-modellje a beérkező ingerek többszintű elemzését feltételezi, ahol a legmagasabb szinten a szemantikai elemző található, amely nek csomópontjai megfelelnek a fogalmainknak. Martindale esztétikai elmélete – miden kritikai eleme ellenére – hasonlít a Berlyne-féle esztétikához, hiszen itt is a „köztesség" elve érvényesül. Modellje ugyanis nagymértékben támaszkodik Rosch prototípus-elméletére. Feltevése szerint a tetszés mértéke egyenes arányban nő a jelentésteliséggel, amelyet viszont a tipikusság mértékével határoz meg. Minél tipikusabb egy példány, annál több jelentést hordoz, így nagyobb esztétikai értékkel is bír. Martindale elméletében hangsúlyozza, hogy a tetszést elsősorban nem az inger fizikai jellemzői, hanem a jelentése határozza meg, tehát a tipikusság itt szemantikai értelemben értendő. Elméletének igazolását – nem meglepően – főként az irodalmi szövegek elemzései adták, hiszen ezen a területen értelmezhető leginkább az elmélet. Ennek ellenére Martindale követői a vizuális művészetek területére is kiterjesztették a modellt. A vizsgálatok elsődleges célja a tipikusság és a tetszés kapcsolatának meghatározása volt.

Ez azonban számos problémát felvet. Egyrészt a prototípus-elmélettel szemben megfogalmazott kritikák ebben az esetben is élnek. A műalkotások a mindennapi tárgyakhoz képest többrétűek, ameny- nyiben kulturálisan beágyazottak, ezért esetükben lehetetlen a prototípus meghatározása. Illetve, ha lehetséges is, az minden esetben néző(pont)függő. A műalkotások értékelése során alkalmazott technika azonban egy további problémát vet fel, ami viszont visszahathat az általános prototípus-elméletekre is. A kísérleti esztétikai kísérletekben általában tetszési és tipikussági ítéletet is kérnek a személyektől. Ezek korrelációjával szokták igazolni Martindale állításait. A cirkularitás problémája (Boselie, 1991) ugyanis rámutat, hogy kideríthetetlen, hogy a tipikussági ítéletek határozzák-e meg a tetszést, vagy fordítva. Vagyis felmerül, hogy esetleg a tetszési ítéletek határozzák meg a tipikussági ítéleteket.

A mai, „alulról" vizsgálódó kísérleti esztétika tehát a prototípus fogalma mentén válik ketté: a roschi szemlélet (vélt) követői állnak az egyik oldalon, míg a prototípus-elmélet tagadói a másikon. (A kísérleti esztétika legújabb téziseivel és kérdéseivel kapcsolatban lásd Farkas András írásait.)

Ajánlott magyar nyelvű irodalom

Farkas András 2003. Az esztétikai ítélet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Farkas András 2007. Az esztétikai ítélet. 2. Művészetpszichológiai kísérletek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Farkas András (szerk.) 1997. Vizuális művészetek pszichológiája. 2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Farkas András – Gyebnár Viktória (szerk.) 1994. Vizuális művészetek pszichológiája. 1. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Halász László (szerk.) 1983. Művészetpszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest.

Martindale, C. 1990. Szemantikus emlékezet. In: Kónya Anikó (szerk.): Az emberi emlékezet pszichológiai elméletei. Tankönyvkiadó, Budapest, 248-268.


Ez alapján nehéz elképzelni, hogyan lehetnek univerzálisak egyes prototípusok.

A prototípus-elmélet egyik problémája, hogy nem tudja specifikálni, az adott helyzetben melyik határozza majd meg a tipikusságot. Általában utólag képes csak meghatározni a legjobb példányokat egy kategória esetén – a legjobb példány az, amit a legjobbnak tartunk. Az angolna például hal, de igen kevéssé hasonlít egy tipikus halhoz. Kinézete alapján inkább a kígyóhoz hasonlítana, de ettől még nem lesz kígyó (és nem ettől nem lesz az). Barsalou (1987) Rosch adatait újraelemezve arra az eredményre jutott, hogy egyáltalán nem is olyan általánosak a tipikussági ítéletek, még egy kultúrán belül sem.

A korábbi vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy 0,9 mértékű egyezés van a különböző személyek tipikussági ítéleteiben. Barsalou azonban rámutatott, hogy a korreláció számításához használt statisztikai eljárás nagyban függ a vizsgált minta nagyságától, vagyis a vizsgálati személyek számának növelése növelte a korreláció értékét. Rosch és munkatársai valójában nem az egyetértés mértékét, hanem az átlagos tipikalitási ítéletek stabilitását mérték. Igazából meglehetősen instabil a tipikus tagok listája az egyes személyek esetén. Barsalou és munkatársai általában 0,5 mértékű korrelációt kaptak, amiből az következik, hogy az egyik ember tipikussági ítéletei átlagosan csupán 25 százalékban jelzik előre a másikét.

A fokozatossági struktúra instabilitására utaló eredmények úgy is értelmezhetők, hogy még az állandó fokozatossági struktúra is túl szigorú kritériuma a kategóriáknak. Barsalou, mint korábban láttuk, arra hajlik, hogy kizárólag a kontextus általi meghatározottságot fogadja el, semmilyen „előre gyártott” kategóriát nem tart szükségesnek. Mások viszont amellett érvelnek, hogy bár a fokozatos struktúra kialakítása fontos jellemzője a kategorizációs tevékenységnek, a tipikusság önmagában nem elegendő szervező elv a fogalmi reprezentációk esetén. Mivel a személyek akkor is hoznak tipikussági ítéleteket, amikor tudják, hogy az adott fogalom egyszerűen definiálható, és ismerik is a definíciót, ebből arra lehet következtetni, hogy a prototípus inkább egy segédeszköz, amely katalizálja ugyan a kategorizáció folyamatát, és együtt jár a fogalmakkal, de nem jellemzi és nem is jósolja be azok szerveződését (Armstrong et al., 1983).

Két fontos problémát említünk az elmélettel kapcsolatban, amelyek rávilágítanak arra, milyen kritériumoknak kell egy kategorizációs elméletnek megfelelnie. Az egyik probléma a prototípus és a referencia meghatározásának kapcsolatát emeli ki. Az is jogos kritikának tűnik, hogy a fokozatossági struktúra önmagában nem törli el a kategóriahatárokat. Attól, hogy vannak jobb és rosszabb példák, a referencia még „minden vagy semmi” jellegű lesz. Lehet, hogy a veréb jobb madár, mint a strucc, de a veréb nem „madarabb” a struccnál – a megnevezés szempontjából valami vagy madár, vagy sem.

A másik probléma sokkal alapvetőbb. A hasonlóságalapú kategorizáció problémájára mutat rá. Frank Keil (1989), a fogalmi fejlődés jeles kutatója híres transzformációs vizsgálatában először a 8.5. ábrán látható kép bal oldali ábráját mutatta meg vizsgálati személyeinek. Mindenki felismerte, hogy egy átlagos mosómedvét lát. Keil a következő történetet mesélte: képzelje el, hogy egy tudós az állat hátára fehér festékkel egy csíkot fest, a farka alá pedig egy zsákot illeszt, ami bűzös gázt ereszt. Ezek után megmutatta a jobb oldali figurát, amelyik egy átlagos borzra hasonlít. A kérdés az volt, hogy akkor ez az állat micsoda – mosómedve vagy borz? A negyedik osztályosnál idősebb gyerekek kitartottak amellett, hogy az állat az átalakítások ellenére mosómedve maradt. A prototípus-elmélet ennek épp az ellenkezőjét jósolná. Ha a kategorizációt minden esetben kizárólag a prototípushoz való hasonlóság határozná meg, akkor a személyek nem tartottak volna ki az eredeti állatka identitása mellett.

8.5. ábra. Keil egyik transzformációs vizsgálatának ingeranyaga. A kép bal oldalán a mosómedve, jobb oldalán pedig a borz látható. A kísérletben használt történet szerint a mosómedve külső jegyeit egy tudós átalakította. Mesterkedésének köszönhetően az állat úgy nézett ki, mint a jobb oldalon látható borz. A kérdés az volt, hogy a beavatkozásnak köszönhetően vajon megőrizte-e az identitását a mosómedve, és csak külső jegyeiben hasonlít egy borzhoz, vagy tényleg borzzá vált?

A fenti problémák feloldására javasolt Osherson és Smith (in Smith, 1992) egy hibrid fogalmi modellt. A modell szerint a prototípusok a felületes, gyors döntést igénylő kategorizációs helyzetekben azonosítási eljárásként használhatók. Ezenkívül a fogalmak rendelkeznek egy mélyebb magtulajdonsággal, amely definíciószerűen tartalmazza a fogalom lényegét. A mag a gondolkodás alapja, ezért is magyarázná meg a referenciával, illetve a transzformációs történetben kapott következtetéssel kapcsolatos eredményeket. A modell a változatosság versus állandóság problémáját is feloldaná, hiszen míg a mag stabil és állandó marad, az egyes helyzetektől függő azonosítási eljárás változhat. A modell látszólag feloldja a vizsgálati eredményekben mutatkozó ellentéteket, úgy tűnik azonban, elménk ezzel nincs tisztában – egyszerűen nem teszünk különbséget a mag és az azonosítási eljárás között (Hampton, 1979). A kettősségnek az a hátránya is megvan, hogy nemcsak a két vetélkedő elmélet előnyeit, de hibáit is egyszerre hordozza magában. Ha a magtulajdonságokat de- finitív jegyek halmazával azonosítjuk, akkor mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy csupán néhány fogalom definiálható. Ha viszont elvetjük ezt, és azt mondjuk, mégis a tipikusság szerint szerveződnek, akkor annak problémáit hordják magukban, nem beszélve arról, hogy akkor semmi értelme sincs a kettős modellnek.

Mintapéldány-elmélet

A prototípus a definícióhoz hasonlóan összegzett reprezentáció. Posner és Keele fent említett vizsgálatából is kiderült, hogy a személyek akkor is kialakítanak egy prototípust, ha nem is találkoztak vele – úgy tűnik, hogy a prototípus mint az egyes egye- dek átlaga automatikusan absztrahálódik az egyes példányokkal való találkozás során. Előfordulhat, hogy a tanulás során nem is találkozunk a prototípussal, mégis, az általános hasonlóságnak köszönhetően könnyen azonosítjuk az adott kategória tagjaként. A prototípus, ha nem is írható le definitív jegyekkel, amelyek önmagukban szükségesek, együttesen pedig elégségesek a kategóriatagsághoz, mégis egy viszonylag stabil tulajdonsághalmazzal jellemezhető.

Vannak azonban olyan esetek, mikor a korábban észlelt kategóriatagokhoz viszonyított hasonlóság mértéke jobban előre jelzi a kategóriadöntés sebességét, mint az átlaghoz való közelítés mértéke. Ha egy kategorizációs helyzetben egy olyan példánnyal találkozunk, amely nagyon hasonlít egy korábban már bekategorizált egyed- re, akkor nagyobb valószínűséggel tartjuk az új egyedet az adott kategória tagjának, mint egy olyan példányt, amelyik általánosságban több korábbi egyedre hasonlít, ám mindegyikhez csak kis mértékben. Ha tehát én korábban láttam már verebet, sólymot, struccot és gólyát, akkor a – sólyomhoz nagyon hasonló – ölyvről feltehetően gyorsabban eldöntöm, hogy madár, mint a pingvinről, ami kicsit mindegyikhez hasonlít, de egyikhez sem igazán (a példa talán érthető, de feltehetően kicsit sántít, ami többek között azt is megmutatja, milyen nehéz valódi ingerek esetén a hasonlóság mértékének meghatározása).

Az egyes példányok emlékezeti megőrzése és gyors felidézése szintén jellemzője az emberi viselkedésnek. Egy kutya láttán feltehetően mindenkinek rögtön eszébe jut egy konkrét kutya, amelyet jól ismer, és amelyhez számos személyes emlék köti. Ezt a helyzetet intuitíven könnyebb elképzelni, mint azt, hogy „Bodri” helyett egy átlagkutya alapján megy végbe az osztályozás.

Ennek megfelelően léteznek is olyan kategorizációs modellek, amelyek ilyen egyedi példány alapú emlékezeti megőrzést feltételeznek kategóriaszervezőként. A min- tapéldánymodell valójában több, egymástól néhány kisebb részletkérdésben eltérő elméleti megközelítést takar (a legfontosabbak ezek közül: Kruschke, 1992; Medin- Schaffer, 1978; Nosofsky, 1986). Az elméletek közös kiindulópontja, hogy a kategóriareprezentáció az egyedi példányokról megőrzött emlékek alapján történik. Kategóriáinkat az fogja meghatározni, hogy milyen egyedekkel találkoztunk életünk során. A régi példánk, az agglegény kategóriája az általunk megismert és felidézett agglegények emlékére épül. E nézet szerint a reprezentáció kialakítása érdekében nem végzünk absztrakciót, a kategóriaszerveződést nem egy általánosított reprezentáció képviseli. Egyszerűen az adott kategória címkéje alá gyűjtjük össze az általunk megismert példányok emlékét, amelyek kapcsolatát ez a „sorsközösség” adja csupán. Ha egy ismeretlen tárggyal találkozunk, kognitív rendszerünk megpróbálja megtalálni azt az egyedipéldány-emléket, amely a leginkább hasonlít ehhez a tárgyhoz. Ez a keresési folyamat párhuzamosan zajlik az összes kategóriában, maga a mechanizmus pedig automatikus és nem tudatos. A kognitív rendszer a kérdéses tárgy strukturális leírását az összes példányéval összehasonlítja. Ebben a rendszerben soha nincs „üres találat”, azaz azt a példányt emeli ki a rendszer, amelyik a leghasonlóbb, függetlenül a hasonlóság mértékétől. Természetesen akkor sikeres igazán a katego- rizáció, ha igazán közeli példányt találunk. Mivel az elmélet az emlékezeti megőrzésre épít (méghozzá, ha belegondolunk, igen nagy kapacitású rendszer képe rajzolódik ki e modellekben), akkor ebből az következik, hogy a felejtésnek köszönhetően a kategóriák folyamatosan változnak, és ennek megfelelően a kategorizációs viselkedés is.

A leglényegesebb kérdés, amely mentén a különböző mintapéldánymodellek is elkülöníthetők, a döntési szabály természete. Vajon mit is jelent pontosan a hasonlóság, ha nem úgy képzeljük el, hogy azt a legtipikusabb tag jellemzőinek az aktuális tárgy jellemző jegyeivel történő összevetése eredményezi? Vannak, akik úgy vélik, hogy a hasonlósági döntés győztese az a kategória lesz, amelynek egyedei átlagban a leginkább hasonlítottak a kérdéses tárgyhoz. De az is lehet, hogy az a kategória lesz a kiválasztott, amelyben a legtöbb hasonló tag található. Medin és Schaffer (1978) modellje például a kontextus figyelembevételével specifikálja a hasonlósági ítéleteket. Feltevésük szerint az adott kontextus határozza meg, milyen ingerjellemzőket veszünk figyelembe, vagyis mely példányok vesznek részt a kategorizációban. A modell másik jellegzetessége, hogy a közös jegyek számát nem azok összegével határozza meg, hanem az összehasonlításban szereplő jegyek számát súlyozza a megosztottság mértékével (vagyis azzal az értékkel, ami megmutatja, hány tagnál jelenik meg az adott jellemző).

A reprezentáció természetét illetően is nagy eltérés mutatkozik a különböző mintapéldány-elméletek között. A példányok reprezentálódhatnak képként, pontként egy többdimenziós térben, de akár tulajdonsághalmazokként is. Az sem eldöntött, hogy a példányok egészként, esetleg kisebb részek struktúrájaként vagy éppen korreláló jegyek segítségével reprezentálódnak.

A mintapéldány-elméletek igazán az alulspecifikált kategóriahatárokkal rendelkező ingerek esetén igazán sikeresek. Az észlelés során sokszor találkozunk ilyen ingerekkel. Szinte lehetetlen kijelölni a kategóriahatárokat a beszédhangok esetén, de igaz ez a műtermékek kategóriájára is (gondoljunk Wittgenstein játékpéldájára vagy a járművek, ruhadarabok, szerszámok kategóriájára). Az ilyen, erős variabilitást mutató kategóriák könnyen tanulhatók e modellek számára, egyszerűen azért, mert ha elég sok egyedi példányt gyűjtenek össze, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy a hasonlósági döntés eredménye éppen a megfelelő kategória lesz. A hasonlóság egy egyszerű, ám igen hatékony döntési elv a mintapéldány-elméletek számára.

A modellek erénye, hogy végső soron a prototipikus szerveződés jelenségét is képesek magyarázni, hiszen egyes egyedek azért sikeresek, mert ezek rendelkeznek a legnagyobb „hasonlósági együtthatóval”. Azáltal, hogy közben megengedi, hogy esetenként az „ismerős egyedi” felülkerekedjen a prototípuson, nagyobb magyarázó erőre tesz szert. A felső szintű kategóriák esetén is jobbnak bizonyulnak elődjüknél, hiszen ezen a szinten a kategóriatagok igen különböznek egymástól (például a szék és a szekrény, vagy a veréb és az elefánt között nehéz hasonlóságot találnunk). Nehéz elképzelni azt az egyetlen prototípust, amelyik egymagában képviseli az egész kategóriát. Ezek a kategóriák hatékonyabban reprezentálhatók egyedek egy csoportjával, mint az egyetlen legjobb példa segítségével. Az is megfigyelhető, hogy egyes helyzetek inkább a példányalapú reprezentáció kialakítását hívják elő (lásd Brooks, 1978): 1. idői nyomás alatt kevéssé valószínű az absztrakt prototípus kialakítása; 2. egy adott cél elérése esetén is előfordulhat, hogy jobban tudjuk használni a példányalapú tudást; 3. egy egyed előfordulási gyakorisága is hatással van a reprezentációra (a prototípus-elméletnél már volt szó a gyakoriság versus tipikalitás kapcsolatától). Az is megfigyelhető, hogy az egyedi alapú reprezentáció, éppen a kontextuális információnak köszönhetően, rugalmasabb viselkedést tesz lehetővé.

A vizsgálati eredmények és a modellek működésének demonstrálására megtervezett számítógépes programok azt mutatják, hogy sok esetben az emberekhez hasonlóan teljesít a gép a kategorizációs feladatban, amiből arra következtethetünk, hogy a sikeres kategorizációs teljesítmény nem feltétlenül igényli egy absztrakt szabály ismeretét. A modellek problémája, hogy eddig csak néhány helyzetben sikerült kimutatni a példányalapú szerveződés sikerességét, ugyanis limitált azoknak a kate- gorizációs helyzeteknek a száma, amelyek a mai technológiával modellezhetők.

A mintapéldány-elmélettel azonban nem csak az a baj, hogy még nem teszteltük megfelelően. Sokszor a prototípussal szembeni előnye válik a modell hátrányává. Az egyedi példány alapú reprezentáció felveti azt a kérdést, hogy hogyan néz ki egy olyan kategória, amely nem létező dolgokra utal (például A fogalmak és a nyelv című szövegdobozban az egyszarvú). Szigorúan véve ennek üres halmaznak kellene lenni. Ha megengedjük is, hogy az egyszarvú kategóriáját a létező példányok segítségével reprezentáljuk, akkor sem világos, honnan tudjuk, hogy mely egyedeket használjuk erre a célra. Az egyedi kategóriaszervezés problémákat vet fel a nyilvánosságfeltétellel kapcsolatban is. Mivel mindenki egyedi példányhalmazzal rendelkezik, igen kétséges, hogyan vagyunk képesek megérteni egymást.

Neuropszichológiai adatok is azt mutatják, hogy a kategorizáció nem minden esetben alapul az egyedi példányokon. Knowlton és munkatársai (in Knowlton, 1997) amnéziás betegek kategorizációs teljesítményét vizsgálva azt az eredményt kapták, hogy a Posner-Keele-féle kísérletben használt pontmintázatok kategorizációja semmilyen gondot nem okoz a személyeknek. A nem látott tipikus példányokat is a megfelelő kategóriába sorolták. Ugyanakkor egyáltalán nem emlékeztek a tanulási szakaszban megismert mintázatokra. Egyszerűen egyik sem volt ismerős a számukra. Teljesítményüket kizárólag az összegzett reprezentáció segítségével lehet magyarázni.

Az igazi probléma azonban, úgy tűnik, mégiscsak magával a hasonlósággal van. A prototípus-elméletnél megismert, a hasonlóságalapú osztályozással kapcsolatos kritikák itt fokozottan érvényesek. Egyesek szerint „az a modell, amely kizárólag perceptuális információ alapján alakítja ki reprezentációit, és nélkülöz minden strukturális, funkcionális vagy absztrakt leírást, csupán egy »szalmabáb«. Egyszerűen csak rá kell mutatnunk néhány tárgyra, amelyek úgy néznek ki, mint valami más (gondoljunk a bálnákra vagy a selyemvirágokra).” (Hampton, 1998, 138. o.)

Elméletalapú megközelítések

A hasonlóságalapú fogalmi modellek a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben uralták a pszichológiai elméleteket. Az elméleteknek ellentmondó eredmények arra utaltak, hogy bár mind a prototípus-, mind a példányalapú szerveződés fontos eleme a kategorizációs folyamatnak, önmagukban nem elegendőek. A felszíni hasonlóság kizárólag a legkiemelkedőbb jegyekre koncentrál, és nem veszik figyelembe, hogy a legtöbb esetben a kategorizáció nagy mennyiségű tudás felhasználását igényli. Olyan modellekre volt szükség, amelyek beépítik a fogalmi elméletükbe az általános ismereteket, vagyis a kategorizációs helyzet kontextusát. Ennek szellemében a pszichológiai modellekben az egyszerű jegy-összehasonlításon alapuló fogalmi reprezentáció kezdett megtelni a tárgyakkal kapcsolatos vélekedésekkel, ontológiai elméletekkel. E szerint a nézet szerint a kategorizáció inkább a problémamegoldáshoz hasonlít. Ez a felfogás a fogalmakat a kategóriákkal kapcsolatos minielméletekként képzeli el. Ezt nevezzük elmélet-elmélet alapú feltevésnek (legfőbb képviselői: Murphy-Me- din, 1985; Carey, 1985; Keil, 1989).

A szemlélet képviselői két nagy táborra oszthatók. Az egyikbe azok a kognitív pszichológusok tartoznak, akik elsősorban a kategorizáció folyamata iránt érdeklődnek (idetartozik például az elméletét folyton újító, fejlesztő Douglas Medin), míg a másik tábor képviselői azok a fejlődéslélektan területén kutató tudósok, akik kísérleti eredményeik alapján az elmélet-elmélet felfogás mellett tették le voksukat (közéjük tartozik a Harvard Egyetemen oktató Susan Carey és a kategorizációs irodalom nagy alakja, Frank Keil is). Az elmélet-elmélet alapú felfogás tehát eltérő megközelítésű és részben eltérő céllal kutató tudósok elméleteit foglalja össze. Ennek ellenére jól körülírhatók a szemlélet alapvető állításai.

A kiinduló elméletalapú felfogást Gopnik és Meltzoff (1997) fogalmazta meg. Ők a laikus és a tudós világmagyarázatának összehasonlításával demonstrálják az elméletek lényegét. Eszerint az elméletek jellemezhetők strukturális, funkcionális és dinamikus szempontból. Struktúra szempontjából az elméletek absztrakt entitások és törvények rendszerei. Azért absztraktak, mert olyan dolgokat állítanak és olyan viszonyokra mutatnak rá, amelyek csupán a felszíni jellemzők megfigyelése alapján nem fedezhetők fel. A törvényekben olyan oksági elvek fogalmazódnak meg, amelyek felelősek a felszíni jellemzők megjelenéséért. Funkcionális értelemben az elméletek célja az előrejelzések kialakítása, értelmezések és magyarázatok megfogalmazása. Egy elmélet dinamikáját az adja, hogy képes átalakulni: először is képes felsorolni azokat a feltételeket, amelyek esetén nem igaz (ezt nevezzük a falszifikál- hatóság kritériumának). Ennek ellenére kezdetben ellenáll az állításainak ellentmondó eredményeknek és a módosítási javaslatoknak, de végül megváltozik. Gopnik és Meltzoff szerint ezek jellemzik a tudományos és a naiv elméleteket is. Ez utóbbiak a kognitív fejlődés során nyerik el végső formájukat. Másik fontos feltevésük, hogy a fogalmi tudás specifikus tudásterületek szerint szerveződik. Naiv elméleteink vannak a biológiai és a mesterséges fajtákkal kapcsolatban, a tárgyak viselkedésével kapcsolatban stb.

Nem minden elmélet-elmélet teoretikus gondolkodik pontosan így az elméletekkel kapcsolatban, ám abban egyetértenek, hogy nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tudáshalmazt, amellyel a fogalmaink kialakítása során rendelkezünk. Itt négy ilyen tudástípust említünk: 1. a fogalmak információt tartalmaznak a tulajdonságok viszonyát illetően, azaz tudjuk, hogy az egyes jellemző jegyek hogyan magyaráznak másikat; 2. a fogalmi szerveződésben elsőbbséget élveznek a rejtett tulajdonságok;

  1. egy fogalmi elméletnek figyelembe kell vennie, hogy a különböző fogalmak eltérő elvek szerint szerveződnek; 4. a fogalmak, az elméletek változásához hasonlóan, fejlődési változáson mennek keresztül.

Az elméletalapú felfogás egyik kritikája a hasonlósági alapú felfogásokkal szemben, hogy ott a reprezentációk nem tartalmazzák az egyes tulajdonságok viszonyára vonatkozó információt. Az oksági és magyarázó elveknek azonban fontos szerepük van, hiszen befolyásolják a kategorizációs viselkedést.

Medin és Shoben (1988) kísérletükben kimutatták, hogy a magyarázó elvvel kapcsolatos vélekedések felülírhatják a tipikalitási elveket. A személyek a „görbe” jellemzőt egyformán tipikusnak találták a banán és a bumeráng esetén is. A prototípus-elmélet szerint ebből az következne, hogy a görbeség ugyanúgy kódolódik majd a banán és a bumeráng esetén. Az eredmények azonban nem ezt mutatták. Egy egyenes tárgyat a személyek inkább tartottak banánnak, mint bumerángnak. A görbeség tehát ugyanolyan tipikus, viszont nem egyformán kritikus a kategorizáció során. Medin és Shoben egy magyarázó viszonystruktúrát tételezett fel. Mindkét tárgy görbe, ám a bumeráng esetén a görbeségnek „funkciója” is van, vagyis egy másik – igen fontos – tulajdonságot tesz lehetővé, mégpedig azt, hogy visszarepüljön. A bumerángok esetén a görbeség tehát szükséges jellemző. A személyek – mellesleg tévesen – úgy vélték, hogy görbeség nélkül a tárgy nem lehet bumeráng.

Az elméletalapú megközelítés egy másik, eddig magyarázat nélküli problémát is megold. A hasonlóságalapú osztályozás nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy hogyan választjuk ki a millió tárgytulajdonság közül azokat, amelyek alapján a kategóriadöntést meghozzuk. Az elméletalapú elméletek ezt úgy értelmezik, hogy a meglévő ismeretek és az aktuális érdeklődés emeli ki a megfelelő jegyeket, és mivel ezek a jellemzők innentől egy koherens egészet alkotnak, ezért egészként kezeljük őket.

A rejtett tulajdonságok kiemelkedő szerepének igazolását láthattuk Keil (1898) korábban már bemutatott kísérletében. Az eredmények arra utalnak, hogy a fejlődés során elérkezik az a kor, amikor túllépünk a felszíni jegy alapú osztályozáson, mert rájövünk annak esetleges voltára, és a külső jellemzők helyett a lényegi megfigyelésére törekszünk. Így tudjuk azután megmagyarázni, miért nagymama az is, aki, bár nem úgy néz ki, mint egy nagymama, és nem süt finom palacsintát, viszont az egyik szülőnk édesanyja.

Az elméletalapú feltevés arra is felhívja a figyelmet, hogy ez a lényegi eltérő lehet a különböző fogalmi területek esetén. Keil további transzformációs vizsgálataiban kimutatta, hogy a különböző ontológiai területekről másképp is gondolkodunk. A természeti fajták (tehát az élőlények) esetén az érvelés ugyanaz lesz, mint amit a mo- sómedvés példában láthattunk: a felszíni jegyek megváltoztatása nem változtat a dolog lényegén, tehát az identitásán sem. Nem ez történik azonban a műtermékek esetén. Ott a felszíni jegyek megváltoztatása kategóriaváltozáshoz is vezetett. Ha egy dugóhúzó külső jegyeit megváltoztatjuk, nem lesz dugóhúzó többé. Ez nem jelenti azt, érvel Keil, hogy a műtermékek esetén ne lenne lényegi tulajdonság. Csupán azt, hogy a lényegi tulajdonság ennél a kategóriánál (szerinte a funkció) összefüggésben van a formával. A megfigyeléssel nem megragadható lényegi elem kiemelése tehát állandó jellemzője a kategorizációs tevékenységnek, ám azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ez a különböző ontológiai területek esetén eltérő lehet.

Az elméletalapú feltevés a fejlődés-lélektani vitában a fogalmi váltás mellett teszi le a garast. Keil (1989, 1993) ezt jellemző-meghatározó váltásnak (characteristc-to- defining shift) nevezi. Ennek lényege, hogy a fejlődés során a gyerekek kezdetben inkább a külsődleges (karakterisztikus) jegyek alapján kategorizálnak, és csak később lesznek érzékenyek a mélyebb lényegi (definitív) jellemzőkre. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a kategorizáció a korai fejlődési szakaszokban nem elméletalapú. Ez azonban nem igaz. Keil ezt az eredendő hasonlóság hipotézisének nevezi (az angol eredeti, az Original Sim, lefordíthatatlan szójáték: a kifejezés az eredendő bűnre – original sin – utal, csak itt a ’sin’ helyett ’sim’, azaz hasonlóság – similarity – szerepel). Ha ez a feltevés igaz lenne, akkor a jellemző-meghatározó váltást nem nevezhetnénk elméleti váltásnak. Inkább egy elmélet nélküli állapotból egy „elméleti” reprezentációs állapotba való fejlődésnek. Keil azonban amellett érvel, hogy a kate- gorizáció még kisgyerekkorban sem hasonlóságalapú.

Ha a transzformációs kísérletet úgy módosítjuk, hogy az átalakítás átívelje az ontológiai határokat, akkor már kiskorban is megjelenik a lényegalapú osztályozás. Keil híres története egy sivatagi sünről szól. Egy tudós megoperálja, zöldessárgára festi, és ad neki egy injekciót, amitől nagyon álmos lesz, és elalszik. Összegömbölyödve alszik, hogy tüskéivel védekezzen. Itt a gyerekeknek egy kaktusz képét mutatják, azzal, hogy a műtét után így néz ki a sün. Ezután megkérdezik, hogy most valójában micsoda, kaktusz vagy sün. Azok a gyerekek, akik a mosómedvés (vagy hasonló, élőből élőbe, műtermékből műtermékbe történő) változtatáskor mindig a második kategória nevével nevezték meg a tárgyat, ebben az esetben a változatlanság mellett döntenek. Vagyis túllépnek a felszíni jegyeken, és valami lényegi jellemző alapján döntenek. A fejlődés során tehát valóban minőségi fejlődési váltásról van szó, mégpedig elméleti váltásról.

Az elméletalapú elméleti megközelítés szellemében végzett vizsgálatok tehát kimutatták, hogy a kategorizációs elvek nem egyetemesek, amennyiben különbségek vannak az egyes ontológiai területeken alkalmazott stratégiákban. A kategorizációt a lényegi jegyekkel kapcsolatos vélekedések irányítják. A lényegi jegy természete az ontológiai területtől és a kategóriával kapcsolatos vélekedéseinktől függ. Nem mondják, hogy a felszíni jegyek nem játszanak szerepet a kategorizációban, csupán annyit állítanak, hogy segítségükkel csupán egy elnagyolt azonosítási eljárást lehet véghezvinni, ami azonban nélkülözi a lényegi jegyeket. Szerepet kapnak tehát a külsődleges jegyek a kategorizációban, a fogalmak azonban jóval több információt tartalmaznak.

A megközelítés legfőbb problémája az elméletek alulspecifikáltsága. Az elmélet-elmélet alapú szemlélet képviselői közül senki sem fogalmazta meg pontosan, hogyan is néz ki egy elmélet. A tudatosság számára elérhető állítások halmaza? Vagy elmélet lehet bármilyen ismeret, ami a világra vonatkozik? Vagy az adott témával kapcsolatos összes tudásunk? Ráadásul az a feltevés, hogy a fogalmak elméletek, egy körben forgó érvelést eredményez, ami nem segíti az elméletek természetének pontosabb megismerését. Az elméletek ugyanis maguk is fogalmakból állnak. A definíció tehát körbeér, az egyik fogalommal magyaráztuk meg a másikat. Murphy és Medin (1985), látva ennek veszélyét, annyiban módosították elméletüket, hogy a fogalmak nem egyenlők az elméletekkel, csak befolyásolva vannak általuk. Ez az elméletek definiálásának problémáját megoldja ugyan, a fogalmak természetéhez azonban nem visz közelebb.

Fodor (1998) ezzel kapcsolatban egy további problémára hívja fel a figyelmet. Ha a fogalmakat elméletek segítségével határozzuk meg, melyeknek így az adott fogalom is a része lesz – ezt nevezi ő fogalmi holizmusnak -, akkor a fogalmi váltás feltevés értelmetlen. Hiszen ha egy új fogalmat vezetünk be, vagy megváltoztatjuk az elméletbe foglalt fogalom jelentését, akkor az a rendszer egészére hat, vagyis hatására megváltozik a rendszerben szereplő összes fogalom jelentése.

További probléma adódik ennek az elméletnek a kategorizációs felfogásával kapcsolatban. Az elmélet hatására sok olyan kísérlet született, amelyek ellentmondanak a korábban bemutatott eredményeknek. Hampton (1995) módosított formában elvégezte Keil egyik transzformációs vizsgálatát. A történetben ló-zebra átalakítás szerepelt: az állat szülei lovak voltak, de egy speciális gyógyétrend hatására úgy kezdett kinézni és viselkedni, mint egy zebra. Keil eredményeivel ellentétben Hampton azt találta, hogy a felnőtt személyeknek a kétharmada a felszíni jegyek alapján döntött a kategóriatagságról, vagyis úgy vélekedett, hogy az állat tényleg zebrává vált.

Malt (1994) egyik kísérletsorozatában azt találta, hogy az esszenciával kapcsolatos vélekedések nem minden esetben jártak együtt a kategorizációs teljesítménnyel. Folyadékokat gyűjtött össze, amelyeket aszerint különített el, hogy az emberek általában víznek tartják-e vagy sem (pozitív példa volt például a csapvíz, a medence vize és a szennyvíz, negatív a tea, a nyál és az almalé). Majd megkérte a személyeket, hogy ítéljék meg, mekkora a H2O aránya az egyes folyadékokban. Az esszencialista felfogás azt jósolná, hogy a korábban inkább víznek nevezett mintában nagyobb arányt kapnak. Malt eredményei nem erősítették meg ezt a feltevést (az almalé vagy a tea nagyobb százalékértéket kapott, mint a szennyvíz). A H2O aránya nem határozta meg egészében a tipikussági ítéleteket. A folyadékok forrása vagy az emberi életben játszott szerepe sokkal nagyobb mértékben számított. Nem könnyű tehát meghatározni, adott esetben melyik vélekedésünk tartozik bele egy elméletbe, és melyik nem.

Egy másik vizsgálatában Malt és Johnson (1992) azt találta, hogy a műtermékeket, amelyekkel kapcsolatban az elméletalapú felfogás azt állítja, hogy a lényegi jegyek a funkcionális jegyek, a személyek sok esetben a felszíni jegyek alapján osztályozták. Megkérték például a személyeket, hogy képzeljenek el egy kerek, gumiból készült tárgyat, amelyet egy delfincsapat húz (fizikai jegyek, amelyek mellékesek a funkció szempontjából), és azért készítették, hogy a vízben szállítsa az embereket (a csónak funkcionális jegyei). A személyek kétharmada a felszíni, és nem a funkcionális jegy alapján tagadta, hogy ez csónak lenne.

Ezek a vizsgálatok, bár ellentétes eredményeket hoztak az elméletalapú felfogás által elvártaktól, nem adják az elmélet teljes cáfolatát. Hiszen védekezésképpen elmondható, hogy a lényeg a műtermékekkel kapcsolatban nem minden esetben a funkció, vagy hogy a lényegi jegyek nem minden esetben elegendőek a kategorizáci- óhoz, stb. Ez persze nem segít az elméletek meghatározásának problémáján, de elfogadható magyarázat lehet.

Nagyobb probléma, hogy ez a felfogás nem ad magyarázatot arra, hogyan referálnak az elméletek a kategóriákra? Mi tesz egy tigriselméletet a tigrisek elméletévé? Feltehetnénk, hogy az elméletek egy leírását adnák azoknak az egyedi jellemzőknek, amelyek az adott kategória tagjaira vonatkoznak. Ez azonban nem működik. A minielméletek lényege épp az, hogy a definitív leírásokkal szemben nem határozzák meg, mi a kategóriatagság szükséges és elégséges feltétele. Nem reprezentálják ugyanis a kategória lényegi jellemzőit (ezért tudnak felülemelkedni a felszíni hasonlóságon). Így nem is tudják megbízhatóan elkülöníteni az adott kategória tagjait. Ráadásul a minielméletek néha körkörösen határozzák meg a lényegi jellemzőket. Ló az, amelynek a szülei is lovak voltak. Ez a leírás a lovakat a lovakra referálva határozza meg. Ha a ló szót egy változóval adjuk meg, akkor nem tudjuk elkülöníteni a többi állattól. Minden állat X, amelynek X tulajdonságai vannak, és X szülei.

További kritika az elméletalapú elméletekkel szemben, hogy nehéz meghatározni, mely vélekedéseink tartoznak az adott kategóriával kapcsolatos elméletbe, és melyek nem. Ha megpróbáljuk tovább specifikálni az elméleteket, akkor visszajutunk a korábbi elméletek segédeszközeihez – definíció, hasonlóság -, így újra a régi kritikával találjuk szembe magunkat. Az elméletalapú felfogás igen vonzó ugyan, hiszen a „jelentésteli egész” és a kontextus elvét hordozza, ám ha az elméletek mögé próbálunk nézni, ugyanazokkal a jellemzőkkel – és problémákkal – találkozunk majd, mint a rivális elméletekben. Úgy tűnik, épp a tartalom hiánya okozza e szemlélet vonzerejét.

Összefoglalásképpen elmondható: annak ellenére, hogy önmagában egyetlen kate- gorizációs elmélet sem képes megbízhatóan megjósolni a kategorizációs viselkedést, megfogalmazhatók olyan általános elvek, amelyek jellemzik a fogalmak mentális reprezentációját. Láthattuk, hogy bár fogalmaink nem határozhatók meg minden esetben egy egzakt definíció segítségével, sőt még a különböző kategóriák határai sem feltétlenül élesek, mégis törekszünk arra, hogy fogalmaink lényege megfogalmazható legyen. Ha szükség van rá, tudunk meghatározásokat, lényegi tulajdonságokat is felsorolni egy adott fogalom esetén. Mivel azonban senki sem képes átlátni a világról alkotott ismeretei rendszerét, a kategorizáció során ellentmondásokba ütközhetünk. A kísérleti eredmények értelmezésekor és az elméletek megfogalmazásakor figyelembe kell vennünk az egyedi kontextus és a benne szereplő(k) aktuális vélekedéseinek hatását. Ezt hangsúlyozza az elméletalapú megközelítés szemlélete is, amely feltehetően épp egészlegességre törekvése és az ökológiai szemlélet megvalósítása miatt oly népszerű a kutatók körében. Azt sem szabad elfelejtetünk azonban, amit a hasonlóságalapú elméletek hangsúlyoznak: a legtöbb esetben – intuíciónk ellenére – mégis valamiféle hasonlóság alapján osztályozunk. A hasonlóság fogalma kihagyhatatlan a kategorizációs viselkedés magyarázatából, hiszen minden esetben valamihez képest fogalmazunk meg egy fogalmat – egy másik fogalommal szemben hangsúlyozzuk annak különbözőségét vagy éppen hasonlóságát.

Mivel a pszichológia elméletei minden esetben konkrét kísérleti eredmények alapján születnek, érdemes szem előtt tartani Eleanor Rosch (1999) figyelmeztetését: a fogalmak, mivel mentális reprezentációk, mindig csak egy konkrét helyzetben jelennek meg, mint annak részei, és általában nem a tárgyak azonosításához használjuk őket. A fogalmak rendszere egy nyílt rendszer, amelynek segítségével új dolgokat tanulhatunk, új eszközöket és használati módokat találhatunk fel.

A követező fejezetben újra áttekintjük a főbb kategorizációs elméleti megközelítéseket, és azt vizsgáljuk, milyen reprezentációs módot képzeltek el a fogalmak rendszerével kapcsolatosan. A legfontosabb kérdés az lesz, hogy hogyan illeszthető be az új ismeret a meglévő tudásrendszerbe.

ÖSSZEFOGLALÁS

  1. A fogalmak az emberi gondolkodás építőkövei; a külvilág tárgyaival kapcsolatos tudásunkat tartalmazzák. A tudásszerveződés lényeges jellemzője, hogy kategóriákba rendeződik. A tárgyakkal való interakció során az egyedi különbségek ellenére megbízhatóan fel kell tudnunk ismerni a tárgyakat, vagyis azonosítást kell végezünk, amelynek lényege, hogy az egy kategóriába tartozó tárgyak különbségeit nem vesz- szük figyelembe. Ezenkívül el kell tudnunk különíteni a lényegükben különböző tárgyakat.

  2. A kategorizáció során felhasznált tárgyreprezentációk főbb jellemzője, hogy tárolhatók az emlékezetben, kombinálhatók a többi reprezentációval, új reprezentációkká alakíthatók, és kognitív folyamatokat idézhetnek elő.

  3. A kategorizációs elméletek egyik nagy kérdése a kategóriák reprezentációja. A probléma lényege, hogy a mentális reprezentáció milyen formában őrzi meg a fogalmi tudást. A vetélkedő elméletek a kategorizációs viselkedés különböző aspektusait emelik ki.

  4. A klasszikus görög filozófia által ihletett szemlélet az állandóság kiemelését hangsúlyozza, a prototípus-elmélet a fokozatosságot, a mintapéldány-elmélet pedig az egyedi példányok reprezentációjának fontosságát. Az elmélet-elmélet alapú feltevés a kontextus és az egyéni tudás, vélekedés szerepét emeli ki.

KULCSFOGALMAK

családi hasonlóság, elmélet-elmélet alapú megközelítés, eredendő hasonlóság hipotézise, fogalom, hasonlóságalapú feltevések, hibrid fogalmi modell, jellemző-meghatározó váltás, kategória, kategóriaalkotás (diszkrimináció), kategóriaazonosítás (azonosítás), kategorikus percepció, kategorizáció, műtermékek, nyelvi relativizmus hipotézise, nyilvánosság feltétele, prototípus

ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK

  1. Mondjon mindennapi példát a kategóriaazonosítás és a kategóriaalkotás helyzetére!

  2. A kognícióban mikor és milyen formában jelenik meg a kategorizáció?

  3. Mit jelent az egyedi versus általános problémája a kategorizációs modellek számára?

  4. Milyen jelenséget ír le a fogalmi taxonómia kifejezés?

  5. Ismertesse a kategorizáció folyamatának lépéseit!

  6. Értelmezze az alábbi szövegrészt! Hogyan jelenik meg Platón itt idézett írásában a kategorizáció klasszikus szemléletének felfogása?

„Tehát ugye az teszi ezt a legtisztábban, aki a leginkább önmagáért való elgondolással közelít minden egyes dologhoz, és sem a látást nem használja fel hozzá, sem bármelyik más érzékét, egyetlenegyet sem hurcolva magával, a gondolkodás csatlósaként, hanem csak önmagáért való gondolkodással törekszik megragadni minden egyes önmagáért való dolgot a létezők közül, a lehető legnagyobb mértékben elszakadva a szemétől és fülétől és úgyszólván az egész testétől, mely csak zavarja a lelket, és nem engedi, hogy megszerezze az igazságot és az eszméletet, amikor közösködik vele? ...így hát csakugyan bebizonyított dolognak vehetjük, hogy ha valaha is tisztán akarunk tudni valamit, el kell a testtől szakadnunk és csupán a lélekkel kell szemlélni a dolgokat önmagukban.” (Platón: Phaidón. 1035-1036. o. Kerényi G. ford.)

  1. Hogyan jeleníti meg a Galton-féle összetett fénykép a fogalmak klaszikus szemléletének fő mondanivalóját?

  2. Értelmezze, mit jelent az a gondolat, miszerint a kategóriák határai élesek, a kategórián belül pedig minden tag egyenlő.

  3. Mire utal az a kritika, hogy a klasszikus fogalmi szemlélet önkényes kategóriahatárokat feltételez?

  4. Írjon le egy vizsgálatot, amely alátámasztja a prototípus-elméletet!

  5. Definiálja a családi hasonlóság fogalmát!

  6. Miben különbözik a mintapéldány-elmélet a prototípus-elmélettől?

  7. Az elmélet-elmélet alapú felfogás szerint miben hasonlítanak fogalmaink a tudományos elméletekre?

  8. Hogyan definiálja az elmélet-elmélet alapú felfogás a fogalmakat?

yAJÁNLOTT OLVASMÁNYOK

Eco, U. 1999. Kant és a kacsacsőrű emlős. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Pléh Csaba 1997. Hozzájárulhatnak-e az empirikus pszichológiai kutatások a nyelv-gondolkodás viszony filozófiai problémájának megoldásához? Magyar Filozófiai Szemle, 41, 439-540.

Keil, F. 1993. A kognitív fejlődési szintek struktúrafüggő természetéről. In: Kónya Anikó (szerk.): Az emlékezés ökológiai megközelítése. Tankönyvkiadó, Budapest.

Nelson, K. 1993. A megnevezéstől a jelentésig. In: Kónya Anikó (szerk.): Az emlékezés ökológiai megközelítése. Tankönyvkiadó, Budapest.

Rosch, E. 2004. Egyetemes és kulturálisan specifikus jegyek az emberi kategorizációban. In: Pléh Csaba – Boross Ottilia (szerk.): Bevezetés a pszichológiába. Osiris, Budapest.