Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

12. fejezet - 9. FEJEZET– Fogalmi rendszerek

12. fejezet - 9. FEJEZET– Fogalmi rendszerek

A fogalmi reprezentáció kérdése nem csupán a fogalmi tudás formájára, belső struktúrájára vonatkozik. A kategorizáció, az azonosítás folyamata diszkrimináció is egyben – tudnom kell, mit és miért zártam ki az adott kategóriából. Az egyes kategóriák a gondolkodás során sohasem magukban, hanem egymáshoz viszonyítva jelennek meg. A világban is mindig egy adott helyzetben, egymás kontextusában találkozunk a tárgyakkal, mely struktúrát fogalmi tudásunknak is meg kell őriznie. A fogkefe általában mindig a fogkrém társaságában jelenik meg, és bár a fogkeféről szerzett ismereteim szigorú értelemben nem vonatkoznak a fogkrémre, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezt a két tárgyat általában egyetlen esemény szervezi egységbe, nevezetesen a fogmosás. Az esemény menetének ismerete sokban befolyásolja a két tárggyal kapcsolatos fogalmi tudást, de ez fordítva is így van – az esemény menetének megőrzéséhez szükségünk van a fogalmi tudásra.

A fogalmak viszonya

A kategorizációs elméletek által felvetett probléma a fogalmaink viszonyának kérdése. E kérdés közvetlenül az emlékezeti szerveződéshez vezet minket. A világról megszerzett tudás szerveződésével ugyanis behatóbban a szemantikus emlékezet elméletei foglalkoztak. Ebben a fejezetben tehát főként ezeket az elméleteket érintjük, de az eredetitől kissé eltérő szemszögből, nevezetesen a kategorizáció főbb kérdéseinek szempontjából. Célunk azoknak a lehetséges elméleti kereteknek a bemutatása, amelyek felhasználhatók a tudásszerveződés problémájának megértéséhez.

Kiindulópontunk egy általánosan jellemző kategorizációs jelenség, amelyet minden elméletnek magyaráznia kell valamilyen módon. A múlt század ötvenes éveiben Roger Brown (1958) figyelte meg az alábbi jelenséget, és fogalmazta meg a megnevezéssel kapcsolatos kérdését. Ez úgy szólt, hogy vajon mi az oka annak, hogy egy tárgy megnevezése esetén, függetlenül a kontextustól és attól, hogy nagyon sokféle elnevezés áll a rendelkezésünkre, általában egy bizonyos szintet használunk, nevezetesen az alapszintet (basic level). Amin ülünk, az a szék, amit felveszünk, az a cipő, a gyümölcs, amit oly gyakran eszünk, az az alma, és amiből iszunk, az a pohár. Nem azt mondjuk, hogy bútor (absztraktabb, felső szint – superordinate level) vagy konyhaszék (specifikusabb, alsó szint – subordinate level), és nem is azt, hogy lábbeli vagy bőrbakancs. A legtöbb esetben sokkal könnyebben megértethetnénk magunkat, ha specifikusabb kifejezéseket használnánk, mégsem tesszük. Miért? Miért nem azt mondom, hogy starking almára vágyom, hiszen bosszant, ha jonatánt kapok, mert azt nem szeretem. Ennek ellenére általában a semleges, gyakori, általános referenciaszintet, az alapszintet használjuk. Ennek okát csak húsz évvel később fogalmazta meg Brown egyik kiváló tanítványa, a kategorizációs kutatásaival hírnevet szerzett Eleanor Rosch (1978).

Rosch elmélete szerint az alapszint egy hasznos reprezentációs szint, hiszen ez a leggazdaságosabb a három közül. A tárgyak kategorizálása esetén két, egymással ellentétes cél vezérel minket. Egyrészt az, hogy elég gyors legyen a reakció (a döntés, hogy mi a tárgy neve), ez pedig azt kívánja, hogy a lehető legkevesebb kategóriát tároljuk. Másrészt az a cél, hogy minél informatívabb és pontosabb legyen a referencia. Ebből viszont az következik, hogy minél több kategóriával rendelkezünk, annál jobb. Az optimális elrendezést az alapszint jelképezi, mert itt maximális a közös tulajdonságok száma, ugyanakkor nincs nagy átfedés a kategóriák között. Egy szinttel feljebb a kategóriák között még kevesebb a hasonlóság, ám az egy kategóriába tartozó tagok közötti hasonlóság is csökken (a bútor és a ruházat kategóriája maximálisan elkülöníthető, ám ennek az az ára, hogy egy kalap alá kell vennem például a széket és a szekrényt, miközben nem sok közös tulajdonsággal rendelkeznek, így az elnevezés veszít információértékéből). Egy szinttel lejjebb ennek ellenkezőjét tapasztalhatjuk – a biedermeier karszék sokkal pontosabb elnevezés adott esetben, ám nem nyerek annyival több információt, mint amennyit azzal veszítek, hogy ezen a szinten sokkal nehezebb elkülöníteni az egyes kategóriákat (sokat kell a székekről tudnom ahhoz, hogy tudjam, mi a különbség a barokk és az empire székek között).

Itt kell felhívnunk a figyelmet arra, hogy mennyire nem egységes az alapszint az egyes emberek között – az adott tárgyakkal kapcsolatos tudás mennyisége, az adott terület ismerete (vagyis a szakértelem) határozza meg, hogy kinél hogyan és hol is helyezkedik el pontosan az alapszint. Az alapszintre az is jellemző, hogy az egy kategóriába tartozó tárgyakhoz általában közös mozgásprogram is tartozik, ami nem igaz egyik szélső szintre sem (a székre leülünk). A harmadik előnye az alapszintnek a formai hasonlóság. Rosch munkáiban mindig rámutat arra, hogy ez a szint percep- tuálisan is a legkiemelkedőbb, amennyiben az azonos kategóriába tartozók vonalrajza igen hasonló, miközben a különbözőké eléggé eltér ahhoz, hogy első ránézésre is szembetűnő legyen. A két szélső szintről itt is az mondható el, mint a korábbi esetekben. Rosch ezzel kapcsolatban azt is feltételezi, hogy a gyerekkori első kategóriák is ezen a szinten jelennek meg. Ezt azonban az újabb kutatások cáfolják (lásd Mandler-McDonough, 1993).

Ez tehát a fogalmi hierarchia vagy taxonómia jelensége, ami arra utal, hogy az elménkben a fogalmi tudást hierarchikus szerveződésként kell elképzelnünk.

Vannak azonban olyan elméletek is, amelyek a fogalmak viszonyának másik aspektusára hívják fel a figyelmet. Eszerint a mindennapi megismerés során egy adott kontextusban találkozunk a tárgyakkal. Az adott helyzet elrendeződésének és a szereplők vélekedéseinek megfelelően minden esetben más tárgytulajdonság hangsúlyos. A hierarchikus szerveződés helyett ezek a megközelítések inkább a tematikus szerveződés fontosságát emelik ki (ezt nevezzük partonómiáknak).

A modellek számára az egyik legnagyobb kihívást éppen az jelenti, hogy az adott feltételek között egyszerre kell figyelembe venniük a gazdaságos tárolást és a gyors, rugalmas döntést. Ismereteink szerteágazóak és a tapasztalattal folyton frissülnek, ezért egy rugalmas és dinamikus reprezentációs rendszerre van szükségünk.