Ugrás a tartalomhoz

Általános pszichológia 1-3. – 2. Tanulás – emlékezés – tudás

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett

Osiris Kiadó

13. fejezet - 10. FEJEZET – Sémaelméletek és az emlékek fogalmi kategorizációja

13. fejezet - 10. FEJEZET – Sémaelméletek és az emlékek fogalmi kategorizációja

A természetes fogalmi kategorizáció egy rokon kifejezése a séma, amely az összegzett és szervezett tapasztalatra utal. A különbség a két elméleti fogalom között abban ragadható meg, hogy a kategorizáció elsősorban a fogalmak egymás közötti viszonyaival, kiterjedésével foglalkozik, a séma viszont a fogalmak belső jelentésével, azzal, hogy mit jelent általában számunkra az adott esemény vagy dolog. Így például az egyetemi órák, a nyári munkák vagy nyaralások ismétlődő formái fogalmi általánosításokhoz vezetnek. Az emlékezet utóbbi formáiban olyan fogalmi csoportosulásokat ismerhetünk fel, amelyek magasabb szintű szerveződési egységeket (jeleneteket, eseményeket) jelentenek. Ezek lehetnek lazább vagy viszonylag állandósult elrendeződések. Az utóbbi esetben hajlunk arra, hogy fogalmi reprezentációként kezeljük őket (lásd például a későbbiekben a forgatókönyv fogalmát, amely az eseményséma kikristályosodott, sztereotip formája).

A séma a pszichológia egyik klasszikus fogalma. Ebben a fejezetben történetileg építjük egymásra a sémaelméleteket, végül egy újabb elméletet mutatunk be, amely azt feszegeti, miként is történik az emlékek fogalmi általánosítása, kategorizációja.

Sémaelméletek

Konstruktív emlékezet

Az emlékezeti konstrukció kidolgozott gondolata a pszichológia történetében F. C. Bartlett nevéhez kapcsolódik, aki 1932-ben megjelent Emlékezés című művében a séma empirikusan alátámasztott elméleti fogalmával ajándékozta meg a pszichológiát. A korábbi kutatások eredményeit összefoglaló könyvben, amelynek középpontjában a történetekre való emlékezés áll, meggyőzően igazolja az emlékezés alkotó természetét, és ennek magyarázatára törekszik. Bartlett elméletképzésében világosan elkülönül az empirikus és az elméleti megközelítés. Első lépésben a megfigyelhető, leírható jelenségeket foglalja törvénybe: ezek a történetek felidézésében tetten érhető racionalizáció (ésszerűsítés) és konvencionalizáció (hagyományoknak való megfeleltetés). Ezt követi a megalkotott törvények elméleti általánosítása: az emlékezet alkotó, konstruktív természetének felismerése. Végül pedig az emlékezet alkotó munkájának magyarázata: a séma fogalmának bevezetése. Tekintsük át Bartlett elméletalkotását közelebbről.

13.1. táblázat -

FREDERIC C. BARTLETT (1886-1969)

Frederic Bartlett angol tudós a Cambridge-i Egyetem professzora, társadalomtudós és egyben a kísérleti lélektan kiemelkedő képviselője.

Tudományos helyzete, módszerei korában egyedinek mondhatóak; az önmegfigyeléssel (introspekció) szembeállítva empirikus adatokra támaszkodik, a viselkedés-lélektannal (behaviorizmus) szembeállítva pedig igazolni igyekszik az ember magasabb szintű lelki jelenségeinek (emlékezés, gondolkodás) megismerhetőségét. Kísérletező pszichológusként nem a szigorú, hermetikus laboratóriumi kísérletezés hagyományát követte, hanem mindennapi emlékezeti anyagokat használva (ábrák, rajzok, népmesék, leíró szövegek, társas helyzetek) ragadta meg az észlelés, képzelet, emlékezés, valamint a társas értelmezés konstruktív természetét. Fontosnak tartotta az alkalmazott lélektan kísérleti lélektani megalapozását.

1932-ben megjelent Az emlékezés: Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány című munkájáért a londoni Royal Society tagjává választotta, ezért gyakran Sir Frederic Bartlettként találkozunk a nevével. Bartlettet a kognitív pszichológia elődének tekinti. Mindemellett Bartlett „emlékezeti laboratóriuma" általános hatást gyakorolt a társadalomtudományokra.

(Az emlékezés magyar kiadásának [1985] bevezető tanulmányában Pléh Csaba a pszichológia történetébe helyezve méltatja a szerzőt és művét.)


A sémaelmélet az emlékezet megfigyelhető változtatásaiból indul ki. Ennek megfigyeléséhez, az emlékezeti átalakítás provokálásához Bartlett olyan történeteket használt, amelyek nehezen voltak érthetőek, mint például távoli kultúrák népmeséi. Eljárása az volt, hogy mindössze egyszeri bemutatást követően, több alkalommal kérte az angol egyetemista személyektől a mese felidézését (ismételt felidézés eljárása). Az eljárásnak egy másik, a társas módosításokra érzékenyebb változatában a személyek egymásnak adták át a történetet (sorozatos felidézés eljárása). Módszertanilag – azáltal, hogy csak egyetlen alkalommal találkoztak a személyek az eredeti történettel – sikerült elválasztania egymástól az emlékezést és a megjegyzést.

A legtöbbet hivatkozott a Szellemek háborúja című észak-amerikai indián népmesével végzett kísérlete, amelynek leírását, jegyzőkönyveit Bartlett könyvének magyar nyelvű kiadásában olvashatjuk. A felidézések sorozatában jól követhetőek az olyan tipikus változtatások, mint az áthelyezések, betoldások és kihagyások (Bart- lett, 1932/1985). Az emlékezés során a személyek a homályosan értett történetbe gyakran visznek be új értelmet, az értelmezési rések betöltése akár nem tudatos módon történik. Az ésszerűsítés következtében a történet átalakul, és ebben az átalakulásban gyakran jól felismerhető a kulturális hagyományoknak való megfeleltetés. E megfigyelések alapján, az emlékezeti „hibák” magyarázataként vonta le Bartlett azt a következtetést, hogy az emlékezet konstruktív/rekonstruktív természetű. Ami tételesen azt jelenti, hogy az emlékezés során az eseményeknek nem egyszerű megismétlése (reprodukciója) történik – ehelyett újraalkotása (rekonstrukciója) valósul meg. A szerzőt idézve: „Szó szerinti értelemben a pontos emlékezeti reprodukció ritka kivétel és nem szabály.” (Bartlett, 1932, 32. o.)

Az emlékezeti rekonstrukciót magyarázza a séma, amelynek alapvető jelentése az összegzett, általánosított tapasztalat. A sémának az emlékezés alkotó munkájában való megnyilvánulása ad magyarázatot arra, hogy miként vagyunk képesek korábbi hasonló tapasztalataink alapján valamiféle megnyugtató, biztos jelentést találni a szövegben. Rosszul érthető történetek esetében az értelmezésbe bevont sémák lehetnek akár nem megfelelőek is, ezért erős torzítást, talán helyesebb, ha úgy fogalmazunk, emlékezetbeli alkotást eredményeznek. Mindez azonban nem passzív folyamat eredménye. A racionalizáció erőfeszítést igényel, ami a megfelelő séma megtalálását segíti. Ezt követően a történetre rátekintő attitűd alakul ki, amely az emlékező személy érzéseit, affektusait is magában foglalja.

Kognitív hozzájárulás

A sémaelmélet több évtizedes lappangás után – melynek magyarázatát a pszichológia történetét meghatározó fő áramlatokban, iskolákban találjuk – a kognitív pszichológia érlelődésével került az érdeklődés középpontjába. Bransford és munkatársainak a hetvenes évek elején megjelent munkáit mérföldkőnek tekinthetjük ebben a vonatkozásban (lásd pl. Bransford-McCarrel, 1974/1989). Ismét olyan általánosabb sémaelméletről van szó, amelynek lényeges eleme a nyelvi megértésben és az emlékezésben játszott szerepe.

A szerzők a séma értelmező erejét újragondolva felélesztik a bartletti gondolatot: az emlékezés nem egyszerűen tárolás és visszakeresés, hanem rekonstrukció. Kísérleti munkáikban bő példatárát adják annak a kognitív hozzájárulásnak, amelyet a mondatok és történetek megértése érdekében a személy hozzáad a szöveghez. A megértésre tett erőfeszítés kényszere olyankor a leginkább szembetűnő, amikor a helyzet rosszul érthető. Ekkor olyan feltevésekkel is élünk a dolgok természetére és azok kapcsolatára vonatkozóan, amelyekről egyébként a mondatok önmagukban nem informálnak. A következtetések lehetőségeit kísérletekkel például úgy vizsgálták, hogy eredetileg bemutatott és ehhez képest megváltoztatott mondatok felismerését kérték a személyektől. A kiegészítések többnyire a szöveg összefüggésében lehetséges információk, amelyek ugyanakkor a további értelmezésnek is irányt szabnak. Ezek lehetnek képzeletileg kitöltött téri viszonyok, az események következményei, de akár a szükséges eszközhasználat is. Az utóbbira példa, hogy amennyiben a „szöget vert be” szerepel az eredeti rövid történetben, a személyek könnyen úgy vélik, hogy a „kalapácsot használt” hangzott el korábban.

Hasonló feltételezéseket vonnak magukkal a téri viszonyok; ismét a szerzők egy kísérletéből merítve példát: a későbbi felismerés helyességét befolyásolja, hogy „rajta” vagy „mellette” viszony szerepel az eredeti mondatban (pl. „Három teknős pihent egy úszó fatörzsön, és egy hal elúszott alattuk” vagy „Három teknős pihent egy úszó fatörzs mellett, és egy hal elúszott alattuk”). Könnyen bejósolhatjuk, hogy az a változat, amely az alapmondatot úgy módosítja, hogy „a hal elúszott a fatörzs alatt”, megtévesztőbb lesz a „rajta”, mint a „mellett” viszonyt kifejező mondatok jelentésének a hatására; azaz többször gondolják tévesen azt a személyek, hogy az előzetes bemutatásban ott volt a mondat.

A kognitív hozzájárulásnak a szerzők által felsorolt bizonyítékai között szerepelnek összefüggő szövegek is, amelyeket a kísérletben részt vevő személyeknek el kellett olvasniuk, majd ezt követően felidézniük. Nézzük ezt a szöveget:

Az eljárás egyáltalán nem bonyolult. Előbb rendezze a holmikat csoportokba. Természetesen egy kupac is elég lehet, attól függően, hogy mennyi munka vár ránk. Ha valami még fontos, menjen csak nyugodtan érte, egyébként ennyi előkészülés elegendő is, hogy hozzáfogjon. Nagyon fontos, hogy ne vigye túlzásba a dolgot. Jobb kevesebbet tenni egyszerre, mint túl sokat. Lehet, ez nem is tűnik olyan lényegesnek, de könnyen bonyodalmak keletkezhetnek. A hibázásnak igen nagy ára lehet. Elsőre az egész eljárás bonyolultnak látszik. Hamarosan azonban semmivel sem okoz majd több gondot, mint bármi más az életben. Igen nehéz előre látni, hogy a közeljövőben mennyire lesz erre szüksége, de sohasem lehet tudni. Az eljárás befejezése után rendezze újra össze a holmikat. Ezután akár a helyükre teheti őket. Ha újra használatba kerülnek, akkor az egész körforgást meg kell ismételni. Ez is hozzátartozik az élethez.

A szöveget a személyek nehezen érthetőnek vagy egyenesen érthetetlennek ítélték, és csak kevés állítást voltak képesek felidézni. Olvassuk újra, és képzeljük magunkat annak a csoportnak a helyébe, akik az olvasást megelőzően a „nagymosás” felvilágosítást kapták. Azonnal kitűnik, hogy egy eljárási utasításról van szó, és ennek köszönhetően már érthetőbb a leírás. Láthatjuk, hogy amint megfelelő sémát javaslunk, a legtöbb embernek nem okoz nehézséget a szöveg megértése. Ebben az értelmezési helyzetben tehát nem a séma hiánya, hanem az ahhoz való hozzáférés okozott nehézséget. A szöveg megértéséhez olyasféle aktív tudással kell rendelkeznünk, amelyet ebben az esetben a felvilágosítás nyújtott. Még egy hasonló rossz szöveg esetén is előfordulhat, hogy valaki önállóan talál értelmező sémát. Volt például, aki papírok rendezésére vonatkozó munkaköri leírásként, rendrakásként vagy költözködésként értelmezte, és így mintegy „félreértette” azt.

Bransford módszertana és elmélete, a bartletti hagyományt követve, az emlékezeti hibákból, az eredeti emlékezeti anyag változtatásaiból való indirekt következtetéseken alapul. A hibák az emlékezet konstruktív munkáját tanúsítják.

Szószerintiség és lényeg

A séma tehát olyan konstrukció, amelynek lényege az általánosítás. Olyan elvárásokat hordoz, amelyek módosításokat és torzításokat eredményezhetnek az eredeti észlelésben és a későbbi felidézések során. A séma irányította absztrakció általában a részletek ellen hat, és a lényeg (a jelentés) kiemelésének irányába. Az esemény szó szerinti megjegyzése sokkal törékenyebb, felszínesebb elemeket tartalmaz, mint lényege, azaz jelentése (lásd a Példák a séma értelmező erejére című szövegdobozt). Az emlékezeti szelekciót több tényező befolyásolhatja. Többek között az is, hogy mennyire hangsúlyozott a séma egy-egy eleme, vagy például, hogy milyen mértékben illeszkedik egy részlet a sémába. A fentiekben a séma alkotó természetére helyeztük a hangsúlyt. Más tekintetben felmerül a hitelesség kérdése is. Például a sémába utólag jól integrálható téves információ hitelesnek tűnhet; vagy például a képzelet az eredeti jelenetet sémaelemekkel dúsíthatja, ami gyakran valós benyomást kelt. A téves emlékek témakörével foglalkozik a forrás-, illetve realitásmonitorozás, valamint a tanúvallomás-szakirodalom (lásd pl. Neisser, 1982/1992; Schacter, 1996/1998, 2001/2002; Racsmány, 2007).

13.2. táblázat -

PÉLDÁK A SÉMA ERTELMEZO EREJERE

Torzításokat a mindennapi emlékezés során is teszünk. Ezt könnyen tetten érhetjük akár egy rövid hír hallatán, melyet azonnal megpróbálunk visszaidézni. Például az alábbi hírt felolvasva a következő felidézést jegyeztük le:

Hír: A szombat reggeli váratlan hóvihar nyolcszáz autó útját zárta el a külvilágtól. A járművekben hozzávetőleg háromezer ember, nők és gyerekek is igyekeztek a tengerpart felé. Az alakulatok egy napig küzdöttek a hóval.

Az azonnali felidézés egy példája: A hétvégi hóviharban háromszáz ember rekedt benne. A mentőalakulatok is egy napig kínlódtak, mire átvágták magukat a havon.

Ez a jegyzőkönyv nem a történet megértésének nehézségéről, hanem a szószerintiség eltűnéséről és a részletek kieséséről, valamint torzulásáról tanúskodik. Más esetekben, így például idegen népmesék vagy akár tanmesék esetében, az értelemadás okozza a torzulást, a racionalizáció többé-kevés- bé tudatos, mindezt másodlagosan kíséri a felszínesebb torzulás, a szószerintiség elhagyása.

Bartlett híres meséjének, a Szellemek háborújának felidézési jegyzőkönyvei tanulságos és élvezetes olvasmányok (lásd Bartlett, 1932/1985). Ehelyett itt egy művészi fikciós példán illusztráljuk a sémaelmélet értelmező erejét. Bartlett idegen meséi vagy akár Kuroszava filmtörténete olyan történetsémákon alapul, amelyek megértése gondot jelent. A történetsémát a bonyodalom irányítja, az elbeszélés elsősorban annak értelmezésére törekszik.

Rasómon, avagy Akutagava novellájának feloldásaKuroszava filmjében

Akutagava novelláját A vihar kapujában című novelláskötet tartalmazza (Jabu no naka, magyarul: A bozót mélyében). A rövid és feszes írás példátlan feszültséget hagy vissza a történet igazságáról az olvasóban. Egy szerelmi gyilkosság szereplői és tanúi: a favágó, a vándorszerzetes, a falusi járőr, az öregasszony, Tadzso- maró – a gyanúsított -, majd a meggyalázott asszony és a meggyilkolt férj sorban előadja személyes, de egymástól merőben eltérő történetét, anélkül hogy az író feloldaná az olvasóban feszülő bizonytalanságot. A történetek mind személyes indítékokat igazolnak, és általuk személyes igazságokat tartalmaznak. Mind ezalatt az olvasóban nőttön nő a szándék, hogy döntőbíró legyen: például felfigyelve arra, hogy az áldozat szamuráj, a szamurájerkölcs szerint értelmezze a történetet. Ám Akutagava novellájában ez a megoldás sincs benne. A történet változatait a személyek maguk adják elő, az író megőrzi kívülálló szerepét.

Kuroszavát, a japán filmrendezőt is megfogta a novella dilemmája. A novellát feldolgozó filmben (Rasomón, magyarul: A vihar kapujában) a novella végéhez jutva azonban tovább szőtte a történetet, a favágó mint szemtanú személyére építve. Átírja egy szereplő történetét, aki így elejétől a végéig mindennek szemtanúja lesz, tehát tudja az igazságot (az asszony vallomását is módosítja a favágó igazsága kedvéért). Most már megtudjuk, hogyan is történt a dolog. De ez a vég már egy „európaibb" morált kínál – a vándorszerzetes morálját.

Kuroszava filmbeli átírása azt igazolja, ami mindnyájunkban benne van: érteni akarjuk a történetet. Ugyanakkor nem tűnik el a filmből az a felismerés, hogy sokféle emberi igazság van, amely a történetek elmondásában megjelenik. Az elénk tárt motívumok torzítják erősen az elbeszélést. Hazugság volna ez? „Általában maguk is elhiszik" – válaszolja egy filmbeli szereplő a favágónak, az egyetlen szemtanúnak, aki három eltérő történettel szembesül: az asszony, a férj és az útonálló vallomását nem tudja összerakni a fejében.

A novella és a film sémáinkat mozgósító történet, ám míg a novellában végig saját értelmezésünkre vagyunk utalva, addig a film feloldásként tökéletes értelmezési keretet nyújt. Mindkét feldolgozásban átélhettük, miként cserélődnek menet közben sémáink a történet előzményei és elvárt folytatása szerint; azt, hogy a történet sematizálása aktív folyamat.

A SÉMA MINT SZÍNJÁTÉK

Részlet D. E. Rumelhart: A sémák: A megismerés építőkockái című tanulmányából

„A séma belső struktúrája többféleképpen is összehasonlítható a színjáték forgatókönyvével: mint ahogy egy darabnak vannak olyan szerepei, amelyeket különböző színészek különböző helyzetekben eljátszanak anélkül, hogy a darab lényege megváltozna, ugyanúgy a sémának vannak olyan változói, amelyek a séma változó megjelenésének különböző környezeti aspektusaihoz társulnak. Tekintsük például a vásárlás fogalmának a sémáját: képzeljük el, hogy egy színműíró olyan egyszerű darabot ír, amelyben az egész játék abból áll, hogy egy vásárló néhány dolgot vesz egy eladótól. Egy ilyen jelenethez minimálisan két személyre, némi portékára és fizetési eszközre van szükség. Bármi is történjék, a játék kezdetén az egyik szereplőnek (nevezzük őt vevőnek) fizetési eszközzel (pénzzel) kell rendelkeznie. A másik személynek, az eladónak viszont a szóban forgó dolog (áru) birtokában kell lennie. Ezután bizonyos interakció (alkudozás) után megkötik az alkut, s az eladó beleegyezik, hogy az árut a vevőnek adja bizonyos mennyiségű pénzért cserébe. Persze ezt a kis jelenetet számtalan módon el lehet játszani. Az áru például az értéktelen vacaktól a felbecsülhetetlen értékű kincsekig változhat. Az eladó és a vevő státusa, foglalkozása, neme, nemzetisége, életkora és így tovább, más-más lehet. A pénz mennyisége is változhat, de az is kérdés, hogy valódi pénzről van szó, vagy játék pénzről. S persze az alkudozás formája is eltérhet. Mégis mindezen változatok ellenére állíthatjuk, hogy éppen vásárlás, és nem valami más történik, amennyiben az alapszerkezet nagymértékben változatlan.

Nos, ez a kis színi jelenet nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a séma véleményem szerint lehetővé teszi a vásárlás vagy az eladás fogalmának megértését. Néhány változó a játék szereplőire vonatkozik. Szükség van egy vevőre, eladóra, továbbá pénzre, árura és az alkura. Amikor felfogjuk, hogy a vásárlás helyzetéről van szó, akkor szereplőkre, tárgyakra és részeseményekre asszociálunk a rendelkezésünkre álló séma különböző változói alapján. E társítás alapján meg tudjuk határozni, hogy a megfigyelt helyzet milyen mértékben felel meg a vásárlás prototípusának.

Ahogyan a színműíró gyakran körülhatárolja a darab szereplőinek a tulajdonságait (életkorát, nemét, helyzetét stb.), ugyanúgy a séma specifikációjának részeként asszociálhatjuk a séma változóira vonatkozó ismereteinket. Tudjuk például, hogy a vevő és az eladó általában emberek, s hogy a pénz normális esetben valóban pénz. Továbbá azt is tudjuk, hogy a kérdéses pénz értéke összefüggésben van az áru értékével, és így tovább. A változók tipikus értékeire vonatkozó ilyesfajta ismereteket, illetve ezek ösz- szefüggéseit nevezzük a változó kötelező értékeinek.

A kötelező értékek két fontos funkciót szolgálnak. Először is segítik a helyzet különböző aspektusainak a séma változóival való azonosítását. Ha tudjuk, hogy a vásárlás helyzetét figyeljük meg, akkor nem fogjuk a vevő változót a világ azon dolgai közé sorolni, amelyek másként is szolgálhatnak... Másodszor ún. hibaértékekkel is szolgálnak., az olyan változók előzetes »becsléseit« nyújtják, amelyek értékeit még nem figyeltük meg. így például, ha egy bizonyos tranzakciót vásárlásnak tekintünk, de nem vesszük észre a pénzt, akkor következtetni fogunk arra, hogy ott kell lennie, és hogy értéke megfelel az áru értékének. Ezen a módon segíthet bennünket a séma a helyzet nem megfigyelhető aspektusainak a kikövetkeztetésében is. [.]

Tekintsük továbbá azt az elképzelést, mely szerint a séma megjelenése a színi jelenet lejátszásával lenne analóg. Egy színpadi jelenetben meghatározott szereplők meghatározott módon beszélnek, s a megadott időben és helyen cselekszenek. Hasonlóan a séma is akkor jelenik meg, amikor az értékek egy adott időpillanatban a változók meghatározott konfigurációjához kapcsolódnak. Az ilyen sémát, változóinak kötelező értékeivel egyetemben, megjelenített sémának hívjuk. Éppúgy, ahogy mondjuk a színi jelenetet megfilmesíthetjük, és megőrizhetjük a jövő számára a cselekvéssor »nyomait«, úgy szolgálhatnak a megvalósult séma »nyomai« tapasztalatunk alapjául." (1980/1982, 396. o. Kiemelés – K. A.)


Séma és tudásstruktúra

A sémaelméletek alakulásában további lépés Rumelhart 1980-ban írt tanulmánya, amelyben a szerző újragondolja a séma fogalmát. Meghatározása szerint a sémaelmélet alapvetően a tudás reprezentációjára vonatkozik. A sémák a tudás szerveződött egységei, másként fogalmazva, az emlékezetben tárolt általános fogalmakat reprezentáló adatstruktúrák: összetevőiket tekintve, szervezett tudáscsomagok, amelyek magukban rejtik azt is, hogy a tudást hogyan kell felhasználni.

Rumelhart a sémaelméletet megfeleltette a jelentés prototípus-elméletének. Minden fogalom jelentésreprezentációjára sémák állnak rendelkezésünkre. A fogalmi reprezentáció prototípusmodellje azt írja le, hogy mit jelent általában az étterem, a vásárlás vagy akár a kutyatartás stb. Így tekintve, egy emlékezeti séma szokásossága mértékében példázza az illető fogalom (tárgy, helyzet, esemény) jelentését, prototípusát. Történetileg összekapcsolódik Rumelhart fogalmi megközelítése Barsalou (1992) későbbi kategorizációs elméletével (lásd a Kategorizáció és fogalmi reprezentáció című fejezetet). A két elmélet egymásra épülése mutatja a kategorizáció- és sémaelméletek átmenetét.

A Rumelhart tanulmányából kiemelt szemelvényben a sémafogalmat megvilágító színjátékhasonlatot idézzük (lásd A séma mint színjáték című szövegdobozt). A színjátékhasonlat mutatja, hogy Rumelhart fogalmi szintű jelentésreprezentációnak tekinti a sémát, a megfelelő séma megtalálásának folyamatát pedig a fogalmak elemzéseként, összetevőkre bontásaként értelmezi. A behelyettesíthető értékek által a modell képes kezelni az események egyedibb, kevésbé tipikus megjelenését is. Mindez „felülről lefelé”, azaz az absztrakt reprezentáció által irányítva történik.

Fontos felismerés az elméletben a séma aktívan kiemelkedő, létrejövő, úgynevezett emergens természete. A kifejezés azt hangsúlyozza, hogy a világról alkotott háttértudásunk nem állandóan létező, hanem a felfogás, értelmezés során megvalósuló szerveződési mód. Ennek igazolására a pszichológiai sémaelméletből kiindulva dolgozta ki Rumelhart munkatársaival azt a számítógépes szimulációs modellt, amelyben a tudásegységek egy megosztott reprezentáció részei (a McClelland és Rumelhart nevéhez kapcsolódó PDP-modellről Clark [1966/1989] könyvében olvashatunk). Ennek a megosztott reprezentációnak az aktuálisan megvalósuló mintázata képviseli a jelentést. A következő példa segítségével szemléltetjük az alapgondolatot. Tegyük fel, hogy egy szobáról rendelkezésre álló információ kiindulásként mindössze három elem: „ágy, dívány és mennyezet”. Ezt elménkben olyan kiegészítés követi, amelynek végeredménye lehet akár saját jól ismert és egyedileg megjelenített szobánk mintázata, de lehet egy sohasem látott, igen szokványos és akár zsúfolt helyiség is. Ismereteinkre építő értelmezési hipotéziseinkben ez utóbbinak a lehetősége is benne rejlik. Ez a hajlékony rendszer olyan furcsa kombináció esetén is működésbe lép, mint például: „ágy, fürdőkád, jégszekrény”, és megfelelő sémát keres erre a feltehetően sohasem tapasztalt helyzetre.

Az általánosított fogalmak globális reprezentációt eredményeznek. Így például a „szoba” általános fogalma egyidejűleg aktiválja a benne foglalható részleteket is. Mindez magyarázatot ad arra, hogy miért nem értelmezhetetlen a hiányos információ, ellenkezőleg, a korábban tapasztalt együttjárások alapján jól kiegészíthető. Ebben a megoldásban az egyedi információ alárendelt az általánosnak, ezért igen sérülékeny reprezentációt jelent.

Tekintsünk vissza az eddig vázolt sémaelméletekre. Az elméletek olyan általános érvényű gondolatokat tartalmaznak, amelyek megvilágítják a megismerési folyamatok alkotó munkáját, konstruktív természetét, amely mögött az értelemre való törekvés áll. A séma egy ma is használt értelmező fogalom, amellyel számos területen találkozunk. Olyan elméleti fogalom, amelynek értelmező ereje az észleléstől a gondolkodásig, problémamegoldásig terjed, és amely az egyéni mellett a társas tapasztalatot is magyarázza. Jelen fejezetben tárgyalásunk elsősorban az emlékezésre, az emlékezeti sémákra irányul. Azokra a szerveződési módokra, amelyek az események és tágabb történetek megértését, felépítését, elmondását irányítják. Ilyen sémák a hétköznapi szövegértésben is aktív módon rendelkezésünkre állnak. Gondoljunk például arra a mindennapi esetre, amikor véletlenül elcsípjük egy beszélgetés néhány mondatát. Azonnal van egy tippünk, hogy miről folyik a beszélgetés. Ám meglehet, néhány mondattal később módosul benyomásunk, aminek az a magyarázata, hogy más, illeszkedőbb sémát találtunk. A váltás többször is megismétlődhet. A semati- záció tehát aktív, menet közben is változó folyamat.