Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a pszichológiába

Boross Ottilia, Pléh Csaba (2004)

Osiris Kiadó

6. fejezet - A SZEMÉLYISÉG ÉS AZ EGYÉNISÉG

6. fejezet - A SZEMÉLYISÉG ÉS AZ EGYÉNISÉG

EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK ÉS A SZEMÉLYISÉG

A tágan értelmezett személyiség kutatásának a modern, tudományos pszichológia kezdetei óta vannak visszatérő kérdései, amelyek mindegyik pszichológiatörténeti korszakban újrafogalmazódnak. A tankönyv is ezeket a kérdéseket állítja előtérbe, a mai pszichológia komplex, egymással sokszor versengő szemléleteinek keretében. Az olvasmányok válogatásakor a személyiség kritikus mozzanatait igyekeztünk előtérbe állítani, többnyire a gyűjtemény átfogó szemléletének megfelelő biológiai keretekben. Alább csupán röviden elhelyezzük az egyes olvasnivalókat ebben az általános keretben.

A SZEMÉLYISÉGVONÁSOK TERMÉSZETE, SZERKEZETE ÉS MEGHATÁROZÓI

Mintegy hetven éve a személyiségvonások gondolata szorosan összekapcsolódik az idegrendszeri tipológiákkal – gondoljunk Pavlov munkáira a kutyák típusairól –,a tanulási alapú tipológiával és a viselkedési típusok disztális, genetikai értelmezésével. Az Eysenck szerzőpáros könyvfejezete – A személyiség gyökerei – áttekinti a modern típustanok kapcsolatát a klasszikus tipológiákkal s a viselkedéses mérés lehetséges útjait. A magyarázatok tekintetében az apa, Hans Eysenck felfogásának megfelelően betekintést kapunk a proximális, idegrendszeri és disztális, genetikai magyarázatok lehetőségeibe.

Hamer és Copeland könyvfejezete: Izgalmak. A mai személyiség-lélektanban a legtöbbet elemzett genetikai változat az újdonságkereséssel kapcsolatos. A fejezet ennek izgalmas kutatásába nyújt betekintést: hogyan kapcsolódik egy genetikai változat a pszichológiában oly sokat vizsgált izgalomkereséshez. Nem lezárt történet ez, de megmutatja, hogy milyen irányba halad a biológiai kutatás a személyiségvonások értelmezésében.

AZ ÖRÖKLÉS ÉS A KÖRNYEZET SZEREPE A SZEMÉLYISÉG ALAKULÁSÁBAN

Klasszikus kérdés ez, amelynek Galton óta, mint Szokolszky Ágnes írása kapcsán láttuk, számos emberi ikerkutatási és állatkísérleti modellje van. Frans de Waal, a neves etológus dolgozatában, amikor Az öröklés-környezet vita végéről beszél, a fogalmi leegyszerűsítések végét jósolja meg. A genetika, az ikerkutatások és az összehasonlító etológia eredményeit tekinti át abból a szempontból, hogy a mai tudomány a klasszikus öröklés-környezet szembeállításokat meghaladja.

Idetartozik, az általános meghatározók differenciálpszichológiájához a nemek közi eltérések kérdése is. Doreen Kimura könyvének összefoglalása – A férfi és női agy eltéréseinek vizsgálata – bemutatja a nyelvi, szociális, érzelmi és téri megismerésbeli nemi különbségeket, tisztázva azt, hogy mi sztereotípia, s mi igazolt ténye. Szól ezek okairól, illetve szerepükről a társas és társadalmi kapcsolatok alakulásában. Mérlegelő kolléganő ő, aki nem fél evolúciós értelmezéseket is kínálni a stabil különbségekre, ezzel megmutatva, hogy a Buss képviselte evolúciós pszichológia valóban összeér a személyiségkutatással.

AZ EMBERI TELJES SZEMÉLYISÉG FEJLŐDÉSE, ALAKULÁSA AZ ÉLETÚT SORÁN

Ez a leginkább elméletfüggő vonatkozás. A különböző pszichológiai személyiségelméletek mind kialakítanak ilyen elképzeléseket. Mi az egyik legjelentősebb európai gyökerű átfogó személyiségelmélet, a pszichoanalízis egész életre kiható fejlődési értelmezését mutatjuk be. Erikson Az ember nyolc korszaka című könyvfejezetében a ma oly sokat idézett, pszichoanalitikus ihletésű fejlődéselméletet mutatja be, mely az egész életen át tartó s a társas viszonyokra is kiterjedő fejlődéselméletek kiindulópontja. Számos terápiás felfogás mellett az ifjúkori értékváltozások, egyáltalán a mai értékpszichológia egyik klasz- szikus felfogása is ez.

26. HANS EYSENCK ÉS MICHAEL EYSENCK – A személyiség gyökerei[73]

HANS EYSENCK

Hans Eysenck (1916-1997) Németországban született brit pszichológus, a 20. század második felének egyik legvitatottabb pszichológus kutatója, aki a személyiség és az egyéni különbségek erőteljes biológiai meghatározottságát hirdette. 1933-ban emigrált Angliába mint aktív náciellenes szimpatizáns. 1940-ben szerzett PhD-fokozatot a Londoni Egytemen, mely a korban a faktoranalitikus képességvizsgálatok s a korai viselkedésgenetika központja volt. A háború során kórházi munkát végzett, s itt alakult ki negatív véleménye a klasszikus klinikai szemléletről. A Londoni Egyetem tanára s az Institute of Psychiatry pszichológiai részlegének igazgatója volt a neves Maudsley Kórházban. 75 könyve és mintegy 700 cikke néhány központi téma köré csoportosul. A pszichológiai megnyilvánulások egészének viselkedéses alapjait kereste, ezért igen kritikusan elemezte a szerinte spekulatív pszichoanalitikus emberképet. Az IQ és az alapvető személyiségvonások öröklődését hirdette, amiért számos kritika érte. Kidol gozott egyszerű csoportos intelligenciavizsgálatokat s személyiség-kérdőíveket. A legalapvetőbb személyiségdimenzióknak az extraverziót és a neuroticitást tartotta. Az extraverziót az alacsony izgalmi szint jellemzi. Ez az Eysenck által öröklöttnek feltételezett személyiségvonás számos mai elmélet kiindulópontja a hazai személyiség-lélektanban is (Marton L. Magda és Kulcsár Zsuzsanna).

A személyiségvizsgálat kiterjesztéseinek is nagy alakja Eysenck: a pornográfia kedvelése, a dohányzás, a bűnözési hajlam mind releváns személyiség-lélektani témák számára. A politikai pszichológiában is keresi a személyiségvonások meghatározó erejét, a tekintélyelvűség dimenzióját bekapcsolva, számos ellenséget szerezve magának a baloldalon.

Néhány könyve

The Structure of Human Personality. New York, 1953 Wiley. Sense and Nonsense in Psychology. London, 1956, Penguin. Crime and Personality. London, 1964, Methuen.

Fact and Fiction in Psychology . London, 1965, Penguin.

Race, Intelligence and Education. London, 1971, Penguin.

Manual of the Eysenck Personality Questionnaire. London, 1975, Methuen. (Sybil Eysenckkel) Rebel with a Cause. An Autobiography. London, 1990, W. H. Allen.

Hans Eysenck magyarul

A személyiség és az Eysenck-démon. In: Halász L. és Marton L. M. (szerk.): Típustanok és személyiségvonások. Budapest, 1978, Gondolat, 185-213.

Ismered meg az IQ-dat! Budapest, 1994, Akadémiai.

Hans Eysenckrol

Gibson, H. B. (1980): Hans Eysenck: the Man andhis Work. London, Peter Owen.

MICAHEL EYSENCK

Michael Eysenck Hans Eysenck fia (sz. 1944). A University College London (19621965) diákja volt, majd a Birkbeck College, University of London tanára 1987-ig. Azóta a Royal Holloway Egyetem, London pszichológia tanszékén tanszékvezető professzor. A kognitív pszichológia és a személyiség-lélektan összekapcsolása a legfontosabb kutatási területe, különösen a szorongás elemzése kognitív feladatokban.

7ge Blackwell Dictionary of Cognitive Psychology (szerk.). Oxford, 1990, Blackwell.

Principles of cognitive psychology. Hove, 1993, Erlbaum.

Perspectives on psychology. Hove, 1994, Erlbaum.

Anxiety and Cognition: A Unified Theory. Hove, 1997, Psychology Press.

Psychology: An Integrated Approach. Harlow, Essex, 1998, Longman.

Michael Eysenck magyarul

Eysenck, M., Keane, M. (1996): Kognitív pszichológia. Budapest, 1996, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Interjú az ifjabb Eysenckkel a European Psychologist hasábjain (mely lapnak egyik szerkesztője is): http://www.hhpub.com/journals/ep/2000/abstv5i2-10.html1.

Már csaknem két évezrede annak, hogy az akkor 99 éves Theofrasztosz görög filozófus megírta Emberi jellemek címmel könyvét arról, ami a mai pszichológiai kutatások középpontjában is áll: „Miért van az, hogy az összes görög emberre ugyanaz a Nap süt, mindegyikünk ugyanabból a tudásból részesül, és mégis oly sokfélék vagyunk, mi görögök?" Theofrasztoszt is az foglalkoztatta, ami azóta is annyiunkat, hogy miért viselkednek egymástól oly különbözően az emberek, miért vannak egymástól oly eltérő képességeik és személyiségük. A választ ő sem tudta, azonban pompásan megjelenített bizonyos karaktereket, melyek némileg túlhangsúlyozott módon olyan általános emberi jellemvonásokat képviseltek, mint szerencsétlenség, bátorság, kitartás és így tovább.

A TESTNEDVEK MODERNIZÁLT ELMÉLETE

A régi görögök kidolgoztak a személyiség osztályozására egy olyan leíró rendszert, amely szerint vannak például „melankolikus", „kolerikus", „flegmatikus" és „szangvini- kus" emberek. Rendszerüket még ma is használják különböző – például homeopátiás – célokra.

A mai pszichológia számára sem haszontalan ez a felosztás, jóllehet az emberek többsége nem esik bele teljesen sem a melankolikus, a kolerikus vagy a flegmatikus, sem a szangvinikus kategóriába. Wilhelm Wundt, aki több mint száz évvel ezelőtt Lipcsében létrehozta az első pszichológiai laboratóriumot, felhívta arra a figyelmet, hogy a melankolikusok és a kolerikusok hasonlítanak egymáshoz erős és meghatározó érzelmeikben, a flegmatikusok és a szangvinikusok pedig a többnyire stabil érzéseikben. Felállított tehát egy, az instabilitástól a stabilitásig terjedő „érzelem"-skálát. Figyelemmel volt arra is, hogy a kolerikusok és a szangvinikusok hasonlóképpen változékonyak viselkedésük terén, a melankolikusok és a flegmatikusok pedig inkább az állandóságra törekednek. Ha az „extroverzió" és „introverzió" kategóriát behelyettesítjük változékonyra és állandóságra törekvőre, akkor megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy Wundt már száz éve megjósolta a személyiség második legfontosabb dimenzióját.

Az ókori görögök által felállított és Wundt által kiszélesített katetóriákat a 26.1. ábrán láthatjuk. A személyiség két nagy dimenzióját ábrázolja: az érzelmi/neurotikus beállítódást, szemben a stabilitással, és az extroverziót, szemben az introverzióval. Noha biztos, hogy minden ember elhelyezhető e két tengely mentén, az már egyáltalán nem, hogy feltétlenül a négy négyzet valamelyikébe fog esni. A legtöbb embernek valahol a kereszteződéseknél lenne a helye, mivel személyiségük sem a szélsőségesen stabil vagy instabil, sem a szélsőségesen extrovertált vagy introvertált kategóriába nem illeszthető bele, hanem inkább valahol a kettő között, egyféle „ambivertált" szinten mozog. Az ábra érvényességét számos, különböző forrásból származó bizonyíték is alátámasztja (Eaves és Eysenck, 1965; Eysenck, 1980; Fulker, 1980). A belső részben szereplő jelzők írják le azokat a vonásokat, melyek együttesen extrovertálttá, introvertálttá, stabillá vagy instabillá tesznek egy embert.

Hogyan tudjuk vajon mérni ezeket a személyiségvonásokat, hogyan tudjuk megragadni magát a „személyiséget"? Első megközelítésben lehetetlennek látszik, hogy a személyiség, egy ennyire változékony (proteuszi), komplex és testetlen dolog mérhető legyen, és a tiltakozás tulajdonképpen jogos. A szó szoros értelmében való mérés lehetetlen. Mérhetőek viszont a személyiség különböző jellemzői, éppúgy, ahogy a bolygóknak a csillagoktól való távolsága vagy az anyagi összetétele is, miközben maga az Univerzum mérhetetlen marad.

A SZEMÉLYISÉG MÉRÉSE

A személyiség mérésére valójában számos lehetőség áll rendelkezésünkre, melyeknek mind megvan a maguk erőssége és gyengesége, és amelyek mind abból az általánosan érvényes tényből indulnak ki, hogy a személyiség a viselkedésből levezethető fogalom, s mint ilyen megfigyelhető és mérhető.

Vegyük példának a kitartás személyiségvonását. Azt az embert fogjuk kitartónak hívni, aki hosszú időn keresztül képes ellenállni olyan tényezőknek, mint fájdalom, fáradtság, unalom és még sok egyéb olyan hátráltató tényező, melyek mind tevékenységének feladására késztetnék. Mérhető például a személy megpróbáltatásának kezdetétől a tevékenység feladásáig eltelt idő, és mérhetőek azok a tényezők is, melyeknek ellent kell állnia a cél elérése érdekében. A „kitartás" fogalma tehát mérhető és megfigyelhető viselkedésekhez kötődik, és ugyanez igaz a többi személyiségvonásra is. A mérés nem mindig egyszerű, de meg lehet tervezni olyan kísérleteket, melyek a kérdéses személyiségvonásokra irányulnak. Nem is annyira a kísérletek megtervezése nehéz, hanem az, hogy valóban azt mérjük, amit szeretnénk.

Kérdőívek és egyszerű megfigyelések

A legősibb és egyben a legelterjedtebb módszer a személyiség mérésére a megfigyeléses és a kérdőíves módszer, melyek közül a kérdőíves módszer egy igen régi eljárásnak, az önmegfigyelésnek egy újabb változata. A kérdőíves módszereknél lényegében nem teszünk mást, mint hogy kikérdezzük az embereket az utóbbi néhány évben végzett önmegfigyeléseik eredményeiről. Vegyünk egy példát, és mondjuk, hogy valakinek a „szo- ciabilitása" érdekel bennünket. Ebben az esetben meg kell figyelnünk, hogy az illető mennyit jár társaságba, hány emberrel szokott szóba elegyedni, és mennyi időt tölt magányosan a szobájában, stb. Ez egy hétköznapi, vagyis nem ellenőrzött megfigyelés lenne, ugyanis semmi olyant nem teszünk, amivel megzavarnánk a megfigyelt ember viselkedését. Ezzel együtt természetesen nem fogunk minden fontos dolgot megtudni róla – hisz nem követhetjük őt mindenhova a nap 24 órájában (egyébként ha meg tennénk, akkor már megzavarnánk a természetes viselkedését). Meg kell elégednünk saját, a viselkedését leíró beszámolóival – akár szóbeli akár írott, kérdőíves formában jutunk hozzá –,hiszen ő az, aki mindig ott van minden cselekedeténél, ő a legilletékesebb saját maga megítélésében! Muszáj megbíznunk benne és tudomásul vennünk, hogy ha mindenáron meg akar bennünket téveszteni, akkor semmi nem akadályozza meg benne. A legtöbb esetben hasonló eredményeket kapunk egy személy külső megfigyelésekor és értékelésekor, mint amit egy kérdőíves módszer segítségével ő maga tud adni nekünk, vagy amit az interjúk során elárul magáról.

Ellenőrzött megfigyelés

Finomíthatjuk megfigyeléseinket azzal is, ha ellenőrzötté tesszük őket. Tegyük fel, hogy történetesen az emberek szociabilitása érdekel bennünket, és azt szeretnénk megtudni, hogy melyik ember hogyan viselkedik idegenekkel való találkozáskor. Az egyszerű megfigyelések ez esetben nem teszik lehetővé a pontos értékelést – főként a felbukkanó idegenek gyér és esetleges megjelenése miatt –,s azt sem tudnánk egyértelműen eldönteni, hogy az egyes emberek reakciói saját személyiségükből fakadnak-e, vagy pedig az idegentől erednek. Ezeken a nehézségeken úgy juthatunk túl, hogy kísérleti személyeink és beavatott embereink között olyan találkozásokat szervezünk, ahol a beavatott ember, partnerétől függetlenül, mindig ugyanolyan módon viselkedik. Az együttlét első öt percében például semmilyen spontán megnyilvánulást nem fog produkálni, míg a következő öt percben beszédessé válik, majd utána ismét szótlanságba burkolódzik. A találkozást szervezzük meg mondjuk ellenőrzött laboratóriumi körülmények között, olyan helyen, ahol rendelkezésünkre áll legalább egy magnetofon és egy detektívtükör, és esetleg filmfelvétel is készíthető az interakciókról, hogy egészen pontosan meg lehessen állapítani a mosolygások, a pislogások, a másik emberre nézések számát. Ily módon igen pontos feljegyzéseket készíthetünk arról, hogy mi történik a helyszínen, és a standardizált helyzetnek köszönhetően össze is tudjuk majd hasonlítani az egyik vizsgált személy viselkedését a másikéval. Az ellenőrzött megfigyelés igen jó módszere lehet a személyiség mérésének.

Az egyszerű megfigyelések hatásfokának javítására be lehet vezetni az időnkénti mintavétel módszerét. Ha például a gyerekek agresszív megnyilvánulásaira vagyunk kíváncsiak, és egy gyerekcsoportot ebből a szempontból szeretnénk értékelni, akkor az a legcélszerűbb, ha elmegyünk a játszótérre megfigyelni viselkedésüket. Tudnunk kell azonban, hogy ha a játszótéren egyes gyerekekre több figyelmet fordítunk, mint másokra, akkor megfigyelésünk igen pontatlan lesz. Igazán jól úgy tudjuk megoldani a feladatot, ha névsort készítünk a játszótéren játszó gyerekekről, és mindegyik gyerek megfigyelésével pontosan ugyanannyi időt, mondjuk hatvan másodpercet töltünk el egy-egy alkalommal. A névsor végére érvén elölről kell kezdenünk az egészet. Ezenkívül szükségünk van még egy olyan listára, amely a megfigyelendő viselkedéseket rögzíti, továbbá egy stopperórára, amivel mérni tudjuk, hogy melyik viselkedés mennyi ideig tart. Ha legalább egy hónapon keresztül sikerül folytatni a megfigyeléseket, akkor belekezdhetünk az eredmények értékelésébe, vagyis annak megállapításába, hogy melyik gyerek hogyan viselkedett. Mindig ugyanazok viselkednek-e erőszakos módon, vagy az agresz- szív viselkedés általánosnak mondható az egész csoportban. Ez a fajta megfigyelés tulajdonképpen természetes, de sokkal ellenőrzöttebb, mint egy egyszerű megfigyelés.

A megfigyeléses módszerek tökéletesítésének problémája eszünkbe juttatja azokat a személyiség mérésének szempontjából igen jól alkalmazható kísérleti módszereket, melyek „mikroszituációs" módszer néven váltak ismertté. Mivel általában nehéz vagy egyenesen lehetetlen az embereket természetes környezetükben megfigyelni, ráadásul azok a helyzetek, melyekben megfigyelhetjük őket, nem azonosak egymással, miért ne teremthetnénk mi magunk laboratóriumban olyan körülményeket, melyek a megfigyelni szándékozott helyzetek tükörképei? A problémáktól is megszabadulunk, ráadásul megfelelő méréseket is tudunk végezni.

Térjünk vissza a kitartásra mint személyiségvonásra. Nem nehéz olyan laboratóriumi feladatokat összeállítani, melyek kitartást igényelnek, s akkor már csak az a dolgunk, hogy megmérjük a vizsgált személyek feladatra adott reakcióját, valamint az, hogy adataink statiszikai elemzése alapján meggyőződjünk róla, valóban a kitartást mérjük-e. Hogyan lássunk munkához? Felkereshetünk például egy iskolát (MacArthur, 1951), és megkérhetjük a tanárokat arra, hogy végeztessenek el a gyerekekkel bizonyos próbákat – lehetőleg úgy, hogy a gyerekek ne vegyék észre azt, hogy egy kísérlet részeként teszteket oldanak meg. A tanár leviheti őket mondjuk a tornaterembe dinamométer- (húzóerő mértékét mérő eszköz) húzási versenyre. Miután mindenkiről megállapította, hogy mekkora a maximális húzóereje, a tanár közölheti velük, hogy a következő feladatban azt szeretné megnézni, ki mennyi ideig képes tartani a dinamométert maximális húzóereje egyharmadával (azért egyharmadával, hogy csökkentsék a gyerekek izomereje közötti különbségek hatását). A kitartóbb gyerekek valószínűleg megpróbálják hosszabb ideig húzni, mint a kevésbé kitartóak, legyőzve magukban az egy idő múlva óhatatlanul fellépő fájdalmat és fáradtságot.

Adhat a tanár teljesen más jellegű feladatokat is, például egy olyan intelligenciatesztet, ahol a gyerekeknél méri az egyes feladatokra fordított időt. A teszt könnyű és közepesen nehéz feladatai közé el kell rejteni olyanokat is, melyek minden tanuló számára nehezen megoldhatóak. A kérdés ebben az esetben az, hogy a nehéz feladatokkal menynyi ideig küszködik egy-egy gyerek, mielőtt feladja. Ez az idő fogja jelezni a gyerekek kitartásának mértékét.

Ha elvégeztetünk a gyerekekkel mondjuk 20 ilyen mikroszituációs, kitartást mérő tesztet, kijelenthetjük-e vajon azt, hogy az elért pontok összege a kitartásukat tükrözi?

Elsőként természetesen azt kell bizonyítanunk, hogy azok a gyerekek, akik kitartónak mutatkoznak az egyik teszt alapján, a másik teszt szerint is kitartóak, amennyiben ugyanis nem, akkor a különböző tesztek nem ugyanazt a személyiségvonást mérik, és értelmetlen lenne összegezni eredményeiket. Ha a tesztek korrelálnak egymással, akkor arról kell a továbbiakban meggyőződnünk, hogy a magas korrelációs érték nem abból ered-e, hogy az összes teszt valami egészen mást mér, például az intelligenciát. Ha a buta gyerekek kitartást mérő pontjai nem alacsonyabbak vagy magasabbak, mint az okos gyerekekéi, akkor megnyugodhatunk, hogy nem. Következő lépésként megkérhetjük a tanárokat arra, hogy pontozzák le a gyerekeket kitartás szempontjából, mondván, hogy ők ismerik legjobban tanítványaikat. Ideális esetben azt fogjuk találni, hogy a kapott korrelációk pozitívak és magasak, vagyis a tanáraik által kitartónak tartott gyerekek a mi teszteredményeink szerint is kitartóak. Ekkor gondolhatunk arra, hogy talán a kitartóbb gyerekeknek jobb az iskolai teljesítménye is, mint a kevésbé kitartóknak. Ha meg akarunk győződni ennek a feltételezésnek a helyességéről, küszöböljük ki az intelligenciatényezőt, és nézzük meg, hogy valóban ezt az eredményt kapjuk-e. Amikor végül összeállítjuk a kérdőívet a kitartásról, akkor a kérdőív alapján ugyanazoknak a gyerekeknek kell kitartónak bizonyulniuk, akik a kísérlet során is azok voltak. Összefoglalva az eddigieket: ha a felsorolt szempontok teljesülnek, mikrohelyzeteink minden valószínűség szerint valóban azt mérik, aminek mérésére létrehoztuk őket.

Kísérleti módszerek

Ha tovább akarunk lépni az egyszerű, józan észen alapuló megfigyeléseken és kérdőíveken, akkor először is a tudományos elméleteken alapuló kísérleti eljárásokkal kell megismerkednünk. Az ismerkedés nem könnyű, mert feltételezi a háttérben meghúzódó elméletek terén való alapos jártasságot, aminek az elérése igen hosszú és fáradságos folyamat. Vegyünk azonban egy igen leegyszerűsített példát. Egy bizonyos elmélet szerint az introvertáltak sokkal érzékenyebbek a külvilág ingereire, mint az extrovertáltak. Hogyan tudjuk elméletünket ellenőrizni? íme egy eljárás a lehetséges sok közül. Első lépésként megállapítjuk a kísérleti személyek 20 másodperc alatti természetes nyálelválasztásának mértékét a szájukba helyezett tamponok segítségével. A nyálelválasztás mértékét a szájba helyezés előtt és után megmért tamponok súlykülönbsége fogja megadni. Kis szünet után ismét a szájba helyezzük a tamponokat, de ezúttal néhány csepp citromlevet is cseppentünk a kísérleti személyek nyelvére; ez közismerten a legtöbb emberben fokozza a nyálelválasztást. Elméletünk szerint, ha az introvertáltak érzékenyebbek, mint az extrovertáltak, akkor nyálelválasztásuk mértéke is nagyobb kell, hogy legyen. Ha már kérdőívek alapján ismerjük kísérleti személyeink extroverziójának és introverziójának jellemzőit, akkor össze tudjuk hasonlítani a nyálelválasztás fokozódásának mértékét az extro- verziós mutatókkal, és megállapíthatjuk, hogy a korreláció közöttük negatív. Azok a személyek, akik alacsony extroverziós értékeket mutatnak a kérdőív alapján, jobban nyálzanak, mint a magas értékeket mutatók. Az eredmény pontosan az, mint amit vártunk, tehát elméletünk beigazolódott.

Az imént ismertetett kísérleti vizsgálatok két szempontból is figyelemre méltóak. Az egyik az, hogy nem lehet kijátszani őket, ugyanis a kísérleti személyeknek fogalmuk sincs arról, hogy a személyiségüket vizsgáljuk (de ha volna is, akkor sem lennének tisztában az értékelés módjával). A második pedig az, hogy a háttérelméletek megerősítésével gyarapodni fognak a személyiség dimenzióival kapcsolatos ismereteink.

Az ilyen tesztek gyakorlati alkalmazásának vannak persze hátrányai is: nélkülözik a „felszíni validitást" (face validity), azaz nem lehet akármilyen esetben felhasználni őket. Egy introverziós vonásokat igénylő munkához például meglepő lenne azon az alapon válogatni a jelentkezőket, hogy kinek mekkora a nyálelválasztása.

Az előzőekhez hasonló módon alakul a többi, fiziológai méréseken alapuló személyiségteszt is. Közismert, hogy az érzelmi állapotok szoros korrelációban állnak bizonyos fiziológiai változásokkal, például a félelem és a harag fokozott szívműködést eredményez. Ha azokat az embereket kell kiválasztanunk egy bizonyos munkára jelentkezők közül, akik vészhelyzetekben is nyugodtak és határozottak tudnak maradni, akkor megtehetjük azt, hogy laboratóriumi körülmények között stressznek tesszük ki (mondjuk áramütéssel fenyegetjük) őket, és megmérjük, hogy milyen mértékben nő a szívverésük a fenyegetés vagy a tényleges áramütés hatására. Azok az emberek, akiknek pillanatok alatt felszökik a pulzusa, és csak lassan áll vissza az eredeti szintre, valószínűleg alkalmatlanok olyan típusú munkákra, melyek higgadtságot kívánnak tőlük.

Az eddig leírtakon kívül számos további olyan fiziológiai paraméter ismeretes, mely felhasználható a személyiség mérésére. Mivel azonban rendszerint komoly laboratóriumi felszerelést igényelnek, egyszerű személyiségvizsgálatoknál ritkán jöhetnek számításba. Bizonyos helyzetekben, kevés számú vizsgálati személy esetén ellenben igen hasznosak lehetnek.

Projektív tesztek

Egészen más jellegű tesztek ismertetésével folytatjuk, olyanokéval, melyeket összefoglalóan „projektív eljárásoknak" (Zubin et al., 1965) neveznek. A projektív eljárások azon az elméleten alapulnak, hogy gondolatainkat és félelmeinket, vágyainkat és elképzeléseinket hajlamosak vagyunk kivetíteni (projektálni) lazán szerveződő képletekre. A projektív tesztekben járatos szakértő ezekből a képzeletünk összeállította anyagokból azután vissza tud következtetni a fantáziánkat elindító eredeti gondolatokra és elképzelésekre.

A legismertebb projektív teszt a Rorschach-féle tintafoltteszt, melyben a vizsgált személyeknek olyan, részben fekete-fehér, részben színes tintafoltsorozatokat mutatnak be, melyek szimmetrikusak, és alapvetően semmilyen határozott dolgot nem ábrázolnak. A személyektől megkérdezik, hogy mi jut eszükbe a tintafoltokról. Tipikus válaszok lehetnek a „boszorkányok", „pillangó", „két öregasszony" és így tovább. A válaszok értékelésének, belőlük a személyiségre való következtetésnek jól körülírt szabályai vannak, és a tesztet értékelő szakember megpróbál a felvett jegyzőkönyv alapján minél átfogóbb képet rajzolni a vizsgált személy tulajdonságairól. Mondhatnánk azt is, hogy a projektív tesztek az egyedül igazi személyiségtesztek, hiszen a többi teszt a személyiségnek csak egy igen behatárolt, apró szeletével foglalkozik.

A másik legismertebb teszt a TAT (Thematic Apperception Test), melyben a vizsgált személyeknek tartalmilag szándékosan nehezen azonosítható rajzokból, illetve képekből álló sorozatot mutatnak. Mindegyik képről el kell mondaniuk egy történetet, s ezek a történetek kerülnek utána pontozásra és értelmezésre. Az elmélet ebben az esetben az, hogy egy agresszív ember történetei összetűzésekkel vagy verekedésekkel lesznek tele, a szexuálisan túlfűtött emberéi szerelmi jelenetekkel, az ambiciózus ember pedig olyan történeteket fog kitalálni, melyekben a hős leküzd minden nehézséget. Számtalan más projektív teszt létezik még, de mind a mai napig a tintafoltos Rorschach és a TAT maradt a legismertebb és a leggyakrabban használatos. Vajon mennyire megbízhatóak?

A lelkesedés évtizedei után, kísérleti vizsgálatok százaival a hátunk mögött a válasz egybehangzóan az, hogy egyáltalán nem. Egyrészt nem mutatnak megegyezést a többi személyiségteszt megállapításaival, másrészt ugyanaz a projektív tesztből származó információ más eredményeket hoz, ha az értékelést más személy végzi el.

Az alábbiakban ismertetek egy olyan vizsgálatot, mely jól érzékelteti a projektív tesztek megbízhatóságára irányuló, általában maguk a szakértők által kezdeményezett kutatások lényegét. A második világháború során az amerikai légierőhöz jelentkezőkkel igen sok és sokféle projektív tesztet vettek fel, melyek nem kerültek ugyan kiértékelésre, de megőrizték őket egészen a háború végéig. A háború után egy lelkes önkéntes vállalkozó kibányászta közülük ötven olyan pilóta tesztjeit, akik később kitűnően beváltak a légierőnél, az összes lehetséges kitüntetést és érdemérmet megszerezve maguknak. Ugyanígy kikereste ötven olyan személynek a papírjait is, akik gyakorlatilag megbuktak mint pilóták, összeroppantak a stressz alatt, és semmi nem lett belőlük. Különféle projektív módszerekben járatos szakértők hatalmas tömegeit mozgósították a tesztek kiértékeléséhez azzal a konkrét kéréssel, hogy próbálják meg kiszűrni a remélhetően „sikeres" és a minden bizonnyal „kudarcot valló" embereket. A szakértők mindannyian dolgoztak már a légierőnél, tudták a vizsgálat célját, és igen motiváltak voltak. Rövidre fogva a szót, egyetlen szakértő akadt csak a sok közül, aki a véletlen valószínűséget meghaladó bizonyossággal vállalta véleményét, és ő is szignifikánsan tévedett! Ennyit a projektív tesztek szakértőiről.

A többi, ehhez hasonló ellenőrző vizsgálat is ilyen eredményekre jutott. Az egyik esetben ötven súlyosan neurotikus és ötven elég megbízhatóan normális emberrel felvett Rorschach-teszteket elemeztettek különböző szakértőkkel. Egyikőjük sem volt képes eldönteni a véletlen találati aránynál nagyobb bizonyossággal, hogy melyik teszt származott neurotikusoktól, és melyik egészséges emberektől. Kevés kétségünk marad ezek után azzal kapcsolatban, hogy a projektív módszerek valóban megbízhatatlanok, ezért használatukat egyáltalán nem javasolnánk.

Egyedül a TAT teszt az, amelyik részben kiállja a próbát, különösen olyan esetekben, amikor nem teljes körű személyiségkép felállítására használják, hanem csak egy bizonyos személyiségvonás vizsgálatára, és amikor a bemutatott képek a vizsgált személy temperamentumának valamely konkrét oldalát (teljesítményre való törekvés, kudarctól való félelem stb.) veszik célba. Ezekben a konkrét helyzetekben az eredmények viszonylag használhatóak, de általánosságban a TAT sem nevezhető túlságosan megbízható tesztnek.

A grafológiát (íráselemzés) (Eysenck, 1945) is szokták alkalmazni személyiségkép felállítására, s jobban is korrelál a többi, megbízható módszerrel, mint a projektív eljárások. Az egyik vizsgálatban ötven emberrel először kérdőíves személyiségtesztet vettek fel, majd egy grafológus megpróbálta a kézírások alapján bejósolni a kérdőíves tesztek eredményeit. Az elemzések az esetek 62 százalékában sikeresek voltak – ami meghaladja a véletlen, 50 százalékos találati arányt. Akkor, amikor teljesen biztos volt ítéleteiben, 68 százalékban volt igaza. A személyek erősen különböztek kézírásuk értékelhetőségében, ezért személyiségvonásaik becsülhetőségének pontossága erősen függött attól, hogy milyen mértékben fordultak elő értékelhető jellegzetességek az írásaikban. A grafológus a személyek karakterének a kézírás alapján történő felvázolásában is elég sikeres volt, míg ugyanennél a feladatnál a pszichiáterek és a pszichológusok egyaránt csődöt mondtak. Következtetésünk tehát az, hogy egy jól felkészült grafológus a véletlennél nagyobb valószínűséggel képes személyiségvonásokat megfogalmazni emberek kézírásából.

A SZEMÉLYISÉG GENETIKAI ALAPJAI

A „személyiség" fogalma magában hordozza az állandóságot. Magától értetődőnek tartjuk, hogy a társaságkedvelő, bőbeszédű vagy szorongó emberek éveken keresztül megtartják tulajdonságaikat, s nemcsak időnként lesznek ilyenek vagy olyanok. Amennyiben ez valóban így van, akkor a személyiség alakulásában genetikai tényezőknek is szerepet kell játszaniuk (Eaves, Eysenck és Martin, 1988) – ahogy azt már az ókori görög orvosok is megmondták.

Hogyan lehetne az öröklés tényét és a személyiség alakulásánál játszott fontos szerepét bizonyítani? Legkézenfekvőbbnek az ikrek tanulmányozása tűnik, hiszen a természet szinte tálcán kínálja az egypetéjű és kétpetéjű ikrek formájában a legizgalmasabb vizsgálatokat, mégpedig két különböző módon is. Egyrészt tanulmányozhatunk olyan egypetéjű ikreket, akiket rögtön vagy nem sokkal születésük után elválasztottak egymástól, mindketten teljesen más környezetben nőve fel (nevelőszülőknél, nevelőotthonokban stb.). A közöttük lévő összes hasonlóságért ilyen esetekben az öröklés tehető felelőssé, s nem a környezet – ami már az anyaméh elhagyása után más lett mindkettejük számára.

A vizsgálatok másik útja az egypetéjű és kétpetéjű ikrek személyiségének összehasonlítása. Vegyük például a társaságkedvelés tulajdonságát, és mondjuk azt, hogy kialakulásában kizárólag a környezet játszik szerepet. Az egypetéjű és kétpetéjű ikrek között az az egyedüli különbség, hogy az előzőek több közös örökséget hordoznak magukban. Ebben az esetben ez a tény elhanyagolható lesz számunkra, hiszen azt feltételezzük, hogy az egypetéjűek semmivel sem hasonlítanak egymásra jobban a szociabilitás terén, mint a kétpetéjűek. Amennyiben viszont igenis fontos szerepet tulajdonítunk az öröklésnek a szociabilitás kialakulásában, akkor az öröklött genetikai készlet nagyobb azonossága miatt az egypetéjű ikrek több hasonlóságot kell mutassanak egymáshoz, mint a kétpeté- jűek. Azt a szabályt lehet tehát felállítani, hogy minél inkább hasonlítanak az egypetéjű ikrek egymáshoz egy adott személyiségvonás tekintetében, annál nagyobb az öröklés szerepe, és fordítva: minél inkább hasonlítanak a kétpetéjű ikrek egymáshoz egy adott vonás tekintetében, annál nagyobb a környezet szerepe.

Milyen eredménnyel zárult az a rengeteg ikervizsgálat, melyeket az utóbbi években Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban végeztek? Nézzük először a külön nevelkedett egypetéjű ikrek eseteit. Az eredmények meglepetést keltettek: az egymástól elválasztva felnőtt egypetéjű ikrek, ha ez egyáltalán lehetséges, akkor még jobban hasonlítanak egymáshoz, mint az együtt felnövekvők. Mindkét csoport igen nagy hasonlóságot mutatott egymáshoz az extroverzió és a neuroticizmus terén – elég tehát ismernünk az ikrek közül az egyiket ahhoz, hogy a másikról is minden fontos dolgot tudjunk.

Miképpen lehetséges, hogy az azonos környezet nemcsak azt nem tudja elérni, hogy ugyanolyan mértékben hasonlítsanak az együtt nevelkedett egypetéjű ikrek egymáshoz, mint a külön nevelkedettek, hanem még különbözőbbé teszi őket? A válasz valószínűleg az ikrek közötti nagy hasonlóságban rejlik. Az egypetéjű ikrek gyakran nem bírják elviselni, hogy környezetük nem kezeli őket testvérüktől független, önálló egyéniségnek, és igyekeznek viselkedésükben túlhangsúlyozni bizonyos vélt vagy valós különbségeket – csak azért, hogy másnak látsszanak. Az ikrek egyike így a világ felé fordulva szervezi életét, míg a másika esetleg megpróbál intenzív belső életet élni. A szerepek ilyen szétválasztása igazából már a méhen belül megkezdődik, mert – a közös placenta miatt – az egypetéjű ikrek már a méhen belül keményebb harcot vívnak egymással, mint a kétpe- téjűek. Közös vérkeringésükből adódóan az egyik elszívhatja a másik elől a tápanyagokat, így eredményezve már a születéskor különböző súlyokat, mely sokszor tovább korrelál az intelligenciával, dominanciával stb. A hiedelemmel ellentétben tehát az egype- téjűek sokkal kevésbé igazságosan osztják meg egymással méhen belüli környezetüket, mint a kétpetéjűek, s a méhen belül megjelenő apróbb különbségek lesznek később azok, melyeket viselkedésükkel ki fognak hangsúlyozni.

Bármi legyen is az igazság a részletekkel kapcsolatosan, a külön nevelkedett egypetéjű ikrek esetei azt bizonyítják, hogy az öröklés óriási szerepet játszik a személyiség különbségeinek alakulásában. Az öröklés szerepe azoknál a leghangsúlyozottabb, akik szélsőséges értékeket érnek el akár az extroverzió-introverzió, akár a neuroticitás-stabili- tás skálán, s a tengelyek között elhelyezkedőknél a legelhanyagolhatóbb, hiszen ők nem különösebben extrovertáltak vagy introvertáltak, illetve emocionálisak vagy stabilak.

Az egypetéjű és a kétpetéjű ikrek összehasonlító vizsgálata is csaknem ilyen eredményeket hozott. A húsz tanulmányozott esetből egyetlenegy sem akadt, ahol az egypeté- jűek közötti hasonlatosság ne lett volna nagyobb, mint a kétpetéjűek közötti. Ez nemcsak a nagy személyiségváltozókra, az extroverzióra-introverzióra és a neuroticizmusra- stabilitásra igaz, hanem az egyéb személyiségvonásokra is.

A valóban jó személyiségtesztek – akár kérdőíves formában veszik fel őket, akár kísérleti helyzetekben – mindig alátámasztják, hogy az öröklés meghatározó szerepet játszik a személyiségkülönbségek (Eaves és Eysenck, 1965) létezésében. Nem könnyű számokkal kifejezni a környezet és az öröklés hangsúlyosságának az arányát, hiszen a tesztek eredményeit sokszor befolyásolják a méréshez használt eszközök, és a megvizsgált ikrek száma is túl kevés ahhoz, hogy helyes számadatokat állapíthassunk meg belőlük. Becslésekre kell szorítkoznunk, mégpedig az öröklés minimális szerepét valahol 50 százalék körül állapíthatjuk meg, maximális szerepét pedig úgy 70 százalék körül; ami 60 százalékos, igen reálisnak tűnő középértéket eredményez. Ez elsősorban a nagy személyiségjellemzőkre (extroverzió-introverzió, neuroticitás-stabilitás) igaz, míg a többi vonás (szociabi- litás, impulzivitás) ennél kisebb mértékben, de még mindig 50-60 százalékos nagyságrendben öröklődik. Létezik tehát a személyiségen belül egy kemény mag, amely a genetikusok által „genotípusnak" hívott, velünkszületetten meglévő viselkedésmintákból áll, s ezeknek a környezettel való kölcsönhatásából keletkezik a ténylegesen megfigyelt, a „fenotípusos" viselkedés.

Az újabb adatelemzési módszerek lehetővé tették, hogy növelve az ikervizsgálatok mintáját (több mint 12 000 ikerpárt vonva be), hozzájussunk olyan információkhoz, melyek a kisebb csoportok alapján pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek lettek volna. A következtetések igen fontos része a személyiség alakulását befolyásoló környezetre vonatkozik. A környezeti hatások összességét két nagy csoportra osztották, mégpedig a közös környezetre (az egy családban nevelkedő gyerekeknek közös az otthona, közös a szülői gondoskodás és közös a környezet számos egyéb eleme) és azokra az eseményekre, melyek ugyanazon családon belül történnek ugyan, de eltéréseket eredményezhetnek a gyerekek személyiségének alakulásában (az egyik gyereknek jó tanára van, a másiknak rossz, az egyik megbetegszik valamiben, a másik nem). Az első típusú környezeti hatást elnevezték „családközi környezeti varianciának", a másodikat pedig „családon belüli környezeti varianciának". Az új statisztikai módszereknek köszönhetően felbecsülhető volt a kétféle környezeti varianciának a személyiség alakulására gyakorolt szerepe, s az eredmény széles körű megdöbbenést keltett.

A legtöbb személyiségelmélet komoly jelentőséget tulajdonít a család szerepének, ezért azt gondolnánk, hogy a „családközi környezeti variancia" lesz az a tényező, ami a környezet részéről a legnagyobb hatással bír a személyiség alakulásában. Ezzel szemben az összes, nagy populációra kiterjedő vizsgálat megegyezik abban, hogy a „családközi környezeti varianciának" alig vagy egyáltalán nincs jelentősége, szinte az összes különbség a „családon belüli környezeti varianciából" adódik. Másképpen megfogalmazva, minden jel arra mutat, hogy a hagyományos személyiségelméletek – beleértve a freudit is – tévesek, és a személyiség alakulásában közrejátszó környezeti elemek egyáltalán nem kapcsolódnak sem a családhoz, sem neveltetésünkhöz, sem a család által meghatározott egyéb környezeti tényezőkhöz! Az összes, nagy populáción végzett vizsálat – függetlenül attól, hogy Skandináviában, Angliában, az Egyesült Államokban vagy Ausztráliában végezték őket, különböző módszerekkel, különböző ikreken, különböző kérdőívekkel és különböző elemző eljárásokat alkalmazva – ugyanazt az eredményt hozta.

A SZEMÉLYISÉG FIZIOLÓGIAI ALAPJAI

Az új eredmények új kérdéseket vetnek fel. A viselkedés nyilvánvalóan nem örökölhető, legfeljebb a fiziológusok vagy az anatómusok által azonosítható fiziológiai struktúrák azok, ugyanakkor mi mégis a viselkedést, illetve a magatartást mérjük, amikor a személyiségről beszélünk. Kell tehát legyenek az idegrendszeren belül olyan biológiai struktúrák, melyek lehetővé teszik a később extroverziónak, introverziónak, stabilitásnak vagy labilitásnak nevezett viselkedés kialakulását. Gyanítjuk, hogy milyen struktúrákról lehet szó. Az agy alapjánál található az úgynevezett zsigeri agy, amely az idegrendszer primitív működésének koordinációjáért felelős, és két alrendszer segítségével irányítja az érzelmek kifejeződését, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszeren keresztül. Az olyan érzelmek, mint a félelem vagy a düh, mindig fiziológiai tünetekkel járnak együtt (szaporább szívverés, gyorsabb légzés, verejtékezés, az emésztés átmeneti felfüggesztése, a pupillák kitágulása stb.), s a szimpatikus rendszer közvetítésével a zsigeri agy irányítása alatt állnak. A félelem vagy a düh elmúlásakor a paraszimpatikus idegrendszer lecsendesíti a szervezetet (a szívritmus és a lélegzetvétel ismét normális lesz, folytatódik az emésztés stb.). A zsigeri agy és a vegetatív idegrendszer alkotják tehát a neuroticizmus-stabili- tás mentén meglévő különbségek biológiai alapját, és a környezettel való kölcsönhatás révén ezek eredményezik a kérdőíveink által mérhető fenotipikus viselkedésmódokat is.

Az extroverzió-introverzió ezzel szemben inkább az agykéreg általános arousalszint- jével áll kapcsolatban. Mindannyian ismerjük a különböző arousalszintekhez kötődő állapotokat, voltunk már idegesek, görcsösek és túl izgatottak valamilyen fontos vizsga előtt, vagy elengedettek és gondolkodásra is képtelenek a televíziót bámulva. Agyunk közepes arousalszinten működik a leghatékonyabban.

Az introvertáltak általános arousalszintje magasabb, mint az extrovertáltaké, valószínűleg ezért jobbak a tanulásban, a kondicionálásban és az emlékezésben. Az agykéreg felelős az alacsonyabb szintű agyi területek ellenőrzéséért is, nem csoda, ha az introvertáltak viselkedése gátlásosabb, mint az extrovertáltaké. Nézzünk erre egy példát: az alkohol az extrovertált vonásokat hozza ki az emberekből, a serkentőszer amfetaminnak pedig épp ellenkező hatása van: a kérgi arousalszint megemelése révén az embereket introvertál- tabbá teszi. Hasonló a helyzet a nikotin és a koffein esetében is, ezért dohányoznak olyan sokat és isznak annyi kávét azok a vizsgára készülő diákok, akik szeretnének minél tovább ébren maradni és minél többet tanulni. Nyugtató- vagy serkentőszerek alkalmazásával tehát képesek vagyunk megváltoztatni az emberek személyisége mögött álló biológiai hátteret, s ily módon magát a viselkedést is. Az ilyen szerek hatását igen jól lehet mérni pszichofiziológiai eszközökkel, azaz az agykéreg aktivitásának mérésével. Számos vizsgálatot végeztek az utóbbi években (az agyi hullámok mérését – EEG, szívritmusmérést, a légzés mérését, a bőr elektromos ellenállását – GBR, a pupilla átmérőjének a mérését stb.), melyek mind azt támasztják alá, hogy az extroverzió-introverzió hátterében az arousalszint mértéke áll.

A legtöbb vizsgálatnak gyakorlati jelentősége is van. Egyrészt közvetlenül felhasználhatóak, másrészt érthetőbbé tesznek olyan viselkedéseket, melyeket hagyományos megközelítéssel nehéz megérteni: a neurózist, a vandalizmust vagy a kriminalitást. Láttuk, hogy az extrovertáltak arousalszintje alacsonyabb, az introvertáltaké pedig magasabb. A legtöbb ember egy közepes szint elérésére törekszik, hiszen a túl magas vagy túl alacsony érték kellemetlen hatással van ránk, és mindkét szélsőséget igyekszünk elkerülni. Ebből következik, hogy az extrovertáltak általában „élménykeresőek" lesznek, vagyis viselkedéses eszközökkel próbálják növelni arousalszintjüket – harsány fények, hangos zene, szexuáis izgalmak keresésével –,és ez áll társaságkedvelésük hátterében is. Mások jelenléte ugyanis növeli az arousalszintet. Az introvertáltak épp ellentétes módon fognak viselkedni, kerülik az emberek társaságát, hogy arousalszintjük ne szökjön fel kellemetlen magasságokba.

Nézzük meg az egyéni arousalszint egy másik következményét. Ma úgy gondoljuk, hogy a neurotikus tünetek és rendellenességek kondicionálás következtében jönnek létre, mely során egy kellemetlen ingert, többnyire a véletlennek köszönhetően, összekapcsolunk egy addig semleges ingerrel. Egy asszonynak például akkor alakult ki élete végéig tartó macskafóbiája, amikor szadista apja gyerekkorában a szeme láttára megfojtotta kedvenc cicáját. Mivel a kondicionálás erőteljessége az agykéreg arousalállapotának a függvénye, az introvertáltak – magasabb arousalszinttel rendelkezvén – sokkal eredményesebben kondicionálhatóak, mint az extrovertáltak, és a neurotikus rendellenességeknek is sokkal inkább ki vannak téve. A neurózis és a kondicionálhatóság kapcsolatát számos tanulmány támasztja alá.

A személyiség erős biológiai megalapozottságának köszönhetően az emberek sokkal jobban különböznek egymástól, mint ahogy azt az első pillanatban gondolnánk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a legtöbb ember alapjában véve hasonlít hozzánk, s legfeljebb csak az élettörténete miatt más egy kicsit. Ez óriási tévedés. A bűnözők jó útra térítéséért vagy a vandálok viselkedésének megváltoztatásáért ősidők óta reménytelenül folytatott küzdelem a bizonyíték arra, hogy az emberek mélységesen különböznek egymástól. Ennek tudatában az Éden keresése reménytelen és felesleges feladat, hiszen ami az egyik embernek mennyország, az a másiknak pokol, és az egyetlen dolog, amiben reménykedhetünk, hogy nagy tragédiák nélkül sikerül valamilyen kompromisszumra jutnunk.

A javíthatatlan idealisták, akik itt a földön szeretnék a mennyet megvalósítani, nyilván gyávának és elfogadhatatlannak tartják álláspontunkat, mely azonban – sajnos vagy szerencsére – pusztán a tények összefoglalása. Különbözőségeink igen megnehezítik számunkra az együttélést akár egy családon vagy egy államon belüli, akár nemzetközi keretek közötti együttélésről van szó. Annak megértése, hogy egymástól való különbségeink eltörölhetetlenek, talán az egymásra találó pszichológusok bölcsességének születését jelenti.

HIVATKOZÁSOK

Eaves, L., Eysenck, H.J. (1975): The nature of extroversion: A genetical analysis. Journal of Personality and Social Psychology, 32, 102-111.

Eaves, L., Eysenck, H. J., Martin, N. G. (1988): Genes, Culture and Personality: An Empirical Approach. New York, Academic Press.

Eysenck, H. J. (1945): Graphological analysis and psychiatry: an experimental study. British Journal of Psychology, 35, 70-81.

Eysenck, H. J. (szerk. 1980): A Model for Personality. New York, Springer.

Fulker, D. W (1980): The genetic and environmental architecture of psychoticism, extroversion and neuroticism. In: Eysenck, H. J. (szerk.): A Model for Personality. New York, Springer. MacArthur, R. S. (1951): An experimental investigation of persistence and its measurement at the Secondary School level. London, Ph.D. thesis.

Zubin, J., Eron, L. D., Schumer, F. (1965): An Experimental Approach to Projective Techniques. New York, Wiley.

FELADATOK

Keressen jellegzetes személyiségvonás-elnevezéseket a mai sajtóból, s viszonyítsa a személyiségdimenziókhoz!

Keressen személyiségtipológiai felfogásokat a szépirodalomba ágyazva!

Milyen kapcsolat van a személyiség idegrendszeri és evolúciós alapjai között?

Miért olyan fontos vonás az extroverzió?

Hogyan lehet személyiségfejlődésről beszélni, ha olyan sok a genetikai meghatározó?

OLVASMÁNYOK

Allport, G. W (1980): A személyiség alakulása. Budapest, Gondolat. – A klasz- szikus személyiségtan bemutatása.

Halász L., Marton L. M. (szerk. 1978): Típustanok és személyiségvonások. Budapest, Gondolat. – A klasszikus tipológia alapszövegeinek fordításai.

Carver, Ch., Scheier, M. A. (1998): Személysiégpszichológia. Budapest, Osiris. – Érhető tankönyvi áttekintés.

Kulcsár Zs. (szerk. 1999): Morális fejlődés, empátia és altruizmus. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. – A címben szereplő vonások áttekintése.

Nekrológok Hans Eysenckről:

http://www.crispian.demon.co.uk/eysenckob.htm

WEBHELYEK

Chris Brand igen adatgazdag nekrológja:

A „hivatalos" emlékőrző honlap még anekdotákat is őriz az idősebb Ey- senckről: http://freespace.virgin.net/darrin.evans/news1.htmhttp://www.cycad.com/cgi-bin/Upstream/People/index.html. http://www.webcom.com/zurcher/thegfactor/index.html

Leíró honlap H. Eysenck személyiségfelfogásáról: http://mind-brain.com/ personality/eysenck.html Az idősebb Eysenck számos hazai honlapon is szerepel. Természetesen a személyiségtipológiánál:

http://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_14.html szerepel azonban például az egészségpszichológia kapcsán is: http://www.behsci.sote.hu/nok/w_mcikk1.htm.

Az ifjabb Eysenck kognitívpszichológia-tankönyvéről Győri Miklós recenziója a BUKSZ-ban:

http://www.c3.hu/scripta/buksz/98/3/07.htm

FILMEK, VIDEÓK

Izgalmas videointerjúk Hans Eysenck és Robert Rusell között: http://robertarussell.com/ hansjeys.html

27. DEAN HAMER ÉS PETER COPELAND – Izgalmak[74]

„Az izgalmak, pirulák és nárciszok ölnek."

A művész, akit csak Prince-ként ismerünk

26.1. ábra ♦ A múlt század végén Wundt által javasolt két fontos személyiségdimenzió: az érzelmesség-érze- lemmentesség és a változékonyságállandóságra törekvés bizonyos szempontból megegyezik az ókori görögök négy alapvető: a melankolikus, a kole- rikus, a flegmatikus és a szangvinikus személyiségtípusával

DEAN HAMER

Dean Hamer (sz. 1950) a Harvard Egyetem Orvosi Fakultásán szerzett PhD-fokozatot, s negyedszázada az USA Nemzeti Egészségügyi Intézetében dolgozik, jelenleg a rákkutató intézet génstruktúra és -szabályozási laborjának vezetője. Számos genetikai téma után az utóbbi évtizedben a személyiség genetikai gyökereivel foglalkozik. Az izgalomkeresés, a szexuális irányultság és a szorongás genetikai kapcsolatait vizsgálja.

Dean Hamer pszichológiailag érdekes könyve

The Science ofDesire. New York, 1994, Simon and Schuster. (Peter Cope- landdal) - Sokat vitatott könyv a homoszexualitás genetikájáról.

Charles O'Rourke úgy sétál be a szobába, mintha a szálloda az övé volna. Haja vörösesszőke, álla csontos, sötét napszemüveget hord. Kifogástalanul szabott öltönye lazán simul széles vállaira. Úgy mozog, mint egy leopárd, soha nem pihenve, élénken és éberen. Lénye betölti a szobát, s ezt a határozott üzenetet sugározza: itt én vagyok az úr.

Charles 42 éves tőzsdei ügynök. Kliensei olyanok, mint ő: fiatalosak, gazdagok, és még több, sokkal több pénzt akarnak. Türelmetlenek, és nem bánnak némi kockázatot sem. Valójában a kockázat az, amit szeretnek. Mindennap felhívják Charlest, várva a nagy tippet, amivel a gazdagságba masírozhatnak. Charles telefonon intézi az ügyeit, felhívja a cégek középvezetőit, hogy bennfentes adatokhoz jusson. Vannak napok, amikor nem képes megmaradni az irodájában, ilyenkor kiautózik a közeli „high-tech" ipari parkba. Több céget „letapogatott" már – szereti saját maga ellenőrizni az információkat.

A piac izgalma az, ami vonzza, és nem annyira a pénz. Sokat keres, de inkább a vadászato szereti. A tőzsdeindex erős szívdobogásra készteti, és úgy lovagolja meg annak

emelkedéseit és eséseit, mint egy hullámlovas. Az izgalom az, amiért él. Tempója a hétvégén sem változik, csak a díszlet más. Van egy gyönyörűen kifényezett, piros kabrioletje, szörfdeszka szállítására alkalmas csomagtartóval. A tengerparton egyenesen a hullámokat veszi célba, a vizet egészen a horizontig szeli. Addig szörfözik, amíg kezei fájni, lábai pedig remegni nem kezdenek. Élvezi, ahogy a só bizsergeti feszes bőrét, ahogy kipirul a naptól, és teste szinte izzik a mozgástól. Este barátokkal mulat, hogy feltöltődjön a következő napra. Hétfő reggel már alig várja, hogy újra az üzletbe vesse magát.

Charlesnak van egy öccse – nevezzük Michael O'Rourke-nak –,aki Északkeleten, nem egy csodálatos helyen, de elég kellemes városrészben bérel egy kis lakást, amit ugyan olcsó bútorokkal rendezett be, de mindig példás tisztaság uralkodik benne. Büszkesége egy kis üvegház, amelyben muskátlikat nevel. Szeret egyedül üldögélni a konyhaasztalnál, gyógyteát szürcsölgetve és kis növényeit nézegetve, amint a nap sugaraiban fürdőznek. Michael kevesebb mint fél órányira lakik attól a helytől, ahol bátyjával felnőttek. Charles elköltözött a nyugati partra, de Michael a közelben maradt, mert nem volt különösebb oka arra, hogy messzire elmenjen. Ismeri a környéket, és néhány barátja és rokona él a közelben; ott érzi jól magát.

A 28 éves Michael külsőre mintha csak Charles fiatalabb és kissé vékonyabb kiadása lenne: ugyanaz a rózsaszínű bőr, vöröses haj, sőt ugyanaz a könnyed mosoly. Általában inget és kordbársony nadrágot visel. Egyetemre járt, hogy azután általános iskolai tanárként helyezkedjen el. Először mikrobiológusnak készült, de később a tanári pályára váltott, mert a tudományt túl stresszesnek találta. Nem dohányzik, és csak ritkán iszik. Nem szörfözik, inkább egyedül kocog, főleg esténként, amikor az utcák már kihaltak. Számára egy vidám hétvége úgy zajlik, hogy ellátogat a helyi múzeumokba, de mindig vár egy hetet a megnyitás után, amikor a kiállítás már kevésbé zsúfolt.

Charles és Michael ugyanattól az anyától és apától születtek, ugyanannak a nagy, régi háznak egymással szomszédos szobáiban nőttek fel, ugyanazon a környéken játszottak, és ugyanabba a katolikus templomba és környékbeli iskolákba jártak. Míg Charles mindig is kedvelte az izgalmat, a kalandokat és az ismeretlen dolgokat, addig Michaelt inkább a békesség, a csend és az ismerős dolgok vonzották. A velük készült interjú során egyikük sem panaszkodott arról, hogy bármit is hiányolna életéből, és mindketten optimisták voltak a jövőjükkel kapcsolatban. Amikor a köztük lévő különbségekről kérdezték őket, nevetve válaszolták, hogy ők mindig is, már kisfiúkoruk óta különböztek egymástól. Amikor azt kérdezték tőlük, hogy cserélnének-e egymással, szinte egyszerre vágták rá: nem. Szeretik és tisztelik egymást, de Charles számára elképzelhetetlen, hogy úgy éljen, mint Michael, és ez fordítva is igaz.

Charlest a felpörgetett élet elégíti ki. Michael inkább elmélkedő alkat. Charles társasági ember, és mindig barátok veszik körül. Michael jobban szereti az egyedüllétet és a könyvek társaságában töltött estéket. Mégis mindketten elégedettnek vallották magukat. Megelégedettségük nem külső dolgokból – azokból, amiket tesznek, vagy az emberekből, akikkel találkoznak –,hanem önmagukból fakad. Az igazi különbség kettejük között nem az, hogyan töltik idejüket, hanem az, ahogyan agyuk reagál az őket körülvevő világra. Charles és Michael személyiségük legmélyén alapvetően különböznek egymástól. Világos, hogy Charlest valami arra ösztönzi, hogy új dolgokba fogjon, és ha engedelmeskedik ennek a belső késztetésnek, akkor boldognak érzi magát. Azért keresi az új dolgokat, mert szereti az újszerű szituációkat és az új kihívásokat; neki ezek okoznak örömet. Vele szöges ellentétben Michael akkor elégedett, ha nem kísérletezget. Korlátokat állított fel magának, és azok között marad, mert szereti az ismerős dolgokat. Valami történik az agyukban, ami egy bizonyos típusú viselkedésért jutalmazza őket.

A pszichológusok az ilyen típusú alkati eltérést sokféle névvel illetik.[75] Robert Clonin- ger, a Washingtoni Orvostudományi Egyetem pszichiátere St. Louisban az „újdonságkeresés" kifejezést használta erre az alkattípusra, mely véleménye szerint az alábbi tulajdonságokból tevődik össze: feltáró ingerfogékonyság, impulzivitás, extravagancia és rendszertelenségre, kicsapongásra való hajlam. Marvin Zuckerman az első pszichológus, aki részletes tanulmányt készített az általa szenzációkeresésnek nevezett jellemvonásról. Ezt további négy, egymással rokon, de elkülöníthető elemre osztotta: izgalom- és kalandkeresésre, élménykeresésre, unalomérzékenységre és felszabadultságra (gátlásnélküliségre).

Bármilyen névvel is illetjük, ez a jellemvonás mindenképpen az új élmények és tapasztalatok keresésére és a kockázatvállalási hajlandóságra utal. Az „erős" újdonságkeresők változó, új és intenzív élményekben találnak örömöt. Nem szükségszerűen imádják a kockázatot, de az új szenzáció által kiváltott jutalom érdekében hajlandóak kockáztatni. A „gyenge" újdonságkeresők jobban szeretik az ismerős, konvencionális és kevésbé intenzív élményeket. Nem szükségszerűen idegenkednek a kockázattól, a kockázatnak esetükben nincs jelentősége. Ismerős körülmények között érzik biztonságban magukat, ahol a kockázat lehetősége meg sem jelenik.

Bár az újdonságkeresés csupán egyetlen tulajdonság, mégis nagyon sokféleképpen nyilvánulhat meg a viselkedésben. A fizikai izgalom keresése magában foglalja a veszélyes sportok – mint a hegymászás, a szörfözés vagy az ejtőernyőzés – iránti vágyat. Több ezzel kapcsolatos vizsgálat szerint az újdonságkeresés ezen aspektusa a hegymászóknál, az ejtőernyősöknél és a síoktatóknál az átlagnál jóval erősebb, míg a röplabdázók, a ko- cogók náluk jóval alacsonyabb pontszámokat értek el a tesztekben. Zuckerman az újdonságkeresés pontszámai alapján még arra is képes volt következtetni, hogy ki milyen gyorsan vezet.

Ennek a jellemvonásnak másik megnyilvánulása az élmények keresése. Az új ingerek nem feltétlenül fizikaiak, lehetnek mentálisak vagy társadalmiak is. Új szenzációkat értelmünkön és érzékeinken keresztül is találhatunk, például az avantgárd zenében, képzőművészetben, egzotikus utazásokban vagy számunkra szokatlan kultúrák felderítésében. A magasabb pontszámokat elérők az új ötletektől, gondolatoktól izgalomba jönnek, eredetiek és újítók. Az alacsonyabb pontszámokat elérők idegenkednek az új gondolatoktól, s inkább a hagyományos utakon járnak. A magas pontszámúak szeretnek új emberekkel találkozni, de nem feltétlenül ismerik meg őket alaposan. Az alacsony pontszá- múak jobban kedvelik a régi ismerősök társaságát, még akkor is, ha nem is nagyon szeretik őket.

Az újdonságkeresés kevésbé nyilvánvaló módokon is megmutatkozik. Az alacsony pontszámúaknak jobban tetszenek az egyszerű és szimmetrikus formák: a piramisok, a keresztek vagy egyéb geometriai alakzatok. A magas pontszámúak a bonyolult és aszimmetrikus alakzatokat kedvelik, különösen azokat, melyek mozgást sejtetnek. Ha tájképekről van szó, az alacsony pontszámúak a nyugodt tájakat ábrázoló festményeket részesítik előnyben, például egy békés tó képét. A magas pontszámúak viszont Constable Tengeri táj felhőkkel című festményének drámáját akarják.

A magas pontszámúak nem bírják elviselni az ismétlődő tapasztalatokat, a rutinmunkát, az unalmas embereket. Ok soha nem fognak egy filmet kétszer is megnézni. A magas pontszámúak annyira unják az egyhangúságot, hogy még akkor is változtatnak cselekvésmódjukon, ha a változás nem válik teljesítményük előnyére. Az alacsony pontszá- múak nem fognak változtatni, még akkor sem, ha az általuk használt módszer nem működik.

Egy kísérlet alkalmával az amerikai hadsereg katonáit békeidőben megkérdezték, hogy kik jelentkeznének önként egy veszélyes hadgyakorlatra. Azok, akik jelentkeztek, magasabb pontszámot értek el a kockázatvállalási tesztekben is. Belőlük ideális kommandósok válhatnak. Ezzel szemben az alacsony pontszámúak talán jobban illenének a hadsereg helyőrségébe, mivel jobban érdekli őket a rend és a fegyelem, mint hogy embereket gyilkoljanak és romboljanak. Amikor arra kérték őket, hogy tárgyak helyzetét kövessék pontosan egy számítógép képernyőjén, akkor ők nyújtották a legjobb teljesítményt. Olyan képességekkel rendelkeznek, amelyek kiváló őrökké és radaroperátorokká teszik őket. Kevésbé rettentette el őket az unalom, és az ismétlődő feladatok végrehajtásakor is jól szerepeltek.

A felszabadultság és az impulzivitás az újdonságkeresés utolsó dimenziói, amelyek a legfontosabb szerepet játsszák az alkoholizmus kialakulásában, a kábítószerek használatában, a kockázatos szexben és a szerencsejáték élvezetében. A magas pontszámúak nem tudják kontrollálni belső ösztönzéseiket. Mottójuk: Élj gyorsan, halj meg szépen! Az alacsony pontszámúak jobban képesek késleltetni vágyaik kielégülését. Az ő mottójuk: Korán feküdj, korán kelj! A magas pontszámúak két végén égetik a gyertyát, maximális erőbedobással költik pénzüket, használják energiáikat, és fütyülnek a következményekre. Az alacsony pontszámúak sokkal mértékletesebben bánnak erőforrásaikkal mind pénzügyi, mind pszichikai szempontból.

A magas pontszámú újdonságkeresőknek sok erősségük van. Kolumbusz Kristóf, Ará- biai Lawrence[76] és John F. Kennedy valószínűleg közéjük tartozott. Az erős újdonságkeresők oda is elmennek, ahol előttük még senki nem járt, spontán módon cselekednek, és a legteljesebb életet élik. A borotvaélen táncolás viszont azt is jelenti, hogy könnyen megvághatja magát az ember, és az impulzivitásukért sokszor nagy árat kell fizetniük. Az ilyen alkat egyensúlyban tartásához szükséges két legfontosabb jellembeli tulajdonság az impulzusok ellenőrzésének és a tervezésnek a képessége. A magas pontszámúaknak szó szerint először csak körülnézni szabad, mielőtt beleugranának valamibe. Mivel a hajlandóság, hogy élvezetet leljünk a kockázatvállalásban, közvetlenül a gyorsan működő lim- bikus rendszertől származik, ezért a magas pontszámúaknak egy mély lélegzetvételre van szükségük, mielőtt cselekednének, hogy megengedhessék az agykéregnek, az agy tervező részének, hogy kifejthesse irányító, kontrolláló hatását.

Az alacsony pontszámúaknak is megvannak a saját erősségeik. Viktória királynő és Dwight Eisenhower valószínűleg gyenge újdonságkeresők voltak. Az alacsony pontszá- múak körültekintőek, töprengőek, elgondolkodóak, mértékletesek és rendszeretők – s ezzel tökéletesen elégedettek, és nem áll szándékukban változtatni rajta. Nem érdekli őket, hogy kockázatvállaló vagy izgalomkereső személyiségstílust alakítsanak ki, mert az új ingerek bennük inkább kényelmetlen érzéseket keltenek, semmint örömöt. Nem lesznek Rambók, mert nekik Clark Kent szimpatikusabb. Ha az újdonságkeresésben alacsony pontszámot elérő személyt túlzott óvatossága, félelmei vagy bizonytalansága akadályozza az élet élvezetében vagy kapcsolatok kialakításában, az ő esetében a problémát nem a túl gyenge újdonságkeresés okozza, hanem egy másik, ettől eltérő és bizonyos tekintetben független jellemvonás túlzott erőssége, amit ártalomkerülésnek nevezünk. Ez félelem, szorongás és nyugtalanság formájában jelentkezik.

Az újdonságkeresés befolyásolja munkastílusunkat és kapcsolatainkat. A magas pont- számúak csak rövid ideig képesek koncentrálni, és gyors döntéseket hoznak, gyakran úgy, hogy nem áll rendelkezésükre minden szükséges információ. Az alacsony pontszá- múak sokkal meggondoltabbak, analitikusak; képesek összpontosítani, és döntéseik meghozatala előtt teljes rálátásra törekednek. A magas pontszámúak lobbanékonyak, és ki is mutatják haragjukat, ha nem kapják meg, amit akarnak, és amikor akarják. Az alacsony pontszámúak kedélye sokkal kiegyensúlyozottabb, és nehezebb őket felbosszantani.

Aki hihetetlenül erős izgalomkereső, az pilótaként, harcosként, tőzsdei ügynökként vagy bankrablóként keresheti kenyerét. Még egy mérsékelten magas pontszámúnak is szüksége van az izgalomra; az ismétlődő vagy rutinfeladatok untatnák őket. Ok a legjobbak az olyan megbízatásokra, amelyek gyakori új kihívásokkal és feladatokkal járnak. Az erősebb újdonságkeresőknek jobb a beszédkészségük, és jobb a rábeszélőképességük is, nem hallgatók és utasításelfogadók, ami azt is jelenti, hogy számukra jobb, ha saját vállalkozásba fognak, mint ha egy nagyvállalatnál kezdenek el dolgozni.

Az alacsony pontszámúak hajlanak a rendre és a precizitásra, számukra a rutin inkább kényelmes, mint korlátozó. Ok az irodák lakói. Nekik a könyvelői, könyvtárosi, szerkesztői, gépkezelői, fogorvosi és számítógép-programozói foglalkozások a legmegfelelőbbek. Előnyben részesítik azokat az állásokat, ahol hosszú távú munkatervek szerint, távlati célokért dolgozhatnak, s a fontossági sorrend nem változik gyakran. Az IBM-nél sokkal jobban éreznék magukat, mint egy most induló cégnél, amelyik a jövő héten talán már nem is létezik. A gyengébb izgalomkeresők kitűnő középvezetők lesznek, mert hajlandóak elvállalni azokat a nehéz, gyakran hálátlan feladatokat, amelyek egy-egy ötlet megvalósításához szükségesek.

Az újdonságkeresés mérésének nehézségét az jelenti, hogy a tesztelt személyek az egyes részkategóriákban különféle, sokszor igen eltérő pontszámokat érhetnek el. Ami számít, az az összes kategória átlaga. Például vannak, akik szeretnek kiugrálni repülőkből, de a szextől, a kábítószerektől vagy a rock and rolltól nem jönnek lázba. Mások pedig unalmas munkahelyeken dolgoznak, de élvezik például az avantgárd művészetet. Ha azonban nagyszámú ember átlagát tekintjük, akkor elmondható, hogy a vadászpilóták szeretnek szórakozni, és azok a diákok, akik még záráskor is rendszeresen az egyetem könyvtárában böngészgetnek, nagyobb valószínűséggel válnak középszintű ügyintézőkké, mint titkos ügynökökké.

A GYÖNYÖRVEGYÜLET: A DOPAMIN

Az erős és a gyenge újdonságkeresők között abban a tekintetben nincs különbség, hogy mindannyian arra vágynak, hogy jól érezzék magukat. A magas pontszámúak agyának ehhez izgalmakra van szüksége, míg az ugyanolyan szintű stimuláció egy alacsony pontszámút szorongóvá tesz. Egy előre megjósolható esemény egy magas pontszámút untatni fog, míg az alacsony pontszámút elégedetté teszi.

Az újdonságkeresésről alkotott korai tudományos elképzelések nagy része az optimális arousal elvén alapult. Feltételezték, hogy megfelelő szintű ingerlés maximális agyi élvezetet okoz, a túl kicsi vagy a túl sok viszont kellemetlen hatást vált ki. Az elmélet szerint egy magas pontszámú személynek „forró" ingerekre van szüksége, hogy elérje a mágikus szintet, míg az alacsony pontszámúak már alaphelyzetben is közel vannak az ideálishoz, és nem igényelnek túl sok külső ingert. Az elmélet egy másik változata szerint a magas pontszámúak lassabban érik el az optimális arousalt, és ezért van szükségük erősebb stimulációra.

A kutatók mára már túlléptek az agy izgalmi állapotának ezen a kissé homályos elméletén, és azonosították azokat a kémiai anyagokat, amelyek az élvezetért és az agyi jutalmazásért felelősek. Az egyik ilyen vegyület a dopamin. Ez az, amelyik szeretkezés közben, egy ízletes ebéd elfogysztása után vagy kokain és amfetamin hatására szabadul fel. A dopamin a viselkedés aktivátora. Ez adja a lendületet, hogy olyan dolgok után kutassunk, amelyek örömet okoznak, és ez okozza az élvezetet, amikor megtaláljuk azokat.

Mélyen az agyban van egy terület, melyet accumbens magnak hívnak. Ez a sejtcsoportosulás gazdag dopamintermelő neuronokban, amelyek érzékenyen reagálnak a dopa- min koncentrációváltozásaira. Az accumbens mag az agy „G-pontja", egy örömközpont, amelyben a dopamin felszabadulása jó, nagyon jó érzést okoz. Hogy pontosan megtudják, milyen jót, a tudósok apró drótokat – elektródákat – helyeztek patkányok accum- bens magjába. Amikor a patkányok lenyomtak egy pedált, gyenge elektromos áram járta át az elektródákat, és így az állatok saját agyukban idézhettek elő bizsergető élvezetet. A patkányok ezt szerették. Annyira szerették, hogy hamarosan egyebet sem tettek, mint ezt a pedált nyomogatták, még akkor is, ha más pedálok lenyomására ételt vagy italt kaptak. A patkányok függővé váltak a gyönyörpedáltól, függővé váltak az öningerléstől.

Ezután olyan gyógyszereket adtak nekik, amelyek gátolják az agyi dopamin természetes hatását. A patkányok hamarosan abbahagyták a gyönyörpedál nyomkodását, és ettől kezdve általános „patkányviselkedést" folytattak. Az izgalom eltűnt. Dopamin nélkül a pedál csupán egy darab fém lett a számukra.

A dopamin az úgynevezett monoamin agyi vegyületcsoporthoz tartozik, azoknak az ingerületátvivő anyagoknak a családjához, melyek a viselkedés különböző aspektusaiban vesznek részt – személyiség, depresszió, alkoholfogyasztás és kábítószer használata, agresszió, étkezés és szex. Kémiailag a dopamin meglehetősen egyszerű vegyület. Hasonló a tirozinhoz, amely egy teljesen hétköznapi aminosav, sok élelmiszerünkben is megtalálható. A dopamin az agy központjában lévő idegsejtek sejttestjében szintetizálódik. Az egyik sejtcsoport nyúlványai a limbikus rendszerben, az agy „primitív" részében végződnek, amely az érzelmek kialakításában játszik fontos szerepet, valamint az elülső homloklebenyben, amely a tudatos gondolkodásban vesz részt. Más sejtek az agynak abban a részében működnek, amelyik a dopamint szolgáltatja – azt a hajtóerőt, amely keresésre és kutatásra ösztönöz bennünket.

A dopamin azonban önmagában nem elegendő, hogy izgalomba hozzon bennünket. A dopamin csak a kulcs. A zárakat receptoroknak hívják, amelyek nagy, az agyi sejtek felszínén lehorgonyzott fehérjék. A dopaminreceptort felismeri a dopamin, de más ve- gyületek nem – a zárakat csak a megfelelő kulccsal lehet kinyitni. Amikor a dopamin belesimul a várakozó receptorba, a zárban a peckek elfordulnak. Belül az agyban kémiai reakciók sorozata indul.

A DOPAMINKAPCSOLAT

Ha néhány ember számára jó érzést okoz az új élmények keresése, és ha a dopaminfel- szabadulás az egyik módja annak, hogy az agy jól érezze magát, akkor logikusnak tűnik, hogy a dopamin szerepet játszhat az újdonságkeresésben.

Hogy ennek utánajárjanak, a kutatók először rágcsálókkal hajtottak végre kísérleteztek. A rágcsálókban felfedezhető újdonságkeresés megfelelőjét „felfedező viselkedésnek" nevezik, és ennek mértékét úgy határozzák meg, hogy az állatokat számukra idegen környezetbe, egy új ketrecbe teszik, majd figyelik viselkedésüket. Néhány patkány minden sarkot ellenőriz, mások leülnek, tisztogatják magukat, megfeledkezve az új környezetről. A patkányok mozgása során videokamerákkal vagy fénysugarak segítségével rögzítik, hogy egy adott pontot hányszor kereszteznek. A magas pontszámú patkány az lesz, amelyik körbejárja s felfedezi új helyét. Annak eldöntéséhez, hogy egy sokat mozgó patkány valóban kíváncsi-e, vagy csak megijedt, meg kell számolni az ürülékét. A rémült patkány ugyanis több ürüléket hagy maga után, amit néhány szerencsés kutató megszámolhat, majd meghatározhatja a percenkénti galacsinarányt.

A kutatás következő állomásaként olyan egereket használtak, amelyek agyában a dopa- minszintet mesterségesen megváltoztatták. Ahelyett, hogy egyszerűen csak dopamingátló gyógyszereket adtak volna az egereknek, a kutatók valóságosan „kiütötték" a kulcsgéneket, amelyek a dopaminszint szabályozásában vesznek részt. Néhány hónappal később új egérkolóniák álltak a rendelkezésükre, amelyek egyedi génmanipulációval beállított, adott dopaminszinttel rendelkeztek. Drámai volt a változás azokban az egerekben, melyekben extra mennyiségű, százszoros hatóidejű dopamin volt: öt-hatszor több alkalommal szakították meg a fénysugarat, mint normális társaik, és szüntelen, hiperaktív felfedező viselkedést mutattak. Nem volt szükségük „külső" ingerlésre, hogy mozogjanak. Még az üres ketrecben is úgy viselkedtek, mintha az elképzelhető legérdekesebb helyen lennének, vagy mintha egy adag kokaint vettek volna be.

A kísérlet megfordítása éppen ellenkező eredménnyel szolgált. Azok az egerek, amelyekből hiányzott a dopamin szintézisét végző enzim, olyannyira letargikussá váltak, hogy legtöbbször csak a ketrec közepén ültek, és nem csináltak semmit. Két héttel születésük után nem törődtek azzal, hogy egyenek, igyanak vagy tisztogassák magukat, és végül éhen haltak.

A kutatók kíváncsiak voltak arra, hogy a dopaminhiányos egerek nem azért voltak-e ennyire letargikusak, mert fizikailag voltak képtelenek enni. Hogy ezt ellenőrizzék, néhány ilyen egérbe L-DOPA-t injekcióztak, ami szükséges a dopamin szintéziséhez, de amit ezek az állatok megváltoztatott génjeik miatt képtelenek voltak előállítani. Néhány nappal később az L-DOPA-val kezelt egerek csodálatosan felgyógyultak. Elkezdtek enni, inni és normálisan mozogni. Ez azt jelentette, hogy a dopamin hiánya nem okozott náluk abnormális agyi fejlődést, ami gátolta volna őket az evésben. Az egerek ebből a szempontból normálisak és egészségesek voltak, eltekintve attól, hogy nem volt kedvük enni. Eltérő viselkedésük tehát kizárólag a dopaminhiánynak volt köszönhető.

Sajnos a természet az emberekben is létrehozhat ilyen állapotot. A Parkinson-kórt az agy egy területén, az ún. feketeállományban lévő dopamintermelő sejtek degenerációja okozza. A csökkent dopaminszint a mozgásképesség csökkenését és kézremegést okoz. Az orvosok, akik Parkinson-kóros betegeket kezeltek, már régóta felfigyeltek arra, hogy a fizikai tüneteket személyiségi változások is kísérik: az emberek komolynak, sztoikusnak vagy csendesnek tűntek. A Parkinson-kórosok a Cloninger-féle tesztben alacsony pontszámokat értek el az újdonságkeresésben, míg más személyiségjegyek tekintetében átlagos eredményeik voltak. Az újdonságkeresés hiánya jellemző a Parkinson-kórban szenvedő betegekre, és ez nem fizikai állapotuk romlásának tulajdonítható, mivel az olyan betegek, akik komoly ízületi gyulladással vagy ortopédiai problémákkal küszködnek, normális pontszámokat értek el.

A Parkinson-kórosoknál a dopamin szerepének további bizonyítékai azokból a kísérletekből származnak, melyek során a beteg embereket L-DOPA-val kezelték, ugyanazzal a szerrel, amelyet az egérkísérletekben is használtak. Ahogy Oliver Sacks az Ébredések című könyvében leírja, ezek a betegek meg voltak „fagyva", és fiatal felnőtt koruktól kezdve nem reagáltak az őket körülvevő dolgokra. Amikor azonban megkapták a dopamin szintéziséhez szükséges szert, az eredmény „drámai ébredés" lett. Kezdetben eufóriát, környezetük iránti megújult érdeklődést, megnövekedett szexuális vágyat és az erősödő érzékelés egyéb jeleit mutatták. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Amint a do- pamin kezdett kiürülni szervezetükből, sok betegnél mániákus pszichózis alakult ki, amit depresszív „zuhanás" követett.

További eredményeket az újdonságkeresés kutatásában az ikertanulmányok hoztak, amelyek alkalmasak annak kimutatására, hogy egy jellemvonás kialakulását inkább a gének vagy egyéb tényezők befolyásolják. Ennek meghatározásához a kulcs a korreláció, amely megmutatja, hogy két dolog milyen közeli kapcsolatban áll egymással. A korreláció értéke 1, ha teljes az egybeesés, míg a 0 azt jelenti, hogy nincs közöttük kapcsolat. A korreláció természetesen nem vonatkoztatható egyénekre; ez a populációkban előforduló eltérések kimutatására szolgáló matematikai módszer. Tehát ha egy ikerpár esetében a korreláció 0, az azt mutatja, hogy az ikrek nem hasonlítanak jobban egymásra, mint bármely véletlenszerűen kiválasztott két ember, ha pedig a pontszám 1, az azt, hogy a két iker bizonyos tulajdonságokra nézve csoportként pontosan egyforma. Amikor az újdonságkeresés mértékét 442 olyan ikerpárnál határozták meg, akik együtt nevelkedtek, az egypetéjű ikrek esetében – akiknek minden génje azonos – a korreláció 0,59 volt, míg a kétpetéjű ikreknél – akiknek csak génállományuk fele közös – csak 0,21. További vizsgálatok alapján kiszámították, hogy az újdonságkeresés mértékének különbségéért 58 százalékban a gének felelősek. Az eltérések maradék 42 százaléka egyedi környezeti hatásokból adódhat, amelyeket az ikerpár egyik tagja tapasztalt, a másik nem, valamint a mérési hibákból.

A Külön nevelt ikrek Minnesota-vizsgálata hasonló eredményeket hozott. Egypetéjű ikrek esetében az újdonságkeresés korrelációja 0,54 volt, míg a kétpetéjű ikreknél ez az érték 0,32. Ez hozzávetőlegesen 59 százalékos öröklődési arányt jelentett, tehát szinte azonos eredményt kaptak az együtt nevelt ikreknél mért értékekkel.

így tehát attól függetlenül, hogy az ikrek együtt vagy egymástól elválasztva nevelkedtek, a gének látszólag 50 százalékban vagy még nagyobb mértékben felelősek az újdonságkeresés mértékének személyek közötti eltéréséért. A családi környezetnek és a nevelésnek tehát – úgy látszik – csak kis hatása van ebben, ha van egyáltalán.

AZ IZGALOMKERESŐ GÉN

1995-re minden információ a rendelkezésünkre állt, hogy megfejtsük az O'Rourke testvérek rejtélyét. Tudtuk, hogy a nyilvánvaló eltérések okai Charles és Michael között az újdonságkeresés mélyen gyökerező alkati tulajdonságában keresendők; vagyis több, különböző gén is nagyban hozzájárult ezen jellemvonás egyéni különbségeinek kialakításához. Több gén szerepét is valószínűsíteni lehetett az agyban a dopaminszint változásainak szabályozásában.

Már csak a tényleges gének felfedezése maradt hátra – de kiderült, hogy ez nem is annyira egyszerű. Abból a körülbelül százezer génből, amely bennünket emberré tesz, valószínűleg csak néhány száz szerepel a dopaminjeladásban, több ezer pedig az érzékelés, az érzelmek, a tudatos gondolkodás, valamint a mozgatóműködések gazdag keverékében vesz részt, amelyek mind hozzájárulnak valami olyasmihez, amit újdonságkeresésnek nevezünk. A Human Genome Projectből[77] (a teljes emberi DNS feltérképezését célul kitűző nemzetközi kutatási együttműködés) származó tömérdek információ tudományos áttörést tett lehetővé az újdonságkeresés és általában a személyiség megértésében.

Az áttörés váratlan helyszínről érkezett: egy kis kutatócsoporttól Izraelből, melyet Ri- chard Ebstein, a jeruzsálemi S. Herzog Emlékkórház laboratóriumának igazgatója vezetett, és Robert Belmakertől, egy izraeli pszichiátertől, aki a skizofréniával foglalkozott. Ez a betegség komoly dopaminzavarral hozható kapcsolatba. Egymás után vizsgálták meg a dopamingéneket, melyek potenciálisan a skizofréniával lehetnek kapcsolatban, amíg különös volta miatt fel nem figyeltek egy génre. Ez a D4DR elnevezésű gén volt, amely a D4 dopaminreceptor-fehérje szintéziséért felelős.

A D4DR-rel kapcsolatban az volt a nagyon különös, hogy egyénenként olyannyira eltérő változatokban jelenik meg. Az egyéni különbségek a D4DR génjének a közepén található, nagymértékben változó szekvenciájú, úgynevezett hipervariábilis DNS-szakasz- nak tulajdoníthatók, amely 48 bázispár hosszúságú, és 16 aminosav építőegységet kódol. Az egyes emberekben különböző számú ilyen DNS-szekvencia található, 2-től 11-ig. A gén egyik változatában 2 ilyen 48 bázispár hosszúságú egység található, amely összesen 96 bázispárt jelent, amely 32 aminosavat kódol, míg egy másik változatában lehet akár 9 kópia, amely 432 bázispárt és 144 aminosavat jelent. A gén legáltalánosabb formája az, amelyben ebből a szekvenciából 4 van jelen, majd a következő leggyakoribb változatban 7 ismétlődés található, de léteznek változatok 2, 3, 5, 6, 8, 9 és 11 kópiával is.

A gének különféle formái, melyek a szülőkből a gyermekekbe átadódnak, elegendőek ahhoz, hogy a D4DR működését befolyásolják. Azt találták, hogy a dopaminhoz hasonló kémiai anyagok eltérő erősséggel kötődnek a D4DR receptor különböző formáihoz. Minél hosszabb a fehérje, annál gyengébb a kötődés. így valószínűsíthető volt, hogy az ebben a génben található különbségek befolyásolják az emberek érzéseit.

Az izraeli tudósok felismerték, hogy a D4DR génben előforduló eltérés nem lehet a skizofrénia oka, mert a különféle változatok mind gyakoriak, a skizofrénia pedig ritka. Valószínűbbnek tűnt, hogy a génnek egy jóval általánosabb tulajdonság kialakulásában lehet szerepe, aminek megnyilvánulása egyénenként változó. A gén szerepének meghatározásához vezető másik kulcsinformáció az volt, hogy a gén nagyon erőteljesen fejeződik ki az agy limbikus területén, abban az ősi régióban, amely az ingerekre adott érzelmi válaszadással hozható kapcsolatba. Ebből az következik, hogy a kérdéses jellemvonásnak nagyon alapvetőnek kell lennie az emberi viselkedésben. Logikusnak tűnt, hogy a gén szerepének vizsgálatát az újdonságkeresésnél kezdjék.

Az izraeli kutatók egy egyszerű kísérletet hajtottak végre. 124 embert gyűjtöttek össze a helyi egyetemről és egészségügyi központból: diákokat, egészségügyi dolgozókat és barátokat – átlagos embereket, nem pedig elmebetegségben szenvedőket. Az önként jelentkezőkkel kitöltették a Cloninger-féle tesztet. Ez egy „igaz-hamis" kérdőív, melyet az újdonságkeresés és egyéb jellemvonások mérésére használnak. A kutatók mindenkitől vért vettek, DNS-t vontak ki belőle, majd meghatározták a D4DR gén kulcsszakaszának hosszát.

Az utolsó lépésben megnézték, hogy van-e kapcsolat a vizsgált alanyok D4DR génjének hossza és az újdonságkeresés pontszámai között. A kapcsolat egyértelmű volt. Azoknál, akik a gén hosszabb változatából – vagyis abból, amely hat vagy több ismétlődést tartalmaz – egy vagy két példánnyal rendelkeztek, átlagban 0,5 szórással erősebb újdonságkeresést mutattak ki, mint azoknál, akikben csak a gén rövidebb változatai voltak jelen; ez pedig statisztikailag szignifikáns eredménynek számít.[78] Minél hosszabb valakinek a D4DR génje, annál kifejezettebb késztetést érez az új és izgalmas tapasztalatok keresésére.

A D4DR gén hossza nincs kihatással az olyan egyéb személyiségvonásokra, mint az ártalomelkerülés, a jutalomfüggőség vagy a kitartás. Mi több, a D4DR és az újdonságkeresés közötti kapcsolat egyértelműen kimutatható volt férfiakban és nőkben egyaránt, és nem befolyásolta sem a kor, sem az, hogy az alanyok mely embertípushoz vagy etnikai csoporthoz tartoztak, sem pedig műveltségi szintjük.

Ez a nagyon izgalmas felfedezés volt az első utalás egy olyan kapcsolatra, mely egy jellemvonás és egy bizonyos ismert fehérjét kódoló gén között áll fenn. A bizonyítékok azonban mégsem voltak teljesen meggyőzőek, mivel az izraeli kutatók vizsgálataikat egy meglehetősen kicsiny csoporton végezték. Sok eddigi eredményt, mely hasonló kapcsolatok meglétét mutatta ki, más kutatók más vizsgálati alanyokon nem tudták megismételni. Ennél is komolyabb aggály volt az, hogy az alanyok újdonságkeresési szintje és génjeinek hosszúsága talán csak véletlen folytán mutatott párhuzamos eltéréseket.

Egy ilyen hiba könnyen előfordulhat. Tételezzük fel, hogy egy kutatócsoport az „evőpálcikagént" keresi. Elmennek Tokióba, majd Indianapolisba, és megkérdezik az ott élőket, hogy vajon evőpálcikával esznek-e. Grafikonon ábrázolva, a különbség az amerikaiak és a japánok evőpálcika-használatában elképesztően nagy lesz. Ezután DNS-min- tákat vesznek, és találnak egy erős, nagyon szignifikáns kapcsolatot egy adott genetikai marker[79] – mondjuk egy vércsoportgén – és az evőpálcika használata között. Itt újra csak megtaláljuk a statisztikailag szignifikáns különbséget a tokiói polgárok és Indianapolis lakói között. Heuréka! Mivel az ezen génváltozattal rendelkezők sokkal nagyobb valószínűséggel esznek evőpálcikával, ennek azt kell jelentenie, hogy ez a gén valamilyen módon hozzájárul az evőpálcika-használat képességének kialakulásához, s talán valamilyen szem-kéz koordinációs képességen keresztül fejti ki hatását. A kutatók pezsgőt bontanak, és megjelentetnek egy cikket, amelyben hírül adják a „Válogatott Kéziszerszámok Sikeres Alkalmazásáért (VAKSA)" felelős gén felfedezését. A korreláció nagyon erős lehet, és ha más kutatók is megismétlik a kísérletet, valószínűleg ugyanezt az eredményt fogják kapni. A következtetés mégis teljesen hibás.

A tévedés lényege pedig a következő: a VAKSA-gén valójában olyasmit kódol, aminek véletlenül eltérő a gyakorisága az ázsiaiak és az amerikaiak között, ami előfordul például a vércsoportfehérjék esetében. A japánok pedig pusztán kulturális okokból használnak gyakrabban evőpálcikát, mint kanalat. így hát a nyilvánvalónak tűnő következtetés helytelen.

A BETHESDA-MEGERŐSÍTÉS

Az egyedüli módja annak, hogy bebizonyítsuk, hogy egy gén közvetlenül befolyásol egy olyan bonyolult tulajdonságot, mint amilyen az újdonságkeresés, az, ha családokat vizsgálunk meg. Ez azért van így, mert a családok embertípus szerint és etnikailag egynemű egységek, és a gyerekek esetében, akik ugyanabban a háztartásban nevelkedtek, a különböző környezeti hatások – beleértve a nevelést, a társadalmi és a kulturális hátteret – befolyása minimális.

Laboratóriumom (a marylandyi Bethesdában, a Nemzeti Egészségügyi Központban) éppen olyan adatokat igyekezett gyűjteni, melyek megfelelőek voltak az izraeli eredmények teszteléséhez. Több éven keresztül DNS-mintákat és személyiségi teszteket gyűjtöttünk önként jelentkezőktől a Nemzeti Rákkutató Intézetben és – Jonathan Benjaminnal és Dennis Murphyvel együttműködve – a Nemzeti Mentálhigiéniai Intézetben. A mi mintánk előnye az volt, hogy sok család is részt vett a kísérletben, legtöbbször testvérpárok, nem pedig egymáshoz genetikailag nem hasonlító alanyok, mint amilyenek az izraeli felmérésben szerepeltek.

A kérdés az volt, hogy az újdonságkeresés és a D4DR között fennálló kapcsolat, melyet Izraelben találtak, a mi eltérő csoportunkban is kimutatható-e. Birtokunkban voltak a DNS-minták és az Izraelben használthoz hasonló tesztek eredményei. A többi már színtiszta matematika volt.

Amikor a számítógép befejezte a DNS összevetését az újdonságkeresés pontszámaival, az eredmény majdnem ugyanaz lett, mint az izraeli vizsgálatban. Azok az emberek, akiknek hosszabb D4DR génváltozatuk volt, átlagban 0,4 szórással erősebb újdonságkeresést mutattak, mint a rövidebb génnel rendelkezők. Mivel a mi vizsgálatunkban szereplő minta sokkal nagyobb volt, mint az izraelieké – 315 személy 124-gyel szemben –,az eredmény statisztikailag még meggyőzőbb. Nem meglepő, hogy a hosszú génnel rendelkezők egyike éppen Janice volt, az az élénkszőke lány, akit a bevezetésben leírtunk, akinél a magas újdonságkeresési szint a szexuális partnerek gyakori cserélgetésében és fordulatokban gazdag ingatlanpiaci munkájában nyilvánult meg. Ralph viszont – Janice osztálytársa –,aki évekig megmaradt ugyanannál a feleségnél és munkahelynél, egyike azoknak, akikben a gén rövidebb változata volt megtalálható.

Tehát már tudtuk, hogy az eredmény megismételhető, de vajon tényleg a valóságot tükrözi-e? A D4DR gén valóban összefüggésbe hozható az újdonságkeresés eltéréseivel, vagy ez is csak egy hibás asszociáció eredménye, mint a „evőpálcikagén" esetében?

A mindent eldöntő kísérlet során családokat vizsgáltunk meg. Azokra az esetekre koncentráltunk, ahol az egyik testvérben a gén hosszabb, a másikban a rövidebb változata volt jelen. Ha az elmélet helyes, akkor a hosszabb változattal rendelkező testvérnek magasabb pontszámot kell elérnie az újdonságkeresésnél, de ha az elmélet hibás, akkor a családon belül ebben nincs eltérés. Más szavakkal, ha az elmélet hibás, akkor a tőzsdei ügynök Charles O'Rourke elérhetne ugyan magas pontszámot az újdonságkeresésben, testvére, Michael O'Rourke pedig alacsonyat, génjeik azonban egyformák lennének. Vagyis a gének nem felelősek azért, hogy Charles túlfűtött széllovas, Michael pedig nyugodt általános iskolai tanár.

Az összehasonlítás elkészült, s az eredmény magáért beszélt. Charlesban a D4DR gén hosszabb, míg Michaelben a rövidebb változatát találtuk. Az eltérés a többi testvérpár esetében is megmutatkozott. A különbség statisztikailag szignifikáns volt, az ő esetükben még kifejezettebb, mint amikor az összes hosszú és rövid változattal rendelkező egyént vettük figyelembe. Annak ellenére, hogy ezek a testvérek ugyanazokból a génkészletekből alakultak ki, és ugyanabban a környezetben nevelkedtek, észrevehetően különböztek egymástól, és ugyancsak eltérőek voltak a D4 dopaminreceptor-génjeik is.

A két vizsgálat közötti teljes egyezés még meggyőzőbb a köztük lévő különbségek tükrében. Az alanyok eltérő etnikai csoportokból származtak: askenázi és arab zsidók az elsőben, nem zsidó európai származásúak, hispánok, ázsiaiak és afroamerikaiak a másodikban. Különböző földrészekről és kultúrákból származtak. Még a tesztek típusa is más volt. Az eredmények egyezése azt jelezte, hogy a D4DR gén az emberi természet valamilyen nagyon alapvető jellemzőjét befolyásolja – nem csupán valami sajátságos, csak egy adott csoportra jellemző dolgot, vagy olyat, ami csak egyfajta személyiségvizsgálati módszerrel mutatható ki.

Miután ezeket az eredményeket publikáltuk, egy másik kutatócsoport feltárta, hogy a D4DR gén nem hozható kapcsolatba az újdonságkereséssel egy kis finn vizsgálati csoport esetében. Mivel azonban a finnek szokatlan genetikai izolátumok, nem tudható, hogy ez a megfigyelés mennyire vonatkoztatható az emberi fajra mint egészre. A közelmúltban egy Kanadában dolgozó másik csoport megerősítette a D4DR gén és a pozitív érzelmek közötti kapcsolatot, ami az újdonságkeresés egyik része. Mi több, felfedezték a kapcsolatot a gén, a személyiségi jellemvonás és az agy egy bizonyos területén lévő szürkeállomány sűrűsége között. Most a verseny azért folyik, hogy megismerjék, hogyan befolyásolja a dopaminreceptor génje azt az agyi területet, amely az új ingerek jutalmazását kiváltja.

A KORRELÁCIÓ KORLÁTAI

Bár a kapcsolat a D4DR gén és az újdonságkeresés között világos, mégsem volt kizárólagos. Nem az egyetlen „be-ki kapcsolót" találtuk meg, amely az egyik embert ejtőernyőssé, a másikat pedig könyvtárossá teszi. Annak ellenére, hogy az átlag újdonságkeresési pontszám jellemzően magasabb a hosszabb génnel rendelkezőeknél, mégis vannak közöttük olyanok, akik alacsony pontszámúak, és vannak vad, kicsapongó emberek, akiknek ez a génje a rövidebb változatban van meg. A számítások kimutatták, hogy a D4DR gén az eltéréseknek körülbelül 4 százalékáért felel, míg a különbség nagyobb része más génekből, környezeti tényezőkből és számítási hibákból adódik.

Mivel az ikervizsgálatok kimutatták, hogy az újdonságkeresés körülbelül 40 százalékban öröklődő az olyan csoportokban, mint amilyen a miénk is volt, és a D4DR gén az eltéréseknek a 40-ből durván 4 százalékáért felelős, ez a gén nagyjából az újdonságkeresés genetikai hatásának 10 százalékát adja. Ezért a D4DR csak egy lehet a tíz különböző gén közül, amely hatással van az új ingerek iránti érzékenységre. A többi gén még nem ismert, de már sok kutató keresi őket.

A végeredmény tehát az, hogy a D4DR elárul valamit annak valószínűségéről, hogy egy személy erős vagy gyenge újdonságkereső-e, de önmagában nem elegendő a tesztekben elért eredmények megjóslásához.

A KÖRNYEZET SZEREPE

Az egyik oka annak, hogy egyetlen gén ismerete nem elegendő az újdonságkeresés vagy egyéb bonyolult jellemvonás előrejelzéséhez, az, hogy a „környezet" – beleértve mindazt, ami nem öröklött – szintén játszik némi szerepet. A skála a tisztán biológiai tényezőktől – például hogy a méhen belül az embrió milyen hormonszintnek van kitéve – az egyedi tapasztalatokig tart, amilyen például egy gyerekkori sérülés vagy egy rossz tanár, de idetartoznak a nevelés, a társadalmi és a kulturális tényezők is.

Nem valószínű, hogy bármely gén vagy a környezet önmaga képes lenne olyan különbségeket létrehozni az újdonságkeresésben, amilyeneket Charles és Michael esetében láttunk. Sokkal valószínűbb, hogy bennük is a tapasztalatok és a gének egymás hatását erősítették, miközben kifejlesztették felnőttkori alkatukat. Lehetséges például, hogy mindkét fiú szeretett ugrándozni az ágyon, amíg Michael le nem esett, és úgy beverte a fejét, hogy a kórház baleseti osztályán kötött ki. Vagy talán ugyanaz a Halloween-báb, amely úgy megijesztette Michaelt, hogy a lélegzete is elállt, ellentétes hatást váltott ki Charlesból: ő élvezte, ahogy az ijedtségtől fejébe szökött a vér.

Bár az nem világos, hogy a környezet e jellemvonást erősíti vagy gyengíti, azt köny- nyebb megérteni, hogy hogyan hat annak kifejeződésére. Vegyünk például egy erős újdonságkeresőt, aki egy városi szegénynegyedbe születik; az ő kíváncsisága talán úgy fejeződik ki, hogy fegyverrel a kezében a környéket „fedezi fel". Ugyanez a jellemvonás egy tehetős család fiában talán az árupiac felderítéséhez vezet. A Szerepcsere című filmben egy utcai vagány, akit Eddie Murphy alakít, szerepet cserél egy kereskedővel, akit Dan Akroyd játszik. Egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogy egy adott személyiségtípus különböző környezetben is képes boldogulni. Eddie Murphy karakterének „természetes" képessége, hogy rámenősen viselkedjen, és amikor gazdag környezetbe kerül, ott sikeres lesz.

AZ IZGALMAK EVOLÚCIÓJA

Egyéni szinten az újdonságkeresés se nem „rossz", se nem „jó". Egy erős újdonságkereső például nagyobb valószínűséggel bukkan rejtett kincsek nyomára vagy gazdagszik meg a tőzsdén, de épp ennyire lehetséges az is, hogy minden pénzét elveszíti egy balul sikerült fogadáson. A gyenge újdonságkereső lehet, hogy sohasem üti meg a főnyereményt, s a pénzét alacsony hozamú állampapírokba fekteti, de kevésbé valószínű, hogy búvárbalesetben fog meghalni, vagy elveszíti mindenét egy kockázatos vállalkozáson. Egyéni szinten, ha valaki boldog, akkor az újdonságkeresési tesztekben elért pontszáma nem sokat számít.

A faj szintjén viszont az újdonságkeresés valószínűleg pozitív hatású bizonyos körülmények között, és hátrányos lehet máskor. Az erős újdonságkereső talán gyakrabban fedezett fel új, jobban termő földeket, vagy képes volt végigüldözni egy vadat a szavannán, de az is benne volt a pakliban, hogy a kimerültségtől meghalt, vagy egy dühödt oroszlán állkapcsai között végezte. A gyenge újdonságkereső talán csak a barlang körül tett-vett, de lehet, hogy ő fedezte fel, hogy egy különlegesen finom és tápláló növény mindig ugyanazon a helyen és egy bizonyos évszakban jelenik meg, vagy hogy a gabonanövény kemény magja kitartó őrléssel és rostálással étellé alakítható.

A változatok terjedésében valószínűleg sokkal fontosabb volt az, hogy egy erős újdonságkereső férfi számos szexuális partnert kerített be, és így az ő hosszú D4DR génje többszörösen adódott tovább. A gyenge újdonságkereső nő is éppoly sikeres lehetett az ő rövid D4DR génváltozatának továbbadásában úgy, hogy odaadóan vigyázott gyermekeire. Ez az újdonságkeresés jin-jangja talán megmagyarázza, hogy modern világunkban miért találhatók meg még mindig a D4DR génnek ezen eltérő változatai. És részben azt is, hogy miért fordulhatnak elő az eltérő változatok ilyen figyelemreméltóan különböző gyakorisággal a különböző etnikai csoportokban és embertípusoknál, akik különböző környezeti körülmények között fejlődtek.

A SZERELMI IZGALOM

Az újdonságkeresés, mint az összes többi személyiségvonás, kapcsolatainkat is befolyásolja embertársainkkal – kit választunk, és hogyan viselkedünk vele.

Néhány slágerben ezt hallhatjuk a szerelemről: „az ellentétek vonzzák egymást", az újdonságkeresés szempontjából viszont a szabály inkább az, hogy „zsák a foltját megtalálja". Szerencse, hogy ez így van, mert a vizsgálatok szerint egy kapcsolat vagy egy házasság tönkremenésének gyakran a különböző újdonságkeresési szint a kiváltója.

A viselkedésgenetikusok a „zsák a foltját" jelenségre egy cifrább nevet használnak: „kiválasztó párzás". A „kiválasztó párzás" nyilvánvalóan szerepet játszik a társadalmi beállítottság különböző aspektusai – például a vallásosság, a másság iránti tolerancia, a politikai nézetek és kisebb mértékben az intelligencia – szerinti párválasztásban. A személyiségvonások nagy részére ez azonban mégsem vonatkoztatható: a házastársak személyiségtesztekben elért pontszámai közötti korreláció legtöbbször a nulla közelében van. Az újdonságkeresés viszont kivétel. Az Egyesült Államokban, Hollandiában és Németországban végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a házastársak újdonságkeresési szintje hasonló.

Hogy megállapítsák, az újdonságkeresésnek van-e hatása a szerelemre és a párok boldogságára, a kutatók a Zuckerman-féle teszttel végeztek vizsgálatokat olyan egyetemisták körében, akik már legalább három hónapja együtt jártak. Erős kapcsolatot találtak az újdonságkeresés pontszámai és a kapcsolatokban érzett elégedettség, valamint a szexuális kielégültség között. Mindaddig nem számított, hogy az újdonságkeresési pontszámok magasak vagy alacsonyak, amíg a párok értékei hasonlóak voltak. Azok a szerelmesek, akik az újdonságkeresés szempontjából összeillettek, sokkal nagyobb gyakorisággal voltak boldogok és szexuálisan elégedettek. Az eredmények arra is utaltak, hogy ez a hatás az idővel erősödik. Egy kapcsolat elején a magas pontszámú partner nem feltétlenül elégedetlen alacsony pontszámú partnerével, mert annyi mindent meg lehet tanulni, és az alacsony pontszámú partner talán vonzódott a magas pontszámú „izgalmas személyiségéhez". De az idő múlásával a magas pontszámúakat zavarni kezdi az alacsony pontszá- múak új dolgok iránti rajongásának hiánya, beleértve az új szexuális viselkedésformákat is, az alacsony pontszámúakat pedig zavarja a magas pontszámúak kiszámíthatatlansága, beleértve azokat a furcsa pozíciókat és a kalandozó tekinteteket.

Mindezek ellenére házasodnak össze olyan emberek, akiknek pontszámai a skála két végén találhatóak, de gyakran a házassági tanácsadóban kötnek ki. Egy felmérés szerint a házassági terápián részt vevő párok között sokkal nagyobbak és gyakoribbak a különbségek az újdonságkeresés szempontjából, mint az elégedett párok esetében. Minél nagyobb a különbség pontszámaikban, annál nagyobb fokú az elégedetlenségük. Általában az alacsony pontszámú az, aki panaszkodik, és aki terápiára szorul. A gyenge újdonságkereső személy frusztrálva érzi magát a magas pontszámú következetlen, gyakran nemtörődöm viselkedése miatt, így ő az, aki szüntelenül „dolgozni akar a kapcsolaton". Ez logikus, hiszen az alacsony pontszámúak nem szeretik a változásokat, beleértve a válást is. A magas pontszámúak pedig talán azért nem igényelik a terápiát, mert a kapcsolaton kívül keresnek kielégülést (ez lehet szexuális vagy egyéb), esetleg nem zaklatja fel őket annyira, ha a kapcsolatnak véget kell vetni és tovább kell állni gazdagabb legelőkre. Ezt az elméletet támasztja alá az a megfigyelés is, hogy az elvált emberek újdonságkeresési pontszáma általában sokkal magasabb, mint a házasságban élőké.

A legrosszabb az a kombináció, amikor magas pontszámú nő alacsony pontszámú férfival él; az ilyen pároknál a leggyakoribbak a szexuális problémák: a vágy elvesztése és az impotencia. Magas pontszámú férfi és alacsony pontszámú nő együttélése kevésbé problematikus, talán azért, mert a nő úgy fogja fel, hogy magas pontszámú partnere „csak úgy viselkedik, mint a férfiak", míg a magas pontszámú nők a konvencionális felfogással szemben cselekszenek, vagyis nem úgy, ahogyan „egy nőnek viselkednie kellene".

Ha ön egy különösen magas pontszámú személybe lesz szerelmes, akkor szabaduljon meg attól az illúziótól, hogy képes lesz partnerét megváltoztatni, vagy hogy az idővel majd lehiggad. Ha sziklaugrást akar, akkor csomagoljon neki ebédet, és duplázza meg az életbiztosítását. Ha felesége szeretne elmenni táncolni a „lányokkal", amíg ön otthon marad, akkor csak mondja neki, hogy milyen jól néz ki, és kísérje ki őt a kocsihoz. Sokkal valószínűbb, hogy visszatér, ha engedi elmenni. Sohase próbálja meg önmagát azzal áltatni, hogy azt gondolja, „most, hogy velem találkozott, mások már nem fogják érdekelni". Emlékezzen arra, hogy ugyanaz a tulajdonság, ami ehhez az emberhez vonzotta, később az őrületbe is kergetheti. Vagy megszokja, vagy megszökik.

Másrészt viszont, ha szerelmese alacsony pontszámú, értékelje őt a stabilitásért, a biztonságért és hűségért, amit kapcsolatukba hozott. Fantáziálhat arról, hogy „ha csak egyszer megpróbálná, hogy kiugrik egy repülőgépből, biztos megszeretné". Felejtse el! Valószínűleg légibetegséget kapna, mielőtt elérné az ugrási magasságot.

Az újdonságkeresés nemcsak a hosszú távú kapcsolatokra van hatással, hanem a rövid, tisztán szexuális viszonyokra is. A magas pontszámúak (nyilvánvalóan fokozottan) szeretnének sok szexuális partnert szerezni, érdekli őket az újszerű szexuális tevékenységek kipróbálása, és a szexre úgy tekintenek, mint élvezetes játékra. Az alacsony pontszá- múaknak rendszerint kevesebb kedvesük van életük során, és sokkal korlátozottabb és hagyományosabb szexuális viselkedési repertoárral rendelkeznek, a szexre pedig úgy tekintenek, mint az elkötelezettség egy kifejezési módjára. Újabb kutatások kimutatták, hogy a D4DR dopaminreceptor-gén fontos szerepet játszik a gyenge és erős újdonságkeresők eltérő szexuális viselkedésében is.

VAJON ÖN IZGALOMKERESŐ?

Mostanára bizonyára megpróbálta kitalálni a saját újdonságkeresési szintjét. íme egy egyszerű módszer ennek meghatározására: ha ön ennek a fejezetnek majd minden szavát elolvasta a kályha mellett üldögélve, és közben forró kakaót szürcsölgetett, ön bizonyára alacsony pontszámot érne el a teszten. Ha ön éppen egy könyvesboltban böngészik, fél szemével potenciális szexuális partner után kutat, és a könyvben átugorja az összes tudományos leírást, hogy mielőbb ahhoz a részhez érjen, amely az ön személyiségét legjobban leírja, akkor ön valószínűleg magas pontszámú.

Sokkal valószínűbb azonban, hogy egyes tényezőkben alacsony, másokban magas pontszámokat érne el. Talán kedveli a napi rutint, de szereti a jazzt. Talán kalandvágyó a szexben, de nem az az üzleti életben. Ennek oka, hogy az újdonságkeresés – mint minden főbb alkati jellemvonás – a normális emberi személyiségnek egyenletes eloszlást mutató vonása. Mindenkiben van bizonyos mértékű újdonságkeresési hajlam – a kérdés csupán az, hogy mennyi. A legtöbb ember elég közel áll az átlaghoz, hiszen azt ezért hívjuk átlagosnak. Általánosságban mégis elmondható, hogy azok az emberek, akik magas pontszámokat érnek el a tesztben, kíváncsiak, impulzívak, extravagánsak, lelkesedők és szétszórtak. Az alacsony pontszámmal jellemezhetők inkább közömbösek, elmélke- dőek, mértékletesek, rendszeretőek, és rendelkeznek önuralommal.

Mindez a különbség az elménkben van, de hogy mit hozunk ki belőle, az kizárólag rajtunk múlik.

FORRÁSOK ÉS TOVÁBBI OLVASMÁNYOK

Benjamin, J., Li, L., Patterson, C., Greenberg, B. D., Murphy, D. L., Hamer, D. H. (1996): Population and Familial Association Between the D4 Dopamine Receptor Gene and Measures of Novelty Seeking. Nature Genetics, 12, 81-84.

Blaszczynski, A. P, Wilson, A. C., McGonaghy, N. (1986): Sensation Seeking and Pathological Gambling. British Journal of Addiction, 81, 113-117.

Depue, R. A., Luciana, M., Arbisi, P, Collins, P, Leon, A. (1994): Dopamine and the Structure of Personality: Relation of Agonist-Induced Dopamine Activity to Positive Emotionality. Journal of Personality and Social Psychology, 67, 485-498.

Donaldson, S. (1989): Similarity in Sensation-Seeking, Sexual Satisfaction, and Contentment in Relationship in Heterosexual Couples. Psychological Reports, 64, 405-406.

Ebstein, R. P, Novick, O., Umansky, R., Priel, B., Osher, Y., Blaine, D., Bennett, E. R., Nemanov, L., Katz, M., Belmaker, R. H. (1995): Dopamine D4 Receptor (D4DR) Exon III Polymorphism Associated with the Human Personality Trait of Novelty Seeking. Nature Genetics, 12, 7880.

Eysenck, S. B. G., Zuckerman, M. (1978): The Relationship Between Sensation Seeking and Eysenck's Dimensions of Personality. British Journal of Psychology, 69, 483-487.

Ficher, I. V, Zuckerman, M., Steinberg, M. (1988): Sensation Seeking Congruence in Couples as a Determinant of Marital Adjustment: A Partial Replication and Extension. Journal of Clinical Psychology, 44, 803-809.

Fink, J. S., Smith, G. P (1980): Mesolimbic and Mesocortical Dopaminergic Neurons Are Neces- sary for Normal Exploratory Behavior in Rats. Neuroscience Letters, 17, 61-65.

Fulker, D. W., Eysenck, S. B. G., Zuckerman, M. (1980): A Genetic and Environmental Analysis of Sensation Seeking. Journal of Research in Personality, 14, 261-281.

Furnham, A. F., Bunyan, M. (1988): Personality and Art Preferences. European Journal of Per- sonality, 2, 67-74.

Giros, B., Jaber, M., Jones, S. R., Wrightman, R. M., Caron, M. G. (1996): Hyperlocomotion and Indifference to Cocaine and Amphetamine in Mice Lacking the Dopamine Transporter. Nature, 379, 606-612.

Hartmann, Th. (1993): Attention Deficit Disorder: A Different Perception. Penn Valley, CA, Un- derwood-Miller.

Menza, M. A., Golbe, L. I., Cody, R. A., Forman, N. E. (1993): Dopamine-Related Personality Traits in Parkinson's Disease. Neurology, 43, 505-508.

McCourt, W. F., Guerrera, R. J., Cutter, H. S. (1993): Sensation Seeking and Novelty Seeking. Are They the Same? Journal of Nervous and Mental Disease, 181, 309-312.

Zhou, Qun-Yong, Palmiter, R. D. (1995): Dopamine-Deficient Mice Are Severely Hypoactive, Adipsic, and Aphagic. Cell, 83, 1197-1209.

Zuckerman, M. (1994): Behavioral Expressions and Biosocial Bases of Sensation Seeking. Cambridge, Cambridge University Press.

Zuckerman, M. (1983): A Biological Theory of Sensation Seeking. In: Zuckerman, M. (szerk.): Biological Bases of Sensation Seeking, Impulsivity, and Anxiety. Hillsdale, NJ, Erlbaum.

Hasonlítsa össze az izgalomkeresés és az extroverzió személyiségdimenzióját!

Keressen a „híres emberek" között izgalomkeresőket! Milyen viselkedéses jegyekre alapoz?

Hogyan kapcsolódnak a magatartás-genetikai kutatások a személyiség evolúciós pszichológiai értelmezéséhez?

Hogyan értelmezzük az izgalomkeresést az öröklés-környezet viszony szempontjából?

Hogyan jelenik meg az izgalomkeresés a művészi és tudományos alkotásokban? Keressen életrajzi példákat!

OLVASMANYOK

Kulcsár Zs. (1983): Szenzoros élménykeresés. Biológiai korrelátumok és implikációk a pszichiátriai sérülékenységnél. Pszichológia, 3, 69-85. – A klasszikus jellemzések és proximális kapcsolatok.

Sasvári-Székely M., Székely A., Nemoda Zs., Rónai Zs. (2003): A genetikai polimorfizmusok pszichológiai és pszichiátriai vonatkozásai. In: Pléh Cs., Kovács Gy., Gulyás B. (szerk.): Kognitív idegtudomány. Budapest, Osi- ris, 671-686.

Lakatos K., Gervai J. (2003): A korai kötődés neurobiológiai háttere. Uo., 326-342.

WEBHELYEK

Hamer elektronikus könyve a Scientific Americannél: Tweaking the gentics ofbehavior:http://www.ebookmall.com/ebook/66851-ebook.htm

FILMFORRASOK

Igen érdekes – részben letölthető – anyag a genetika s a jog viszonyáról a személyiséggenetikai kutatásban, Dean Hamer részvételével: http://www.pbs.org/fredfriendly/ourgenes/genes_on_trial/genes _meet hamer.html

28. FRANS B. M. DE WAAL – Az öröklés-környezet vita vége[80]

FELADATOK

FRANS B. M. DE WAAL

Frans B. M. de Waal (sz. 1948) az európai hagyományokba illeszkedő zoológiát és etológiát tanult szülőhazájában, Hollandiában. 1981 óta él az Egyesült Államokban, és jelenleg a Living Links Centert igazgatja a Yerkes Regionális Főemlőskutató Intézetben (Yerkes Regional Primate Research Center), Atlantában, valamint a Főemlősök Viselkedésének C. H. Candler-professzora (C. H. Candler Professor of Primate Behavior) az Emory Egyetem pszichológia tanszékén. Kutatási területe felöleli az emlősök társas viselkedését éppúgy, mint az emberi társadalmak erkölcsösségének és moralitásának eredetét. (Életrajz a Scientific American kísérőszövegéből.)

Újabb könyvei

BONOBO: The Forgottén Ape. Berkeley, CA, 1997, University of California Press. (F. Lanting fotóival) Natural conflict resolution. Berkeley, CA, 2000, University of California Press. (F. Aurelivel)

Tree of origin: What primate behavior can tell us about human social evolution. Cambridge, MA, 2001, Harvard University Press.

Animal social complexity: Intelligence, culture, and individualized societies . Cambridge, MA, 2003, Harvard University Press. (P L. Tyackkel)

Magyar nyelven

Jótermészetűek. A jó és a rossz eredete az emberben és más állatban. Budapest, 2001, Műszaki Könyvkiadó.

Ameddig csak vissza tudok emlékezni, az öröklés és a környezet védelmezői mindig egymás torkát szorongatták. Míg a biológusok mindig is meg voltak győződve arról, hogy a géneknek közük van az emberi viselkedéshez, a társadalomtudósok radikálisan az ellentétes álláspontra helyezkedtek: úgy vélték, hogy teljesen és kizárólagosan saját magunk teremtményei vagyunk, megszabadulva a biológiai béklyóktól.

Mindig magamon éreztem ennek a vitának a hevét, amikor az 1970-es években laikus hallgatóságnak tartottam előadást, és megemlítettem a csimpánzok közti nemi különbségeket, mint például azt, hogy a hímek agresszívebbek és rámenősebbek, mint a nőstények: felháborodott tiltakozást váltottam ki. Nem csak a saját értékrendemet vetítem rá ezekre a szerencsétlen állatokra? Mennyire szigorúak a módszereim? Egyáltalán, miért foglalkozom a nemek összehasonlításával? Talán rejtett elköteleződéseim vannak?

Ma már csak legyintünk az ilyesfajta hírekre. Még az emberek és az emberszabásúak viselkedésének közvetlen összehasonlítása sem hoz lázba senkit, pedig ez egykor tabunak számított. Mindenki hallotta már, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról valók.[81]A Time-ban és a Newsweekben mindenki látott már az emberi agyról különböző feladatok megoldása közben készült PET-felvételeket, amelyeken látható, hogy más területek aktívak a férfi- és a női agyban. így hát eljött az ideje, hogy én kezdjem a gondjaimat szellőztetni. Ahelyett, hogy a biológiai nézőpont győzelmét ünnepelném, úgy gondolom, hogy néhány, napjainkban divatos szembeállítás férfiak és nők között valójában nem más, mint durva leegyszerűsítés, amelyet a férfiak megfelelő mennyiségű ostorozása tesz politikailag korrektté (például amikor „tesztoszteronmérgezésnek" neveznek teljesen normális hormonális hatásokat). A gének és a környezet együttes összhatásának megértésétől pedig távolabb vagyunk, mint valaha. A társadalom hagyta, hogy az inga vadul visszalengjen az örökléstől a környezet felé, és egy sor megvadult társadalomtudós kísérje az útját. Még mindig szeretünk mindent az egyik vagy a másik hatásnak tulajdonítani, ahelyett hogy az együttes hatást hangsúlyoznánk.

Lehetetlen megbecsülni, hová tartunk és hol leszünk ötven év múlva, anélkül hogy ne tekintenénk vissza ugyanennyi idő távlatára, és ne gondolnánk át, mi is történt ez idő alatt az öröklés-környezet vitában. A vita érzelmekkel telített, mivel bármilyen álláspontra helyezkedjünk is, annak komoly politikai következményei vannak. A nézetek a reformereknek az emberi természet rugalmasságába vetett vakhitétől a konzervatívok vér és faj iránti megszállottságáig terjednek. Mindegyik a maga módján, de ezek a nézetek felbecsülhetetlen emberi szenvedést okoztak az elmúlt évszázadban.

TANULÁS ÉS ÖSZTÖN

Ötven évvel ezelőtt az emberi és állati viselkedés két meghatározó szellemi iskolája élesen szemben álló nézeteket vallott. Az állatokat olyan önkényes viselkedésekre tanítva, mint például a pedálnyomás, az amerikai behavioristák arra a meggyőződésre jutottak, hogy mindenfajta viselkedés a próba-szerencse tanulás eredménye. Ezt a folyamatot pedig olyannyira egyetemesnek gondolták, hogy a fajok közti különbségek nem is számítottak: szerintük a tanulás ugyanúgy működik minden fajnál, beleértve az embert is. Ahogy B. F. Skinner, a behaviorizmus szószólója nyíltan meg is fogalmazta: „Galamb, patkány, majom. Elvégre nem mindegy, melyik?"

Ezzel szemben az Európában népszerű etológiai iskola a természetes viselkedésre össz-pontosított. Minden állatfaj tagjai meghatározott számú, úgynevezett rögzült magatartásmintázattal születnek, amelyeken a környezet csak igen keveset változtat. Ezek evolúciós adaptációként jöttek létre, más fajspecifikus viselkedéssel együtt. Mint ahogy például senkinek sem kell megtanítania az embereket nevetni vagy sírni: ezek veleszületett jelzések, amelyeket egyetemesen használunk és megértünk. Hasonlóképp: egy pókot sem kell megtanítani arra, hogyan szője a hálóját. A pók ugyanis szövőszemölcsök (selyemmirigyekkel összekötött szövőcsatornák) adott készletével születik, valamint egy olyan viselkedéses programmal, amely „megadja", hogyan szője össze a fonalakat.

A viselkedésre vonatkozó mindkét fenti nézet végtelenül vonzó, pusztán az egyszerűsége folytán. És bár mindkettő megemlékezett az evolúció elméletéről, időnként ezt mesterkélt és felületes módon tették. A behavioristák az ember és más állatok közti folytonosságot hangsúlyozták, és ezt az evolúciónak tulajdonították. Mivel azonban számukra a viselkedés tanult és nem veleszületett, elhanyagolták a kérdés genetikai oldalát, pedig épp ez az, amiről valójában az evolúció szól. Igaz ugyan, hogy az evolúció folyamatosságot alakít ki, de sokféleséget is: minden állat a saját specifikus környezetében a saját specifikus életmódjához adaptálódik. Mint ahogy Skinner fenti állításából kiderül, ezt a tényt igencsak figyelmen kívül hagyták.

Néhány etológusnak hasonlóan homályos fogalmai voltak az evolúcióról: ők a filogenetikus (fajtörténeti) leszármazást hangsúlyozták a természetes szelekció folyamatai helyett. Úgy tekintettek a viselkedéses vonásokra, például az agresszió gátlására, mint amelyek a faj javát szolgálják. Az érvelés arra épült, hogy ha az egyes állatok harcolnak egymással és megölik egymást, azt a faj nem éli túl. Ez igaz lehet ugyan, de az állatoknak megvan a maguk teljesen önző oka arra, hogy elkerüljék azokat a harcokat, amelyekben megsérülhetnek ők maguk vagy a velük rokonságban állók. így ezeket az elképzeléseket olyan elméletek váltották fel, amelyek azt magyarázzák meg, hogy az egyes vonások és viselkedések hogyan szolgálják az állatot és a rokonait, a fajra gyakorolt hatást pedig puszta mellékterméknek tekintik.

A behaviorizmus akkor kezdett veszíteni a rangjából, amikor felfedezték, hogy a különböző állatfajok tagjai, illetve a különböző helyzetbe kerülő állatok nem egyformán tanulnak. Egy patkány például normálisan csak akkor köt össze egy viselkedést annak hatásával, ha az utóbbi rögtön követi az előbbit. így igen lassan lehetne megtanítani egy pedál lenyomására akkor, ha a jutalom csak percekkel később érkezik. Ugyanakkor, ha olyan ételt eszik, amelytől rosszul lesz, akkor az étel elfogyasztásától számított órákkal később jelentkező rosszullét is kialakítja az adott étel jövőbeni elkerülését. Az állatok láthatóan specifikusan tanulnak, és azokon a területeken a legjobbak, amelyek fontosak a túlélésük szempontjából.

Ugyanabban az időben, amikor a behavioristák feladni kényszerültek az evolúcióbiológiából származó feltevéseiket és kénytelenek voltak figyelembe venni a laboratóriumon kívüli világot is, az etológusok és az ökológusok épp az 1970-es években végbemenő neodarwiniánus forradalom alapjait készítették elő. Az úttörő ezen a téren a holland etológus, Nikolaas Tinbergen volt, aki szellemes terepkísérleteket végzett az állati viselkedés túlélési értékének tanulmányozására. Rájött például, hogy miért távolítja el számos madárfaj a fészekből a tojáshéjat a fiókák kikelését követően. Mivel a tojás külseje az álcázás érdekében színes, a belseje viszont nem, így a ragadozók, például a hollók könnyen megtalálnák a tojásokat, ha törött tojásdarabkák hevernének körülöttük. A darabkák kidobálása olyan automatikus reakció, amelyet a természetes szelekció alakított ki, mivel azoknak a madaraknak, amelyek így tesznek, több utódja marad életben.

Mások olyan elméleteket gyártottak, amelyek megmagyarázzák azokat a viselkedéseket, amelyek látszólag nem a cselekvő, hanem valaki más számára előnyösek. Ilyenfajta „altruizmust" figyelhetünk meg hangya katonáknál, akik az életüket áldozzák a boly védelme érdekében, vagy a fuldoklókat a felszínre segítő delfinek esetében. A biológusok úgy vélik, a természetes szelekció megengedi a rokonok közti segítségnyújtást, mivel ez lehetővé teszi a közös gének elterjesztését. Ha pedig két állat nem áll rokonságban, akkor az egyik által tett szívesség valamikor a jövőben viszonzandó.

A tudósok olyannyira biztosak voltak a kooperatív állati társadalmakról alkotott magyarázatukban, hogy nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és kiterjesztették ezeket a gondolatokat saját fajunkra is. Az emberi társadalmat mint döntően kooperatív vállalkozást úgy tekintették, mint ami ugyanezekre a családi értékekre és gazdasági „szemet szemért", illetve „jó tett helyébe jót várj" stratégiákra épül.

Egy amerikai hangyakutatóra, Edward O. Wilsonra hárult a feladat, hogy 1975-ben elmondja: az emberi viselkedés nagy része megérett a darwini szempontú elemzésre, és ennek érdekében a társadalomtudományoknak fel kell készülniük a biológusokkal való együttműködésre. A két diszciplína addig külön úton járt, ám egy biológus számára a társadalomtudomány nem különbözik attól, mintha egyetlen állatfaj viselkedését tanulmányozná – csak épp ez a faj a mienk. Mivel azonban a társadalomtudósok nem így vélekednek a saját munkájukról, így a közös elméleti keretre vonatkozó javaslatokat nem fogadták kitörő örömmel. Wilson egyik feldühödött ellenfele még hideg vizet is öntött a fejére az egyik előadása után. A wilsoni szintézist, amelyet „szociobiológiának" nevezett, az alábbiakban kifejtett okokból sokan a múlt faji politikájával és végső soron a ho- lokauszttal azonosították.

Bár ez a fajta kritika nyilvánvalóan jogosulatlan – Wilson evolúciós magyarázatokat javasolt, nem pedig politikai célokat –,nem szabad meglepődnünk azon, hogy az emberi biológia témája erős érzelmeket és indulatokat vált ki.

A MÚLT TERHEI

Általában úgy hisszük, hogy bizonyosfajta emberi viselkedéseket könnyű megváltoztatni, mivel azok tanultak, míg más viselkedések ellenállnak a változtatásnak, mivel biológiai örökségünk részét képezik.

Sokfajta ideológia ragadta meg ezt a felosztást, hogy bizonyos emberi jellegzetességek (pl. az egyes rasszok intelligenciája közti különbségek) veleszületett természete vagy más jellegzetességek alakíthatósága (pl. a nemi sztereotípiák meghaladása) mellett érveljen. A kommunizmus az emberek alakíthatóságába vetett hatalmas bizalomra épült. Mivel az emberek, a társas rovarokkal ellentétben, ellenállnak annak, hogy a nagyobb közös jó érdekében feladják az egyéniségüket, néhány rezsim masszív átneveléssel kötötte egybe a forradalmait – úgy tűnik, mindhiába. A kommunizmus egy olyan gazdasági ösztönzőrendszer miatt bukott meg, amelynek köze sem volt az emberi természethez. Sajnos azonban csak azután, hogy temérdek nyomorúságot és halált okozott.

Még ennél is katasztrofálisabb volt az, ahogy a náci Németországban használták a biológiát. Itt is a kollektívat (das Volk) helyezték az egyéni fölé, de itt a választott módszer a társadalmi nevelés helyett a genetikai manipuláció volt. Az embereket „magasabb rendű" és „alacsonyabb rendű" kategóriákba sorolták, amelyek közül az előbbit meg kellett védeni attól, hogy „beszennyezze" az utóbbi. A nácik borzalmas orvosi nyelvezetében ez azt jelentette, hogy az egészséges Volkot meg kellett tisztítani a „rákos" elemektől. Ezt az elképzelést olyanfajta végletes megvalósítás követte, amelyet a nyugati civilizációnak soha nem szabad elfelejtenie.

28.1. ábra ♦ Mindkét véglet veszélyes: a nácik biológiai determinizmusa és a kommunisták „társadalmi mérnöksége"

Ugyanakkor nem szabad azt hinnünk, hogy a mélyen rejlő szelekcionista ideológia csak erre a konkrét helyre és időre korlátozódott. A 20. század korai szakaszában az eugenikai mozgalom, amely a „rátermettebb nyersanyag tenyésztésével" igyekezett fejleszteni az emberiséget, nagy népszerűségnek örvendett brit és egyesült államokbeli értelmiségi körökben. Olyan elképzelések alapján, amelyek Platón Az állam című művéig nyúlnak vissza, tökéletesen elfogadhatónak tartották az értelmi fogyatékosok és a bűnözők sterilizálását (terméketlenné tételét). A szociáldarwinizmus pedig – az az elképzelés, amely szerint egy laissez faire jellegű kapitalista gazdaságban az erős diadalmaskodik a gyenge felett, ami a népesség általános előmenetelét eredményezi – napjaink politikai programjaira is hatással van. Eszerint a szegényeket nem szabad segélyezni a létezésért folytatott küzdelmükben, hogy fel ne borítsuk a természet rendjét.

Ezeknek az eszmerendszereknek az ismeretében érthető, ha elnyomott emberi közösségek, mint például kisebbségek vagy nők nem képesek barátot látni a biológiában. Magam azonban amellett érvelnék, hogy a veszély mindkét irányból leselkedik, a biológiai determinizmusból éppúgy, mint ellentétéből, az alapvető emberi szükségletek tagadásából és abból a hitből, hogy bármivé válhatunk, amivé csak akarunk. Az 1960-as évek hippiközösségei, az izraeli kibucmozgalom vagy a feminista forradalom mind arra törekedtek, hogy újra meghatározzák az embert. A szexuális féltékenység, a szülő és a gyermek közti kötődés vagy a nemi különbségek tagadása csak addig működik, amíg egy ellenmozgalom helyre nem állítja a kulturális trendek és az evolúció révén kifejlődött hajlamok egyensúlyát.

28.2. ábra ♦ Legközelebbi rokonaink az állatvilágban – mint például ez a bonobó- család – számos emberi viselkedést mutatnak. A televízióban látható természetfilmek házhoz vitték a nagyközönség számára a biológiának az emberi viselkedésre gyakorolt hatásáról való tudást

A mai időket az teszi különbözővé, hogy a második világháború népirtása lassan emlékké halványodik, miközben a gének és a viselkedés közti kapcsolat meglétéről való bizonyítékok mennyisége elsöprő. A külön nevelt ikrek vizsgálatából származó ismeretek a közös tudás részévé váltak, és lassan minden héten olvashatunk az újságban arról, hogy felfedeztek egy új emberi gént. Ma már van bizonyíték arra, hogy a gének szerepet játszanak a skizofréniában, az epilepsziában, az Alzheimer-kórban, sőt olyan hétköznapi viselkedéses vonásokban is, mint amilyen az izgalomkeresés[82]. A nők és férfiak, sőt a meleg és heteroszexuális férfiak közti idegrendszeri és genetikai különbségekről is egyre többet tudunk. Transzszexuális férfiaknál például (akik úgy öltöznek és viselkednek, mint a nők) találtak egy kis agyi területet, amely a nők agyának megfelelő részéhez hasonlít.

Az ehhez hasonló tudományos felfedezések listája egyre hosszabb, olyan mennyiségű bizonyítékot eredményezve, amelyet már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Érthető okokból azok a tudósok, akik egész életüket azzal töltötték, hogy elítélték azt az elképzelést, amely szerint a biológia hatással van az emberi viselkedésre, nem egykönnyen változtatják meg az álláspontjukat. A nagyközönség azonban – amely, úgy tűnik, elfogadta, hogy a gének gyakorlatilag mindenben szerepet játszanak, amik vagyunk és amit teszünk – lassan erősebbnek bizonyul. Ezzel egyidejűleg a más állatokkal való összehasonlítással szembeni ellenállás is szertefoszlik, ahogy a televízióban sugárzott természetfilmek áradata az egzotikus vadállatok életét is elhozza az otthonunkba, és megmutatja, hogy az állatok jóval okosabbak és érdekesebbek, mint azt korábban gondoltuk.

A csimpánzokkal és bonobókkal végzett kutatások, mint például azok, amelyeket Jane Goodall és jómagam végeztünk, rámutatnak, hogy számtalan emberi tevékenység és képesség, a politikától a gyermeknevelésen és a kegyetlenségen át egészen az erkölcsösségig, hasonló formában megtalálható legközelebbi állati rokonaink életében is. Hogyan őrizhetnénk meg a múlt dualizmusát – mind az állatok és az emberek, mind a test és a lélek között –,mikor oly sok bizonyíték szól ellene? A biológiai hátterünkről való jelenlegi tudásunk egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy visszatérjünk a múlt tabula rasa jellegű nézeteihez.

Ez azonban nem oldja meg az ideológiák fenyegetésének problémáját: ha valami, ez tényleg mindent rosszra fordít. Amíg egyes embereket a politikai elkötelezettségük vezérel, addig úgy fogják bemutatni az emberi természetet, ahogy az a saját céljaiknak megfelel. A konzervatívok előszeretettel ábrázolják az embert olyannak, mint aki eredendően önző, míg a liberálisok arról igyekeznek meggyőzni, hogy az ember evolúciós fejlődése során társas és együttműködő lénnyé fejlődött. Mindkét állítás nyilvánvaló helyessége mutatja a legjobban, hogy mi a baj a leegyszerűsített genetikai determinizmussal.

MINDKÉT VILÁG LEGJAVA

Mivel a genetikai nyelvezet („egy x dolog génje") a hétköznapi kultúrában is megjelenik, minden okunk megvan arra, hogy megtanítsuk az embereknek: a gének önmagukban olyanok, mint a járdára hullott magok. Önmagukban semmit sem képesek létrehozni. Amikor a tudósok azt mondják, hogy egy tulajdonság öröklött, ezen csak azt értik, hogy az adott tulajdonságban található változatosság egy része genetikus tényezőkkel magyarázható. Azt, hogy a környezet általában legalább akkora részt magyaráz meg, hajlamosak vagyunk elfelejteni.

Mint Hans Kummer svájci főemlőskutató évekkel ezelőtt megjegyezte: megpróbálni eldönteni, hogy egy tulajdonságot mennyire hoznak létre a gének és mennyire a környezet, éppoly haszontalan, mintha azt kérdeznénk, hogy a távolból hallatszó dobolást a dobos vagy a hangszere okozza-e. Másfelől azonban, ha különböző alkalmakkor különböző hangokat hallunk, teljes joggal kérdezhetjük, hogy a hangok változatosságát a dobosok vagy a dobok közti különbségek okozzák-e. Ez utóbbi az egyetlenfajta kérdés, amelyet a tudomány feltesz, amikor a genetikai és a környezeti hatásokat állítja szembe.

A gének és a viselkedés közti kapcsolat feltérképezésének folytatását, az agyműködés sokkal alaposabb ismeretét, a társadalomtudományokban pedig az evolúciós paradigma fokozatos meghonosodását jósolom. Charles Darwin arcképei végül ott fognak díszelegni a pszichológia és szociológia tanszékek falain. De azt csak remélni lehet, hogy mindezt a viselkedéstudományok etikai és politikai vonatkozásainak folyamatos értékelése kíséri majd.

A tudósok hagyományosan úgy viselkednek, mintha nem az ő felelősségük lenne, hogy mire használják az általuk termelt információt. Bizonyos időszakokban még aktívan részt is vettek azok politikai fegyverként való használatában. Természetesen jelentős kivétel volt ez alól Albert Einstein, aki a viselkedés- és társadalomtudományokban elvárható morális éberség példája is lehetne. Ha a történelem bármire is megtanít, akkor arra biztosan, hogy kulcsfontosságú ébernek maradnunk a félremagyarázásokkal és leegyszerűsítésekkel szemben. Senki sincs jobb helyzetben ahhoz, hogy figyelmeztessen a torzításokra, és hogy elmagyarázza a bonyolult kérdéseket, mint maguk a tudósok.

Azt, hogy milyen irányban várható a gondolkodásunk fejlődése, talán megmutathatja egy példa a kulturális és evolúciós antropológia metszetterületéről. Sigmund Freud és számos hagyományos antropológus, mint például Claude Lévi-Strauss, úgy gondolták, hogy az emberi vérfertőzés-tilalom a családtagok közti szexuális késztetések elfojtását szolgája. Freud úgy hitte, hogy „a fiatal emberi lényeket érő első szexuális izgalom minden esetben incesztuózus jellegű". így az incesztustabut úgy tekintették, mint a kultúrának a természet felett aratott végső győzelmét.

Ezzel szemben Edward Westermarck finn szociológus, aki Freuddal nagyjából egy időben élt, azt feltételezte, hogy a korai családi kapcsolat (mint például az anya és gyermeke vagy a testvérek között) megöli a szexuális vágyat. Ezért úgy vélte, hogy egyáltalán nem vagy csak nagyon kis mértékben találunk szexuális vonzódást olyan emberek között, akik együtt nőttek fel. Lelkes darwinistaként Westermarck úgy vélte, hogy ez egy evolúciósan kifejlődött mechanizmus eredménye, amely a beltenyészet hátrányos következményeit hivatott elhárítani.

Napjainkig a témában a legnagyobb léptékű kutatást Arthur P. Wolf, a Stanford Egyetemen dolgozó antropológus végezte egy tajvani „természeti kísérlet" során tanulmányozott 14 400 nő házasodási adatai alapján. Az ebben a régióban élő családok között szokás, hogy örökbe fogadják és felnevelik eljövendő menyüket, ami azt jelenti, hogy a házastársaknak szánt gyermekek kiskoruktól fogva együtt nőttek fel. Wolf összehasonlította ezeket a házasságokat azokkal, amelyeket egymással az esküvő napjáig nem találkozó felnőtt férfiak és nők között rendeztek el. A válások számát a házastársi boldogság, a termékenységi mutatókat pedig a nemi élet mutatóiként használva az adatok nagyban megerősítették a Westermarck-hatás létezését: az élet első néhány évében fennálló kapcsolat hátrányosan hat arra, hogy a felnőttek házaspárként összeillenek-e. Más főemlősökre is hatással van ugyanez a mechanizmus. Sok főemlős úgy védekezik a beltenyésztés ellen, hogy a nemi érés után az egyik vagy a másik nem tagjai elhagyják a csoportot. A csoportot elhagyó nem tagjai új párokkal találkoznak, akikkel nem állnak rokoni viszonyban, míg az ott maradó nem tagjai kívülről biztosítják a genetikus sokféleséget. Ám általában az együtt maradó közeli rokonok is elkerülik a nemi közösülést.

Kisaburo Tokuda ezt először japán makákók csoportján figyelte meg a kiotói állatkertben, 1950-ben. Egy fiatal felnőtt hím, amely a ranglétra csúcsáig emelkedett, és így élhetett minden szexuális előjogával, gyakran párzott az összes nősténnyel, kivéve egyet: a saját anyját. Ez nem kirívó eset: az anya és fia közti párosodás minden főemlősfajban erősen korlátozott. Még a bonobóknál is, amelyek valószínűleg a szexuálisan legaktívabb főemlősök a világon, ebben a fajta partneri kapcsolatban a szex szélsőségesen ritka vagy teljes egészében hiányzik.

A Westermarck-hatás a legjobb példa a darwini megközelítésnek az emberre való alkalmazhatóságára, mivel nyilvánvalóan a természet és a környezet összhatásán alapul. Magában foglal egy fejlődési összetevőt (tanult szexuális averzió), egy veleszületetett összetevőt (a korai családi hatás), egy kulturális összetevőt (néhány kultúrában együtt nevelik a rokonságban nem álló gyermekeket, míg másokban az ellenkező nemű testvérek külön nőnek fel, de a legtöbbször olyan egyezséget kötnek az egyes családok, amely automatikusan meggátolja a rokonok közti szexualitást) és egy logikus evolúciós okot (a beltenyésztés megakadályozása), valamint egyenes párhuzamokat az állati viselkedéssel. Mindennek tetejébe jön a kulturális tabu, amely csak a mi fajunkban jelenik meg. A bonyolultabb kérdés az, hogy vajon az incesztustilalom csak formalizálja és megerősíti-e a Westermarck-hatást, vagy pedig egy lényegesen új dimenziót ad hozzá.

Egy olyan kutatási program, amely ötvözi a fejlődési, a genetikus, az evolúciós és a kulturális megközelítéseket egy jól leírható jelenség magyarázatára, elképesztő gazdagsága folytán megmutatja, milyen hatékony is az, ha lebontjuk a tudományterületeket elválasztó régi falakat. Nagyon valószínű, hogy az új évezredben az emberi viselkedésről való evolúciós gondolkodás egyre kifinomultabbá válik, ahogy kimondottan is figyelembe veszi a kulturális rugalmasságot. így a tanulás és ösztön közti hagyományos vagy- vagy kapcsolatot felválthatja egy összetettebb nézőpont. Eközben az állati viselkedés kutatói egyre inkább érdeklődni fognak a viselkedésre gyakorolt környezeti hatások, valamint – különösen olyan állatok, mint a főemlősök vagy a tengeri emlősök esetében – az információ és szokások kulturális átörökíthetőségének lehetősége iránt. Néhány csimpánzközösség például köveket használ arra, hogy terméseket törjön fel velük az erdőben, míg más közösségeknek ugyanezek a kövek és termések állnak a rendelkezésére, és semmit sem kezdenek velük. Ezeket a különbségeket nem magyarázzák meg a genetikus eltérések.

Ez a kétfajta fejlődés pedig együttesen oly mértékben gyengíteni fogja a napjainkban népszerű dichotómiákat, hogy azok végül teljesen el is tűnnek. Ahelyett, hogy a kultúrát a természet antitéziseként tekintenénk, sokkal mélyebben megérthetnénk az emberi viselkedést, ha szép csendben eltemetnénk a jó öreg öröklés-környezet vitát.

TOVÁBBI OLVASMÁNYOK

Gould, S. J. (1999): Az elméricskélt ember. Budapest, Typotex.

Waal, F. de (2001): Jótermészetűek. A jó és a rossz eredete az emberben és más állatban. Budapest, Műszaki Könyvkiadó.

Wilson, E. O. (1975): Sociobiology: The new synthesis. Belknap Press.

Wolf, A. P (1995): Sexual attraction and childhood association: A Chinese brief for Edward Westermarck.Stanford University Press.

FELADATOK

Hasonlítsa össze a Westermarck-hatást az incesztustilalom pszichoanalitikus fogalmával!

A fejlődés kritikus szakaszai és a veleszületett szerveződés kapcsolata. Vannak-e viselkedési eltérések ikrek között, s mi magyarázza ezt?

Mi az evolúciós pszichológia értelmezése az öröklés-környezet vitákról?

OLVASMÁNYOK

Az öröklés-környezet kérdés irodalmához lásd még Szokolszky Ágnes cikkénél.

Vajda Zs. (szerk. 2002): Az intelligencia és az IQ-vita. Budapest, Akadémiai.

WEBHELYEK

De Waal honlapja:

http://www.emory.edu/LIVING_LINKS/de_Waal.html

Érdekes anyagok a bonobószexualitás és az emberi szexualitás kapcsolatáról, de Waal leghíresebb kutatási témájáról, s recenzió egyik újabb könyvéről:

//songweaver.com/info/bonobos.html

www.altruisticlove.org/docs/dewaal.html

//eserver.org/clogic62002/madison.html

Gazdag szemináriumi anyag jelen cikk témájáról, az öröklés-környezet hagyományról:

http://serendip.brynmawr.edu/gen_beh/course02/index.html

Magyar híradás de Waal bonobókísérleteiről:

http://www.origo.hu/tudomany/fold/20030102azelso.html

Thomas Luckmann cikke a magyar Filozófiai Szemléből, mely de Waal kutatásainak implikációira is kitér a humán erkölcs eredetéről: http://www.c3.hu/~mfsz/MFSZ_9913/9913LUCKMANN.htm

Friss hanginterjú de Waallal:

http://www.sciencefridaycom/pages/RealAudio.html

29. DOREEN KIMURA – A férfi- és női agy eltéréseinek vizsgálata[83]

DOREEN KIMURA

Doreen Kimura (sz. 1936) kanadai pszichológus, jelenleg emeritus professzor a Simon Fraser Egyetemen Burnabyben, Brit Columbiában. Harminc évig a University of Western Ontario London, Canada professzora volt. A McGill Egyetemen szerzett fokozatot (PhD, 1961), D. O. Hebb tanítványaként. Visszatérő kutatási témái negyven éven át: az agyi és viselkedési aszimmetriák mérése, motoros és észlelési megnyilvánulásai; az aszimmetriák magyarázata; neuropszichológiai mérőeljárások fejlesztése, elsősorban a téri integráció és a téri képzelet terén; nemi eltérések a megismerési folyamatokban s kapcsolatuk az agyi s hormonális eltérésekkel a két nem között.

Néhány munkája

Neuromotor mechanisms in human communication. New York, 1993, Oxford University Press. Magyar nyelven

Nemi különbségek az agy működésében. Tudomány, 1992, 11, 65-72.

Férfi agy – női agy. Budapest, 2003, Kairosz.

A női és a férfiagy közötti eltérések legalább olyan régóta izgatnak bennünket, mint a két nem kognitív különbségei. Noha már elég komoly ismeretekkel rendelkezünk mind az agy, mind a kognitív rendszerek nemi sajátosságai területén, a kettő közötti kapcsolat feltárása még mindig gyerekcipőben jár. Kevés elképzelésünk van tehát arról, hogy agyunk miként hozza létre kognitív mintázatainkat.

A nemi hormonoknak a nemre jellemző felépítés- és viselkedésbeli különbségekben játszott szerepéről már elég sokat tudunk. Úgy gondoljuk, hogy az eltérések zöme a herék és a petefészkek kialakulásából következő másodlagos hormonális hatásoknak tulajdonítható. A nemi sajátosságokat ugyanakkor nemcsak közvetett hormonális, hanem közvetlen, genetikai hatások is alakíthatják. Ezek a gének elsősorban az X- vagy az Y- kromoszómán találhatóak, de előfordulhatnak a többi 22 kromoszóma bármelyikén, az úgynevezett autoszómákon is. Rágcsálókkal végzett korábbi vizsgálatok kimutatták, hogy nemcsak a herék fejlődését irányító gének és a nemi hormonok képesek nemre jellemző agyi képletek és viselkedéselemek kialakítására, hanem bármilyen más, ezektől független gén is (Maxson, 1997). Tudnunk kell tehát, hogy a genetikailag irányított hormonműködés mellett egyéb genetikai tényezők is közreműködhetnek a nemre jellemző agyi képletek és viselkedés alakításában.

AZ AGY MÉRETE

A nők és a férfiak agya közötti legszembetűnőbb felépítésbeli különbség a méret. A férfiagy 10-15 százalékkal nagyobb és nehezebb a női agynál. Egykor azt gondoltuk, hogy ennek oka egyszerűen a testméretek eltéréseiben keresendő; valóban, az agy-testméret arányát tekintve a különbség rögtön eltűnik. Kiderült azonban, hogy ennél többről van szó, és hogy önmagában a testméret növekedésével ez az arány csökken: termetes nők agy-testméret aránya kisebb, mint a filigránoké. Ez utóbbi tényező kiküszöbölésére Ank- ney (1992) megegyező testméretű nőket és férfiakat hasonlított össze, és azt találta, hogy a férfiak agya mindegyik esetben közelítőleg 100 grammal meghaladta a nőkét. Ez azt jelenti, hogy a férfiak és a nők agyának mérete még akkor is átlagosan 100 grammal eltér egymástól, ha a személyek magasságban és súlyban egyébként egyformák. Egy dán kutatócsoport szerint a férfiak agykérgi idegsejtjeinek száma 4 milliárddal haladja meg a nőkét, amit már nem lehet pusztán a magasságbeli eltérések számlájára írni (Pakkenberg és Gundersen, 1997).

Mi lehet vajon a jelentősége egy ekkora eltérésnek? Ankney szerint ez a súlykülönbség a titka a férfiak jobb téri képességeinek, mi azonban a rendelkezésünkre álló szerény ismeretek alapján inkább valamilyen általános intellektuális sajátosságot gyanítunk a nagyobb agyméret mögött. Legújabb kutatásaink során olyan módszereket is alkalmaztunk, amelyek az élő agyról készítve képeket, lehetővé tették a vizsgált személyek agyfelépítésének és kognitív képességeinek összehasonlítását. Az agy méretének és a standard IQ-tesztekkel megállapított intelligenciának kapcsolata nőknél és férfiaknál – noha nem kiemelkedő mértékben – egyaránt szignifikánsnak bizonyult (Andreasen et al., 1993; Wickett, Vernon és Lee, 1994, 1996; Willerman, Rutledge és Bigler, 1991), az agyméret ugyanakkor e próba szerint nem áll szorosabb összefüggésben a cselekvéses IQ-val, mint a verbális IQ-val, holott a cselekvéses intelligencia megállapításához téri elemzést feltételező vizuális-konstrukciós feladatok is tartoznak. Nem nyert megerősítést tehát az az elgondolás, hogy az agy méretkülönbsége a férfiak jobb téri képességeivel hozható összefüggésbe.

Mindössze két (Wickett et al., 1994, 1996) kutatás foglalkozott eddig az agyméret és a kiemelkedően nagy nemi különbségeket mutató téri próbákban – például a standard IQ-tesztekben nem szereplő mentális forgatásnál – nyújtott teljesítmények közötti kapcsolatokkal. Az egyikben csak nőket, a másikban csak férfiakat vizsgáltak. Az agyméret és az egyértelműen csak téri tesztek (mint a mentális forgatás) között nem lehetett valódi összefüggést kimutatni sem férfiaknál, sem nőknél, ugyanakkor néhány IQ-alpróba, így a számismétlés és a számolás agymérettel való kapcsolata egyértelműen szignifikánsnak bizonyult. Az eredmények tehát itt sem támasztották alá az agyméret és a jobb téri készségek közötti kapcsolatot. A megállapítás valószínűleg meggyőzőbb lenne nők és férfiak vegyes csoportjának vizsgálati eredményei birtokában, hiszen az agyméretkülönbség és a téri képességek összekapcsolásának gondolata olyan korrelációt feltételez, amelynek a nemek közötti vizsgálatokban is meg kell jelennie. Mind ez idáig sajnos még nem került sor az agyméret és a téri eredmények vegyes csoportban való vizsgálatára.

Az agyméret és az általános intelligencia közötti feltűnően erős kapcsolat vajon jelentheti-e azt, hogy a férfiak általában okosabbak a nőknél? Egy közösen elfogadott álláspont értelmében sokáig úgy tartottuk, hogy az intelligenciában nincs nemek közötti különbség, de Richard Lynn (1994) újabban megkérdőjelezte ezt a feltevést. Rámutatott, hogy a leggyakrabban használt intelligenciapróba, a Wechsler-teszt eredményei a férfiak némi előnyét mutatják, noha a nemek szempontjából legérzékenyebb próbákat már a teszt eredeti összeállításakor kivették belőle. Más intelligenciatesztek is hasonló eredményt mutatnak (Alexopoulos, 1996), s a különbség a téri próbák beiktatásával csak egyre nő. Lynn becslése szerint a férfiak átlagosan négy IQ-ponttal előzik meg a nőket. E meglehetősen vitatható felvetés további kutatásokat és polémiákat indított el (a különböző álláspontokat lásd Lynn, 1998; Mackintosh, 1998; és a folyóiratnak ugyanebben a számában még mások).

Az agy nemek közötti eltérései a méreten kívül még más, szerkezeti tulajdonságokban is megjelennek, és minden arra utal, hogy nem kell szemmel látható felépítésbeli különbség ahhoz, hogy a női és a férfiagy működése bizonyos tekintetekben eltérjen egymástól – vagyis az egyes anatómiai területek a két nemnél valószínűleg másként és más mértékben vesznek részt a kognitív folyamatok kialakításában.

A HIPOTALAMUSZ

Az agy eltérő nemi fejlődést mutató területei közül a hipotalamuszt ismerjük legjobban, minden bizonnyal azért, mert itt található a hímekre és a nőstényekre jellemző szexuális viselkedés szabályozásának központja. A hipotalamusz a középagy hasunk felőli és középső területe, és – mint már régóta tudjuk – olyan általános életműködések fenntartásáért felelős, mint a táplálkozás, az alvás, az utódok létrehozása és így tovább. A hímviselkedés szerveződését irányító androgének hatása a hipotalamusz olyan területein érvényesül, mint például a preoptikus terület (POA). A preoptikus area egyik alterülete nagyobb hím patkányoknál, mint nőstényeknél, és – mint Roger Gorski kimutatta – a nagyobbodás a korai androgenizáció hatására jön létre (Jacobson, Csernus, Shryne és Gorsky, 1981). A terület ennek köszönhetően kapta a preoptikus terület nemre jellemzően eltérő magja (sexually dimorphic nucleus of the preoptic area, SDN-POA) elnevezést.

Az SDN-POA humán megfelelője az elülső hipotalamusz szövetközi magvaiban (INAH) található, bár az még nem egészen tisztázott, hogy a négy INAH mag közül pontosan melyik azonosítható az SDN-nel. Holland és amerikai kutatók (Allen, Hines, Shryne és Gorski, 1989; Swaab és Hofman, 1995) boncolásos vizsgálatok alapján megállapították, hogy az INAH bizonyos területei nőknél kisebbek, mint férfiaknál.

A világ érdeklődését különösen Simon LeVay irányította a hipotalamusznak erre a területére azzal a bejelentésével, hogy az INAH egyes részei különböznek hetero- és homoszexuális embereknél. A nőknél általában kisebb méretű INAH-3 LeVay mintájában homoszexuális férfiaknál is kisebbnek bizonyult, mint heteroszexuálisoknál. Lehetséges, hogy a méretkülönbség valamilyen módon a partner nemének megválasztásával áll kapcsolatban, de – amint azt LeVay maga is hangsúlyozta – korrelációs adatoknál nehéz az ok-okozati összefüggéseket megállapítani. Lehet, hogy a terület mérete befolyásolja valamilyen módon a szexuális irányultságot, de ugyanígy elképzelhető az is, hogy a méretkülönbség a szexuális irányultságot irányító idegi tényezők eltéréseinek másodlagos következménye, vagy az is lehet, hogy LeVay homoszexuális vizsgálati személyeinél valamilyen egész más tulajdonság volt felelős az INAH-3 kisebb méretéért.

Az INAH-területtel szemben egy másik hipotalamikus terület, a látóideg kereszteződése feletti mag homoszexuálisoknál nagyobb méretű, mint heteroszexuálisoknál (Swaab és Hofman, 1995). Ez a mag a napi, az évszakos és más biológiai ritmusok szabályozásáért felelős, és a szexuális irányultságban játszott szerepe egyelőre tisztázatlan. Ide kapcsolódhat az, hogy egy egyetemi hallgatókkal végzett vizsgálatban a homoszexuális férfiak el- alvási-ébredési mintázata jobban hasonlított a heteroszexuális nőkére, mint a heteroszexuális férfiakéra (Hall és Kimura, 1993). A nők általában korábban kelnek és korábban fekszenek, mint a férfiak, és ezt láttuk a homoszexuális férfiaknál is.

A hipotalamusz még egy, a szexuális viselkedés szabályozásában részt vevő területét kell megemlítenünk, mégpedig a stria terminalist, amely férfiaknál szintén nagyobb, mint nőknél. Az egyik vizsgálatban a genetikailag férfi transzszexuálisoknál, akik úgy érzik, hogy rossz testbe születtek, a stria terminalis mérete megegyezett a nőkével. Ez az elváltozás semmiképp nem írható a férfiak felnőttkori hormonkezelésének számlájára (Zhou, Hofman és Swaab, 1995).

A HIPPOKAMPÁLIS EGYÜTTES

A téri emlékezeti feladatokat ellátó hippokampális együttes (formáció) néhány rágcsálófajnál nemre jellemzően eltérő szerkezetet mutat. A képlet a hippokampusz és a halántéklebeny középső részében található (entorhinális) szaglókérget foglalja magában (29.1. ábra). Patkányok hippokampális együttesének részleges eltávolítása után az állatok alig tudják a téri útvesztőfeladatokat megoldani. Érdekes, hogy például az élelmiszert raktározó madárfajoknak nagyobb a hippokampusza, mint az élelmiszert nem raktározóknak, ami arra utal, hogy a terület az előzetesen elrejtett élelmiszerkészletek felkutatásánál is fontos (Sherry, Vaccarino, Buckenham és Herz, 1989).

Patkányok, erszényes patkányok és poligám pockok hímjeinek hippokampális együttese nagyobb, mint a nőstényeké, tehát a nagyobb hippokampusz feltehetően nemcsak az elrejtett ennivaló megtalálásában, hanem poligám, nagy területeket bebarangoló hímeknél a tájékozódásban is szerepet játszik (Sherry, Jacobs és Gaulin, 1992). Úgy tűnik, hogy az anatómiai nemi különbségek a korai androgenizáció következményei (Roof és Havens, 1992).

Humán szinten eddig még nem találtunk a hippokampuszban hasonló nemi méreteltéréseket – gyerekek agyi képalkotó eljárásokkal történt vizsgálata nem mutatott ki semmilyen különbséget (Lucas, Lombardino, Roper és Leonard, 1996). Több tényező is szerepet játszhat abban, ha embereknél a hippokampális együttesnek esetleg nem lennének nemre jellemző változatai. A hippokampális terület humán szinten jóval szélesebb körű emlékezeti funkciókat szolgál, mint önmagában a téri memória (Milner, 1968), és az sem érdektelen, hogy a nők tárgylokalizációs emlékezete – legalábbis bizonyos elrendezésben – történetesen jobb, mint a férfiaké. Nem lenne könnyű bejósolni, hogy humán szinten melyik nemnél lenne a hippokampusz mérete nagyobb.

29.1. ábra ♦ Az emberi agy bal oldali képe. A halántéklebeny-tájék csak a halántéklebeny visszahajtásával válik láthatóvá

A FELTEKEK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK

Az emberi agy nemre jellemző különbségeit elsőként a bal és a jobb féltekét egymáshoz kapcsoló összekötő pályáknál állapították meg. Christine DeLacoste és Ralph Holloway 1982-ben egy Science-ben közölt cikkben jelentették be, hogy a két féltekét összekötő kérgestest hátsó része nőknél nagyobb és dudorosabb, mint férfiaknál. A vizsgálatokhoz szükséges keresztmetszetet a kérgestest boncolásos átvágásával nyerték (29.2. ábra).

A férfiak és nők kérgestest körüli részeinek különbségeit legalább annyian erősítették meg, mint amennyien cáfolták. A jelenlegi megegyezés úgy szól, hogy nőknél a kérgestest mérete valamennyivel valóban nagyobb. Többen állítják, hogy a különbség kizárólag a hátsó részre (splenium corporis callosi) korlátozódik (29.2. ábra), ráadásul csak a férfiagy nagyobb méretét korrigáló eljárások után mutatható ki (lásd áttekintésre Driesen és Raz, 1995). A férfi- és női agy bármilyen összehasonlításánál számolnunk kell azzal, hogy a férfiagy nagyobb mérete miatt a férfiak agyának bármely része eleve nagyobb lesz, mint a nőké.

Egy másik, az elülsőhasadékban felfedezett, nemre jellemző különbség nem váltott ki ilyen heves vitákat. Gorski és munkatársai kimutatták, hogy az elülső összekötő pálya keresztmetszete nőknél még akkor is nagyobb, ha a női agy kisebb méretétől eltekintünk (Allen és Gorski, 1991). Azt a korábbi felfedezést is megerősítették, hogy a talamusz két részét összekötő massa intermedia hiánya gyakrabban fordul elő férfiaknál, mint nőknél, és megléte esetén nőknél nagyobb. Végül azt is megállapították hogy a homoszexuális férfiaknál az elülső összekötő pálya nagyobb, mint heteroszexuálisoknál, és hogy – ameny- nyiben figyelembe veszik az agyméret különbségeit – az összekötő pályák mérete a heteroszexuális nőkével egyezik meg.

Mi lehet a nagyobb összekötő pályák jelentősége? A legegyszerűbb magyarázat szerint a nagyobb összekötő kötegek több idegrostot tartalmaznak, mint a kisebbek, így a két félteke között több és jobb kapcsolatot tesznek lehetővé. Az, hogy a nagyobb kérgestesti terület több, a két félteke között futó rostot tartalmaz, már bizonyított tény (Aboitiz Scheibel, Fisher és Zaidel, 1992). Következésképp, mivel a működések nem kötődnek mereven csak az egyik oldalhoz, az elsősorban csak az egyik féltekéhez kapcsolódó kognitív feladatok ellátásában részt vehet a másik félteke is. Ebből a problémamegoldás eltérő stratégiáira is következtethetünk: egy nem verbális probléma megoldásához például a két félteke közötti gazdagabb összeköttetés esetén igénybe vehető a verbális megfogalmazás is. Természetesen egyelőre csak tapogatózunk a magyarázatot keresve, de alighanem jó irányban.

29.2. ábra ♦ Az agy középső nyílirányú metszete és a láthatóvá vált kérgestest, az elülső hasadék és a massa intermedia. Egyes kutatások szerint a kérgestest hátsó része (splenium corporis callosi) nőknél nagyobb, mint férfiaknál, akárcsak a hátsó összekötő pálya. A massa intermedia hiánya férfiaknál gyakoribb, mint nőknél

Az, hogy a féltekék közötti működésmegosztás előny-e vagy hátrány, a kérdéses kognitív képességen múlik. Bizonyos készségek jól fejleszthetőek a féltekék közötti oda-visz- sza kommunikációval, de vannak olyanok is – például bizonyos motoros készségek –,amelyeknél, mivel célzott idegi szerveződésre van szükség, a gazdagabb összeköttetés egyenesen zavaró lehet. Egyelőre nem tudunk olyan, a két nemnél eltérő kognitív készségről, amely a nőknél az összekötő pályák különbözősége miatt jobb (vagy rosszabb) lenne, mint férfiaknál. Egy olyan vizsgálatot ismerünk, amely nőknél erős pozitív kapcsolatot talált a kérgestesti splenium és a verbális folyékonyságot mérő feladatok eredményei között (Hines, Chiu, McAdams, Bentler és Lipcamon, 1992). A vaskosabb sple- niummal rendelkező nők jobbak voltak a meghatározott betűvel kezdődő szavak, illetve mondatok felsorolásában. Mivel férfiak nem szerepeltek a vizsgálati személyek között, nem lehet tudni, hogy a nőknél megfigyelhető jobb verbális folyékonyság általában is a nagyobb kiterjedésű összekötő pályáknak tulajdonítható-e.

Nem kerülhetjük ki azt a következtetést sem, hogy a bal és a jobb agyfélteke közötti élénkebb információáramlás megváltoztathatja a két oldal munkamegosztását. Agysérültek vizsgálatai alapján nyilvánvaló, hogy a bal félteke a beszédért és a nyelvi készségekért felelős, míg a jobb félteke az észlelési és téri képességeknél játszik nagyobb szerepet. A munkamegosztást a működések lateralizációjának is szokták nevezni. A működés féltekékhez kapcsolódását az összekötő rostok száma többféleképpen is befolyásolhatja. Amennyiben az összekötő pályák szerveződése kezdettől fogva, már az élet korai szakaszában intenzív, akkor a két félteke közötti információcsere meghatározó lesz a működések féltekékhez kapcsolódásának kialakításában. Fejlettebb összeköttetések mellett a beszéd, a téri képességek vagy bármilyen más, inkább az egyik vagy másik féltekéhez kötődő működés kevésbé fog esetleg lateralizálódni.

Az is elképzelhető ugyanakkor, hogy a lateralizáció az összeköttetések méretétől független fejlődésen megy keresztül, és egy bizonyos, valamelyik féltekéhez kötődő kognitív feladat megoldásához könnyebben vesszük igénybe a jól hozzáférhető másik félteke szempontjait. Némelyek szerint a fejlettebb összekötő pályák egyenesen elősegítik a féltekei lateralizációt, mert a gazdagabb kapcsolatok segítségével az egyik félteke sikeresebben akadályozza meg a másik működését.

FELTEKEI ASZIMMETRIA

Az agyi aszimmetria nemek közötti eltérései a féltekék szerveződése során is létrejöhetnek. Nőknél és férfiaknál nem egyenlő számban keletkeznek idegsejtek a két féltekében. Ismeretes, hogy a rágcsálók hímjeinek jobb féltekei agykérge, az agy külső burka vastagabb, mint a bal (Diamond, Dowling és Johnson, 1981). Az aszimmetriát bizonyítottan az androgenizáció okozza, mivel a születésükkor kasztrált állatoknál, amikor az agy nélkülözni kénytelen a herékben termelt androgéneket, nem figyelhető meg ilyen vastagságbeli eltérés. A jobb félteke valamivel nagyobb vastagsága emberi magzatoknál is kimutatható (deLacoste, Horvath és Woodward, 1991), felnőtteknél ugyanakkor már nem. Amennyiben lenne ilyen különbség felnőtt férfiaknál, könnyűszerrel megmagyarázhatnánk a jobb féltekéhez kötődő vizuális-téri képességek náluk tapasztalt jobb működését. Éppen ez volt Geschwind (Geschwind és Galaburda, 1985) célja, amikor párhuzamot vont a herékben termelt androgének emberekre és rágcsálókra gyakorolt hatása között: a jobb félteke balhoz képest mindkét esetben erőteljesebben fejlődik. Később majd megkérdőjelezzük (könyvem 11. fejezetében) a férfiak téri képességeinek ezt a magyarázatát.

A csak bizonyos területekre korlátozódó féltekei lateralizációs különbség is befolyásolhatja a kognitív működések szerveződését. Jól azonosíthatóan eltér például a két félteke a halántéklebeny felső részének felszínén, az elsődleges hallásért felelős terület (lásd 29.1. ábra) mögött található halántéklebeny-tájék területén A bal oldali halántéklebeny-tájék a beszédhangok észlelése szempontjából fontos, és a legtöbb embernél kiterjedtebb, mint a jobb félteke megfelelő része (Geschwind és Levitsky, 1968). Felvetődött, hogy nőknél általában kisebb ez a bal oldal javára meglévő aszimmetria – mindenesetre a különbség, ha egyáltalán létezik, igen csekély. Egyéb, nemre jellemző alakzati eltérésekkel együtt ezt a megállapítást is többen megkérdőjelezték, és úgy tűnik, hogy két ismert, meglehetősen nagy mintán elvégzett vizsgálat (Wada, Clarke és Hamm, 1975; Jancke, Schlaug, Huang és Steinmetz, 1994) csak igen csekély mértékű eltéréseket igazolt.

Egy mostani, a féltekei aszimmetriára irányuló kutatás során azonban egy másik kérgi területen, a fali lebeny tájékán jelentős különbségeket sikerült kimutatni. A Sylvius-hasa- dék hátsó részén található halántéklebeny egyik részéről van szó (lásd 29.1. ábra). Jobbkezeseknél a bal féltekén a beszéd és a kézmozgások rendezéséhez járul jelentősen hozzá – talán kizárólag csak férfiaknál, a jobb oldalon pedig a téri képességekhez. A jobb és bal oldali falilebeny-tájék felszínének mérése a jobb oldal javára általános aszimmetriát mutatott ki, ami kapcsolatban állhat a jobb oldal téri-vizuális feldolgozásban betöltött fontos szerepével. Jobbkezeseknél a jobbra tolódás erőteljesebb férfiaknál, mint nőknél (29.3. ábra) (Jancke et al., 1994).

Balkezeseknél épp fordított a helyzet – a balkezes nőknél hangsúlyosabb jobb oldal aszimmetria látható a fali területeken, mint a balkezes férfiaknál; utóbbiaknál éppen hogy enyhe balra tolódás volt kimutatható. A vizsgált személyek kognitív mintázatairól sajnos nem voltak adataink, de más források alapján bizonyosnak látszik, hogy a kezesség és a nem (valamint az intelligenciaszint) kölcsönhatásai befolyásolják a téri képességeket. Egyes összehasonlításokban a balkezes nők téri képességei – a jobbkezesekkel ellentétben – meghaladják a balkezes férfiakéit (Harshman, Hampson és Berenbaum, 1983). Egyelőre nem tudni, hogy a téri képességeket a fali lebeny tájékának mérete vagy inkább a jobbra tolódó aszimmetria képes megbízhatóbban bejósolni.

29. 3. ábra ♦ A falilebeny-tájék aszimmetriájának iránya. A falilebeny- tájék általában nagyobb a jobb, mint a bal oldalon. Jobbkezeseknél ez a jobbra tolódó aszimmetria a férfiaknál jelentősebb, míg balkezeseknél az irány megfordul (Jancke et al., 1994 nyomán, a szerzők engedélyével)

Féltekei funkcionális aszimmetria látható szerkezeti különbségek nélkül is fennállhat, például az idegsejtek nyúlványainak, egyes területeinek számában vagy méretében, az idegingerület-átvivő anyagok termelődésében megnyilvánuló sejtszintű változatok is eredményezhetnek kognitív különbségeket. A neurokognitív rendszerek közötti rostkapcsolatok eltérései még a féltekéken belül is okozhatnak eltérő kognitív mintázatokat. Szinte alig lehet az agy alakzati vagy molekuláris szintjén olyan módosulásokat találni, amelyek valamilyen mértékben ne lennének hatással a problémamegoldó viselkedésre. Az érem másik oldala, hogy a működésbeli agyi aszimmetriában felfedezhető egyéni különbségek még akkor is megnyilvánulnak valamilyen módon fiziológiai különbségekben, ha a puszta szem számára láthatatlanok maradnak.

Az agyi aszimmetriák nemre jellemző különbségeinek feltárására külön erre a célra kialakított módszerekkel egészséges emberek bal és jobb fülének, látómezőjének vagy kezének tulajdonságait hasonlítjuk össze. A vizsgálatok azon alapulnak, hogy az agyféltekék elsősorban testünk ellentétes oldalainak motoros és érzékelési tevékenységeit ellenőrzik. Jóllehet például mindkét fülünk kapcsolatban áll mindkét félteke megfelelő, hallási bemenetekre szakosodott kérgi területeivel, a (bármelyik fülből az ellentétes féltekéhez futó) kereszteződő idegpályák jelentősebbek, mint a nem kereszteződők. A jobb fül tehát erősebb kapcsolatban áll a bal féltekével, mint a bal fül, amely viszont a jobb féltekével áll erősebb kapcsolatban. Amikor a két fülbe egyidejűleg két különböző szöveget juttatunk (úgynevezett dichotikus bemutatás során), a személy nem lesz képes minden szót pontosan visszamondani. A jobb fülbe adott szavakat általában pontosabban megjegyezzük, mivel azok a beszédhangok analizálását végző bal féltekébe jutnak (Kimura, 1961), míg a dallamok a bal fülbe adva kerülnek pontosabb jobb féltekei feldolgozásra (Kimura, 1964). A különbség nem a füleknél, hanem az információ agyba érkezésének helyén keresendő (29.4. ábra).

29.4. ábra ♦ A dichotikus hallás ábrázolása. A keresztezett pályák erősebbek, és két hanginger két fülbe történő egyidejű bemutatásakor szöveg esetén, mivel a hatékonyabb feldolgozást a bal félteke végzi, a jobb fülbe jutó információ kap elsőbbséget; a dallamoknál pedig a bal fülbe jutó

A látórendszernél a helyzet valamivel bonyolultabb. Embernél a két szemnek a két féltekével nagyjából ugyanolyan kapcsolatai vannak, így nem lesz különbség a két szemnek bemutatott adatok feldolgozása között.[84] Valójában az egyes látómezők, azaz előrenézve az orrunk jobb és bal oldala mentén látható terek fognak az ellentétes féltekében megjelenni (29.5. ábra). A bal látómezőből tehát az adatok mindkét szemnél a jobb oldali retinába, majd onnan a jobb féltekébe jutnak. Normális körülmények között nem fordulhat elő, hogy valami kizárólag az egyik látóterünkben jelenjen meg – mivel tekintetünk állandóan mozog –,ezért egy tachisztoszkópnak nevezett eszközt kell igénybe vennünk erre a célra. A készülék oly gyorsan villantja fel az ingert, hogy a bemutatás alatt nincs időnk tekintetet váltani. A maga elé néző vizsgálati személy bal vagy jobb látómezejében villantják fel rövid időre a bemutatandó képet (29.5. ábra).

A helyzet hasonlít ahhoz, ami a dichotikus hallásnál történik. Az elsősorban a bal féltekében észlelt szavakat és betűket a jobb látómezőben látjuk pontosabban, míg egy térben lévő pont helyének a jobb féltekéhez kötődő megállapítása a bal látómezőben bemutatva sikeresebb (Kimura, 1966).

29.4. ábra ♦ A bal és a jobb látómező, illetve a két félteke látókérgéhez futó idegpályák. Ha egy ingert kizárólag az egyik féltekének akarunk bemutatni, akkor a középre fixáló személy valamelyik kiválasztott látómezőjében villantsuk röviden fel. Ez a tachisztoszkópos eljárás

Mind a férfiaknál, mind a nőknél megtalálhatóak az ilyen észlelési aszimmetriák, de egyes vizsgálatok szerint férfiaknál nagyobb a két fül vagy a két látómező közötti különbség, mint nőknél (pl. Lake és Bryden, 1976; Weekes, Zaidel és Zaidel, 1995). Következtethetünk arra, hogy nőknél a két félteke működése nem válik szét olyan élesen egymástól, de arra is, hogy a női agy már említett gazdagabb féltekék közötti összeköttetései miatt a valamelyik fülből vagy látómezőből az ellentétes féltekébe érkező információ könnyebben átjut az azonos oldali féltekébe is. A bal fülbe juttatott szavak például elsősorban a jobb féltekét fogják ingerelni, de mivel a női agy több összekötő pályával rendelkezik, a jobb félteke átküldi az ingert a bal féltekébe, és így a két fül közötti különbség még akkor is csökkenni fog, ha a két félteke nem kevésbé aszimmetrikus, mint a férfiaké.

HIVATKOZÁSOK

Aboitiz, F., Scheibel, A. B., Fisher, R. S., Zaidel, E. (1992): Fiber composition of the human cor- pus callosum. Brain Research, 598, 143-153.

Allen, L. S., Gorski, R. A. (1991): Sexual dimorphism of the anterior commissure and massa intermedia of the human brain. Journal of Comparative Neurology, 312, 97-104.

Allen, L. S., Gorski, R. A. (1992): Sexual orientation and the size of the anterior commissure in the human brain. Proceedings of the National Academy of Sciences, 89, 7199-7202.

Allen, L. S., Hines, M., Shryne, J. E., Gorski, R. A. (1989): Two sexually dimorphic cell groups in the human brain. Journal of Neuroscience, 9, 497-506.

Alexopoulos, D. S. (1966): Sex differences in IQ. Personality and Individual Differences, 20, 445450.

Andreasen, N. C., Swayze, V, O'Leary, D. S., Alliger, R., Cohen, G., Ehrhardt, J., Yuh, W T. C. (1993): Intelligence and brain structure in normal individuals. American Journal of Psychiatry, 150, 130-134.

Ankney, C. D. (1992): Sex differences in relative brain size: the mismeasure of woman, too? Intelligence, 16, 329-336.

DeLacoste-Utamsing, M. C., Holloway, R. L. (1982): Sexual dimorphism in the human corpus callosum. Science, 216, 1431-1432.

DeLacoste, M. C., Horvath, D. S., Woodward, D. J. (1991): Possible sex differences in the devel- oping human fetal brain. Journal of Clinical and Experimental Neuropsychology, 13, 831-846.

Diamond, M. C., Dowling, G. A., Johnson, R. E. (1981): Morphological cerebral cortical asym- metry in male and female rats. Experimental Neurology, 71, 261-268.

Driesen, N. R., Raz, N. (1995): The influence of sex, age, and handedness on corpus callosum morphology. A meta-analysis. Psychobiology, 23, 240-247.

Geschwind, N., Galaburda, A. M. (1985): Cerebral lateralization. Biological mechanisms, asso- ciations, and pathology. I. A hypothesis and a program for research. Archives of Neurology, 42, 428-459.

Geschwind, N., Levitsky, V. (1968): Human brain: left-right asymmetries in temporal speech region. Science, 161, 186-187.

Hall, J. A., Kimura, D. (1993): Homosexuality and circadian rhythms. Neuropsychopharmacology Supplement Abstracts, 9, 1265.

Harshman, R. A., Hampson, E., Berenbaum, S. A. (1983): Individual differences in cognitive abilities and brain organization. I. Sex and handedness differences in ability. Canadian Journal of Psychology, 37, 144-192.

Hines, M., Chiu, L., McAdams, L. A., Bentler, P M., Lipcamon, J. (1992): Cognition and the cor- pus callosum: verbal fluency, visuospatial ability and language-lateralization related to mid- sagittal surface areas of callosal subregions. Behavioral Neuroscience, 1, 1142-1147.

Jacobson, C. D., Csernus, V. J., Shryne, J. E., Gorski, R. A. (1981): The influence of gonadectomy, androgen exposure, or a gonadal graft in the neonatal rat on the volume of the sexually dimorphic nucleus of the preoptic area. Journal of Neuroscience, 1, 1142-1147.

Jancke, L., Schlaug, G., Huang, Y., Steinmetz, H. (1994): Asymmetry of the planum parietale. NeuroReport, 5, 1161-1163.

Kimura, D. (1961): Cerebral dominance and the perception of verbal stimuli. Canadian Journal of Psychology, 15, 166-171.

Kimura, D. (1964): Left-right differences in the perception of melodies. Quarterly Journal of Experimental Psychology, 16, 355-358.

Kimura, D. (1966): Dual functional asymmetry of the brain in visual perception. Neuropsychol- ogy, 4, 275-285.

Lake, D. A., Bryden, M. P (1976): Handedness and sex differences in hemispheric asymmetry. Brain and Language, 3, 266-282.

LeVay, S. (1991): A difference in hypothalamic structure between heterosexual and homosexual men. Science, 253, 1034-1037.

Lucas, T. H., Lombardino, L. J., Roper, S. N., Leonard, C. M. (1996): Effects of handedness and gender on hippocampal size in normal children: an MRI study. Society for Neuroscience Abstracts, 22, 1860 (Abstract 730,12).

Lynn, R. (1994): Sex differences in intelligence and brain size: a paradox resolved. Personality and Individual Differences, 17, 257-271.

Lynn, R. (1998): Sex differences in intelligence: A rejoinder to Mackintosh. Journal of Biosocial Science, 30, 529-532.

Mackintosh, N. J. (1998): Reply to Lynn. Journal of Biosocial Science, 30, 533-539.

Maxson, S. C. (1997): Sex differences in genetic mechanisms for mammalian brain and behavior. Biomedical Reviews, 7, 85-90.

Milner, B. (1968): Further analysis of the hippocampal amnestic syndrome: 14-year follow-up study of H.M. Neuropsychologia, 6, 215-234.

Olton, D. S. (1977): Spatial memory. Scientific American, 236, 82-98.

Pakkenberg, B., Gundersen, H. J. G. (1997): Neocortical neuron number in humans: effects of sex and age. Journal of Comparative Neurology, 384, 312-320.

Roof, R. L., Havens, M. D. (1992): testosterone improves maze performance and induces devel- opment of a male hippocampus in females. Brain Research, 572, 310-313.

Sherry, D. F., Jacobs, L. F., Gaulin, S. J. C. (1992): Spatial memory and adaptive specialization of the hippocampus. Trends in Neurosciences, 15, 298-303.

Sherry, D. F., Vaccarino, A. L., Buckenham, K., Herz, R. S. (1989): The hippocampal complex of food-storing birds. Brain, Behavior and Evolution, 34, 308-317.

Swaab, D. F., Hofman, M. A. (1995): Sexual differentiation of the human hypothalamus in relation to gender and sexual orientation. Trends in Neurosciences, 18, 264-270.

Wada, J. A., Clarke, R., Hamm, A. (1975): Cerebral hemispheic assymmetry in humans. Archives of Neurology, 32, 239-246.

Weekes, N. Y., Zaidel, D. W., Zaidel, E. (1995): Effects of sex and sex role attributions on the ear advantage in dichotic listening. Neuropsychology, 9, 62-67.

Wickett, J. C., Vernon, P. A., Lee, D. H. (1994): In vivo brain size, head perimeter, and intelli- gence in a sample of healthy adult females. Personality and Individual Differences, 16, 831-838.

Wickett, J. C., Vernon, P. A., Lee, D. H. (1996): General intelligence and brain volume in a sample of healthy adult male siblings. International Journal of Psychology, 31, 238-238.

Willerman, L., Rutledge, J. N., Bigler, E. D. (1991): In vivo brain size and intelligence. Intelligence, 15, 223-228.

Zhou, J. N., Hofman, M. A., Gooren, L. J. G., Swaab, D. F. (1995): A sex difference in the human brain and its relation to transsexuality. Nature, 378, 68-70.

FELADATOK

Keressen olyan feladatokat vagy tantárgyakat, amelyekben jellegzetes fiú-lány eltérések vannak!

Végezzen el egy kis vizsgálatot! Figyelje meg öt percen át néhány lány és fiú gesztusait beszélgetés közben! Beszéd közben jegyzeteljen az alábbi táblázatnak megfelelően minden személynél, majd készítsen nemek szerinti összegzést! Mit mondanak az eredmények a beszéd és a gesztuskeletkezés idegrendszeri kapcsolatáról? (Doreen Kimura feladata)

6.1. táblázat -

Bal kéz gesztikulál

Jobb kéz gesztikulál

Testet érinti

Testet nem érinti


Milyen nemi különbségek szereotípiák csak, s melyek „valódiak"? Milyen nemi különbségek változtak az utóbbi ötven évben Magyarországon?

OLVASMÁNYOK

Baron-Cohen, S. (2004): The Essential Difference: Men, Women and the Extreme Male Brain. London, Penguin Press Science. – Izgalmas új elmélet arról, hogy a szélsőségesen férfias agyműködés számos viselkedési zavar oka, például az autizmusé és a diszlexiáé.

Ranschburg J. (1996): A no és a férfi. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. – Klasszikus leíró jellemzések.

Tannen, D. (1995): Hogyan mondjam el neked? Budapest, Hunga-Print.

Tannen, D. (2001): Miért értjük félre egymást? Kapcsolataink a beszélgetési stíluson állnak vagy buknak. Budapest, Tinta Könyvkiadó. – Mindkét könyv elsősorban a nemek közti nyelvhasználati eltérésekről.

WEBHELYEK

Kimura honlapja, számos cikkének szövegével: http://www.sfu.ca/~dkimura/

Recenziók Kimura könyvéről:

http://human-nature.com/nibbs/02/kimura.pdf

http://authors.booksunderreview.com/K/Kimura,_Doreen/

Kimura elektronikus könyve: Sex differences in the brain:

http://www.ebookmall.com/alpha-authors/Doreen-Kimura.htm

Kimura a tudományban a nemi diszkrimináció elleni mozgalom élharcosa Kanadában. Számos elektronikus dokumentum foglalja össze javaslatait a döntéshozók számára: http://psych.mcmaster.ca/bbcs/motions.pdf az alábbi pedig az érintett társaság honlapja: http://www.safs.ca

FILMFORRÁSOK

Kimura kiváló életrajzi honlapja, videointerjúkkal:

http://www.science.ca/scientists/scientistprofile.php?pID=10

30. ERIK H. ERIKSON – Az ember nyolc korszaka[85]

ERIK H. ERIKSON

Erik H. Erikson (1902-1994) német származású amerikai pszichoanalitikus, a Berkeley és Harvard Egyetem tanára az 1950-1960-as években. Az ifjúságpszichológia úttörő személyisége. Elméleti munkáiban s gyakorlatában is az egész életen át tartó fejlődést állítja előtérbe (lásd könyvrészletét), s a fejlődést minden életkorban nagy válságok és identitásátalakulások keretében értelmezi. Érvelésében a klasszikus pszichoanalitikus klinikai tapasztalat mellett nagyban támaszkodik az antropológia adataira is. Az azonosság alakulásának mintázatait számos neves politikai és kulturális szereplő elemzésével (Luther, Gandhi) is illusztrálta. Ennek révén vált az élettörténeti pszichoanalitikus rekonstrukció, az ún. pszichohistória egyik ősévé.

Fontosabb művei

Identity, youth andcrisis. New York, 1968, Norton. Identity and the life cycle. New York, 1980, Norton.

Magyar nyelven megjelent

Az ifjú Luther. Budapest, 1989, Gondolat. (Eredeti 1958.)

Gyermekkor és társadalom. Budapest, 2002, Osiris. (Eredeti 1950, több átdolgozott kiadás.)

1. ALAPVETŐ BIZALOM VS. ALAPVETŐ BIZALMATLANSÁG

A csecsemőben rejlő társas bizalom első megnyilvánulásai etetésének könnyedségében, alvásának mélységében, beleinek nyugalmában érhetők tetten. Növekvő befogadóképessége és az anyai gondoskodó technikák kölcsönös szabályozásának élménye fokozatosan segíti a veleszületett éretlen homeosztatikus rendszeréből eredő kellemetlen érzés kiegyensúlyozásában. Egyre gyarapodó ébrenléti órái során mind több érzékszervi kaland kelti benne az ismerősség érzését, amely belső jóérzéssel esik egybe. A kellemesség változatai és a hozzájuk kapcsolt emberek ugyanolyan ismerőssé válnak, mint a belek mardo- só kellemetlensége. A gyermek első társas teljesítménye abban a hajlandóságában nyilvánul meg, amellyel indokolatlan szorongás vagy harag nélkül hagyja, hogy édesanyja látókörén kívül kerüljön, mivel anyja belső bizonyossággá és külső megjósolhatósággá is vált. A tapasztalatok efféle következetessége, folyamatossága és azonossága egyfajta kezdetleges identitásérzést biztosít, s ez véleményem szerint azon a felismerésen múlik, hogy létezik a megjegyzett és anticipált érzéki benyomásoknak és képeknek olyan belső sokasága, amely szorosan együtt jár az ismerős és megjósolható dolgok és emberek külső sokaságával.

Amit mi bizalomnak [trust] nevezünk, megegyezik azzal, amit Therese Benedek con- fidence-nek nevezett. Azért választom a trust szót, mert több naivságot és kölcsönösséget foglal magában: egy csecsemőről mondhatjuk, hogy bizakodó [to be trusting], de túlzás lenne azt állítani, hogy bizonyos valami felől [has confidence]. A bizalom [trust] általános állapota pedig nemcsak azt jelenti, hogy valaki megtanulta, számíthat arra, hogy a külső gondoskodók folytonosan ugyanazok, hanem azt is, hogy bízhat saját magában és szerveinek a belső késztetéseket legyűrő képességében, és azt is, hogy elég megbízhatónak tartja magát a tekintetben, hogy a gondoskodóknak ne kelljen egyfolytában azon őrködniük, nehogy elhagyja őket.

A külső és belső világ közötti kapcsolat állandó ízlelgetésének [tasting] és próbálgatásának [testing] döntő próbája a harapószakasz dühöngései során következik el, akkor, amikor a fogak belülről okoznak fájdalmat, és amikor a külső támogatók nem segítenek, vagy elhúzódnak az egyetlen megkönnyebbüléssel járó cselekedettől, a harapástól. Nem mintha a fogzás önmagában olyan borzasztó következményekhez vezetne, amelyeket olykor tulajdonítanak neki. Mint azt már korábban hangsúlyoztuk, a csecsemőt most az ösztönzi, hogy többet ragadjon meg, ám hajlamos a vágyott jelenléteket: a mellbimbót és az anyamellet, illetve az anya összpontosító figyelmét és gondoskodását megfoghatatlan- ként megtapasztalni. Úgy tűnik, a fogzásnak prototipikus jelentősége van, és mintája lehet a mazochista hajlamnak, kegyetlen jóérzést biztosítva annak az élvezetével, hogy valaki fájdalmat okoz önmagának, vagy képtelen megelőzni valamilyen jelentős veszteséget.

Az alapvető bizalom hiányát a pszichopatológia legjobban a kisgyermekkori skizofrénia eseteiben tanulmányozhatja, egy teljes életen át tartó gyengeségét pedig olyan felnőtt személyiségek esetében, akik szokásszerűen húzódnak vissza skizoid és depresszív állapotokba. Az ezekben az esetekben folytatott terápiák legalapvetőbb követelményévé éppen a bizalom állapotának helyreállítása vált. Függetlenül ugyanis attól, hogy milyen feltételek okozták a pszichotikus törést, sok nagyon beteg ember voltaképpen az érzékek és a fizikai valóság, illetve a szavak és a társas jelentések között húzódó határvonalakat keresi, s így a viselkedésében megnyilvánuló bizarrsággal és visszahúzódással kísérli meg a társas kölcsönösség visszaállítását.

A pszichoanalízis szerint a belső és a külső közötti megkülönböztetés korai folyamataiból erednek a kivetítések és a belevetítések, amelyek, másokkal együtt, a legmélyebb és legveszélyesebb elhárító mechanizmusainkként maradnak meg. A belevetítés során úgy érezzük és úgy cselekszünk, mintha egy külső jóérzés belső bizonyossággá vált volna. A kivetítés során pedig valamilyen belső ártalmat külsőként tapasztalunk meg: számunkra fontos embereket azzal a gonoszsággal ruházunk fel, amely valójában bennünk rejlik. E két mechanizmus, a kivetítés és a belevetítés tehát feltehetően azt modellezi, ami a csecsemőben végbemegy, miközben külsővé szeretné tenni a fájdalmat, és belsővé az örömöt. Olyan szándékról van szó, amelynek végül is meg kell hajolnia az érésben lévő érzékek és az értelem bizonysága előtt. A szeretet, a bizalom és a hit súlyos felnőttkori válságai folyamán ezek a mechanizmusok, többé-kevésbé normális módon, újból működni kezdenek, és sok-sok „érett" egyén ellenfelekkel és ellenségekkel szemben megnyilvánuló irracionális viszonyulásait jellemezhetik.

A puszta létezésbe vetett alapvető bizalom avagy alapvető bizalmatlanság alapkonfliktusának megoldására szolgáló maradandó mintázatok tartós kiépítése az én első feladata, s így először is az anyai gondoskodásé. Meg kell jegyeznünk azonban, úgy tűnik, hogy a legkorábbi csecsemőkori tapasztalatokból eredő bizalom mértéke nem az étel vagy a szeretetmegnyilvánulások abszolút mennyiségén, hanem inkább az anyai kapcsolat minőségén múlik. Az anyák azzal a fajta gondoskodással teremtik meg a bizalom érzését gyermekeikben, amelynek jellegében – saját kulturális életstílusuk bizalmat érdemlő keretein belül – a kisbaba egyéni szükségleteire válaszoló érzékeny törődés a személyes megbízhatóság szilárd érzésével párosul. Ez teremti meg a gyermek kialakuló identitásérzésének az alapját, amely később a „jól vagyok", az „önmagam vagyok" és az „olyanná válok, akiben az emberek bíznak" érzéseivel egyesül. így tehát (a gyermekgondozás követelményeiként az előzőekben meghatározott határokon belül) kevés olyan frusztráció van akár ebben, akár az ezt követő bármelyik szakaszban, amelyet a felnövekvő gyermek nem tud elviselni, ha a frusztráció a nagyobb azonosságot és erősebb folytonosságot eredményező fejlődés mindig megújuló tapasztalatához vezet: az egyéni életciklus végső teljessége felé, amely újabb jelentőségteljes hovatartozásokat foglal magában. Nem elegendő, ha a szülők csupán a tiltás és a megengedés bizonyos módjaival irányítanak, hanem arra is képesnek kell lenniük, hogy gyermekük számára azt a mély, szinte szomatikus meggyőződést képviseljék, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Végtére is, a gyermekek nem a frusztrációk hatására lesznek neurotikusokká, hanem e frusztrációk társas értelmének hiánya vagy elvesztése miatt.

Úgy tűnik azonban, hogy – még a legkedvezőbb körülmények között is – e szakasz vezeti be a lelki életbe a belső megosztottság érzését és az elvesztett paradicsom utáni egyetemes érvényű vágyakozást (amely azután prototipikussá lesz). Szükség van arra, hogy a megfosztottság-, a megosztottság- és az elhagyatottságérzés nagy hatalmú keverékével szemben az alapvető bizalom egész életen át fenntartsa magát.

Az egymást követő szakaszok és válságok mindegyikének sajátos kapcsolata van a társadalom valamely alapvető alkotóelemével, abból az egyszerű okból, hogy az emberi életciklus és az ember intézményei együtt fejlődtek ki. E fejezetben – az egyes szakaszok leírása után – éppen csak megemlíteni tudjuk, hogy a társas szerveződés mely alapvető eleme kapcsolódik hozzájuk. A kapcsolódás kettős: az ember gyermeki gondolkodásmódjának maradványait és ifjonti lelkesedését hozza magával ezekbe az intézményekbe, és – mindaddig, amíg képesek valódiságukat fenntartani – gyermeki gyarapodásainak megerősítését kapja tőlük cserébe.

Az újszülöttben növekvő bizalmat tápláló szülői hit a történelem folyamán a szervezett vallásban kereste intézményes védelmezőjét (és alkalmanként benne lelte meg legnagyobb ellenségét). A gondoskodás szülte bizalom csakugyan próbaköve egy vallás valódiságának. A vallások közös jellemzője a szabályosan ismétlődő gyermekes önátadás a földi javakat és lelki egészséget egyaránt adományozó Gondoskodónak vagy gondoskodóknak; az ember kicsinységének valamiféle bemutatása kicsinyített testhelyzet és alázatos gesztusok által; az ember rossz cselekedetekről, gondolatokról és gonosz szándékokról imában vagy énekben megfogalmazott vallomástétele; a buzgó kérelem az isteni útmutatás segítségével történő belső egység elérésére; végezetül annak belátása, hogy az egyéni bizalomnak közös hitté, az egyéni bizalmatlanságnak közösen megfogalmazott gonosszá, az egyén helyreállításának pedig sokak rituális gyakorlatának részévé, valamint annak jelévé kell válnia, hogy megbízható a közösség számára.[86] Bemutattuk, hogy a törzsek olyan kollektív varázslat kifejlesztése révén boldogulnak a természet egy-egy metszetével, amely étellel és más javakkal ajándékozza meg a Természetfeletti Gondoskodókat, mintha csak mérgesek volnának, s imákkal meg önkínzással kellene őket lecsillapítani. Vezeklés idején a kezdetleges vallások, minden vallás legprimitívebb része és minden egyes egyén vallásos része olyan erőfeszítésekben bővelkednek, amelyek jóvátételt igyekeznek nyújtani az anyai mátrix ellen irányuló homályos cselekedetekért, és megpróbálják helyreállítani a küzdelmeink jóságába és a világegyetem erőinek jóindulatába vetett hitet.

Minden társadalomnak és minden korszaknak meg kell találnia a tiszteletadás intézményesített formáját, amely életképességét – az eleve elrendeléstől a meghatározatlanságig terjedő felfogásokat tartalmazó – világképéből nyeri. A klinikus csak azt figyelheti meg, hogy sokak büszkék vallástalanságukra, de gyermekeik nem vállalják a vallás nélkül folytatott élet kockázatát. Másfelől azonban sokan vannak, akik éltető hitet merítenek társadalmi célú cselekedeteikből vagy tudományos foglalatosságukból. És vannak olyanok is, akik hívőnek vallják magukat, a gyakorlatban mégis az élet és az ember iránti bizalmatlanság árad belőlük.

2. AUTONÓMIA VS. SZÉGYEN ÉS KÉTSÉG

Ha az ember növekedését és válságait olyan alapvető alternatív viszonyulások sorozataként írjuk le, mint bizalom avagy bizalmatlanság, a „valaminek az érzése" kifejezéshez fordulunk, holott az „egészség érzése" vagy a „rosszullét érzése" és az ezekhez hasonló „érzések" átjárják a felszínt és a mélységet, a tudatot és a tudattalant. Ezért aztán ezek az „érzések" egyszerre az introspekció révén megközelíthető tapasztalás módjai, a mások által megfigyelhető viselkedés módjai, valamint tesztek és analízis által meghatározható tudattalan belső állapotok. Fontos, hogy előrehaladásunk során mindhárom dimenziót észben tartsuk.

Az izomzati érés a társas módozatok két egyidejű készletével látja el a kísérletező szakaszt: a megtartás és az eleresztés módozataival. Alapkonfliktusuk – akárcsak az összes módozat esetében – egyaránt vezethet ellenséges és jóindulatú várakozásokhoz, illetve viszonyulásokhoz. Tehát a megtartás éppúgy válhat romboló és kegyetlen visszatartássá vagy korlátozássá, ahogyan a gondoskodás mintázatává is: birtoklássá és megtartássá. Az eleresztés szintén átfordulhat a romboló erők ártalmas szabadon engedésébe, vagy alakulhat nyugodt „elengedéssé" és „élni hagyássá" is.

Ebben a szakaszban ezért a külső irányításnak határozottan megnyugtatónak kell lennie. A kisbabának meg kell éreznie, hogy az orális szakasz düheiből megmentett tartós kincset, a létezésbe vetett alapvető hitét nem kockáztatja jelenlegi magatartás-változása, amely az önálló választás, a követelődző kisajátítás és a konok eltávolítás heves és erőszakos kívánságában nyilvánul meg. A szilárdság meg kell, hogy védje még kialakulatlan ítélőképességének lehetséges anarchiájától, a belátáson alapuló megtartásra és eleresztés- re való képtelenségtől. Ahogy környezete arra biztatja, hogy „álljon a saját lábára", úgy meg is kell, hogy védje a szégyen és a korai kétség értelmetlen és zsarnoki tapasztalataitól.

Az utóbb említett veszély azok közül való, amelyeket a legjobban ismerünk. Mert ugyanis, ha megtagadjuk a gyermektől a szabad választás autonómiájának fokozatosan kialakuló és helyesen irányított tapasztalatát (vagy ha az meggyengül a bizalom kezdeti elvesztése miatt), minden megkülönböztetésre és irányításra vonatkozó késztetését maga ellen fogja fordítani. Túlirányítja saját magát, koraérett lelkiismeretet fog kifejleszteni. Ahelyett, hogy azért venne birtokba tárgyakat, hogy céltudatos ismétlésekkel kipróbálja őket, ismétlései kényszerűvé válnak. E kényszeresség segítségével persze megtanulja újra birtokba venni a környezetét, s makacs és aprólékos ellenőrzéssel hatalmat szerezni fölötte, de nem lelhet benne széles körű kölcsönös szabályozásra. Az efféle csalóka győzelem a kényszerneurózis gyermeki mintája. És egyúttal azoknak a későbbi, felnőtt kísérleteknek a gyermekkori forrása is, amelyek az irányítást inkább a szabályok betűi, mintsem szelleme alapján fogják fel.

A szégyen olyan érzelem, amelyet, minthogy civilizációnkban a bűntudat igen korán és könnyen magába szívja, nem tanulmányozunk eléggé. A szégyen feltételezi, hogy valaki tudja, teljesen ki van szolgáltatva mások figyelő tekintetének: egyszóval éntudata van. Akaratunk ellenére láthatóak vagyunk; a szégyennel kapcsolatos álmainkban ezért fordul elő, hogy hiányos öltözékben, hálóruhában, „gatya nélkül" állunk, mások pedig bámulnak minket. A szégyen korán kifejeződik az arc betemetésének vagy az azonnali föld alá süllyedésnek a késztetésében. Am véleményem szerint mindez lényegében olyan harag, amely az énfogalom ellen irányul. A megszégyenített szeretné arra kényszeríteni a világot, hogy ne lássa őt, ne vegyen tudomást arról, hogy megfigyelhető. Szeretné elpusztítani a világ szemét. Ehelyett csak saját láthatatlanságra vágyhat. Ezt a lehetőséget bőségesen kihasználja a „megszégyenítés" nevelő módszere, amelyet néhány primitív nép oly kizárólagosan alkalmaz. A láthatóságon alapuló szégyen megelőzi a halláson alapuló bűntudatot, a rosszaság olyan érzését, amelyet egyedül élünk át, amikor senki sem figyel bennünket, amikor minden csendes, kivéve a felettes én hangját. A megszégyenítés a fokozódó kicsinységérzést használja fel, amely akkor fejlődhet ki, amikor a gyermek fel tud már állni és képes tudomást szerezni a méret és az erő viszonylagosságairól.

A túl gyakori megszégyenítés nem vezet valódi szabálykövetéshez, hanem ahhoz a titkos eltökéltséghez, hogy megpróbáljuk szárazon megúszni a dolgot, ha lehet, észrevétlenül; sőt még arcátlan pimaszságot is előhívhat. Van egy igen hatásos amerikai ballada, amelyben a gyilkos, akit a közösség szeme láttára akasztanak fel, ahelyett hogy annak rendje s módja szerint megszégyenítve érezné magát, szidalmazni kezdi a jelenlevőket, s dacos üdvözléseit mindig az „Isten verje meg a szemeteket" szavakkal fejezi be. Sok kisgyermek elviselhetetlen szégyenében olyan szörnyű lelkiállapotba kerülhet, hogy – ha volna rá szava és elég bátorsága – ugyanígy fejezné ki ellenszegülését. E gyászos utalással arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mind a gyermek, mind a felnőtt csak bizonyos határig képes önmagát, testét és vágyait gonosznak és tisztátalannak tekinteni, illetve azokat, akik erre kényszerítik, tévedhetetlennek hinni. Hajlamossá válhat arra, hogy megfordítsa a helyzetet, s az ítélethozók puszta létezését legalább annyira gonosznak tartsa, azt gondolva: saját ideje akkor jön el, ha azok elmennek, vagy ha ő hagyja el őket.

A kétség a szégyen édestestvére. Amíg a szégyen a felegyenesedés és a kiszolgáltatottság tudatából fakad, a kétség – klinikai megfigyelések alapján úgy gondolom – inkább annak a tudatával függ össze, hogy az embernek eleje és háta – különösen pedig „hátsója" – van. A testnek e hátsó területét ugyanis, amelyhez az agresszív és libidinális középpont, a záróizmok és a fenék is tartozik, nem láthatja a gyermek, sőt mások akarata uralkodhat rajta. A „hátsó" a kis lény sötét tartománya, olyan testterület, amelyet varázslatosan uralhatnak és ténylegesen bitorolhatnak azok, akik meg akarják támadni az ember autonóm erejét, és akik gonosznak nevezik a belek azon termékeit, amelyek elengedésükkor még teljesen rendjén valónak tűntek. A magunk mögött hagyottakban való kétségnek erre az alapérzésére épül a későbbi, inkább verbális formában megnyilvánuló kényszeres kételkedés; felnőttkori kifejeződését pedig azokban a paranoid félelmekben találja meg, amelyek rejtett üldözőkre, illetve a hátulról (és a hátsóból) fenyegető titkos támadásokra vonatkoznak.

Ez a szakasz tehát döntő jelentőségű a szeretetnek és a gyűlöletnek, az együttműködésnek és az önfejűségnek, az önkifejezés szabadságának és elnyomásának arányát illetően. Az önbecsülés elvesztése nélkül szerzett önuralom érzéséből ered a jóindulat és büszkeség sokáig tartó érzése; az önuralom elvesztésének érzése, a túlzott idegen irányítás pedig a kétségre és a szégyenre való tartós hajlamhoz vezet.

Ha némely olvasó úgy érzi, hogy e szakaszok „negatív" lehetőségeit túlhangsúlyoztuk, arra kell felhívnunk a figyelmét, hogy ez nem csupán a klinikai adatokba való belefeledkezés eredménye. Látszólag érett és neurózistól mentes felnőttek is érzékenyek a szégyenteljes arcvesztés lehetőségére, és félnek a „hátulról jövő" támadástól – amely, noha teljesen irracionális, és ellentmond a birtokukban lévő tudásnak, mégis végzetes fontosságú lehet, ha például faji kérdéseket vagy nemzetközi ügyeket befolyásoló érzelmekhez kapcsolódik.

Az alapvető bizalom szakaszát a vallás intézményéhez kapcsoltuk. Az egyénnek arra irányuló tartós szükséglete, hogy akarata a dolgok felnőtt rendje szerint legyen ismételten megerősítve és körülhatárolva – s ez ugyanakkor megerősíti és körülhatárolja mások akaratát is –,a törvény és a rend elvében lel intézményes biztosítékra. Ez az elv szabja meg minden egyén előjogait és korlátozásait, kötelezettségeit és jogait. A mindennapi életben éppúgy, mint a hazai vagy nemzetközi törvényszék előtt. A gyermek körül lévő felnőttek jogszerű méltóságának és törvényes függetlenségének érzése nyújtja a jó szándékú gyermek számára azt a bizalomteli várakozást, hogy a gyermekkorban elősegített autonómia a későbbi élet folyamán nem vezet majd indokolatlan kétséghez vagy szégyenhez. így azután a gyermekkorban kialakított és az élet előrehaladtával módosuló autonómiaérzés a gazdasági és politikai életben a jogérzék védelmét szolgálja (és egyben támogatást kap tőle).

3. KEZDEMÉNYEZÉS VS. BŰNTUDAT[87]

Minden gyermek esetében minden szakasz során az eleven kibontakozás új csodája jelenik meg, amely mindenkinek új reményt és új felelősséget hoz. Ilyen a kezdeményezés érzése és mindent átható jellege is. Mindezeknek az érzéseknek és jellegeknek azonosak az ismérvei: a több-kevesebb félelemmel és ügyetlenkedéssel terhelt válság megoldódása után hirtelen úgy tűnik, mintha a gyermek személyében és testében egyaránt „összenőne". „Még inkább önmaga" lesz, szeretettelibbé, elengedettebbé és okosabbá ítéleteiben, tevékenyebb és tevékenységre indítóbb. Szabadon rendelkezik azzal az energiatöbblettel, amely lehetővé teszi, hogy kudarcait gyorsan elfelejthesse, és hogy azt, ami kívánatosnak – még ha egyúttal bizonytalannak, sőt veszélyesnek is – látszik, töretlenül és helyesebb irányból közelíthesse meg. A kezdeményezés a puszta tevékenység és a mozgás kedvéért történő feladatvállalás, tervezés és „nekigyürkőzés" jellegzetességeivel gazdagítja az autonómiát, míg korábban az önfejűség meglehetősen gyakran dacos cselekedetekre vagy legalábbis tiltakozó függetlenségre ösztönzött.

Tudom, hogy a „kezdeményezés" szó sokak számára amerikai és ipari értelemmel bír. A kezdeményezés azonban minden cselekvés nélkülözhetetlen része, bármit is tanuljunk és csináljunk, a gyümölcsszedéstől a vállalati rendszerig, szükségünk van a kezdeményezés érzésére.

A járás szakasza és a gyermekkori genitalitás szakasza az alapvető társas módozatok készletét a „csinálással" gazdagítja – eleinte a „boldogulni kezd" értelmében. Nincs egyszerűbb és erőteljesebb kifejezés erre: a nekigyürkőzés és a hódítás örömét sugallja. A fiúk esetében a hangsúly a fallikus-behatoló módon van; a lány esetében ez a „megfogás" módjává változik, amely kifejeződhet agresszív elragadásban, gyengédebben pedig tetszeni vágyó és kedveskedő viselkedésben is.

E szakasz veszélye abban a bűntudatban rejlik, amely az új helyzetváltoztató és értelmi erő keltette túláradó öröm mámorában eltervezett célok és kezdeményezett cselekedetek nyomán jön létre. Az agresszív manipulálás és kényszerítés olyan cselekedetei ezek, amelyek hamar messze meghaladják a szervezet és az elme végrehajtó kapacitását, és emiatt energikus „megálljt" parancsolnak a szándékolt kezdeményezésnek. Amíg az autonómia arra összpontosul, hogy a lehetséges vetélytársak kiszoruljanak – mindez gyakran a kisebb testvérek behatolásai ellen irányuló féltékeny haragban fejeződik ki –,a kezdeményezés előlegezett versengés mindazokkal, akik – minthogy előbb érkeztek – jobban fel vannak szerelkezve ama terület elfoglalására, amelyre az érintett kezdeményezése irányul. A gyermeki féltékenység és versengés (e gyakran elkeseredett, s lényegében mégis hiábavaló kísérlet egy-egy kétségbevonhatatlan előjogokat jelentő szféra körülhatárolására) csúcspontját az anyával való kedvező viszonyért folytatott végső vetélkedésben éri el, amelynek szokásos kudarca vezet a rezignációhoz, a bűntudathoz és a szorongáshoz. A gyermek előszeretettel képzeli magát óriásnak vagy tigrisnek, de álmaiban futva menti drága életét. Ez tehát a „kasztrációs komplexus" szakasza, az erősödő félelemé, hogy a (mostanra energetikusan erotizált) genitális szervek büntetésképpen megsérülhetnek az izgalmukhoz kapcsolódó fantáziáikért.

A gyermekkori szexualitás és a vérfertőzés tabuja, a kasztrációs komplexus és a felettes én mind egyesülnek most, hogy előidézzék azt a sajátosan emberi válságot, amelynek során a gyermeknek a szülők iránt érzett kizárólagos, pregenitális kötődéstől a szülővé válás lassú folyamata és a hagyományhordozás felé kell fordulnia. Ekkor történik meg az érzelmi erőmű legvégzetesebb átalakulása: hasadék keletkezik az emberi dicsőség és a teljes megsemmisülés lehetőségei között. Mert innen kezdve a gyermek önmagában örökre megosztottá válik. Azok az ösztöntöredékek, amelyek nemrég még gyermeki testének és elméjének növekedését erősítették, mostanra kettéválnak: egyrészt egy gyermeki készletre, amely a növekedési lehetőségek gazdagságának fenntartására szolgál, másrészt pedig egy szülői készletre, amely az önmegfigyelést, az önvezérlést, valamint az önbüntetést támogatja és növeli.

A probléma újfent a kölcsönös szabályozásban rejlik. Ha a gyermek – aki mostanra már kész arra, hogy túlirányítsa magát – fokozatosan képes kifejleszteni azt az erkölcsi felelősségérzetet, amelynek révén valamelyes belátást nyerhet a felelősségteljes részvételre jogosító intézményekbe, funkciókba és szerepekbe, akkor örömteli beteljesülésre lel majd a szerszámok vagy a fegyverek forgatásában, az értelmes játékszerek manipulálásában és a kisebb gyermekek gondozásában.

Kezdetben természetesen gyermeki természetű a szülői készlet: a tény, hogy az emberi tudat részlegesen gyermeki marad az egész élet folyamán, végül is az emberi tragédia lényege. A gyermek felettes énje ugyanis primitív, kegyetlen és kérlelhetetlen lehet – így megfigyelhetjük például, hogy a gyermekek némelykor szinte az önmegsemmisítésig szabályozzák túl és húzzák össze magukat; szigorúbb engedelmességet tanúsítanak, mint amit a szülők valaha is megkívántak; vagy súlyos regresszió és tartós neheztelés alakul ki bennük amiatt, hogy szüleik nem az új lelkiismeret szerint élnek. Az élet legmélyebb konfliktusainak egyike az olyan szülő ellen érzett gyűlölet, aki kezdetben példaképül és felettes én végrehajtójaként szolgált, és akiről (bizonyos formában) utóbb kiderült, éppen azokat a kihágásokat próbálja elkövetni, amelyeket a gyermek önmagától többé már nem képes eltűrni. Ha a gyanakvás és a köntörfalazás így összekeveredik az erkölcsi hagyomány szervének, a felettes énnek „mindent vagy semmit" jellegével, akkor ez egyaránt nagy veszéllyel fenyegeti (a szigorú erkölcsöt követelő értelmében vett) erkölcsös ember és embertársai énjét.

A felnőttek kórtani eseteiben a kezdeményezőkészség konfliktusmaradványa vagy hisztérikus tagadásban fejeződik ki, ami a vágyak elfojtását, illetve a végrehajtó szerv bénulás, gátlás vagy tehetetlenség révén megvalósuló hatálytalanítását idézi elő; vagy pedig túlkompenzáló kérkedéshez vezet – ilyenkor a rémült egyén, bár a legszívesebben behúzná a nyakát, mégis támadásnak teszi ki magát. Gyakran előfordul a pszichoszomatikus betegségbe merülés is. Mintha csak a kultúra önmaga reklámozására késztetné az embert, egyszersmind olymértékű azonosulásra önmaga reklámjával, hogy kiutat már csak a betegség kínálhat számára.

Am most sem csupán az individuális pszichopatológiára kell tekintettel lennünk, hanem a haragnak arra a belső erőművére is, amelynek erre a szakaszra már éppúgy le kellett süllyednie, ahogyan a leghiúbb remények és a legvadabb fantáziák némelyikének is elfojtottá és gátolttá kellett válnia. Később az ebből következő önelégültség – amely gyakran a jóságért járó legfőbb jutalom – igen türelmetlenül mások ellen fordítható lesz, olyan jellegű állandó szigorú erkölcsi felügyelet formájában, amelyben inkább a tiltás, mintsem a kezdeményezőkészség irányítása válik uralkodó igyekezetté. Másfelől, még az erkölcsi ember kezdeményezőkészsége is hajlamos széttörni az önkorlátozás korlátait, s így megengedi önmagának, hogy azt tegye másokkal a saját földjén vagy másutt, amit soha nem tenne vagy tűrne meg legszűkebb otthonában.

Az ember hosszú gyermekkorában adódó veszélyes lehetőségeket szem előtt tartva, kívánatos visszatekinteni az életszakaszok tervére, illetve azokra a lehetőségekre, amelyek a faj fiataljait irányítják, amíg fiatalok. És meg kell jegyeznünk, hogy az alapterv bölcsessége szerint nincs még egy olyan időszak, amelyben a gyermek ennyire kész lenne a gyors és mohó elsajátításra, s arra, hogy felnőttebb legyen a kötelezettség és a teljesítmény megosztása értelmében, mint fejlődésének ebben az időszakában. Alig várja – és képes is rá –,hogy másokkal együttműködve hozzon létre dolgokat, hogy más gyermekekkel az alkotás vagy a tervezés céljából összeálljon; hajlandó a tanárok jóvoltából haszonra szert tenni, s arra is, hogy eszményi prototípusokat kövessen. A vele egyező nemű szülővel való azonosulása természetesen megmarad, de most a munkával való azonosulásban keresi azokat a lehetőségeket, amelyek a gyermeki konfliktusok sokaságától, illetve az ödipális bűntudattól mentes kezdeményezési területeket ígérnek, egyúttal pedig olyan realisztikusabb azonosulást is, amely az együttes tevékenységben megtapasztalt egyenlőség szellemén alapul. Mindenesetre az „ödipális" szakasz nemcsak a megen- gedhetők körét korlátozó erkölcsi érzék elnyomó létesítéséhez vezet, hanem utat mutat a lehetséges és az elérhető felé is, amelyek a kisgyermekkori álmokat a tevékeny felnőttélet céljaihoz kapcsolják. Következésképpen a társas intézmények az e korban lévő gyermekeknek gazdasági szellemet kínálnak olyan eszményi felnőttek képében, akik egyenruhájuk és tisztségeik által megkülönböztethetőek, és eléggé vonzóak ahhoz, hogy helyettesítsék a képeskönyvek és tündérmesék hőseit.

4. IPARKODÁS VS. KISEBBRENDŰSÉG

Úgy tűnik tehát, a belső színtér készen áll „az életbe való belépésre", noha ez az élet először iskolai élet, akár mezőről, őserdőről vagy osztályteremről van is szó. A gyermeknek el kell felejtenie a múlt reményeit és vágyait, amíg szertelen képzelete olyan személytelen dolgok törvényeihez szelídül és igazodik, mint amilyen az írás, az olvasás és a számolás. Mivel a gyermeknek, aki pszichológiailag már kifejletlen szülő, már azelőtt el kell kezdenie dolgozóvá és lehetséges gondoskodóvá válnia, mielőtt még biológiailag is szülővé válhatna. A lappangási időszak közeledtével a normálisan fejlődő gyermek elfelejti, vagy inkább szublimálja a közvetlen rohammal való „embercsinálás" szükségességét, vagy hogy sietve papává és mamává váljon, s megtanulja, hogy azáltal tegyen szert elismerésre, hogy dolgokat állít elő. Birtokba vette a járást és a szervi módokat. A megmásít- hatatlanság érzésével tapasztalja meg a tényt, hogy családja méhében nincs megvalósítható jövője, és így késszé válik arra, hogy olyan készségeknek és feladatoknak vesse alá magát, amelyek messze meghaladják a szervi módok pusztán játékos kifejezéseit vagy végtagjai működésének örömét. Kifejleszti az iparkodás érzékét, vagyis alkalmazkodik az eszközök világának szervetlen törvényeihez. Képessé válik arra, hogy az alkotás helyzeteinek buzgó és lekötött egysége legyen. Az alkotó helyzet kiteljesítése olyan cél, amely fokozatosan kiszorítja a játék szeszélyeit és vágyait. Énjének határai magukba foglalják eszközeit és készségeit: a munkaelv (Ives Hendrick) megtanítja annak örömére, amit a kitartó szorgalommal és folyamatos figyelemmel teljesített munka jelent.

A gyermekek e szakaszba érkezve minden kultúrában valamiféle rendszeres oktatásban részesülnek, habár – ahogyan azt az amerikai indiánokról szóló fejezetekben láttuk – egyáltalán nem mindig olyasfajta iskolában, amelyet írástudó emberek szerveznek írásolvasás tanítására szakosodott tanárok köré. Az írásbeliség előtti népek, illetve az írásbeliséghez nem kötődő tevékenységek esetében főként olyan felnőttek tanítanak, akik inkább rátermettségüknél és hajlamuknál fogva, mintsem kinevezéssel válnak tanárokká, a legtöbbet pedig talán az idősebb gyermekektől tanulják a kisebbek. Ennélfogva fejlődik ki a technológiai alaptudás, amint a gyermek készen áll arra, hogy kezelje a nagyok által használt szerszámokat, eszközöket és fegyvereket. Az írástudó népek körében, ahol az egyéni pályák jobban szakosodnak, a gyermekeket először olyan dolgok megtanításával kell későbbi életükre felkészíteni, amelyek segítségével írástudóvá válnak. Ezért a lehető legtöbb pályára előkészítő, lehető legszélesebb körű alapoktatásban részesítik őket. Minél zavarosabb lesz azonban a szakosodás, annál határozatlanabbá válik a kezdeményezés célja; s minél bonyolultabb a társas valóság, annál homályosabb benne az anya és az apa szerepe. Úgy tűnik, az iskola egy külön kultúra, saját célokkal és korlátokkal, teljesítményekkel és csalódásokkal.

E szakaszban az alkalmatlanság és a kisebbrendűség érzésének veszélye fenyegeti a gyermeket. Ha elveszti az eszközökbe és készségekbe vetett reményét vagy az eszközöket használó társai körében elfoglalt helyét, elmehet a kedve a társaival és az eszközök világával való azonosulástól. Az ilyen „ipari" társulás reményének az elvesztése visszahúzhatja a gyermeket az ödipális időszak elszigeteltebb, kevésbé eszköztudatos családi versengéseihez. A gyermek felhagy minden reménnyel az eszközök világában és az anatómiában meglévő felszereltségét illetően, és középszerűségre vagy alkalmatlanságra ítélt- nek tekinti magát. Ezen a ponton válik a gyermek számára jelentőssé a tágabb társadalom: lehetővé teszi a technika és a gazdaság értelemmel bíró szerepeinek a megértését. Sok gyermek fejlődése összeomlik, ha a család nem készítette fel az iskolai életre, vagy ha az iskolai élet nem tartja fenn a korábbi szakaszok ígéreteit.

Az iparkodás kifejlődő érzékének időszakával kapcsolatban már utaltunk az új képességek használatának külső és belső akadályaira, nem említettük azonban az új emberi késztetések megerősödését, sem az ezek meghiúsulásából eredő elsüllyesztett dühöket. Ez a szakasz abban tér el az előzőektől, hogy ezúttal nem valamilyen belső kavarodás felett kell uralmat szerezni. Freud azért nevezi lappangási időszaknak, mert az erőszakos késztetések ekkor rendszerint szunnyadnak. Ez azonban csupán szendergés a serdülőkor viharai előtt, amikor is az összes korábbi hajtóerő új összetételben bukkan ismét a felszínre, hogy a genitalitás uralma alá kerüljön.

Társadalmi szempontból azonban rendkívül jelentős szakaszról van szó: mivel az iparkodás magában foglalja a mások mellett, velük együtt való ténykedést, ebben az időszakban fejlődik ki a munkamegosztás és a megkülönböztető lehetőségek iránti érzék, azaz a kultúra technológiai ethosza iránti érzék. A legutóbbi részben rámutattunk arra az egyént és a társadalmat egyaránt fenyegető veszélyre, amikor az iskolás gyermek azt kezdi érezni, hogy vágyai és akarata helyett inkább bőrszíne, szüleinek társadalmi háttere vagy ruháinak divatossága határozza meg tanulói értékét, és ezzel együtt identitásérzését is – amely felé most fordulnunk kell. Létezik azonban egy még alapvetőbb veszély is, nevezetesen az ember olyanfajta önkorlátozása és látókörének olyanféle összeszűkítése, hogy csak a munka kapjon benne helyet, amelyre – ahogy a Biblia mondja – a Paradicsomból való kiűzetése után ítéltetett. Ha a munkát egyetlen kötelességeként és érdemlegességé- nek egyetlen mércéjeként fogadja el, konformistává válhat, és gondolattalan rabszolgájává technológiájának és mindazoknak, akik kizsákmányolhatják.

5. IDENTITÁS VS. SZEREPZAVAR

A készségek és eszközök világával való jó kiinduló kapcsolat megalapozásával és a serdülőkor beköszöntével véget ér a tulajdonképpeni gyermekkor. Elkezdődik a fiatalkor. Am a serdülő- és az ifjúkorban mindazok az azonosságok és folyamatosságok, amelyekre korábban számítani lehetett, többé-kevésbé újra megkérdőjeleződnek. Ennek oka a test olymértékű rohamos növekedése, amilyen a kora gyermekkorban lezajlott, valamint az ehhez járuló genitális érettség. Ezzel a bennük zajló fiziológiai forradalommal és az előttük álló, kézzelfogható felnőtt feladatokkal szembesülő, növésben és fejlődésben lévő fiatalok elsődlegesen azzal törődnek, hogy milyennek látják őket mások ahhoz képest, amilyennek érzik magukat, illetve azzal a kérdéssel, hogy miként kapcsolhatják a korábban gyakorolt szerepeket és készségeket napjaik foglalkozási prototípusaihoz. A fiataloknak a folyamatosság és azonosság új érzése utáni kutatás során a korábbi évek nem egy csatáját újra kell vívniuk, még ha teljesen jó szándékú embereket kell is így mesterségesen az ellenség szerepére kijelölniük; egyszersmind pedig készek arra is, hogy végső identitásuk őrzőiül maradandó bálványokat és eszményeket állítsanak.

Az énazonosság formájában zajló egységesülés – ahogy arra rámutattunk – több, mint a gyermekkori azonosulások összessége: az én ama képességének felhalmozódott tapasztalata, hogy az összes azonosulást egységesítse a libidó minden viszontagságával, az adottságokból kifejlődő képességekkel és a társas szerepek nyújtotta lehetőségekkel. Az énazonosság érzése tehát az a megnövekedett bizonyosság, hogy – amint erről az életpálya kézzelfogható ígérete tanúskodik – a múltban előkészített belső azonosság és folytonosság jól illeszkedik a mások számára való jelentésünk azonosságához és folytonosságához.

E szakasz veszélye a szerepzavar (lásd Erikson, 1954). Amennyiben ez a szexuális identitásunkra vonatkozó erőteljes korábbi kétségeken alapul, nem ritkák a bűnöző- és a leplezetlen pszichotikus epizódok sem. Ha felismerik és helyesen kezelik, ezek az események nem bírnak olyan végzetes jelentőséggel, mint más életkorban. A fiatal embereket legtöbb esetben azonban az zavarja, hogy képtelenek egy bizonyos foglalkozási azonosság mellett megállapodni. Hogy összetartsák magukat, átmenetileg olyan túlzott mértékben azonosulnak a csoportok és a tömegek hőseivel, hogy az látszólag identitásuk teljes elvesztésével jár. Ez vezeti be a „szerelembe esés" szakaszát, amely nem teljesen, sőt nem is elsődlegesen szexuális természetű – kivéve ott, ahol azt az erkölcs megköveteli. A serdülők szerelme nem kis mértékben arra irányuló kísérletet jelent, hogy úgy jussanak el saját identitásuk meghatározásához, hogy zavaros énképüket egy másik emberre vetítik, és abban visszatükröződve, fokozatosan megvilágosodva szemlélik. Ezért áll a fiatalkori szerelem nagyrészt beszélgetésekből.

A fiatalok rendkívüli módon képesek ragaszkodni csoportjukhoz, és képesek kegyetlenül kizárni belőle mindenkit, aki bőrszínét vagy kulturális hátterét, ízlését vagy adottságait, gyakran pedig a ruházkodás vagy a gesztusok lényegtelen részleteit tekintve „különbözik" attól, amit a saját csoportjukba tartozók és a kívülállók csoportjába tartozók megkülönböztetésének jeleiül átmenetileg kiválasztottak. Fontos megértenünk (s ez nem jelent elnézést vagy közreműködést), hogy ez a türelmetlenség az identitászavar érzése elleni védekezés megnyilvánulása. Hiszen a serdülők, miközben csoportokat alkotnak, s önmagukat, eszményeiket és ellenségeiket sztereotipizálják, átmenetileg nemcsak átsegítik egymást egy csomó kényelmetlenségen, hanem fonák módon próbá ra is teszik egymás hűségességét. Az ilyen kísérletezésre való készség megmagyarázza az egyszerű és kegyetlen totalitárius elméletek vonzerejét a fiatalok körében olyan országokban és osztályokban, amelyek elvesztették vagy éppen elvesztik (feudális, agrár-, törzsi vagy nemzeti) csoportidentitásaikat, és a világméreteket öltő iparosodással, emancipációval és kommunikációval kell szembesülniük.

A serdülő érzülete lényegében a moratórium (haladék) érzülete, a gyermekkor és a felnőttkor, a gyermek által tanult erkölcs, illetve a felnőtt által kifejlesztett etika között húzódó pszichoszociális szakasz. Ideologikus érzület ez, és minthogy a társadalom ideologikus szemléletmódja áll legközelebb ahhoz a serdülőhöz, aki társai jóváhagyására áhítozik, és olyan rituálék, hitvallások és programok által kész megerősítést nyerni, amelyek világosan meghatározzák, mi a gonosz, a rejtelmes és az ellenséges. Az identitást irányító társadalmi értékek felkutatása során a lehető legszélesebben vett ideológia és arisztokrácia kérdéseivel szembesülünk, amelyek arra vonatkoznak, hogy egy meghatározott világképben és egy előre kijelölt történelmi folyamat során a legjobbak kerülnek uralomra, és az uralom a legjobb tulajdonságokat fejleszti ki az emberekben. A fiataloknak, ha nem akarnak apátiába esni vagy cinikussá válni, valahogyan meg kell tudni győzni magukat: leendő felnőtt világuk sikeres szereplői vállalják annak kötelezettségét, hogy a legjobbak legyenek. Később megvizsgáljuk az összetett társadalmi gépezetek kezelésére szolgáló emberi eszményekből származó veszélyeket, irányítsa őket nemzeti vagy nemzetközi, kommunista vagy kapitalista ideológia. E könyv utolsó részében szó lesz arról, miként kísérelik meg megoldani, de egyben kizsákmányolni korunk forradalmai a fiatalságnak azt a mélyről jövő szükségletét, hogy az iparosodott világban újra meghatározza identitását.

6. BENSŐSEGESSÉG VS. ELSZIGETELŐDÉS

A különböző szakaszokban megszerzett erő szükségképpen ki van téve a meghaladás próbatételének, annak, hogy az egyén a következő szakaszban azt tehesse kockára, ami számára az előzőben a legsebezhetőbb érték volt. A fiatal felnőtt, kiemelkedve így az identitás kereséséből és bizonygatásából, lelkesen és készségesen olvasztja egybe saját identitását másokéval. Kész a bensőségességre, vagyis képes rá, hogy konkrét társulásokban és társkapcsolatokban kötelezze el magát és elég erkölcsi erőt fejlesszen ki ahhoz, hogy hű tudjon maradni elköteleződéseihez, még ha ez jelentős áldozatokat és kiegyezéseket is követel. A testnek és az énnek mostanra uralnia kell a szervi módokat és az alapvető konfliktusokat, hogy az egyén az önfeladást megkívánó helyzetekben szembenézhessen az én elvesztésével járó félelemmel: a szoros társulások iránti hűségben, az orgazmusban és a szexuális egybeolvadásokban, a szoros barátságokban és a fizikai harcban, a tanárok ösztönzésében és az énfogalom rejtekeiből származó intuíciók tapasztalataiban. Az efféle tapasztalatoknak az én elvesztésétől való félelemből eredő elkerülése mély elszigeteltségérzéshez és ennek következtében az énfogalom felszívódásához vezethet.

A bensőségesség ellenpárja az eltávolítás: hajlam az elszigetelődésre és szükség esetén azoknak az erőknek és személyeknek az elpusztítására, akiknek lényeges tulajdonságai veszélyesnek mutatkoznak számunkra, és amelyeknek „területe" akadályozni látszik bensőséges kapcsolataink kiterjesztését. Az így kialakult és politikai vagy háborús célokra kiterjesztett és hasznosított előítéletek kifejlettebb következményei azoknak a vak tagadásoknak, amelyek az identitásért való küzdelem során az ismerős és az idegen közötti éles és kegyetlen megkülönböztetéshez vezetnek. E szakasz veszélyessége abban rejlik, hogy a bensőséges, versengő és harcias kapcsolatok egyazon embereket illetően részei a tapasztalatoknak. Amint azonban kirajzolódnak a felnőtt feladatkörei, elkülönülnek egymástól a versengő viszonylatok és a szexuális kötődések, s végső soron a felnőttet jellemző etikai érzéknek az alanyává válnak.

A valódi genitalitás csak ebben a szakaszban tud teljesen kialakulni; hiszen az ezeket az elköteleződéseket megelőző időszak szexuális élete valójában az identitáskeresés megnyilvánulása vagy egyfajta, fallikus, illetve hüvelyi küzdelmek által uralt genitális csata. Másfelől azonban a genitalitást túl gyakran úgy írják le, mint a kölcsönös szexuális gyönyör folytonos állapotát. Ezért ez alkalmas hely lehet, hogy kiegészítsük a genitalitásról alkotott vizsgálódásainkat.

E kérdés kiindulópontjának megjelöléseként Freud alighanem legrövidebb mondását idézem. Gyakorta állítják, és a társalgás rossz fordulatai alátámasztani látszanak az állítást, amely szerint a pszichoanalízis mint gyógymód arról kísérli meg meggyőzni a beteget, hogy Isten és ember előtt csupán egyetlen kötelezettsége van: legyenek – „alkalmas" tárgy segítségével – rendszeres, megfelelő orgazmusai. Ez természetesen nem igaz. Freu- dot egyszer megkérdezték, hogy szerinte egy normális embernek mit kell tudnia jól csinálni. A kérdező valószínűleg valamilyen bonyolult válaszra számított. Am Freud az időskorára jellemző kurta módon válaszolt: „Lieben und arbeiten" (szeretni és dolgozni). Érdemes eltűnődni ezen a látszólag egyszerű képleten, hiszen így egyre mélyebbnek tűnik számunkra. Amikor ugyanis Freud „szeretetet" említ, genitális szeretetre és geni- tális szeretetre egyaránt gondol, és amikor szeretetet és munkát említ, olyan általános, termékeny munkára gondol, amely nem foglalja el annyira az embert, hogy elveszítené a jogát vagy képességét arra, hogy genitális és szerető lény legyen. így tehát hiába tűnődünk, mégsem tudunk javítani a „professzor" képletén.

A genitalitás olyan orgasztikus nemzőképesség kialakításának akadályozatlan képessége, amely annyira mentes a pregenitális zavaroktól, hogy a genitális libidó (és nemcsak a nemi termékek Kinsey-féle „tehermentesítő kibocsátása") a heteroszexuális kölcsönösségben, a pénisz és a hüvely teljes érzékenységében és az egész test feszültségeinek görcsszerű feloldódásában nyilvánul meg. Most meglehetősen konkrét formában beszélünk arról a folyamatról, amelyről valójában nagyon keveset tudunk. Hogy a helyzetnek megfelelőbb módon fogalmazzunk: teljes megvalósulása annak, hogy az orgazmus fokozódó izgalmának útján két lény rátalál egymás kölcsönös szabályozásának mindenekfö- lött álló élményére, valamilyen módon megszelídíti azokat az ellenséges érzéseket és lehetséges dühöket, amelyek a férfi és a nő, a tény és a képzelet, a szeretet és a gyűlölet ellentétéből fakadnak. A kielégítő szexuális kapcsolatok tehát a szexualitást kevésbé kényszeressé, a túlkompenzációt kevésbé szükségessé, a mások fölötti szadista uralmat pedig feleslegessé teszik.

A pszichoanalízis – a gyógyítás szempontjaiban elmerülve – gyakran kudarcot vallott abban, hogy a genitalitás kérdését bármely osztály, nemzet, kulturális szint társadalmi folyamataira nézve jelentősnek mutassa be. A pszichoanalízis értelmezésében vett orgazmus során meglévő kölcsönösség kétségtelenül könnyen elérhető azokban az osztályokban és kultúrákban, amelyek kényelmes intézményt alakítanak ki belőle. Összetettebb társadalmakban e kölcsönösség az egészség, a hagyomány, a lehetőség és a temperamentum tényezőinek annyiféle akadályába ütközik, hogy a szexuális egészség megfelelő megfogalmazása inkább a következőképpen szól: az emberi lénynek lehetőség szerint képesnek kell lennie a genitális orgazmus során való kölcsönösség megvalósítására, de alkalmasnak kell lennie bizonyos mértékű ebből származó frusztráció elviselésére is, anélkül hogy mindazon esetekben túlzottan regrediálna, amelyekben az érzelmi preferenciák vagy a kötelesség és a hűség szempontjai frusztrációt kívánnak meg.

Miközben a pszichoanalízis esetenként olyan túlzással mutatta be a genitalitást, mintha egyetemes gyógymódot kínálna a társadalom számára, s ezáltal számos embernek, aki ekként akarta értelmezni tanait, új szenvedélyt és új árucikket teremtett, nem mindig jelölte meg mindazokat a célokat, amelyeket a genitalitásnak valójában kívánatos és szükséges tartalmaznia. A genitalitás utópiájának, annak érdekében, hogy tartós társadalmi jelentősége legyen, a következőket kellene magában foglalnia:

  1. az orgazmus kölcsönössége

  2. a szeretett társsal,

  3. aki az ellenkező nemhez tartozik,

  4. akivel az egyén képes és hajlandó a kölcsönös bizalmat fenntartani,

  5. és akivel az egyén képes és hajlandó szabályozni

  1. a munka,

  2. a nemzés/létrehozás [procreation]

  3. és a pihenés [recreation] ciklusait

  1. olyan módon, hogy valamennyi szakasz kielégítő fejlődését utódai számára is biztosítsa.

Látható, hogy az ilyen utópisztikus teljesülés széles körű megvalósítása sem egyéni, sem terápiás feladat nem lehet. S egyáltalán nem lehet tisztán szexuális kérdés. Elválaszthatatlan a kultúra szexuális kiválasztásra, együttműködésre és versengésre jellemző stílusától.

E szakasz veszélye az elszigetelődés, azoknak a kapcsolatoknak az elkerülése, amelyek bensőségességgel járnak. Ez a zavar pszichopatológiai szempontból súlyos „karakterproblémákhoz" vezethet. Másrészt léteznek kapcsolatok, amelyek voltaképpen kétszemélyes elszigetelődések, ezek pedig mindkét partnert megóvják a következő fejlődési szakasz döntő következményével, a generativitással való szembesüléstől.

7. GENERATIVITÁS VS. MEGREKEDÉS

Ebben a könyvben a gyermekkori szakaszokon van a hangsúly, máskülönben a genera- tivitásról szóló rész kerülne szükségszerűen a középpontba, hiszen ez az időszak öleli fel azt az evolúciós fejlődést, amely az embert tanító és létesítő, de egyben tanuló lénnyé is tette. Az a divatos túlzás, amellyel a gyermekek felnőttektől való függését hangsúlyozzák, gyakran ahhoz vezet, hogy nem látjuk az idősebb nemzedékeknek a fiatalabbaktól való függését. Az érett embernek szüksége van arra, hogy szükség legyen rá, s az érettség egyaránt igényel iránymutatást és bátorítást attól, amit létesített, és amiről gondoskodnia kell.

A generativitás tehát elsősorban a következő nemzedék létesítésében és irányításában való érdekeltség, habár vannak emberek, akik balszerencse következtében, vagy mert más területeken sajátos és eredeti adottságokkal rendelkeznek, e hajtóerőt nem saját utódaik által érvényesítik. És valóban, a generativitás mint kifejezés magában foglal ugyan olyan népszerűbb szinonimákat, mint termékenység, illetve alkotóképesség, de ezek egyike sem helyettesítheti.

Bizonyos időbe telt, amíg a pszichoanalízis ráébredt: az a képességünk, hogy testek és lelkek találkozásában feloldódjunk, az énérdekek fokozatos kiterjedéséhez vezet, és libidinális befektetést jelent abba, ami éppen létrejön. A generativitás tehát mind a pszi- choszexuális, mind a pszichoszociális fejlődésmenetnek igen lényeges szakasza. Ha e gazdagodás kudarcba fullad, akkor a hamis bensőségesség kényszeres szükségletéhez való regresszió következik be, s ez gyakran társul a megrekedés és a személyes elszegényedés mindent átható érzésével. Némelyek azután hajlamosak átadni magukat annak az érzésnek, mintha önmaguk – vagy valaki más – egyetlen gyermekei lennének; és ha a körülmények lehetővé teszik, az önmagukkal való törődés hordozója a fizikai vagy pszichológiai értelemben vett korai rokkantság lesz. Az a puszta tény azonban még nem a generativitás teljesülése, hogy valakinek gyermekei vannak, vagy éppen akar gyermekeket. Vannak fiatal szülők, akik szemlátomást szenvednek attól, hogy késlekedik az e szakasz kifejlesztésére szolgáló képességük. Ennek okait kora gyermekkori benyomásokban találhatjuk meg; a túlzott önszeretetben, amely önmaga által túl fáradságosan létrehozott személyiségen alapul; s végül (és most visszatérünk a kezdetekhez) az okok bizonyos hit hiányában is gyökerezhetnek, olyan „fajtába vetett hit" hiányában, amelynek birtokában a gyermeke a közösség szívesen látott reménységei lehetnének.

Ami a generativitást [generativity] védelmező és támogató intézményeket illeti, csak annyit mondhatunk, hogy valamennyi intézmény a nemzedéki [generative] egymásutániság etikáját iktatja törvénybe. Hiszen még ha filozófiai és egyházi hagyományok a nemzés és a létrehozás jogáról való lemondást – a végső dolgok felé való korai odafor- dulásként – írják is elő, arra törekedtek, bármelyik szerzetesi mozgalomban intézménye- sedtek is, hogy elrendezzék viszonyukat a világ teremtményeiről való Gondoskodáshoz és ahhoz a Könyörületességhez, amely, úgy érezték, meghaladja e világot.

Ha ez a könyv a felnőttkorról szólna, elkerülhetetlen és hasznos lenne e ponton összehasonlítani a gazdasági és a pszichológiai elméleteket (kezdve Marx és Freud furcsa párhuzamaival és eltéréseivel) és megvizsgálni az ember alkotásaihoz és utódaihoz fűződő viszonyát.

8. ÉNTELJESSÉG VS. KÉTSÉGBEESÉS

Csak abban, aki már valamilyen módon gondoskodott emberekről és dolgokról, s aki már alkalmazkodott a létezéshez tartozó diadalokhoz és csalódásokhoz, és aki más emberek, dolgok és eszmék létrehozója, csak benne érhet meg az emberi élet e hét szakaszának gyümölcse. Nem ismerek jobb kifejezést rá, mint az én teljessége [ego integrity]. Világos meghatározás híján csupán e lelkiállapot néhány összetevőjére mutatok rá. Ilyen az én rendre és értelemre való hajlamának megnövekedett bizonyossága. Ilyen az emberi ént [ego] – nem pedig az énfogalmat [self] – jellemző posztnarcisztikus szeretet mint olyan tapasztalat, amely egyfajta világrendet és szellemi jelentést nyújt, függetlenül attól, hogy mennyit kellett fizetni érte. Ilyen egyszeri életciklusunknak mint olyannak az elfogadása, amelynek meg kellett történnie, s amely semmiképpen sem lehetett volna másként; ennek belátása nyomán új és másfajta szeretetet kezdünk érezni szüleink iránt. Ilyen a közösség érzése a messzi korok és különböző törekvések által teremtett renddel, amint az e korszakoknak és törekvéseknek egyszerű termékeiben és mondásaiban kifejeződik. Az énteljességet elérő ember, noha tudatában van mindazon különböző életstílusok viszonylagosságának, amelyek értelmet adnak az emberi küzdelmeknek, kész arra, hogy minden fizikai vagy gazdasági fenyegetéssel szemben megvédje saját életstílusának méltóságát. Hiszen tudja, hogy az egyéni élet egyetlen életciklus és a történelem egyetlen szeletének véletlen egybeesése, és hogy számára minden emberi teljesség azon a stíluson áll vagy bukik, amelynek ő a részese. Az énteljesség stílus, amelyet kultúrája vagy civilizációja alakított ki, így „lelkének örökségévé" válik, önmaga erkölcsi származásának pecsétjévé („.. .pero el honor / Es patrimonio del alma" – Calderón). Ilyen végső megszilárdulás következtében a halál elveszti a méregfogát.

A haláltól való félelem a felhalmozott énteljesség elvesztését vagy hiányát jelzi: az egyetlen életciklus nem jutott el a végleges életként való elfogadásig. A kétségbeesés kifejezi azt az érzést, hogy az idő már rövid, túl rövid ahhoz, hogy új életet kezdjünk s a teljességhez vezető új utakkal kísérletezzünk. Az undor elrejti a kétségbeesést, még ha gyakran csak olyan „ezer kicsi undor" formájában is, amelyek nem tesznek ki egyetlen nagy bűntudatot: „Mille petits dégőuts de soi, dont le total ne fait pas un remords, mais un gene obscure." (Rostand) Ahhoz, hogy érett felnőtté váljon, minden egyénnek elégséges mértékben ki kell fejlesztenie az összes említett éntulajdonságot; tehát a bölcs indián, a valódi úriember és az érett paraszt birtokolja és felismeri másokban a teljesség végső állomását. Hogy a történelmi helye által kínált sajátos teljességstílust kifejlessze, minden kulturális létező e konfliktusok sajátos összetételét a gyermekkori szexualitás jellegzetes kihívásaival és tilalmaival együtt használja fel. A gyermekkori konfliktusok csak akkor válnak termékennyé, ha a kulturális intézmények és az őket képviselő sajátos vezető osztályok biztos támogatása tartja fenn őket. Ahhoz, hogy megközelítse vagy megtapasztalja a teljességet, az egyénnek tudnia kell, hogyan kövesse azokat, akik a vallás és a politika, a gazdasági rend és a technika, az arisztokratikus életmód, a művészet és a tudomány képzeteit testesítik meg. Az énteljesség tehát olyan érzelmi egységesülést jelent, amely éppúgy lehetővé teszi a követőként való részvételt, mint a vezetői felelősség elfogadását.

A Webster-szótár jóvoltából valamifajta visszatéréssel fejezhetjük be áttekintésünket. A bizalom [trust] (amely első helyen álló énértékünk) úgy van meghatározva benne, mint a „valaki más teljességében [integrity] való biztos bizodalom", tehát az integritásunk, vagyis utolsó értékünk révén. Gyanítom persze, hogy Webster inkább az üzletre, mint a kisbabákra, inkább a hitelre, mint a hitre gondolt. De mindkét értelmezés megállja a helyét. És lehetségesnek látszik a felnőtt teljesség és a csecsemőkori bizalom kapcsolatának további értelmezése, hiszen az egészséges gyermekek nem fognak félni az élettől, ha a körülöttük élő időskorúak elegendő teljességgel rendelkeznek ahhoz, hogy ne féljenek a haláltól.

9. EPIGENETIKUS TÁBLÁZAT

Gyermekkor és társadalom című könyvben főleg a gyermekkori szakaszokkal foglalkozik. Az életciklus itt kifejtett koncepciója azonban módszeres bánásmódot igényel. Hogy ezt előkészítsem, e fejezetet egy ábrával fogom zárni. Az ábrán – akár a pregenitális zónák és módok ábráján – az átló jelenti azoknak a pszichoszociális gyarapodásoknak a normatív sorrendjét, amelyek úgy jönnek létre, hogy minden szakaszban egy újabb alapvető konfliktus egy újabb éntulajdonságot létesít, a felhalmozódó emberi erő újabb ismérvét. Az átló alatti területek e megoldások előzményei számára vannak fenntartva, hiszen mindegyik megoldás a kezdettel kezdődik; az átló feletti területek pedig a gyarapodások származékait, illetve ez utóbbiaknak az érő és az érett személyiségben való átalakulásait tüntetik fel.

A táblázat alapjául szolgáló feltételezések a következők: 1. az emberi személyiség elvben olyan lépések szerint fejlődik, amelyek előre meg vannak határozva a növekvő ember arra való készenlétében, hogy szélesedő társas körre legyen ösztönözve, hogy tudatában legyen e körnek, és kölcsönhatásba lépjen vele. 2. A társadalom elvben hajlamos úgy felépülni, hogy a lehetőségek e sorozatát összekapcsolja, kölcsönhatásra késztesse, s megpróbálja biztosítani és bátorítani összefonódásuk helyes arányát és folyamatát. Ez az „emberi világ fenntartása".

Am a táblázat csak eszköz a gondolkodás elősegítéséhez, és nem törekedhet arra, hogy előírássá váljék akár a gyermeknevelés gyakorlata, akár a pszichoterápia, akár a gyermektanulmányozás módszertana számára. A pszichoszexuális szakaszok második fejezetben látható freudi elemzéséhez alkalmazott táblázathoz hasonlóan az epigenetikus táblázatba foglalt pszichoszociális szakaszok bemutatása során világos és körülhatárolt módszertani lépéseket áll szándékunkban megtenni. Ennek a munkának az az egyik célja, hogy megkönnyítse a Freud által először szexuálisként felismert szakaszok összehasonlítását a fejlődés egyéb (fizikai, kognitív) menetrendjeivel. De minden egyes táblázat csak egyetlen menetrendet határolhat körül, és nem szabad azt gondolnunk, hogy a pszicho- szociális menetrendről szóló vázlatunk a fejlődés – vagy akár a létezés – más vonatkozásait érintő homályos általánosításokat szándékozik magában foglalni. Ha a táblázat például konfliktusok vagy válságok sorozatát tartalmazza, nem tekintjük át a válságok sorozatának összes fejlődését: csupán annyit állítunk, hogy a pszichoszociális fejlődést kritikus lépések mozdítják elő – a „kritikus" itt a fordulópontok jellemzőit, az előrehaladás és a visszaesés, az egységesülés és a visszamaradás közötti döntések pillanatait jelenti.

Hasznos lehet, ha most pontosan meghatározzuk az epigenetikus mátrix módszertani jelentéseit. Az átlósan elhelyezkedő, jobban kiemelt négyzetek a szakaszok sorozatát és az összetevők fokozatos fejlődését jelzik, más szavakkal: a táblázat a részek különbözővé válásának időben lezajló haladását formalizálja. Ez arra utal, hogy 1. a pszichoszociális erő általunk megvitatott minden egyes része rendszerszerű kapcsolatban áll az összes többivel, s valamennyi rész megfelelő sorrendben történő helyes fejlődésétől függ; és 2. valamennyi elem létezik már bizonyos formában, még mielőtt kritikus ideje rendes körülmények között elérkezne.

30.1. ábra

Ha például azt mondom, hogy a pszichoszociális alkalmazkodás első lépcsőfoka az alapvető bizalom kedvező arányú túlsúlya az alapvető bizalmatlansággal szemben, a második pedig az autonóm akarat kedvező arányú túlsúlya a szégyennel és a kétséggel szemben, a megfelelő ábra a két lépcsőfok között fennálló számos alapvető kapcsolatot éppúgy megmutatja, mint a mindegyikük számára alapvető tényeket. Mindegyik túlsúlyra tesz szert, válságba kerül, majd a jelzett szakasz során tartós megoldásra lel. Valamilyen formában mindegyik már kezdetben is létezik, hiszen minden cselekedet az egész egységesülését igényli. Már a kezdetektől fogva mutat a csecsemő is az „autonómiához" hasonló megnyilvánulást, ha mérgesen próbálja kiszabadítani magát, amikor szorosan tartják. Rendes körülmények között azonban csak a második évtől kezdi megtapasztalni azt az egész kritikus ellentétességet, hogy egyszerre autonóm és függő lény; s csak ekkor kész a környezetével való döntő találkozásra, környezete pedig ugyanekkor lesz felszólítva arra, hogy átadja neki az autonómiára és a korlátozásra vonatkozó sajátos elképzeléseit és fogalmait, s ezzel döntően hozzájárul saját kultúráján belül a gyermek jellemének és személyisége egészségének kialakulásához. Ezt a találkozást és a belőle következő válságot próbáltuk minden egyes szakaszra nézve leírni. Az átló a követendő folyamatot az egyik szakaszról a másikra való előrehaladásként jelzi. Mindamellett azért teret enged az ütem- és intenzitásváltozatoknak is. Egy egyén vagy kultúra szélsőségesen hosszasan időzhet a bizalom körül, esetleg az I.1ről a II.2-re az I.2-n keresztül jut el, vagy felgyorsult haladással az I.1-ről a II.1-en át ér el a II.2-re. Feltehetően azonban mindegyik felgyorsulás vagy (relatív) visszamaradás módosító hatással van az összes későbbi szakaszra.

30.2. ábra

Az epigenetikus táblázat tehát az egymástól kölcsönösen függő szakaszok rendszerét tünteti föl, s noha az egyes szakaszok többékevésbé alaposan feltártak és többé-kevésbé megfelelően neveztük el őket, az ábra azt sugallja, hogy tanulmányozásukat mindig a szakaszok teljes alakzatának a figyelembevételével kell végezni. Az ábra ily módon az összes üres négyzet alapos átgondolására szólít fel: ha az I.1-ben helyeztük el az alapvető bizalom, a VIII.8-ban pedig a teljesség esetét, nyitott kérdés marad, hogy mivé lett a bizalom a teljesség megszerzésének szükséglete által uralt szakasz során, mint ahogy az is nyitott marad, milyen is volt és hogyan nevezték az autonómiáért folytatott küzdelem szakaszában (II.1). Amit hangsúlyozni kívánunk, az az, hogy a bizalomnak a saját joga szerint kellett fejlődnie, mielőtt valami többé válik abban a kritikus találkozásban, amelyből aztán az autonómia kifejlődik – és így tovább, felfelé a függőlegesen. Ha azt várjuk, hogy a bizalom az utolsó szakaszban (VIII.1) azzá a legérettebb hitté alakulhat, amelyet egy idősödő személy csak összegyűjthet a maga kulturális helyzetében és történelmi időszakában, a táblázat nemcsak annak vizsgálatát teszi lehetővé, hogy milyen lehet az időskor, hanem annak vizsgálatát is, hogy milyennek kellett lenniük az előkészületi szakaszoknak. Mindennek világossá kell tennie, hogy az epigenézis táblázata a gondolkodás és az újragondolás olyan egészleges formája, amely a módszertan és a terminológia részleteit további vizsgálatokra hagyja.[88]

HIVATKOZÁSOK

Erikson, E. (1954): The Problem of Ego-Identity. J. Amer. Psa. Assoc., 4, 56-121. Erikson, E. (szerk. 1963): Youth,Change and Challenge. New York, Basic Books. Erikson, E. (1989): Az ifjú Luther. Budapest, Gondolat.

FELADATOK

Ha mai korunk ifjúságát jellemezné, melyik pólusok uralkodnak az egyes életkorok jellegzetes konfliktusaiban?

Keressen jellegzetes példákat a nagy válságokra a klasszikus fejlődésregényekben!

Hogyan jelennek meg az ifjúkor és a felnőttkor jellegzetes konfliktusai a nők életpályáján?

Keressen kapcsolatok Erikson felfogása és az erkölcsi fejlődés szakaszai között!

Mely szakaszok találkoznak a mai evolúciós személyiségfejlődési felfogásokkal?

OLVASMÁNYOK

Az identitáselméletnek gazdag hazai szakirodalma van:

Pataki F. (1982): Az én és a társadalmi azonosságtudat. Budapest, Kossuth. Pataki F. (1987): Identitás, személyiség, társadalom. Budapest, Akadémiai.

Az ifjúkorról pszichoanalitikus szempontból:

Vikár Gy. (1986): Az ifjúkor válságai. Budapest, Gondolat.

WEBHELYEK

Bevezető oktató weblap Erikson fejlődési szakaszairól: http://web.cortland.edu/andersmd/edpsy.html



[73] In: Elmevadászat. A megfigyelt lélek. Budapest, 2001, Kairosz, 188-200. Ford. Boross Ottilia.

-

[74] In: Génjeink. Budapest, 2002, Osiris, 35-58. Ford. Puskás László.

[75] Az egyszerűség és az egyöntetűség kedvéért használtuk az „újdonságkeresés" fogalmát ebben a fejezetben, annak ellenére, hogy a legtöbb említett kísérlet valójában a Zuckerman-féle Szenzációkeresés skáláját vagy olyan más módszert használt, mint amilyen a NEO ötfaktoros felfedezőképesség-vizsgálata.

[76] Lawrence, Thomas Edward (1888-1935): angol archeológus, katonatiszt, a brit titkosszolgálat ügynöke. Az első világháború idején angol megbízásból kirobbantotta és irányította a törökellenes arab felkelést. -

Aford.

[77] Az Emberi Génállomány Munkaterve. 2000 nyarán fejezték be. - A ford.

[78] Egy gén és egy jellemvonás közötti kapcsolat erősségét vagy a hatás mértékét gyakran a szórással jellemzik, amely egy jellemvonás populációs eltéréseinek átlagos értékén alapszik. A szórás matematikailag úgy

[79] Jellemző génváltozat. - A ford.

[80] The end of nature versus nurture. Scientific American, 1999. december, 56-61. Ford. Kovács Kristóf.

[81] Utalás egy, a férfiak és nők közti viselkedéses különbségeket tárgyaló, magyarul is megjelent, Amerikában pedig bestsellerré vált ismeretterjesztő könyv címére. – A ford.

[82] Lásd az előző fejezetet, Hamer és Copeland írását.

[83] In: Férfi agy - női agy. Budapest, 2003, Kairosz, 175-198. Ford. Boross Ottilia.

.

[84] Sajnálatos módon azon álláspontunk egyik kritikusa, amely szerint a kogníció nemi különbségei kapcsolatban állnak az agyi szerveződés különbségeivel, félreértette a látórendszer felépítését és működését (Fausto-Sterling, A.: Myths of Gender. New York, 1992, Basic Books, 2. kiad., 52. o.).

[85] In: Gyermekkor és társadalom. Budapest, 2002, Osiris, 243-271. Ford. Helmich Katalin.

[86] Mindez a vallás közösségi és pszichoszociális oldala. Az egyéni spiritualitáshoz fűződő, gyakran ellentmondásokkal terhes viszonya nem röviden lezárandó kérdés (lásd Az ifjú Luther című könyvemet).

[87] Erikson a „guilt" (bűnösség) szót használja, de nyilvánvalóan nem tárgyilag megállapított normatív hiányosságra, hanem az érintett gyermekben megjelenő (átérzett, akár meg is fogalmazódott) és ható általános diszpozícióra utal, úgyhogy a - többnyire inkább bűnérzetként értendő - bűntudat szót választottuk. - A szerk.

[88] Hogy ezt a témát valóban nyitottan hagyjuk, el kellene kerülni az egész felfogással kapcsolatos bizonyos visszaéléseket. Köztük azt a feltételezést is, hogy a bizalom érzése (és az összes többi tételezett „pozitív" érzés) olyan teljesítmény, amely egy adott állapotban egyszer s mindenkorra biztosítva van. Egyes szerzők annyira szeretnék teljesítményskálává alakítani ezeket a szakaszokat, hogy egyszerűen kihagyják a „negatív" érzéseket (alapvető bizalmatlanság stb.), amelyek az egész életen át a „pozitív" érzések dinamikus ellenpontjai maradnak. Az a feltételezés, hogy mindegyik szakasz során valami kedvező jön létre, amely érzéketlen az újabb belső konfliktusokra és változó feltételekre, véleményem szerint annak a sikerideológiának a gyermeki fejlődésre vonatkozó kivetülése, amely olyan veszélyesen áthatja a magán- és a nyilvános álmodozásainkat, és a történelem új, ipari korszakában alkalmatlanná tehet bennünket az értelemmel bíró létezésért folyó fokozódó küzdelemre. A személyiség folyamatosan a létezés kockázataival van elfoglalva, éppen úgy, ahogy a test anyagcseréje a bomlással birkózik. Ahogy megállapítjuk a viszonylagos erőnlét állapotát és a megrendült állapot tüneteit, csak még élesebben szembesülünk az emberi élet paradoxonaival és tragikus lehetőségeivel.

A szakaszok mindentől - kivéve a „teljesítményüktől" - való megkopasztásának az ellenpontja található meg az arra irányuló kísérletekben, amelyek úgy írják le vagy próbálják ki őket, mintha „jellemvonások" vagy „törekvések" lennének, anélkül hogy először módszeres kapcsolatot építettek volna ki az ebben a könyvben bemutatott elmélet és más kutatók központi fogalmai között. Ha az előző megjegyzések kissé panaszosnak is tűnnek, nem akarják elkendőzni a tényt, hogy akkor, amikor ezeket az erőket azokkal a bizonyos elnevezésekkel illettem, amelyekkel a múltban a felületes jóság, mesterkélt szépség és sok más túl kimerítő erény számtalan jelentésére tettek szert, kihívtam a félreértéseket és visszaéléseket. Azóta megkíséreltem megszövegezni Julian Huxley Humanist Frame (Allen and Unwin, 1961; Harper and Brothers, 1962) című kötete számára azoknak a lényegi erőknek a modelljét, amelyeket az evolúció egyaránt beleépített az élet- szakaszok és az ember intézményeinek alapterveibe (kiterjedtebb tárgyalása megtalálható az Insight and Responsibility című művem [W W Norton, 1964] „Human Strength and the Cycle of Generations" címet viselő 4. fejezetében). Noha nem áll módomban itt helyben megvitatni a felmerülő (és az „alapvető erények" kifejezés használata által megnövekedett) módszertani problémákat, mégis mellékelem ezeknek az erőknek a jegyzékét, mert ezek valóban a pszichoszociális szakaszok minden lépcsőjét illetően e fejezetben említett „kedvező arányok" maradandó következményei:

Alapvető bizalom vs. bizalmatlanság: Hajtóerő és remény Autonómia vs. szégyen és kétség: Önuralom és akaraterő Kezdeményezés vs. bűntudat: Irányulás és szándék Iparkodás vs. kisebbrendűség: Módszer és hozzáértés Identitás vs. szerepzavar: Odaadás és hűség Bensőségesség vs. elszigetelődés: Odatartozás és szeretet Generativitás vs. megrekedés: Előállítás és gondoskodás Enteljesség vs. kétségbeesés: Lemondás és bölcsesség

A dőlt betűvel szedett szavakat alapvető erényeknek nevezem, mert nélkülük - és nemzedékről nemzedékre való megjelenésük nélkül - minden más, változékonyabb emberi érték elveszti szellemét és jelentőségét. E jegyzéket illetően eddig még csak a hűségről volt alkalmam részletesebb beszámolót nyújtani (lásd Erikson, 1963). De ismétlem, a jegyzék átfogó elgondolást képvisel, amelyen belül rengeteg hely adódik a terminológia és a módszertan megvitatására.