Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a társadalomtörténetbe

Bódy Zsombor, Ö. Kovács József (2006)

Osiris Kiadó

Kövér György – A GAZDASÁGTÖRTÉNET-ÍRÁS ÚJABB ÚTJAI

Kövér György – A GAZDASÁGTÖRTÉNET-ÍRÁS ÚJABB ÚTJAI

Európai (és magyar) előzmények

A gazdaságtörténet-írás elméleti és módszertani tradíciója (Beutin-Kellenbenz 1973; Cipolla 1991), létrejötte óta a nemzetgazdaságtan történeti iskoláján alapult. Ez az irányzat hatását a közgazdaságtanra is kiterjesztette a 19. század második felében, ami mindenekelőtt a történeti leírás és a gazdasági elmélet elválasztásához vezetett. Az utak elválása után a történészek a részletező adatfeltárást és tényleírást, a közgazdászok pedig a zárt és steril logikai elemzést tartották feladatuknak. A közgazdaságtan első nagy ún. módszertani vitája (Methodenstreit) az 1880-as években éppen a nemzetgazdaságtan történeti iskolája és az akkor „elméleti iskolának” nevezett irányzat hívei között akörül zajlott, hogy vajon sikerülhet-e a közgazdaságtant a történelmi iskola uralma alól kiszabadítva, a törvénytudományoknak a természettudományok (science) módjára egzaktnak tartott birodalmába átmenteni (Ránki 1977, 7-18). Némi túlzással a folyamatot úgy is megfogalmazhatjuk: a közgazdaságtan tudományossá válásának áraként a nemzetgazdaságtan történeti iskolája a gazdaságtörténet (és a történetírás) nyakán maradt. A gazdaság(és ezáltal a társadalom-) történet pedig – az általános történetírás részeként – hosszú időre az állam(és politika-) történettel hasonló utat járt be. A „történeti és logikai módszer” egyesítésére még több nagy hatású kísérlet történt, mint például a marxi „stadiális tipológia" (a formációelméletben az absztrakt társadalomfejlődési típusok egymásra épülő szakaszokként tűnnek fel), vagy a weberi „ideáltípus" (absztrakció révén modellszerű hipotézisépítés a megismerés érdekében), a szaktudományos tradíció megosztottságát azonban nem sikerült felszámolni.

A historizmusklasszikus elveinek (individualizáció, indukció, klasszifikáció) reprezentatív megjelenési terepe volt az első gazdaságtörténeti folyóirat, az 1894-ben kiadott Zeitschrift für Sozialund Wirtschaftsgeschichte (1903-tól Vierteljahrschrift für Sozialund Wirtschaftsgeschichte címmel), amely az egész európai tudományosságot hatókörébe vonta. A lap nemcsak tömörítette a konzervatív és a szociáldemokrata tudósokat, hanem historizmusában az államés a gazdaságtörténet is szövetségre lépett (Iggers 1988, 363). Az első brit gazdaságtörténeti periodika, amely 1927-ben látott napvilágot (Journal ofEconomic History), szintén azt az elvet vallotta, hogy „a gazdaságtörténet a történetírásnak csupán az a fajtája, melyhez ismerni kell a közgazdaságtant”. A brit gazdaságtörténet-írásban azonban sohasem lettek oly mértékben egyeduralkodóvá a német historizmus eszméi, mint másutt, és egy sokkal tisztább pozitivista tradíció érvényesült, amely legalább elképzelhetőnek tartotta a gazdaságtörténet és az elméleti közgazdaságtan összhangját. Alig két esztendővel később, 1929-ben indult világhódító útjára a múlt század egyik legnagyobb hatású szakfolyóirata, a röviden csak Annales-nak ismert francia periodika (akkor még Annales d’histoire économique et sociale címmel), amely a történetírás és a társadalomtudományok (közgazdaságtan, szociológia, néprajz stb.) közötti örökölt szakadék áthidalását tekintette kezdettől misszójának. A francia tradícióban szintén komoly előzményei voltak egy interdiszciplináris szemlélet meghonosításának. Az Annales által később tudatosan is elődnek tekintett Frangois Simiand már 1900-ban a történetírás társadalomtudományos alapú megújítását szorgalmazta. Az amerikai gazdaságtörténet sokkal pragmatikusabb, üzletorientáltabb jellegének jeleként a szintén 1928-1929-ben induló első szakfolyóirat a Journal of Economic and Business History címet kapta.

Hogy a század első felének magyar gazdaságtörténet-írása mennyire beágyazott volt az európai főáramokba, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az 1894-től 1906-ig megjelentetett Magyar Gazdaságtörténeti Szemle programadó tanulmánya láthatóan tisztában volt a fent vázolt dilemmával. Értelemszerűen a hazai előfutárok (Kautz Gyula, Földes Béla) a történeti iskola neveltjei voltak (Kautz 1868; Weisz 1878). A Szemle agendaírója (igazából nem céhbeli történész), Acsády Ignác[29] azt vallotta, hogy „a gazdaságtörténet történettudomány és gazdaságtudomány is; összekötő kapocs a két tudományszak, ezzel pedig a múlt és a jelen ismerete közt”. Továbbmenve azonban megállapította, hogy „a gazdasági viszonyok és érdekek jelentősége a múltban épen oly nagy volt, mint minő a jelenben. A különbség múlt és jelen között csupán az, hogy az érdekek igazi fontossága s mindenre kiterjedő befolyása a múltban nem jutott oly világosan tudatra, mint napjainkban.” Azt a következtetést vonta le: „Ma, midőn a gazdasági ismeretekben iskolázva, úgyszólván gazdasági szemmel kutatja a tudomány a múltakat, azt a tapasztalást teszi, hogy minden nagy történelmi esemény mögött... ott lappang az addig észre nem vett, meg nem értett, nem méltányolt gazdasági érdek, mint első sorban mozgató rugó.” (Acsády 1895, 138-139) A századforduló historizmusával óvatosan polemizáló fejtegetések ezután egy ezeréves magyar történeti demográfiai vázlatba torkollottak.

A helyét kereső gazdaságtörténet nagy dilemmáját immár a szellemtörténet látószögéből tisztán fogalmazta meg egyik korai művében Hóman Bálint: „a gazdaságtörténet módszere és terminológiája ma még szubjektív természetű; a kutatók speciális – történeti vagy gazdaságtani – képzettségétől irányított ingadozásoknak van alávetve. A történettudósok fogalommeghatározásaikban kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az egykorú források sokszor zavaros és rendszertelen gazdasági terminológiájának. Viszont a közgazdászok modern gazdasági fogalmak és elméletek korlátai között mozogva, történetellenesen uniformizálják különböző korok rokonnak látszó, de lényegében eltérő jelenségeit” (Hóman 1921, 3). A szellemtörténeti fogantatású hagyomány ma már klasszikusnak tekinthető megfogalmazására azonban csak később került sor. „A magyar gazdaságtörténész nem élheti bele magát abba a programba, hogy kizárólag gazdaságtörténetet ír [...] mindig egy életegészet kell látnia a maga arányaiban”. Már-már azt vélhetnénk, hogy valami sajátos magyar elmaradottságról van csupán szó, de Dékány István megállapította azt is, hogy a gazdaságtörténet funkcionális és nem önálló rész-tudomány: „Igazából a gazdaságtörténet egyik fejezete a társadalomtörténetnek: utóbbi a kollektív termelő alanyokat írja le, amaz ezen alanyok egyik, gazdasági funkcióját” (Dékány 1931, 201, 214).

Az első igazi polémia a két felfogás között 1932. január 28-án, a Magyar Közgazdasági Társaság ülésén indulhatott meg. A szellemtörténészek kihívását Gyömrei Sándor fogadta el (nem kis mértékben épp Acsády védelmében). A liberális történetírás elleni támadást a Szekfű köré tömörült történészcsoport részéről a haladás fogalmának elvetésében és a történetietlenség vádjában summázta. Egyenesen a magyar gazdaságtörténet tragikumát vélte látni abban, hogy „a régi történetírásból a politika, az újból a szellemtörténet elvei szorítják ki a gazdaságiakat”. „A szellemtörténet letaszítja a kutatót a mai idő megfigyelő pontjáról. Nem lehet csodálkozni, hogy a módszer a gazdaságtörténet terén terméketlen maradt”. Csak abban reménykedett, hogy az „ifjú közgazdász-generáció utat vág mégis az ismeretlen gazdasági múlt felé” (Gyömrei 1932, 678-679).

A vita az 1933. február 9-i ülésen folytatódott, ahol többek között ifj. IványiGrünwald Béla utasította vissza Gyömrei téziseit. „.a történész minden tiszteletével a közgazdasági tudomány iránt fel kell vetnünk azt a kérdést: vajon a közgazdaság tudománya az ő fogalmait olyan egyöntetűséggel állapítja-e meg, mely kizárja a múltra vonatkozóan azokat a hibaforrásokat, melyek a történésznél – Gyömrei szerint – felmerülhetnek, ha az a múltat a múlt saját eszméi és ideáljai s nem a jelen közgazdasági fogalmain át akarja szemlélni?” Miközben nyíltan rokonszenvezett a Gyömrei által is vallott haladáseszmével, módszertanilag tagadta vitapartnere álláspontját: „A Gyömrei által gazdaságtörténetnek vallott történeti szegmentum ép azzal vallja be az egyetemes történettől való korlátozottságát, hogy pusztán közgazdasági fogalmakkal konstituálhatónak vallja magát. Mi azonban nem hiszünk ebben a korlátozott gazdaságtörténetben; mi történetben hiszünk s mikor gazdaságtörténetről beszélünk, ez csak anyagunk ideiglenes és körülményekhez alkalmazott korlátozása. A történet jelenségeit nem lehet s nem is szabad más jelenségektől elvonatkoztatva szemlélni” (ifj. Iványi-Grünwald 1933, 362, 364). A vita kiéleződése azután egy másik céhbeli történetírói csoportosulás elhatárolódási reflexét is kiváltotta: az akkor Domanovszky-tanítvány Léderer Emma felfogását mind a szellemtörténettől, mind Gyömreitől megkülönböztetve azt ajánlotta, hogy a „fejlettebb német módszertani megállapításokat az angol gyakorlati szellemmel” (értsd: a pozitivista tradícióval!) kellene összhangba hozni (Léderer 1933, 37).

Az újabb irányzatok elméleti és módszertani háttere

Az elmúlt évtizedek nemzetközi gazdaságtörténet-írásában két nagyobb áramlat alakult ki, hogy gyógyírt keressen a nemzetgazdaságtan 19. századi történeti iskolájából leágazó hagyományos historiográfia fent tárgyalt bajaira (Dugger 1979, 899-909; Kövér 1999, 285–293).

1. A főként a neoklasszikus ökonómiára alapozó új gazdaságtörténet, vagy másként történeti gazdaságtan („new economic history”, illetve „historical economics”,) az ötvenes-hatvanas évtizedtől jött divatba (Temin 1973; McCloskey 1987; Eddie 1996) .[30] Elméleti kiindulópontjának megfelelően prediktív (jövőbeli előrejelzést tartalmazó) modellekre épít, amelyekben az Adam Smith féle „láthatatlan kéz”, azaz a piac irányítja a fogyasztáskielégítés szubjektív motívumainak engedelmeskedő individuumok magatartását. A gazdasági növekedés makrokérdéseire koncentrál. Akkor is, amikor a nekilendülés („take off”) tovagyűrűző mechanizmusát kutatja (forward, illetve backward linkeage, magyarul húzó, illetve toló hatás), akkor is, amikor az elmaradottság relatív összehasonlítására („relative backwardness”), illetve felszámolásának útjára (pozitív vagy negatív demonstráció) keres megoldást. Az új gazdaságtörténet mindig is előszeretettel alkalmazott kvantitatív eljárásokat, formalizált modelleket. A történeti adatokkal való szembesítés azonban mégsem normatív tudományt, alkalmazott közgazdaságtant eredményezett. A tudománynak nem a verifikálás, a minden áron való igazolás, hanem falszifikálás, a nem bizonyítható állítások cáfolata a végső funkciója. A radikális formában „tényellenesen” megfogalmazott hipotéziseket („ counterfactual”) a statisztikai adatokon alapuló számításokkal szembesítve tesztelik. Nem a történelmet vetik el, hanem a hipotézist, ha falsnak bizonyul. A költség/haszon elemzés történeti hipotézissé formálásával például kiszámították azt a társadalmi megtakarítást („Social Saving”), amellyel a vasút „haszna” mérhető. Ehhez nem kellett más, mint feltételezni, hogy leálltak egy kiválasztott évben a már elkészült vasútvonalak, minden árut más közlekedési eszközön kell elszállítani. A társadalmi megtakarítás az, amennyivel ennél a vasúti transzport kevesebbe kerül (Fogel 1964).[31]

2. A (neo)-institucionalista közgazdaságtan hátterével az 1970-es, 80-as években új gazdaságtörténeti irányzat alakult ki, amely valószínűleg nem véletlenül nem egyszerűen a makrogazdaságtanban, hanem mindenekelőtt a vállalattörténetben („business history”) hódított teret. Inkább leíró modellekkel dolgozik, elemzési alapegysége nem az individuum, hanem az egyének implicit, vagy explicit szerződésein alapuló intézmény. Értelemszerűen a fejlődés mikroszinten megragadható mozzanataira keres magyarázatot. Maga a vállalat megalakulása és fennmaradása ebben a felfogásban nem más, mint a tranzakciós költségekre adott intézményes válasz (Rickett 1987, 18).

Melyek a „piachasználat” tranzakciós költségei?

a) A piackutatás költségei (hirdetés, közvetítés), amikor a leendő piaci aktorok (eladó és vevő) nem ismerik egymást.

b) A cseretárgy minőségi paramétereinek pontos meghatározását szakértők bekapcsolásával igazolni kell.

c) A piac átláthatatlansága miatt információkat kell szerezni az árak és a szolgáltatások összehasonlíthatósága érdekében.

d) Ahhoz, hogy az árakat és egyéb üzleti feltételeket illetően konszenzus jöjjön létre a felek között, tárgyalásokat kell folytatni, szerződéstervezeteket kell készíteni és azokat meg is kell kötni.

e) Ellenőrizni kell a minőségi, határidőés fizetési megállapodások betartását.

f) A szerződés szerint jogosult, de nem teljesített kötelezettségek behajtása érdekében harmadik félhez (bíróság) kell fordulni.

Mindezeket a költségeket a piac használata szükségképpen vonja maga után minden üzletkötéskor, s ezért van, hogy a vállalatok (vertikális integráció révén) ezeket a folyamatokat internalizálni igyekeznek a vállalaton belülre, hogy megtakarítsák az ilyen kiadásokat (Berghoff 1999, 161-162).

A neoinstitucionalizmus tehát nem a piacban, hanem a vállalat belső szervezetében, a Chandler-féle „látható kézben”, a menedzsmentben vélelmezi a legfőbb mozgatót, amelyhez az egyén – a behaviorista pszichológia elképzelései szerint – igazodik. Legszívesebben többszöri nekifutással közelíti a kvalitatív módszerekkel kialakított modellt a „tényekhez”. Kedvelt eljárása esettanulmányok készítése révén a modell finomítása. Előszeretettel veszi az eljárásokat más társadalomtudományok repertoárjából, s gyakran nyúlnak történelmi példákért a múltba (Williamson 1975; Williamson 1985). A szociológia hálózatelemzési technikájával, a kapcsolódó igazgatósági helyek, az ún. interlockok azonosításával újraértelmezi a bank-vállalat viszonyt. A gazdaságföldrajzban használatos „lokációs elmélet” révén pedig új megvilágításba helyezi a multinacionális vállalatok terjeszkedését, a tranzakciós költségekkel hozva összefüggésbe, hogy fiókalakításra, önálló gyár létrehozására, vagy vegyesvállalati formára tesz-e kísérletet a nemzetközi központ.

A két (rivális) irányzat természetesen sohasem fukarkodott egymás bírálatával, bár manapság már mindkettő önálló territóriumon rendezkedett be nemcsak szülőhazájában, Amerikában, hanem Európában is. Külön nemzetközi egyesületekbe tömörültek.[32] A nagy hagyománnyal rendelkező, fent már idézett gazdaságtörténeti folyóiratok mellett önálló folyóiratokat adnak ki.[33] A kölcsönös kritika gyakran igen fontos mozzanatokat tudatosít mindkét irányzat elméleti alapjáról. Az új institucionalisták szerint például a neoklasszikus közgazdaságtanban a vállalat nem több, mint puszta termelési függvény. Ábrázolásakor az olyan zavaró részletektől, mint a piaci bizonytalanság, a tranzakciós költségek stb. minél sterilebben igyekeznek elvonatkoztatni. Formailag létezik ugyan az idő dimenziója, ám a piaci egyensúly, mint kiindulópont, valójában leértékeli azt, hiszen az individuumot, mint aktort, egy adott gazdasági változó dinamikájára (kereslet vagy kínálat) mindenkor azonos, időtlen reakcióval feltételezi (Rickett 1987, 16 sk.). Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül az a viszontkritikai észrevétel sem, miszerint a neo-institucionalizmus valójában csak szavakban szakít a piaci diskurzus normáival, a gyakorlatban az intézményeken belüli egyéni mozgásokat végső soron maga is piaci kategóriákban értelmezi. Igaz ez mind a részesarató, mind a menedzser teljesítménymotivációjára. Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy az institucionalizmusnak valójában nincs önálló, egységes metodológiája. Ha már mindenáron módszertani sajátszerűséget akarunk neki tulajdonítani, akkor az inkább a „történet-elmesélésre”, a történetírásban is ismert „kolligációra” emlékeztet, amelynek során tényeket, alacsony szintű általánosításokat, magas szintű elméleteket és értékítéleteket koherens elbeszéléssé (narrációvá) kapcsolnak össze (Blaug 1980, 126-127). Érdemi bírálatnak tekinthető az is, miszerint az institucionalisták sokszor ott is kerülik a kvantifikációt, ahol arra valójában semmilyen kizáró ok nem lenne. Az viszont erős túlzás, miszerint az lesz vállalattörténész, aki nem tud számolni.

Bizonyos értelemben az új gazdaságtörténet össztudományos elismerését jelentette, amikor 1993-ban két kliometer. Robert W. Fogel és (a témánk szempontjából távolról sem mellesleg egyben neoinstitucionalista) Douglass C. North megosztva kapott közgazdasági Nobel-díjat.[34]

Paradigmatikus példák

Amikor 1975-ben Magyarországon először jelent meg önálló tanulmány az „új gazdaságtörténetről”, a szerző a növekedés problémaköréből szemléltetésül három olyan kulcskérdést hozott fel, amelyek a kliometria módszertani újításait a legkézzelfoghatóbban demonstrálták.

„1. Mi volt a déli rabszolgatartó ültetvényes mezőgazdaság helye és szerepe az Egyesült Államok gazdasági fejlődésében? 2. Mi a technikai újítások szerepe a termelékenység növekedésében, mi teszi lehetővé a találmányok elterjedését? 3. Mi a vasút szerepe az amerikai gazdaság 19. századi területi és szerkezeti átalakulásában?” (Benda 1975, 262) Az akkori ismertetés bevallott célja az volt, hogy olyan tematizálásban szemlézze az irányzatot, amely ötleteket adhat az (itthoni) továbbgondoláshoz. Meg kell állapítanunk, hogy az „új gazdaságtörténet” legmaradandóbb nemzetközi eredményei mindmáig a hosszú távú gazdasági növekedés kérdésköréhez kötődnek.

Az angolszász kliometrikus gazdaságtörténet-írás egyik központi kérdése volt az angol ipari forradalom problematikája. Az 1980-as 90-es évek angol vitáinak fókuszában ez volt az egyik fő kérdés. A kontinensről szemlélve, első hallásra mintha pusztán az elnevezésről szólna a fogalom használata körül zajló csetepaté, ám tudható, hogy mint csaknem mindennek a történetírásban, ennek is voltak politikai konnotációi (gondoljunk a „whig” és a „tory” történetfelfogás ősi szembenállására). Volt, aki szerint maga az ipari forradalom terminus már azért is eredendően félrevezető („Misnomer”), hiszen a (francia) politikai forradalom mintájára került át a gazdaságtörténetbe (Cameron 1996).[35]

Túl azonban a terminológiai vitán, a kliometrikus történetírás számára ma már sokkal fontosabbnak tűnik magának a növekedésnek az értelmezése. Létezik-e (viszszakanyarodva a 19. századi evolucionizmus alapvető kérdéseihez) valamilyen ugrás a gazdaságban, avagy a folyamatok fokozatos változásokon keresztül zajlanak. Ebből a szempontból a 18-19. századi brit gazdaságtörténet megítélésében felsorakozó két tábort – a 19. századi evolúciós biológia vita pólusaira emlékeztetve – leginkább „saltácionistákra” és „gradualistákra” oszthatjuk (Mokyr 1993, 10). A kvantitatív történetírás számára az „ugrás” egyfajta „szakadásként” (diszkontinuitásként) mérhető az adatsorokban. Mivel azonban a korai adatsorok számítása számos bizonytalansággal jár és minden egyes adatnak igen magas a becslés jellegű beltartalma, ma már több párhuzamos számítás létezik. Legyen szabad most csak az ipari termelés („industrial output”) növekedési ütemét szemléltetésül kiemelnünk.

4.1. táblázat - 1. táblázat. A brit ipari termelés növekedési üteme

Időszak

Régi számítás (1962)

Új számítás (1991)

1700–1760

1,0

0,7

1760–1780

0,5

1,5

1780–1801

3,4

2,1

1801–1831

4,4

3,0

1830–1860

1,7

3,4


Forrás: Crafts et al. 1991, 110.

Mivel itt nem a régi és új mosópor reklámbeli megkülönböztetéséről van szó, el kell mondanunk, hogy a réginek nevezett számítás szerzői is többféle eredményt adtak közre az 1950-es, 60-as évek fordulóján, az összehasonlításban a legutolsó szerepel (Deane-Cole 1962; Crafts et al 1991).[36] A kvantitatív gazdaságtörténet-írásban tehát egyáltalán nem számít rendkívülinek párhuzamos adatsorok létezése. Az is szembeötlő, hogy az iparosodásról rendkívül különböző folyamatábra vizualizálható a fenti számok alapján. Az egyik szerint ugrásszerű növekedés ment végbe az 1780-as évektől kezdve, s a kiugró ütemű szakasz mintegy ötven esztendeig tartó lendület után erőteljes lassulással zárult. Szemünk előtt egyértelműen kirajzolódhat akár az „ipari forradalom”, akár a „take off” (W. W. Rostow) akár a „great spurt” (A. Gerschenkron) víziója. A másik számsor azt sugallja, hogy valójában viszonylag fokozatos felgyorsulás tanúi lehettek a kortársak. Bár minden olyan kijelentés megtévesztő, amely a „forradalom” érzetét a kortársak megjegyzéseire próbálja alapozni, hiszen egy ötvenéves szakaszról bárkinek saját életében ritkán lehetett hosszú távú gyorsulás-élménye! A figyelemre méltó azonban mégis csak az, hogy mind a saltácionisták, mind a gradualisták az ütemváltásban látják saját koncepciójuk igazolását, pontosabban a másik álláspont cáfolatát.

A táblázatnak természetesen folytatása is lehetséges, de az már egy másik hosszú távú vitakérdés: tudniillik az, hogy miért következett be Nagy-Britannia elsősége után a 19. század végére a visszaesés?[37] Az újabb koncepció itt mérsékeltebb visszaesést jelez a 20. század elején a korábbi álláspontokhoz képest, tehát a hanyatlás mértéke sem lehetett eszerint olyan drámai. A növekedés tényének mérése után természetesen olyan további kérdések kerülnek terítékre, mint hogy milyen tényezőkkel hozhatók összefüggésbe a felgyorsulások és lelassulások, s melyek voltak a bekövetkezett strukturális változások? S a növekedés nemzetközi összehasonlítása sem maradhat el egy igazi kliometrikus munkából.

Az iparosodásnemzetközi összehasonlításakor nemcsak új (becsült) adatok jöttek forgalomba, hanem új számítási módszerek is alkalmazásra kerültek. A 19. századi iparosodás indexeinek vizsgálatakor olyan eljárást alkalmaztak, amelynek segítségével megpróbálták különválasztani az évszázados trendtől a különböző, rövidebb távú ciklusokat. A számítás technikáját egy magyar származású statisztikusról Kalmanszűrőnek nevezik, de ennek bemutatásától itt el kell tekintenünk. Csak az eredmények ismertetésére szorítkozunk. Európában a 19. században két olyan ország akadt, amely a hagyományos számítások szerint ugrásszerű gyorsulást, „forradalmi” diszkontinuitást mutatott a növekedési ütemben. Olaszország 1890 és 1902 között, valamint Magyarország 1875 és 1896 között. Olaszországot a periódus rövid időtartama miatt ebben az összefüggésben eleve kizárhatjuk az ipari forradalom lehetséges kontinentális színterei közül, de Magyarország növekedési üteme is a további, finomabb mérés szükségességére hívta fel a figyelmet. A Kalman-szűrővel végzett számítások azonban itt is módosítottak a képen.

4.2. táblázat - 2. táblázat. Az ipari termelés indexének növekedése Magyarországon

OLS

Kalman-szűrő

1830-1847

1,42

1,8

1851-1874

2,18

2,0-2,5

1875-1896

4,93

2,5-3,3

1897-1913

3,53

3,3-3,5


Forrás: Crafts et al. 1991, 135.

Természetesen furcsának találhatnánk, ha a kliometrikus forradalom után épp Magyarország maradt volna az ipari forradalom „mintaországa”. Felvetődhetnek kételyek John Komlos indexszámaival kapcsolatban is, de az I. világháború előtti éves indexek számítására – tudomásunk szerint mindmáig – más nem vállalkozott.[38] Egy nemzetközi összehasonlításban tehát azt lehet felhasználni, ami rendelkezésre áll. Itt is kiderül azonban, hogy a finomabb módszerek alkalmazása Magyarország esetében is inkább egy gradualista, mint egy saltácionista elgondolás számszerűsítését valószínűsíti. Azt már csak a magyar gazdaságtörténet tágabb összefüggéséinek ismeretében tehetjük hozzá, hogy az 1875-1896 közötti időszak feltűnő egybeesést mutat a magyar mezőgazdaság árdepressziójával, amikor az elsősorban gabonatermesztést folytató agrártermelők (nagyés kisbirtok egyaránt) erőltetett piacratermeléssel igyekeztek évről évre pótolni a kieső bevételeket. Ez vezetett a gabonaárak tartós hanyatlása idején a gabonatermelés dinamikus növekedéséhez. A hagyományos számításban az „ipari index” „ugrásszerű” gyorsulása tehát meglehetősen ellentmondásos folyamat, sokkal inkább a magyar gabonatermelés áresés közbeni növekedésével (ami kétségtelenül kedvező a malomipar konjunktúrája számára) állhat kapcsolatban, mint az egész ipar forradalmával.

A növekedés gyorsulása és lassulása nemcsak a 19. század hosszú távú növekedési kérdéseit veti fel, hanem komolyan érinti a 20. századot is. Elegendő ebből a szempontból most a harmincas évek válságára és hadigazdasági „kilábalására, vagy a 2. világháború utáni helyreállítási periódus „aranykori növekedésére” gondolnunk.

Visszatérve a szigetországba: az 1990-es évek elején úgy látszott, hogy a gradualista koncepció egyértelműen áttörést hoz a brit iparosodás megítélésében. Hamarosan azonban olyan irányokból is támadások érkeztek az új kliometrikus koncepció ellen, amelyek korábban szintén az ipari forradalom hagyományos felfogását kritizálták. Az 1. táblázat ábrázolásában ugyanis az is szembeötlő, hogy a régi számítás jelentősebb mozgásteret hagyott az „ipari forradalom előtti iparosodás számára”, mint az új. Ez csak egyik motívuma lehetett annak, hogy a protoindusztrializáció képviselői is az iparosodás gradualista koncepciója ellen fordultak. S nemcsak ellenük, hanem az összehasonlítás és a kvantifikáció egész módszertana is erősen megkérdőjeleződött. Amikor Maxine Berg és Pat Hudson egyenesen „az ipari forradalom rehabilitációjáért” szállt síkra, akkor számos irányban frontot nyitott (Berg–Hudson 1992). Négy területen látnak a korban alapvető és egyedi változást:

1. a technikai és szervezeti innováció a gyáripari szektoron kívül megy végbe,

2. a női és gyermekmunka korábban nem látott alkalmazásában,

3. a regionális specializációban,

4. a demográfiai fejlődésben.

Ezekből az állításokból is látható, hogy azért valójában nem a hagyományos ipari forradalom fogalmának rehabilitációjáról van itt szó. Természetesen a kritika iránya nem csak a kliometrikusok ellen irányul, bár kétségtelenül őket teszik felelőssé az ipari forradalom fogalmának devalválásáért. Szerintük ugyanis önmagában az aggregát adatok alkalmazása nem teszi lehetővé az ipari forradalom „azonosítását”. Részben azért, mert a számítások alábecsülik a növekedést, hiszen a gazdasági aktivitást korlátozottan tudják értelmezni (például kettős és többes foglalkozások, kvantifikálhatatlan és a forrásokban nyomot nem hagyó nem piaci viszonyok stb.). S egyáltalán a folyamatok nem mennyiségi, hanem minőségi változásokban mérhetők, s azok pedig a kliometrikusok számára mérhetetlenek. A kritika iránya azonban jócskán célba veszi a Cambridge-group demográfiai eredményeit, amellyel szemben az egyházközségi szintű családrekonstrukciók – Wrigley-Schofield 16-19. századi soraival, házasság vezérelte népesedési rezsimjével szemben – épp a diszkontinuitás tényét erősítik meg a 18. század végén a demográfiai magatartásban. Patrick O’Brian talán még ennél is tovább megy, amikor a gradualista koncepciók bázisaként az új népesedési és munkaerő-számításokat Cambridge-ből, a revideált mezőgazdasági és ipari ár-, illetve output számításokat Oxfordból és az újra megállapított bérés életszínvonal-indexeket a Harvardról teszi felelőssé (O’Brian 1993, 7). A vitában egyébként hangjukat hallatták Harvard nem kliometrikus nagy „öregjei” is, akik a módszertani tanulságok levonásában eljutottak a régi/új végső pontig: a tényeket (faktumokat) meg kell különböztetni a „faktoidoktól” (tényszerűségektől? – mintha maguk a tények is nem a történész konstrukciói lennének), s ha a számoknak nincs értelme (!?), akkor előbb érdemes részleteiben megvizsgálnunk és verifikálnunk (!?) őket, mielőtt egy egész új paradigmát építünk reájuk (Landes 1994, 647, 654).

Egy másik terület, amelyet érdekes módon mind a kliometrikus, mind a neoinstitucionalista gazdaságtörténet eredményeiben a magáénak érez: a pénzés banktörténet. A monetáris rendszereket és intézményeket összehasonlító alapvető tipológiák a pénzpiac és a tőkepiac közötti kapcsolatok erősségét és szorosságát tárgyalják vízválasztóként (Rybczynski 1984; Berglöf 1990). Ennek alapján szokás bankorientált, vagy piacorientált rendszereket megkülönböztetni. Ez érvényesnek tűnik mind a bankokra, mind a tőzsdékre koncentráló történeti kutatások látószögéből.

Németországban történetileg egyfajta „munkamegosztás” jött létre, amely „ráhagyta a gazdaság tiszta pénzmozgásait és a rövid távú kereskedelmi hitelüzleteket a kormányzati jegykibocsátó bankra, miközben az ipari hitel és az értékpapír-kibocsátás üzletága a magánbankároknak és protezsáltjaiknak, a részvénytársasági ’vegyesbankoknak’ jutott.” (Tilly 1989, 193) Másfelől a bankok „Nagy-Britanniában rendszerint nem kötelezték el magukat a beruházási bankári teendők mellett. Bár bankárként ténykedtek a bejegyzett társaságok számára, amelyek közvetlenül használták a tőkepiacot, az ilyen szolgáltatásokból származó információkat nem használták fel tőkepiaci tranzakcióik megkönnyítésére, ahogy az Németországban történhetett volna. A brit tőkepiac tőzsdei »brokerek, dealerek és promoterek« által funkcionált, a külföldi kölcsönökben és a kormányzati értékpapír-kibocsátásokban pedig a kereskedő-bankárok is közreműködtek. Ám a napi pénzpiaci és az eseti tőkepiaci üzlet közötti összeköttetés nem volt intézményesen rögzült” (Tilly 1989, 196).

Ugyanezt a problémát a másik oldalról szemlélve, az összehasonlító tőzsdetörténet szerzője az alábbi módon érvel: „ahol aktív tőzsdék léteztek, a bankok inkább voltak képesek a likviditást és a profitabilitást egyensúlyba hozni értékpapírok birtoklása vagy az azokra való masszív hitelnyújtás útján. Ezek olyan követeléseket reprezentáltak, amelyeket könnyen lehetett adni és venni, miközben az általuk megjelenített aktívákat önmagukban nem lehetett volna” (Michie 1988, 47-48). Ráadásul, „a londoni tőzsde korlátozta a személyeket, akik tőzsdetaggá válhattak. Ragaszkodtak ahhoz, hogy tagok csak »brokerek és jobberek« lehessenek, s hogy minden cégtársnak taggá kell válnia úgy, hogy nem tartozhatnak egyetlen más tőzsdéhez sem. Ez kizárta a részvénytársaságokat és mindazokat, akik jelentős külső érdekeltségekkel rendelkeztek, mint például a bankárokat. Ennek az lett a következménye Londonra nézve, hogy a stockbroker cégek kicsik és specializáltak maradtak, mivel tilos volt számukra másfajta pénzügyi intézmények és más üzletekben érdekelt csendestársak tőkéinek igénybevétele. A berlini börze. kb. 8000 taggal rendelkezett a 20. század elején, és mindenkit tagjai sorába fogadott, aki aktívan értékpapírüzletekkel foglalkozott. Az eredmény a kontinentális Európa számára az volt, hogy bensőséges viszony alakult ki a financiális intézmények mint a hiteltársaságok és a tőzsdetagság között” (Michie 1988, 60). A pénzügyi rendszerek megkülönböztetését jól jellemzi még, hogy az adott gazdaságban van-e bankjegykibocsátó monopólium, vagy a pénzteremtésben tágasabb szabadság uralkodik, hogy mennyire elterjedtek a készpénzkímélő fizetési eszközök (csekk, számlapénz), vagy a készpénzzel fizetés gyakorlata (legyen az érme, vagy papírpénz) az általános.

Mindebből számos következtetés adódhat a bankok és vállalatok egymás közötti viszonyára nézve. Közép-Európában ezt a századelő óta hagyományosan a finánctőketézis jelenítette meg (Hilferding 1959). Eszerint, nagyjából a századforduló időszakától kezdve Közép-Európában a bankok érdeklődése megnőtt az iparvállalatok iránt, részben az árubizományi üzleten, részben a rövid lejáratú hitelnyújtáson keresztül fokozatosan kiterjesztették érdekeltségeiket a vállalati részvények megszerzése felé, valamint egyre több igazgatósági tagsági hely elfoglalását is célul tűzték ki. Ebben a képben a bankok hódítóként jelentek meg az iparvállalatok „parancsnoki hídján”, s ezáltal az egész gazdaság felett uralmi pozíciót szereztek. A tézis különösen vonzó volt a marxisták (és minden más radikális állami beavatkozást szorgalmazó dirigista irányzat) számára, hiszen azt sugallta, hogy az államnak a bankok révén már „csak” a „parancsnoki hidat” kell elfoglalni, hogy a gazdasági hatalom birtokába kerüljön.

A bevett álláspontok megkérdőjelezésére először német viszonylatban került sor (Wellhöner 1989). A finánctőke-tézis elsősorban a publikált források alapján fogalmazódott meg. Sem a bankok nem kérdőjelezték meg az ipartámogatásban hagyományosan nekik tulajdonított szerepet, s a nagytőkeellenes megközelítések pedig még inkább igyekeztek a banktőke túlhatalmát hangsúlyozni. A bankok és vállalatok levéltárainak kutathatósága teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a belső, ún. intern mérlegek alapján újra lehessen gondolni a bankok és vállalatok közötti viszonyt. Ebben a látószögben már nem mindig a bankok látszottak az iparvállalatok hitelezőinek, hanem nagyon gyakorinak tűnt a fordított eset, sőt a vállalati önfinanszírozás is a vizsgálatok középpontjába került. Az is értelmezési kérdéssé vált, hogy a kétségtelenül meglévő személyi összefonódásnak („interlocking directorates”) valójában mi a funkciója. Korábban ezt egyértelműen uralmi pozícióként tekintették, a tranzakciós költségek tana szempontjából azonban alternatív értelmezések is lehetővé váltak: a tökéletlen piac körülményei között kétségtelenül meglévő információs aszimmetria ellensúlyozási kísérleteként. Külön, s kizárólag az igazgatósági ülések jegyzőkönyvei alapján eldönthető kérdés volt, hogy a bankok által „delegált” igazgatósági tagok ténylegesen is részt vettek-e az üléseken, s ha igen, akkor hozzászóltak-e? S hogy hozzászólásaik a vállalat tulajdonosi pozíciójából következő stratégiai döntésekre vonatkoztak, vagy jelentéktelen apróságokra? (Fohlin 1999; Tomka 1997; Pogány

1997)

A magyar banktörténetírás megszakadt folytonossága (és ezáltal megkésettsége) a nyolcvanas években megkönnyítette az új megközelítések recepcióját (Kövér 2001). Itt a levéltári kutatásokra – az államosítások révén – már korábban is volt a lehetőség, de különösen akkor vált a nemzetközi kutatási projektekbe való bekapcsolódás termékennyé, amikor a bank-ipar viszony (a finánctőke-tézis) a rendszerváltás során megszűnt ideológiai neuralgikus toposz lenni (Pogány 1989; Kövér 1989; Tomka 1999).

Az institucionalista megközelítésnek valójában mindig is központi kérdése volt a vállalati szervezet és ezen belül a különösen a nagyvállalatok („big business”) témaköre, már csak abból a feltételezésből kiindulva is, hogy ezek a nagyvállalatok (s mintául amerikai viszonylatban a vasút szolgált) hordozták mind a technológiai, mind a szervezeti innovációt, s adtak ezáltal döntő lökést a gazdasági növekedés számára. A téma 20. századi klasszikusa ma már elvitathatatlanul Chandler, A. D. Jr., aki hosszú utat tett meg az amerikai vállalatok történeti elemzésétől a nagyvállalatok nemzetközi összehasonlító elemzéséig (Chandler 1962; Chandler 1977; Chandler 1990). S bár az utolsó munka kontinentális (brit és német) recepciója meglehetősen ellentmondásos volt, mégis Európa (Milánó) adott helyet nemzetközi jelentőségének konferenciaszintű méltatására (Business History around the World 1998).

Az ipari nagyvállalatok témája nálunk – a finánctőke-tézis szorításából való megszabadulás esélye nélkül – nem könnyen került az érdeklődés homlokterébe. A forrásadottságok szempontjából magyar viszonylatban kezdettől fogva zavaró volt, hogy a népszámlálások ún. vállalati statisztikája, valójában nem vállalati, hanem üzemi felvételt jelentett. Ezzel függött össze, hogy mondjuk az 1000 főnél többet foglalkoztató „vállalatok” statisztikájában külön-külön találhatjuk a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. salgótarjáni és ózdi gyártelepét (a borsodnádasdi nyilván az 1000 fő alattiak között szerepel). Mennél több gyáregységre ágazottan diverzifikálta termelését tehát egy vállalat, annál decentralizáltabb termelési szervezet bukkant elő a népszámlálások adatfelvételeiből. Ez egyébként a marxista ipartörténet-írásnak azért okozott nehézségeket, mert igen nehezen tette dokumentálhatóvá az ipari koncentráció szakadatlan növekedését. Az 1950-es, 60-as évek hazai irodalma azonban nem vállalatokat keresett a történelemben, s az azóta is „úgy maradt” üzemtörténetnek sem ez volt a legfontosabb gondja.[39] A Compassokból ki lehetett bányászni az alaptőkét, a monstrummá növesztett óriásbankokat pedig körül lehetett lombozni ipari nexusokkal, így a történet igazi hőse a monopóliumokra épülő, a gyártelepekből összetevődő ágazat lehetett. Nem a hitelt felvevő, piacra termelő vállalat.

Vállalat és üzem egzakt megkülönböztetése akkor sem történt meg, amikor az új mechanizmus már rehabilitálta a vállalatot, sőt a „chandleri kezek” is megérintették a magyar gazdaságtörténet-írást. A korábban megformált kép olyan erősnek bizonyult, hogy az újabb megközelítés csíráit is magához idomította.[40] A vízió talán még inkább allegorikussá vált. Gondoljunk csak a „kitöredezett szárú piramis” azóta is minden vizsgán reprodukált halhatatlanságára. Az állítás, hogy a vállalati struktúra óriásai és aprói közül hiányzik a „középvállalat”, valójában mindig is az üzemekre vonatkozott és távolról sem felelt meg a kortársak statisztikai megfigyeléseinek.

Manapság újra divatba jött a legnagyobb vállalatok ranglistájának összeállítása, piaci értékelés alapján (Schmitz 1993; Schmitz 1995). Ez a kutatás a múltra nézve is elvégezhető. Nem a népszámlálás, hanem a Compassok és a tőzsdei árjegyző lap alapján. A szűk, igazán nagyvállalati körből egyedül a „Rima” volt az, amely 1912-ben nagyságrendje alapján felkerülhetne a világ 100-as toplistájára (Kövér 2000). Az árfolyam szerinti értékelésben testhosszal nyomában haladó nagyvállalatok nem kifejezetten ipari, hanem bányavállalatok voltak (MÁK Rt., Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.). Egyedül a mérlegfőösszeg alapján került közelebb a Rimához a Ganz, egyúttal megelőzve az említett nagy szénbányászati cégeket is. A mérlegfőösszeg szerinti listán egyébként a harmadik helyre az Osztrák-Magyar Államvasúttársaság kerülne, ha szoros értelemben vett ipari tevékenységével („művek és gyárak”, a mérlegfőösszeg kb. egyötöde) állítjuk be a rangsorba. Ezek voltak azok a vállalatok, amelyek megfeleltek a Monarchia „economy of scale” követelményeinek (bármilyen fantáziátlan legyen is, ennek a terminusnak a hivatalos magyar fordítása. „méretgazdaságosság”). A részvénytársasági nagyvállalatok során végigtekintve azonban valójában nincs „kitöredezés”, ha fentről lefelé haladunk. Erről már csak azért sem lehetett szó, mert a magyarországi iparosodás húzóágazatát jelentő malomipar a vállalati struktúrában igazából a középvállalati kört erősítette. Az természetesen nyitott kérdés marad, hogy miként értékelhetjük a családi alapon álló, nem részvénytársasági vállalkozásokat.

A recepció megkésettségéröl

Az akkor frissiben indult első összeurópai gazdaságtörténeti folyóirat, a Journal of European Economic History, egyik első számaiban Nachum T. Gross a kvantitatív gazdaságtörténet budapesti győzelme címen írt lelkes könyvismertetést.[41] Hogy a kvantitatív gazdaságtörénet sem akkor, sem azóta nem győzött Magyarországon, azt aligha kell bizonygatnunk. De nincs ez másként az európai kontinensen sem. A német kliometrikusok első (jellemző módon Torontóban tartott) konferenciájának anyagához írott bevezetésében Richard Tilly tanulmányának végén nagyon visszafogottan fogalmaz. „korai volna ma még »német kliometrikus forradalomról« beszélni, de ez az áttekintés jelzi, hogy egy ilyenfajta gazdaságtörténet-írás alapjai már léteznek” (Tilly 2001, 179).[42]

Hogy mi volt az oka annak, hogy nálunk sem az egyik, sem a másik irányzat nem gyakorolt számottevő befolyást, azt nem ennek az írásnak a feladata kideríteni. A kontinentális recepcióra vonatkozó írások szinte mindegyike kiemeli azonban az intézményes feltételek különbözőségét. Az amerikai egyetemi rendszerben, amely ráadásul a kliometria születése idején nagy felfutást ért meg, a gazdaságtörténetet a közgazdasági tanszékek keretében művelik (az külön kérdés, hogy a gazdaságtörténészek gazdaságtörténetet oktatnak-e vagy közgazdaságtant, de általában inkább az utóbbit). Ezzel szemben a német egyetemi rendszerben (s a mi szempontunkból talán inkább ez a mérvadó) ahol a gazdaságtörténetnek tanszéke van, az általában a történelemi stúdiumokhoz és bölcsészkarokhoz kapcsolódik, s többnyire hagyományosan (emlékezzünk a német nemzetgazdaságtan történeti iskolájára) gazdaságés társadalomtörténeti tanszékként működik. De az angol egyetemi rendszerben is – az ellenállás az amerikai „hódítók” elleni küzdelem alakját öltve – igen nehezen tört utat a kliometria. Sokszor ezért is történt, hogy könnyebb volt az innovációhoz egy folyóirat köré tömörülni (lásd Annales, Geschichte und Gesellschaft), mint benyomulni a megcsontosodott egyetemi struktúrákba.

Magyar vonatkozásban nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy elsősorban a hetvenes években még voltak adaptációs kísérletek (Berend 1974; Benda 1975; Ránki 1977; Gyimesi 1978).[43] Azon viszont csak értetlenkedni lehet, hogy később mértékadó személyiségek anélkül nyilvánították halottnak valamelyik irányzatot, hogy kísérleteztek volna érdemi megismerésükkel. Kétes dicsőség, de tény, hogy a történetírás eddig meglehetős „sikerrel” védte intaktságát a társadalomtudományos elméletekkel szemben. Nem mintha explicit társadalomtudományos elmélet nélkül nem lehetne ragyogó történeti munkákat írni, módszertani eszköztár nélkül viszont aligha. Az meg nincs elmélet nélkül. Ezzel a kör bezárult, másként kell tehát megpróbálni kitörni belőle.

Említésre méltó az irányzatok elméleti alapjának sorsa a magyar közgazdasági irodalomban. Mára egyértelműen a neoklasszikus iskola lett a főáram („mainstream”) nálunk. Az institucionalizmus nyomai elsősorban a gyakorlati menedzserképzésben vannak jelen, elméleti híveit pedig inkább a szociológusok táborában kereshetjük. Anélkül, hogy ennek magyarázatába bonyolódnánk, meg kell jegyeznünk, hogy a mai helyzetben valahol a hajdani, (nagyon is normatív) reform-közgazdaságtan hatását is keresnünk kell, amely igen ellentmondásos módon a szocialista piacgazdaság elterjesztésén keresztül remélte a vállalati struktúra, a „gazdaságirányítási rendszer” („a mechanizmus”) átalakítását. Épp ennek az áramlatnak egyik leágazásaként alakult ki azonban a magyar közgazdasági irodalomban egy alapjában esettanulmányokra épülő, a „steril” elméleti modellekkel empirikusan dacoló, a gazdaság „tényleges” működési módjait mikroszinten leíró („különös institucionalizmusnak” is nevezett) irányzat (Kovács 1994, 47). Mindez azért különösen tanulságos, mert véleményünk szerint a marxista indoktrinációból az institucionalizmushoz valójában egyenesebb út vezethetett volna. Különösen igaz lehetett volna ez a tulajdonjogok elméletére, amelynek recepciója azonban szintén a kilencvenes évek elejére maradt, s meglehetősen furára sikeredett.[44] Mindez továbbgondolható természetesen a gazdaságtörténeti konzekvenciákra is, különösen, ha a módszertannal kapcsolatban elmondottakat szem előtt tartjuk (Csite 1999; Halmos 2001). A hosszabb időtartamok iránti érzék hiányára vall ugyanakkor, hogy az új gazdaságtörténet is csekély visszhangot keltett honi makroökonómus körökben. Ritkán azért kivételek is akadnak (Bródy 1967; Nyáry 1981).

Ma azonban már nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy egyiket sem, vagy egyiket illetve, másikat külön-külön próbáljuk meg honosítani. Egyrészt mert meglehetősen nagy késésben vagyunk, másrészt láthatóvá váltak azok a pontok is, ahol a két áramlat nehezen választható el egymástól. Mindkét áramlat ismeretében, az egymásról alkotott kölcsönös bírálat tudomásulvételével csakis szisztematikus recepcióról lehet szó. Ez a divatok majmolásával szemben is ellenállóbbá tesz. Nekünk manapság különösen nem lehet a „sem piac, sem menedzsment” (angolul duplán alliterálva. „neither market, nor management”) általános szkepticizmusába menekülni. Mint a két irányzat bemutatásából is kitetszett (és ez természetesen egyben önkritikus megállapítás), a gazdaságtörténet csak makroés mikroszinten interpretálható. Mind a piac, mind az intézményi hierarchia kikerülhetetlen a tudományos megközelítés számára. Ma már a történeti gazdaságtan is igyekszik belátni, hogy a piacosodás valójában a háztartások, vállalatok és az államháztartás közötti térben tud terjeszkedni (North 1977). Ráadásul a gazdasági aktorok intézményei és piacai közötti választóvonal sem egyértelmű, már a piacok intézményesültsége okán sem. Nemcsak átlapolások vannak a vállalatok és piacok között, hanem senki földjének tűnő területek is. Mindez nem jelent mást, mint, hogy elméletileg nincs más út, mint eklektikusnak lenni, annak valamennyi módszertani konzekvenciájával együtt. S ez a nagy történelmi narratívák széthullásának korában nem is olyan nagy baj.

Összegzés helyett

Vajon tekinthető-e véletlennek, hogy épp a kliometria egyik amerikai úttörője, aki nagyon tanulságos összefoglalót írt az ökonometrikus történetírásról, Donald McCloskey volt az (az 1990-es évek közepe óta – nemet és nevet váltva – Deirdre N. McCloskey néven publikál), aki még a 80-as évek közepén elkezdte feszegetni a közgazdaságtan (és ezen keresztül természetesen a gazdaságtörténet) retorikájának a kérdését (McCloskey 1986; McCloskey 1997). Mindez szorosan illeszkedik a társadalomtudományos történetírásban az utóbbi évtizedben amúgy is napirenden lévő „ lingvisztikai fordulat” témaköréhez. McCloskey anélkül, hogy megtagadná kliometrikus munkásságát, visszajut a tudományos történetírás alapkérdéseihez: hogy természettudományos („science”) értelemben (elméleti hátterét és módszertani apparátusát tekintve) tudományossá tehető-e a gazdaságtörténet (és egyáltalán a történetírás), s az alkalmazott eszköztár révén megszabadulhat-e egyáltalán a narráció köntösétől (a kliometria eredeti szándéka szerint nem narratív történetírás kívánt lenni). Ebben az értelemben régi kérdéseket fogalmaz újra, de a nyelvi fordulat kontextusában ma mindez másként hangzik, mint ahogy harminc évvel ezelőtt hangzott volna. Állítása szerint minden tudomány a tények, a logika, a metafora és a történet retorikai négyesfogatát alkalmazza, s ez igaz a közgazdaságtanra éppúgy, mint a gazdaságtörténetre.

Ha szemügyre vesszük a fent összefoglalt elméleti és módszertani vázlatot és példatárat, ezt a gazdaságtörténet vonatkozásában bőségesen igazolva láthatjuk. S most nem a már tárgyalt „ténykonstruálásra” vonatkozó szakmai normákra és az érvelés elméleti modellt falszifikáló neopozitivista logikájára gondolunk, hanem a metaforák jelentősége is tisztábban állhat előttünk. Mert hiszen, ha nem esszencionalista módon keressük a fogalmak értelmét, vajon mi más ad évszázadok felett átívelő jelentőséget az „ipari forradalom” (ráadásul első, második, sőt harmadik ipari forradalom gyanánt szinte főnixmadárként félévszázadonként újjászületve), a „take off” (Rostow, W. W.) vagy a „great spurt” (A. Gerschenkron) terminusainak, mint a beléjük sűrített metafora retorikai meggyőző ereje. A hosszú távú gazdasági növekedés sorsdöntő szakaszát a politika (forradalom) vagy az aerodinamika (nekilendülés, ugrás) képzeteivel társítva az általánosítás valójában nem jelent mást, mint nyelvileg a szakkifejezést univerzális befogadásra is alkalmassá tenni, vagyis egy természettudományos képzetet megnyitni a tágabb történelmi alkalmazás előtt. Maga a gyakorlat egyáltalán nem új, gondoljunk olyan bevett fogalmainkra, amelyek egyértelműen más szaktudományból kerültek át a történettudományba: az evolúciós biológiából a közgazdaságtanba és történetírásba egyaránt sikeresen importált „fejlődés”, vagy egész időszemléletünket átszövő földtörténeti periodizációs szakaszok visszamenőleges (értsd a geológiában fentről lefelé haladva rétegzett) egymásra sorjázása („új-, középés ókor”). Bemutatott példáink pontosan illusztrálták, hogy miként teremt a piac klasszikus metaforájaként bevett „láthatatlan kéz” (Adam Smith) a modern neoinstitucionalizmus menedzsment fogalmához párhuzamos metaforát: „látható kéz” (A. Chandler).

A metafora azonban nemcsak a történelmi metafogalmak lényegi tartozéka. S a nyelv ebben az értelemben olyan „láthatatlan jelentéseket” is képes hordozni, amelyet eredeti szövegösszefüggésében aligha szántak neki. Gondoljunk arra, vajon miként fűződött az angol agrártörténetben még inkább „ elkerítés ”-ként értelmezhető „enclosure”-höz a magyar osztályharcos terminológiában a katonai műszóként is jelentést hordozó „bekerítés”, vagy hogyan asszociálja láthatatlanul a német „Finanzkapital” magyar fordítása („interpretation”) a jelzőhöz a „finánc” meglehetősen kellemetlen (ráadásul labanc konnotációt hordozó) képzetét („finánctőke”). S hogy a koncepciók meggyőző erejét közvetlenül is mennyire alátámasztják az olyan erőteljes dinamikát hordozó vizualizálások, mint az „elkanyarodás” vagy a „kitöredezett szárú piramis”, függetlenül attól, hogy ezek tényszerű bizonyítottsága mennyire volt megalapozott már születésük pillanatában – azt aligha kell hosszasan bizonygatnunk. De az is tanulságos, hogy miként váltak közkeletűvé olyan lefordítatlan kifejezések, mint a például a „periféria” (ne feledjük, az eredeti „core” „centrumként” került magyarításra), egyszerre nyitva meg az utat a befogadáshoz a klasszikus műveltséggel rendelkezők számára Menenius Agrippa a végtagok – ott a gyomor elleni – lázadásáról szóló meséje révén, s ugyanilyen lehetőséget tárva fel a számítógépes rendszerszemlélet iránt nagyobb affinitással bíró újabb nemzedékek előtt.

McCloskey joggal mondja, hogy a kliometrikus forradalom a legnagyobb hatást épp nyelvileg érte el. Elegendő manapság kézbe vennünk akár egy hagyományosabban hangolt gazdaságtörténeti folyóiratot, hogy belássuk, a gazdaságtörténet újabb irányai ebben a tekintetben kitörölhetetlen nyomot hagytak a historiográfiában. S ez akkor is igaz, ha a képleteket nem is mindig értő történész, némi malíciával veszi tudomásul, hogy a modellt és az érvelést bemutató részek után a kliometrikus (vagy akár a neoinstitucionalista) gazdaságtörténész ugyanolyan (vagy ha tetszik, néha még stílusában is visszamaradt) narratív szövegekkel próbálja tárgyát visszavezetni a históriához (és egyidejűleg megnyitni a történetírás számára), amely a narratív történetírás jól ismert sajátja. Ha nem ezt tenné, maradna belterjes szekta (amire azért a kliometrikusokban nem csekély a hajlandóság). Az ambíció azonban ennél mindig is több volt: egyszerre megfelelni a társadalomtudomány és a történetírás követelményeinek. S ez a kihívás újabb és újabb nekirugaszkodásokra kell hogy késztesse a gazdaságtörténetet mindkét oldalirányba, nehogy „bekerítsék”. S ha ezáltal más nem, csak egy nyelvileg (logikáját és a történetszövést illetően) reflektáltabb gazdaságtörténet-írás jönne létre, már akkor is megérte az új irányzatok befogadása, s a nyitás további, újabb irányzatok recepciója előtt.

Irodalom

Acsády Ignácz 1895. A magyar gazdaságtörténet feladatai. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 137-158.

Benda Gyula 1975. New Economic History. Történeti Statisztikai Tanulmányok, 261-276. BerendT. Iván 1974. Avállalati fejlődés útjai és sajátosságai aXX. századi magyar iparban. Kutatási koncepció. Valóság, 2. sz. 29-42.

Berend T. Iván – Ránki György 1969. Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Budapest.

Berend T. Iván – Szuhay Miklós 1975. A tőkés gazdaság története Magyarországon, 1848-1944. Budapest.

Berg, Maxine – Hudson, Pat 1992. Rehabilitating the industrial revolution. Economic History Review, 1. 24-50.

Berghoff, Hartmut 1999. Transaktionskosten. Generalschlüssel zum Verstandnis langfristiger Unternehmhmensentwicklung? Zum Verhaltnis von Neuer Institutionenökonomie und moderner Unternehmensgeschichte. Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 2. 159-176.

Berglöf, Erik 1990. Capital Structure as a Mechanism of Control. a Comparison of Financial Systems. In Aoki, Masahiko – Gustafson, Bo and Williamson, Oliver E. (eds.): The Firm as a Nexus of Treaties. H. n. 237-263.

Beutin, Ludwig – Kellenbenz, Hermann 1973. Grundlagen des Studiums der Wirtschaftsgeschichte. Köln – Wien.

Blaug, Mark 1980. The methodology of economics orhow economists explain. Cambridge.

Bródy András 1967. Gazdasági növekedésünk üteme 1924-től 1965-ig. Közgazdasági Szemle, 4. sz. 417-431.

Business History around the World at the End of the Twentieth Century. Konferencia. Milano,

  1. október

Cameron, Rondo 1982. The Industrial Revolution: A Misnomer. The History Teacher, 15 377-384.

Cameron, Rondo 1994. A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. H. n. 1994. Cameron, Rondo 1996. The Pitfalls of Terminology in Economic History. The Case of „Industrial Revolution”. In A gazdaságtörténet kihívásai. Tanulmányok BerendT. Iván 65. születésnapjára. Szerk. Buza János, Csató Tamás, Gyimesi Sándor. Budapest, 105-115.

Chandler, A. D. Jr. 1990. Scale and Scope. The Dynamics of Industrial Capitalism. Cambridge MA.

Chandler, A. D. Jr. 1962. Strategy and Structure: Chapters in the History of American Industrial Enterprise. Cambridge MA.

Chandler, A. D. Jr. 1977. The Visible Hand: The Managerial Revolution in American Business. Cambridge MA.

Cipolla, Carlo M. 1991. Between History and Economics. An Introduction to Economic History. Oxford.

Crafts, N. F. R. – Leybourne, S. J. – Mills, T. C. 1991. Britain. In Patterns of European industrialisation: the nineteenth century. Ed. Sylla, Richard, Toniolo, Gianni. London, 109-153.

Csite András 1999. A „szántói modell.” A helyi gazdaság eltartóképességének növekedése és az azt kiváltó tényezők Zalaszántón. Aetas, 1-2. sz. 5-30.

Deane, P. – Cole, W. A. 1962. British Economic Growth, 1868-1959. Cambridge.

Dékány István 1931. Gazdaságés társadalomtörténet. In A magyar történetírás új útjai. Szerk. Hóman Bálint. Budapest.

Dintenfass, Michael 1999. Converging accounts, misleading metaphors and persistent doubt: reflections on the historigraphy of Britain’s ’decline’. In The British Industrial Decline. Eds. Dormois, Jean-Pierre – Dintenfass, Michael. London – New York, 7-27.

Dugger, William M. 1979. Methodological Differences between Institutional and Neoclassical Economics. Journal of Economic Issues, XIII. 4. 899-909.

Eddie, Scott M. 1996. Ami „köztudott”, az igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás gondolkodásmódjába. Debrecen.

Fogel, Robert William 1964. Railroads and American Economic Growth. Essays in Econometric History. Chicago.

Fogel, R. W. 1986. „Tudományos” és tradicionális történetírás. Világtörténet, 3-4. sz. 7-40.

Fohlin, Caroline 1999. The Rise of interlocking directorates in imperial Germany. Economic History Review, 2. 307-333.

Gross, Nachum 1972. The Triumph of Quantitative Economic History in Budapest. Journal of European Economic History, 1. 153-161.

Gunst Péter 1961. Acsády Ignác történetírása. Budapest.

Gyimesi Sándor 1978. A történetkutatás új módszereiről. Szeged.

Gyömrei Sándor 1932. A magyar gazdaságtörténetírás új útja. Közgazdasági Szemle, 661-669.

Halmos Károly 2001. Közgazdaság és történelem – a narratív és a neoinstitucionalista fordulat után. Korall, 5-6. ősz-tél. 206-221.

Hanák Péter 1979. Az üzemtörténet kutatásának problémái In Az üzemtörténetírás kérdései. Elméleti és módszertani tanulmányok. Szerk.: Incze Miklós. Budapest, 47-69. [eredetileg Századok, 1968/5-6. 915-941.].

Hilferding, Rudolf 1959. A finánctőke. Budapest.

Hóman Bálint 1921. A magyar királyság pénzügyei és gazdaság-politikája Károly Róbert korában. Budapest.

Iggers, Georg, G. 1988. A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. Budapest.

Iványi-Grünwald Béla ifj. 1933. Vita a gazdaságtörténet módszeréről. Közgazdasági Szemle, 360-376.

Izsépy Edit 1969. A Magyar Gazdaságtörténeti Szemle történetéhez. Századok, 5-6. sz. 1078-1103.

Katus László 1970. Economic Growth in Hungary during the Age of Dualism (1867-1913) In Socio-Economic Researches on the History of East-Central Europe. Budapest.

Kautz Gyula 1868. A nemzetgazdasági eszmék fejlődési története és befolyása a közviszonyokra Magyarországon. Pest.

Komlos, John 1990. Az Osztrák-Magyar Monarchia mint közös piac. Ausztria-Magyarország gazdasági fejlődése a 19. században. H. n.

Komlos, John 1992. Interdisciplinary Approaches to Historical Analysis: The Uneasy Waltz of Economics and History. In Theory, Method, and Practice in Social and Cultural History Ed. Carsten, Peter és Modell, John. NewYork, 78-95.

Kovács János Mátyás 1994. Az intézményi közgazdaságtan népszerűségéről. In „Miért hagytuk, hogy így legyen?” Tanulmányok Bródy Andrásnak. Budapest.

Kövér György 1989. Banking and Industry in Hungary before 1914. In Uppsala Papers in Economic History. Working Paper No. 6. 29-40.

Kövér György 1999. Elmélet és módszer a legújabb gazdaságtörténetben. Aetas, 3. sz. 285-293.

Kövér György 2000. Ötven óriás. Iparvállalati toplisták Magyarországon a 20. század első felében. Múltunk, 3. sz. 86-123.

Kövér György 2001. A magyar banktörténet-írás helyzete és hagyományai. In Gazdaságtörténet – könyvtártörténet. Emlékkönyv Berlász Jenő 90. születésnapjára. (Szerk. Buza János) Budapest, 293-301.

Landes, David S. 1986. Az elszabadult Prométheusz. Technológiai változások és ipari fejlődés Nyugat-Európában 1750-től napjainkig. Budapest.

Landes, David S. 1994. What room for accident in history? Explaining big changes by small events. Economic History Review, 4. 637-656.

Léderer Emma 1933. A legújabb gazdaságtörténeti irodalom problémái. Századok, 12-37.

McCloskey, Donald 1986. The Rhetorics of Economics.

McCloskey, Donald N. 1987. Econometric History. Macmillan.

McCloskey, Donald 1997. A gazdasági szakértelem retorikája. Szociológiai Figyelő, december, 167-174.

Michie, Ranald 1988. Different in Name Only? The London Stock Exchange and Foreign Bourses, c. 1850-1914. Business History, 1. 46-69.

Mokyr, Joel 1993. Editor’s Introduction: The New Economic History and the Industrial Revolution. In The British industrial Revolution. an economic perspective. (Ed. Mokyr, J.) Boulder-Oxford, 1-132.

North, Douglass C. 1977. Markets and other Allocation Systems in the History, the Challange of Karl Polanyi. Journal of European Economic History, 6. 703-717.

North, Douglass C. 1981. Structure and Change in Economic History. New York – London.

North, Douglass C. 1990. Institutions, instutional change and economicperformance. Cambridge.

Nyáry Zsigmond 1981. A magyar gazdaság hosszú távú vizsgálata ökonometriai módszerrel (1875-1913). /Történeti Statisztikai Füzetek 6./ Budapest, 1981.

O’Brian, Patrick 1993. Introduction: Modern conceptions ofthe Industrial Revolution. In The Industrial Revolution and British Society. Ed. O’Brian, Patrick és Quinault, Roland. Cambridge, 1-31.

Pejovich, Svetozar 1990. The Economics of Property Rights. Towards a Theory of Comparative Systems. Kluwer, Dordrecht/Boston/London.

Pejovich, Svetozar 1992. A tulajdonjogok közgazdaságtana. Budapest, KJK.

Pogány Ágnes 1989. From the Cradle to the Grave? Banking and Industry in Budapest in the 1910’s and 1920’s. Journal of European Economic History, 3. 529-549.

Pogány Ágnes 1997. Bankárok és üzletfelek. A Magyar Általános Hitelbank és vállalati ügyfelei a két világháború között. Replika, 25. sz. (március) 55-67.

Pogány Ágnes 1999. Business History in Hungary. In Business History. Wissenschaftliche Entwicklungstrends und Studien aus Zentraleuropa. Hrsg. Teichova, Alice, Matis, Herbert, Resch, Andreas. Wien, 77-87.

Pollard, Sidney 1989. Britains’ Prime and Britains’s Decline: The British Economy 1870-1914. New York.

Ránki György 1977. Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet válaszútjai. Budapest.

Rickett, Martin 1987. The Economics ofthe Business Enterprise. New Approaches to the Firm. Harvester.

Rybczynski, Tad M. 1984. Industrial Finance Systems in Europe, United States and Japan. Journal of Economic Behavior and Organisation, 275-286.

Schmitz, Christopher J. 1993. The growth of big business in the United States and western Europe, 1850-1939. Cambridge.

Schmitz, Christopher J. 1995. The World’s Largest Industrial Companies of 1912. Business History, 37. 4. 85-96.

Temin, Peter (szerk.) 1973. New Economic History. Selected Readings. Penguin.

Tilly, Richard H. 1989. Banking Institutions in Historical and Comparative Perspective: Germany, Great Britain and the United States in the Nineteenth and the Twentieth Century. Journal of Institutional and Theoretical Economics, 1. 189-210.

Tilly, Richard 2001. German economic history and Cliometrics: A selective survey of recent tendencies. European Review of Economic History, 5, 2. Special Issue on German Cliometrics. 151-189.

Tomka Béla 1997. Személyi összefonódás (interlocking directorates) bankok és iparvállalatok között a századforduló Magyarországán. Replika, 25 (március) 37-47.

Tomka Béla 1999. Érdek[eltség] és érdektelenség. A bank-ipar viszony a századforduló Magyarországán 1892-1913. Debrecen.

Weisz Béla 1878. Bevezetés a gazdaságtörténetbe. Budapest.

Wellhöner, Volker 1989. Grofibanken und Grofiindustrie im Kaiserreich. Göttingen. Williamson, Oliver E. 1975. Markets and Hierarchies: Analysis and Antitrust Implications. A study in the Economics of Internal Organization. New York – London.

Williamson, Oliver E. 1985. The Economic Institutions of Capitalism. Firms, Markets, Relational Contracting. New York – London.



[29] Acsádyra lásd Gunst 1961, a Szemlére Izsépy 1969.

[30] Az „új gazdaságtörténet” fő témáiról tematikus szöveggyűjtemény Temin 1973, összefoglaló McCloskey 1987. Ma már magyarul is olvasható kitűnő kézikönyv az „új gazdaságtörténet” módszertani alapjairól: Eddie 1996.

[31] Fogel tanulmánya a történetírás megújuló módszertanáról rövidítésekkel magyarul is olvasható: Fogel 1986.

[32] A kliometrikusok európai társulása 1991-ben alakult meg, „European Historical Economics Society” elnevezéssel. A vállalattörténészek európai egyesülete, a „European Business History Assotiation” 1994 óta létezik.

[33] Az „Annales" ugyan 1994-ben (már nem először) új idők új jeleként változtatott alcímén („Economies, Sociétés, Civilisations” helyett „Histoire, Sciences Sociales”), ez azonban nem a gazdaságtörténettől való elfordulást, hanem a társadalomtudományos problémák felé más és tágabb értelemben vett újraorientálódást jelent. Angliában a nyelvében és módszertani repertoárjában egyre kevésbé hagyományos „Economic History Review" mellett a vállalattörténetet a „Business History", Németországban a szintén új irányokat is felkaroló „Vierteljahrschrift..." mellett, az NDK-ból megörökölt, még Jürgen Kuczinski által alapított, jelenleg Kölnbe költöztetett „Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte” lett az új áramlatok egyik zászlóvivője, a vállalattörténetet pedig a „Zeitschrift für Unternehmensgeschichte” fogja össze.

[34] A kliometrikusoknak mindig is kedvenc témája volt az intézmények, intézményes változások hatásának vizsgálata a gazdasági növekedésre. North 1981; North 1990.

[35] Cameron régóta támadta a terminust: Cameron 1982.

[36] A Sylla-Toniolo szerkesztette kötet alapjául szolgáló konferenciát eredetileg az Alexander Gerschenkron által inspirált tanítványok szervezték, ám végül, mint hírlik, ez alkalommal Gerschenkron szellemének rituális eltemetésére is sor került.

[37] Ahogy az egyik munka címe szellemesen megfogalmazta, Pollard 1989: Britains’ Prime and Britains’s Decline: The British Economy 1870-1914. A terjedelmes vita irodalmát összefoglalja egy idevágó újabb tanulmánykötet. Dintenfass 1999, 7-27.

[38] Az amerikai kutatók közül John Komlos Eddie Scott mellett az egyik első volt, aki magyarországi indexeket próbált számolni kliometrikus célzattal. Könyve magyar fordítása; (Komlos 1990) Komlos módszertani tanulmánya a kliometria tárgykörében: Komlos 1992.

[39] Hanák Péter: Az üzemtörténet kutatásának problémái című írása (eredetileg Századok, 1968. 5-6. sz. (915-941), 1979-es újraközlésekor változatlanul aktuálisnak tekintette alábbi megállapítását: „A történetírásnak ezt az új ágát egyes külföldi országokban vállalkozásvagy vállalattörténetnek nevezik. Ennek tárgya mindenesetre szélesebb: a gyárakon és üzemeken kívül felöleli a hitelintézetek, a kereskedelmi, közlekedési, biztosítási és egyéb vállalatok történetét is. Minthogy nálunk a kutatás ilyen irányban nem terjeszkedett ki, magyar vonatkozásban az üzemtörténet megjelölést használom” (Hanák 1979. 47). A magyar vállalattörténet újabb fejleményeit Pogány Ágnes foglalta össze (Pogány 1999).

[40] „..már első, Ránki Györggyel közösen írott és 1955-ben megjelent könyvünkben bemutattuk a magyar nagyipar vállalati-szerkezeti tagolódásának szembetűnő sajátosságát, s felhívtuk a figyelmet rá, hogy Magyarországon nem található meg e szerkezet piramis jellegű felépítése, amikor is a kisebb üzemkategóriák legszélesebb talpazatára épül fel a fokozatosan növekvő üzemnagyságok fokozatosan csökkenő köre.” Berend 1974, 30. A koncepcióból kiindulva TDK dolgozatok, diplomamunkák és doktori disszertációk is születtek, de ezek ismereteink szerint nem kerültek publikálásra.

[41] (Gross 1972.) A recenzió elsősorban Katus Lászlónak a dualizmus kori gazdasági fejlődésről szóló tanulmányát méltatta a címben jellemzett győzelem jeleként (Katus 1970), amely méltán váltott ki elismerést, bár ez az írás magyarul mindmáig nem jelent meg.

[42] Az 1997-ben a Cambridge Univerity Press által indított második összeurópai gazdaságtörténeti folyóirat (European Review of Economic History), amelyben a konferencia anyaga megjelent, eredeti szándékai szerint minden elméletileg igényes irányzatot be kívánt fogadni, mégis láthatóan amennyire az első öt évfolyam alapján meg lehet ítélni elsősorban az európai kliometria összehasonlító fórumává vált.

[43] Ránki ebben a munkájában még erősen szkeptikus és kritikus a kliometria adaptálási lehetőségeit illetően (Ránki 1977, 93).

[44] Pejovich Svetozar könyve úgy került lefordításra, hogy a szocializmusra vonatkozó részek aktualitásukat veszítve (?) kimaradtak belőle. (Pejovich 1992; Vö. az eredetivel alcímmel együtt!: Pejovich 1990.) E szemle szerzője még emlékezni vél egykori főnöke, Berend T. Iván próbálkozására, amelynek során kollektív tanszéki munkálatokat kezdeményezett a „property right” kutatás jegyében, ám saját bejáratott témáink védelmét fontosabbnak tartva, kollégáimmal „sikerrel” védtük meg egyénileg művelt „háztáji parcelláinkat”.