Ugrás a tartalomhoz

Európa ezer éve I–II.

Klaniczay Gábor (2004)

Osiris Kiadó

Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA

Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA

/

Uj államalakulatok Bizánc területén

Bizánc felosztása és az új állami szisztéma megvalósítása a szerint a terv szerint történt, amelyet a keresztesek és a velenceiek Konstantinápoly falai alatt 1204 márciusában aláírtak. A velencei dózsénak mindenben érvényesült az akarata. Elsőként meg kellett választani a Latin Császárság uralkodóját. A dózse el is érte, hogy ne a keresztesek vezérét, Montferrati Bonifácot, hanem egy kevésbé markáns személyt, Flandriai Balduint koronáztak május l6-án a Hagia Sophiában császárrá. Ugyanekkor az első latin pátriárkává a márciusi egyezmény értelmében velenceit választottak: Tommaso Morosinit.

A Latin Császársághoz az egykori bizánci területek fele tartozott. Ami pedig a további 1/2 részt illette: ennek a felét Velence kapta meg, míg a másik felét császári feudumként osztották szét a keresztes hadjárat résztvevői között. A Latin Császársághoz tartozott közvetlenül Thrákia és Kis-Ázsia északnyugati része, vagyis a Boszporusz és a Hellészpontosz két oldala. Továbbá Leszbosz, Chiosz és Szamosz szigete.

A keresztes had fővezére, Montferrati Bonifác foglalta el a maga számára Thesz- szalonikét, s megalapította a Makedóniára és Thesszáliára kiterjedő Szaloniki Királyságot, a Latin Császárság vazallus államaként.

Az oroszlánrész az egykori bizánci területekből Velencének jutott. Velence újdonsült keleti hatalma a Velencétől Konstantinápolyig tartó vízi út legjelentősebb kikötőinek és szigeteinek birtoklásán alapult. Ezért nem fogadta el a neki jutott Epí- ruszt és a Peloponnészoszt, hanem megelégedett a legfontosabb kikötőkkel: Raguza (Dubrovnik) és Dyrrachium (Durazzó, Draó) az Adrián; Korona és Modona a Pelo- ponnészoszon; Kallipolisz (Gallipoli), Rodosto, Herakleia kikötői a Márvány-tengeren és a Hellészpontoszon; sőt Hadrianopolisz (Edirne) is a császári Thrákiában, továbbá Euboia, Androsz és Naxosz szigetek kerültek a birtokába. Maga Konstantinápoly is csak 5/ arányban tartozott a latin császár alá, a másik 3/s része Velencéhez tartozott. És amíg mindenki, aki részt kapott Bizáncból, a latin császár vazallusának számított, addig a velencei dózse nem tartozott hűségesküvel, s így még formálisan sem volt alávetve a Latin Császárság uralkodójának. A Velencei Köztársaság vált a legnagyobb kolonizációs hatalommá keleten: uralták az Adriát és az Égei-tengert, ellenőrizték a tengeri utakat és a bejáratot Konstantinápolyba.

Bizánc romjain a vazallus államok komplikált, többlépcsős hierarchikus rendszere jött létre. Közép- és Dél-Görögország területén a Latin Császársággal csak igen gyöngén kapcsolódó államocskák jöttek létre. Uralkodóik nem voltak közvetlen függő viszonyban a latin császárral szemben, hanem a szaloniki király vazallusai voltak, hiszen államaik az ő segítségével jöttek létre.

Az Athéni Fejedelemség Attikára és Boiotára terjedt ki Közép-Görögországban. A Moreai vagy Achaiai Hercegség Peloponnészoszon keletkezett a francia Villehar- douin-dinasztia uralma alatt, s az összes keresztes állam közül a legtovább tudta tartani magát, s élte a maga sajátos életét.

A keresztesek számára az a tény rendkívül megkönnyítette a hódítást, hogy erre az időszakra Bizánc társadalmi-gazdasági fejlődése a belső feudalizálódási folyamat kifejlődése révén alig különbözött a nyugatétól, gazdasági és katonai szervezete, a pronoia-szisztéma révén teljesen feudális alapokon nyugodott. Az egyetlen jelentős eltérést a nyugati típusú feudális állam soklépcsős vazallusi viszonyai, bonyolult alá- és fölérendelt hűbéri láncolata jelentette, amely eddig idegen volt Bizánctól. Ezen túlmenően azonban semmi lényeges változtatást nem kellett eszközölniük a hódítóknak az örökölt bizánci feudális szisztémán, amint erről a Moreai krónika tudósít: „Omnes debemus in suo statu tenere, nihil ab aliquo amplius exigentes, quam quod facere consueverant temporibus graecorum imperatorum” (Mindenkit a saját állapotában kell megtartanunk és senkitől sem szedhetünk be több adót, mint amit a görög uralkodók idejében szoktak. II, 57). A bizánci pronium és a nyugatifief közt semmi lényeges különbség nem adódott, s így a latinoknak csupán az elnevezést kellett megváltoztatni. A pronium-birtokosok ugyanazon feltételek mellett, mint korábban, megtarthatták birtokaikat, s ennek köszönhetően rendkívül könnyen átálltak a latin uralom szolgálatába, s csupán szüzerénjüket változtatták meg.

Azok a menekültek, akik pedig a fent vázoltak ellenére sem tudtak belenyugodni a latin uralomba és az egyházi unió helyen a görögök Rómának való erőszakos alárendelésébe, azok a görög kézen maradt peremterületek felé emigrálhattak, két irányba is, amelyekben Bizánc tovább tudott élni, és fenn tudott maradni.

Kis-Azsiában alapította Theodórosz Laszkarisz a Nikaiai Császárságot; a Balkánon hozta létre Mihály Angelosz az Epíruszi Despotátust. A Fekete-tenger délkeleti partvidékén alapítottak független államot – Konstantinápoly bukásától függetlenül, még 1204 áprilisában – I. Andronikosz Komnénosz unokái. Andronikosz 1185-ös bukása után menekültek rokonukhoz, a grúz Tamara királynőhöz (1184-1212), s az ő segítségével alapították meg a Trapezunti Császárságot, terjeszkedésüket Theo- dórosz Laszkarisz nikaiai császár állította meg. A trapezunti uralkodók mindvégig „Megaloi Komnenoi” (megas basileus = nagy király)-nak nevezték önmagukat.

1204 végén a latinok elérkezettnek látták az időt Kis-Azsia meghódítására. Theo- dórosz Laszkarisz súlyos vereséget szenvedett a keresztesektől Pojmaneonnál, s ezután Bythinia városainak egész sora került latin uralom alá. Úgy tűnt, vége a bizánci uralomnak Kis-Azsiában, amikor teljesen váratlan oldalról nem várt segítség érkezett.

A bizánci arisztokrácia Thrákiában kezdetben igen könnyen hajlott a latin uralom elismerésére, feltéve, hogy megtarthatja proniumbirtokait a továbbiakban. S amikor ezt szűk látókörűen megtagadták tőlük, fellázadtak. Segítségül hívták a bolgár cárt, Kalojant és odaígérték neki a bizánci császári koronát. Kalojan betört Thrákiába, s bolgár-kun seregével tönkreverte 1205. április 14-én Edirne mellett a latin lovagokat, ahol maga Balduin császár is fogságba esett és azután sohasem tért vissza.

Alig telt el egy év és egy nap mindössze Konstantinápoly elfoglalása óta, s a Latin Császárság máris alapjában rendült meg. Nikaia ezentúl megszabadult a latinok fenyegetésétől, s akcióba léphetett: kiűzte őket Kis-Azsiából, csupán Pégé városa maradt latin kézen.

22. A Latin Császárság – Bizánc a késő középkorban

Miután sikeresen megállította a Nagy Komnénoszok előrenyomulását a Feketetenger partvidékén, Theodórosz Laszkarisz hozzáláthatott a területén a bizánci állami és egyházi tradíciók további folytatásához. A császár és a pátriárka Nikaiában székelt, de mindketten Konstantinápoly örököseiként gyakorolták iurisdictiójukat.

Közben azonban a Latin Császárság is összeszedte erőit. A trónra Balduin bátyja, a tehetséges Henrik került, aki gyorsan megegyezett a thrákiai görög arisztokráciával, teljesítve követelésüket, prónium-birtokaik megtartását, s ezzel sikerült Kalojannal szembefordítania őket. 1206 végén már ismét Kis-Ázsiában harcolt Nikaia ellen.

A Nikaiai Császárság ugyanekkor kétfrontos harcra kényszerült: a latinok mellett a szeldzsukokkal szemben is. A bizánci centrum Kis-Ázsiába helyezésével kiújult a régi bizánci-szeldzsuk antagonizmus; s a Rumi Szultánátus Velence közvetítésével 1209-ben titkos szövetségre lépett a Latin Császársággal. Theodórosz Laszkarisz pedig a kilikiai kis-örményországi királysággal kötött szövetséget. A harcok végül is 1211 tavaszán Nikaia győzelmével értek véget. Ez a győzelem ugyan semmiféle területi gyarapodást nem hozott magával, mégis óriási hatása volt: a fiatal Nikaiai Császárság felvette, sőt folytatta a harcot a „hitetlenek” ellen, sőt győztesként került ki belőle.

1211-ben ismét kiújultak a harcok a Latin Császársággal, azonban az 1214 végén megkötött nympheai békében sor kerülhetett a határok megvonására, egymás kölcsönös elismerésére, s a stabilizálódásra. Ez a stabilizáció Nikaia számára a hosszú felemelkedést biztosította. Theodórosz Laszkarisz pedig házassága révén dinasztikus kapcsolatba lépett a Latin Császárság uralkodójával, a velenceiekkel pedig 1219- ben egy megállapodást kötött, amely szerint a Nikaiai Császárság területén ugyanazokat a jogokat élvezik, mint régebben Bizáncban.

Erre az időre a délszlávok is úgy tekintettek már Nikaiára, mint a régi Bizánc örökösére, s a pravoszlávia (ortodoxia) központjára. Nemanja István nagyzsupán középső fia, a szerzetes Szent Száva az ochridai érsek jogainak megkerülésével egyenesen Nikaiához fordult, s a nikaiai pátriárka az autokefál szerb egyház érsekévé szentelte 1219-ben. Mindezt két évre rá, hogy bátyját, Nemanja Istvánt a pápai legátus koronázta királlyá 1217-ben, Rómából küldött koronával!

A trapezunti császár Nikaia-ellenes támadásait a latin császár vazallusaként kezdte. Azonban terjeszkedését a szeldzsukok sem nézték jó szemmel, megtámadták a „Nagy Komnénoszokat”, s trónjukra csak szeldzsuk vazallusként térhettek vissza. Ettől kezdve Trapezunt szeldzsuk vazallusállamként élte a maga önálló életét, s a görög ügyekbe többé semmi beleszólása nem volt.

Az előbbinél jóval nagyobb szerepet játszott viszont az Épeiroszi Despotatus. Alapítója, Mihály Angelosz Durazzótól a Korintoszi-öbölig terjedő katonaállamot hozott létre, Arta fővárossal, s Épeiroszon kívül Etoliát és Akarnániát is magában foglalta. Peremterület volt, akárcsak Nikaia, s a céljaik is azonosak: Bizánc visszafoglalása.

A belső stabilizáció után mindkettő hozzá is látott az expanzióhoz. 1215-ben, alapítójának halála után annak féltestvére, Theodórosz Angelosz került Épeirosz élére, aki jogigényét már nevével is jelezni kívánta: „Theodórosz Angelosz Dukasz Komnénosz”, akinek uralma alatt élte az épeiroszi nyugati görög állam felemelkedésének viharos korszakát.

Első bemutatkozásként elfogta az éppen Rómából Konstantinápolyba igyekvő latin császárt, Courtenay Pétert 1217-ben, aki életét a börtönben, az épeiroszi fogságban fejezte be.

Ezután következett 1224-ben Szaloniki elfoglalása, s a Latin Császárság legfontosabb vazallusának, a Szaloniki Királyságnak a megsemmisítése. Ezáltal a latin uralom megszűnt Makedóniában és Thesszáliában, területe Épeiroszt gyarapította. Ezután a győzelem után Theodórosz Angelosz az eddig használt despotés cím helyett császárrá nyilváníttatta magát, ami nyíltan ellenséges viszonyt jelentett ugyanakkor Nikaiára nézve! A császárrá koronázást az ochridai érsek végezte, aki a nikaiai pátriárka éles tiltakozását épp úgy figyelmen kívül hagyta, amint pár évvel előbb az sem törődött az ő jogaival a szerb érsekség felállításakor.

így az egykori bizánci területeken három császárság is létezett: két görög és egy latin. Negyedikként pedig a bolgár cárság is igen komoly szerepet játszott ebben az időben. E négy nagyhatalom további történetének alakulása határozta meg a következő évtizedek során az egykori bizánci területek további területek fejlődését. (Ötödik nagyhatalomként Trapezuntot is meg lehet említeni, bár ebben a fejlődésben semmiféle szerepet nem játszott.)

A Szaloniki Királyság felszámolásával a Latin Császárság legjelentősebb vazallus államát vesztette el. Konstantinápoly közvetlen környékére korlátozódva, elvágva a közép- és dél-görögországi „frank” államocskáktól, saját belső bajaitól szorongatva a Latin Császárság úgy látszott, hogy bukásra ítéltetett.

Ezzel szemben viszont mind a Balkánon, mind pedig Kis-Azsiában a bizánci erők gyors felemelkedése folytatódott, de jelentősen megnőtt Bulgária hatalma is. A Latin Császárság életét csupán ezen ellenfeleinek egymás közti versengése, viszályai, érdekellentétei hosszabbították meg átmenetileg.

A nikaiai állam megalapítójának, I. Theodórosz Laszkarisznak a halála után veje,

  1. János Vatatzész, Laszkarisz Eiréné férje (1222-1254) foglalta el a nikaiai trónt. Vatatzész a nikaiai kor legjelentősebb uralkodója volt, aki kül- és belpolitikában egyaránt jelentős sikereket könyvelhetett el magának, s Nikaiát kis provinciális államocskából jelentős történelemformáló tényezővé emelte.

Vatatzész rögtön uralma kezdetén jelentős területgyarapodásra tett szert Kis- Ázsiában. Poimaneonnál döntő győzelmet aratott a latinok felett 1224-ben – ugyanazon a helyen, ahol húsz évvel azelőtt a latinok mértek súlyos vereséget Laszkarisz I. Theodóroszra –, s így a Latin Császárság kis-ázsiai birtokai az 1225-ben megkötött békeszerződés értelmében Nikodémia és közvetlen környékének kivételével Ni- kaiához kerültek. Ugyanekkor a nikaiai flotta pedig Leszbosz, Chiosz, Szamosz és Ikária szigetét foglalta el, később pedig Rhodosz is behódolt Nikaia előtt. így aztán megteremtődött minden feltétel a tengeri kijáróval Nikaia számára az egykori Bizánci Birodalom európai részei felé való előbbrejutáshoz.

Az alkalom nem is váratott sokáig magára. Drinápoly görög lakosságának hívására Vatatzész csapataival átkelt Thrákiába, s ellenállásra nem találva akadálytalanul foglalta el a várost. Úgy tűnt, itt az idő a bizánci hatalom visszaállítására Konstantinápolyban is. Azonban a szicíliai előrenyomulást az ugyanerre a célra törő épeiroszi és bolgár vetélytársak állították meg.

Az épeiroszi uralkodó, Theodórosz Angelosz betört Thrákiába, visszavonulásra késztette a nikaiai csapatokat, s Drinápoly elfoglalása után megindult Konstantinápoly ellen.

Csakhogy ugyanerre a célra tört a bolgár uralkodó, II. Iván Aszen (1218-1241) is. Hatalmi törekvéseinek reális alapot is nyújtott az a körülmény, hogy magában Konstantinápolyban a bolgarofil párt régensnek hívta meg őt. Rokoni kapcsolatban állt a kiskorú latin uralkodóval, s a Kalojan óta fennálló unió is tartott még, magyar dinasztikus kapcsolatai révén pedig a hátát is biztosította. Terveinek legfőbb akadálya az épeiroszi uralkodó volt.

A bolgár és az épeiroszi törekvések kereszteződése szükségképpen vezetett fegyveres összeütközéshez, s ez 1230-ban a Marica völgyében fekvő Klokotnica melletti ütközetben Bulgária teljes győzelmével végződött. Egycsapásra vége szakadt Épeirosz nagyhatalmi pozíciójának, s a régi Bizánc restaurációjára törekvő erők játékából végleg kiesett. Theodórosz Angelosz bolgár fogságba esett, s megvakították. Azok a nemrég még általa meghódított területek pedig Thrákiában és Makedóniában Bulgária fennhatósága alá kerültek.

A klokotnicai csata, amely a Nyugati Görög Császárság felemelkedésének véget vetett, óriásira növelte Bulgária hatalmi túlsúlyát a Balkánon. Ugyanakkor egy lépéssel sem vitte közelebb céljához, Konstantinápoly meghódításához, s a hasznot mindebből az okosan, türelmesen kiváró Nikaia húzott: a bolgár győzelem megszabadította nyugati görög vetélytársától.

Ugyanekkor Konstantinápolyban is úgy ítélték, hogy nem kérnek a veszélyes bolgár régensségből. Ez viszont döntően megváltoztatta II. Iván Aszen politikáját is.

A Latin Császárság és Bulgária kiéleződött viszonyának első eredménye a bolgár egyházi unió felmondása lett 1235-ben. II. Iván Aszen szövetségre lépett a nikaiai uralkodóval a latinok elleni közös harc érdekében, s ehhez Épeirosz is csatlakozott. Mint az antilatin koalíció létrehozója, felmondta a Kaloján óta tartó egyházi uniót Rómával. Ugyancsak 1235-ben, Gallipoliban írták alá a szövetségesek a közös harcról szóló okmányt, s a többi keleti pátriárka jóváhagyásával a tirnovói érseket, az eddig bolgár prímást bolgár pátriárkává nyilvánították.

A szövetségesek a Gallipoli-szövetség értelmében azonnal akcióba is léptek, s hozzáláttak szárazon és vízen egyaránt Konstantinápoly ostromának. 1236 tavaszán az ostrom tovább folytatódott, s Konstantinápolyt végül bukásától állhatatlan ellenfele, a bolgár uralkodó mentette meg. II. Iván Aszen úgy ítélte meg – s ezúttal helyesen –, hogy Konstantinápoly bukásával a gyenge latin szomszéd helyett sokkal veszélyesebb lenne számára Nikaia.

Felmondta az általa összehozott szövetséget, s a latinok mellett harcolva ellenük fordult. A latinok, bolgárok és kunok is ellentámadásba mentek át, most már Kis- Ázsiában. Azonban ekkor következett II. Iván Aszen utolsó pálfordulása. A kis-ázsi- ai harcok közepette kapta meg a szörnyű hírt, hogy a Tirnovóban kitört járvány áldozatául esett felesége (Árpád-házi Szent Erzsébet nővére, Mária), fia, valamint a tirnovói pátriárka. A váratlan hír súlyos lelkiismereti válságot idézett elő, s az átélt lelkiismeret-furdalása hatására békét kötött a nikaiai uralkodóval 1237 végén. Hamarosan ezután, 1241-ben II. Iván Aszen meghalt, majd a tatárjárás következtében elkezdődött a második bolgár cárság hanyatlása.

A nikaiai uralkodó türelmes, megfontolt kivárási taktikája végre meghozta gyümölcsét: vetélytársai, a bolgárok és Épeirosz sorra „kiestek”, s Nikaia egyedül maradt a haldokló Latin Császársággal szemben. Vatatzész minden egyes hadjáratával egyre szorosabbra fonta a gyűrűt a Balkánon a Latin Császárság köré, amely ezúttal egyre inkább csak Konstantinápolyra és közvetlen környékére korlátozódott csupán.

Vatatzész első balkáni hadjárata Szaloniki ellen irányult 1242-ben, ahol időközben a II. Iván Aszen fogságából kiengedett Theodórosz Angelosz fia, János (12401244) uralkodott a Nyugati Görög császárság romjain. Vatatzész ellenállásra sehol sem talált, sőt már a főváros felé közeledett, amikor a mongolok kis-ázsiai előnyomulása miatt gyorsan békekötésre kényszerült ellenfelével. Azonban egy fontos eredményt sikerült mégis elérnie: ellenfele formálisan is lemondott császári címéről, s megelégedett ezentúl a despota címmel, amit a nikaiai uralkodó készséggel el is ismert. Ettől kezdve Épeirosz ismét csak despotátus.

A mongol előrenyomulás Vatatzészt hazatérésre kényszerítette, s 1243-ban szövetségre lépett az ikoniumi szeldzsuk szultánátussal. A kis trapezunti görög császárság súlyos vereséget szenvedett a mongoloktól, s kénytelen volt elismerni uralmukat, végül pedig Ikonium is adófizetésre kényszerült. Nikaia viszont teljesen sértetlen maradt!

Ezek után 1246-ban Vatatzész megindíthatta második balkáni hadjáratát, amely már egyszerre irányult a mongolok vazallusává süllyedt Bulgária és a Nyugati Görög Császárság ellen. Gyorsan nyomult előre a Marica és a Vardar folyó völgyében, majd 1246 decemberében harc nélkül vonult be Szalonikibe, amelynek kormányzását császári helytartóként a Palaiologosz-családra bízta. Ami ezek után megmaradt a Nyugati Görög Császárságból, az már csak az eredeti Épeiroszi Despotátus és Thesszália területét foglalta csupán magában, s 1249-ben barátsági szerződés aláírására kényszerült Nikaiával. Majd amikor megpróbált mégis Nikaia rovására északnyugati irányban terjeszkedni, Vatatzész harmadik balkáni hadjáratával vetett véget az ez irányú épeiroszi törekvéseknek, s újabb nyugat-makedóniai területek átadására kényszerítette, mely által 1252-ben Nikaia kijutott az Adriai-tengerre!

János Vatatzész élénk kapcsolatokat tartott fenn a legbefolyásosabb nyugati hatalmakkal: a római egyházzal és a német császárral. Amikor II. Frigyes harcba keveredett a pápával, jelentős közeledés indult meg közöttük, mely végül is dinasztikus kapcsolatok kialakításához vezetett. Laszkarisz Eiréné halála után feleségül vette Frigyes leányát, Konstantiát.

Mint általában az utóbbi évszázadok majd mindegyik bizánci uralkodója, úgy III. János is tárgyalásokat folytatott a római egyházzal történő unióról. Az unió megkötésének egyetlen feltétele csupán az volt, hogy a római pápa vonja meg támogatását a Latin Császárságtól. Az uniós tárgyalásokat eleinte azonban beárnyékolta Vatatzésznek II. Frigyessel való barátsága. Ennek halála után azonban IV. Ince ponti- fikátusa idején az uniós tárgyalások új fázisba léptek, s nyilvánvalóvá vált, hogy amint a görög uralkodó hajlandó feláldozni egyházának függetlenségét Konstantinápoly visszaszerzésének fejében, ugyanúgy az unió érdekében a pápa is kész feláldozni a Latin Császárságot. Az unió kilátásai sohasem álltak ennyire jól, s az eredmény ennek ellenére most is elmaradt.

Vatatzész uralma alatt Nikaia területe megkétszereződött. Helyzete Kis-Azsiában megerősödött, s a Balkán-félsziget nagy része is területi állományába került. Egykori vetélytársai eltűntek, s sem a távoli Épeiroszi Despotátus, sem a legyengült Bulgária nem volt képes többé megakadályozni Nikaia előretörését. A Latin Császárság teljesen körül lett véve nikaiai területekkel, s csak az alkalom hiányzott már a bizánci állam restaurációjára. Ezt azonban Vatatzész már nem érte meg, viszont ennek a célnak az érdekében minden előfeltételt biztosított.

Vatatzész jelentős mértékben törekedett az állami élet tisztaságára, s ennek érdekében szigorúan küzdött az állami visszaélések ellen. Szociális intézmények sora jelzi az ő és első felesége, Laszkarisz Eiréné működését: árvaházak, kórházak, öregházak stb. felállítása, templom- és monostorépítések.

Az állam védelmi erejének növelésére a határmenti területeken új katonai földeket létesített, s ide a tatárok elöl elmenekült kunokat telepítette le határvédő sztra- tiótákként, Phrygiában csakúgy mint Thrákiában és Makedóniában. Ezáltal visszaállította a régi bizánci határőrszisztémát.

Vatatzész nyíltan országa gazdasági önállóságának megteremtésére törekedett. Ennek érdekében megtiltotta minden kívülről jövő luxuscikk használatát, s mindenkinek meg kellett elégednie azzal, „amit a római föld terem és amit római kezek állítanak elő”. Ez az „etikus protekcionizmusa” elsősorban Velence ellen irányult. Gazdálkodás terén maga járt elöl jó példával, gondosabb, racionális gazdálkodással, a produktivitás fokozásával.

Mindezek után nem csoda, hogy Vatatzész Nikaiája mind pénzügyi, mind pedig egyéb gazdasági szempontból sokkalta egészségesebb állam volt, mint az utolsó Komnénoszok és Angeloszok Bizánca, de vonatkozik ugyanez magára az államszervezetre is.

Vatatzészt halála után a görög egyház szentté avatta érdemeiért „Kegyes János” néven.

Míg III. János Vatatzész a régi bizánci területek nagy részét Nikaia uralma alatt egyesítette, addig a fia alatt (aki csak anyai ágon folytatta tovább a Laszkarisz-di- nasztiát) Nikaia kulturális téren sem maradt le a régi Bizánc mögött. Míg Vatatzész elősegítette a tudományok fejlődését, addig fia maga is művelte azokat, s a nikaiai udvart kultúrcentrummá emelte. Azonban II. Theodórosz Laszkarisz nem csupán a toll embere volt, hanem elsősorban államférfi, aki a császári méltóságot hivatásként, önérzetesen viselte, s ennek megfelelően autokratikusan intézte az államügyeket, a nemesség privilégiumairól hallani sem akart. Egyházi téren is uralkodni kívánt, s hidegen viseltetett mindenfajta uniós terv iránt, hallani sem akart a görög egyház Róma alá rendeléséről.

Rövid uralma alatt a külpolitikai helyzet nem sokat változott, s így csak az apja által elért eredmények további biztosítására szorítkozott.

A Balkánon kiújultak a harcok a bolgárokkal és az Épeiroszi Despotátussal szemben.

Bulgáriában Konstantin Tih (1257-1277) került végül a trónra, Nemanja leszármazottja, aki elvette II. Theodórosz Laszkarisz leányát feleségül. Rokoni kapcsolatok kiépítésével próbálta meg leszerelni az épeiroszi despotát is, azonban a harcok ezután is kiújultak. Épeirosz nem volt hajlandó behódolni Nikaiának, s a harcok váltakozó szerencsével, de változatlan kegyetlenséggel folytatódtak tovább.

Mindez erőteljesen hozzájárult II. Theodórosz és a bizánci arisztokrácia viszonyának kiéleződéséhez, mivel az Épeirosz elleni sikertelenségek okát az arisztokráciában kereste. Az ellentét a végsőkig kiéleződött, s nagy mértékben járult hozzá a továbbiakban a Laszkarisz-dinasztia bukásához is.

Halálakor a császári korona hétéves kisfiára, IV. János Laszkariszra szállt. Kilenc nappal halála után Palaiologosz Mihály vezetésével belső felkelés tört ki, a kijelölt régenst a templomban megölték, s az új régens a bizánci arisztokrácia legtekintélyesebb képviselője, maga Palaiologosz Mihály lett.

A véres régensváltást hamarosan újabb változás követte: 1258 karácsonyán vagy 1259 epifániáján VIII. Palaiologosz Mihály néven a kis Laszkarisz IV. János társuralkodójává nyilvánították és császárrá koronázták. Ezzel formálisan is vége szakadt a régensségnek.

Palaiologosz Mihály a gyors felemelkedés után újabb külpolitikai bonyodalmakkal találta szemben magát. II. Frigyes német császártól eltérően a fia, Manfréd szicíliai király Nikaia-ellenes politikát folytatott. 1258-ban elfoglalta Korfu-szigetét, s a legfontosabb épeiroszi városokat. Az épeiroszi despota kénytelen volt a lányát is hozzáadni feleségül, s az amúgy is elfoglalt városokat jegyajándékként engedte át. Sőt, formálisan szövetséget is kötött a szicíliai királlyal Nikaia ellen. Ehhez a szövetséghez csatlakozott az epírusi despotával épp ekkor rokoni viszonyba került achaiai „frank” uralkodó: II. Guillaume de Villehardouin is. Az így kialakult hármas szövetséghez a szerb király, I. Uros is társult, s csapataival 1258-ban elfoglalta Skopjét, Prilepet és Kicsevót.

A hármas szövetség elleni harc jelentette az első nagyobb erőpróbát Palaiologosz Mihály számára. A koalíciós csapatokkal szemben ő elsősorban török, kun és szel- dzsuk kontingenseire támaszkodhatott. 1259-ben a Pelagóniai-síkságon győzelmet aratott a szövetségesek felett. A legtöbbet Épeirosz veszítette, a császári csapatok bevonultak fővárosába, Artába. A szerb király is kénytelen volt kiüríteni az elfoglalt városokat.

A szárazon a koalíció veresége után nem maradt olyan erő, amely meg tudta volna akadályozni Bizánc restaurációját. De a vízen igen: Velence. Hogy erről az oldalról is biztosítsa magát, VIII. Mihály kapcsolatba lépett Velence vetélytársával, Genovával. 1261. március 13-án Nympheában aláírták a híres megegyezést, amely megalapozta Genova hatalmát keleten. Velencével szemben nyújtandó katonai segítség ellenében széles körű privilégiumokhoz jutott Nikaia kikötőiben. Diplomáciai téren minden tökéletesen elő lett készítve Bizánc restaurációjára.

A kilikiai Kis-Örményország: Armenia in exilio

Bizánc az ezredforduló után túljutott hatalma csúcspontján. A makedón dinasztia és a Bagratur-dinasztia Arméniában az elmúlt másfélszáz év során számos tanújelét adta egymás iránti kölcsönös barátságának: Arménia kelettől védte Bizáncot az arab invázióval szemben. Bizánc tekintélye csorbítatlan volt, senki se próbálta megkérdőjelezni hatalmát. Sőt, 1018-ban sikerült évszázadokra eltörölni a föld színéről régi ellenfelét, Bulgáriát is. Ezáltal ismét az egykori római limesig, a Dunáig sikerült kitolnia a bizánci császárság határait. A külpolitikai sikerektől megrészegedett Bizánc ekkor váratlanul Örményország ellen fordult. A magyar történelemből is jól ismert IX. Konstantinosz Monomakhosz császár 1045-ben elfoglalta a Bagratida Királyság Ahurján parti fővárosát, Anit, s ezzel a független örmény állam megszűnt létezni, a Bagratidák uralma véget ért. Bizánc határa északkeleten immáron a Kaukázus lett. Az Adriától Mezopotámiáig, a Dunától a Kaukázusig a XI. század közepére mindenütt Bizánc az úr.

Bizánc tündöklése azonban igen rövid életűnek bizonyult. Bulgária és Arménia annexiójával nem védték többé ütközőállamok északon és északkeleten: védtelenül ki volt szolgáltatva a különböző türk népek, besenyők, úzok, kunok és szeldzsukok, majd az oszmán-törökök mindent elsöprő inváziójának. így aztán 1064-ben a szel- dzsuk-törökök akadálytalanul foglalhatták el a görögöktől az egykori örmény fővárost, Anit. Megindult az örmény menekültek áradata Hajasztán ősi földjéről dél felé, a kilikiai hágók irányába. Visszatértek arra a területre, ahol már az ókorban, Nagy Tigránész idejében is éltek örmények. 1080-ra Ruben fejedelem vezetése alatt új hazát talált magának és újjászületett, mint hamvaiból a főnixmadár, az örménység.

A száműzöttek létrehozták új államukat idegen földön, hazájuktól távol: a kilikiai Kis-Örményországot a Rubenidák vezetése alatt. A század végére megerősődött a térségben a kereszténység: az első keresztes hadjárat következtében sorra jöttek létre a Közel-Kelet kis keresztes államai. Levante nyugat-európai típusú „latin”, „frank” keresztes államocskái: az antiochiai normann fejedelemség, az edesszai és tripoliszi grófság, valamint a távolabbi jeruzsálemi királyság.

A kilikiai örmény állam – Ciprus kivételével – mindnyájukat túlélte. Sőt, egy évszázad leforgása alatt Levante legtekintélyesebb keresztény államává vált.

Pedig a kezdetek meglehetősen szerények voltak. Ruben fejedelem, a dinasztia alapítója 1080-tól a kilikiai hegyek között hozta létre Bizánctól de facto függetlenül az örmények új államalakulatát, amely eleinte a következő városokat foglalta magában: Adana, Mamisztra, Anazarbosz, Ayasz, Tarzusz és Sis, amely az új örmény államocska fővárosa lett. Továbbá Germanikeia és Ulnia (Zeithun) is ide tartozott. A hegyvidéket nehezen lehetett megközelíteni, és a tengerpart hátországul szolgált ellenséges támadások esetén. Kiépült a hegyvidéken az örmény erődrendszer: Vahka, Bardzrberd, Kapan és Lambron váraival.

A dinasztiaalapító Ruben halála után fia, Konstantin (1095-1100) vette át a fejedelemség vezetését. Kilikia alatta került az első keresztes hadjárat során közvetlen kapcsolatba Nyugat-Európa kereszténységével. Közvetlen szomszédságában pedig az antiochiai normann fejedelemség megalakulása jelentette a nyugat-európai kereszténység jelenlétét, valamint a szicíliai és antiochiai normann harapófogó bezá- rulását Bizánc irányában.

Ez az örmények számára nem túl sok jóval kecsegtetett: félig-meddig független ütközőállamként lavírozni a görögök és normannok között, s ehhez járult még az állandó szeldzsuk-török veszély északról, Anatóliából, amely azonban a bizánciakat, normannokat és örményeket egyaránt fenyegette. Az ikoniumi szultán Kilikia számára állandó kihívást jelentett Perzsia 1092-ben történt szeldzsuk meghódítása óta, sőt Szíria északi része is az uralmuk alá került.

Konstantint fiai, I. Theodórosz (Thorosz) (1100-1129) és I. Levon (Leó) (11291138) követte a fejedelmi trónon. Mivel Bizáncban a Komnénoszokkal a katonai arisztokrácia került hatalomra, várható volt a bizánci offenzíva, egykori kis-ázsiai területei visszaszerzése érdekében. II. János Komnénosz 1137-ben elfoglalta Kilikiát és Antiochiát, Levont és fiait börtönbe záratta, ahonnét csak kisebb fia tudott visszatérni később az örmény trónra II. Thorosz (1145-1169) néven. A Komnénoszok továbbra sem óhajtották elismerni a Rubenidákat, sem az antiochiai normannokat, s így 1158-ban I. Mánuel is annektálta mind Kilikiát, mind Antiochiát. A kilikiai örmények azonban a status quo alapján, a bizánci felségjogok elismerése mellett maradhattak Kilikiában, ugyanez vonatkozott az antiochiai normannokra is. II. Thorosz III. Balduin jeruzsálemi király közvetítésével békét kötött 1159-ben Mánu- ellel, aki a Panszebasztosz címmel ruházta fel az örmény fejedelmeket, s ezzel a bizánci-örmény kapcsolatok rendeződtek.

II. Thorosz halálával a kiskorú II. Ruben került a fejedelmi trónra, de nagybátyja, az egykori katolikus templomosból renegáttá vált és az iszlámot felvett Mleh ellene támadt. Nur-ad-Din szíriai szeldzsuk csapatai segítségével végigpusztította Kilikiát és elfoglalta unokaöccsétől az örmény trónt.

Ruben Hromkla erődjébe menekült, ahol meghalt. Mleh rémuralma ellen saját katonái lázadtak fel, meggyilkolva a renegátot. Utódja a másik unokaöccse, III. Ru- ben lett (1175-1185), akinek az antiochiai normannokkal szemben kellett megvédenie országa függetlenségét, sikerrel kiűzve III. Bohemundot Kilikiából. Uralkodása alatt kezdődtek el a nagyobb szabású építkezések: városok, monostorok nőttek ki a kilikiai hágók szikláiból. Ő maga, lemondva a trónról, monostorban fejezte be az életét, s bátyja, Leó követte őt az örmény trónon, II. Levon (Leó) (1185-1219) néven.

II. Levon a „Nagy”, „Nagyszerű” melléknevet kapta az örmény történelemben. Alatta vált a száműzött örmények fejedelemsége nemzetközileg is elismert, európai típusú feudális királysággá, a keleti keresztények legfontosabb védelmezőjévé, s a levantei kereskedelem és gazdasági élet egyik legjelentősebb alakítójává.

A harmadik keresztes hadjárat során az örmény katolikossal együtt ünnepélyesen fogadta Barbarossa Frigyest, megszerezve a német-római császár támogatását és barátságát, amely később fia, VI. Henrik alatt kamatozott az örmények számára. 1198 vízkeresztjén a német-római császár megbízottja és III. Celesztin pápa legátusa, Wittelsbachi Konrád kardinális közreműködésével VI. Grigor Pahlavuni Tarzoszban katolikus királlyá koronázta II. Levont. A fejedelem Barbarossa kereszteseinek megjelenése óta egyházának Rómával való újraegyesüléséért dolgozott, amely a koronázással be is következett, a nyugati kereszténységhez kapcsolva ezáltal az örmény egyházat.

II. Alexiosz Angelosz bizánci császár is sietve koronát küldött az örmény királynak, elismerve ezáltal a görögök által oly sokáig vitatott örmény fennhatóságot Kilikiában.

Létrejön tehát az unió az örmények és Róma között. Megkezdődött a görög után Kilikiában a latin rítus hatása is az örmény liturgiára: mindez máig maradandó hatásúnak bizonyult. A kilikiai királyság élete a XIII. század során soha nem látott virágzásnak indult a Mediterráneum szívében, Kelet és Nyugat világának határmezsgyéjén.

II. Levon az európai uralkodók támogatását élvezve igazi európai feudális állammá alakította át királyságát. Hadseregében német, francia, itáliai lovagok szolgáltak, európai uralkodóházakkal tartott fenn kapcsolatokat. Nyugat-európai mintára létrehozta a kilikiai bírósági rendszert, megállapította az adókat, természetesen nagy mértékben figyelembe véve a szomszédos Szíria keresztény fejedelmeinek tapasztalatait is. Ezen kapcsolatainak gyümölcse volt az antiochiai Assisak átvétele, amely a kilikiai örmény joggyakorlat alapjává vált. De gondja volt az ipar, a kereskedelem és főként a tengeri hajózás fejlesztésére is. A nyugati kereskedelmi kapcsolatok jegyében garantálta a genovai és velencei kalmárok privilégiumait Kilikiában. Arvaházakat, kórházakat, iskolákat alapított, számos monostort építtetett, ahonnét a kalligráfia és a miniatúrafestészet remekeinek számító kilikiai kódexirodalom hirdette az újjászülető örmény kultúra és államiság felvirágzását a XII-XIII. század fordulójára.

Uralmának vége felé Kilikia a kaukázusi eredetű kis levantei államocskából nyugat-európai típusú, valódi feudális állammá, igazi levantei nagyhatalommá vált. Az egykori örmény menekült arisztokrácia nyugati típusú, feudális földbirtokkal, fietivel rendelkező lovagsággá alakult át. A latin és a francia hivatalos nyelvvé váltak a királyi kancelláriában az örmény mellett, s az átvett feudális intézményrendszer nemegyszer megtartotta eredeti nyugati vagy görög elnevezését is. Sis, a főváros adott otthont a királyi udvarnak, a példát követték a bárói, sőt monostori udvarok is. Megjelentek az itáliai kereskedő köztársaságok konzuli tribunáljai, de a nyugati szerzetes- és lovagrendek képviselői is az örmény királyságban: ferencesek, domonkosok, johanniták és templomosok egyaránt. II. Levon uralkodása alatt országa gazdaságilag felvirágzott, amelynek Kilikia földrajzi fekvése is nagymértékben kedvezett. Kereskedelmi utak középpontjában feküdt: Szíria-Ikonium-Konstantinápoly;

illetve a Perzsa-öböl-Szíria-Kilikia útvonalának árui egyaránt Ayas (Lajazzo), Korikosz, Tarzosz kikötőiben leltek szíves fogadtatásra. De Nyugat-Európából ekkor áramlottak be a skolasztikus filozófia és teológia, Aquinói Szent Tamás örmény fordításban megjelenő művei is: a XIII. század fordulójára megszületett az örmény kultúra „ezüst korszaka”, amely a nyugati fordításokon kívül eredeti örmény alkotásokkal is dicsekedhet. Ekkor születnek meg IV. Nerses, a „kegyes” melléknéven ismert katholikos vallásos poézisének darabjai vagy Lambroni Nerses teológiai művei. Az új Örményország kulturális felvirágzása nem maradt hatás nélkül az idegen uralom alatt élő kaukázusi örménység kultúrájára sem, sőt, a kilikiai korszak mindmáig érződik a kaukázusi örménység liturgikus szokásain is!

Amikor II. Levon 1219-ben meghalt, erős és külpolitikailag mindenhonnét elismert tekintélyű Arméniát hagyott hátra. Belpolitikai téren azonban a legnagyobb zűrzavart hagyta maga mögött, mivel nem volt fiú utódja, s a trónt leányára, Izabellára (Zabel) hagyta. Az egymást váltó régensuralmak után 1226-ban a Lambron-i Hethumidák követték Zabel királynő eljegyzése révén a Rubenidákat a kilikiai trónon.

Ezt a leányági dinasztiaváltást az antiochiai normannok csak IX. (Szent) Lajos francia király közvetítésével tudták 1250-ben elfogadni, majd ezt követően 1254- ben dinasztikus kapcsolatra léptek a Hethumidákkal. Az idő is alkalmas volt, mivel az egyiptomi Ajjúbidák dzsihádját a mamelukok folytatták Levante keresztény államaival szemben.

Az erőgyűjtés éppen időben következett be. Az anatóliai szeldzsuk-török uralom félholdja már fogyóban volt az új ellenfél, Dzsingisz kán és utódainak támadásai következtében. A mongol invázió – bármily hihetetlennek hangozzék is – mind az örményeknek, mind a kereszteseknek jóindulatú szövetségest jelentett a szeldzsu- kokkal szemben! Végre lehetőség nyílt a félhold megtépázására a mongolok segítségével.

I. Hethum (Hayton) (1226-1270) hosszú uralma alatt Kilikia három földrészre kiterjedő világ politika alakító tényezővé vált. A mongolok megjelenése a Közel- Keleten ugyan romba döntötte Georgiát (Grúzia), de megszabadította Arméniát. Hethum külpolitikájának sarkkövévé a mongolok váltak. Minden törekvésével egy nyugat-európai-mongol szövetség létrehozásán fáradozott, a keresztény-mongol offenzíva pedig egyenest az iszlám, illetve legveszélyesebb hátországa, a mameluk Egyiptom ellen irányult. Ennek a politikának a jegyében zajlott le Szíria és Mezopotámia mongol inváziója, amelyben örmény, grúz és antiochiai normann lovagok is részt vettek, s a csúcspontját Bagdad 1258-as elfoglalásával érte el. Megszűnt az iszlám eddigi központjának számító bagdadi kalifátus, de a város elfoglalásakor egyetlen keresztény lakosának sem esett bántódása. Ezzel egy időben pedig Kilikia gazdasági blokád alá vette Egyiptomot, amely vallási és politikai téren egyaránt az örmény kereszténység, valamint a levantei keresztesek ellenfele, riválisa volt.

Európa elszalasztotta a történelem által felkínált nagy lehetőséget: az összefogást a mongolokkal. Pedig a század közepén, 1250-ben veszélyes fordulat következett be Egyiptomban. A mongolok által Egyiptomban eladott rabszolgák, akikből a testőrgárdát verbuválták, fellázadtak uraik ellen, kezükbe kaparintották a hatalmat, és így hosszú évszázadokra a „mameluk”-ok irányították a Földközi-tenger keleti medencéjének történelmét.

Ez a nagyszabású külpolitikai vízió azonban, amelyet a maga részéről a pápaság is támogatott, két oldalról is csődöt mondott. Hiába volt meg sokáig a mongolok együttműködési szándéka, a levantei „frankok” kooperációra képtelenek voltak. A részeire széttagolódott mongol birodalom utódállamai pedig sorra vették fel az iszlámot, elsőként Berke, az Arany Horda kánja! Az örmények számára a perzsiai mongol ilkánok maradtak szövetségesül, akiket viszont az Arany Horda és Egyiptom mamelukjainak szövetsége állított csatasorba az Arany Hordával támadt ellentéteik következtében.

Közben Bajbarsz Egyiptomból mamelukjaival 1266-ban megtámadta az örményeket, 40 ezer hadifogollyal, köztük Hayton fiával tért vissza Egyiptomba. 1268-ban Antiochia is a mamelukok kezére került.

Hethum ekkor lemondott a királyi trónról, s a ferences habitust öltötte magára, az uralmat fiára, III. Levonra hagyta.

II. Levon (Leó) (1269-1289) folytatta apja mongolpolitikáját, I. Edward angol király és a mongolok koalíciójának megteremtésén fáradozott. Abagha perzsiai ilkán 1281. október 30-án Homs mellett, örmény, grúz és frank segédcsapatoktól támogatva, döntő győzelmet aratott az egyiptomi mamelukok felett. Mindez azonban csak késleltette, de nem tudta feltartóztatni a levantei keresztes államok bukását. Akkon eleste, 1291 után Levante egyetlen keresztény állama Kilikia maradt, valamint Ciprus szigete képviselte a nyugat-európai kereszténység értékeit és politikai érdekeit.

II. Levon utódai alatt Kilikia a feudális anarchia martaléka lett. Az örmény társadalom kicsiny uralkodó rétege, élén a királlyal és a katholikossal, az örmények világi és spirituális vezetőivel együtt ragaszkodtak a Rómával való egyházi unióhoz és a nyugat-európai szövetséghez. Azonban létezett egy nyugat- és egyben katolikusellenes irányzat is, amely a kaukázusi örmény klérus köreiben talált szimpátiára és támogatásra.

1307-ben a Sisben megtartott zsinaton kilenc pontba foglalták a nyugati, Rómától átvett hitvallást, valamint bizonyos változtatásokat az örmény rítusban, amelyek a római katolikus gyakorlattal voltak összhangban. A nép azonnal fellázadt és elutasította ezeket az eredményeket. Ugyanakkor a királyi udvar is évtizedekre véres tragédiák színterévé vált. A mameluk veszély erősödése, a mongolok iszlamizálódá- sa közepette a király és a katholikos teológiai vitákba bonyolódott a Szentlélek származását illetően.

Az utolsó Rubenida-Hetumida uralkodó, V. Levon (1320-1342) nemzeti krízist robbantott ki latinofil kurzusával, a római unióhoz való ragaszkodásával. A király ellenzéke nemzeti színezetű váltást óhajtott, miközben Nasir mameluk szultán 1337-ben lerohanta Kilikiát. Az ezt követő békekötés értelmében az örményeknek meg kellett szakítaniuk a nyugattal való kapcsolataikat. Halála után (1342) egy emberöltőre „latin” királyok uralkodtak Kilikiában. Egyesek közülük, akik a ciprusi Lusignan-dinasztiából származtak, dinasztikus házasság révén rokonságban álltak a Hethumidákkal, míg mások trónbitorlóként kerültek hatalomra.

A Lusignanok és az usurpátorok alatt megkezdődött Kilikia halálos agóniája. Törvényes uralkodók és trónbitorlók váltották egymást az örmény trónon, miközben árulók, renegátok vélték úgy az örmény bárók soraiban, hogy túlélésük záloga csakis az iszlám felvétele lehet.

Így került édesanyjával együtt egy fiatalember a trónbitorló IV. Konstantin kilikiai börtönébe. Az ifjúnak ugyan genetikailag nem volt túl sok köze az örménységhez, bár nagyanyja, II. Hetum (Hayton) örmény király felesége, Zabel (Izabella) volt. Édesanyja, Sofdane grúz hercegnő, apai ágon viszont Ciprus szigetéről származott, a Lusignanok királyi családjából. 1373-ban sikerül VI. Levon néven a kilikiai örmény trónra lépnie, de mindössze két évet uralkodott. Uralma kezdetén azonnal felvette a harcot az örmény királyságot fenyegető mameluk hódítókkal szemben. A fiatal királynak nem túl sok esélye maradt. A híres kilikiai örmény várak ugyan hosszú ideig állták az ostromot, de az örmény bárók hitszegésével és aljas árulásával szemben a korabeli építészet tökélyét jelentő várfalak is gyengének bizonyultak. 1375. április 13-án belső árulás következtében elesett a főváros, Sis és a muszlimok kezére került. A hódító aleppói mameluk alkirály az ifjú királyt fiatal feleségével, Soissons-i Margittal és két kisfiával együtt Kairóba hurcolta. Velük ment hűséges gyóntatópapja, János Dardel is, aki krónikájában megírta a kilikiai örmény királyság végnapjait. A krónika megdöbbentő képet rajzol a korról. Lusignani Leó királynak „nagylelkűen” felajánlották Egyiptomban, hogy mameluk vazallusként megtarthatja koronáját és királyságát is, ha felveszi az iszlámot. Ám a felkínált szabadság (aposztázia) hitehagyás árán nem kellett az utolsó örmény királynak és családjának. Iszonyatos árat kellett fizetnie azért, hogy keresztény maradt: ifjú felesége és kisgyermekei a kairói börtönben haltak meg. O maga pedig csak 1382-ben szabadult fogságából a kasztíliai király segítségével. Élete hátralevő részét Nyugat-Európa különböző királyi udvaraiban töltötte, míg végül is Párizsban telepedett le. Itt érte a különleges kitüntetés: a pápai Arany Rózsa. Halálát közeledni érezvén, II. Richárd angol királyt tette meg végrendelete végrehajtójává. Hamvai a lehető legnagyobb végtisztességben részesültek: a francia királyok ősi temetkezési helyén Saint-Denis bencés apátságának kriptájában temették el. A bazilikában epitáfium hirdeti mindmáig az utolsó örmény király emberi nagyságát. Alig volt örmény vér az ereiben, inkább grúz és ciprusi francia. De vállalta örménységét, száműzött népének sorsát.

VI. Levon halála (1393. november 29.) után Ciprus királyai viselték a jeruzsále- mivel együtt az örmény királyi címet, amíg a sziget Velence birtokába nem került. A királyi titulus 1485-ben Lusignani Anna és Savoyai I. Lajos házassága révén a pie- monti Savoyai uralkodóházra szállt.

„Armenia in exilio.” Maga az örmény sors. Az örök örmény történelem.

NEVEK